Chapter 12

Egy év vége

Lucy a sötétségben úszott. Nem érzett semmit. Azt sem tudta, hogy mi történt vele. Az egész teste elnehezült és zsibbadt volt, akár egy kődarab. Ekkor aranysárgán fénylő tárgyat látott megcsillanni a szeme előtt. Nem tudta, mi volt az, de azt kívánta, bárcsak ne is kellene törődnie vele. Ám az elméje mást akart.

Pislogott egyet, amitől meglátta, hogy a tárgy egy szemüveg volt. Milyen különös... Egy lebegő szemüveg.

Újra pislogott, s ekkor Albus Dumbledore mosolygós arca úszott be a képbe.

- Isten hozott, Lucy - szólt a professzor. Lucy rámeredt Dumbledore-ra és lassan visszatértek az emlékei.

- Igazgató úr! A kő! Mógus volt az! Megszerezte a követ! Siessen…!

- Nyugodj meg, kedves lányom - csitította Dumbledore. - Egy kicsit le vagy maradva. A kő nincs Mógusnál.

- Akkor kinél van? Professzor úr, mi csak... - Ekkor újabb gondolat hasított a fejébe, amitől minden mást elfelejtett. - Harry! Hol van Harry? Jól van?

- Nagyon kérlek, csillapodj, különben Madam Pomfrey kiparancsol engem innen.

Lucy nyelt egyet és körülnézett. Úgy tűnt, a gyengélkedőn van. Fehér lepedők között feküdt, jobb oldalán pedig, egy másik ágyon Harry pihent lehunyt szemmel, de látszólag sértetlenül.

- Rendbe fog jönni - mondta Dumbledore. - A sebhely a homlokán sokkal jobban kimerítette, mint téged. Te csak a lenyomatát érezted annak, amit ő.

Lucy most a bal oldalára fordult. Az ágya mellett egy asztal állt, melyre egy kisebb édességbolt teljes árukészletét rárakodták.

- Ezeket a barátaid és csodálóid küldték - mosolygott Dumbledore. - Ami odalent a kazamatákban történt köztetek és Mógus professzor között, az hétpecsétes titok, úgyhogy természetesen az egész iskola tud róla. Egy-egy toalettülőke is érkezett a nevetekre, felteszem Fred és George Weasley urak jóvoltából. Bizonyára szórakoztató ajándéknak szánták, de Madam Pomfrey nem tartotta elég higiénikusnak és elkobozta.

- Mióta vagyok itt?

- Két napja. Ronald Weasley úr és Granger kisasszony igencsak megkönnyebbülnek, ha megtudják, hogy magadhoz tértél. Nagyon aggódtak érted.

- De, professzor úr, a kő...

- Látom, téged csak ez a téma érdekel. Hát jó, beszéljünk a kőről. Mógus professzor nem tudta elvenni tőletek. Még épp idejében érkeztem, hogy megakadályozzam - bár ti is igen derekasan helytálltatok.

- Hát visszatért? Megkapta Hermione baglyát?

- Úgy sejtem, félúton repültünk el egymás mellett. Alighogy leszállt a gépem, rádöbbentem, hogy valójában ott volna a helyem, ahonnan épp eljöttem. Kicsit elkéstem, de azért még maradt annyi feladat a számomra, hogy eltávolítsam rólatok Mógust.

- Hát a professzor úr hangja volt...

- Bevallom, kicsit féltem, hogy későn érkeztem.

- Kevés híja volt. Már nem tudtuk sokáig távol tartani a kőtől...

- Nem a kő volt veszélyben, hanem ti - te súlyosan megsérültél, Harry meg majdnem belehalt a nagy erőfeszítésbe. Egy szörnyű pillanatig azt hittem, így is történt. Ami a követ illeti, azt megsemmisítettük.

- Megsemmisítették? - hebegte döbbenten Lucy. - De hát a barátja, Nicolas Flamel...

- Áh, szóval Nicolasról is tudsz! - Dumbledore szeme felcsillant. - El kell ismernem, alapos munkát végeztetek. Nos, Nicolas meg én elbeszélgettünk a dologról, és arra jutottunk, hogy ez a legjobb megoldás.

- De hát ez azt jelenti, hogy ő és a felesége meg fognak halni, nem?

- Félretettek annyi életelixírt, hogy legyen idejük elrendezni ügyes-bajos dolgaikat. Azután nos, igen, azután meg fognak halni.

Lucy elképedt arca láttán Dumbledore elmosolyodott.

