Chapter 10

Sárkány és egyszarvú

Mógus azonban állta a sarat. Ahogy teltek-múltak a hetek, egyre sápadtabbnak és soványabbnak tűnt, de látszott rajta, hogy még nem tört meg.

Harry, Lucy, Ron és Hermione valahányszor a harmadik emeleten jártak, nekiszorították fülüket a lezárt ajtónak, és ellenőrizték, hogy szuszog-e még Bolyhoska. Piton változatlanul mogorva volt, s ez is arra utalt, hogy a kő még biztonságban van. Harry és Lucy ettől kezdve mindig bátorítóan rámosolygott Mógusra, Ron pedig mindenkire rászólt, aki kigúnyolta a dadogós professzort.

A hármassal ellentétben Hermionének nem csak a bölcsek kövén járt az esze. Pontos ismétlési tervet készített, és kidekorálta a jegyzeteit jelölőfilccel. Ez még nem lett volna baj, de ragaszkodott hozzá, hogy barátai is kövessék a példáját.

- Fölösleges az ismétlés?! - akadt ki, mikor egyszer Ron ezt a megjegyzést tette. - Te nem vagy eszednél! Ezek nagyon fontos vizsgák! Ha megbukunk, nem mehetünk másodikba! Már egy hónapja el kellett volna kezdenem a tanulást, nem is tudom, mi ütött belém...

Sajnos úgy tűnt, a tanárok is Hermione észjárását követik. Rengeteg házi feladatot adtak fel, s így a húsvéti szünet korántsem telt olyan kellemesen, mint a karácsonyi. Harry és Ron nem tudtak tiszta lelkiismerettel lustálkodni, ha közben azt látták, hogy Hermione a sárkányvér tizenkét felhasználási módját mormolja, vagy épp pálcamozdulatokat gyakorol. Lucy néha önszántából, néha barátnője unszolására ült le tanulni, de azért korántsem akarta annyira kihúzni magát a tanulás alól, mint a fiúk, akik jobb híján szintén beültek a könyvtárba, és nagy ásítások közepette nekiveselkedtek a tengernyi munkának.

- Sosem fogom ezt mind megjegyezni! - fakadt ki Ron az egyik délutáni magolás alkalmával. Lecsapta a lúdtollat, és vágyakozva bámult ki a könyvtár ablakán. Lucy még egy pillantásra se méltatta: ugyanis a fiúnál az elmúlt napokban rendszeresek voltak az ilyen kirohanások. Csak akkor nézett föl, amikor Ron csodálkozva megszólalt.

- Hagrid! Mit keresel te a könyvtárban?

Az óriás gyorsan a háta mögé rejtette, amit a kezébem tartott és odacammogott hozzájuk. Vakondprémes nagykabátjában ugyancsak feltűnő jelenség volt a könyvtárban.

- Csak körülnéztem...

Tétova szavai azonnal felkeltették a négyes érdeklődését.

- Na és ti, jómadarak, minek bújjátok a könyveket? - kérdezte Hagrid és gyanakvóan összevonta a szemöldökét. - Nehogy azt halljam, hogy még mindig Nicolas Flamel után nyomoztok!

- Á, dehogy. Már réges-rég tudjuk, hogy kicsoda - hencegett Ron. - És azt is kiderítettük, hogy mit őriz a kutya: a bölcsek...

- Cssss! - Hagrid gyorsan körülnézett, hogy nem hallotta-e őket valaki. - Nincs ki mind a négy kereked? Ne kiabálj, az Isten szerelmére...

- Ami azt illeti, lenne néhány kérdésünk hozzád - fordult hozzá Harry. - Elmondhatnád nekünk, hogy Bolyhoskán kívül mi őrzi még a...

- Hallgass! - rémüldözött Hagrid. - Ide figyeljetek, gyertek át hozzám később. Nem ígérem, hogy tőlem bármit megtudtok, de legalább ne itt fecsegjetek erről. A diákok semmit sem tudhatnak meg. A végén még azt hiszik, hogy nekem járt el a szám...

- Akkor viszlát később - bólintott Lucy. Hagrid elcammogott.

- Vajon mit rejtegetett a háta mögött? - ráncolta a homlokát Hermione.

- Megnézem, milyen könyveket keresett - ajánlkozott Ron, akinek úgyis elege volt a tanulásból. Elsietett, de alig egy perc múlva már vissza is tért, karjában a rakás könyvvel.

- Sárkányok! - suttogta. - Hagrid sárkányokról szóló könyveket nézeget! Tessék: Nagy-Britannia és Írország őshonos sárkányfajai. A tojástól a pokol tüzéig. Sárkánybarátok kézikönyve...

- Mindig is vágyott egy sárkányra - jegyezte meg Harry. - Már akkor is mondta, amikor először találkoztunk.

- Szigorúan tilos - rázta a fejét Lucy. - A sárkánytenyésztést már az 1709-es Varázslókongresszuson törvényen kívül helyezték. Ezt mindenki tudja. Nehéz lenne eltitkolni a tudományunkat a muglik elől, ha sárkányokat nevelnénk a kert végében. Egyébként is veszélyes dolog, mert a sárkány nem szelídíthető.

- Látnod kellene, milyen csúnyán megégette Charlie-t egy-két vadon élő példány - tette hozzá Ron.

- De Nagy-Britanniában nincsenek vadon ékő sárkányok, ugye? - kérdezte Harry.

- Hogyne lennének - felelte Lucy. - Közönséges walesi zöldek és hebridai feketék.

- A Mágiaügyi Minisztérium épp eleget vesződik azzal, hogy titokban tartsa a létezésüket - vette át a szót Ron. - Minden muglira, aki sárkányt lát, felejtés-átkot kell szórniuk.

- Akkor hát mi a csodára készül Hagrid? - tette fel a kérdést Hermione.

Egy órával később a négyes bekopogtatott a vadőr ajtaján. Nem kerülhette el a figyelmüket, hogy Hagrid az összes ablakon gondosan behúzta a függönyt.

- Ki az? - szólt az óriás. Mikor bemutatkoztak, Hagrid beengedte őket, és gyorsan bezárta mögöttük az ajtót. Odabent fojtogató volt a hőség. A nyáriasan meleg idő ellenére a kandallóban hatalmas tűz lobogott.

- Na szóval... Azt mondtátok, kérdezni akartok valamit.

- Igen - bólintott Harry, és kertelés nélkül a lényegre tért. - Arra volnánk kíváncsiak, hogy mi őrzi még a bölcsek kövét Bolyhoskán kívül. Légyszíves, mondd el nekünk.

