Chapter 3
A beosztás
A kapu nyomban kinyílt. Az érkezőket egy magas, fekete hajú, smaragdzöld taláros boszorkány fogadta. Szigorú arccal nézett végig a gyerektársaságon.
- Az elsőévesek, McGalagony professzor - jelentette Hagrid.
- Köszönöm, Hagrid. Most már átveszem őket.
A professzor szélesre tárta a kapuszárnyakat. A diákok átvágtak a hatalmas előcsarnokon, aminek a mennyezete olyan magasan volt, hogy nem is látszott a táncoló fényben. A terem jobb oldalán nyíló ajtó mögül Lucy hangok százait hallotta kiszűrődni - bizonyára a felsőbbévesek is megérkeztek már -, McGalagony azonban nem oda, hanem egy kisebb szobába vezette őket. A gólyák csak szűkösen fértek el a kis helyiségben és kissé megilletődve pislogtak körül.
- Köszöntök mindenkit a Roxfortban - fogott bele mondókájába McGalagony professzor. - Hamarosan megkezdődik az évnyitó bankett, de mielőtt elfoglalják a helyüket a nagyteremben, beosztjuk magukat az egyes házakba. A beosztás igen fontos ceremónia, mivel a Roxfortban töltött évek alatr gyakorlatilag a ház lesz a családjuk. Az órákon a ház többi tanulójával együtt vesznek részt, a ház hálótermeiben alszanak és a ház klubhelyiségében töltik a szabadidejüket.
- A Roxfortban négy ház működik: a Griffendél, a Hugrabug, a Hollóhát és a Mardekár. Mindegyik háznak megvan a maga dicső története, s mindegyikből számos kiváló boszorkány és varázsló került ki. Amíg a Roxfortban tanulnak, a sikereikkel a házuknak szereznek dicsőségpontokat; ha pedig megszegnek valamely szabályt, a házukat sújtja pontlevonás. Év végén a legtöbb pontot elért ház kapja a házkupát, ami igen nagy megtiszteltetés. Remélem, hogy mindannyian házuk dicsőségére válnak majd.
- A beosztási ceremóniára néhány perc múlva kerül sor az egész iskola jelenlétében. Azt ajánlom, kissé szedjék rendbe magukat.
McGalagony tekintete néhány másodpercig Neville félrecsúszott talárján időzött, s onnan Ron maszatos orrára vándorolt. Lucy megigazította a talárját, miközben Harry lopva lesimította a haját.
- Ha készen állunk a fogadásukra, visszajövök - fejezte be McGalagony. - Kérem, hogy csendben várakozzanak. - Azzal távozott a helyiségből.
Harry nyelt egyet, majd Lucyhoz és Ronhoz fordult.
- Mégis, hogyan osztanak be minket? - kérdezte.
- Valamilyen próbát kell kiállnunk. Fred azt mondta, nagyon fáj, de szerintem csak viccelt.
- Persze, hogy viccelt! - vágta rá Lucy. - Ugyan mit várhatnának tőlünk?
Valójában azonban a torkában dobogott a szíve. Körülpillantott és látta, hohy a többiek is rémült arcot vágtak. Senkinek sem volt kedve beszélgetni, kivéve Hermione Grangert, aki suttogva hadart valamit a varázsigékről, amiket betéve megtanult és hangosan töprengett, hogy vajon melyikre lesz szüksége. Lucy igyekezett nem rá figyelni, de még sosem izgult ennyire. Talán akkor, amikor az első találkozására várt Harryvel.
Harry hirtelen felugrott a levegőbe. A háta mögött többen felkiáltottak.
- Mi a fene...?
Lucy a falra meredt, ahonnan vagy húsz kísértet libegett be a szobába. A szürkésfehér, félig átlátszó lények beszélgetésbe mélyedve úsztak át a szobán, jószerével ügyet sem vetve a gólyákra. Úgy tűnt, vitatkoznak valamiről. Egyikük, egy köpcös szerzetesnek tűnő kísértet így szólt a társaihoz:
- Azt mondom, borítsunk fátylat a múltra. Adjunk neki még egy esélyt…
- Ugyan már, kedves Fráter, hány esélyt adjunk még Hóborcnak? Szégyent hoz valamennyiünkre, ráadásul még csak nem is tisztességes kísértet... Ejnye, hát ti mit kerestek itt?