- Egy olyan fiatal embernek, mint te, a halál gondolata rémisztő és döbbenetes lehet. Nicolas és Perenelle viszont úgy gondolnak rá, mint a megérdemelt pihenésre egy nagyon-nagyon hosszú nap után. Elvégre a pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete. Elárulhatom: a kő nem volt olyan csodálatos dolog, mint amilyennek tűnt. Temérdek pénz és hosszú-hosszú élet, a legtöbb ember - s mi tagadás néhány varázsló is - erre a két dologra vágyik mindenekfelett. Csak az a bökkenő, hogy az emberek hajlamosak azt választani, ami a legrosszabb nekik.

Lucy nem tudta, mit feleljen. Dumbledore dudorászni kezdett, és mosolyogva nézegette a mennyezetet.

- Professzor úr - szólalt meg végül Lucy -, azon gondolkoztam... Az jutott eszembe, hogy ha nincs már meg a kő, akkor Voldemort ezután más módon próbál majd visszatérni, nem? Úgy értem, biztosan nem tűnt el örökre?

- Nem, Lucy, nem tűnt el. A világban ólálkodik valahol, talán épp új szolgát keres, aki megosztja vele a testét... Mivel nem él igazán, nem is lehet megölni. A haldokló Mógust sorsára hagyta; a híveivel ugyanolyan könyörtelenül bánik, kint az ellenségeivel. Ki tudja, lehet, hogy csak késleltettétek a visszatérését... De hidd el, legközelebb is kudarcot vall, ha lesz egy olyan ember, akiben van bátorság megvívni a kilátástalannak tűnő harcot ellene. Ha pedig újra és újra időt nyerünk, akkor lehet, hogy sose jut többé hatalomra.

Lucy bólintott, de rögtön megbánta, mert sajgó fájdalom nyilallt a fejébe.

- Professzor úr... ha nem baj... ne mondja el senkinek, hogy felébredtem. Nem akarom, hogy zargassanak, miközben Harry még eszméletlen.

- Rendben - egyezett bele mosolyogva Dumbledore. - Akkor én most hagylak is. Majd visszajövök, ha Harry is magához tért.

Lucy figyelte, amint az igazgató távozott és arra gondolt, hogy biztosan erős védőszentjük van, amiért ezt az egészet megúszták.

Másnap reggel, amikor Lucy felébredt, egy beszélgetés hangja ütötte meg a fülét.

- ...amiről szeretném megtudni az igazságot.

- Az igazságot? Az igazság csodálatos dolog, de szörnyű is lehet, ezért nagyon óvatosan kell bánni vele. Mindazonáltal válaszolok a kérdéseidre, hacsak nincs jó okom rá, hogy ne tegyem. Ez utóbbi esetben, kérlek, légy elnéző velem. Hazudni természetesen nem fogok.

Lucy kinyitotta a szemét és jobbra fordította a fejét. A mellette lévő ágyon Harry ült a párnák között, az ágyán pedig Dumbledore ült. A lány felült, mire mindketten felé fordultak.

- Harry? - kérdezte Lucy kicsit kótyagosan. Úgy érezte, még mindig álmodik.

- Jó reggelt, Lucy! - köszönt Harry mosolyogva. - Hogy vagy? Jól aludtál?

- Harry! - ugrott ki a lány hirtelen az ágyból és a fiúra vetette magát. Harry eldőlt a párnákon, Lucy pedig rajta landolt. - Hát jól vagy! Tényleg nincs semmi bajod!

- Mondtam, hogy rendbe fog jönni - mosolygott mellettük Dumbledore. Lucy észbekapott, lemászott Harryről és ő is leült az ágya szélére.

- Nos, milyen kérdéseid vannak? - fordult most az igazgató Harry felé.

- Hát... - kezdte a fiú. - Voldemort azt mondta, hogy csak azért ölte meg az anyánkat, mert ő meg akart védeni minket. De egyáltalán miért akart az életünkre törni?

Dumbledore ezúttal nagyon mélyet sóhajtott.

- Fájdalom, máris... máris olyat kérdeztél, amire nem válaszolhatok. Itt és most még nem. Egy napon majd megtudjátok... De egyelőre felejtsétek el, ne törődjetek vele. Ha már nagyobbak lesztek... Tudom, hogy nem szívesen halljátok ezt, de... ha már felkészültetek rá, megtudjátok.

A gyerekek megértették, hogy nincs értelme tovább firtatniuk a dolgot.

- Miért nem tudott Mógus hozzánk érni? - kérdezte Lucy.

