Chapter 8
Edevis tükre
Közeledett a karácsony. December közepe táján, egy éjszaka fél méter hó hullott le a Roxfortra. A tavon vastagra hízott a jég, és Fredet, George-ot és Lucyt megbüntették, amiért varázsvezérlésű (a lány esetében manuális) hógolyókat uszítottak Mógus turbánjára. Lehet, hogy egy délutánja ráment, de Lucy nagyon élvezte a csínytevést az ikrekkel, és amikor szabadultak, megkérte őket, hogy máskor is szóljanak neki.
A diákok már alig várták a téli szünetet. A Griffendél klubhelyiségében és a nagyteremben mindig ropogott a tűz, de a huzatos folyosókon dermesztő hideg volt, és fagyos szél csapkodta az osztálytermek ablakait. A legrémesebbek Pitonnak a pincében tartott órái voltak: ott mindig látszott a lehelet, a nebulók igyekeztek minél közelebb húzódni a forró üstökhöz.
- Szívből sajnálom azokat - mondta Draco Malfoy az egyik bájitaltan órán -, akik a Roxfortban töltik a karácsonyt, mert a családjuk látni sem akarja őket.
Szavait elsősorban Harrynek címezte. Crak és Monstro gúnyosan nevettek. Lucy már fordult volna hátra hozzájuk, de Harry leintette.
- Hagyd, nem éri meg.
Lucy végül csak egy haragos pillantást vetett Malfoyra, aki kihívó tekintettel válaszolt. Szürke szeme a lányét kereste, de addigra ő már visszafordult. A kviddicsmeccs óta Malfoy a tőle megszokottnál is gusztustalanabbul viselkedett. A Mardekár vereségétől feldühödve elkezdte azt a viccet terjeszteni, hogy Harry után egy széles szájú levelibéka lesz a Griffendél fogójátékosa. Ezen azonban senki nem nevetett, mert mindenki csodálattal emlékezett vissza Harry fantasztikus helytállására a megvadult seprűn. Ezek után Malfoy jobb híján kénytelen volt a családja miatt gúnyolni Harryt.
Való igaz, Harry tényleg nem akarta a nagynénjééknél tölteni a karácsonyt, Lucy pedig nem akarta egyedül hagyni őt. Amikor egy héttel korábban McGalagony professzor listába szedte azoknak a nevét, akik az iskolában kívántak maradni az ünnepekre, a két Potter egyből feliratkozott. Lucy kicsit aggódott, hogy ezzel megbántja majd Weasley-éket, de aztán kiderült, hogy a fiúk sem mennek haza, mert Mr és Mrs Weasley Romániába készültek, hogy meglátogassák Charlie-t.
Mikor bájitaltan után feljöttek a pincéből, a folyosón egy hatalmas fenyőfa torlaszolta el az útjukat. A fa aljából két jókora láb lógott ki, és hangos szuszogás árulkodott arról, hogy Hagrid áll a dolog mögött.
- Szia Hagrid, ne segítsünk? - szólt Ron, fejét az ágak közé dugva.
- Kösz Ron, de elboldogulok vele.
- Nem zavar, hogy mások közlekedni szeretnének? - hangzott fel mögöttük Malfoy hangja. Lucy rosszat sejtve a pálcájáért nyúlt. - Egy kis mellékesre utazol, Weasley? Szeretnél te is vadőr lenni, ha végzel, mi? Hagrid kunyhója biztos kész palotának tűnik a családi putritokhoz képest.
Ron és Lucy egy ugrással Malfoy előtt termettek: Ron megragadta a fiút, Lucy pedig a torkának szegezte a pálcáját. Ám ekkor feltűnt a lépcsőn Piton.
- WEASLEY! POTTER!
Ron elengedte Malfoy grabancát, Lucy pedig eltette a pálcáját.
- Nem ők kezdték, Piton professzor - dugta ki Hagrid a fejét a fenyőfa mögül. - Malfoy sértegette a családjukat.
- Megértem, Hagrid, de a Roxfortban akkor is tilos verekedni - felelte mézesmázosan Piton. - Öt pontot levonok a Griffendéltől fejenként és még örülhetnek, hogy ennyivel megúszták. Gyerünk, menjenek a dolgukra.
Malfoy, Crak és Monstro átcsörtettek a fenyő ágain, tűlevelekkel szórva tele a folyosót.
- Ezt még nagyon megbánja - sziszegte fogcsikorgatva Ron. - Kerüljön csak a kezeim közé...
- Te fogod, én meg addig átkozom, amíg mozog - ajánlotta fel Lucy, mire Ron helyeslően bólogatni kezdett.
- Mindkettőt utálom - szólt sötéten Harry. - Malfoyt is és Pitont is.
- Ugyan már, gyerekek - csitította őket Hagrid. - Mindjárt itt a karácsony. Gyertek, nézzétek meg a nagytermet. Ilyet nem láttok minden nap.
Így hát a négyes követte Hagridot és fáját a nagyterembe, ahol McGalagony és Flitwick professzor a karácsonyi díszek elhelyezésével foglalatoskodtak.
- Ah, Hagrid, látom, meghoztad az utolsó fát is - légyszíves állítsd oda a sarokba.
A terem valóban csodálatosan festett. A falakon körben magyal- és fagyöngyfüzérek lógtak, és szerte a teremben nem kevesebb, mint tizenkét óriási fenyőfa állt. Volt, amelyik csak úgy szikrázott a sok parányi jégcsaptól, másokon gyertyák százai égtek.
- Hány nap van hátra a téli szünetig? - kérdezte Hagrid.
- Csak egy - felelte Hermione. - Erről jut eszembe Harry, Ron, Lucy, már csak fél óránk van vacsoráig. Siessünk a könyvtárba.