Hagrid összevonta a szemöldökét.

- Eszemben sincs elmondani - felelte. - Először is azért, mert fogalmam sincs róla. Másodszor: már így is túl sokat tudtok, úgyhogy akkor se árulnám el, ha tudnám. A kő nem véletlenül van itt. Kis híján ellopták a Gringottsból - erre biztosan magatoktól is rájöttetek. Csak azt nem tudom, honnan tudtok Bolyhoskáról.

- Ugyan már, Hagrid - duruzsolta Hermione behízelgő hangon -, lehet, hogy nem akarod elmondani, de azért biztosan tudod, hiszen mindent tudsz.

Hagrid szakálla megmozdult, ebből kitalálhatták, hogy mosolyog.

- Minket tulajdonképpen csak az érdekelne, hogy ki gondoskodott a kő védelméről - vette át a szót Lucy, amint rájött, mi ezzel Hermione célja. - Azt szeretnénk tudni, hogy Dumbledore kiben bízik meg feltétel nélkül - úgy értem, rajtad kívül.

Hagrid büszkén kihúzta magát. Harry és Ron elismerő pillantást vetettek a lányokra.

- Hát, ennyit talán elárulhatok nektek. Lássuk csak... tőlem kölcsönkérte Bolyhoskát... aztán néhány tanár védővarázslatokat csinált... Bimba professzor, Flitwick professzor, McGalagony professzor... - Hagrid az ujján számolta a neveket. - Mógus professzor... és persze maga Dumbledore is bűvölt ott valamit. Egy pillanat, volt még valaki: Piton professzor.

- Piton?!

- Bizony... Hékás, még mindig az a badarság jár a fejetekben? Na tessék, erre feleljetek: miért segített volna Piton megvédeni a követ, ha el akarja lopni?

Lucy tudta, hogy Harry, Ron és Hermione e percben ugyanarra gondoltak, mint ő. Ha Pitont beavatták a dologba, könnyen kifigyelhette, hogy milyen védővarázslatokat talált ki a többi tanár. Lehet, hogy mindet kiderítette - kivéve, úgy tűnik, Mógus bűbájának ellenszerét és Bolyhoska megfékezésének titkát.

- Hagrid, ugye csak te tudod, hogyan lehet kijátszani Bolyhoskát? - kérdezte aggódva Harry.

- És nem is mondanád el senkinek, ugye? Még a tanároknak sem - kérdezte Lucy.

- Egy lélek se tudja rajtam és Dumbledore-on kívül - felelte büszkén Hagrid.

- Ez is valami - morogta Harry. - Kinyitnád az ablakot, Hagrid? Meg lehet főni idebent.

- Sajnálom, Harry, nem lehet.

Hagrid aggódva a tűz felé pislogott. Lucy elkapta a pillantását, és ő is odanézett. Miközben Harry tétován megkérdezte, hogy mi az ott, a lány felállt és lassan a tűzhöz sétált. Közvetlenül a vízforraló kanna alatt egy jókora fekete tojás lapult. Méghozzá nem is akármilyen...

- Ezt mégis hol szerezted? - kérdezte Lucy, miközben Ron is felállt és csatlakozott hozzá a tűz mellett.

- Egy vagyonba kerülhetett - jegyezte meg Ron.

- Nyertem - felelte kelletlenül Hagrid. - Tegnap este. Lementem a faluba inni egy pohárkával. Volt ott a kocsmában egy idegen, aki mindenáron kártyázni akart... Szerintem még örült is, hogy megszabadult tőle.

- És mihez kezdesz vele, ha kikel? - hüledezett Hermione.

- Arra is felkészültem. - Hagrid vaskos könyvet vett elő a párnája alól. - Kivettem ezt a könyvtárból: Háztáji sárkánytenyésztés. Elég régi kiadás, de minden benne van. Itt írja, hogy a tojást tűzben kell tartani, mert a sárkányanya is tüzet lehel rá, és ha kikel a fióka, félóránként csirkevérrel kevert konyakot kell adni neki. Nézzétek, itt van az is, hogy melyik fajtának milyen a tojása. Az enyém norvég tarajossárkány. Ritka fajta.

Hagrid szemmel láthatóan roppant elégedett volt magával, de Hermionét ez sem hatotta meg.

- Hagrid, faházba laksz.

Az óriás azonban nem figyelt rá. Leguggolt, és vidáman dudorászva élesztgette a tüzet a tojás körül.

Így aztán újabb gond szakadt a négyes nyakába: már azon is töprenghettek, hogy mi lesz, ha kiderül, hogy Hagrid illegális sárkánytenyésztést folytat a vadőrlakban.

- Mit nem adnék néhány nyugodt napért... - sóhajtozott Ron, mikor esténként leültek, hogy átrágják magukat a másnapra feladott temérdek plusz házi feladaton. Ráadásul Hermione most már a fiúknak is ismétlési tervet készített, Lucy pedig, mikor már nem bírt magával, a kandallóban lévő tüzet fagyasztotta meg, majd az ellenátokkal újra felélesztette. Az egész olyan volt, mint egy lidérces álom.

Mikor Hagrid üzent, hogy a sárkány hamarosan kikel, a négyes nagy veszekedések után, de gyógynövénytant követően lesiettek a vadőrlakba, hogy megnézzék a kikelést. Lucy egész végig úgy érezte, mintha valaki figyelte volna őket, ahogy besiettek az ajtón. Később kiderült, hogy Malfoy követte őket és látta a sárkányt. Ezután folyamatosan próbálták meggyőzni a vadőrt, hogy engedje el a sárkányt (akit Norbertnek nevezett el), de Hagrid hallani sem akart róla. Az elkövetkező egy hétben Norbert a háromszorosára nőtt és nagyon úgy tűnt, hogy hamarosan kinövi a házat. Ráadásul Malfoy is bármikor feljelenthette Hagridot Dumbledore-nál.

Szerencsére Harrynek eszébe jutott egy mentő ötlet. Hagrid nagy vonakodva, de beleegyezett, hogy küldjenek egy levelet Charlie-nak, hogy fogadja be Norbertet Romániában. A gyerekek tűkön ülve várták a válaszát. Lucy, Harry és Hermione éppen a klubhelyiségben ültek, míg Ron Hagrid kunyhójában volt, hogy segítsen neki megetetni Norbertet.

- Megharapott! - panaszolta Ron, mikor visszajött. - Legalább egy hétig nem tudok lúdtollat fogni. Én mondom, az a sárkány a legszörnyűbb kis bestia, amit valaha láttám, de Hagrid úgy beszél róla, mintha szőrös kis húsvéti nyuszi volna. Mikor megharapott, Hagrid engem szidott le, hogy megijesztettem szegénykét, és amikor eljöttem, altatódalt énekelt neki.

