Chapter 15
A fúriafűz
A nyári vakáció sokkal gyorsabban véget ért, mint azt Lucy szerette volna. Persze örült, hogy visszamehet a Roxfortba, de hát ez az egy hónap mégiscsak élete egyik legboldogabb időszaka volt. Harry végre náluk töltött egy kis időt és ez volt az első alkalom, hogy úgy éltek együtt, mint az igazi testvérek.
A szünidő utolsó estéjén Mrs Weasley főúri lakomát varázsolt számukra. Csokorba gyűjtötte Harry és Lucy összes kedvenc ételét, s a pazar menüt ínycsiklandozó melaszos pudinggal koronázta meg. Vacsora után Fred és George Filibuszter-tűzijátékában gyönyörködhettek. A fiúk teleszórták a konyhát piros és kék csillagokkal, melyek legalább fél órán át pattogtak a falak, a mennyezet és a padló között. Mire a műsor véget ért, eljött az ideje, hogy kiszürcsöljék az utolsó csésze forró csokoládét és aludni térjenek.
A másnap reggeli indulás ugyanolyan fejvesztett futam volt, mint az elmúlt években minden szeptember elseje. Annyi változtatás volt, hogy most Harry is velük együtt készülődött, de a rohangálásból ő is kivette a részét. Még a két Potter volt a leggyorsabb; ők már rég kiértek az autóhoz, mikor a Weasley gyerekek még javában szaladgáltak fel-alá a házban a holmijuk után.
- Mollynak egy szót se - súgta oda Mr Weasley Harrynek és Lucynek, miközben kinyitotta a kis Ford csomagtartóját, és megmutatta, milyen könnyen beleférnek a ládák a tértágító bűbájjal megnövelt raktérbe.
- Így tényleg egyszerűbb a pakolás - jegyezte meg Harry, majd lehajolt, hogy segítsen Lucynek betenni a ládáját az övé mellé.
Ha nem is egyhamar, de végre eljött az a pillanat, mikor már valamennyien a kocsiban ültek. Lucy, Harry, Ron, Fred, George és Percy kényelmesen terpeszkedtek a hátsó ülésen, míg Mrs Weasley és Ginny az első ülésen helyezkedtek el, ami inkább egy nagyobbfajta kerti padnak tűnt. Mr Weasley beindította a motort, és az autó kigurult a kertből. Lucy testvérével együtt fordult hátra, hogy egy utolsó pillantást vessenek az Odúra. Azonban fel sem ocsúdtak, már vissza is érkeztek: George otthon felejtette a Filibuszter-csillagszóróit. Öt perccel később csikorogva fékeztek le a kertben, hogy Fred beszaladhasson a seprűjéért. Már majdnem kiértek az autópályára, mikor Ginny sikítozni kezdett, hogy otthon maradt a naplója. Mire a kislány visszamászott a kocsiba, már szinte biztos volt, hogy le fogják késni a vonatot.
Mr Weasley az órájára majd a feleségére nézett.
- Molly drágám…
- Nem, Arthur.
- Senki nem venné észre. Ha megnyomom ezt a gombot, láthatatlanná válunk. Észrevétlenül fel tudunk szállni, aztán pedig végig a felhők között maradnánk. Tíz perc alatt odaérnénk…
- Nem, Arthur, fényes nappal nem röpködünk.
Háromnegyed tizenegykor érkeztek meg a pályaudvarhoz. Mr Weasley átszaladt az út túloldalára, hogy kézikocsikat szerezzen az utazóládákhoz, majd kapkodva kirakodtak, és berohantak a pályaudvarra. Mire elértek a kilences és a tízes vágány közötti falhoz, ahol be lehetett jutni a Roxfort Expresszre, már csak öt percük volt az indulásig.
- Percy megy elsőként - szólt Mrs Weasley, miközben idegesen pislogott a pályaudvari nagy órára.
Percy határozott lépésekkel elindult, és néhány másodperc múlva köddé vált. Ezután Mr Weasley, majd Fred és George következtek.
- Bemegyek Ginnyvel, ti pedig gyertek utánunk - fordult Mrs Weasley Lucyhez, Harryhez és Ronhoz, azzal kézen fogta a kislányt és már indult is. Egy szempillantás múlva mindketten eltűntek.
- Már csak egy percünk van, menjünk egyszerre - javasolta Ron.
- Nem férünk el. Menjetek elől, én majd jövök mögöttetek - mondta Lucy és elhelyezkedett a két fiú mögött. A lány még utoljára ellenőrizte, hogy Árész ketrece stabilan áll-e, majd irányba fordította a kocsit. Harry és Ron a kocsijuk fogantyúja fölé hajolt, és mindketten elindultak. Lucy kicsit lemaradva haladt mögöttük, aztán megszaporázták a lépteiket, végül futni kezdtek és…
BUMM. A fiúk kocsija nekicsapódott a falnak, majd visszapattant. Lucynek még idejében sikerült lefékeznie a sajátját, mielőtt elütötte volna őket. Ron ládája hangos puffanással a földön landolt, Harry hanyatt esett, Hedvig kalitkája pedig messzire gurult a fényes kőpadlón, felháborodott vijjogásra késztetve lakóját. A közelben állók rámeredtek a három gyerekre, s egy vasúti őr még rájuk is kiabált:
- Elment az eszetek? Mit műveltek ti ott?
- Elszabadult a kocsi - lihegte Harry és fájós bordáit tapogatva feltápászkodott. Ron elszaladt összeszedni Hedviget, aki akkora ricsajt csapott, hogy a mugli utasok állatkínzásról kezdtek suttogni körülöttük.
- Miért nem tudtatok átmenni? - kérdezte Lucy fojtott hangon.