- Tényleg, igazad van - helyeselt Ron, le nem véve a szemét Flitwickről, aki pálcáját az ágak mentén végighúzva aranygömböket varázsolt az új fára.
- A könyvtárba? - kérdezte csodálkozva Hagrid a teremből kifelé menet. - Egy nappal a szünet előtt? Ilyen stréberek vagytok?
- Áh, nem tanulni megyünk - felelte vidoran Harry. - Az után a Nicholas Flamel után nyomozunk, akit a múltkor említettél.
- Micsoda? - rémüldözött Hagrid. - Hallgassatok ide: megmondtam, hogy ne ártsátok bele magatokat. Nem tartozik rátok, hogy mit őriz az a kutya.
- Mi csak szeretnénk megtudni, hogy kicsoda Nicholas Flamel - tárta szét a karját Lucy.
- Ha magadtól elárulnád, megspórolnád nekünk a fáradságot - tette hozzá Harry. - Könyvek százain rágtuk már át magunkat, de egyikben sem találtunk róla semmit. Igazán segíthetnél egy kicsit - biztosan tudom, hogy valahol már olvastam a nevét.
- Belőlem egy szót se húztok ki - makacsolta meg magát Hagrid.
- Akkor bizony folytatnunk kell a nyomozást - vonta meg a vállát Ron.
Azzal a négyes faképnél hagyta a zsémbelődő Hagridot, és elsietett a könyvtár felé. Mióta a vadőr kikotyogta nekik Flamel nevét, valóban a könyveket bújták. Ez volt az egyetlen nyom, amit követhettek, ha ki akarták deríteni, mit akar ellopni Piton. A baj az volt, hogy nem tudták, hol kezdjék el a kutatást, hiszen fogalmuk sem volt, hogy milyen területen tevékenykedett Flamel. Nem volt benne a Huszadik század legnagyobb mágusaiban, se a Kortárs varázslók nagy könyvében, de még a Korunk nagy mágiai vívmányaiban és a Varázslás mindenkori fejlődéseben sem említették a nevét. Az egész könyvtárat pedig nem nézhették át, hiszen az több ezer polcot és könyvek tízezreit jelentette.
Hermione összeállított egy listát azokból a témákból és kötetekből, amelyeket végig akart nézni, Ron elindult a polcok között és találomra kiválasztott könyveket lapozott fel, Harry pedig a zárolt részben lévő könyvek felé vette az útját. Lucy azt a stratégiát választotta, hogy az ösztönét követve különböző témákban különféle könyvekbe kukkantott bele, hátha valahol utalnak Flamelre. Arra tippelt, hogy sötét varázslatokkal vagy azok kivédésével foglalkozhatott, ugyanis mi mást akart volna ellopni Piton, aki jól ismerte a fekete mágiát? Sajnos, ez a vonal eddig zsákutcának bizonyult, és nem bízott benne, hogy pont most sikerül rábukkannia valamire.
Gyanúja beigazolódott. Alig tíz percet töltöttek a könyvtárban, azután csalódott fejcsóválással távoztak. Harry már kint várta őket, Madam Cvikker, a könyvtárosnő ugyanis korábban közölte vele, hogy kívül tágasabb. Ezek szerint nem jutott el a zárolt részbe.
- Ugye folytatjátok a kutatást, amíg én távol leszek? - kérdezte Hermione. - Küldjetek egy baglyot, ha találtok valamit.
- Te pedig kérdezd meg a szüleidet, hogy tudják-e, kicsoda Flamel - szólt Ron. - Ők biztosan nem árulnak el minket.
- Biztos nem, mivel sajna, mindketten muglik, közönséges fogorvosok - felelte Hermione.
A téli szünet első napjaiban Ron, Harry és Lucy túl jól érezték magukat ahhoz, hogy Flamellel foglalkozzanak. Az övék volt az egész hálószoba, és a klubhelyiségben sem volt akkora tömeg, mint egyébként. Akkor terpeszkedhettek el a kandalló melletti kényelmes karosszékekben, amikor csak akartak. Ültek is ott eleget - megettek mindent, amit csak fel tudtak tűzni a villás végű nyársra: kenyeret, pogácsát, mályvacukrot -, és közben körmönfont terveket kovácsoltak Malfoy kitúrására az iskolából. Ezek a tervek jórészt nem voltak megvalósíthatók - de igen szórakoztató volt kiagyalni őket.
Ron tanítgatni kezdte Harryt a varázslósakkra. Hívták Lucyt is, de ő inkább a pálcájával szórakozott: különféle bűbájokat próbált ki, amiket a könyvtárban kutatás közben talált. Persze, még nem volt hozzá elég varázsereje hozzájuk, de ahhoz képest ígéretes volt, amit produkálni tudott. Ron azzal cukkolta fogadott testvérét, hogy nem mer ellene kiállni, ugyanis amikor otthon játszottak, mindig veszített. A lány nem kapta be a horgot, csak legyintett erre, meghagyva Ront ebben a hitében.
Elérkezett a szenteste. Lefekvéskor Lucy csak arra gondolt, hogy ez lesz az első közös karácsonya a bátyjával és remélte, hogy tetszeni fog neki az ajándéka. Egy kötött kesztyűpárt küldött neki, jobb kézfején egy aranycikesz hímzéssel. Nem lett olyan szép, de azért büszke volt rá; főleg, mivel szívből adta. Kicsit egyedül érezte magát a hálókörletében, ugyanis az összes szobatársa hazautazott az ünnepekre. Ám tudta, hogy a másnap lesz eddigi élete legjobb karácsonya.