Kopogtattak az ablakon.

- Megjött Árész! - élénkült fel Lucy. Az ablakhoz szaladt és beengedte a baglyot. - Meghozta Charlie válaszát! - Összedugták a fejüket és együtt olvasták el a levelet.

Kedves Ron és Lucy!

Hogy megy a sorotok? Köszönöm a leveleteket - szívesen átveszem a norvég tarajossárkányt, de nem lesz könnyű eljuttatni ide. Legjobb lenne, ha elküldenétek a barátaimmal, akik a jövő héten jönnek látogatóba. Titokban kell intézni a dolgot, mert nem mutatkozhatnak egy illegális sárkánnyal.

Arra kérlek titeket, vigyétek fel az állatot szombaton éjfélkor a legmagasabb torony tetejére. A barátaim érte mennek, és még az éj leple alatt elindulnak vele.

Várom válaszotokat.

Szeretettel üdvözöl:

Charlie

A négyes egymásra nézett.

- A köpönyeget használjuk majd - szólt Harry. - Azt hiszem, elég nagy hozzá, hogy ketten beférjünk alá Norberttel.

A többiek egy szóval sem tiltakoztak. Az elmúlt hét megpróbáltatásai után bármire hajlandók voltak, csak hogy megszabaduljanak a sárkánytól - és megússzák Malfoy bosszúját.

A dolog nem ment teljesen simán. Ron sebesült keze másnap reggelre a kétszeresére dagadt. A fiú nem akart Madam Pomfreyhez fordulni, mert félő volt, hogy ez a tapasztalt gyógyító felismeri a sárkányharapást. Délutánra azonban belátta, hogy nincs más választása. A seb bezöldült, s minden jel arra mutatott, hogy Norbert harapása mérgező. Ráadásul, hogy tetézzék a megoldandó problémákat, kiderült, hogy Malfoy egy Rontól kölcsönkért könyvvel együtt megszerezte a levelet, amit Charlie küldött és most már az időponttal is tisztában volt. De nem változtathattak a terven, mert nem volt idő a sárkányvadásznak egy újabb levelet küldeni.

Szombat este szokatlanul sötét volt. Harry és Lucy csak késésben tudtak lejutni a vadőrlakhoz, mert Hóborc szobateniszt játszott a bejárati csarnok falain. Nagy nehezen elbúcsúztatták Norbertet (Hagrid végigsírta az eseményt), majd a két testvér elindult felfelé a legmagasabb torony felé. Alig bírták felcipelni a márványlépcsőn, és még ha a legrövidebb úton haladtak, az is nagyon hosszúnak tűnt. A torony alatti folyosón jártak, mikor mozgást vettek észre maguk előtt. Meglepetésükben majdnem elejtették a ládát: még arról is megfeledkeztek, hogy láthatatlanok, gyorsan behúzódtak egy sötét sarokba. Néhány méterre két alak bontakozott ki a homályból: McGalagony, aki a fülénél fogva vitte Malfoyt az irodájába.

- Ezért nem marad el a büntetése! - kiabálta. - És húsz pontot levonok a Mardekártól! Honnan veszi a bátorságot, hogy az éjszaka közepén itt csatangoljon?!

- Félreérti, tanárnő, mindjárt jön Harry Potter egy sárkánnyal…!

- Miféle zagyvaság ez? Még hazudozik is? Gyerünk - ezt Piton professzor is meg fogja tudni, abban biztos lehet!

Ezek után a toronyba vezető csigalépcső megmászása könnyű délutáni sétának tűnt. Mikor kiértek a szabadba, Harry és Lucy ledobták hátukról a köpönyeget, és mélyen beszippantották a hűvös esti levegőt.

- Malfoyt megbüntetik! - Lucy táncra perdült örömében. - Sikítani tudnék!

- Azt inkább ne tedd - figyelmeztette Harry mosolyogva.

Jókedvűen várakoztak a toronyban. Alig várták, hogy Charlie barátai megérkezzenek, és végre vége legyen ennek az őrületnek. Tíz perccel azután, hogy megérkeztek, feltűnt négy seprű az égen. Ráakasztották Norbert ládáját egy hámra, amit a négy seprűre akasztva könnyűszerrel szállítani tudták a sárkányt. Miután megköszönték nekik a szívességet, Charlie barátai végre elindultak. A két testvér vidáman indult le a csigalépcsőn, ám annak alján egy nagyon kellemetlen meglepetés várta őket. Frics állt ott, kajánul mosolyogva, Harry és Lucy agyán pedig egyszerre villant át, hogy a láthatatlanná tévő köpenyt a toronyba felejtették…

A gondnok McGalagony irodájába vitte őket, ahol egy örökkévalóságnak tűnő várakozás vette kezdetét. Lucy agyán ezernyi alibi pörgött át, de egyik átlátszóbb volt, mint a másik. Fogalma sem volt, hogy fogják ezt megúszni. Erre most már végképp nem volt mentség. Hogy is lehettek annyira ostobák, hogy a toronyban hagyják a köpenyt? Kizártnak tűnt, hogy McGalagony bármilyen magyarázatot is elfogadjon arra, hogy az éjszaka közepén felkeltek és kisétáltak - nem is akárhová, hanem a csillagvizsgáló toronyba, ahová a diákok egyébként is csak a tanórák alatt mehettek fel.

Mikor már azt hitték, hogy ennél rosszabb nem lehet, az este legborzalmasabb része még hátra volt: a tanárnő ugyanis Neville társaságában lépett be az irodájába, aki azzal a céllal indult utánuk, hogy figyelmeztesse őket Malfoy lebuktató akciójára. Ezt hallva Lucynak akkora gombóc keletkezett a torkában, hogy amikor McGalagony faggatni kezdte őket, meg sem bírt szólalni. Az eredmény az lett, hogy fejenként ötven pontot veszítettek, azaz összesen százötven pont veszett oda, amivel gyakorlatilag nullára csökkent az esélye, hogy legyőzzék a Mardekárt.

Lucy alig bírt aludni. Hermione volt az egyetlen, aki még ébren várta őt, így a lány sírással küszködve mesélte el az eseményeket. Hermione döbbenten meredt rá, és bármennyire szerette volna megvigasztalni, egyetlen szó sem jutott eszébe, amivel könnyebbé tehette volna azt, ami rá várt.

