Chapter 11
A bölcsek köve
Lucy később maga sem értette, hogyan tudta letenni a vizsgákat - hiszen végig attól rettegett, hogy egyszer csak kinyílik az ajtó és belép rajta Voldemort. A napok azonban teltek-múltak, és Bolyhoska továbbra is kitartóan morgott odafent a harmadik emeleti folyosón.
Harry még nála is rosszabbul viselte, hiszen neki sebhelye is volt, ami az erdei kaland óta szüntelenül kínozta őt. Elmondása szerint folyamatosan a homlokába nyilallt a fájdalom, amitől mindig úgy érezte magát, mintha a feje szét akart volna robbanni. Lucy mindent megpróbált, hogy valahogy enyhítse bátyja fájdalmát, de semmi sem működött; ráadásul, régi, lidérces álmuk is visszatért, amiben most már egy vértől csöpögő csuklyás alak is szerepelt.
Ront és Hermionét látszólag nem izgatta annyira a varázserejű kő sorsa - talán mert nem látták, amit Harry és Lucy látott és égő sebhely sem volt a homlokuk közepén, mint a fiúnak. Voldemorttól ők is nagyon féltek, de nem álmodtak róla, és a tanulás egyébként is annyira lefoglalta őket, hogy nem volt idejük Piton vagy akárki más gonosz tervein töprengeni.
Az utolsó vizsgájuk után a négyes elhatározta, hogy lesétálnak a tóhoz és egy jót pihennek, mielőtt bármi mással foglalkozniuk kellene. Letelepedtek egy fa alá és nevetve figyelték, ahogy Fred, George és Lee Jordan a habok közt lubickoló óriási polip karjait csiklandozzák.
- Isten veled, tanulás - sóhajtotta Ron, és boldogan nyúlt el a pázsiton. - Te is lehetnél egy kicsit vidámabb, Harry. Csak egy hét múlva tudjuk meg, milyen pocsékul sikerültek az írásbelik. Addig nincs miért aggódnunk.
Harry megdörzsölte a homlokát. Lucy aggódva hajolt hozzá.
- Biztos nem kellene szólni valakinek? - kérdezte.
- Nem hiszem, hogy bárki tudna segíteni - mondta letörten Harry. - Ez nem betegség, hanem figyelmeztetés. Azt jelenti, hogy veszély közeleg…
- De még soha nem fájt ennyi ideig egyhuzamban - erősködött Lucy. - Ez nem normális.
- Ez az egész nem normális.
- Nyugi van, srácok - ásított Ron, akit lustává tett a nagy meleg. - Hermionének igaza van: amíg Dumbledore-t látod, nem kell féltened a követ. Különben sincs rá bizonyítékunk, hogy Piton el tudna bánni Bolyhoskával. A múltkori kalandja majdnem a fél lábába került. Egyhamar nem mer újra próbálkozni. Egyébként meg, előbb fog Neville bekerülni a kviddicscsapatba, mint hogy Hagrid elárulja Dumbledore-t.
Harry rábólintott az érvelésre. Lucy ezt elfogadva szintén eldőlt az árnyékos pázsiton és élvezte a kellemes nyári szellőt. Lehunyta a szemét és igyekezett nem gondolni semmi nyugtalanítóra. Harryt eközben az kezdte zavarni, hogy valamit elfelejtett, és erről beszélgetett Hermionéval. A lány igyekezte lecsillapítani, de Harry hangján lehetett hallani, hogy még mindig nyugtalanította valami.
Lucy szeme abban a pillanatban nyílt fel, amikor Harry felpattant.
- Te meg hova mész? - kérdezte álmosan Ron.
- Eszembe jutott valami - hadarta Harry holtra váltan. - Most rögtön el kell mennünk Hagridhoz!
- Miért? - fintorgott Hermione, de azért feltápászkodott. Már felfelé haladtak a füves dombon, mikor Harry válaszolt nekik.
- Nem tartjátok kicsit furcsának, hogy Hagrid leghőbb vágya egy sárkány, erre jön egy idegen, akinek véletlenül egy sárkánytojás van a zsebében? Hányan sétálgatnak sárkánytojással, ha egyszer tiltja a törvény? Feltűnő véletlen, hogy az illető véletlenül épp Hagridba botlott, nem gondoljátok?
- Hogy ez eddig miért nem tűnt fel?! - akadt ki Lucy, amint felfogta bátyja szavait.
- Mire akarsz kilyukadni? - csóválta a fejét Ron, de Harry válaszra se méltatta.
- Arra, hogy az az idegen Hagridot kereste, hogy a tojásért cserébe kiszedhessen belőle valamit - hadarta Lucy izgatottan. Most már mind a négyen szinte lélekszakadva futottak Hagrid kunyhója felé. Az óriás egy karosszékben üldögélt ingujjban, felhajtott nadrágszárral, és egy nagy tál borsót tisztított.
- Szervusztok - mosolygott a gyerekekre. - Túl vagytok a vizsgákon? Nem vagytok szomjasak?
- De igen… - kezdte Ron, de Harry a szavába vágott.
- Nem, köszönjük, nagyon sietünk. Mondj meg nekem valamit, Hagrid. Aznap este, amikor Norbertet nyerted… Hogy nézett ki az idegen, akivel kártyáztál?
- Nem t'om - vonta meg a vállát az óriás. - Végig rajta volt a csuklyája.
- Miről beszélgettetek, Hagrid? - kérdezte hadarva Lucy. - Szóba került a Roxfort?
- Lehet - felelte töprengve az óriás. - Igen… Kérdezte, mit csinálok, mondtam neki, hogy vadőr vagyok idefent. Erre megkérdezte, hogy miféle vadakat őrzök… Azt is megmondtam… és elmeséltem neki, hogy szeretnék egy sárkányt. És aztán… nem nagyon emlékszem, mert egy kicsit felöntöttem a garatra… De igen, mondta, hogy van nála egy sárkánytojás és szívesen feltenné, ha lenne kedvem kártyázni… Kíváncsi volt rá, hogy tudok-e bánni vele, mert azt mondta, nem adhatja oda akármilyen kontárnak… Erre én mondtam, hogy Bolyhoska után gyerekjáték lesz egy sárkányt felnevelni…
- És az idegent… érdekelte Bolyhoska? - kérdezte színlelt nyugalommal Harry.
- Igen… hát persze. Nem mindennap találkozik az ember háromfejű kutyával… De azt is elmondtam neki, hogy Bolyhoska egy kezesbárány, ha tudja az ember, hogy mi kell neki: elég egy kis zeneszó és már húzza is a lóbőrt…
Hagrid rémült arcot vágott.
- Elkotyogtam nektek! - kiáltott fel. - Azonnal felejtsétek el, amit mondtam!... Hé! Most meg hová rohantok?
Harry, Lucy, Ron és Hermione egy szót sem szóltak egymáshoz, amíg a bejárati csarnokba nem értek. Az épület sötétnek és borzongatóan hidegnek tűnt a kinti verőfény után.
- Figyelmeztetnünk kell Dumbledore-t - jelentette ki Harry. - Hagrid elmondta az idegennek, hogyan lehet ártalmatlanná tenni Bolyhoskát. Az alatt a csuklya alatt vagy Piton, vagy Voldemort rejtőzött - biztosan nem volt nehéz dolga Hagriddal, miután leitatta.
- Remélem, Dumbledore hisz nekünk - mondta aggódva Lucy. - Firenze talán tanúskodhat mellettünk. Hol van Dumbledore szobája?
Mind a négyen körülnéztek, mintha abban reménykedtek volna, hogy megpillantanak egy útjelző táblát. A tanév során soha nem esett szó arról, hogy hol lakik Dumbledore és nem ismertek senkit, akit az igazgatóhoz küldtek volna.
- Nincs más hátra… - kezdte Harry, de egy éles hang a szavába vágott.
- Mit csináltok ti idebent?
McGalagony professzor közeledett feléjük, karjában egy halom könyvvel.
- Dumbledore professzort keressük - felelte bátran Hermione, kivívva barátai elismerő pillantását.
- Dumbledore professzort? - kérdezett vissza McGalagony olyan arccal, mintha roppant furcsának találná az ötletet. - Mit akartok tőle?
