Chapter 5

Éjszakai kóborlás

Lucy egész este a bűbájtankönyvét bújta megfelelő ártások után kutatva. Amiket használhatónak ítélt, azokról rövid jegyzeteket készített pergamendarabokra és a talárja zsebeibe süllyesztette őket. Tudta, hogy nagy esély van rá, hogy Frics vagy Mrs Norris lefüleli őket, de nem hagyhatta magára Harryt. Ráadásul, jött rá, annak ígérete, hogy Harry a földbe döngöli Malfoyt, sokkal jobban csábította, mint maga az éjszakai kaland.

Tüntetően figyelmen kívül hagyta Hermione Granger lelki ostromait, amikkel rá akarta venni, hogy beszélje le a fiúkat az éjszakai sétáról. Végül a lány dühösen kicsörtetett a hálószobából és nem is jött vissza. Lucy ezért hálás volt és gyorsan alvást színlelt, mielőtt Parvati Patil és Lavender Brown megérkeztek volna. Fél tizenkettőkor óvatosan kimászott az ágyból, magához vette a pálcáját és leosont a klubhelyiségbe. Azt beszélték meg a fiúkkal, hogy ebben az időpontban találkoznak, és utána együtt indulnak a trófeaterembe. A kandallóban még izzott néhány zsarátnok; fényük púpos, fekete árnyékokká változtatták a karosszékeket.

Lucy hirtelen zajt hallott maga mögött, megpördült, de megkönnyebbülten konstatálta, hogy csak Harry és Ron azok.

- Itt van néhány bűbáj, amik hasznosak lehetnek Malfoy ellen - suttogta Lucy és a talárja zsebeire mutatott.

- Már többet segítettél, mint Ron - nézett rá hálásan Harry. - „Ha átkot szór rád, inkább ugorj félre, mert elfelejtettem, hogyan kell hárítani" - idézte, mire Ron felhorkant.

- Nem tehetek róla, a dolgok megjegyzése sosem ment.

- Halkabban! - csitította őket Lucy. - Gyorsan menjünk, mielőtt valaki lefülel.

Osonva közelítették meg a portrélyukat. Már majdnem odaértek, amikor egy hang szólt hozzájuk az egyik szék felől.

- Nem hittem volna, hogy képes vagy erre, Harry.

Lámpa gyulladt, s pislákoló fénye megvilágította a beszélőt: Hermione volt az. A lány rózsaszín köntöst viselt és igencsak mérges arcot vágott.

- Mit keresel itt?! - sziszegte Ron. - Azonnal menj vissza aludni!

- Örülj, hogy nem szóltam a bátyádnak, Percynek - vágott vissza Hermione. - Ő prefektus, tőle megkapnátok a magatokét.

- Hogy lehetsz ilyen minden lében kanál? - fakadt ki Lucy. - Miért nem tudsz csak a magad dolgával törődni?

- Hagyjátok, inkább menjünk - bökte meg őket Harry, azzal gyorsan félretolta a Kövér Dáma portréját és kimászott a lyukon.

Hermione azonban nem adta fel ilyen könnyen. Követte az utolsóként távozó Ront a portrélyukon át, s közben egyfolytában sziszegett, mint valami mérges liba.

- Ti nem törődtök a Griffendéllel! Ti csak magatokkal törődtök! Nem akarom, hogy a Mardekár kapja meg a házkupát! Elvesztitek az összes pontot, amit McGalagony professzortól kaptam, amiért tudtam, mik azok az oda-vissza varázsigék!

- Tűnj már el! - dörrent rá Ron.

- Jól van, de holnap, amikor a vonaton ültök, jusson eszetekbe, hogy én figyelmeztettelek titeket! Ti... ti...

Nem derült ki, hogy minek tartja őket Hermione. A lány sarkon fordult, hogy visszamásszon a klubhelyiségbe, de egy üres vászonnal találta szembe magát. A Kövér Dáma látogatóba ment valahová - így Hermione egyelőre nem térhetett vissza a Griffendél-toronyba.

- Most mit csináljak? - nyafogott.

- Az a te gondod - vonta meg a vállát Lucy.

- Nekünk mennünk kell, különben elkésünk - tette hozzá Ron.

Még a folyosó végét sem érték el, mikor Hermione utolérte őket.

- Veletek megyek.