- Nem tudom - vonta meg a vállát idegesen Harry.
Ron lopva körülnézett. Vagy tucatnyi kíváncsiskodó még mindig őket nézte.
- Le fogjuk késni a vonatot - suttogta. - Fogalmam sincs, miért záródott be az átjáró.
- Akkor is működnie kéne, mikor már elment a vonat, hiszen a rokonoknak ki kell jönniük valahogy - pillantott fel Lucy a nagy órára. Tíz másodperc… kilenc…
Harry óvatosan a falhoz tolta a kocsiját, majd teljes erőből meglökte. A vas nem engedett. Három másodperc… kettő… egy…
- Elment - állapította meg lesújtottan Ron. - Elment a vonat. Mi lesz, ha apa és anya nem tudnak kijönni hozzánk? Van nálad mugli pénz? - fordult Harry felé, aki komoran felnevetett.
- Dursleyéktől kábé hat éve nem kaptam zsebpénzt.
Lucy a hideg korlátra szorította a fülét.
- Semmit nem hallok - nyugtalankodott. - Most mit csinálunk? Ki tudja, meddig tart, amíg Mrs Weasley-ék kijutnak.
El nem tudta képzelni, miért záródott be az átjáró. Őszintén szólva azt se tudta, hogy be lehet-e zárni egyáltalán. Most mégis itt voltak a King's Crosson, képtelenek voltak bejutni és a vonat elment nélkülük. Hogy fognak eljutni a Roxfortba?
A három gyerek körülnézett. Az emberek még mindig bámulták őket, főként Hedvig szakadatlan vijjogása miatt. Árész csak méltatlankodva huhogott párat, aztán a fejét a szárnya alá dugta.
- Szerintem menjünk vissza a kocsihoz, és ott várjuk meg őket - javasolta Harry. - Itt túl nagy feltűnést…
- Harry! - vágott a szavába Ron csillogó szemmel. - A kocsi!
- Mi van vele?
- A kocsival el tudunk repülni a Roxfortba!
- Ron, ez az eddigi legrosszabb ötleted - aggodalmaskodott Lucy. - Mi van, ha meglátnak minket?
- És nem varázsolhatunk - tette hozzá Harry.
- A vonat elment, nem? - ütötte tovább a vasat Ron. - És el kell jutnunk az iskolába, igaz? Súlyos vészhelyzetben még a kiskorú varázslók is használhatnak bűbájt. Azt megengedi a nemtommi-korlátozó törvény tizenvalahányadik izéje…
Lucy még mindig borzasztó rossz ötletnek tartotta, de tényleg vészhelyzet volt és nem jutott jobb megoldás az eszébe.
- Tudod vezetni? - kérdezte Harry izgatottan Rontól.
- Nem probléma - legyintett a fiú, és a kijárat felé fordította a kézikocsit. - Gyertek, húzzunk bele. Ha sietünk, még utolérhetjük a Roxfort Expresszt.
Átvágtak a kíváncsiskodó muglik gyűrűjén, kimentek a pályaudvarról, és hamarosan elérték a mellékutcát, ahol az öreg Ford parkolt. Lucy egy bonyolult varázsütés-sorozattal kinyitotta a tágas csomagtartót, és a két fiú segítségével visszapakolta a ládákat. Hedvig és Árész kalitkája a hátsó ülésre került, ők pedig beszálltak előre.
- Nézzetek körül, hogy nem lát-e minket valaki - kérte a testvérpárt Ron, és egy pálca-mozdulattal beindította a motort. Harry kidugta a fejét az ablakon és a főút felé bámult, míg Lucy a hátsó ablakon kinézve ellenőrizte mögöttük az utcát.
- Tiszta a levegő - jelentették egyszerre. Ron megnyomta az apró ezüstszínű gombot a műszerfalon, mire a kocsi eltűnt - velük együtt. Lucy érezte a teste körül az ülést, kezében a pálcát, hallotta a motor zúgását, de egyébként úgy tűnt, mintha a szeme gazdátlanul lebegett volna egy kis utca közepén.
- Indulás - hallotta Ron hangját maga mellől.
Az autó sebesen emelkedni kezdett és néhány másodperc múlva már alattuk hevert az egész füstös-csillogó város. Egyszerre azonban halk pukkanás hallatszott és az autó utasaival együtt ismét láthatóvá vált.
- Ajaj - csóválta a fejét Ron.
- Ne most mond be az unalmast, légyszi! - könyörgött az autónak Lucy és Ronnal felváltva megkocogtatták a láthatatlanság-generátort.
- Márpedig most fogja… - állapította meg Ron. Most már Harry is velük együtt kezdte csapkodni a műszerfalat. A kocsi eltűnt, de a következő pillanatban megint előbukkant.
- Ott egy felhő! - mutatott előre Lucy, mire Ron egy „Kapaszkodjatok!" kiáltással beletaposott a gázba. Hamarosan elérték az alacsonyan úszó felhőcsomót és elmerültek a tejfehér ködben.
- Na és most? - kérdezte Harry, és a köröskörül mindent elborító felhőtömegre pislogott.
- Meg kell találnunk a vonatot, hogy lássuk, merre kell menni - mondta Lucy.
- Akkor készüljetek, mert lebukunk - jelentette be Ron, és leereszkedtek a felhő alá, ahol nyakukat nyújtogatva fürkészték a tájat.
- Látom! - kiáltott fel Harry. - Ott van elől!
A Roxfort Expressz piros kígyóként suhant alattuk.
- Észak felé tart - állapította meg Ron, miután vetett egy pillantást a műszerfalra szerelt iránytűre. - Jól van, most már csak félóránként kell ellenőriznünk. Kapaszkodjatok…
A kocsi ismét beleröppent a felhőbe, majd kisvártatva vakító napfény áradt be az ablakon. Egész más világban jártak. A kocsi kereke bele-belekapott a felhőtenger vattahullámaiba, körülöttük kék volt az ég, s a magasban fehéren izzott a nap.