- Az… - próbált felelni Lucy, de hezitálásával annyit ért el, hogy a tanárnő orrcimpái vészjóslóan remegni kezdtek.
- Dumbledore professzor tíz perce távozott - felelte hűvösen. - Sürgős baglyot kapott a Mágiaügyi Minisztériumból, és azonnal elrepült Londonba.
- Elment? - hüledezett Harry. - Épp most?
- Dumbledore professzor nagyhírű varászló, Potter, rengeteg kötelezettségnek kell eleget tennie…
- De ez most nagyon fontos.
- Úgy véli, a maga mondanivalója fontosabb, mint a Mágiaügyi Minisztérium idézése?
- Tanárnő - sóhajtott Lucy, aki úgy döntött, félretesz minden óvatosságot. - A bölcsek kövéről van szó…
McGalagony sok mindenre számított, de erre a válaszra nem. A könyvek kipotyogtak a kezei közül - nem is próbálta elkapni őket.
- Honnan tudtok ti… - hebegte.
- Tanárnő, az a gyanúnk… sőt, biztosan tudjuk, hogy Pit… hogy valaki el akarja lopni a követ. Beszélnünk kell Dumbledore professzorral.
A tanárnő döbbenetébe gyanakvás vegyült.
- Dumbledore professzor holnap érkezik vissza - jelentette ki. - Nem tudom, ki beszélt maguknak a kőről, de egy biztos: feleslegesen aggódnak, mert senki sem tudja ellopni.
- De tanárnő… - kezdte Harry.
- Tudom, mit beszélek, Potter - torkolta le McGalagony, és lehajolt, hogy összeszedje a szétszóródott könyveket. - Azt ajánlom, felejtsék el a követ és élvezzék inkább a napsütést.
A négyes nem fogadta meg a tanácsot.
- Ma éjjel megy el a kőért - szólalt meg Harry, mikor McGalagonyt végre hallótávolságon kívül tudták. - Piton ma éjjel lemászik azon a csapóajtón. Megszerzett minden információt és Dumbledore-tól is megszabadult. Lefogadom, hogy ő maga küldte a levelet. A Mágiaügyi Minisztériumban nagyot fognak nézni, amikor beállít.
- De hát mit tehetünk? Mi nem… - Hermione felsikkantott. Harry, Lucy és Ron megpördültek a tengelyük körül. Piton állt előttük.
- Lám csak, a jómadarak - szólt a professzor furcsa, fanyar mosollyal. A gyerekek rámeredtek. - Mit keresnek idebent egy ilyen szép napon?
Lucy legszívesebben rávágta volna, hogy „Mégis mi köze hozzá?", de az túlontúl udvariatlanság lett volna. Pitonnal szemben meg egyenesen öngyilkosság.
- Mi csak… - kezdte Harry, de Piton félbeszakította.
- Vigyázzanak - folytatta -, még azt hiheti valaki, hogy újabb csintalanságra készülnek. Márpedig a Griffendél nem engedheti meg magának, hogy még több pontot veszítsen, igaz?
Harry elpirult, és némán sarkon fordult. Lucy még egy utolsó pillantással megpróbálta, hogy hátha keresztül tudja-e döfni a férfit a pillantásával. Sajnos nem jött össze neki, így követte a többieket a kijárat felé. Piton azonban visszahívta őt is és Harryt is.
- Figyelmeztetem magukat: még egy éjszakai séta, és magam intézem el, hogy kitegyék innen a szűröket. Most már elmehetnek. - Azzal Piton elindult a tanári szoba felé.
Odakint a lépcsőn Harry azonnal ismertette mindenkivel a tervét.
- Megmondom, mit kell tennünk - suttogta izgatottan. - Egyikünk szemmel tartja Pitont, megvárja a tanári előtt és követi, ha kijön. Hermione, ez neked való feladat.
- Miért?
- Pofonegyszerű - felelte Lucy. - Mert te majd úgy teszel, mintha Flitwick professzort keresnéd.
- „Oh, tanár úr, annyira félek, hogy félreértettem a tizennégy per bé kérdést…" - figurázta ki Ron.
- Hallgass már - intette le sértődötten Hermione. - Rendben, vállalom.
- Mi hárman pedig a harmadik emeleti folyosón állunk őrt - fordult Lucyhez és Ronhoz Harry. - Gyerünk!
A terv második része azonban kudarcba fulladt. Alighogy elérték a lezárt folyosószakasz bejáratát, felbukkant McGalagony, s pontveszteség terhe mellett eltiltotta a hármast a további nyomozástól. Harry, Ron és Lucy visszakullogtak a klubhelyiségbe. Lucy épp megjegyezte, hogy „legalább Hermione Piton körmére néz", amikor egyszerre kitárult a portrélyuk és bemászott rajta a lány. Kiderült, hogy a tanár képes volt kihívnia Flitwicket Hermionének, közben pedig szépen elsétált, kihasználva, hogy a lány nem tudta követni.
- Akkor tényleg nincs más hátra… - sóhajtott Harry. Sápadt volt, de a szemében különös fény csillant. - Este elindulok és még Piton előtt megszerzem a követ.
- Neked elment az eszed! - kiáltott fel Ron.
- Rendben, menjünk - egyezett bele Lucy azonnal. Úgy érezte, hogy valamit muszáj tennie, hogy megakadályozza Voldemort visszatérését. Különben sem bírta volna hagyni, hogy Harry egyedül menjen.
- Nem mehettek oda! - rémüldözött Hermione. - Azok után, amit McGalagony és Piton mondtak? Rögtön repültök a Roxfortból!
- Nem mindegy?! - kiabálta Harry. - Hát nem értitek? Ha Piton megkaparintja a követ, Voldemort újra eljön! Nem hallottatok róla, milyen volt a világ itt, amikor hatalomra tört?
- Ha visszatér, nem lesz Roxfort, ahonnan kirúgjanak minket! - szólt bele Lucy is egyre jobban feltörekvő hévvel. - Voldemort porig rombolja, vagy feketemágia-iskolát csinál belőle! A pontok már rég nem érdekesek!
- Azt hiszitek, Voldemort békén hagy titeket és a családotokat, ha a Griffendél megnyeri a házkupát?
- Ha elkapnak, mielőtt megszerezhetnénk a követ, visszaküldenek minket a nevelőcsaládjainkhoz, ahonnan én azonnal Harryhez szöknék, és együtt várnánk, amíg Voldemort eljön értünk!
- Akkor egy kicsit később fog végezni velünk, de előbb-utóbb megteszi, mert mi sosem fogunk átállni a sötét oldalra!
- Mondhattok, amit akartok, mi ma este lemászunk azon a csapóajtón!
- Ha nem tudnátok, Voldemort meggyilkolta a szüleinket!
Ron és Hermione tágra nyílt szemekkel meredtek rájuk. A két testvér már zihált az indulattól, de a beálló csöndben lassan lenyugodtak.
- Igazatok van - suttogta Hermione.
- Majd használjuk a köpönyeget - folytatta Harry.
- Hogyan? Azt a toronyban felejtettük - kérdezte Lucy.
- Neked nem mondtam? Azóta már visszakaptam.
- Nos, ezt a részletet elfelejtetted közölni.
- De a lényeg az, hogy azzal könnyen eljuthatunk a harmadik emeltre.
- Be fogunk férni alá mind a négyen? - kérdezte hirtelen Ron.
- Hogyhogy... mind a négyen? - nézett rá csodálkozva Lucy.
- Térjetek magatokhoz! Csak nem képzelitek, hogy elengedünk egyedül titeket? - bámult rájuk Ron úgy, mintha nem lennének normálisak.
- Még csak azt kéne - toppantott Hermione. - Azt hiszitek, meg tudjátok szerezni nélkülünk a követ? Megyek és átnézem a könyveimet, hátha találok bennük valami hasznosat...
- De ha elkapnak minket, titeket is kicsapnak! - rémült meg Harry.
- Engem aztán nem - vágta rá Hermione. - Flitwick megsúgta, hogy százhúsz százalékot értem el a vizsgáján. Engem most már senki nem csaphat ki innen!