- Kizárt dolog - vágta rá Lucy.

- Talán azt hiszitek, ott fogok ácsorogni, amíg Frics meg nem talál? Inkább kapjon el veletek együtt, akkor majd megmondom, hogy én csak vissza akartalak tartani titeket.

- Neked aztán van bőr a képeden! - csattant fel Ron.

- Fogjátok be a szátokat! - szólt rájuk Harry. - Hallgassátok csak!

Halk szuszogás hallatszott.

- Mrs Norris? - suttogta Ron és hunyorogva kémlelte a sötétséget.

Kiderült, hogy nem Mrs Norris az, hanem Neville. A fiú összegömbölyödve feküdt a padlón, és mélyem aludt, de nyomban felriadt, amikor a közelébe értek.

- Hála istennek, hogy rám találtatok! Elfelejtettem az új jelszót. Már azt hittem, soha nem jutok el az ágyamig!

- Ne olyan hangosan, Neville - csitította Lucy. - A jelszó „disznóorr", de most nem sokra mész vele, mert a Kövér Dáma elcsavargott.

- Hogy van a karod? - kérdezte Harry.

- Jól - mutatta Neville. - Madam Pomfrey egy perc alatt rendbehozta. - A fiú most Lucy felé fordult. - Köszönöm, hogy megmentettél. Nélküled akár meg is halhattam volna.

- Nincs mit - felelte a lány fojtott hangon. - Figyelj, Neville, nekünk most mennünk kell, de majd visszajövünk...

- Ne hagyjatok itt! - tápászkodott fel Neville. - Nem akarok itt maradni egyedül. Már kétszer járt erre a Véres Báró!

Ron az órájára nézett, majd dühös pillantást vetett Neville-re és Hermionéra.

- Ha valamelyikőtök miatt elkapnak minket, megtanulom Mógus mumusátkát és rajtatok fogom kipróbálni!

Hermione már nyitotta volna a száját, talán azért, hogy elmagyarázza Ronnak a mumusátok használatát, de Harry lepisszegte, és intett a fejével, hogy induljanak tovább. Homályos folyosókon haladtak, melyek falára ezüst csíkokat festett a magas ablakokon át beszűrődő holdfény. Harry és Lucy vezették a sort, akik minden saroknál megálltak, hogy nem ütköznek-e bele Fricsbe vagy Mrs Norrisba, de eddig szerencséjük volt. Felosontak egy lépcsőn a harmadik emeletre és a trófeaterem felé vették az irányt. Malfoy és Crak még nem voltak ott. A kristályüveg tárolók itt-ott megcsillantak a holdfényben - ezüst és arany kupák, pajzsok, plakettek és szobrok árnyékai sejlettek fel bennük. A szökevények végig araszoltak a fal mentén; tekintetüket a terem két végében nyíló ajtókra szegezték. Harry elővette a varázspálcáját, felkészülve Malfoy meglepetésszerű támadására, Lucy pedig előkeresett néhány jegyzetet, amikről úgy gondolta, hogy kezdésnek megfelelőek. Teltek-múltak a percek.

- Késik - suttogta Ron.

- Lehet, hogy beijedt - tette hozzá Lucy, de ekkor már valami szörnyű gyanú kezdett kibontakozni benne.

Ekkor zaj hallatszott a szomszédos helyiség felől. Mind az öten összerezzentek. Harry felemelte a pálcáját, de ekkor egy hang ütötte meg a fülüket - aki beszélt, az nem Malfoy volt.

- Szimatolj körül, cicuskám, hátha valamelyik sarokban ólálkodnak.

Frics volt az, és Mrs Norrishoz beszélt. Harry intett a társainak, hogy kövessék, azzal eliszkolt a terem másik vége felé. Alighogy a sereghajtó Neville is kisurrant az ajtón, Frics belépett a trófeaterembe.

- Itt vannak valahol - hallatszott a gondnok hangja. - Biztosan elbújtak.

- Erre gyertek! - Harry már suttogni sem mert, csak a szájával formálta a szavakat. Hosszú csarnokba kerültek, ami tele volt lovagi páncélokkal, s hallottak, hogy Frics egyre közeledik az ajtóhoz.

Sietve elindultak a páncélok között, de Neville egyszer csak felvisított. Futni kezdett, de elbotlott, és estében elkapta Ron derekát. Ennek az lett az eredménye, hogy mind a ketten nekizuhantak az egyik páncélnak.