- Most már csak a repülőgépek árthatnak nekünk - szólt Ron. Aztán a három gyerek egymásra nézett, majd kitört belőlük a nevetés és hosszú-hosszú ideig csak nevettek és nevettek. Mintha egy meseszép álomba csöppentek volna. Hárman azonnal megállapították, hogy ha van valami, akkor ez az utazás eszményi módja: hófehér felhőörvények és -tornyok között suhanni egy napfényben fürdő autóban, amelynek a kesztyűtartója dugig van finom tejkaramellával… És a tetejébe az a kilátás, hogy Fred és George irigykedő pillantásaiban fürödhetnek majd, mikor elegánsan földet érnek a kastély előtti tágas mezőn.
Észak felé haladva rendszeresen ellenőrizték, hogy megvan-e még a vonat, s minden alkalommal, mikor a felhők alá ereszkedtek, más és más látvány tárult szemük elé. Londont hamarosan messze maguk mögött hagyták; először ápolt zöld mezők fölött vitt az útjuk, majd lustán elnyúló, vöröses lápvidék következett, makettfalvak gyufásdoboz-templomokkal, azután egy nagyváros, ami autóival színes hangyabolyra hasonlított.
Jó néhány eseménytelen óra elteltével azonban az utazás kezdett unalmassá válni. A karamellától mindhárman alaposan megszomjaztak, de innivaló nem volt a kocsiban. A lány pólója már teljesen hozzátapadt a testéhez, hiába fogta fel hosszú haját, akkor is majd megsült. Már nem érdekelték a felhőtornyok, helyette vágyakozva gondolt a kényelmes vonatra, ahol jéghideg sütőtöklevet vásárolhatnának a kövér büfés boszorkánytól. Miért nem tudtak eljutni a kilenc és háromnegyedik vágányra?
- Már nem lehetünk messze, igaz? - kérdezte rekedten Ron. Az órák csak teltek, és a nap már kezdett elmerülni a felhőrengetegben, sötét rózsaszínre festve a vattahullámokat.
- Nézzük meg a vonatot - javasolta Lucy. - Hátha a tájból kiderül, hol járunk.
A Roxfort Expressz még mindig ott zakatolt alattuk, de most már hósipkás hegyek között. A felhőmennyezet alatt már beállt az alkonyi szürkület. Ron gázt adott, és felemelte a kocsit, de ekkor a motor panaszos, vinnyogó hangot hallatott. Harry, Lucy és Ron nyugtalan pillantást váltottak.
- Biztos csak fáradt - bizonygatta Ron. - Még soha nem vittük ilyen hosszú útra…
Lucy azonban félt, hogy ennél komolyabb a probléma, de a fiúkkal együtt úgy tett, mintha nem hallaná az egyre erősödő vinnyogást. Felettük mind sötétebb lett az ég, s hamarosan az első csillagok is kigyúltak. A lány leengedte a haját és visszavette a pulóverét, miközben igyekezett nem figyelni az ablaktörlő erőtlen, tiltakozó legyintésére.
- Már nincs sok hátra - bizonygatta Ron, inkább a kocsinak, mint a két Potternek, és biztatóan megveregette a műszerfalat. - Mindjárt ott vagyunk.
Nem sokkal később újra leereszkedtek a felhőtakaró alá, és hunyorogva fürkészni kezdték a horizontot.
- Ott van! - Harry akkorát kiáltott, hogy Lucy, Ron és Hedvig összerezzentek, Árész pedig méltatlankodva huhogott fel, amiért felébresztették. - Ott van szemben!
A sötét látóhatáron kirajzolódtak a tó melletti sziklán álló száztornyú Roxfort-kastély szabálytalan körvonalai. Ekkor azonban a kocsi megremegett és lassulni kezdett.
- Gyerünk már - biztatta a járgányt Ron -, már majdnem ott vagyunk.
- Csak szálljunk le épségben és többé semmi illegálisat nem teszek - motyogta Lucy, mire testvére kényszeredetten felnevetett.
A motor nyögve felmordult, és a motorháztető alól vékony gőzcsíkok törtek elő. Lucy inkább elrakta a pálcáját és Harryvel együtt megmarkolta az ülése szélét. Lassan a tó fölé értek.
A kocsi ijesztően megbillent. Lucy Harry mellett kinézett az ablakon: alattuk egy kilométernyi mélységben terült el a sima, fekete vízfelszín. Ron ujjai elfehéredtek, úgy szorította a kormányt. A jármű újra megbillent.
- Tarts ki - motyogta Ron. Lassan maguk mögött hagyták a tavat… már nem volt sok hátra a kastélyig… Ron gázt adott, mire hangos kattanás hallatszott, a motor köhögött egyet és teljesen leállt.
- Ajaj - törte meg Ron a vészjósló csendet.
- Az istenért, tudtam, hogy ez rossz ötlet - jajdult fel Lucy, miközben az autó orra a mélység felé bukott. - Ha ezt túléljük, a saját kezemmel foglak megfojtani - fordult Ron felé, aki próbálta valahogy irányítani az autót.
- Ezt vitassátok meg később, jó? - szólt közbe ingerülten Harry.
Egyre gyorsabban zuhantak, egyenesen a kastély fala felé.
- Neeee! - ordította Ron, és félrerántotta a kormányt. A kocsi nagy ívben kanyarodni kezdett, de csupán centiméterekkel kerülte el a kőfalat; elsuhant a sötét üvegházak és a konyhakert fölött, majd a rét fölé ért, s közben egyre veszített magasságából.