Vacsora után a négyes feszült izgalommal várakozott a klubhelyiségben. Senki nem kérdezte, mi ütött beléjük, hiszen a griffendéles diákok továbbra sem álltak szóba velük. Most először ez nem is zavarta Lucyt. Hermione a jegyzeteit lapozgatta, hátha olyan varázslattal lesz dolguk, amit tanultak a tanév során. Lucy a pálcájával gyakorolta a Flamel utáni kutatásban talált varázslatokat. Sajnos a fagyasztó bűbájon kívül még egyiket sem sikerült végrehajtania, de az elmélet ott volt a fejében. Harry és Ron csendben üldögéltek. Mindkettőjüknek a rá váró megpróbáltatások jártak a fejében.
Végül a diákok sorban szedelőzködni kezdtek, és a klub lassan kiürült.
- Indulhatsz a köpönyegért - suttogta Ron, mikor a sereghajtó Lee Jordan is felkelt a székéből, és ásítva elvonult lefeküdni. Harry felszaladt a hálószobába és alig fél perccel később a köpennyel és egy kézzel készített furulyával tért vissza.
- Az minek? - mutatott Lucy a hangszerre.
- Bolyhoskának a zene a gyengéje - felelte Harry és többet már nem is kellett mondania, mert Lucy bólintott, hogy megértette. - Legjobb lesz, ha már idebent belebújunk a köpönyegbe, hogy lássuk, eltakar-e mindnyájunkat - javasolta. - Ha Frics meglátja, hogy a lábunk gazdátlanul kóborol a folyosón...
- Ti meg mit csináltok? - csendült egy hang a szoba sötétjében. Az egyik karosszék mögül Neville mászott elő, kezében Trevorral. A fiú nyilván a béka újabb szökési kísérletét hiúsította meg.
- Semmit, Neville, semmit - hadarta Harry, és gyorsan a háta mögé rejtette a köpönyeget.
Neville-t azonban nem volt olyan könnyű becsapni.
- Már megint ki akartok menni - állapította meg.
- Nem, nem, dehogyis - tiltakozott Hermione. -Még csak az kellene.
- És te meg miért nem vagy már ágyban? - kérdezte Lucy és pillantása az ajtó mellett álló ingaórára esett. Nem késlekedhettek tovább, Piton talán már álomba is zenélte Bolyhoskát.
- Ne menjetek sehova - kérlelte őket Neville. - Megint elkapnak titeket és a Griffendél még jobban lemarad.
- Te ezt nem értheted - rázta a fejét Harry. - Ez nagyon fontos.
Neville azonban szemmel láthatóan elhatározta, hogy ezúttal nem hagyja magát.
- Nem engedlek el titeket! - jelentette ki, és a portrélyuk elé ugrott. - Ha... Ha megvertek, akkor sem!
- Neville! - csattant fel türelmetlenül Ron. - Tűnj el az útból és ne viselkedj úgy, mint egy féleszű...
- Nem vagyok féleszű! - vágott vissza Neville. - Nem akarom, hogy megint megszegjétek a szabályokat! Ti mondtátok nekem, hogy álljak a sarkamra!
- De ne velünk szemben! - fakadt ki Lucy.
- Neville, el se tudod képzelni, mibe avatkoztál - mérgelődött Ron, és egy lépést tett a fiú felé. Az elejtette Trevort, s a béka habozás nélkül kihasználta hirtelen jött szabadságát.
- Gyerünk, üssél csak meg! - kakaskodott Neville, és felemelte mindkét öklét. - Készen állok.
Harry Hermionéhoz fordult.
- Csinálj valamit.
Hermione előrelépett.
- Neville - szólt -, bocsáss meg, de nincs más választásom.
Azzal felemelte a varázspálcáját.
- Petrificus totalus! - kiáltottta, és Neville-re szegezte a pálcát. A fiú nyomban vigyázzállásba ugrott. Karja lehanyatlott, bokái összekoccantak, és egész teste megmerevedett. A következő pillanatban megingott, és úgy bukott orra, mint egy kőszobor. Hermione odasietett hozzá, hogy a hátára fordítsa. Neville-nek a szája is összeszorult, így beszélni sem tudott; csak a szemei forogtak rémülten.
- Ezt a fogást meg kell tanítanod - suttogta Lucy.
- Mit csináltál vele? - kérdezte Harry.
- Sóbálványátokkal sújtottam - felelte bűntudatosan Hermione. - Jaj, Neville, ugye nem haragszol nagyon?
- Később majd megérted, Neville - szólt Ron, miközben átlépett a fiú testén, és magára kanyarította a köpönyeget.
Akárhogyis, a megbénult Neville a hátuk mögött nem volt éppenséggel jó előjel. A kővadászok nagy izgalmukban minden szobrot Fricsnek néztek, és minden fuvallatról azt hitték, hogy Hóborc suhan el mellettük.
A legelső lépcső tetejéről Mrs Norris fénylő szeme pislogott le rájuk.
- Jaj istenem, rúgjunk bele, csak most az egyszer - könyörgött suttogva Ron, de Harry megrázta a fejét.
- Ne aggódj, majd egyszer felvesszük a köpenyt és megcsináljuk - kacsintott cinkosan Lucy, mire Ron arca felderült. Mikor elhaladtak a macska mellett, az megfordult utánuk, de nem mozdult.
Senki mással nem találkoztak, amíg a harmadik emeltre vezető lépcsőhöz nem értek. Ott azonban megpillantották Hóborcot. Harry ügyesen a Véres Báró hangját utánozva elintézte, hogy a szellem elkerülje a tiltott folyosó környékét. Továbbindultak és néhány másodperc múlva megérkeztek a bejárathoz - és az ajtót félig nyitva találták.
- Na tessék - csóválta a fejét Harry. - Piton már kicselezte Bolyhoskát.
A nyitott ajtó láttán újra tudatosodott bennük, hogy mire és készülnek - és megriadtak a látványtól. Harry a köpeny alatt barátaihoz fordult.
- Ha vissza akartok fordulni, megértem. Elvihetitek a köpenyt, most már nem lesz rá szükségünk.
- Szó se lehet róla - felelte Ron.
- Veletek megyünk - bólintott Hermione.
Lucy belökte az ajtót. A sarokvasak megcsikordultak, s szinte azonnal fenyegető, mély morgás hangzott fel. A kutya ugyan nem látta őket, de az összes orrlyuka kitágult, s mindhárom fejével vadul szimatolt feléjük.
- Mi az ott a lábánál? - suttogta Hermione.
- Hárfának tűnik - felelte Ron. - Biztos Piton hagyta el.
- Ezek szerint rögtön felébred, amint elhallgat a zene - mondta Lucy. - Hát akkor kezdjük...
Harry a szájához emelte Hagrid furulyáját és belefújt. Nem sikerült igazi dallamokat kicsalnia a hangszerből, de a bestia már az első hangok után elkezdett laposakat pislogni. Harry egyre csak játszott, miközben a kutya lassan felhagyott a morgással, végül megtántorodott, lábai megbicsaklottak, és mély álomba merülve a földre rogyott.
- Játssz tovább - figyelmeztette Ron Harryt, miközben kibújtak a köpeny alól, és elindultak a csapóajtó felé. Az óriási fejekhez érve az orrukat megcsapta a kutya leheletének bűze.
- Úgy látom, az ajtót könnyű lesz kinyitni - szólt Lucy, átpillantva az állat háta fölött.
- Előremész, Lucy? - kérdezte Ron.
- Igen. - Lucy összeszorította a fogát, óvatosan átlépett a kutya lába fölött, majd lehajolt és a karikánál fogva egy rántással felnyitotta a csapóajtót.
- Mit látsz? - kérdezte félősen Hermione.
- Semmit. Csak nagy feketeséget. Lemászni se lehet, szóval valószínűleg le kell ugranunk.
Harry, aki még mindig furulyázott, szabad kezével megbökte Lucyt, majd önmagára mutatott.
- Előre akarsz menni? - kérdezte Ron, aki már közvetlenül ott térdelt Lucy mellett. - Biztos? Vigyázz, mert nem látni, milyen mély. Add oda a furulyát Hermionének, hogy tovább fújhassa az altatót.
A fiú átadta a hangszert. A néhány másodpercnyi csönd is elég volt ahhoz, hogy a kutya álmosan felmorduljon - mikor azonban Hermione játszani kezdett, ismét elnyomta az álom.