- Az édesanyátok az életét adta, hogy megmentsen titeket. Ha van olyan dolog, amit Voldemort nem tud felfogni, az a szeretet. Nem sejtette, hogy egy olyan mély érzés, mint az édesanyátoknak az irántatok való szeretete örök nyomot hagy maga után. Nem sebhely, vagy más látható jel formájában... Akit egyszer ennyire szeretett valaki - aki talán már rég nem is él -, azt a szeretet ereje mindhalálig védelmezi. Ez az erő ott van a bőrötökben. Ezért nem tudott Mógus hozzátok érni, akiben nem volt más, csak gyűlölet, kapzsiság és becsvágy... Neki, aki megosztotta a lelkét Voldemorttal, őrjítő kín volt megérinteni olyan embereket, akiket ilyen tiszta jóság védelmez.

Dumbledore most nagy érdeklődéssel fordult az ablakpárkányon ücsörgő madár felé. Lucy gyorsan megtörölte a szemét a pizsamája ujjába, Harry pedig ugyanígy tett a lepedő sarkával. Azután egymásra néztek és megszorították a másik kezét.

Harry nyerte vissza előbb a hangját.

- És a láthatatlanná tévő köpönyeg? Tudja, hogy ki küldte el nekünk?

- Oh, igen, a köpönyeg... Apátok adta át nekem megőrzésre. Gondoltam, örülni fogtok neki. - Dumbledore kacsintott egyet. - Ügyes holmi... Mikor apátok a Roxfortba járt, abban csente el a legfinomabb falatokat a konyháról.

- És volna még valami... - kezdte Harry.

- Ne kímélj

- Mógus azt mondta, hogy Piton...

- Piton professzor, Harry.

- Igen, ő... Szóval Mógus azt mondta, hogy utál engem, mert az apánkat is gyűlölte. Igaz ez?

- Hát igen, tény, hogy erős ellenszenvvel viseltettek egymás iránt. Valahogy úgy, mint ti és Malfoy úr. Azután apátok olyasmit tett, amit Piton soha nem tudott megbocsátani neki.

- Mit csinált? - kérdezte visszafojtott hangon Lucy, előre rettegve a választól.

- Megmentette Piton életét.

- Micsoda? - kerekedett el Harry szeme.

- Bizony... - bólogatott révedező arccal Dumbledore. - Furcsán jár az emberek agya, még ha varázslók is, igaz? Piton professzor nem bírta elviselni, hogy apátok lekötelezte... Úgy hiszem, azért is védelmezett titeket olyan elszántan egész évben, hogy kvittek legyenek apátokkal... és nyugodt lélekkel utálhassa tovább az emlékét.

- De akkor velem miért viselkedik máshogy, mint Harryvel? - kérdezte Lucy. - Úgy értem... Harryvel sokkal igazságtalanabb szokott lenni és többször köt belé, mint belém. Miért van ez?

- Nos... - gondolkodott Dumbledore. - Úgy hiszem, azért, mert Harry sokkal jobban hasonlít apátokra külsőleg, mint te. Benne könnyebb észrevenni őt, azonban - itt sokat sejtetően Lucyra kacsintott -, ha az ember közelebbről megvizsgál titeket, látni fogja, hogy jellemében te sokkal inkább idézed őt. Te se mész szomszédba a csintalanságért; bár, felteszem, ez Fred és George Weasley uraknak is köszönhető.

Lucy elmosolyodott, miközben Harry a gondolataiba mélyedt. Nem sokkal később felnézett.

- Nekem még egy kérdésem lenne...

- Csak egy? - nézett rá Dumbledore.

- Hogyan került hozzám a kő a tükörből?

- Áh, köszönöm, igazán örülök, hogy feltetted ezt a kérdést. Itt legpazarabb ötleteim egyikével van dolgunk, és ez köztünk legyen mondva - nem csekélység. A lényeg az, hogy csak olyan ember juthatott hozzá a kőhöz, aki arra vágyott, hogy megtalálja - nem pedig arra, hogy használja. Aki valamely célra akarta megszerezni, az csak azt láthatta a tükörben, amint aranyat csinál, vagy épp az életelixírt fogyasztja. Néha magam is meglepődöm az eszemen...

Miután Dumbledore elment, Harry és Lucy ostrom alá vették Madam Pomfreyt, aki kedves, de szigorú nőszemély volt.

- Csak öt percet kérünk - könyörgött Harry.

- Szó se lehet róla...

- De hát Dumbledore professzort is be tetszett engedni... - méltatlankodott Lucy.

- Az más. Ő az igazgató, persze, hogy beengedtem. De most már pihennetek kell.

- Pihenünk, tessék megnézni, fekszünk, meg minden...

- Jaj, Madam Pomfrey, tessék megengedni...

- Na jó, nem bánom - sóhajtott az asszonyság -, de csak öt perc, egy másodperccel se több.