A beszélő, egy fodorgalléros, harisnyás kísértet csak ekkor vette észre a diákokat. Senki sem válaszolt neki.
- Elsősök! - A Pufók Fráter a gyerekekre mosolygott. - A beosztásra vártok, igaz?
Néhányan, köztük Lucy is, szótlanul bólogattak.
- Remélem, találkozunk a Hugrabugban - folytatta a Fráter. - Én is hugrabugos voltam.
- Indulhatunk - csendült egy éles hang. - Kezdődik a beosztási ceremónia.
McGalagony professzor visszatért, s a kísértetek sorban távoztak a szemközti falon át.
- Egyes oszlopba fejlődj! - adta ki az utasítást McGalagony professzor. - Jöjjenek utánam!
Lucy úgy érezte, mintha ólomból lettek volna a lábai, de azért bevánszorgott a sorba, Harry és Ron közé. A gólyák elhagyták a kis szobát, átvágtak a bejárati csarnokon, és egy kétszárnyú ajtón át bevonultak a nagyterembe.
Lucy sok, mugliknak különös dolgot látott már életében, de ez a helyiség mindegyiket lekörözte. A termet több ezer gyertya világította meg, melyek a levegőben lebegtek, négy hosszú asztal fölött. Az asztalokat csillogó aranytányérokkal és serlegekkel terítették, s már ott ültek mellettük a felsőbbévesek. A terem végében egy ötödik asztal állt, a többire merőlegesen, ott foglalt helyet a tanári kar. McGalagony professzor ez utóbbi felé vezette a gólyákat, s úgy sorakoztatta fel őket, hogy a tanároknak hátat fordítva szembenézzenek diáktársaikkal.
A gólyák felé forduló arcok százai halovány lámpáknak tűntek a gyertyák reszkető fényében. A diákok között elszórtan, ezüstös ködként felsejlett egy-egy kísértet. Hogy elkerülje a felsőbbévesek mustráló tekintetét, Lucy a mennyezet felé nézett. A magasban csillagokkal pöttyözött, bársonyos, fekete eget pillantott meg.
- Elvarázsolták, hogy úgy nézzen ki, mint az égbolt - suttogta Hermione. - A Roxfort történetében olvastam róla.
Nehéz volt elhinni, hogy amit látnak, az csupán a plafon, nem a csillagos ég.
Mikor Lucy levette tekintetét a mennyezetről, McGalagony professzor épp egy támla nélküli széket állított a gólyák sora elé és a székre egy hegyes varázslósüveget helyezett. A süveg rémesen elnyűtt és kimondhatatlanul piszkos volt. Lucynak rémlett valami ezzel a süveggel kapcsolatban, amit talán még Bill mesélt, de nem emlékezett rá pontosan, hogy mi is az. De kezdett feloldódni benne a feszültség; biztos nem kell bizonyítani semmit.
Mindenki a kalapot bámulta. Néhány másodpercig néma csönd volt. Azután a süveg megmoccant. Karimája közelében az egyik szakadás kinyílt, mint egy száj, és a süveg dalra fakadt. Lucy nem sokat fogott fel belőle, de azt megértette, hogy fel kell venniük a süveget és az majd megmondja, melyik házba valók. Mikor a fejfedő befejezte énekét, tapsvihar tört ki a teremben. A süveg meghajolt mind a négy asztal felé, azután felhagyott a mocorgással.
- Szóval csak fel kell vennünk a süveget - suttogta Ron. - Megfojtom Fredet! Azzal ijesztgetett, hogy párbajoznunk kell egy trollal.
Harry erre erőtlenül elmosolyodott. McGalagony professzor most ismét a gólyák elé lépett, kezében egy hosszú pergamentekerccsel.
- Akit szólítok, tegye a fejére a süveget, és üljön le a székre, hogy beoszthassák - adta ki az utasítást. - Abbott, Hanna!
Szőke copfos, rózsaszín arcú kislány botorkált ki a sorból. Felrakta a süveget - ami nyomban a szemébe csúszott -, és leült. Néhány pillanat múlva aztán...
- HUGRABUG! - kiáltotta a süveg. A jobb oldali asztalnál ülők üdvrivalgással és tapssal fogadták a döntést. A Pufók Fráter szelleme vidáman integetett a kislánynak.
- Bones, Susan!