A karambol akkora csörömpöléssel járt, hogy akár a kastély összes lakója is felébredhetett volna rá.

- Futás! - kiáltotta el magát Lucy, és mind az öten hanyat-homlok rohanni kezdtek a teremben. Hátra sem néztek, hogy Frics követi-e őket. A teremből kiérve egy folyosón találták magukat, s az egy másik folyosóba torkollott. Harry vezette a csapatot - hogy merre, azt maga sem tudta. Lucy közvetlenül mögötte futott és imádkozott, hogy legyen valamilyen rejtekhely a közelben. Imái meghallgatásra találtak, mert az egyik falikárpit mögött titkos átjáróra bukkantak. Végig szaladtak rajta, és a bűbájtanteremnél bukkantak ki. Arról mindannyian tudták, hogy nagyon messze van a trófeateremtől.

- Azt hiszem, leráztuk őket - zihálta Harry, és a homlokát törölgetve nekidőlt a hideg kőfalnak. Neville a térdére támaszkodva hörgött és lihegett.

- Megmondtam... Én megmondtam - zihálta Hermione, és kezét a futástól szúró oldalára szorította.

- Ne most gyere ezzel - próbált közbeszólni Lucy, de annyira égett a tüdeje, hogy alig bírt megszólalni.

- Vissza kell mennünk a Griffendél-toronyba - szólt Ron -, amilyen gyorsan csak lehet.

- Malfoy átvert téged - állapította meg Hermione. - Ezt te is tudod, ugye? Esze ágába se volt elmenni a találkozóra. Frics viszont tudta, hogy valaki a trófeaterembe készül. Biztos Malfoytól kapta a tippet.

- Köszönjük, okostojás, magunktól sose jöttünk volna rá - gúnyolódott Lucy. Kis lelkiismeret-furdalása azért volt, hogy így beszélt vele, de már semmi mást nem akart, csak a jó meleg ágyában aludni a hálókörletében.

- Gyerünk - indítványozta Harry.

Ha azt hitték, túl vannak a nehezén, tévedtek. Alig néhány lépés után kilincs kattant, és valami kirepült az osztályteremből, ami mellett elmentek. Hóborc volt az. A szökevények láttán kéjesen felsikkantott.

- Fogd be a szád Hóborc... nagyon kérlek. Ki fognak rúgni minket miattad - kérlelte suttogva Lucy a szellemet.

- Éjfélkor sétafikálunk, elsőskéim? - heherészett egy sort Hóborc. - Ejnye-bejnye. Elkapják a frakkocskátokat.

- Ha nem árulsz el minket, nem kapnak el - vetett fel egy nagyon jó lehetőséget Harry.

- Ugye tudjátok, hogy szólnom kellene Fricsnek? - szenteskedett Hóborc, de szemében csintalan fény villant. - Persze a saját érdeketekben.

- Eredj az útból! - Ron elvesztette a türelmét, és a szellem felé suhintott. Ezzel nagy hibát követett el.

- MÁSZKÁLÓ DIÁKOK! - rikoltott fel Hóborc. - MÁSZKÁLÓ DIÁKOK A BŰBÁJTANTEREMNÉL!

A szökevények átbújtak a lebegő szellem alatt, és menekülőre fogták a dolgot. A folyosó azonban zsákutcának bizonyult - az ajtó, amibe ütköztek, zárva volt.

- Na tessék! - dühöngött Ron, miközben mind az öten a kilincset rángatták. - Most már esélyünk sincsen!

Szapora lépéseket hallottak: Frics futva közeledett, Hóborc kiáltásait követve.

- Álljatok félre! - csattant fel türelmetlenül Hermione. Elvette Harry pálcáját, megérintette vele a zárat és ezt suttogta: - Alohomora!

A zár kattant egyet, és az ajtó kitárult. A szökevények beiszkoltak rajta, és halkan behúzták maguk mögött. Azután nekiszorították a fülüket, és hallgatóztak.

- Merre mentek, Hóborc? - hallatszott Frics hangja. - Ki vele, gyorsan!

- Mondd, hogy „légyszíves"!

- Ne húzd az időt, nyögd már ki, merre mentek!