Azzal beengedte Ront és Hermionét

- Harry! Lucy!

Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Hermione kitörő örömében megint ölelkezni akar, de végül visszafogta magát és csak a lányt ölelte meg.

- Jaj istenem, tényleg azt hittük, hogy meg fogtok... Dumbledore is nagyon aggódott értetek!

- Az egész suli rólatok beszél - mondta Ron. - Mondjátok már el, hogy mi történt!

Azon ritka esetek egyike volt ez, amikor az igaz történet sokkal izgalmasabb és cifrább volt, mint a fantázia szülte pletyka. Harry és Lucy felváltva számoltak be mindenről barátaiknak: Mógusról, a tükörről, a kőről és Voldemortról is. Ron és Hermione nagyon jó közönég voltak - a hatásos részeknél elakadt a lélegzetük, s mikor Lucy elmondta, mi volt Mógus turbánja alatt, Hermione még fel is sikított.

- Szóval a kő megsemmisült? - kérdezte végül Ron. - Flamel meg fog halni?

- Igen - felelte Harry -, de Dumbledore úgy gondolja... Hogy is mondta? „A pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete."

- Mindig mondtam, hogy nincs ki mind a négy kereke - csóválta a fejét Ron, de látszott rajta, hogy büszke rá, milyen bolond kedvenc igazgatója.

- Na és veletek mi történt? - kérdezte Lucy.

- Hát, először is szerencsésen átjutottam a tűzön - fogott bele a történetbe Hermione. - Magához térítettem Ront - ez eltartott egy darabig. Aztán együtt elindultunk a bagolyházba, hogy üzenjünk Dumbledore-nak, de már az előcsarnokban összefutottunk vele. Tudott a dologról, és csak annyit kérdezett: „Harry és Lucy utánamentek, igaz?" Azután rögtön felrohant a harmadikra.

- Talán ő maga akarta, hogy közbeavatkozzatok - ráncolta a homlokát Ron -, és azért küldte el nektek apátok köpenyét.

- Szép dolog! - csattant fel Hermione. - Úgy értem, ha tényleg szándékosan rendezte így a dolgot, az elég szörnyű... Bele is halhattatok volna!

- Nem szörnyű - felelte töprengő arccal Harry. - Fura ember az a Dumbledore. Azt hiszem, csak meg akarta adni nekünk a nagy lehetőséget.

- Nem hiszem, hogy sok minden titokban maradhat előtte, ami az iskolában történik - folytatta Lucy. - Szerintem nagyon is jól tudta, miben törjük a fejünket, és ahelyett, hogy megakadályozta volna, mindig egy kicsit segített nekünk. Az sem volt véletlen, hogy elárulta nekünk a tükör titkát.

- Talán úgy gondolta - kezdte Harry -, hogy jogunk van szembenézni Voldemorttal, ha tudunk...

- Mindig mondtam, hogy Dumbledore nem semmi! - lelkendezett nagy büszkén Ron, majd a testvérpárhoz fordult. - Figyeljetek, holnap lesz az évzáró lakoma, addig pattanjatok ki az ágyból. A pontversenyben persze a Mardekár győzött - az utolsó meccsen, amit kihagytál, Harry, a Hollóhát lesöpört minket a pályáról - de a kaja azért jó lesz.

Váratlanul Madam Pomfrey csörtetett be a betegszobába.

- Majdnem tizenöt percetek volt. Most aztán sipirc kifelé!

Másnap reggel Lucy és Harry már sokkal jobban érezték magukat.

- Szeretnénk elmenni az évzáró lakomára - mondta a fiú Madam Pomfreynak, aki eközben rendet rakott a temérdek bonbonosdoboz között.

- Elmehetünk, ugye? - kérdezte Lucy, mivel a javasasszony továbbra sem válaszolt.

- Dumbledore professzor úgy rendelkezett, hogy elmehettek - felelte Madam Pomfrey kissé megvetően.

- Úgy beszél, mintha szörnyű veszélyeket rejtene egy lakoma - súgta oda Lucy Harrynek, aki a takarójába temette az arcát, hogy ne nevessen fel hangosan.

- És látogatótok is érkezett - tette hozzá Madam Pomfrey.

- Oh, de jó! - élénkültek fel a gyerekek. - Kicsoda?

Még ki se mondták a kérdést, már meg is pillantották az ajtóban Hagridot. Az óriás most is, mint mindig, ha épületekben járt, különösen nagynak tűnt. Leült Harry ágya szélére, a fiú másik oldalára (Lucy ült a túloldalt), rápillantott a gyerekekre - és sírva fakadt.