Lucy próbálta magát felkészíteni a reggelre, de semmilyen előkészület nem segíthetett neki elviselni a diákok jogos haragját. Még a hollóhátasok és a hugrabugosok is ujjal mutogattak rá, hiszen ők is örültek volna, ha végre nem a Mardekár nyeri meg a házkupát. Harry azonban még nála is rosszabbul viselte a helyzetet, mivel őt a kviddicsmeccsek miatt mindenki felismerte. Csak Ron és Hermione maradtak hűségesek hozzájuk.

- Néhány hét és elfelejtik. Fred és George is rengeteg pontot veszítettek a háznak, mégis mindenki szereti őket - vigasztalta őket Ron.

- De soha nem vesztettek egyszerre százötven pontot - morogta keserűen Harry.

- Hát… nem - ismerte be Ron.

Ami megtörtént, megtörtént, de Lucy és Harry közösen elhatározták, hogy többé nem avatkoznak olyan dologba, amihez semmi közük. Elegük volt az ólálkodásból és kémkedésből. Bátyja annyira szégyellte magát, hogy még a fogói pozíciójáról is le akart mondani, de Wood nem engedte. Viszont az tény volt, hogy már a kviddicsben se lelte örömét. Elbeszélése alapján az edzéseken a csapat többi tagja tüntetően keresztülnézett rajta, és ha beszéltek róla, csak úgy emlegették: „a fogó".

Ezek után Lucy már kimondottan örült a vizsgák közeledtének. Harryvel, Ronnal és Hermionével szinte minden nap éjszakába nyúlóan dolgozott - magolta a bonyolult bájitalrecepteket, átkokat, varázsigéket tanult, igyekezett megjegyezni a varázstörténelem fontosabb felfedezéseinek évszámait.

Egyik délután azonban Lucyt alaposan próbára tette a sors, hogy biztosan felhagyott-e a nyomozással. Ugyanis aznap Harry a könyvtárba érve új fejleményekkel érkezett.

- Mikor elmentem egy üres tanterem előtt, Mógus hangját hallottam kiszűrődni onnan. Úgy hangzott, mintha valaki fenyegette volna, végül megtörten beleegyezett abba, amire a fenyegető kérte. Mikor kijött, sápadt volt és láthatóan a könnyeivel küszködött.

- Ezek szerint Piton… - kezdte Lucy.

- …sikeresen megtörte Mógust - fejezte be Ron. - Ha tényleg kiszedte Mógusból a feketemágia-ellenes varázslat ellenszerét…

- Akkor is ott van még Bolyhoska - vágott a szavába Hermione.

- Lehet, hogy vele Hagrid segítsége nélkül is elboldogul - ráncolta a homlokát Ron, és a polcokon sorakozó kötetekre pillantott. - Biztosan van itt olyan könyv, amelyikben benne van, hogy hogyan kell elbánni egy háromfejű kutyával. Mit csináljunk, Harry?

Ron szemében ismét kalandvágy csillant. Lucy ezúttal teljesen tanácstalan volt. A szíve egyik fele most rögtön fel akart pattanni és Piton után eredni, hogy megvédje a bölcsek kövét. Ugyanakkor ott volt az is, hogy már elég gondot okoztak a Griffendélnek és egy újabb akció után ki tudja, mit tennének velük.

Harry válaszolni akart, de Hermione megelőzte.

- Szólunk Dumbledore-nak. Már réges-rég ezt kellett volna tennünk. Ha megint a saját szakállunkra nyomozunk, biztos, hogy búcsút mondhatunk az iskolának.

- De hát nincsenek bizonyítékaink! - tárta szét a karját Harry. - Mógus beijedt, ő nem fog igazolni minket. Pitonnak csak annyit kell mondania, hogy nem tudja, hogyan került be a troll az iskolába, és hogy nem járt Halloweenkor a harmadikon. Szerintetek kinek fognak hinni, neki vagy nekünk? Mindenki tudja, hogy utáljuk Pitont. Dumbledore azt fogja gondolni, hogy csak be akarjuk feketíteni. Frics akkor se segítene nekünk, ha az élete múlna rajta, hiszen jóban van Pitonnal és minél több diákot dobnak ki a Roxfortból, neki annál jobb. Azt se felejtsétek el, hogy se a kőről, se Bolyhoskáról nem szabadna tudnunk. Órákig magyarázkodhatnánk.

Hermionét szemmel láthatóan meggyőzte az érvelés, ahogy Lucyt is, de Ront viszont nem.

- Ha egy kicsit utánajárnánk a dolognak…

- Nem - jelentette ki Lucy Harry helyett. - Már így is épp elég bajt okoztunk maguknak és a Griffendélnek.

Azzal maga elé húzta a Jupiter térképét és magolni kezdte a bolygó holdjainak nevét.

Másnap reggel a baglyok üzenetet hoztak Harrynek, Lucynak és Neville-nek. Mind a három levélben ez állt:

A büntetést ma éjjel tizenegykor kapja meg. Frics úr a bejárati csarnokban várja magukat.

McGalagony prof.

Lucy időközben teljesen megfeledkezett róla, hogy a pontlevonáson kívül büntetést is kaptak. Szemmel láthatóan Harrynek is teljesen kiment a fejéből, de most legalább volt egy napjuk felkészülni rá.

Vacsora után leültek a klubhelyiségben, és ott várakoztak, amíg az óra tizenegyet ütött. Akkor elbúcsúztak Rontól és Hermionétól, majd Neville-lel együtt levonultak a bejárati csarnokba. Frics már várta őket oldalán Malfoyjal. Lucynak csak ekkor jutott eszébe, hogy Malfoy is penitenciát kapott.

- Gyertek utánam - szólt Frics és lámpájával mutatva az utat, elindult a kapu felé. Közben folyamatosan vigyorgott. - Legközelebb kétszer is meggondoljátok, mielőtt megszegitek a házirendet. Úgy bizony… a kemény munka a legjobb tanítómester… Bár… a régi, jól bevált módszerek még hatásosabbak… Az lenne az igazi, ha a csuklótoknál fogva fellógatnának titeket néhány napra. A láncok még megvannak - mindig megolajozom őket, hátha egyszer szükség lesz rájuk… Na mozgás, és ne törjétek szökésen a fejeteket, mert nagyon ráfizettek!

Lucy csak arra vágyott, hogy az utálatos gondnok végre befejezze a szövegelést. Átvágtak az éji homályba burkolózó parkon. Neville egész úton szipogott; lerítt róla, hogy nagyon fél. Harryn is látszott egy kis ijedtség, de elszántan állt a rájuk váró feladat útjába. Lucy eltűnődött, hogy vajon mi lesz a feladatuk. Frics jókedvéből ítélve csak valami szörnyűségre lehetett számítani.