Mikor reggel felébredt, egy szép kupac ajándék várta az ágya lábánál. Belebújt a köntösébe és szép sorban bontogatni kezdett. Kapott egy Weasley-pulcsit, amit Mrs Weasley kötött minden évben a családjának, így természetesen Lucynek is. A skarlátvörös felsőbe egy hófehér liliom volt hímezve; emlékül az édesanyjának, akiről a második keresztnevét kapta. A pulcsi mellett egy doboz házi karamellát talált, aminek jóízűen elfogyasztotta a felét, miközben magára vette a mellényt. Hagrid egy házi készítésű furulyát ajándékozott neki, Hermionétól egy csomag tökös derelyét kapott, Ron és Harry pedig közösen küldték el neki egy Nimbusz Kétezres miniatűr, repülő modelljét a következő üzenettel: „Amíg meg nem lesz az igazi". Az utolsó ajándék, amit talált, egy kis üzenet volt. A kézírás nem tűnt ismerősnek. Hosszúkás, szépen hurkolt betűkkel a következő szavak álltak a papíron.
Apád rám bízott valamit a halála előtt. Eljött az ideje, hogy visszaadjam nektek; az ajándékot Harrynél találod. Használjátok belátásotok szerint. Nagyon boldog karácsonyt kívánok!
Aláírás nem volt. Lucy nem tudta mire vélni, de úgy gondolta, hogy egyféleképpen derítheti ki. Vett egy kicsit magához a karamellából és átsétált a fiúk hálószobájába. A benti hangokból ítélve már a fiúk is fent voltak. Lucy lenyomta a kilincset és benyitott. Odabent Harry egy fényes, ezüstös anyagú valamit tartott a kezében, Ron pedig döbbenettel vegyes áhítattal bámulta azt a valamit. Érkezésére mindketten felé fordultak, de addigra a lány szeme a Harry kezében lévő dologra szegeződött és meglepetésében elejtette a karamellát.
- Nem hiszem el… - suttogta. - Ez az, amire gondolok…?
- Szerintem igen - suttogta Ron, miközben visszafordult Harry felé. - Ez egy láthatatlanná tévő köpönyeg - jelentette ki mélységes tisztelettel a hangjában. - Igen, egészen biztos, hogy az. Próbáld csak fel.
Harry a vállára kanyarította a köpönyeget. Ron és Lucy felkiáltottak ámulatukban.
- Tényleg az! - álmélkodott a lány. - Nézz le a lábadra!
Harry engedelmeskedett, és elkerekedett szemekkel vette tudomásul, hogy nem lát semmit. Egy ugrással a tükör előtt termett - hogy farkasszemet nézzen saját elárvult fejével. Nyaktól lefelé semmi sem látszott belőle. Mikor pedig a fejére is ráhúzta a köpönyeget, szőrén-szálán eltűnt.
- Egy levél! - szólt izgatottan Ron. - Kiesett belőle egy levél!
Harry letette a köpönyeget, és megvizsgálta a levelet. Lucy gyorsan letelepedett mellé az ágyra és a fiúval együtt olvasta el az ugyanazzal a kézírással íródott papirost.
Apád halála előtt rám bízta ezt a köpönyeget. Úgy vélem, eljött az ideje, hogy visszaadjam neked és Lucynek. Használjátok belátásotok szerint. Nagyon boldog karácsonyt kívánok!
Aláírás itt sem volt. A két Potter a levélre meredt, Ront viszont csak a köpönyeg érdekelte.
- Mindenemet odaadnám, ha kaphatnék egy ilyet - szólt fejcsóválva. - Tényleg mindenemet. Nektek meg mi bajotok?
Lucy válaszra se méltatta. Őt is csak a köpeny érdekelte, de kicsit máshogy.
- Nálam csak levél volt - mesélte Harrynek. - Hasonló szöveggel, de ugyanezzel az írással.
- Vajon tényleg apáé volt valaha? - kérdezte suttogva Harry. Lucy szíve összeszorult, ahogy belegondolt.
- És ki volt az, akire rábízta? - folytatta a gondolatmenetet szintén suttogva. Teljesen megfeledkeztek Ronról.
- Ötletem sincs. De ha ez tényleg apáé volt… akkor jog szerint most már a miénk.
- Nem - jelentette ki Lucy, mire a két fiú döbbenten meredt rá. - Csak a tiéd. Ha ez itt apáé, akkor valószínűleg családi örökség és te vagy az idősebb, így téged illet. Csak… néha megengeded majd, hogy kölcsön vegyem?
- Hülyéskedsz? - nézett Harry úgy, mintha a lány nem lett volna normális. - Hát persze! Te is apa gyereke vagy!
Az örökösödési kérdést a zár kattanása szakította félbe. Az ajtó kitárult, és a Weasley ikrek rontottak be a szobába. Harry gyorsan eldugta a köpenyt.
- Boldog karácsonyt! - zengte Fred.
- Nicsak! Harry is kapott egy Weasley-pulcsit!
Fred és George kék mellényben feszítettek. Fredét nagy sárga F betű, George-ét pedig egy G díszítette. Most, hogy Lucy megfigyelte, már észrevette, hogy Harry mellett egy smaragdzöld pulcsi hevert az ágyon.
- Harryé és Lucyé szebb, mint a miénk - állapította meg Fred, kezébe véve a fiú pulóverét. - Anyánk ez egyszer ki akart tenni magáért. Biztos azért, mert ti nem vagytok családtagok.
- Ron, te miért nem veszed fel a tiédet? - fordult az öccséhez George. - Bújj csak bele! Jó puha és meleg.
- Utálom a barnát - motyogta kelletlenül Ron, de azért felhúzta a mellényt. - De miért egy liliom? - kérdezte, miután eligazgatta magán a felsőt.
- Ez a második keresztnevem - felelte Lucy. - És így hívták az édesanyámat is.
Harry elkerekedett szemekkel vette szemügyre a hímezett fehér liliomot, majd alig láthatóan elmosolyodott.