- Én tehetek... az egészről...! - zokogta, kezébe temetve az arcát. - Tőlem tudta meg a gazember, hogy mit kell csinálni Bolyhoskával! Én mondtam meg neki! Az volt az egyetlen, amit nem tudott és én kifecsegtem neki! Meg is halhattatok volna! És mindezt egy sárkánytojásért! Egy kortyot se iszom, soha többet! Megérmelném, hogy muglik közé száműzzenek!

Lucyt megdöbbentette, hogy így kell látnia Hagridot, a bánattól es a szégyentől megtörten, kövér könnycseppekkel a szakállán.

- Hagrid! - szólt rá az óriásra Harry. - Hagrid, hidd el, mindenképp rájött volna. Ne felejtsd el, hogy Voldemortról van szó, a te segítséged nélkül is megtalálta volna a megoldást.

- Meg is halhattatok volna - szipogta Hagrid. - És ne mondd ki a nevet.

- VOLDEMORT! - ordított fel egyszerre a két Potter, és Hagrid úgy megdöbbent, hogy még a sírást is abbahagyta.

- Szemtől szemben álltunk vele, és igenis kimondjuk a nevét! - jelentette ki Lucy. - Ne emészd magad, Hagrid, hiszen megmentettük a követ. Már nem is létezik, úgyhogy végképp elmúlt a veszély.

- Egyél inkább egy csokibékát - kínálta Harry. - Van itt egy egész zsákra való...

Hagrid megtörölte az orrát a kabátujjában.

- Jut eszembe - szólt -, hoztam nektek egy ajándékot.

- De nem hermelines szendvicset, ugye? - kérdezte gyanakodva Lucy, s ezzel végre sikerült halvány mosolyt csalnia az óriás arcára.

- Nem - felelte. - Dumbledore-tól kaptam egy szabadnapot, hogy összetákolhassam. Pedig inkább ki kellett volna rúgnia... Na mindegy, szóval ezt hoztam nektek.

Az ajándék egy-egy szép, bőrkötéses könyvszerűség volt. A két gyerek kíváncsian kinyitotta. Nem könyv volt, hanem album, telis-tele varázsfényképekkel... és minden lapról az édesanyjuk meg az édesapjuk mosolygott feléjük.

- Baglyokat küldtem a szüleitek régi iskolatársainak. Képeket kértem tőlük. Tudtam, hogy nektek egy sincs... Örültök neki?

Se Lucy, se Harry nem tudott megszólalni, de Hagrid így is értette a választ.

Este a két gyerek egyedül indult el a lakomára. Madam Pomfrey olyan sokáig tartóztatta őket mindenféle „utolsó vizsgálat" ürügyén, hogy mire megérkeztek, a nagyterem már zsúfolásig tele volt. A tágas helyiséget a Mardekár zöld és ezüst zászlói díszítették, annak tiszteletére, hogy a ház hetedszerre is elnyerte a kupát. A főasztal mögötti falon a Mardekár címerállatát, a kígyót ábrázoló hatalmas zászló díszelgett.

- Kész vagy? - nézett Lucy a bátyjára az ajtóban.

- Úgy érzem magam, mint a kvidicsmeccsek előtt - mondta Harry.

- Minden kezdet nehéz - mosolygott a lány, amit Harry viszonzott.

Együtt léptek be a nagyterembe. Mikor megjelentek, egy másodperc alatt néma csend lett, azután viszont mindenki egyszerre kezdett beszélni. Harry és Lucy a Griffendél-asztalhoz siettek. Leültek Ron és Hermione közé, s közben igyekeztek úgy tenni, mintha nem vették volna észre, hogy mindenki őket bámulja - pedig sokan még fel sem álltak a helyükről, hogy jobban láthassák őket.

- Mondtam, hogy mindenki rólatok beszél - jegyezte meg Ron vigyorogva.

- Először azt hittem, túlzol - mondta enyhén feszengve Lucy.

- Úgy érzem magam, mint egy állatkerti állat - motyogta Harry.

Szerencsére megérkezett Dumbledore, és a diákok lassan elcsendesedtek.

- Eltelt egy újabb év! - csendült az igazgató kedélyes hangja. - Sajnos néhány percig még kénytelen vagyok egy öregember szikkadt szavaival untatni a kedves egybegyűlteket, s csak azután mélyeszthetjük sóvár fogainkat az ünnepi asztal ínycsiklandozó csodáiba. Micsoda évünk volt! Remélem, hogy szeptember óta sikerült beletöltenünk ezt-azt a jelenlévő hölgyek és urak fejébe... Ha igen, ne bánják, hiszen önök előtt áll az egész nyár, hogy fejüket ismét szép tisztára varázsolják...