- Nem mondok semmit, ha nem mondod, hogy „légyszíves" - kényeskedett a szellem.

- Rendben: légyszíves.

- SEMMI! Hahaha! Azt mondtam, nem mondok „semmi"-t, ha nem mondod, hogy „légyszíves"! Hahahaha! - Hóborc suhogva elhúzta a csíkot, faképnél hagyva a szitkozódó Fricset.

- Azt hiszi, ez az ajtó zárva van -suttogta Harry. - Ezt megúsztuk...

- Nem hittem volna, hogy egyszer Hóborc hülye szójátékai fognak megmenteni - motyogta megkönnyebbülve Lucy.

- Szállj le rólam, Neville! - ripakodott rá a fiúra hirtelen Harry. Neville ugyanis már vagy egy perce húzogatta Harry köntösének ujját. - Mi akarsz?!

Lucy megfordult - és azonnal látta, mit akar Neville. Az volt az érzése, hogy az ajtón át egy lidérces álomba sétáltak bele. Nem egy teremben voltak, ahogy először hitte, hanem egy folyosón: a harmadik emeleti tiltott folyosón. És most már azt is tudták, hogy miért tiltották ki őket onnan.

Egy borzalmas kutya nézett velük farkasszemet. A szörnyeteg akkora nagy volt, hogy teljesen kitöltötte a padló és a plafon közötti helyet. Nem is egy, hanem három feje volt, három pár vérben forgó szemmel, három lengő cimpájú orral és három gőzölgő pofával, melyekből nyáltól csöpögő, nagy, sárga agyarak villantak ki.

A szörny mozdulatlanul állt, és hat szemével rájuk meredt. A gyerekek tisztában voltak vele, hogy csak azért élnek még, mert a bestiát meglepte hirtelen felbukkanásuk. Ha azonban magához tér meglepetéséből, beváltja, amit mennydörgő morgása ígér.

Harry és Lucy egyszerre nyúltak a kilincs után - Frics és a halál közül mindketten inkább Fricset választották.

Ahogy kihátráltak a lezárt folyosóról, kis híján átestek a küszöbön. Harry gyorsan becsapta maguk mögött az ajtón, azután csatlakozott társaihoz. Nem is szaladtak, hanem szinte repültek a folyosón. Frics addigra már valószínűleg máshol kereste őket, mert nem futottak a karjaiba - bár, pillanatnyilag az se zavarta volna őket. Csak egyet akartak: minél messzebb kerülni a szörnyetegtől. Addig rohantak, amíg visszaértek a Kövér Dáma portréjához a hetedik emeletre.

- Hát ti meg hol jártatok? - kérdezte csodálkozva a Dáma, rendetlenül lógó köntösük és verejtéklepte, kipirult arcuk láttán.

- Nem érdekes - zihálta Lucy. - Disznóorr, disznóorr.

A portré utat engedett. A szökevények átmásztak a lyukon, és remegő tagokkal lerogytak a klubhelyiség karosszékeibe.

Jó ideig egyikük sem szólt semmit. Neville egyenesen úgy festett, mint aki soha életében nem fog többé megszólalni. Lucy a mellkasán markolta meg a köntösét és úgy igyekezett lehiggadni. Ron a térdére könyökölve temette a tenyerébe az arcát, Hermione pedig szimplán csak lihegett. Harry a tűzbe bámult és egyenletesen lélegezve próbálta lecsillapítani őrülten dobogó szívét.

- Hogy juthat valakinek az eszébe, hogy egy ilyen szörnyet tartson egy iskolában? - szólalt meg végül Ron. - Pont az ilyen bestiáknak találták ki a kutyaiskolát

- Ti nem láttok a szemetektől? - csattant fel Hermione, miután kilihegte magát. - Meg se néztétek, hogy mi van a bestia alatt?

- Gondolom, padló - tippelt Harry. - Nem a lábát néztem, hanem a fejeit.

- Mert, ha nem tűnt volna fel, három is volt neki - szúrta közbe Lucy.

- Nem padlóra gondolok - hagyta figyelmen kívül az élcelődést Hermione. - A kutya egy csapóajtón állt. Világos, hogy őriz valamit.

A lány felállt és lesújtó pillantást vetett a hármasra, akik „belerángatták" ebbe az őrültségbe.