- A tieden nincs betű - álmélkodott George, szavait Ronnak címezve. - Anya biztos feltételezi rólad, hogy meg tudod jegyezni a nevedet. Pedig minket sem ejtettek a fejünk lágyára - tudjuk, hogy mi vagyunk Gred és Forge.
Lucy és Harry ezen jót nevettek.
- Mi ez a ricsaj? - kérdezte egy rosszalló hang. Percy dugta be a fejét az ajtón. Valószínűleg ő is épp az ajándékok bontogatásával volt elfoglalva, hiszen egy pulóvert tartott a karjára terítve. Fred nyomban elvette tőle.
- P mint prefi! Pattanj bele, Percy, mi is felvettük a magunkét! Képzeld, Harry is kapott egyet!
- Ne… ne, nem akarom - ellenkezett Percy, de az ikrek már húzták is a fejére a mellényt; még a szemüvegét is lelökték.
- És ma nem fogsz a prefektusokkal ücsörögni - tette hozzá Geogre. - A karácsony családi ünnep!
Az ikrek, miután harcképtelenné tették Percyt a saját pulóverével, néhány jól irányzott medvepuszival kiterelték őt a szobából. A hármas nevetve követte őket.
A roxforti karácsonyi lakoma sokkal másabb volt, mint a Weasley-féle. Az egész család egy asztalnál ült és egy tányérból evett, itt minden asztalra vagy száz kövér sült pulyka került, sült- és főttkrumplihegyekkel körülvéve és szinte méterenként nagy halomban álltak a máguspukkantók. Lucy minden Weasley fiúval és Harryvel is pukkantott - nyert egy csomag mindenízű drazsét, pár kiszúrhatatlan, világító léggömböt és egy tűzijátékot, csak hogy a legjobbakat említsük. A főasztalnál ülő Dumbledore csúcsos varázslósüvegét virágos kalapra cserélte, és harsányan kacagott egy tréfán, amit Flitwick professzor olvasott fel neki. Lucy egy ízben úgy érezte, mintha figyelnék és a tanári asztal felé pillantva összetalálkozott a tekintete Pitonéval. A férfi addig a lány vörös pulcsijára hímezett fehér liliomot bámulta, de mikor látta, hogy Lucy nézi, elfordult. Lucy is visszafordult a többiekhez és hiába pillantgatott a professzor felé, Piton többet nem nézett rá.
A pulykát karácsonyi puding követte. Percynek kis híján beletört a foga, mikor ráharapott a szeletében megbúvó ezüst sarlóra. Hagrid nyakló nélkül vedelte a bort, s feje szemlátomást egyre vörösebb lett. Végül úgy elhatalmasodott rajta a vidámság, hogy arcon csókolta McGalagony professzort, aki - Lucy nagy ámulatára - csak kuncogott, és fülig elpirult fekete cilindere alatt.
Délután Lucy Harryvel és a Weasley fiúkkal fergeteges hógolyócsatát vívtak a parkban. A lány kipróbálta az egyik fagyasztó bűbájt, amit nemrég olvasott és ennek eredményeképp ő készítette a legkeményebb hógolyókat. Egy precíz találattal ledobta Percy szemüvegét, amiért Fred és George nem győztek neki gratulálni. Alkonyatkor dideregve, fáradtan és csuromvizesen vonultak fel a Griffendél klubhelyiségébe. Harry felavatta a pukkantósókból szerzett vadonatúj varózslósakk-készletét - ami annyit jelentett, hogy látványos vereséget szenvedett Rontól. Lucy azt gyanította, hogy nem ment volna olyan csúfosan, ha Percy nem akart volna minduntalan segíteni a bátyjának.
Összességében az egyik legjobb karácsonya volt, de a lányt valami mégsem hagyta nyugodni. Csak lefekvésnél tudott elgondolkodni rajta. Nem hagyta nyugodni a láthatatlanná tevő köpönyeg és titokzatos feladója. Nem tudott aludni, ezért lement a klubhelyiségbe, leült a kandalló előtti kanapéra és a tűzbe bámulva gondolkodott.
Az édesapja… a köpeny az apjáé volt. Nem sokat tudott a szüleiről; mindenki a halálukról, meg a rendkívüli tehetségükről beszélt, de hogy milyen emberek voltak, arról fogalma sem volt. Még egy fénykép se volt, amit kitehetett volna az éjjeliszekrényére. Ugyanúgy, ahogy Harryről se volt egyetlen képe sem: közös emlékei csak a Weasley családdal voltak. Elhatározta, hogy a legközelebbi alkalommal készíttet egy közös portrét valakivel a bátyjáról és róla…
- Lucy?
A lány nagyot ugrott ijedtében, de bármerre nézett, sehol se látta a hang forrását. Azt viszont tudta, hogy ki beszél.
- Harry? - A fiú feje előbukkant a semmiből, majd lekerült róla a köpeny és az egész teste láthatóvá vált. - Az istenért, ne ijessz rám többet így!
- Ne haragudj - kért bocsánatot Harry. - Arra gondoltam, hogy egy kicsit körbejárom a kastélyt ebben a köpenyben. Bárhová mehetek, hiszen láthatatlan vagyok. De aztán megláttalak és úgy döntöttem, hogy neked is szólok. Hiszen a te köpenyed is. Szóval, jössz velem?
- Mi az hogy! - Lucy egy pillanat alatt felélénkült. - Nincs jobb dolog, mint tilosban járni!
- Akkor indulás - mosolyodott el Harry.
A fiú magukra kanyarította a köpenyt. Miután meggyőződtek róla, hogy sehol sem látszanak ki, elindultak a felfedezőútra. Tökéletesen egyszerre lépdeltek, nehogy egy elrontott mozdulattal lelepleződjenek.