- Ha nem tévedek - folytatta -, eljött az ideje, hogy ünnepélyesen átadjuk a házkupát. Nos, a pontverseny állása a következő: a negyedik helyen a Griffendél áll háromszáztizenkettő ponttal; harmadik a Hugrabug háromszázötvenkettővel; a Hollóhátnak négyszázhuszonhat, a Mardekárnak pedig ötszázharminckettő pontja van.

A mardekáros asztaltársaság üdvrivalgásban tört ki. Lucy pillantása Malfoyra esett, aki serlegével vadul csapkodta az asztalt. Émelyítő látvány volt.

- Hát igen, gratulálhatunk a Mardekárnak szép teljesítményéhez - folytatta Dumbledore. - Mindazonáltal nem hagyhatjuk figyelmen kívül a közelmúltban lezajlott eseményeket.

A teremben néma csönd lett. A mardekárosok jókedve kissé lelohadt.

- Ha megengedik - nézett körül Dumbledore -, szeretnék kiosztani néhány kiegészítő pontot. Nos, lássuk csak... Először Ronald Weasley urat említeném...

Ron a feje búbjáig elpirult. Úgy festett, mint egy leégett cékla.

- ...aki az utóbbi évek legszebb sakkjátszmájával ajándékozta meg iskolánkat. Teljesítményéért ötven pont jár a Griffendélnek.

A griffendélesek ujjongásába a bűvös mennyezeten pislákoló csillagok is beleremegtek. Percy fennhangon büszkélkedett a többi prefektusnak:

- Ő az öcsém, tudtátok? A legkisebb öcsém! Ő győzte le McGalagony óriás sakk-készletét!

Lassanként újra csend lett.

- A második Hermione Granger kisasszony... Aki a tűzzel szemben is hideg fejjel tudott gondolkodni. Jóvoltából ötven pont illeti a Griffendélt.

Hermione a karjaiba temette az arcát; Lucy gyanította, hogy a lány könnyekben tört ki. A griffendélesek önkívületben tomboltak az asztal körül - néhány perc alatt száz ponttal gazdagodtak!

- A harmadik Harry Potter úr - szólalt meg Dumbledore. A teremben néma csend lett. - Az ő lélekjelenléte és bátorsága hatvan pontot ér a Griffendélnek.

A griffendélesek ujjongása most már fülsiketítő volt. És még nem volt vége.

- A negyedik Lucy Potter kisasszony... - A teremben mintha elvágták volna a hangot; ismét néma csend lett. - Önzetlenségével és alázatosságával hatvan pontot szerzett a Griffendélnek.

A falak beleremegtek a griffendélesek kiabálásától. Azok, akik képesek voltak egyszerre számolni és rekedtre ordítani a torkukat, tudták, hogy ezzel a Griffendélnek ötszázharminckettő pontja lett - pontosan annyi, mint a Mardekárnak. Holtverseny alakult ki a házkupáért - jaj, csak adott volna Dumbledore egyetlenegy ponttal többet Lucynek! Az igazgató felemelte a kezét, és a diákok lassan elcsendesedtek.

- Sokféle bátorság van - szólt mosolyogva Dumbledore. - Nem kevés kurázsi kell hozzá, hogy szembeszálljunk az ellenségeinkkel, de ahhoz sem kell kevesebb, hogy a sarkunkra álljunk a barátainkkal szemben. Ezért tíz ponttal jutalmazom Neville Longbottom urat.

Ha valaki kívülről hallgatta az eseményeket, azt hihette, hogy a nagyteremben bomba robbant. A Griffendél asztalánál a hangulat a tetőfokára hágott. Harry, Lucy, Ron és Hermione felállva ünnepelték a holtsápadt Neville-t, aki lassan eltűnt a gratulálók gyűrűjében. A fiú még soha nem nyert egyetlen pontot sem a Griffendélnek. Valaki megbökte Lucyt, mire a lány felé fordult. Harry volt az, és a Mardekár asztala felé mutatott. Ott Malfoy olyan arcot vágott, mintha kimondták volna rá a sóbálványátkot.

- Ez azt jelenti... - harsogta bele Dumbledore az általános hangzavarba (hiszen a hugrabugos és hollóhátas diákok is ujjongtak, a Mardekár vereségét ünnepelve) -, ez azt jelenti, hogy ideje változtatnunk a dekoráción.