Harry átmászott a bestián és óvatosan leereszkedett a nyíláson, míg végül már csak az ujja hegyével kapaszkodott. Akkor felnézett Ronra és Lucyra, és így szólt:
- Ha történik velem valami, ne gyertek utánam. Menjetek egyenesen a bagolyházba, és küldjétek Hedviget vagy Árészt Dumbledore után. Rendben?
- Rendben - bólintott Ron.
Lucy nem szólt semmit. Nem akarta elárulni, hogy mindenképp a bátyja után megy, ha bajba kerül, ha nem. Nem fogja magára hagyni; ezt már megígérte magának, mielőtt elkezdték volna az iskolát.
- Hamarosan találkozunk. Remélem...
Azzal Harry elengedte a csapóajtót. Egy pillanat alatt elnyelte a sötétség és Lucy nem látta, mi történt vele, ahogy azt sem, hogy elérte-e a verem alját... Néhány örökkévalóságnak tűnő pillanat után Harry felkiáltott hozzájuk.
- Minden rendben! Ugorhattok, puhára estem!
- Menj csak - intett Lucy.
- Biztos?
- Igen; na ugorj!
Ron egyből beugrott a lyukba. Néhány pillanat múlva felkiáltott.
- Jöhetsz, Lucy!
A lány leült a csapóajtó keretére, majd hátranézett Hermionére.
- Amint leugrottam, ülj le a szélére és csak akkor hagyd abba a furulyázást - mondta, mire a lány bólintott.
Lucy ellökte magát a peremtől és zuhanni kezdett. Nedves levegő csapott az arcába, a haja és a talárja lobogott mögötte, ő pedig széttárta a karjait és lehuppant Harry és Ron mellett.
- Mi ez az izé? - kérdezte, miközben felült.
- Nem tudom, valami növény - felelte Harry. - Biztos azért van itt, hogy rá lehessen ugrani.
Lucy felnézett és a biztonság kedvéért elővette a pálcáját. A csapóajtó innen akkorának tűnt, mint egy mugli bélyeg.
- Jöhetsz, Hermione! - kiáltotta.
A távoli furulyaszó elhallgatott. A kutya szinte azonnal ugatni kezdett, de Hermione addigra már a mélybe vetette magát. Néhány másodperc múlva már ő is ott hevert Harry oldalán.
- Kilométerekkel az iskola alatt lehetünk - jegyezte meg.
- Még szerencse, hogy itt van ez a fura növény - szólt Ron.
- Szerencse?! - sikoltott fel Hermione. - Nézzetek magatokra!
A lány felpattant, és a dohos fal felé evickélt. Csak nagy nehezen jutott előre, mert amint földet ért, a növény nyomban körülfonta kígyószerű indáival a bokáját. Lucy megpróbált utánamenni, de addigra már combig benőtték a vendégmarasztaló kacsok, csak úgy, mint Harry és Ron esetében.
Hermionének sikerült kiszabadítania magát, s a fal felől figyelte barátai kétségbeesett küzdelmeit a növénnyel. Kilátástalan harc volt: minél inkább kapálóztak, a burjánzó indák annál szorosabban bilincselődtek a tagjaikra. Lucy a végén már csak azon igyekezett, hogy a pálca ki ne essen a kezéből.
- Maradjatok nyugton! - kiáltott rájuk Hermione. - Tudom, hogy mi ez - ördöghurok!
- Örülök, hogy már a nevét is tudjuk - nyögött fel Ron, és hátradőlt, hogy kihúzza a nyakát a fojtogató indák közül. - Kösz a felvilágosítást!
- Fogd be a szád! - csattant fel Hermione. - Azon gondolkodom, hogy mivel lehetne kiírtani!
- Gyorsan gondolkozz, mert már alig kapok levegőt - hörögte Harry a mellkasát körülfonó indák szorításában.
- Ördöghurok, ördöghurok… Mit is mondott róla Bimba professzor? A sötét, nedves helyeket kedveli…
- Akkor gyújts tüzet! - kiáltotta Harry.
- Jó… persze… de honnan vegyek hozzá fát? - tördelte a kezét Hermione.
- TELJESEN ELMENT AZ ESZED?! - üvöltötte Ron. - BOSZORKÁNY VAGY, TE SZERENCSÉTLEN!
- Tényleg! - sikkantott Hermione. Lucy a beszélgetés közben sikeresen kiszabadította a csuklóját és pálcáját a plafon felé tartva elkiáltotta magát.
- Lumos!
Pálcája végéből erőteljes fény tört elő, bevilágítva az egész termet. Közben Hermionének is sikerült egy egész nyalábot létrehoznia abból a kék lángocskából, amivel Piton talárját is lángra lobbantotta. Alig néhány másodperc múlva a hármas érezni kezdte, hogy meglazulnak a tagjaikra fonódó indák. A növény láthatóan menekült a fény és a forróság elől: kígyózva letekeredett foglyairól és Lucyék kiszabadultak.
- Még szerencse, hogy odafigyeltél gyógynövénytanon - zihálta Lucy, és letörölte homlokáról a verejtéket.
- És hogy Harry helyetted is gondolkodott - sopánkodott Ron. - „Honnan vegyek fát?" Te jó ég, Hermione…
- Meg az is nagy mázli, hogy Lucy ismerte ezt a varázslatot - tette hozzá Harry.
- Szerintem lassan indulnunk kéne - mondta Lucy és körülnézett. - Arra megyünk - mutatott az egyetlen kivezető út, egy kőpadlós járat felé.
Saját lépteiken kívül nem hallottak mást, csak a falakról csöpögő víz hangját. A járat enyhén lejtett - Lucynak a Gringotts jutott róla eszébe, a bankról pedig a kincseket őrző sárkányok. Ha most szembe találnák magukat egy kifejlett sárkánnyal… egy Norberttel a köbön…
- Ti is halljátok? - suttogta Ron. A távolból halk suhogás és fémes csörrenések hallatszottak.
- Talán egy kísértet? - találgatott Hermione.
- Nem tudom… nekem inkább szárnynak tűnik - gondolkodott Lucy.
- Fényt látok… és mozog is valami - hunyorított Harry.
A járat végéhez érve fényesen kivilágított terem bejáratánál találták magukat. A boltíves mennyezetű helyiség telis-tele volt apró, gyémántfényű madarakkal, melyek sűrű rajokban röpködtek a magas falak között a terem túlsó végében súlyos faajtót pillantottak meg.
Miután megbizonyosodtak róla, hogy a madarak nem fogják megtámadni őket, megpróbálták kinyitni az ajtót. Ám hiába feszítették teljes erejükkel, az csak nem akarta megadni magát - még Hermione és Lucy Alohomora bűbája sem volt hatásos. Ekkor jobban szemügyre vették a madarakat, amikről kiderült, hogy valójában kulcsok. Szárnyas kulcsok, amik közül az egyik nyitotta az ajtót. Találtak néhány seprűt a terem egyik sarkában, és miután Ron a kulcs típusát is megtippelte, felszálltak és keresni kezdték a megfelelőt. Harry, mivel ő volt az évszázad legfiatalabb fogója, vette észre először a kulcsot - jó nagy volt, ezüstből készült, mint a kilincs és az egyik szárnya görbe volt; mintha egyszer már elkapták volna és durván a kulcslyukba gyömöszölték volna. Csapatmunkával bekerítették a kulcsot, végül Harry sikeresen elkapta és kinyitotta vele az ajtót. Abban a minutumban, hogy kattant a zár, a kulcs ismét szárnyra kapott - immár igencsak megviselt állapotban.
Együtt léptek a következő terembe. Ott vaksötét volt, de egy pillanattal később egy csapásra kigyúltak a fények, és kiderült, hol is vannak. Egy sakktábla szélén álltak, a sötét figurák háta mögött. A fekete, kőből faragott bábuk egytől egyig magasabbak voltak, mint ők. Szemben velük, a terem túlsó oldalán sorakoztak a világos figurák - azok mögött pedig a következő ajtó várta őket.
- Itt mi lehet a feladat? - suttogta Harry.
- Egyértelmű - felelte Ron. - Sakkcsatában kell eljutnunk a túloldalra.