A hold fényesen világított és a kis csapat hamarosan megpillanthatta Hagrid kunyhójának ablakait, s a távolból ismerős hang ütötte meg a fülüket.

- Te vagy az, Frics? Siess, már indulnunk kellene.

Lucy és Harry fellélegeztek. Ha Hagriddal kell dolgozniuk az egészen más. Bizonyára az arcukról le lehetett olvasni a megkönnyebbülést, mert Frics megjegyezte.

- Ne higgyétek, hogy csak sétafikálni fogtok azzal a melákkal. A sötét erdőbe mentek vele, és nem hinném, hogy egy darabban fogtok kijönni onnan.

A hír hallatán Neville panaszosan felnyögött, Malfoy pedig megtorpant, mintha falba ütközött volna.

- Az erdőbe?! - hüledezett. A megszokott vagányságának nyoma sem volt a hangjában. - Oda nem mehetünk be éjszaka. Tele van mindenféle szörnyeteggel… Azt mondják, még vérfarkasok is vannak.

Neville belekapaszkodott Harry talárjába, és úgy nyöszörgött, mintha fojtogatnák.

- És ha vannak, akkor mi van? - fordult felé idegesen Lucy. - Nincs telihold, egy sincs átváltozva, ráadásul Hagriddal megyünk, és őt nem támadná meg semmi, már csak a méretéből kifolyólag sem. Plusz, ő a vadőr és az erdő minden pontját ismeri. De ha olyan beszari vagy, hogy utánunk szaglászni volt merszed, de a büntetéshez már gyáva vagy, akkor menj vissza a puha ágyadba és holnap az első vonattal mehetsz haza.

Malfoy csak hápogott a döbbenettől. Időközben Hagrid is közeledett feléjük, sarkában Agyarral. Kezében jókora nyílpuskát lóbált, vállán nyílvesszőkkel teli tegez lógott.

- Már épp ideje volt - szólt. - Fél órája várok rátok. Harry, Lucy, minden rendben?

- Csak ne ilyen barátságosan, Hagrid - szólt közbe Frics. - Ne feledd, hogy büntetésből vannak itt.

- Hát ezért késtetek, mi? - Hagrid összevont szemöldökkel nézett a gondnokra. - Nem a te dolgod megbüntetni őket. Elmehetsz, most már nincs szükségem rád.

- Hajnalban értük jövök - recsegte Frics, de azért hozzátette: - Elviszem, ami megmaradt belőlük.

Azzal sarkon fordult és lámpáját lóbálva elindult vissza a kastély felé. Malfoy Hagridhoz fordult.

- Az erdőbe nem megyek - jelentette ki. Lucy elégtétellel nyugtázta a rettegést a fiú hangjában.

- De bizony bejössz, ha roxfortos diák akarsz maradni! - mordult fel Hagrid. - Rosszat tettél, és most megfizetsz érte.

- Azt hittem, százszor le kell írnunk valamit, vagy ilyesmi. Ha apám tudná, mire kényszerítenek… - feleselt Malfoy.

- …akkor elmondaná neked, hogy hogyan mennek itt a dolgok - vágott a szavába Hagrid. - Még hogy írogatni! Mi a ménkűnek? Vagy csinálsz valami hasznosat, vagy fel is út, le is út! Azt hiszed, apád jobban örülne, ha kicsapnának? Akkor eredj vissza a kastélyba, és már szedheted is a sátorfádat! Indulj!

Malfoy nem mozdult, csak dühösen meredt Hagridra. Aztán lesütötte a szemét.

- Erről ennyit - morogta az óriás. - És most jól nyissátok ki a fületeket, mert veszélyes dologra készülünk, és nem akarom, hogy bajotok essen. Gyertek utánam!

Hagrid az erdő széle felé vezette őket. Ott megállt, magasra emelte a lámpáját, és a fák sűrűjébe vesző kanyargós, szűk ösvényre mutatott. Lenge fuvallat borzolta fel a négy gyerek haját, ahogy ott álltak és a sötét erdőbe meredtek.

- Nézzetek oda - folytatta Hagrid. - Látjátok azt a fénylő micsodát a földön? Az egy unikornis, más néven egyszarvú vére. Azt jelenti, hogy valahol az erdőben van egy súlyosan sebesült egyszarvú. Egy héten belül már másodszor fordul ez elő. Múlt szerdán is találtam egy elhullott példányt. Az a dolgunk, hogy megkeressük a szerencsétlen párát és véget vessünk a szenvedésének.

- De mi lesz, ha nem mi találjuk meg az egyszarvút, hanem minket talál meg az a valami, ami megsebesítette? - vetette közbe Malfoy, aki most már nem is próbálta titkolni félelmét.

- Nincs az erdőnek olyan lakója, aki bánthatna titeket, ha velem vagy Agyarral maradtok - felelte Hagrid. - És soha ne térjetek le az ösvényről. Most pedig két csapatra oszlunk, és követjük a nyomokat mindkét irányba. Minden csupa vér, ezek szerint a szerencsétlen már vagy egy napja fel-alá kóborol az erdőben.

- Én Agyarral megyek - jelentette ki Malfoy, a kutya hegyes fogaira pillantva.

- Rendben - bólintott Hagrid -, de figyelmeztetlek, hogy Agyar gyáva, mint a nyúl. Akkor hát Harry, Lucy és én leszünk az egyik csapat, Draco, Neville és a kutya pedig a másik. Na már most: aki megtalálja az egyszarvút, zöld szikrákkal jelez a többieknek. Aki pedig bajba kerül, piros szikrákkal hívhat segítséget. Legyetek óvatosak. Indulás!

Az erdő sötét volt és néma. Néhány száz méterrel odébb az ösvény kétfelé ágazott. Harry, Lucy és Hagrid balra indultak el, Malfoy, Neville és Agyar jobb felé. Csendben haladtak, szemüket az ösvényre szegezve. A lombok között itt-ott átsütött a hold, s fényében megcsillantak a lehulló levelekre tapadó ezüstös kék cseppek. Egyszer megzörrent a közelükben az avar - mintha egy hosszú ruha szegélye söpört volna végig rajta. Hagrid már lövésre készen állt az ösvényen, míg Harryéket elbújtatta egy fa mögé. Lucy hátán végigfutott a hideg: az a zaj annyira különös volt, mintha valamilyen sötét erő okozta volna.