Az igazgató tapsolt egyet, mire a zöld díszek nyomban skarlátvörössé, az ezüst pedig arannyá változott. A hatalmas Mardekár-kígyó köddé vált, s helyén a Griffendél oroszlánja tűnt fel. Piton vicsorgásszerű mosollyal az arcán kezet rázott McGalagony professzorr, majd tekintete találkozott Lucyével és Harryével. Mindketten nyomban látták, hogy Piton irántuk táplált érzései jottányit sem változtak, de cseppet sem búsultak emiatt. Ez is csak azt mutatta, hogy az iskolában az élet visszazökkent a normális kerékvágásba.

Ez volt Lucy életének legszebb estéje - még a karácsony, a troll legyőzése és az első találkozás Harryvel is elhomályosult mögötte... Tudta, hogy erre a napra élete végéig emlékezni fog.

A nagy öröm közepette Lucy el is felejtette, hogy még hátra van a vizsgaeredmények kihirdetése. Végül a bizonyítványosztás is kellemes élménynek bizonyult: Harry és Ron (őszinte csodálkozásukra) jó jegyeket kaptak, míg Hermione - természetesen - évfolyamelső lett. Lucy csak azért nem csatlakozhatott hozzá, mert a bájitaltan lehúzta a többi eredményét. Még Neville is vette az akadályt; elfogadható gyógynövénytan jegye ellensúlyozta a bájitaltanon nyújtott szánalmas teljesítményét. Remélte, hogy kidobják Monstrót, aki majdnem olyan buta volt, mint amennyire gonosz, de a nagydarab fiú is átment valahogy. Ez nem volt túl jó hír, de - ahogy Ron is mondta - nem lehet minden fenékig tejfel.

Ezután egy csapásra kiürültek a szekrények, és megteltek az utazóládák. Neville varangyára a vécében találtak rá - a szabadságszerető állat ott lapított az egyik sarokban. Minden tanuló kapott egy elbocsátó levelet, amiben figyelmeztették, hogy otthon ne varázsoljon („Azt hittem, az idén végre megfeledkeznek erről!" - szomorkodott Fred). Hagrid lekísérte őket a csónakokhoz, melyek aztán sebesen átszelték velük a tavat. Nem tellett bele sok idő, és már a Roxfort Expresszen ültek. Az utazás vidám beszélgetéssel telt. Lassan megváltozott a táj arculata: a zord erdőket zöld mezők váltották fel, s miközben ők Bogoly Berti Mindenízű Drazséit rágcsálták, muglivárosok suhantak el mellettük. Ideje volt átöltözni: levették varázslótalárjaikat, és mire a vonat befutott a kilenc és háromnegyedik vágányra, már dzsekiben, kabátban feszítettek.

Jó darabig eltartott, mire az utolsó diák is kijutott a peronról. A kapunál álló tapasztalt öreg vasúti őr kettes-hármas csoportokban engedte ki őket, nehogy a kőfalból kitódulva megriasszák a muglikat.

- El kell jönnötök hozzánk valamikor - invitálta Harryt és Hermionét Ron. - Majd küldök baglyot.

- Kösz - bólintott Harry. - Legalább valami jó is vár rám a nyáron.

- Ha akarod, elugorhatok hozzád - ajánlotta fel Lucy. - Úgyis meg akarom ismerni a nénikénk családját.

- Hidd el, jobb, ha nem teszed - mondta Harry. - Nem vesztesz vele semmit.

A diákok lökdösődve araszoltak a muglivilágba vezető kapu felé.

- Szia, Harry! - kiáltották többen. - Viszlát jövőre, Lucy!

- Ti vagytok a nagy kedvencek - jegyezte meg vigyorogva Ron.

- Ott nem, ahova megyek, ebben biztos lehetsz - jegyezte meg Harry. A négyes együtt lépte át a falat.

- Ott van, anya, ott van, nézd!

A kiabáló Ginny volt, Ron kishúga, a Weasley család legifjabb tagja. Ám lelkesedése nem a bátyjának szólt.

- Harry Potter! - sikongatott. - Anya, nézd! Látom…

- Maradj már csöndben, Ginny, és ne mutogass, mert illetlenség. - Mrs Weasley a négy gyerekre mosolygott. - Nehéz évetek volt?

- Nagyon - válaszolt Harry. - Köszönöm a karamellát és a pulóvert, Mrs Weasley.

- Ugyan, nincs mit, drágám.

- Mrs Weasley, Harry átjöhet hozzánk a nyáron? - kérdezte izgatottan Lucy.

- Már miért ne jöhetne? - méltatlankodott az asszony. - Amikor csak kedve tartja, bármikor szívesen látjuk.

- Mehetünk végre?

Egy pufók férfi lépett oda hozzájuk. Szőke haja volt és bajuszos arca paprikapiros volt és majd megpukkadt a dühtől. Mögötte egy lónyakú, sötét hajú nő és egy még a férfinél is kövérebb fiú állt és úgy tűnt, hogy Harry puszta látványától is halálra rémülnek.