- De hogyan? - kérdezte nyugtalanul Hermione.
- Szerintem nekünk is sakkfigurákká kell válnunk - vélekedett Lucy. Ron ezt hallva odalépett az egyik sötét huszárhoz, és megérintette a lovát. A kőszobor nyomban életre kelt. A ló a földet kapálta, lovasa pedig a fiú felé fordította sisakos fejét.
- Be kell állnunk közétek, hogy átjussunk a táblán? - kérdezte. A fekete harcos bólintott. Ron a barátaihoz fordult.
- Lássuk csak… Gondolom, el kell foglalnunk négy sötét bábú helyét…
Harry, Lucy és Hermione nem szóltak, hagyták, hogy Ron végiggondolja a teendőket.
- Ne sértődjetek meg, hogy kézbe veszem a dolgot - szólt a fiú -, de egyikőtök sem valami jó sakkban…
- Nem sértődünk meg - felelte gyorsan Lucy. - Csak mondd, hogy mit csináljunk.
- Nos… Harry, te annak a futónak a helyére állj be, te, Hermione, a mellette álló bástya leszel. Lucy, te leszel a vezér.
- És te? - kérdezte Harry.
- Én az egyik huszárt váltom fel.
Úgy tűnt, hogy a sakkfigurák hallják, amit mondanak, mert ezekre a szavakra egy huszár, egy futó, egy bástya és a vezér hátat fordítottak a világos bábuknak, és lesétáltak a tábláról. A gyerekek elfoglalták a helyüket.
- A sakkban mindig a világos kezd - magyarázta Ron, a tábla túlsó oldalát fürkészve. - Igen… nézzétek…
Az egyik világos gyalog két kockát előrelépett.
Ron sorban hadba küldte a fekete figurákat, s azok mind némán teljesítették utasításait. Lucynak remegett a keze, így ökölbe szorította. Mi lesz, ha veszítenek? futott át az agyán, de aztán megrázta a fejét.
- Harry, menj négy kockát átlósan jobbra.
Akkor döbbentek meg először igazán, amikor levették a másik huszárukat. A világos vezér egyetlen csapással leterítette a lovast, majd levonszolta a tábláról. A leütött figura arcra borulva, mozdulatlanul hevert a földön.
- Nem volt más választásom - csóválta a fejét Ron. - De így Hermione leveheti azt a futót. Menj, Hermione.
Valahányszor védtelenül hagytak egy-egy figurát, a világos bábuk könyörtelenül leütötték. A megbénult feketék egyre növekvő halomban hevertek a fal mentén. Kétszer is előfordult, hogy Ronnak csak az utolsó pillanatban sikerült megmentenie Harryt, Lucyt és Hermionét. Ő maga lóugrásban száguldozott keresztül-kasul a táblán, és szorgalmasan irtotta a világos bábukat.
- Közel vagyunk a célhoz - szólalt meg végül. - Lássuk csak… Hadd gondolkozzam…
A világos vezér feléje fordította üres arcát.
- Hát igen - szólt csendesen Ron. - Nincs más megoldás… Fel kell áldoznom magam.
- NE! - kiáltották kórusban barátai.
- A sakkban nincs kegyelem! - csattant fel Ron. - Valamit valamiért! Odalépek, ő levesz engem… de te, Lucy, akkor mattot adhatsz a királynak!
- De hát… - hebegett Lucy.
- Meg akarod állítani Pitont, vagy sem?
- Ron… - próbálta megállítani Harry.
- Ha nem siettek, megszerzi a követ!
Mit volt mit tenni, bele kellett egyezniük.
- Készen álltok? - kérdezte Ron sápadtan, de eltökélten. - Indulok. Ha győztetek, azonnal menjetek tovább!
Ron lépett egyet, s a világos vezér azonnal odaugrott hozzá. Kőkarjával fejbe suhintotta a fiút, aki nyomban eldőlt, mint egy zsák. Hermione felsikoltott, de nem mozdult a kockájáról, Harry pedig elfehéredve figyelte, hogy a világos vezér félrevonszolta barátjukat. Úgy tűnt, Ron elvesztette az eszméletét.
Lucy remegve elindult és három kockát lépett egyenes előre. A világos király nyomban levette a koronáját, és a lány lába elé dobta. A csatát megnyerték. A világos figurák meghajoltak és félrevonultak, utat nyitva nekik az ajtó felé. Lucy anélkül rohant tovább a következő terembe, hogy Ronra nézett volna. Tudta, hogy ha akár csak futó pillantást is vet rá, nem fog tudni továbbmenni. Harry és Hermione alig bírták követni őt.
Amint a folyosóra értek és az ajtó becsukódott mögöttük, Lucy a padlóra rogyott és a kezébe temette az arcát.
- Ne aggódj, rendben lesz - ölelte át a vállát Harry.
- Magához fog térni - tette hozzá Hermione, de a hangja remegett az aggodalomtól.
- Tudom… vagyis remélem… - törölte meg a szemét Lucy. - Azóta ismerem, amióta az eszemet tudom… együtt nőttünk fel… Ha valami történne vele…
- Ron rendben lesz - fogta meg a kezét a bátyja. - De most tovább kell mennünk…
- Igen… igazatok van - állt fel a lány és lassan elindult a folyosón. - Szerintetek mi lesz a következő akadály?
- Túl vagyunk Bimba csapdáján, az volt az ördöghurok - kezdte a felsorolást Hermione. - A bűvös kulcsokat bizonyára Flitwick készítette. McGalagony átváltoztatta a sakkfigurákat élő szobrokká… vagyis már csak Mógus és Piton varázslata van hátra.
Újabb ajtó felé érkeztek. Harry kitárta azt, és szinte rögtön az arcuk elé kellett kapniuk a talárjuk ujját, olyan szörnyű bűz terjengett a helyiségben. Mikor könnyes szemmel körülnéztek, egy mozdulatlan, szürke testet pillantottak meg a padlón. Egy hatalmas troll volt az - még nagyobb, mint az, amelyikkel Halloweenkor megküzdöttek. A szörnyeteg fején jókora, véres púp éktelenkedett. Megkönnyebbülve, de szinte futva mentek a következő ajtóhoz és belestek rajta. A teremben csak egy asztal volt, rajta hét, különböző alakú kis palack, szépen sorba állítva.
- Ez Piton varázslata - állapította meg Lucy. - Vajon mi dolgunk itt?
Besiettek, de nyomban meg is torpantak és hátrafordultak. Mögöttük a küszöbből bíborszínű tűz csapott ki, lángfüggönnyel zárva el a visszautat. Ugyanabban a pillanatban fekete tűz lobbant a következő terembe vezető ajtó előtt is. Csapdába estek.
- Nézd! - Hermione egy papírtekercset fedezett fel a palackok mellett. Kezébe vette és hangosan olvasni kezdte.
Fordulj meg, s menekülj, vagy lépj be a vészbe;
Két üveg megsegít, azokat vedd kézbe.
Az egyik visszaküld, a másik előre:
Átkelhetsz a tűzön, ha iszol belőle.
Hétből két üvegben jámbor csalánbor van,
De három méreg is rejtőzik a sorban.
Válassz! Csak úgy vethetsz rabságodnak véget.
Segítségül kapsz, ím, jó tanácsot, négyet.
Egy: ravasz a méreg, de gondolj csak arra,
Mindkét bor mérget lát, ha elfordul balra.
Kettő: a két szélső más ízt rejt, meglátod,
De ha továbbmennél, egyik sem barátod.
Három: küllemében mindegyik palack más,
Tudd meg, nem rejt mérget se törpe, se óriás.
Négy: a két második balról s jobbról nézve
Hasonló nedűt rejt - vésd ezt, vándor, észbe.
Hermione megkönnyebbülten felsóhajtott, s Lucy csodálkozva látta, hogy a lány mosolyog.
- Csodás! - lelkendezett. - Ez nem mágia, hanem logika. Egy egyszerű rejtvény! Sok híres varázsló gyenge matekból és a logikai feladványokhoz hozzá se tudnak szagolni. Ők aztán itt álldogálnának ítéletnapig!
- Mi is itt fogunk, nem? - kérdezte szkeptikusan Harry.