Nem sokkal ezután kentaurokkal is találkoztak. Lucy már hallott róluk Fredtől és George-tól; maguknak való nép voltak, akiket semmi se érdekelt, ami közelebb volt, mint a hold. Akikkel most összefutottak, Goron és Ronan, tökéletesen alátámasztották ezt az állítást. Mindketten arról beszéltek, hogy milyen fényesen ragyogott aznap este a Mars. Bár, Lucy számára ez jóformán semmit sem mondott.

Miután elváltak tőlük, a hármas csendben vándorolt tovább. Egyszer csak Lucy váratlanul megragadta Hagrid karját: ugyanis, ahogy hátrapillantott, észrevett valamit a levegőben.

- Hagrid! Nézd! Piros szikrák! A többiek bajban vannak!

- Várjatok meg itt! - kiáltotta Hagrid. - Maradjatok az ösvényen, visszajövök értetek!

Azzal bevetette magát a bokrok közé, és elrohant. Harry és Lucy riadtan pislogtak egymásra. Hagrid lépteinek zaja lassan elhalkult, és végül már csak a levelek susogása törte meg a csendet.

- Mit gondolsz, mi történt velük? - suttogta Lucy. - Hogy Malfoyjal mi történt, az nem érdekel, de ha Neville-nek baja esett... Mi tehetünk róla, hogy egyáltalán itt van.

A percek kínos lassúsággal teltek. Lucy előkészítette a pálcáját, készen arra, hogy megátkozzon bármit, ami feléjük mozog. Most, hogy a szemükre nem hagyatkozhattak, hallásuk megélesedett: Lucy hallani vélte a szél minden sóhajtását, a gallyak minden apró zörrenését. Mi történhetett? Hol maradnak a többiek?

Hosszú-hosszú idő múltán végre felhangzott a nagy recsegés-ropogás, ami Hagrid visszatértét jelezte. Malfoy, Neville és Agyar is vele voltak. Az óriás dúlt-fúlt a méregtől. Kiderült, hogy Malfoy tréfából ráijesztett Neville-re, és a fiú rémületében eresztette égnek a piros szikrákat.

- Olyan hangzavart csináltatok, hogy csoda lenne, ha ezek után még találnánk valamit! Neville, Harry, ti velem jöttök, Lucy, te meg Agyarral és ezzel a féleszűvel indulsz el. Sajnálom - tette hozzá Hagrid suttogva -, de a végére kell járnunk ennek a dolognak. Téged nem tud olyan könnyen megijeszteni.

Így hát Lucy, Malfoy és Agyar kíséretében folytatta útját az erdő mélye felé. A fák egyre sűrűbb rengeteget alkottak, s végül már szinte lehetetlen volt követni a kígyózó, szűk ösvényt.

- Minek van a kezedben a pálca? - kérdezte Malfoy a lányt.

- Hogy leátkozzam a fejed, ha meg akarnál ijeszteni - vágta rá Lucy. Majd utána komolyan is válaszolt. - Bármi ölte meg az unikornist, biztosan veszélyes. Ha belefutunk, talán hozzá tudom fagyasztani a földhöz, mielőtt nekünk rontana.

Malfoy ezek után nem kérdezett többet. Ahogy haladtak, úgy tűnt, mintha a vérnyomok is sűrűsödtek volna.

- Nézd! - mutatott Lucy egy fa tövére. - Nagy vértócsák. Mintha hosszabb ideig vergődött volna itt. Bármi sebesítette meg, nagy felületen és mélyen érte a testét, így veszthetett ennyi vért.

- Ha te mondod - vonta meg a vállát Malfoy, de a szemében egy villanásnyi elismeréssel nézett a lányra. Lucy tudta, hogy egyáltalán nem kellene beszélnie a fiúhoz, de ha hangosan beszélt, jobban tudott gondolkodni.

Egy terebélyes tölgy ágai között újabb tisztást pillantottak meg.

- Várj! - emelte fel a karját Lucy, ezzel megállítva Malfoyt.

Előttük a földön valami nagy és fényes feküdt. Közelebb lopóztak hozzá. Az unikornis teteme volt az. Lucynek még soha nem volt része ehhez foghatóan gyönyörű és szívszorítóan fájdalmas látványban. Az állat hosszú, karcsú lábai természetellenes szögben a levegőbe meredtek. Gyöngyházfényű sörénye szétterült a sötét avaron.

Lucy már elindult volna a tetem felé, mikor egy zörej megtorpanásra késztette. A tisztás szélén álló bokor megremegett... és a következő pillanatban egy csuklyás alak bukkant elő a sötétből. Előre görnyedve, szinte négykézláb mászott, mint egy zsákmányra éhes bestia. Lucy, Malfoy és Agyar megkövülten meredtek rá. A csuklyás idegen a tetemhez érve megállt, majd az állat oldalán tátongó seb fölé hajolt és inni kezdte az egyszarvú vérét.

- AAAAAAAAAAAAH!

Malfoy rémült ordítással sarkon fordult, és hanyatt-homlok elmenekült - nyomában Agyarral. A csuklyán felemelte a fejét és Lucy szeme közé nézett. Onnan, ahol a száját lehetett sejteni, csöpögött a vér. A lány úgy érezte, mintha néma üzenet hagyta volna el az elméjét; egy néma segélykiáltás. A csuklyás felegyenesedett, és sebes léptekkel elindult Lucy felé. A lánynak a rémülettől földbe gyökerezett a lába.

Ebben a pillanatban távoli futás hangja ütötte meg a fülét. A csuklyás megtorpant, Lucy pedig lassan megfordult - így épp láthatta, ahogy Harry beugrik elé és rákiált a furcsa alakra.

- Hagyd békén!

A csuklyás pár pillanatig csak állt, majd újra elindult feléjük. Harry a homlokához kapott és a kíntól elvakultan hátratántorodott.

- Harry! Mi a baj? - Lucy épphogy elkapta a bátyját, de a súlya alatt ő is elesett. A csuklyás már csak pár lépésre volt tőlük.

Ekkor vágtázó paták dobogása hangzott fel mögöttük, majd valami átugrott a feje fölött, és az idegenre támadt. Harry még mindig a homlokára szorította a kezét, Lucy pedig megkövülten nézte az előtte zajló harcot. Egy kentaur sietett a segítségükre - de nem Ronan és nem is Goron, hanem egy fiatalabb, szőke hajú, aranysárga szőrű teremtmény. Két hátsó lábára ágaskodott és úgy próbálta elzavarni a csuklyást. Az idegen nyilván látta, hogy nincs esélye, és gyorsan elmenekült. Mikor már elmúlt a veszély, Lucy azonnal a bátyjához fordult.