Kimásztak a portrélyukon, de ekkor megakadtak. Hová menjenek? Suttogva megtárgyalták, hogy ebben az állapotban a tiltott könyvek simán elérhetővé váltak számukra. Addig bújhatják őket, ameddig akarják és Frics sose fogja megtudni. Végre megtudhatják, hogy kicsoda Nicholas Flamel.
A könyvtárban ijesztő sötétség honolt. Harry meggyújtott egy lámpást és a magasba emelte, míg Lucy arra ügyelt, hogy a köpeny rajtuk maradjon. Ám így egy kívülálló azt láthatta volna, hogy a lámpa magában lebeg a levegőben.
Amint a tiltott könyvekhez értek, Lucy kibújt a köpenyből, Harry pedig a vállára terítette, hogy szükség esetén gyorsan elrejtőzhessenek. A lámpa fényénél olvasgatni kezdték a könyvek címét. Lucy úgy érezte, hogy nem sokkal lettek okosabbak. Egyszer csak velőtrázó sikítás hasított a könyvtár csendjébe. Lucy szíve kihagyott egy ütemet, annyira megrémült és a tengelye körül megpördülve kereste a zaj forrását. Harry egy könyvet egyensúlyozott a térdén és a sikítás abból a könyvből jött. Harry azonnal becsukta és visszatette a helyére, aztán feltartotta a köpenyt, hogy a húga visszabújhasson a biztonságot ígérő láthatatlanságba. A nagy kapkodásban azonban feldöntötték a lámpát, ami azonnal kialudt, ráadásul a folyosóról közeledő léptek zaja hallatszott. A két gyerek futásnak eredt. Az ajtóban összetalálkoztak Friccsel - a gondnok tágra nyílt szemeivel átnézett rajtuk. Óvatosan átbújtak Frics felemelt karja alatt és hanyatt-homlok elmenekültek.
Egy megtermett lovagi páncélzat elé érve hirtelen megtorpantak. A nagy rohanásban nem is figyeltek oda, merre mennek. Talán a sötétség tette, de Lucy nem tudott rájönni, hol is vannak. Ránézésre Harry is olyan tanácstalan volt, mint ő.
- Most merre? - formálta szájával a szavakat Harry. Lucy válaszul csak megrázta a fejét. Ám ebben a pillanatban Frics szólt valakihez, ráadásul nem is olyan messziről.
- Professzor úr, arra kért, hogy nyomban jelentsem, ha éjszaka járkál valaki az épületben. Nos, valaki járt a könyvtárban, a tiltott könyvek között.
Lucy elsápadt. A mellette álló Harry megragadta a csuklóját. Remegéséből ítélve a fiú is eléggé megrémült. Hogy ezt tetézze, a két gyerek arcából kiszaladt minden vér, amikor hallották, hogy Piton felel a gondnoknak.
- A tiltott könyvek között? No, majd mindjárt elkapjuk, még nem járhat messze.
Harry lába érezhetően a földbe gyökerezett. Lucy szeme ide-oda járt a keskeny folyosón, végül megakadt a tekintete egy tőlük balra résnyire nyitott ajtón. Közben Piton és Frics befordultak a sarkon és egyenesen feléjük tartottak. Lucy megfogta Harry kezét és lábujjhegyen araszolni kezdett az ajtó felé, bátyját is maga után húzva. Beosontak a nyíláson, anélkül, hogy az ajtót megmozdították volna. Pitonék szerencsére semmit nem vettek észre - meg sem álltak, mikor elhaladtak az ajtó előtt. A két gyerek fellélegzett, de nem mozdultak, amíg a lépések zaja el nem halt a távolban.
- Ez nagyon meleg volt - suttogta Lucy megkönnyebbülten.
- Egy pillanatra azt hittem, végünk van - felelte Harry.
- Én is - ismerte be Lucy, majd összemosolyogtak, miután a stresszes helyzet véget ért.
Megfordultak, hogy megnézzék, hova is kerültek. A helyiség egy használaton kívüli osztályteremnek tűnt. A félhomályban kirajzolódtak a falakhoz tolt asztalok és székek sziluettjei. Az ajtóval szemközt viszont egy olyan tárgy állt, ami cseppet sem illet egy osztály falai közé - úgy tűnt, mintha csak azért rakták volna oda, hogy máshol ne legyen útban. Ez az oda nem illő tárgy egy mennyezetig érő, díszes, arany keretbe foglalt, pompás tükör volt. A keret felső ívén bevésett felirat állt: Edevis amen ahze erkyt docr amen.
Most, hogy Frics és Piton már messze jártak, a két gyerek lassan megnyugodott.
- Nem akarjuk megnézni, hogy nézünk ki? - kérdezte Harry.
- Szerintem nézzük, még úgyse láttam magam láthatatlanul - felelte Lucy mosolyogva, így a két Potter odalépett a tükör elé.
Harrynek a szájára kellett szorítania a kezét, hogy ne kiáltson fel rémületében, Lucy pedig úgy kapaszkodott bele bátyja karjába, mintha az élete múlna rajta. A lány szíve őrült vágtába kezdett, de ez másféle volt, mint amit akkor élt át, mikor Harry kinyitotta a sikoltó könyvet. A tükörben nemcsak hogy mindketten látszottak, de egy egész csoportnyi más embert is láttak, akik ott álltak mind mögöttük.
Lucy látta a saját tükörképét, ahogy ott áll rémült, falfehér arccal, látta a bátyja eltátott száját, de önmagunkon kívül még tíz másik ember is ott volt. Harry hátranézett a válla fölött és elkerekedett szeme azt mutatta, hogy valójában nincs mögöttük senki. Mikor visszafordult, a két gyerek a tükörben egymás szemébe nézett, majd a tekintetük a közvetlenül mögöttük álló pár egyik tagjára siklott.