Ron elengedte a kormányt, és kihúzta hátsó zsebéből a pálcáját.
- ÁLLJ! ÁLLJ! - üvöltötte, eszelősen csapkodva a műszerfalat, meg a szélvédőt. A zuhanást azonban nem tudta megfékezni.
- VIGYÁZZ! A FA! - ordította egyszerre Lucy és Harry, majd a kormány után kaptak, de már nem volt mit tenni.
KRACCS. Fülsértő reccsenéssel nekicsapódtak egy fa öles törzsének, a következő pillanatban pedig csúnyán lezuttyantak a földre. A felgyűrődött motorháztető alól füstfelhő szállt fel; Hedvig és Árész egymást túlharsogva rikácsoltak rémületükben, Harrynek jókora dudor nőtt a homlokán, Lucy keze pedig beszorult a műszerfal roncsai közé. Ron fájdalmasan felnyögött.
- Jól vagytok? - kérdezte aggódva Harry.
- A kezem beszorult, de amúgy minden rendben - próbálta kiszabadítani magát Lucy. - Ron, te megvagy?
- A pálcám - felelte remegő hangon a fiú. - Nézzétek, mi lett a pálcámból.
A varázspálca gyakorlatilag kettétört, ernyedten csüngő végeit csak néhány szálka tartotta össze. Lucynek még a száját se volt ideje kinyitni, hogy reagálni tudjon, ugyanis ebben a pillanatban valami nekicsapódott a kocsi oldalának, olyan erővel, mintha több száz gurkó találta volna el őket egyszerre. Harry nekiesett Lucynek, Lucy pedig Ronnak, de még magukhoz sem tértek, mikor hasonló erejű ütés érte a kocsi tetejét is.
- Mi a fene ez…? - Ron a szélvédőre meredt, és rémülten felkiáltott. Lucy és Harry is odanéztek, épp amikor egy óriáskígyó vastagságú faág csapódott az üveglapra. A fa, aminek nekiütköztek, megtámadta őket. Törzse szinte vízszintesen föléjük hajolt, és göcsörtös ágai ütötték-verték a kocsit, ahol csak érték.
- Ááh! - ordította borzadva Ron, mikor egy ág csúnyán behorpasztotta a vezetőoldali ajtót. A szélvédő remegett az ujjnyi vastag vesszők ostorcsapásai alatt, a tető pedig egyre jobban berogyott a megelevenedett faltörőkos kitartó rohamaitól.
- Tűnjünk el innen! - kiabálta Lucy, akinek az ütéseknek köszönhetően kiszabadult a keze és rögtön megpróbálta kinyitni a bal oldali ajtót. Közben Ron is nekiveselkedett a jobb ajtónak, egy másodperccel később azonban Lucy ölében landolt, miután egy ág bevitt neki egy alattomos balhorgot.
- Végünk van! - nyöszörögte Ron, és rémülten pislogott a behorpadó tetőre. Ekkor azonban megremegett a kocsi alváza, s a motor újra beindult.
- Rükverc! - kurjantotta Harry, és az autó egy rándulással elindult hátrafelé. A fa még mindig utánuk kapkodott; gyökerei recsegtek-ropogtak, kis híján kifordult a földből, úgy nyújtózkodott, hogy elérje áldozatait.
- Nem sok hiányzott - zihált Ron. - Szép volt, kocsi.
Az autónak azonban most már végképp elege lett a megpróbáltatásokból. Az ajtók egy-egy kattanással kinyíltak, Lucy érezte, ahogy az ülése oldalra billen - s egy szempillantás múlva a rét nedves füvén találta magát. Tompa puffanások jelezték, hogy a csomagok kirakodása is megtörtént, a két bagoly kalitkája pedig kirepült a kocsi ablakán és kinyílott. Hedvig és Árész felháborodott vijjogással kimásztak belőlük, és hátra sem nézve elröppentek a kastély felé. Az összetört, füstölgő autó csörömpölve faképnél hagyta a hármast; csak hátsó lámpája villogott rájuk dühösen.
- Ne menj el! - kiáltott utána Ron. - Apa megöl, ha nem adlak vissza!
A kocsi azonban egy utolsó kipufogóhorkantással eltűnt az éjszakába.
- Ne aggódj, Mrs Weasley előbb tekeri ki a nyakad, minthogy a kocsi felől kérdezzenek - tápászkodott fel Lucy. - Őszintén szólva fontolgatom, hogy beelőzzem.
- Még nincs vége - állt fel Harry is, majd leporolta magát. - Először jussunk be a kastélyba feltűnés nélkül. Utána kedvetekre megölhetitek egymást.
- Ez fájt, Harry - dörzsölte meg a csuklóját Lucy, ahol enyhén kipirosodott a bőr.
- Hogy lehet ekkora pechünk? - kesergett Ron, miközben lehajolt, hogy felvegye a fűből Makeszt, a patkányt. - Annyi növény van itt, erre pont egy olyanba ütközünk, ami visszaüt! - Hátrapillantott a válla fölött a fára, amely még mindig fenyegetően lóbálta ágait.
- Gyertek, menjünk be az iskolába - szedte össze a ládáját Harry, majd mindhárman elindultak.
Az érkezésük cseppet sem sikerült olyan elegánsra, amilyenre tervezték. Fázósan, megviselten, fájó tagokkal vonszolták fel súlyos ládáikat a füves emelkedőn, amely a kastély tölgyfából készült, hatalmas bejárati ajtajához vezetett.
- Úgy látom, az ünnepség már elkezdődött - zihálta Ron, mikor végre megérkeztek a bejárati lépcsősor aljához. Ledobta ládáját, és egy ablak elé lépett, amin ragyogó fény szűrődött ki. - Gyertek, nézzétek! Most van a beosztási ceremónia!