- Dehogyis fogunk - méltatlankodott Hermione. - Itt van a papíron minden információ, amire szükségünk van. Hét üveggel van dolgunk - háromban méreg van, kettőben bor; egy átsegít a fekete tűzön, egy pedig szabaddá teszi az utat visszafelé.
- De honnan tudjuk, melyiket kell meginnunk? - kérdezte Lucy.
- Várjatok egy percet.
Hermione többször egymás után elolvasta a rímbe szedett sorokat. Fel és alá járkált a palackok mentén, motyogott magában, és időnként rámutatott egy-egy üvegre. Végül összecsapta a tenyerét.
- Megvan! - kiáltotta izgatottan. - A legkisebb fiola tartalma juttat át minket a fekete tűzön túlra.
- Ez csak két embernek elég - vizsgálta meg Harry a palackot. - Alig két korty van benne.
A hármas egymásra nézett.
- Melyikkel lehet átmenni a bíborszínű tűzön? - kérdezte hirtelen Harry. Hermione a sor jobb szélén álló, gömbölyded palackra mutatott. - Te azt iszod meg - jelentette ki a fiú. - Ébreszd fel Ront, és szálljatok fel egy-egy seprűre a kulcsos teremben. Úgy kijuttok a csapóajtón és Bolyhoska se tud elkapni titeket. Siessetek a bagolyházba és küldjétek Hedviget vagy Árészt Dumbledore után. Szükségünk van rá. Egy ideig talán fel tudjuk tartóztatni Pitont, de előbb-utóbb elbánik velünk.
- De Harry… lehet, hogy Tudodki is vele van. Legalább Lucyt ne tedd ki ilyen veszélynek…
- Egyszer már megúsztuk - felelte a lány. Bár félt, eltökéltsége, hogy megmentse a követ és megvédje a bátyját, erősebb volt ennél. - Talán ezúttal is szerencsénk lesz. Különben sem hagynám, hogy Harry egyedül menjen, bármennyire próbálsz meggyőzni.
Hermione ajka megremegett. Odaugrott a testvérpárhoz és szorosan átölelte őket.
- H-Hermione! - hebegte Harry zavartan, míg Lucy visszaölelte barátnőjét.
- Harry… Lucy… ti nagyon nagy mágusok vagytok.
- A nyomodba se érünk - szabadkozott Lucy, miközben kibontakoztak az ölelésből.
- Ugyan már! - legyintett Hermione. - Könyvek és okoskodás! Ezeknél sokkal, de sokkal fontosabb a barátság, meg a bátorság meg… Jaj, kérlek, nagyon vigyázzatok magatokra!
- Rendben, meglesz - mosolyodott el halványan Lucy.
- Te idd ki először, Hermione - szólt Harry. - Biztos, hogy jól választottál?
- Holtbiztos - bólintott a lány, és az ajkához emelte a gömbölyded palackot. Mikor kiitta, megborzongott.
- Ugye nem méreg? - kérdezte félve Lucy.
- Nem… de olyan, mint a folyékony jég.
- Indulj gyorsan, nehogy elmúljon a hatása - kérte Harry.
- Sok szerencsét… és legyetek óvatosak…
- Menj!
Hermione sarkon fordult és átsétált a bíborszínű lángfüggönyön. Harry a kezébe vette a legkisebb fiolát és Lucyhoz fordult.
- Amint beértünk a következő terembe, te rögtön keress fedezéket - mondta, mire a lány szeme elkerekedett.
- Minek? Nem fogok elbújni! Melletted maradok!
- De nem tudjuk, mivel állunk szemben - kontrázott Harry. - És ha én elbukom, neked kell tovább küzdened! Semmiképp sem hagyhatjuk, hogy Piton megszerezze a követ és Voldemort visszatérjen. Szóval ígérd meg, hogy csak akkor jössz elő, ha én elbukom.
- Harry, ezt nem teheted!
- Ígérd meg!
A két testvér farkasszemet nézett egymással. Lucy látta, hogy bátyja tekintetében olyan erős elhatározás csillog, hogy azon már semmi sem fog változtatni. Nem csak a lány akarta megvédeni a testvérét. Harry is ugyanezt akarta.
- Rendben… megígérem - mondta ki Lucy.
- Köszönöm - mosolyodott el Harry. A szájához emelte a fiolát és lenyelt egy kortyot. Azután rögtön továbbadta Lucynek. A lány kiitta a maradékot, majd együtt elindultak a tűz felé. Ahogy a lángfüggönybe léptek, akaratlanul is összerezzentek, látták, ahogy a lángok a testüket nyalogatják, érezni azonban semmit sem éreztek. Egy másodpercig minden oldalról körülvette őket a tűz - azután egyszerre ott találták magukat az utolsó teremben.
Valaki már várta ott. Az előttük fekvő lépcsősor aljában állt és egy terjedelmes, magas tárgyat vizsgálgatott. Lucy körül sem nézett alaposabban, hanem azonnal egy nagyobb árnyék fedezékébe húzódott. Noha minden porcikája harcolni akart, attól jobban tartott, hogy csalódást okoz majd Harrynek. A fiú eltátott szájjal bámulta az alakot, akit persze azonnal felismert. Csak épp nem őrá számított.
- Tanár úr! - kiáltott fel döbbenten Harry. Az alak megfordult és elmosolyodott. Arcán nyoma sem volt meglepetésnek.
- Bizony, én vagyok az - felelte higgadtan Mógus. - Számítottam rá, hogy találkozunk itt, Potter.
- De hát én azt hittem, hogy Piton…
- Perselus? - Mógus felnevetett; nem olyan félénken, mint máskor, hanem hideg, éles kacajjal.
- No igen, Perselusról inkább feltételezné az ember… Bevallom, kapóra jött nekem az a nagyra nőtt denevér. Ha ő ott van, ki gyanúsítani sze-szegény da-dadogós Mógus professzort?
Lucy nem akart hinni a szemének. Mógus? Mógus akarta annyira a követ? De hát Piton… hiszen minden egybevágott…
- De hát Piton meg akart ölni! - fakadt ki értetlenül Harry.
- Nem, nem, tévedés. Én próbáltalak megölni. A barátod, Granger kisasszony véletlenül belém ütközött, amikor a kviddicsmeccsen Perselus felé rohant, hogy felgyújtsa a talárját. Elestem, és megszakadt a kapcsolat. Még néhány másodperc, és leráztalak volna arról a seprűről. Már előbb is sikerült volna, ha Perselus nem mormol ellenátkot, hogy megmentsen téged.
- Piton meg akart menteni engem? - kérdezte döbbenten Harry. Lucy majdnem felfedte magát meglepetésében, de sikerült rejtve maradnia.
- Ahogy mondod - felelte hűvös nyugalommal Mógus. - Mit gondolsz, miért akarta ő vezetni a következő mérkőzéseteket? Hogy újból ne próbálkozhassak. Túlzásba vitte az óvatosságot, hiszen Dumbledore jelenlétében úgyse tehettem semmit. Az összes többi tanár azt hitte, hogy Perselus csak a Griffendél vereségét akarja. Mi tagadás, gondoskodott róla, hogy senki se kedvelje… De lám, hiába fáradozott, most úgyis végzek veled.
Mógus csettintett az ujjával. Egy szempillantás múlva erős kötelek hurkolódtak Harry teste köré. Lucy megmarkolta a pálcáját.
- A kíváncsiságod az életedbe kerül, Potter. Nem volt szép, hogy a mindszentek előtti ünnepségen elcsatangoltatok a többiektől. Biztosra vettem, hogy megláttatok, mikor elmentem megnézni, mi őrzi a követ.
- Maga szabadította ránk a trollt?
- Természetesen. Nem titok, hogy értek azokhoz a bestiákhoz - láthattad, hogy elbántam azzal is, ott a szomszédban. Sajnos, amíg mindenki más fejvesztve szaladgált, Perselus, aki már akkor is gyanakodott rám, egyenesen a harmadik emeletre sietett, hogy megelőzzön… Bosszantó volt - nem elég, hogy a troll nem végzett veletek, de az a háromfejű kutya se harapta le tisztességesen Perselus lábát… Most pedig várj, és maradj csendben, Potter. Meg kell vizsgálnom ezt a furfangos tükröt.