- HUGRABUG! - kiáltotta újra a süveg és Susan gyorsan leült Hanna mellé.
- Boot, Terry!
- HOLLÓHÁT! - Ezúttal balról a második asztalnál tapsoltak. A hollóhátiak közül többen felálltak és kezet ráztak újdonsült társukkal. Brocklehurst, Mandy-t is a Hollóhátba osztották be, Brown, Lavender személyében viszont a Griffendél gazdagodott új tanulóval, s így a bal szélső asztalnál tört ki éljenzés. Fred és George is vadul hujjongtak; Lucynak vissza kellett tartania a vigyorgását, ahogy nézte őket.
A következő gólya, Bulstrode, Millicent a Mardekárba került. Lucy nem is követte végig a tekintetével, hanem rögtön a következő gólyára figyelt.
- Finch-Fletchley, Justin!
- HUGRABUG!
A süveg néha azonnal harsogta a kiválasztott ház nevét, másoknák viszont csak kisvártatva döntött. Finnigan, Seamus, egy hirtelenszőke hajú fiú közel egy percig ült a széken, mire a süveg végre beosztotta a Griffendélbe.
- Granger, Hermione! - Hermione csak úgy rohant a székhez és mohón a fejébe húzta a süveget.
- GRIFFENDÉL! - kiáltotta a süveg. Ron felnyögött.
Lucy a bátyjára nézett és látta, hogy már szinte teljesen elzöldült az izgalomtól. A szemében azonban a félelem is megjelent. A lány gyengéden megfogta a fiú kezét, mire Harry ránézett.
- Ne aggódj - suttogta Lucy. - Minden rendben lesz.
Harry pár pillanatig csak bámult húgára, majd halványan elmosolyodott.
- Köszönöm.
Közben Neville Longbottom, a varangyvesztő fiú következett a sorban. A szék felé menet hasra esett, majd amikor beosztották a Griffendélbe, úgy iszkolt el, hogy még a süveget is elfelejtette levenni. A többiek harsány nevetése közepette kellett visszakullognia, hogy továbbadja MacDougal, Moragnak.
Malfoy a nevét hallva magabiztosan kivonult a székhez és kívánsága azonnal teljesült. A süveg szinte még hozzá sem ért a fiú homlokához, és már kiabálta is:
- MARDEKÁR!
Malfoy önelégült mosollyal csatlakozott barátaihoz, Crakhoz és Monstróhoz. Már csak néhány gólya maradt.
Moon... Nott... Parkinson... aztán egy ikerpár, Patil és Patil, majd Perks, Sally-Anne és akkor végre...
- Potter, Harry!
Harry elengedte Lucy kezét és kilépett a sorból. Megannyi apró, sziszegő lángnyelvként szerte a teremben felcsapott a sustorgás.
- Pottert mondott?
- Ez az a Harry Potter?
Mindenki a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lássa őt. Harry leült a székre, fejébe húzta a süveget és várt. Lucy szíve szinte nem is dobogott, a gyomra dióméretűvé zsugorodott, úgy izgult a bátyjáért. Végül, óráknak tűnő pillanatok múlva a süveg felkiáltott:
- GRIFFENDÉL!
Lucy lelkesen tapsolni kezdett, ahogy Harry levette a süveget és imbolyogva elindult a Griffendél asztala felé. Ott kitörő éljenzés fogadta. Percy felállt és lelkesen kezet rázott vele, Fred és George kórusban skandálták: „Nálunk van Potter! Nálunk van Potter!" Lucy nevetett volna, ám a következő pillanatban egyszerre kiverte a víz.
- Potter, Lucy!
A diáksereg egy pillanat alatt elnémult. Ugyanaz az izgatott sustorgás kezdődött, mint Harrynél. Lucy kilépett a sorból és gyorsan végigtekintett a teremben, ahol ugyanúgy mindenki a nyakát nyújtogatta.
- Lucy Potter?
- Vajon ő máshová megy?
Lucy leült a székre és a szemébe húzta a süveget. Egyszerre elsötétült előtte a világ.
- Hmmm - csendült egy vékonyka hang a fülében. - Nem olyan nehéz ügy, mint a testvére. Bátorsága van bőven, az esze is megvan... Tehetségesebb, jóval tehetségesebb, ugyanakkor nincs annyi bizonyítási vágy benne... ez érdekes, de nem olyan nagy fejtörés... Legyen a... GRIFFENDÉL!