Egy mosolygós arcú nő integetett nekik. Lucy önkénytelenül is hátranyúlt, de csak a semmiben kotorászott. Ha valóban ott állt volna mögötte, akkor elérte volna, hiszen a tükörképeik elég közel álltak egymáshoz. De nem - azok az emberek csak a tükörben léteztek.
A nő nagyon csinos volt szép, sötétvörös hajával és karcsú alakjával. Lucy úgy érezte, mintha a saját, jövőbeli énjét látta volna, de a nő szeme... A szeme pont olyan, mint Harryé, döbbent rá a lány. Ugyanaz a világoszöld árnyalat és ugyanaz a vágás. Ekkor észrevette, hogy a nő sír. Mosolygott, de közben könnyezett. A mellette álló magas, vékony, fekete hajú férfi vigasztalóan átkarolta. Szemüveget viselt, és rakoncátlan haja a tarkóján ugyanolyan borzas volt, mint Harrynek. Ahogy a férfi szemébe nézett, Lucy úgy érezte, mintha a sajátjába bámult volna. A meleg, mogyoróbarna szemek túlságosan ismerősek voltak, hiszen ezeket látta, valahányszor tükörbe nézett.
Harry időközben már olyan közel araszolt a tükörhöz, hogy orra kis híján hozzáért a saját tükörképéhez. Lucy mellé lépett, de nem tudta levenni a szemét a két emberről.
- Anya? - suttogta ekkor Harry.
- Apa? - suttogta vele egyidőben Lucy.
A nő és a férfi csak nézték őket és mosolyogtak rájuk. A két gyerek pillantása most a többi alakra vándorolt. További zöld és barna szempárok, még több, a Harryéhez hasonló orr és Lucyéhez hasonló arc, sőt, a fiú későbbi elmondása szerint egy kicsi öregembernek még a térde is olyan bütykös volt, mint neki. Szemtől szemben álltak a családjukkal - életükben először.
Potterék mosolyogva integettek nekik, ők pedig megkeresték a tükörben egymás tekintetét és ösztönösen kinyúltak a másik kezéért. Ujjaik összekulcsolódtak, miközben ugyanazt látták a másik szemében: megfoghatatlan, szívszorító örömöt, melybe mélységes mély szomorúság vegyült. A testvérpár a szüleikre nézett, akik mosolyogva figyelték gyermekeiket. Lucy életében először érezte át igazán a veszteségét, amit tíz éve elszenvedett. Meghalt az anyja, az apja és a testvére nélkül kellett felnőnie. De most, ahogy a tükörben lévő embereket bámulta, ébredt rá arra, hogy bármennyire szereti Weasleyéket, az igazi családját senki sem tudja helyettesíteni. Ő ide tartozott... Harryhez tartozott. Szomorúan rámosolygott bátyjára, aki viszonozta a gesztust. Alig érezhetően megszorították egymás kezét. Ez többet mondott bármilyen szónál.
Nem tudták, mennyi ideje álltak ott. A tükörképek nem homályosultak el, és ők csak nézték és nézték őket, míg végül egy távoli zaj magához nem térítette őket révületükből. Nem maradhattak örökké a tükör előtt, meg kellett keresniük a Griffendél-toronyba vezető utat.
- Visszajövünk - suttogta Harry édesanyjuk arcába nézve, azzal a két gyerek kézenfogva kisietett a saját osztályterméből.
- Igazán felébreszthettetek volna - duzzogott Ron.
- Majd este eljössz velünk - vigasztalta Lucy. - Úgy is meg szeretnénk mutatni neked a családunkat.
- Nagyon kíváncsi vagyok a szüleitekre.
- Én pedig szeretném megnézni a te családodat - mondta Harry. - Megmutathatod az összes Weasleyt, a bátyáidat, meg mindenkit.
- Őket bármikor láthatod - vonta meg a vállát Ron. - Majd nyáron eljössz hozzánk vendégségbe vagy Lucy mesélhet róluk. Különben is, lehet, hogy a tükör csak azokat mutatja, akik már meghaltak. Csak az a kár, hogy nem találtatok semmit Flamelről. Miért nem eszel?
A kérdés Harrynek szólt. A fiúnak láthatóan nem volt étvágya. Őt jobban megrendítette a tegnapi felfedezés, mint Lucyt. A lány egész életében azzal a tudattal élt, hogy Voldemort meggyilkolta a szüleit, de Harry az egészbe egy 180°-os fordulattal került be. Azt, hogy láthatta a szüleit, még nem sikerült feldolgoznia. Az igazat megvallva, Lucy is alig várta, hogy viszontlássa az anyját és az apját.
Aznap este hárman bújtak a köpeny alá, így sokkal lassabban haladtak. A két Potter megpróbálta felidézni az útvonalat, amelyen előző este a könyvtárból menekült, de többször is majdnem összevesztek, mert nem értettek egyet az irányon. Már egy órája rótták a sötét folyosókat, de a teremnek nyomát se látták.
- Fázom - panaszkodott Ron. - Adjuk fel, menjünk lefeküdni.
- Nem! - sziszegte Harry. - Tudom, hogy itt van valahol.
Szerencsére senkivel sem találkoztak. Ron már épp panaszkodni kezdett, hogy jéggé dermedtek a lábujjai, amikor Lucy hirtelen megpillantotta a lovagi páncélt.
- Itt van! Ez az!
Kitárták a terem ajtaját. Harry és Lucy ledobták a vállukról a köpönyeget és a tükörhöz szaladtak. Ott voltak mind. A szüleik boldog mosollyal fogadták őket.
- Látod? - suttogta Harry Ronnak.
- Nem látok semmit.
- Nézd! Hiszen ott vannak! Az összes rokonaink! - értetlenkedett Lucy.
- Én csak titeket látlak.