- Áh, szóval maguk Harry és Lucy rokonai? - szólt Mrs Weasley.

- Lucy? - nézett rá értetlenül a férfi, aki ezek szerint Vernon Dursley volt. - Milyen Lucy?

- Az unokahúga - szólalt meg a lány, magára vonva a férfi figyelmét. - Jó napot! Lucy Potter vagyok, Harry ikertestvére.

- Még egy Potter! - sápadt el Vernon bácsi. - Nem elég egy, most már kettőt kell hazavinnem?!

- Ő nem jön velünk - szólt közbe Harry. - De majd a kocsiban elmagyarázom.

Vernon bácsi annyira meglepődött, hogy szó nélkül sarkon fordult és visszament a családjához. Petunia és Dudley szintén elsápadtak, miután a férfi mondott nekik valamit. Lucy gyanította, hogy róla számolt be nekik, ugyanis mindhárman rá bámultak. Petunia úgy nézett ki, mint aki szellemet látott; nyilván látta a lányban az édesanyját.

Harry feléjük fordult és búcsúzkodni kezdett.

- Hát, akkor még látjuk egymást a nyáron.

- Írj, amint hazaértél - ölelte meg szorosan Lucy. - Ne aggódj, eljöhetsz hozzánk, amilyen hamar csak tudsz.

- Mióta lett az én házam a te házad? - kérdezte felháborodva Ron, de Lucy csak nevetve leintette.

- Remélem, hogy… öhm... kellemesen telik majd a vakációd - szólt Hermione és bizonytalanul nézett Vernon bácsi után. Fel sem tudta fogni, hogy lehet valaki ilyen goromba pokróc.

- Oh, biztos vagyok benne - felelte Harry, és széles vigyor terült el az arcán. - Ők nem tudják, hogy itthon nem szabad varázsolnunk. Az idei nyár Dudleyval roppant szórakoztató lesz…

Erre mind a négyen nevetni kezdtek.

Draco a mugli peronon állt és a szülei mellől figyelte Lucyt és Pottert, amint egy pufók, vörös hajú nővel beszélgettek. Ő biztosan Molly Weasley volt, aki hazavitte magával Lucyt. Draco nem tudta féken tartani a féltékenységét, mikor látta, hogy Lucy hogyan nevet rá Weasleyre.

- Minden rendben, Draco? - kérdezte az apja. Méltóságteljesen nézett le fiára.

- Igen, persze - felelte a fiú és egy utolsó pillantást vetett a lányra. Lucy vidáman beszélgetett, de a szeme szomorúan követte végig Pottert, aki egy kövér férfival és annak családjával hagyta el a King's Cross pályaudvart. Majd végül a lány is távozott a Weasley családdal.

Draco örült a nyári szünetnek. Végre lesz ideje rendezni magában mindent és végleg kiírtani azt a gyengeséget, ami Lucy láttán mindig elhatalmasodott rajta. És lesz ideje kigondolni azokat a tetteket, amikkel kiidegelheti majd Pottert és Weasleyt a következő évben. Eddig visszafogta magát, de most majd megtapasztalják, milyen az, amikor Draco Malfoyjal húznak ujjat…

A fiú szülei társaságában hagyta el a pályaudvart. Azonban nem tudta megállni, hogy még egyszer vissza ne nézzen Lucyre. Döbbenten látta, hogy a lány épp az ő szemébe nézett. A gyerekek egy pillanatig egymáséiba fúrták a tekintetüket, majd Lucy visszafordult és végleg eltűnt Draco szeme elől. A fiú, miközben kilépett a ragyogó nyári napsütésbe, arra gondolt, hogy vajon mitől olyanok Lucy barna szemei, mint a mágnes, ami magához vonz minden tekintetet.

Üdv minden kedves olvasónak! Először is szeretném megköszönni, hogy már annyian láttátok és olvastátok a történetet. Ez mindig nagyon boldoggá tesz és ad egy löketet, hogy tovább folytassam. Ugyanakkor egy kéréssel fordulnék most hozzátok.

Szeretném, ha ennek a chapternek a végén reviewban elmondanátok a véleményeteket a történetről. Pozitív, negatív kritika jöhet, de ócsárolás ne legyen, ha kérhetem. Építő kritikát azonban szívesen olvasok és igyekszem majd megfogadni az esetleges tanácsokat, amiket kapok, hogy a sorozatot még jobbá formálhassam. Ha kicsit hosszabb review érkezik, nem baj, szeretek olvasni. :)

Szóval, köszönöm és várom a véleményeket!