- Remélem, elégedettek vagytok magatokkal. Meghalhattunk volna, vagy, ami még rosszabb, kicsaphattak volna minket. És most, ha nem veszitek zokon, lefekszem. - Azzal faképnél hagyta őket.

Ron tátott szájjal bámult utána.

- Nem vesszük zokon - mondta. - Úgy csinál, mintha mi kértük volna, hogy jöjjön velünk!

Lucynak azonban nem Hermione utolsó mondata ütött szöget a fejébe, hanem egy korábbi. A kutya őrzött valamit... Hogy is mondta Hagrid, amikor a Gringottsról mesélt Harrynek? „Ha biztonságba akarsz helyezni valamit, a Gringottsnál jobb helyet nem találsz - bár, a Roxfort talán még jobb."

A lány Harryre nézett, aki ugyanazzal a tekintettel fordult felé. Némán konstatálták, hogy egy véleményen vannak: a hétszáztizenhármas széfből kimentett piszkos kis csomag a háromfejű kutya alatti csapóajtó rejtekében van.

Malfoy másnap alig akart hinni a szemének, mikor látta, hogy se Harryt, se Ront nem csapták ki a Roxfortból. Lucy nem tudta, vajon a fiú tudott-e róla, hogy ő is tilosban mászkált, de pillanatnyilag nem is érdekelte. A fiúk és ő ugyan eléggé kimerültnek érezték magukat, viszont csodás hangulatban voltak. Találkozásukat a háromfejű kutyával már nem rémálomnak, hanem izgalmas kalandnak tartották és alig várták a folytatást. Harry és Lucy időközben beszámoltak Ronnak a Gringotts-beli eseményekről és arról a gyanújukról, hogy a titokzatos csomag a Roxfortba került. Most már hárman találgatták, hogy mi lehet az, amit ilyen szigorú óvintézkedésekkel kell védeni.

- Vagy roppant értékes, vagy nagyon veszélyes - vélte Ron.

- Esetleg mindkettő - bólintott Harry.

- Akárhogyis, csak annyit tudunk biztosan, hogy az a valami körülbelül öt centis - illusztrálta ujjai távolságával a tárgyat Lucy.

Ennél a pontnál csalódottan vették tudomásul, hogy további információk nélkül nem sok esély volt a rejtély megoldására. Úgy tűnt, se Neville-t, se Hermionét nem izgatja különösebben, hogy mit rejt a kutya alatti csapóajtó. Ami Neville-t illeti, őt csak az érdekelte, hogy soha többet ne kerüljön a bestia közelébe. Hermione a történtek után szóba se állt Lucyékkel, de az ő szemükben ez inkább jutalom volt, semmint büntetés. Örültek, hogy végre nyugtuk van a minden lében kanál lánytól, és zavartalanul tervezgethetik, hogyan fizessenek meg Malfoynak. Nagy örömükre alig egy hét múlva az ölükbe pottyant a bosszú tökéletes eszköze - egy postai küldemény képében.

Draco elképzelni sem tudta, hogyan úszhatták meg Potterék következmények nélkül a tilosban járást. Pedig mindent tökéletesen előkészített a számukra: elküldte őket egy általa megadott helyre az általa megadott időpontban, ráadásul annak az undok Fricsnek is megadta a legtökéletesebb fülest, hogy biztosan lebukjanak. Vagy Potternek és Weasleynek volt hatalmas mázlija, vagy Frics bénázta el a dolgot. Több lehetőség nem létezett.

Ahogy most, egy héttel később a reggelinél figyelte a szokásos hármast, ismét beléhasított a féltékenység. Potter, Weasley és Lucy a fejüket összedugva beszélgettek valamiről, az arcuk komoly koncentrációt tükrözött. A Potter testvárpár ült neki háttal és olyan közel ültek egymáshoz, mintha egymás kezét fogták volna evés közben. De tulajdonképpen nem is ez zavarta Dracot. Hanem az, hogy ő nem lehetett ott. Hogy ő nem hallgathatta azt a beszélgetést, hogy ő nem lehetett részese Lucy baráti körének.

- Miért bámulod Potteréket, Draco? - kérdezte gonoszul vigyorogva Theodore Nott.

- Közöd? - vágta rá Draco és gyorsan a reggelijének szentelte a figyelmét.

De nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy mennyire szeretne jóba lenni a Potterekkel... nem… csak Lucyvel.