Az utolsó szót az egész terem hallhatta. Lucy gyorsan lekapta a süveget es vigyorogva szaladt a Griffendél asztala felé. Ott pacsizott az ikrekkel, kezet rázott Percyvel, majd végül megölelte Harryt. Amikor már nagyrészt lecsitult a társaság, Lucynak alkalma volt szemügyre venni a tanári asztalt is. A hozzá közelebb eső végében nem is egy tanár, hanem Hagrid ült; tekintetük találkozott és az óriás a hüvelykujját feltartva gratulált neki. Az asztal közepén pedig súlyos aranyszékben ült maga Dumbledore professzor. Lucy biztos volt benne, hogy egy pillanattal korábban az ősz varázsló még őt nézte, de amikor most rápillantott, Dumbledore kerülte a tekintetét.
Már csak három gólya várt beosztásra. Turpin, Lisa a Hollóhátba került, azután Ron következett, akinek az arca már sápadtzöld színben játszott az izgalomtól. Lucy összekulcsolt kezekkel szurkolt fogadott testvérének, s a süveg egy szempillantás múlva fel is kiáltott:
- GRIFFENDÉL!
Lucy és Harry vadul tapsolva köszöntötték Ront, aki lerogyott a szomszéd székre.
- Szép volt, Ron, gratulálok - szólt át Harry baljáról Percy nagy leereszkedően.
- Mindhárman griffendélesek lettünk! - ujjongott Lucy. Közben az utolsó elsőst, Zambini, Blaise-t beosztották a Mardekárba, McGalagony professzor pedig összecsavarta listáját és elvitte a Teszlek Süveget. Lucy vágyakozva nézett az előtte fekvő üres tányérra, csakúgy, mint Ron és Harry.
Dumbledore professzor időközben felállt a székéből. Kitárt karokkal, sugárzó arccal nézett végig a diákokon, mintha elképzelni sem tudna nagyobb örömöt, mint hogy így együtt látja őket.
- Isten hozott benneteket! - szólt. - Szívből köszöntök mindenkit az új tanév kezdetén itt, a Roxfortban. Mielőtt kezdetét veszi a bankett, szeretnék néhány szót szólni. Íme: Filkó! Pityer! Varkocs! Dzsúzli!... Köszönöm.
Azzal Dumbledore leült. A hallgatóság lelkesen megtapsolta.
- Ő egy... egy kicsit bolond? - hallotta Lucy Harry hangját.
- Bolond?! - jött a válasz Percytől. - Ő egy igazi zseni! A világ legeslegjobb varázslója! És persze... egy kicsit bolond, az tény. Kérsz krumplit, Harry?
Harrynek leesett az álla; Lucy jót derült az arckifejezésén. Azonban őt is annyira megbabonázta az a sok étel, mint a bátyját. Nem is tudta, miből vegyen, annyi finomság volt előtte az asztalon. Végül úgy döntött, mindenből vesz egy keveset és hozzá is látott az evéshez; az összes fogást ízletesnek találta.
- Nagyon guszta - jegyezte meg szomorú-sóváran a fodorgalléros kísértet, akivel Lucy a kis helyiségben találkozott.
- Ön nem... - kezdte Harry habozva.
- Majd négyszáz éve, hogy egy falatot sem ettem - panaszolta a kísértet. - Nincs is szükségem rá, de azért hiányzik. Jut eszembe, még be sem mutatkoztam. Sir Nicholas de Mimsy-Porpington vagyok, szolgálatára. Én vagyok a Griffendél-torony bentlakó szelleme.
- Tudom, hogy ki vagy! - szólt közbe hirtelen Ron. - A bátyáim meséltek rólad. Te vagy Félig Fej Nélküli Nick!
Most, hogy Ron kimondta, Lucynak is eszébe jutott, amikor Fred és George meséltek olyanról, hogy egy kísértetre trágyagránátot dobáltak és az úgy kerülte ki a találatot, hogy félig leszedte a fejét.
- Lekötelezne, ha Sir Nicholas de Mimsy... - kezdte sértődötten a kísértet, de a hirtelenszőke Seamus Finnigan a szavába vágott.
- Félig Fej Nélküli? Hogy lehet valaki félig fej nélküli?