A két Potter rögtön odaszaladt, s most már hárman lestek be az ablakon.
A nagyteremben négy hosszú, zsúfolt asztal állt. Ezek fölött megszámlálhatatlanul sok gyertya lebegett; fényükben vakítóan csillogtak az aranytányérok és serlegek. A megbűvölt mennyezet, amely mindig a kinti ég képét mutatta, most ezernyi csillaggal égett.
Lucy a hegyes, fekete roxfortos süvegek erdején át is látta a terembe bevonuló elsősöket. Ginny is köztük volt, könnyen fel lehetett ismerni lángvörös Weasley-üstökéről. McGalagony professzor, egy feszes kontyú, szemüveges boszorkány a felsorakozó gólyák előtt álló székre helyezte a híres roxforti Teszlek Süveget.
Ennek a kopott, gyűrött és piszkos régi süvegnek az volt a tisztje, hogy a tanév kezdetén besorolja az új növendékeket az iskola négy házába (Griffendél, Hugrabug, Hollóhát és Mardekár). Egy éve Lucy is átesett ezen a ceremónián. Jól emlékezett még rá, hogyan húzta a fejébe a süveget - ami aztán fennhangon beszélt hozzá -, és milyen rémült izgalommal várta a döntést. A fejfedő viszonylag gyors döntést hozott, hiszen a lány rengeteg tulajdonságot örökölt a szüleitől (legalábbis sokan mondták már neki), akik mindketten griffendélesek voltak, így Lucy is ebbe a házba került. Együtt tanulhatott Harryvel, Ronnal, Hermionéval és a többi Weasley-fiúval. Előző évben ő, Harry és Ron nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a Griffendél hét év után először megelőzze a Mardekárt, és ezzel megnyerje a Házak Bajnokságát.
Most épp egy pöttöm, egérfrizurájú fiúcskát szólítottak a süveghez. Lucy tekintete a tanári asztalra vándorolt. Ott ült az ezüstös szakállú, félholdszemüveges Dumbledore professzor, az iskola igazgatója, néhány széknyire tőle pedig Gilderoy Lockhart, aki ezúttal akvamarinkék talárban feszített. Hagrid, a szőrös óriás az asztal végén kapott helyet - s mint minden lakomán, most is mélyen a serleg fenekére nézett.
- Várjatok csak - ráncolta a homlokát Harry. - A tanári asztalnál az egyik szék üres… Hol van Piton?
Most, hogy bátyja felhívta rá a figyelmét, Lucynek is feltűnt a bájitaltantanár hiánya. Perselus Piton professzor a lány szemében az iskola legkevésbé rokonszenves tanára volt, Piton pedig őt és Harryt tartotta a legkevésbé rokonszenvesnek a tanítványai közül. A rosszindulatú és kárörvendő tanárt mindenki utálta, kivéve saját háza (a Mardekár) diákjait.
- Lehet, hogy beteg - vetette fel reménykedve Lucy.
- Vagy felmondott - találgatott Harry -, mert megint nem bízták rá a sötét varázslatok kivédése tantárgyat.
- Az is lehet, hogy kirúgták! - lelkendezett Ron. - Hiszen mindenki utálja...
- De az is lehet - szólalt meg egy hűvös hang a hátuk mögött -, hogy csupán szeretné megtudni, miért nem a délutáni vonattal érkeztetek.
Lucy megpördült a tengelye körül. Perselus Piton állt előttük, a maga sárgásfakó bőrű, görbe orrú, ösztövér valójában. Vállig érő zsíros, sötét haja lengett a hűvös szélben, s arcán olyan elégedett mosoly bujkált, hogy a három gyerek rögtön tudta: nagy bajban vannak.
- Kövessetek - szólt, és elindult befelé a kastélyba.
Lucy, Harry és Ron egymásra se mertek pillantani, csak némán engedelmeskedtek. Piton felment a lépcsőn, és belépett a fáklyákkal megvilágított, tágas előcsarnokba. A nagyteremből fény, melegség és ínycsiklandozó illatok szűrődtek ki a csukott ajtón át, de Piton nem arra terelte őket, hanem az alagsorba vezető szűk lépcsősor felé indult.
- Befelé! - parancsolt a gyerekekre, mikor a hideg a pincefolyosóra értek, és kinyitott egy ajtót.
A hármas borzongva lépett be Piton gyéren megvilágított szobájába. A helyiség falai mentén álló polcokon öblös üvegedények sorakoztak; tartalmuk olyan visszataszító volt, hogy Lucy nemcsak hogy nem akarta közelebbről megszemlélni őket, de még a nevükre sem volt kíváncsi. A kandalló sötéten és üresen ásított.
Piton becsukta maga után az ajtót, majd ismét a gyerekekhez fordult.
- Lám csak - kezdte lágyan -, a híres Harry és Lucy Potter, valamint hűséges csatlósuk már méltóságon alulinak tartják, hogy az iskolai vonattal utazzanak. Zajosabban akartatok befutni, igaz?
- Nem, tanár úr, az történt, hogy a korlát a King's Crosson…
- Csend legyen! - csattant fel Piton. - Mit csináltatok a kocsival?
Ron nyelt egyet, Lucy pedig ökölbe szorította a kezét, hogy ne remegjen annyira. Miért nem valaki más talált rájuk? Miért pont Piton? Aztán gyorsan végiggondolva rájött, hogy valójában bármelyik tanárnál lyukadtak volna ki, ugyanakkora bajban lennének.
- Megláttak titeket - sziszegte Piton, és kiterítette a hármas előtt az Esti Próféta aznapi számát. A szalagcím ezt harsogta: "MUGLIK BESZÁMOLÓI A REPÜLŐ FORDRÓL." Piton hangosan olvasni kezdte a cikket.