Lucy csak ekkor vizsgálta meg tüzetesebben a Mógus mögött lévő tárgyat. Edevis tükre volt az…
- Ha megfejtem a tükör titkát, végre enyém lesz a kő - mormogta Mógus a díszes keretet tapogatva. - Ez a varázslat Dumbledore-ra vall… de ő most a minisztériumban van… és mire visszatér, már bottal ütheti a nyomomat.
Lucy a bátyjára pillantott. Úgy nézett ki, mint aki lázasan töri a fejét valamin. Lucy folyamatosan pörgette végig a különböző varázslatokat a fejében, hogy valahogy kiszabadítsa Harryt, de amik eszébe jutottak, azokra ő nem volt képes.
- Láttam magát és Pitont az erdőben… - szólalt meg Harry.
- Áh, igen - bólogatott szórakozottan Mógus, s megkerülte a tükröt, hogy hátulról is szemügyre vegye. - Nagyra becsült kollégám nem hagyott nyugtot nekem. Ki akarta szedni belőlem, mennyit tudok. Gyanús voltam neki, meg akart félemlíteni. Az ostoba… Engem, akit maga Voldemort mester segít…
Mógus kilépett a tükör mögül, és éhes tekintettel bámult a bűvös üveglapra.
- Látom a követ… Látom, amint átnyújtom a mesternek… De hol lehet?
Harry eközben a béklyóit feszegette, de mindhiába.
- Végig úgy éreztem, hogy Piton gyűlöl engem - mondta a fiú. Lucy csak ekkor értette meg, hogy mire megy ki a játék. Meg akarja akadályozni, hogy Mógus a tükörre figyeljen, gondolta. Ez az, Harry!
- Hát, nem is vagy a kedvence, az biztos - felelte félvállról a férfi. - De még mennyire nem… Együtt járt a Roxfortba az apáddal, nem tudtad? Ki nem állhatták egymást. De Perselus nem akarta a halálodat.
- Pár napja még azt is hallottam, hogy maga sír… Azt hittem, Piton megfenyegette…
Mógus tekintetében most először félelem csillant.
- Olykor-olykor - felelte szégyenkezve - előfordul, hogy nehezen tudom teljesíteni a mester utasításait… Ő hatalmas és erős, de én gyenge vagyok…
- Úgy érti, ott volt magával a teremben? - kérdezte Harry döbbenten és Lucy is eltátotta a száját. Belegondolni, hogy ott voltak alig pár méternyire Voldemorttól…
- Velem van mindig, bárhová is megyek - sóhajtott Mógus. - Akkor találkoztam vele, amikor a világot jártam. Bolond ifjonc voltam, dugig volt a fejem nevetséges eszmékkel jóról és rosszról. Voldemort mesternek köszönhetem, hogy észhez tértem. Ő tanított meg rá, hogy nincs jó és rossz, csak hatalom van, és azok, akik túl gyöngék hozzá, hogy megszerezzék… Azóta hűségesen szolgálom őt, bár sokszor előfordult, hogy csalódást okoztam neki, s ezért szigorúan kell bánnia velem. - Mógus megborzongott. - A mester nem bocsátja meg egykönnyen a hibákat. Mikor a Gringottsban kudarcot vallottam, nagyon megharagudott. Megbüntetett… Elhatározta, hogy attól fogva a körmömre néz…
Mógus elnémult. Harry kétségbeesetten próbált kiszabadulni, de ennek az lett az eredménye, hogy megbotlott és hasra esett. Lucy borzalmasan érezte magát, hogy az árnyékban kellett maradnia, de hát megígérte Harrynek… Mógus egy pillantásra se méltatta a fiút; zavartalanul folytatta hangos töprengését.
- Vajon mit csinál ez a tükör? Hogy működik? Mester, segíts!
Lucy nagy riadalmára egy hang válaszolt neki. Harry a sötétségbe bámult, ahol a húgát sejtette, és a lány ugyanazt látta a tekintetében, amit a sajátjában. A hang gyenge volt, éles, hideg és mintha Mógus testéből szólt volna.
- Használd a fiút… Használd a fiút…
A professzor Harryhez fordult.
- Rendben… Gyere ide, Potter! - Tapsolt egyet, s Harry béklyói egy szempillantás alatt eltűntek. A fiú nagy nehezen feltápászkodott.
- Gyere ide! - ismételte Mógus. - Nézz bele a tükörbe és mondd el, mit látsz.
Harry lassan elindult. Lucy enyhén remegve figyelte minden lépését. Ő onnan nem láthatott semmit a tükörben, mert Ronnál már kiderült, hogy csak az a két ember látja a vágyait, aki a tükör előtt áll. Mógus beállt Harry mögé, és onnan kísérte figyelemmel, hogy a fiú mit csinál.
Néhány másodpercig nem történt semmi. Lucy szíve a bordáit verdeste, mintha ki akart volna szakadni a mellkasából. A lány próbált valamit leolvasni a bátyja arcáról, de nem látott semmit.
- Nos? - faggatta türelmetlenül Mógus Harryt. - Mit látsz?
- Látom, amint kezet rázok Dumbledore-ral - mondta a fiú. - Megnyertem… megnyertem a Griffendélnek a házkupát.
Mógus dühösen szitkozódott.
- Kotródj innen! - förmedt rá Harryre. A fiú félreállt és lassan elindult visszafelé. Közben megkereste Lucyt az árnyékban és kezével végigsimított a nadrágzsebén; így a lány láthatta egy tárgy körvonalait. Egyszerre kerekre nyílt a szeme. Harrynél van a bölcsek köve? De hogyan? Valójában ezt látta a tükörben, de hazudott Mógusnak? Képes volt abban a szorult helyzetben kitalálni egy hazugságot, csak hogy mentse a követ? Lucy még sosem volt ennyire büszke a bátyjára.
Ám Harry még öt lépést sem tett, amikor felcsendült egy magas, vékony hang - pedig Mógus ajkai nem mozogtak.
- Hazudik… Hazudik…
Lucy szíve kihagyott egy ütemet és Harry is elfehéredett.
- Potter, azonnal gyere vissza! - harsogta Mógus. - Mondd meg az igazat! Mit láttál a tükörben?
A magas hang ismét megszólalt.
- Majd én beszélek vele… szemtől szemben…
- Mester, te még túl gyenge vagy hozzá!
- Ehhez van… van elég erőm…
Lucy úgy érezte, mintha ördöghurok szorítaná le a tagjait. Görcsösen szorította a varázspálcáját, de a szeme végig Mógus kezének mozdulatait követte, aki most elkezdte leoldani a turbánját. Mégis mire készülhet? A turbán a földre hullott. Így, fedetlenül a férfi feje nevetségesen kicsinek tűnt. Mógus lépett egyet, és lassan megfordult a tengelye körül.
A lánynak a szájára kellett szorítania a kezét, hogy ne sikoltson fel rémületében. Arról a helyről, ahol Mógus tarkójának kellett volna lennie, egy arc meredt rá - a legszörnyűbb ábrázat, amit valaha látott. Az arc krétafehér volt, apró szemeiben vörös tűz égett, s orr helyett csak orrlyukai voltak, mint egy kígyónak.
- Harry Potter - suttogta. Lucy majdnem elájult.
- Látod, mivé lettem? - folytatta az arc. - Árnyék vagyok csupán… Csak akkor ölthetek alakot, ha valaki megosztja velem a testét… de mindig akadnak olyanok, akik befogadnak a szívükbe és az elméjükbe. Az elmúlt hetekben erőre kaptam az egyszarvú vérétől… te és a húgod is láttátok, amikor a hűséges Mógus megitta helyettem az erdőben. Ha pedig megszerzem az életelixírt, végre saját testet teremthetek magamnak… És most… vedd ki a zsebedből a követ és add ide szépen.
Szóval tudta… Lucy egy pillanatra megrémült, hogy akkor az ő jelenlétével is tisztában van, de az arc nem pillantott felé. Csak Harryre szegezte a tekintetét, aki egyszerre hátratántorodott.
- Ne légy bolond - vicsorgott Voldemort. - Mentsd meg az életed, és állj az én oldalamra… Különben ugyanúgy végzed, mint a szüleid… Tudd meg, kegyelemért esedeztek, mielőtt végeztem velük.