- Így - felelte ingerülten a szellem, azzal megfogta a bal fülét és rántott egyet rajta. Erre az egész feje kibillent a helyéből és a vállára dőlt, mintha csuklópánt rögzítené a nyakához.
Félig Fej Nélküli Nick elégedetten bezsebelte a diákok döbbent pillantásait. Aztán visszahajtotta fejét a helyére, köhintett és így szólt:
- Ide hallgassatok, új griffendélesek! Segítenetek kell nekünk megnyerni az idei házbajnokságot. A Griffendél még soha nem maradt ennyi évig kupa nélkül. A Mardekár hatszor egymás után nyert. A Véres Báró, a Mardekár szelleme már szóba sem áll velünk, úgy fenn hordja az orrát.
Lucy a Mardekár asztala felé pillantott. A diákok között valóban ült egy borzalmas kísértet. Kifejezéstelen arcából üveges szemek meredtek a semmibe, köpönyegét vérfoltok szennyezték.
- Hogyan lett véres a ruhája? - kérdezte érdeklődve Seamus.
- Sosem kérdeztem - felelte diszkréten Félig Fej Nélküli Nick.
Miután mindenki jóllakott, a maradékok nyomtalanul eltűntek a tányérokról. A teríték olyan tiszta lett, mintha nem is használták volna. Mrs Weasley örülne ennek a bűbájnak, gondolta Lucy. Egy pillanattal később azonban megjelentek a desszertek, így, aki még bírt enni, hozzájuk látott.
Lucy szedett magának a rizspudingból, miközben a családjaikra terelődött a szó.
- Én amolyan félvér vagyok - mesélte Seamus. - Az apám mugli. Anya csak az esküvő után árulta el neki, hogy boszorkány. Képzelhetitek, apám mennyire megdöbbent.
A többiek nevettek.
- Na és te, Neville? - érdeklődött Ron.
- Engem a nagyanyám nevelt fel, aki boszorkány - fogott bele Neville -, de a családunk sokáig azt hitte, hogy mugli lesz belőlem. Algie nagy-nagybácsikám mindent megtett, jogy kicsikarjon belőlem egy kis varázslatot - egyszer például lelökött a blackpooli mólóról, majdnem vízbe fulladtam -, de hiába, nyolcéves koromig nem mutattam semmi bíztatót. Aztán Algie bácsi egyszer átjött hozzánk teára és a lábamnál fogva kilógatott az emeleti ablakon. Enid nagynénikém odament hozzá és megkínálta sült habbal, mire Algie bácsi véletlenül elengedett engem. Én pedig végig pattogtam a kerten és kigurultam az utcára. Mindenki nagyon boldog volt, nagyi még sírva is fakadt. Láttad volna az arcukat, amikor megkaptam a levelet, hogy felvettek ide - attól féltek, nincs bennem elég varázs a Roxforthoz. Algie bácsi annyira megörült, hogy még egy varangyot is vett nekem.
Lucy elmosolyodott ezen a történeten és már épp egy másik évfolyamtársához fordult, amikor a mellette ülő Harry feljajdult és a fejére szorította a kezét.
- Mi a baj? - kérdezte először Percy.
- Semmi... semmi... - felelte Harry. Lucy közelebb hajolt hozzá.
- Mi történt? - suttogta.
- Csak... megfájdult a sebhelyem, amikor arra a tanárra néztem - nézett el Harry Lucy mögött. Lucy követte a tekintetét és az övé megállapodott egy zsíros, fekete hajú, görbe orrú, sárgásfakó arcú tanárnál, aki egy másik tanárral, egy turbános férfival beszélgetett.
- Szerinted miért lehetett? - suttogta Harry.
- Fogalmam sincs - rázta meg a fejét Lucy. Harry megvonta a vállát és Percy felé fordult. Lucy csak fél füllel figyelt rájuk.
- Ki az a tanár, akivel Mógus professzor beszélget? - kérdezte Harry.
- Á, szóval már ismered Mógust - felelte Percy. - Nem csoda, hogy olyan nyugtalan: az Piton professzor. Bájitalkeverést tanít, de csak kényszerből - mindenki tudja, hogy Mógus tantárgyára fáj a foga. Ha valaki, Piton jól ismeri a feketemágiát.