- Nézz bele rendesen. Állj ide a helyemre.
Harry félreállt és maga elé engedte Ront. Lucy továbbra is a szüleit látta, de Harry helyett most a vörös hajú fiú állt mellette. Szülei kíváncsian figyelték az új jövevényt, aki azonban továbbra sem látta őket. Csak a saját tükörképét figyelte, de csillogó szemekkel.
- Nézzétek, milyennek mutat! - lelkendezett Ron.
- Látod a családodat magad körül? - kérdezte Harry.
- Nem... egyedül vagyok. Illetve, Lucyt is látom, de neki csak a tükörképét. De nem úgy nézek ki, mint most. Idősebbnek tűnök... és iskolaelső vagyok!
- Micsoda? - döbbent le Lucy. Ő még mindig a családját látta és Ron is úgy nézett ki, mint amilyen volt; nem változott semmit.
- Olyan jelvényem van, amilyen Billnek volt... és a kezemben tartom a házkupát meg a kviddicskupát... Csapatkapitány is vagyok!
Ron reménykedve nézett barátaira.
- Mit gondoltok, lehet, hogy ez a tükör a jövőt mutatja?
- Nem hinném, hiszen a rokonaink mind meghaltak - felelte Harry. - Hadd nézzem csak...
- Engedj még egy kicsit... Te már eleget nézegethetted magad.
- Ne veszekedjetek! - kérte őket Lucy. - Harry, állj ide a helyemre és nézd meg ezt.
A két testvér helyet cserélt. Lucy többé már nem látta a családját, amint ellépett a tükör elől. Csak a két fiút látta, de teljesen normálisak voltak.
Harry eltátotta a száját.
- Látom a szüleimet, de Ront is... a családom téged néz, Ron. Kíváncsiak rád.
- Én még mindig csak az idősebb magamat és téged látlak - csodálkozott a vörös hajú fiú.
A beszélgetésnek a folyosóról behallatszó zaj vetett véget. A gyerekek most döbbentek rá, milyen hangosan beszéltek.
- Gyorsan! - kapta fel a köpenyt Lucy.
Alighogy beburkolóztak a köpenybe, egy világító szempár jelent meg az ajtóban - Mrs Norris. Mindhárman mozdulatlanná dermedtek és ugyanaz a kérdés fogalmazódott meg a fejükben: vajon a macskákkal szemben is működik a köpeny? Néhány, óráknak tűnő másodperc után Mrs Norris megfordult és elballagott.
- Nem maradhatunk itt. Lehet, hogy idehívja Fricset. Lefogadom, hogy hallott minket. Tűnjünk el innen! - Azzal Ron kivonszolta Lucyéket a teremből.
A hó másnap reggelre sem olvadt el.
- Sakkozzunk! - javasolta Ron.
- Nincs kedvem.
- Akkor látogassuk meg Hagridot.
- Én most nem megyek... de te menj nyugodtan.
- Tudom, mi jár a fejedben, Harry. Az a tükör. Ne menj vissza ma éjjel.
- Miért nem? - szólt bele Lucy is a beszélgetésbe. Egész idáig csöndben hallgatta a fiúkat, de erre felkapta a fejét. Ron folyamatosan Harryt próbálta meggyőzni, hogy ne menjen vissza. Tudta, hogy ha a fiút sikerül, Lucyt is könnyebb lesz. Csupán ezért hagyta eddig békén a lányt.
- Nem tudom... - mondta Ron. - Csak nem tűnik jó ötletnek. Különben is, már épp eleget játszottatok a tűzzel. Frics, Piton és Mrs Norris egész éjjel az épületbeb cirkálnak. Tudom, hogy nem látnak titeket, de mi van, ha beléjük ütköztök? Vagy levertek valamit?
- Tisztára úgy beszélsz, mint Hermione - nézett ki az ablakon Lucy.
- Komolyan mondom, ne menjetek vissza.
Ám a két Potternek eltökélt szándéka volt, hogy aznap este is felkeresik a tükröt és erről száz Ron se tudta volna lebeszélni őket. Megbeszélték, hogy tizenegy órakor találkoznak a klubhelyiségben és onnan indulnak majd. Ez alkalommal viszonylag gyorsan megtalálták a helyes utat. Sebesen lépkedtek és tudták, hogy ezzel veszélyesen nagy zajt csapnak, de nem találkoztak össze senkivel. Édesanyjuk és édesapjuk most is sugárzó arccal fogadták gyermekeiket; az egyik nagyapjuk is vidáman bólogatott, amikor meglátta őket. Harry és Lucy visszamosolyogtak rájuk és letelepedtek a tükör elé. Lucy bátyja vállára hajtotta a fejét és úgy nézte anyja mosolygós arcát. Most már senki sem akadályozhatta meg, hogy hajnalig ott maradjanak a családjuk körében. Senki és semmi.
Hacsak...
- Hát megint eljöttetek, Harry, Lucy?
Lucy úgy érezte, mintha jeges vizet zúdítottak volna a nyakába. Harryvel együtt megpördült a tengelye körül - és döbbenten látta, hogy a fal mellett, az egyik asztalon maga Dumbledore professzor üldögél. Mikor bejöttek, egyenesen a tükörhöz rohantak; bizonyára azért nem vették észre az igazgatót.
- Nem láttuk, hogy itt van, igazgató úr - szólt Harry kettejük nevében.
- Úgy tűnik, a láthatatlanság néha rövidlátással párosul.
Lucy kissé felengedett, mikor látta, hogy a professzor mosolyog. Dumbledore lekászálódott az asztalról, és letelepedett a gyerekek mellé a padlóra.
- Ha jól látom, mint előttetek oly sokan, ti is felfedeztétek a nagy élményt, melyet Edevis tükre nyújt.
- Nem tudtuk, hogy így hívják, uram - mondta Lucy.