- HAZUDSZ! - tört ki a kiáltás Harry torkán. Mógus hátrálva indult el, hogy Voldemort szemmel tarthassa Harryt. Az ördögi arc szája gonosz mosolyra húzódott.
- Milyen megható - sziszegte. - Én értékelem a bátorságot… Igen, fiam, a szüleid bátrak voltak… Először az apádat öltem meg. Mi tagadás, hősiesen küzdött… Az anyádnak azonban nem kellett volna meghalnia… de ő meg akart védeni téged és a húgodat… Add ide a követ, mert ha nem, bizony hiába halt meg értetek.
- SOHA! - Harry a lángfüggöny felé iramodott, de Voldemort felrikoltott.
- KAPD EL!
- Glacius! - sikoltotta Lucy, kiugorva az árnyékból. Mógust felkészületlenül érte a támadás, így a lába hozzáfagyott a padlóhoz és a jég egészen a térdéig felért. Harry megtorpant és még nagyobb rémülettel bámult húgára, aki megállt előtte, remegő pálcáját pedig Voldemort arcának szegezte.
- Mit látnak szemeim? - nevetett fel az arc ugyanolyan éles, hideg, kegyetlen kacajjal, ami többször is kísértette Lucyt álmaiban. - Csak nem Lucy Potter? Jöttél, hogy megmentsd a bátyádat? Milyen megható. De tudnod kell, hogy ezzel semmit sem érsz el. Harry, add ide a követ és megkímélem a húgod életét.
- Ne hallgass rá! - kiáltotta Lucy. - Rohanj! Vidd a követ Dumbledore-hoz! Addig feltartom…
- Mégis mivel? - kérdezte Voldemort. Mógus eközben egy pillanatra előrehajolt, megérintette a jeget, ami egy szempillantás alatt eltűnt. Lucy hátrálni kezdett.
- Glacius! - kiabálta. - Glacius! Glacius! GLACIUS!
Mógus még így, háttal állva is játszi könnyedséggel hárította a bűbájokat. Már alig pár lépésnyire volt csak a lánytól, amikor megjelent Harry és előkapta a pálcáját.
- Locomotor mortis!
A férfi már számított a támadásra, így egyszerűen csak félreállt, kikerülve az ártást. Harry egészen addig hátrált, amíg egyik kezével meg nem érintette Lucy karját; akkor pedig a háta mögé terelte a lányt, miközben a pálcáját még mindig Voldemort arcának szegezte. A lány Harry hóna alatt kidugta a karját és ő is célra tartotta fegyverét.
- Olyan ismerős ez a jelenet - sziszegte Voldemort. - Ó, tudom már… apátok is így védte anyátokat, mielőtt végeztem volna vele. De már látom, hogy nem értetek a szép szóból… Kapd el őket!
Lucy hátulról az utolsó pillanatban lökte félre Harryt, így Mógus teljes testsúllyal rajta landolt, mindkét kezét a lány torkára szorítva. Lucy fuldoklott, az esés közben beverte a fejét, nyakát nyújtva próbált kábán levegőhöz jutni, a kezével igyekezett lefejteni magáról az ujjakat, de a férfi vasmarokkal szorította... Legalábbis néhány pillanatig. Ugyanis Mógus hirtelen felüvöltött és a lány érezte, hogy ismét képes levegőt venni. Mógus elhátrált tőle és fájdalomtól eltorzult arccal meredt az ujjaira, melyeken a szeme láttára hólyagosodott fel a bőr.
- Kapd el őket! KAPD EL ŐKET! - visított fel újra Voldemort.
Mógus fájdalmát feledve újra nekiugrott Lucynek, de ekkor megjelent a képben Harry. A fiú közéjük rontott és belecsimpaszkodott a professzor karjába. A férfi ismét felüvöltött, de sikerült leráznia magáról Harryt. A fiú testvére mellett landolt, aki nagy nehezen feltornázta magát ülőhelyzetbe. Lucy úgy érezte, mintha a feje szét akarna robbanni - de valahogy ez nem az ő fájdalma volt.
- Nem tudom megfogni őket! Mester, a kezem… A kezem! - Mógus eszelős tekintettel meredt a kezére és a karjára. Lucy homályos tekintettel látta, hogy a tenyerén és az alkarján az eleven húsig átégett a bőr.
- Akkor öld meg, te idióta! - vicsorgott Voldemort. - Végezz velük!
Mógus felemelte a kezét, hogy kimondja a halálos átkot, de a két gyerek ösztönösen felugrott és belemarkoltak a professzor arcába.
- ÁÁÁÁÁÁ!
Mógus felhólyagosodott arccal, üvöltve zuhant a földre. Lucy hirtelen megértette: a férfi számára iszonyú kín, ha megérinti az ő vagy Harry bőrét. Nem volt más választása. Fenn kellett tartania az érintést, hogy Mógus ne tudja kimondani az átkot.
Megkerülte a professzort és hátulról belecsimpaszkodott a nyakába. Ugyanebben az időben Harry ismét elkapta a férfi karját és teljes erővel tartotta magát. Mógus felordított és próbálta lerázni magáról a gyerekeket, de ők erejüket megfeszítve kitartottak. Lucy testét egyre jobban elborította a fájdalom; a szemét már nem is tudta nyitva tartani, csak vaktában kapaszkodott Mógus nyakába. Még hallotta Mógus jajgatását és Voldemort üvöltéseit, de az agya egyre jobban zuhant a feneketlen mélységbe.
- Harry! Lucy! - kiáltotta egy távoli hang.
A lány egyszer csak azt érezte, hogy Mógus nyaka hirtelen kiszabadul a szorításából és tudta, hogy minden elveszett… Próbálta megkeresni a kavargó homályban Harryt, hogy még utoljára megérinthesse… de az elméje ekkor már a sötétség rabja volt.
- Harry és Lucy Potter a pincében megküzdöttek Mógussal…
- A professzor valójában Tudodki szolgája volt…
- … Potterék eszméletlenül fekszenek a gyengélkedőn…
- Azt mondják, nem is fognak magukhoz térni…
Ilyen és ehhez hasonló beszélgetések zajlottak az egész iskolában. Draco Malfoy igyekezett kizárni őket, de ha mindenhol erről beszéltek, előbb-utóbb kénytelen volt odafigyelni. Az első verziót Blaise Zambinitől hallotta, majd Pansy Parkinson mesélt róla, hogy Potter és Lucy megküzdöttek Mógus professzorral, aki valójában a Sötét Nagyúr csatlósa volt. Azóta mindketten eszméletlenül feküdtek a gyengélkedőn.
Mikor Draco először hallott erről, úgy érezte, valami tévedés történt. Hogy lehetett ez? Semmit sem értett az egészből. Mindenhonnan csak zavaros történeteket és különféle teóriákat hallott, senki sem volt, aki biztosan tudta volna, hogy mi történt. Granger és Weasley tűntek az egyetlen hiteles forrásnak, de belőlük még a griffendélesek se tudtak kihúzni semmit.
Draco csak nagyon nehezen állta meg, hogy felmenjen a lányhoz. Egy pillanatig teljesen elfeledkezett magáról és csak a gyengélkedő folyosóján ébredt rá, hogy hova is tart. Akkor megtorpant és nekidöntötte a fejét a falnak. Nem mehetett be. Az a lány csak tönkreteszi őt. Képes elérni, hogy akár napokig csak rá gondoljon és megfeledkezzen arról, amit egy aranyvérű család sarjától elvárnak. Nem kockáztathatja a családja hírnevét, azt, amiért az apja keményen megdolgozott. Nem adhat fel mindent egy lány miatt.
Visszafordult és lassan elindult a klubhelyiségébe. Ökölbe szorított kézzel, összeszorított foggal lépkedett a folyosókon és igyekezett kizárni mindent, ami Potterékről szólt. De az aggodalomtól nem tudott szabadulni. Azt nem tudta behazudni magának, hogy nem aggódik Lucyért. De ez természetes volt, hiszen a mardekárosok is kíváncsian várták a történet végkifejletét.
Igaz, egyikőjük sem kifejezetten aggódott…