- Jól vagy, Harry? Mi történt?

- A sebhelyem - magyarázta a fiú, miközben nagy nehezen felült. - Mintha tüzes parázzsá változott volna. Alig fogtam fel, mi történik körülöttem, annyira fájt. De már jobban vagyok. - Azzal aggódva Lucyra nézett. - Te jól vagy? Megsérültél?

- Nem, minden rendben... - A lány ekkor elhallgatott, mert megmentőjük, a kentaur feléjük tartott.

- Nem esett bajotok? - kérdezte, miközben felsegítette őket.

- Nem... köszönjük - felelte Harry.

- Mégis mi volt az? - nézett Lucy arra a helyre, ahol a csuklyás eltűnt.

A kentaur nem válaszolt, hanem valószínűtlenül kék, sápadt zafírt idéző szemével fürkésző pillantást vetett a gyerekekre. Tekintete elidőzött Harry villám alakú sebhelyén.

- Ti vagytok a Potter gyerekek - szólalt meg végül. - Jobb lesz, ha visszamentek Hagridhoz. Veszélyes hely most az erdő - különösen a számotokra. Tudtok lovagolni? Úgy gyorsabban haladnánk.

- A nevem Firenze - tette hozzá, miközben letérdelt mellső lábaira, hogy Harry és Lucy felmászhassanak a hátára. Harry a kentaur izmos vállába kapaszkodott, Lucy pedig bátyja derekát karolta át. Ekkor patadobogás hangzott fel a tisztás túloldala felől. Kisvártatva a két másik kentaur, Ronan és Goron vágtattak ki a fák közül, hullámzó horpasszal, tajtékozva.

- Firenze! - harsogta Goron. - Mit művelsz?! Egy embert - nem is, kettőt vettél a hátadra! Nem szégyelled magad? Mi vagy te, közönséges öszvér?!

- Nem látod, hogy kik ezek? - vágott vissza Firenze. - A Potter gyerekek! El kell tűnniük az erdőből, amilyen gyorsan csak lehet.

- Mit mondtál neki? - dühöngött Goron. - Ne feledd, Firenze, megesküdtünk, hogy nem szállunk szembe az ég akaratával. kiolvastuk a bolygók járásából, hogy mit hoz a jövő, nem emlékszel?

Ronan nyugtalanul kapálta a földet patájával.

- Biztos vagyok benne, hogy Firenze jót akart - szólt szomorkás, mély hangján. Goron dühösen kirúgott.

- Jót akart! Mi közünk nekünk jóhoz és rosszhoz! Mi kentaurok csak azzal törődünk, ami a csillagokban áll! Nem az a dolgunk, hogy szamarak módjára rohangáljunk az erdőben kószáló emberek után!

Firenzét elfutotta a méreg, és felágaskodott. Harrynek a vállában, Lucynak pedig a bátyja derekában kellett megkapaszkodnia, hogy le ne essen.

- Nézd meg azt az egyszarvút! - kiabálta Firenze. - Hát nem érted, miért kellett elpusztulnia? Vagy a csillagok nem avattak be ebbe a titokba? Én bizony szembe szállok az erdőben ólálkodó gonosszal, és ha kell, akár emberekkel is szövetkezem!

Azzal Firenze sarkon fordult és társait faképnél hagyva beporoszkált a gyerekekkel a fák közé. Lucy és Harry nem tudta mire vélni a hallottakat. Értetlenül összenéztek, majd a fiú Firenzéhez fordult.

- Miért volt olyan dühös Goron? - kérdezte. - És mi volt az, amitől megmentettél minket?

Firenze lassított. Figyelmeztette a gyerekeket, hogy óvakodjanak az alacsony ágaktól, de nem válaszolt a kérdésre. Olyan sokáig léptettek némán a fák között, hogy Lucy már azt hitte, a kentaur nem akar többé szóba állni velük. Így, a nagy csöndet kihasználva halkan ezt kérdezte:

- Amúgy, hogy kerültél oda a tisztásra?

Harry tétován ingatta a fejét, határozatlanságát jelezve.

- Nem tudom - mondta végül. - Sétáltunk Hagriddal és Neville-lel a sötétben, amikor egyszer csak hallottam a hangodat. Mintha a szél hozta volna magával. Rögtön tudtam, fogalmam sincs, honnan, hogy bajban vagy. Egy szó nélkül megfordultam és elrohantam. Félúton összefutottam Malfoyjal, aki akadozó nyelvvel habogott valamit egy sötét alakról, egyszarvúról és rólad. Követtem az utat, amin ő jött és végül megtaláltalak téged.

- De mégis hogy hallhattál meg? - tette fel a költői kérdést Lucy. Harry nem is válaszolt.

Firenze némán hallgatta őket, majd, amikor elérkeztek egy fákkal különösen sűrűn benőtt részhez, a kentaur váratlanul megtorpant.

- Harry és Lucy Potter, tudjátok, mire való az egyszarvú vére?

- Nem - felelte Harry.

Lucy csodálkozott a különös kérdésen.

- Csak a szarvát és a farokszőrét használjuk bájitaltanon - egészítette ki bátyja válaszát.

- Ez azért van, mert szörnyű gaztett lemészárolni egy unikornist - mondta Firenze. - Csak az tesz ilyet, akinek nincs vesztenivalója. Az egyszarvú vére életben tartja a halandót, bármily gyenge… de szörnyű áron. Aki megöl egy tiszta és védtelen lényt, hogy ő maga megmeneküljön, arra átok sújtotta, félélet vár attól a pillanattól fogva, hogy az egyszarvú vére az ajkához ér.

- De hát ki szánná rá magát ilyesmire? - töprengett hangosan Lucy. - Átkozottként élni rosszabb, mint meghalni.

- Rosszabb - bólintott Firenze. - Kivéve, ha az illető csak azért akar életben maradni, hogy ihasson egy másik italból, ami visszaadja a régi erejét… ami halhatatlanná teszi. Tudjátok, mit őriznek odafent az iskolában?

- A bölcsek kövét! - vágta rá Harry heuréka hangsúllyal. - Hát persze - az életelixír! De nem értem, hogy kicsoda…

- Nem ismertek olyan embert, aki réges-rég foggal-körömmel ragaszkodik nyomorult életéhez, és csak arra vár, hogy visszanyerhesse hatalmát?

Lucy úgy érezte, mintha hideg acélujjak markolnának a szívébe. Öntudatlanul átölelte a bátyját, érezte egyre szaporábban verő szívét. A hűvös levegő dacára egy izzadtságcsepp csorgott végig az arcán.