- "Két londoni mugli váltig állítja, hogy egy öreg kocsit látott elrepülni a Főposta fölött." "Norfolkban Mrs Hetty Bayliss déltájt, teregetés közben"... "Mr Angus Fleet jelentette a rendőrségnek"... Összesen hat vagy hét mugli. Ha nem tévedek, a te apád a mugli-tárgyakkal való visszaélés szakértője... - Piton szája még szélesebb mosolyra húzódott. - Ejnye, ejnye, a tulajdon fia...
Lucy úgy érezte, mintha gyomorszájon ütötte volna a megvadult fa valamelyik ága. Ha kiderül, hogy Mr Weasley igézte meg a kocsit... Erre nem is gondoltak...
- A parkban járva megállapítottam - folytatta Piton -, hogy súlyos károsodást szenvedett egy igen értékes fúriafűz.
- Az a fa súlyosabb kárt tett bennünk, mint mi... - fakadt ki Ron.
- Csend legyen! - dörrent rá Piton. - Sajnálatos módon nem az én házamhoz tartoztok, így nem én döntök az eltanácsolásotok ügyében. Megyek és szólok azoknak, akik meghozhatják ezt a kellemes döntést. Várjatok itt.
Harry, Lucy és Ron holtsápadtan néztek egymásra. Lucy már egyáltalán nem volt éhes - ellenkezőleg, kínzó hányingere támadt. Gyorsan lesütötte a szemét, hogy ne lássa azt a zöld folyadékban úszó, nagy, nyálkás valamit, ami az íróasztal mögötti polcról nézett le rá. Ha Piton értesíti McGalagony professzort, a Griffendél vezető tanárát, semmivel sem lesznek derűsebbek a kilátásaik. McGalagony, bár igazságosabb volt, szigorban nem maradt el Piton mögött.
Piton tíz perc múlva tért vissza, s akkor már - ki hitte volna? - McGalagony is vele volt. Lucy tudta, milyen az, amikor a professzorasszony haragszik, de vagy elfelejtette, milyen vékonyra tudja préselni ajkait McGalagony, vagy még soha nem látta őt ennyire dühösnek. A tanárnő belépett a szobába, és azonnal a magasba emelte varázspálcáját. Lucy, Harry és Ron összerezzentek, de McGalagony csak a tűzhely felé bökött, ahol nyomban lángoló fahasábok jelentek meg.
- Leülni - hangzott a tanárnő kurta parancsa, és a három gyerek helyet foglalt a tűznél. McGalagony szeme vészjóslóan csillogott. - Magyarázatot.
Ron gyorsan beszámolt a vasúti korlátról, ami nem engedte át őket.
- …úgyhogy nem volt más választásunk, tanárnő, hiszen lekéstük a vonatot.
- Miért nem küldtek egy baglyot egy levéllel? - McGalagony a két testvérhez intézte kérdését. - Tudtommal van baglyuk, Potter.
Harry csak tátogott, Lucynek pedig nagyon erősen kellett kényszeríteni magát, hogy ne csapjon a homlokára. Így, hogy a tanárnő szájából hallotta, valóban ez tűnt a legésszerűbb lépésnek.
- Nem is tudom… - szegte le a tekintetét a lány. - Nem jutott eszünkbe…
- Pedig ez nyilvánvaló - jelentette ki szigorúan McGalagony.
Kopogtattak. Piton, arcán boldog mosollyal, sietve ajtót nyitott. Dumbledore professzor, az igazgató lépett be a szobába. Lucy egész testében elzsibbadt, mikor Dumbledore-ra nézett. A professzor olyan komor volt, mint még soha. Valószínűtlenül nagy és horgas orra mentén szúrós tekintettel nézett végig a három gyereken, s Lucy egyszerre azt kívánta, bár még mindig a fúriafűz ágai között vergődne.
A szobára mély csend ült.
- Kérlek, mondjátok meg, miért csináltátok ezt - szólalt meg végül Dumbledore.
Még az is jobb lett volna, ha üvöltözni kezd. Lucy szívét és torkát összeszorította a professzor hangjában csengő csalódottság. Végül Harry volt az - igaz, ő is csak a térdének mert beszélni -, aki elmesélte az egész történetet. Mindent, kivéve azt, hogy a kocsi Mr Weasleyé volt - ettől aztán olyasvalami kerekedett ki a történetből, hogy ő, Lucy meg Ron véletlenül találtak egy repülő autót a pályaudvar mellett. Nyilvánvaló volt, hogy Dumbledore átlát a mesén, de láthatóan nem érdekelte a kocsi. Végighallgatta Harry mondókáját, aztán csak némán fürkészte a gyerekeket félholdszemüvege mögül.
- Megyünk és összeszedjük a holminkat - motyogta reményvesztetten Ron.
- Mit fecseg itt össze, Weasley?! - csattant fel McGalagony.
- Ki vagyunk csapva az iskolából, nem? - kérdezte Lucy, majd gyorsan Dumbledore-ra nézett.
- Még nem - szólt az igazgató. - De a súlyos kihágás, amit elkövettetek, nem maradhat következmények nélkül. Még ma este írok a szüleiteknek. Ezenkívül figyelmeztetnem kell rá benneteket, hogy ha még egyszer ilyet csináltok, valóban kénytelenek leszünk megválni tőletek.
Piton olyan arcot vágott, mintha azt hallotta volna, hogy elmarad a karácsony.
- Dumbledore professzor - kezdte, majd megköszörülte a torkát -, ezek a tanulók megszegték a kiskorúak bűbájgyakorlását korlátozó törvényt, megrongáltak egy öreg és értékes fát... két ilyen súlyos vétség...