Szóval ismeri a feketemágiát, gondolkodott magában Lucy. Talán Voldemorthoz is köze lehetett? Piton, mintha csak megérezte volna, hogy figyelik, elnézett Mógus turbánja mellett, egyenesen Lucy szemeibe. Lucynak nem volt sebhelye, ami megfájdulhatott volna, de érezte, hogy ez a tanár valamiért nem szívleli sem őt, sem Harryt. Elképzelni sem tudta, miért, hiszen nem is találkoztak soha. Amikor Harry újra megfordult, hogy Pitonra nézzen, a férfi tekintete visszatért Mógusra és nem nézett többé a két gyerekre.
Végül a desszertek is eltűntek az asztalról és Dumbledore professzor ismét szólásra emelkedett. A teremben csend lett.
- Most, hogy bőségesen ettünk-ittunk, volna még néhány megjegyzésém a félévvel kapcsolatban. Elsősorban az elsőéveseknek mondom, hogy az iskola melletti erdő tiltott terület, kivétel nélkül minden tanuló számára. Örülnék, ha ezt egyes felsőbb évesek is az eszükbe vésnék.
E mondatnál Dumbledore tekintete a Weasley ikrekre vándorolt, akik összevigyorogtak.
- Frics úr, a gondnok megkért, hogy emlékeztessem a tanulókat: az órák közötti szünetekben ne varázsoljanak a folyosókon.
- A kviddicsválogatásra a második héten kerül sor. Aki szeretne a háza csapatánál játszani, jelentkezzen Madam Hoochnál.
- És végül egy utolsó közlemény: ebben az évben a harmadik emeleti folyosó jobb kéz felőli szakaszára tilos a belépés mindazok számára, akik nem óhajtanak kínok kínjai között távozni az élők sorából.
Lucy és Harry felnevettek, de csak kevesen követték a példáját.
- Ezt nem mondta komolyan, ugye? - morogta oda Harry Percynek.
- De, minden bizonnyal - felelte homlokát ráncolva a fiú. - Különös, ha valahonnan kitilt minket, általában megindokolja, hogy miért teszi. Az erdő például tele van veszélyes fenevadakkal, ezt mindenki tudja. Legalább nekünk, prefektusoknak mondhatott volna valamit.
- És most, mielőtt nyugalomra térünk, énekeljük el az iskola indulóját! - Dumbledore ezt már derűsen mondta, de Harry felhívta Lucy figyelmét arra, hogy a többi tanárnak az arcára fagyott a mosoly.
Dumbledore egy apró mozdulatot tett a pálcájával, mire a pálca végéből hosszú arany szalag suhant ki. A szalag az asztalok föle emelkedett és kígyózva szavakká formálódott. Mindenki választott egy-egy szólamot és az egész iskola elzengte a dalt. Mindenki más és más tempóban énekelt, így egymás után értek a dal végére. Végül Dumbledore mindenkit szélnek eresztett.
A griffendéles gólyák Percy nyomában átvágtak a zsibongó sokaságon, elhagyták a nagytermet és felmentek a márványlépcsőn. Lucy a jóllakottságtól és a kimerültségtől már alig tudta vonszolni magát és ezzel nem volt egyedül. Majdnem minden gólya hasonló arcot vágott, ahogy haladtak előre a rengeteg lépcsőn. Percy nem egyszer titkos átjárókon vezette át őket, amiket egy drapéria vagy egy fal rejtett el, de úgy tűnt, a menetelésnek sosem lesz vége, amikor a csapat egyszer csak megtorpant.
Az orruk előtt egy köteg sétapálca lebegett a levegőben. Mikor Percy közelebb lépett a pálcákhoz, azok egyenként felé röppentek.
- Ez Hóborc, a kopogószellem - súgta Percy a gólyáknak, majd felemelte a hangját. - Mutasd magad, Hóborc!
Válaszul sajátos zaj hallatszódott, ahhoz hasonló, amikor kiengedik a levegőt egy luftballonból.
- Azt akarod, hogy megmondjalak a Véres Bárónak?
Pukkanás hallatszott, és egy emberke tűnt fel a semmiből. Az széles szájú, huncut, fekete szemű lény törökülésben lebegett a diákok orra előtt, és a sétapálcákat markolászta.
- Áóóóóóh! - búgta és gonoszul felkacagott. - Kopasz elsősök! Ez lesz ám a jó móka! - Azzal a csapat felé lendült. Mindenki ösztönösen behúzta a nyakát.