- De arra biztosan rájöttetek már, hogy miben áll a csodája.
- Hát... hogy... megmutatja a családunkat.
- Ron barátotoknak pedig őt magát mutatta meg, mint iskolaelsőt.
- Honnan tudja...? - rökönyödött meg Harry.
- Nekem nem kell köpönyeg ahhoz, hogy láthatatlanná váljak - mosolygott jóindulatúan Dumbledore.
- Nos, ki tudjátok találni, mit mutat meg nekünk Edevis tükre?
Lucy kérdőn Harryre nézett. A fiú épp olyan tanácstalannak tűnt, mint ő.
- Hadd segítsek - ajánlotta fel Dumbledore, mire a két gyerek felé fordult. - A világ legboldogabb embere úgy használhatná Edevis tükrét, mint egy közönséges tükröt, vagyis ha belenézne, pontosan olyannak látná magár, amilyen. Dereng már?
Lucy gondolkodott egy fél percig, majd megkockáztatott egy óvatos találgatást.
- Azt mutatja, ami boldoggá tenne minket.
- Nem teljesen.
- Azt mutatja, amit akarunk - találgatott Harry.
- Még ez sem, de már közelít - felelte halk-szelíden Dumbledore. - Nem mutat se többet, se mást, mint a szívünk legmélyének leghőbb vágyát. Ti, akik sosem találkoztatok a családotokkal, ott látjátok magatokat a körükben. Ronald Weasley, akinek a bátyjai árnyékában telt az élete, úgy látja magát, mint a legdicsőbbet valamennyi testvér közül. Ez a tükör azonban nem teszi bölccsé az embert, nem tárja fel az igazságot. Sokan sorvadtak el előtte, mert megbabonázta őket a látvány, és megannyi ember őrült bele, hogy nem tudta, valóságos-e, vagy akár csak lehetséges-e, amit a tükörben lát.
- A tükör holnap új helyre kerül, és arra kérlek, ne induljatok többé a keresésére. Ha úgy adódik, hogy viszontlátjátok, most már tudjátok, mire számítsatok. Rossz úton jár, aki álmokból épít várat, és közben elfelejt élni - ezt jól véssétek az eszetekbe. És most, ha rám hallgattok, felveszitek azt a pompás köpönyeget és elindultok megnézni, megvan-e még az ágyatok.
A két gyerek felállt. Lucy felvette a köpenyt és kicsit feltartotta, hogy Harry is alábújhasson, de a fiú nem mozdult.
- Professzor úr… - kezdte. - Kérdezhetek valamit?
- Persze; már meg is tetted - nevetett Dumbledore. - De most az egyszer kérdezhetsz még egyet.
- A professzor úr mit lát, ha belenéz a tükörbe?
- Én? Én azt látom, hogy ott állok egy pár vastag gyapjúzoknival a kezemben.
Harry és Lucy értetlenül pislogott.
- Az embernek nem lehet elég zoknija - magyarázta Dumbledore. - Megint elmúlt egy karácsony, és megint nem kaptam egyetlen zoknit se. Nekem mindig mindenki csak könyveket ajándékoz.
Csak sokkal később, mikor már újra az ágyában feküdt, merült fel Lucyben a gyanú, hogy Dumbledore válasza esetleg nem teljesen fedte az igazságot. Ugyanakkor, ismerte be, hogy Harry öreg tanárának feltett kérdése meglehetősen indiszkrét volt.
Draco az ágyán feküdt a Malfoy-kúrián, a szobában körös-körül mindenhol kibontott ajándékok hevertek. Idén vendégül látták a Crak és a Monstro családot is, ahogy az apja néhány régi barátját. Amint hazaért, Draco első kérdése az volt, hogy kaphat-e egy új seprűt karácsonyra. Apja azt felelte, hogy tervbe van véve egy új Nimbusz modell és hogy amint kapható lesz, vesz neki egyet. A fiút ez megnyugtatta és különös örömmel töltötte el: végre tényleg versenyezhet Potterrel.
A szünetben alig akadt olyan időszak, amikor egyedül lehetett a gondolataival. Mindig jött valaki vendégségbe vagy nekik kellett menniük valahová. A mostani alkalommal, a szünet utolsó napján azonban volt pár szabad órája. Így döbbent rá, hogy egész szünetben nem gondolt Lucyre - gondolatai még csak a közelébe se mentek a lánynak. Ez jó, könyvelte el magában. Kis gyakorlással talán egy hónapig nem fog rá gondolni egy pillanatra sem. Ám ebben a tervben az egyetlen hiba az volt, hogy vissza kellett mennie a Roxfortba, ahol Lucy bármikor szembe jöhetett vele egy folyosón. Így elég nehéz lesz kizárni a fejéből a Potter lányt. De a legjobban amiatt aggódott, hogy mardekáros társai észreveszik különös viselkedését és a gúnyos megjegyzéseik céltáblájává válik. Ezt semmilyen körülmények között nem akarta vállalni. De csak egy megoldás jutott eszébe.
Olyan undokul fog viselkedni velük, amennyire csak lehetett. Lucyt eddig kímélte a sértegetéseivel, de ahhoz, hogy rejtve maradjon, neki sem kegyelmezhetett. Azzal a gondolattal követte a bekopogó Dobbyt a vacsorára, hogy a Roxfortba visszatérve senki előtt nem fogja felfedni énjének ezt az oldalát. És ha ehhez az kellett, hogy mindenkivel undok és arrogáns legyen, akkor vállalta. Senki sem tudhatja meg hogy van egy ilyen gyengesége.
De valahol a lelke legmélyén, ahová a tudata nem érhetett el, rettegett egy bizonyos barna szemű, mélyvörös hajú lány lesújtó és gyűlölködő pillantásaitól.