- A gyerekek büntetését McGalagony professzor szabja ki - jelentette ki higgadtan Dumbledore. - Mivel az ő házának tanulói, ebben ő az illetékes. - Most McGalagonyhoz fordult. - Vissza kell mennem a nagyterembe, Minerva. Maradt még egy-két kihirdetnivalóm. Jöjjön, Perselus, kóstoljuk meg a tejsodós lepényt. Nagyon finomnak tűnik.
Piton gyilkos pillantást vetett a hármasra, de hagyta magát kitessékelni saját szobájából. Lucy, Harry és Ron négyesben maradtak McGalagonnyal, aki még mindig úgy nézett rájuk, mint sas a zsákmányára.
- Induljon a gyengélkedőbe, Weasley, hiszen vérzik.
- Nem súlyos - felelte gyorsan Ron, és kabátja ujjával megtörölte a szeme fölötti karcolást. - Tanárnő, szerettem volna látni, amikor beosztják a húgomat...
- A besorolási ceremónia már véget ért - felelte McGalagony. - A húga is a Griffendélbe került.
- Jaj, de jó - sóhajtott fel Ron és Lucy is felengedett egy kicsit erre a hírre.
- Apropó, Griffendél… - emelte fel a hangját McGalagony professzor, de Lucy a szavába vágott.
- Tanárnő, amikor elhoztuk a kocsit, még nem kezdődött el a félév. Szóval…
- Szóval ezért nem kellene pontot veszítenie a Griffendélnek, igaz? - fejezte be a kérdést Harry.
McGalagony szúrós pillantást vetett a két Potterre, Lucy mégis megesküdött volna rá, hogy a tanárnő szinte mosolyog. Ajkai legalábbis nem voltak már olyan vékonyak.
- Nem vonok le pontot a Griffendéltől - jelentette ki végül, a három gyerek nagy megkönnyebbülésére. - De mindhárman büntetőfeladatot kapnak.
Lucy nem hitte volna, hogy ilyen könnyen megússzák. Bár az agya egyik hátsó szeglete folyamatosan nyomta a vészjelzést, hogy Mrs Weasley-től ezért még kapni fog, de jelen pillanatban csak örülni tudott, hogy nem csapták ki mindhármukat. McGalagony ismét felemelte a pálcáját, és Piton íróasztala felé bökött vele. Halk pukkanás hallatszott, és az asztalon egy tál szendvics, három ezüstserleg meg egy kancsó jéghideg sütőtöklé bukkant fel.
- Megvacsoráznak, azután egyenesen felmennek a hálószobájukba - hangzott a tanárnő utasítása. - Nekem vissza kell mennem a nagyterembe.
Mikor becsukódott az ajtó McGalagony mögött, Ron hosszút füttyentett.
- Azt hittem, nekünk annyi - szólt fejcsóválva, és gyorsan vett egy szendvicset.
- Én is - bólogatott Harry, szintén a szendvicses tál fölé hajolva.
- Ezek után ünnepélyesen bejelentem, hogy nem foglak kinyírni - vett magához három szendvicset Lucy, szavait Ronnak intézve. - Akkor lettél volna gázban, ha kirúgnak.
- Azért te se nagyon ellenkeztél, mikor mondtam, hogy hozzuk el a kocsit - hümmögött Ron csirke és sonkadarabokkal a szájában.
- Mert nem volt jobb ötletem - vágott vissza Lucy. - Valahogy el kellett jutnunk ide.
Egy darabig csendben ették a szendvicseket, majd a csendet Ron törte meg.
- De azért iszonyú nagy pechünk volt - mondta. - Fred és George már vagy hatszor repültek a kocsival, de őket bezzeg soha egyetlen mugli se látta meg. De miért nem tudtunk átmenni a korláton?
Harry vállat vont és Lucy is csak gondterhelten majszolta a szendvicsét. Azóta se jutott eszébe egyetlen értelmes ötlet sem, hogy miért nem jutottak be az állomásra.
- Ezentúl nagyon óvatosnak kell lennünk - mondta Harry és belekortyolt a sütőtöklevébe. - Bár beengedtek volna minket a lakomára…
- McGalagony nem akarta, hogy dicsekedni kezdjünk - érvelt Lucy. - Akkor mindenki azt hinné, hogy menő dolog repülő kocsival érkezni.
Mikor már nem fért beléjük több szendvics (a tál mindig újratöltötte magát), elhagyták Piton szobáját, és a megszokott úton a Griffendél-torony felé vették útjukat. A kastély csendes volt; úgy tűnt, időközben az évnyitó lakoma is véget ért. Elhaladtak a motyogó festmények és mocorgó lovagi páncélok között, felmentek néhány ósdi kőlépcsőn, s végül megérkeztek a keresett folyosóra. A Griffendél-torony bejárata egy rémesen kövér, rózsaszín ruhás hölgy portréja mögött rejtőzött.
- Jelszó? - kérdezte a hölgy, mikor a gyerekek a kép elé értek.
- Öh… - ráncolta a homlokát Harry, majd kísérői felé fordult. Mivel még nem találkoztak egyik griffendéles prefektussal sem, az új tanévben érvényes jelszót sem ismerték - de a segítség nem sokáig váratott magára. Sebes léptek zaja hangzott fel a hátuk mögött, s megfordulva a közeledő Hermionét pillantották meg.
- Hát itt vagytok! Hol bujkáltatok eddig? Mindenféle buta pletykákat hallottam rólatok - valaki azt mondta, hogy kicsaptak titeket, mert lezuhantatok egy repülő autóval.
- Hát... nem csaptak ki minket - felelte Harry.