- Sipirc innen, Hóborc, különben szólok a Bárónak! - dörrent rá Percy. - Nem viccelek!
Hóborc nyelvet öltött rájuk, és köddé vált, de a sétapálcákat azért még Neville fejére pottyantotta. Tudni lehetett, merre jár, mert a nyomában megzörrentek a falon lógó címerpajzsok.
- Vigyázzatok Hóborccal! - figyelmeztette az elsősöket Percy, mikor továbbindultak. - Csak a Véres Báró tudja megzabolázni, még ránk, prefektusokra se hallgat. Itt is volnánk.
A folyosót lezáró falon egy rózsaszín selyemruhás, roppant kövér dáma portréja függött.
- Jelszó? - kérdezte a hölgy.
- Caput draconis - felelte Percy, mire a kép előrelendült és mögötte a falon kerek nyílás tűnt fel. A diákok egymás után bemásztak rajta - a dundi Neville-nek bakot kellett tartaniuk -, és a Griffendél klubhelyiségében találták magukat. Az otthonos hangulatú, kerek helyiseg tele volt puha fotelekkel. Percy a lányokat az egyik ajtón át felküldte hálószobáikba, míg a fiúkat egy másikon terelte be. Lucy egy pillantással kívánt jó éjt Harrynek és Ronnak, majd a többi lánnyal együtt felment a csigalépcsőn, aminek a tetején ott várta őket négy, mélyvörös függönyű, baldachinos ágy. Hermionénak be nem állt a szája, folyamatosan beszélt az egyik Patil lánnyal, majd később Lavenderrel, de Lucy csak átöltözött a pizsamájába, bedőlt az ágyába és már aludt is.
Nagyon furcsa álma volt. Az Odúban repült Ronnal, Freddel és George-dzsal, amikor megjelent Malfoy és lelökte a seprűről. Miközben zuhant, minden sötétbe borult, kitört egy vihar és egy villám hasított végig az égen. Ekkor minden megmerevedett és egy éles, zöld fény terítette be a látóterét, amit egy kegyetlen kacaj kísért. Zihálva ült föl az ágyában, de nem sokkal utána vissza is aludt.
Másnap reggel már nem is emlékezett az álmára.
Draco Malfoy álmatlanul forgolódott az ágyában. Körülötte már mindenki békésen szuszogott, de ő képtelen volt elaludni. Nem értette, mi a baja és nem tudott rájönni. Több dolog kavargott a fejében, amik között nem talált összefüggést, így lecsillapítani sem tudta magát. Végül a hátára fordult és a plafont bámulva szépen sorba szedte, hogy mik zavarják annyira.
Az első, ahogy mindenki fogadta a Mardekárban. Nem mint ha nem élvezte volna a figyelmet, amit kapott. Pansy Parkinson például folyton körülötte sündörgött, de nem hiányzott Theodore Nott sem, aki, noha ugyanolyan jónak gondolta magát, mégis valamiféle tisztelettel beszélt vele. Crak és Monstro végig mellette voltak és mindenkit mogorva pillantással illettek, aki beszélt Dracoval. És ez a kitüntetett figyelem szorosan összefüggött a második problémájával.
Harry Potter. Miután lecsengett a szenzáció Draco körül, mindenki Potterről kezdett beszélni. Alaposan kibeszélték, ahogy a húgát, Lucyt is. Draco nem értette, miért van ekkora felhajtás körülöttük. Semmit sem tettek, amiért megérdemelték volna ezt a figyelmet, akkor mégis miért foglalkozik velük mindenki? Mintha valamiféle csodabogarak lennének. Pedig nincs bennük semmi különleges. Bár Lucy...
Megrázta a fejét. Nem gondolkodhat így. Nem hagyhatja, hogy ez a lány így elvonja a figyelmét. Hetek óta másra se gondolt, csak rá és ez teljesen kifordította önmagából. Ez nem ő. Őt nem tudja így megváltoztatni egy lány, aki ráadásul egy Potter. De talán nem is baj ez...
Magzatpózba húzta magát, de hiába hunyta le a szemét, csak lányt látta a lelki szemei előtt. Másnap reggel, amikor felébredt, igyekezett kizárni minden olyan gondolatot a fejéből, amiben szerepelt Lucy Potter.