- Azt akarod mondani - szólt Harry rekedten -, hogy az imént az a valami nem más volt, mint Vol…

- Harry! Lucy! Nem esett bajotok? - Hagrid rohant feléjük nagy lendülettel. - Ilyet sose csinálj többet, Harry, hogy csak egy szó nélkül elrohansz!

- Ne aggódj Hagrid, jól vagyunk - felelte Lucy. Csak nagy nehezen tudta összeszedni a szavakat. - Az egyszarvú elpusztult, ott van a teteme a tisztáson, ahonnan jövünk.

- Itt elválnak útjaink - morogta Firenze, mikor Hagrid elsietett, hogy megnézze az egyszarvút. - Most már biztonságban vagytok.

A két gyerek lecsusszant a kentaur hátáról.

- Sok szerencsét, Harry és Lucy Potter - búcsúzott Firenze. - Velünk, kentaurokkal is előfordult már, hogy félreértettük a bolygók üzenetét. Remélem, ezúttal is így történt.

Azzal megfordult és elporoszkált, magára hagyva a rémülten pislogó Harryt és Lucyt.

Ron és Hermione a klubhelyiségben várták barátaik visszatértét. Ront egy fotelben nyomta el az álom, Hermione ellenben még akkor is tanult, mikor Harry és Lucy bemásztak a portrélyukon. A lány egyből felpattant a helyéről és faggatni kezdte őket, de a két testvér azt mondta, hogy előbb ébresszék fel Ront, majd utána mesélnek. A fiú épp valami kviddics szabálytalanságról kezdett kiabálni, mikor barátai felrázták. Mihelyst Lucy elkezdte mesélni nekik, hogy mi történt velük az erdőben, Hermionénak és Ronnak nyomban tágra nyíltak a szemei. A történet felénél Harry folytatta a mesélést, aki még akkor sem bírt leülni. Fel-alá járkált a kandalló előtt, s még mindig egész testében remegett. Lucy vele ellentétben leroskadt az egyik fotelba és idegesen tördelte a kezeit.

- Piton Voldemortnak akarja adni a követ… Voldemort az erdőben várja… és mi mindeddig azt hittük, hogy Piton csak meg akar gazdagodni…

- Ne mondd ki a nevet! - suttogta rémülten Ron, mintha attól tartana, hogy Voldemort meghallhatja őket.

- Firenze megmentett minket, pedig nem szabadott volna beleavatkoznia - folytatta bátyja gondolatmenetét Lucy. - Goron nagyon dühös volt rá. Azt mondta, Firenze szembe szegült a bolygók akaratával. Biztos azt olvasták ki a csillagokból, hogy Voldemort visszatér…

- Sőt, Goron szerint Firenzének hagynia kellett volna, hogy Voldemort megöljön minket… - szólt közbe Harry, aki képtelen volt lenyugodni. - Talán azt is megjósolták a csillagok…

- Ne mondjátok ki többet a nevet! - sziszegte Ron.

- Most már csak meg kell szerezniük a követ - folytatta lázas hévvel Harry. - Akkor aztán Voldemort könnyedén végezhet velünk…

- És Goron örülhet - fejezte be Lucy sötéten.

Hermionén látszott, hogy nagyon megszeppent, de azért igyekezett megnyugtatni a testvérpárt.

- Harry, Lucy, mindenki tudja, hogy Tudjátokki egyedül Dumbledore-tól fél. Amíg Dumbledore közelében vagytok, nem mer bántani titeket. Különben is, honnan tudjátok, hogy a kentaurok igazat jósoltak? McGalagony professzor is megmondta, hogy a jövendőmondás az egyik legmegbízhatatlanabb mágiaág.

A beszélgetésnek csak a közelgő pirkadat vetett véget. A négyes kimerülten, fájós torokkal bújt ágyba. Hermionén látszott, hogy addig nem hajlandó elaludni, amíg Lucy szeme nyitva volt, de a lánynak csak nem jött álom a szemére. Hiába próbálta tagadni, nagyon megrémült a tudattól, hogy a szülei gyilkosa kószál a Tiltott Rengetegben, tőle alig pár kilométernyire. Ám nem sokkal azelőtt, hogy elnyomta volna az álom, jutott el arra az elhatározásra, hogy bármi is lesz, megvédi majd Harryt; hiszen ő volt az utolsó, aki megmaradt neki.

És nem fogja engedni Voldemortnak, hogy csak úgy elvegye tőle.

Draco Malfoy még mindig remegett egy kicsit. Annak a csuklyás alaknak a képe mindannyiszor visszatért a fejébe, valahányszor lehunyta a szemét. Hiába feküdt már egy órája az ágyában, képtelen volt megnyugodni.

Ezt mindenképp elmeséli majd az apjának. Ha megtudja, miféle szörnyetegek laknak a Tiltott Rengetegben, biztosan tenni fog valamit az ilyesfajta büntetések ellen. És abban is biztos volt, hogy ő maga sem fog soha többé az erdőnek még csak a közelébe se menni.

Ekkor eszébe jutott Lucy. Most, hogy a sokk kicsit leülepedett, Draco már szégyellte magát, hogy csak úgy otthagyta a lányt azzal a szörnyeteggel. De hát mit tehetett volna? A zsigeri reakciója arra a valamire a futás volt - minél messzebb kerülni tőle. Ám a lány tekintetét se felejtette el, mielőtt összefutottak volna a csuklyás gyilkossal. Összeszedett volt, mintha naponta járt volna le a Rengetegbe éjszaka. Koncentrált az előtte álló feladatra és nem félt. Kész volt azonnal támadni, ha veszélyben érezte magát. De az a sokk őt is kikezdte. És ha valamitől még Lucy Potter is megrémült, akkor ugyan neki, Draconak mi esélye lehetett volna ellene?

Egyetlen dolog jutott eszébe, amitől Lucy halálra rémülhetett. De ő meghalt. Elpusztult, mikor megtámadta a Pottereket. Ha tényleg itt lett volna, nem hagyta volna, hogy Potter és Lucy élve kijussanak az erdőből. Nem, rázta meg a fejét. Ne is gondoljon ilyesmire, különben sosem tud majd elaludni.

Átfordult a másik oldalára, lehunyta a szemét és igyekezett olyasmire gondolni, ami örömet okozott neki. Magának sem vallotta be, mert másnap nem is emlékezett a gondolatra, de az a valami - vagy inkább valaki -, aki segített neki elaludni, nem más volt, mint egy sötétvörös hajú, barna szemű lány, akinek az arca az álomban ragyogott a mosolyától.