- Azt akarod mondani, hogy tényleg repültetek? - Hermione hangja majdnem olyan szigorúan csengett, mint korábban McGalagonyé.
- Hagyjuk a prédikációt - szólt rá türelmetlenül Ron. - Inkább mondd meg a jelszót.
- A jelszó „vaktyúk", de most nem ez a lényeg...
A mondatot már nem tudta befejezni, mert a jelszóra a portré utat engedett, és odabent kitört a tapsvihar. Úgy tűnt, a Griffendél-ház minden egyes tagja ébren volt még; a diákok bezsúfolódtak a kerek klubhelyiségbe, s úgy várták Lucy, Harry és Ron érkezését. Ajánlkozó kezek nyúltak ki a portrélyukon, hogy besegítsék a hősöket - Lucynál egy egész csapat fiú taposta egymást, hogy felajánlhassák a kezüket. Hermionének bezzeg senki nem segített.
- Zseniális! - lelkendezett Lee Jordan. - Micsoda ötlet! Fantasztikus belépő! Kocsival nekirepülni a fúriafűznek! Erről évekig fognak beszélni!
- Szép volt - dicsérte meg őket egy ötödéves, és sokan úgy veregették hátba őket, mintha most nyerték volna meg a kviddicskupát. Fred és George átverekedték magukat a tömegen és kórusban kérdezték:
- Miért nem hívtatok vissza minket?
Ron céklavörös fejjel, szerénykedve mosolygott, Lucy jót nevetett az ikrek izgatottságán, de Harry felhívta valakire a lány figyelmét, aki egyáltalán nem tűnt boldognak. Percy arca tűnt fel néhány izgatott elsős feje fölött. A prefektus feléjük igyekezett, nyilván azzal a szándékkal, hogy jól beolvasson nekik. Lucy egy szempillantás alatt átlátta a helyzetet.
- Bocs, de eléggé fáradtak vagyunk - mentegetőzött. - Asszem, felmegyünk.
Azzal gyorsan hátat fordított Percynek, és elindult az ellenkező irányba, a hálótermekbe vezető lépcső felé. Harry két szóban magyarázta el Ronnak a helyzetet, aki ezután az élre tört a „menekülésben".
- Jó éjt! - kiáltott vissza Harry Hermionének, aki nagyjából olyan arccal nézett utánuk, mint Percy.
Amíg elértek a helyiség végébe, még jó néhány hátbaveregetést kaptak, de a lépcsőre már senki nem követte őket. Lucy egy gyors öleléssel köszönt el a két fiútól és gyorsan felszaladt a régi hálóterme elé, amin most tábla hirdette: „Másodévesek". Belépett az ismerős, magas ablakú, kerek helyiségbe, a vörös posztóval bevont baldachinos ágyak közé. A ládáját időközben valaki felhozta, és az ágya mellé állította.
Lucy gyorsan átöltözött a hálóingébe, de épphogy áthúzta a fején, mikor kivágódott a hálóterem ajtaja, és berontottak rajta a szobatársai: Parvati Patil, Lavender Brown és Hermione. Utóbbi még mindig mérges arccal bámulta őt, de az első két lány izgatottan rohant oda hozzá.
- Elképesztő! - lelkendezett Parvati.
- Fantasztikus! - ragadta meg a két karját Lavender.
Lucy zavartan vakargatta a tarkóját, és Hermionére pillantott. A lány karba tett kézzel állt az ajtóban, ám a kemény pillantása meglágyult és a szája sarka is megrándult, mintha a nevetését tartotta volna vissza. Gyorsan elsietett az ágyához és elhúzta a függönyt, hogy senki se láthassa. Ám a kiszűrődő hangok azt tanúsították, hogy Hermione épp olyan jól szórakozott ezen az eseten, mint a griffendélesek és a kastély többi diákjainak többsége.
Draco Malfoy a hálótermébe érve rögtön ledobta magát az ágyára, behúzta a függönyt és magában füstölgött, hogy Potteréknek már megint sikerült ellopniuk a showt. A vonatot kétszer is végigjárta a testvérpár és Weasley után kutatva, hogy megbosszulja, amiért megszégyenítették az apját az Abszol úton. Ám egyik fülkében, még Grangernél és a többi Weasleynél se látta őket, így kárörvendően gondolt arra, hogy lekésték a vonatot és ezzel a sors megbüntette őket helyette is. Úgy érezte, ez az év végre róla fog szólni. Erre az évnyitó közben kiderül, hogy Potterék és Weasley egy repülő kocsival nekiütköztek a birtokon lévő fúriafűznek, ami miatt csak büntetőmunkát és egy utolsó figyelmeztetést kaptak. (Piton professzor készségesen válaszolt a kérdéseire, innen volt olyan jól értesült.) Ám ettől csak még idegesebb lett.
Azt hiszik, övék a világ? Hogy minden róluk szól és akármit megtehetnek? Na nem, ez nem ilyen egyszerű! Ha Draco Malfoyon múlik, Potter és Weasley ki lesznek rúgva ebből az iskolából még az év vége előtt! Majd ő gondoskodik róla.
És Lucy? kérdezte egy hang a fejében, mire Draco csak felmordult és a párnája alá temette a fejét. Biztos volt benne, hogy a lány ismét csak rosszkor volt rossz helyen. Potter és Weasley megint magukkal rántották a süllyesztőbe és a hülyeségük miatt majdnem Lucyt is kicsapták. A fúriafűz nem egy béketűrő növény és milyen véletlen, pont annak sikerült nekivezetni azt az ostoba autót! Biztosan Weasley szerencsétlenkedett már megint, de ezúttal ez majdnem Lucy halálát okozta. Ha a lány tovább tűri Weasley bénázásait, előbb-utóbb ráfázik.
Ám akkor már késő lesz.