Chapter 16
Gilderoy Lockhart
Másnap Lucynek annál kevesebb kedve volt vigyorogni. A szerencsétlen események sora már a reggelinél elkezdődött. Az elvarázsolt (ma felhős és szürke) mennyezet alatt elnyúló négy hosszú asztalon hegyekben állt a zabkása, halmokban hevert a pirítós, de volt ott sózott hering, rántotta, tükörtojás és sült császárhús is. Lucy természetesen a Griffendél asztalához ment. Leült Hermione mellé, aki evés közben is a Véres napok Vámpírföldönt bújta, a nyitott könyvet a tejeskancsónak támasztva. A lány már fél órával Lucy előtt felkelt és őt meg sem várva lesietett a nagyterembe. Mikor Harry és Ron is befutottak, minden lelkesedés nélkül köszöntötte a két fiút, amiből Lucy rájött, hogy még mindig neheztel rájuk az autós kaland miatt. Bármennyire úgy tűnt előző este, hogy szórakoztatónak találta, azért nem bocsátott meg olyan könnyen.
Neville Longbottom ezzel szemben széles vigyorral üdvözölte őket. Neville kerek képű, reménytelenül kétbalkezes fiú volt, s ráadásul súlyos memóriagyengeséggel is küszködött.
- Mindjárt megjön a posta. Remélem, nagyi utánam küldi, amit otthon felejtettem.
Lucy épphogy csak hozzálátott a zabkásájához, mikor viharos suhogás támadt a teremben, és vagy száz bagoly tűnt fel a borús mennyezet alatt. Hamarosan levél- és csomageső hullott a reggeliző diákokra. Neville egy nehéz, formátlan csomagot kapott a fejére, a következő pillanatban pedig valami nagy és szürke csapódott be Hermione bögréjébe, tejjel és tollakkal szórva tele a közelben ülőket.
- Errol! - kiáltotta Ron, és a lábánál fogva kihúzta a bögréből a csöpögő baglyot. Errol ájultan hanyatlott az asztalra, még mindig csőrében tartva az ázott, piros borítékot, amit hozott. Lucy először fel sem fogta, de aztán ugyanolyan holtra vált arccal bámulta a levelet, mint fogadott testvére.
- Úristen - sápadt el Ron.
- Ne félj, nem múlt ki - nyugtatta meg Hermione, s ujja hegyével megbökte a madarat.
- Nem rá mondtam, hanem erre.
Ron a piros borítékra mutatott. Lucy ösztönösen távolabb húzódott és igyekezte minél kisebbre összehúzni magát. Harry csak értetlenül pislogott, de Neville ugyanúgy megrémült, mint Lucy és Ron.
- Mi a baj vele? - kérdezte Harry.
- Küldött... küldött nekem egy rivallót - nyögte Ron.
- Szerintem nekünk - motyogta Lucy.
- Jobb, ha kinyitod, Ron - suttogta borzongva Neville. - Ha nem teszed meg, még rosszabbul jársz. Egyszer kaptam egyet nagyitól, de nem törődtem vele, és... - itt nyelt egyet - borzalmas volt.
Harry a három rémült arcra, majd a borítékra nézett.
- Mi az a rivalló? - érdeklődött.
- Majd meglátod - válaszolta Lucy, mivel csak ennyi tellett tőle. Ron egyikőjükre sem figyelt; a levélre meredt, ami most füstölni kezdett a négy sarkánál.
- Nyisd ki - unszolta Neville. - Pár perc alatt túl vagy rajta.
- Fogd be a füled - javasolta enyhén remegve Lucy Harrynek, de ő maga nem követte a tanácsot. Érezte, hogy a büntetésből ugyanúgy ki kell vennie a részét, mint Ronnak.
Ron reszkető kézzel kivette a piros borítékot Errol csőréből, és óvatosan kinyitotta. Neville a fülére szorította kezét, Harry pedig egy pillanatig még értetlenül pislogott, ám ekkor a levél felrobbant: olyan hangorkán töltötte be a termet, hogy a mennyezetről peregni kezdett a vakolat.
- ...ELLOPNI A KOCSIT, AZON SE CSODÁLKOZTAM VOLNA, HA KICSAPNAK, KERÜLJ CSAK A KEZEIM KÖZÉ, ESZEDBE SE JUTOTT, HOGY APÁD ÉS ÉN MIT ÉLTÜNK ÁT, AMIKOR MEGLÁTTUK, HOGY ELTŰNT...
Mrs Weasley százszorosára felhangosított szóáradatától táncolni kezdtek a tányérok az asztalon. A teremben tartózkodó diákok kíváncsian forgolódtak, hogy lássák, ki kapta a rivallót. Ron olyan mélyre csúszott le a székében, hogy csak bíborvörös homloka látszott ki az asztal lapja fölött, Lucy pedig szégyenkezve temette a kezébe az arcát.
- ...AZ ÉJJEL ÉRKEZETT DUMBLEDORE LEVELE, AZT HITTEM, APÁD BELEHAL A SZÉGYENBE, NEM AZÉRT NEVELTÜNK FEL, HOGY ILYENEKET CSINÁLJ, HARRYVEL ÉS LUCYVEL EGYÜTT MEG IS HALHATTATOK VOLNA...
Lucy egy pillanatig csodálkozott, hogy Mrs Weasley őt nem szidja le személyesen, de aztán rájött, hogy ő valójában nem tartozik a családjukhoz, csak felnevelik őt, így Mrs Weasley nyilván úgy érezte, hogy nincs joga ilyenért lehordani. Ron azonban sokkal rosszabbul járt.
- ...EGYSZERŰEN GYALÁZATOS, APÁDAT FELELŐSSÉGRE VONJÁK A MUNKAHELYÉN, AZ EGÉSZ A TE HIBÁD, HA MÉG EGYSZER EGY ROSSZ SZÓT HALLOK RÓLAD, AZONNAL HAZAHOZUNK!
Az utolsó szó után még sokáig csengett a csönd. A piros levél kiesett Ron kezéből, lángba borult, és pillanatok alatt hamuvá égett. Lucy és Ron úgy ültek, mintha szökőár vonult volna át rajtuk. Néhány tanuló felnevetett, de a diákok lassan napirendre tértek a közjáték fölött.
Hermione becsukta a Véres napok Vámpírföldönt, és lenézett Ron feje búbjára.
- Nem tudom, mire számítottál, de tény, hogy...
- Ki ne mondd, hogy megérdemeltem! - csattant fel Ron. Harry eltolta maga elől a zabkásás tányért, Lucy pedig leborult az asztalra és reggeli végéig a szavát se lehetett hallani. Borzalmasan érezte magát. Mr Weasleyt felelősségre vonják a minisztériumban… Hát ezzel hálálta meg, hogy a Weasley-házaspár csecsemőkorától fogva vigyázott rá és ugyanúgy nevelte, mint a többi gyereküket…
Sokáig nem emészthette magát, mert az asztalnál megjelent McGalagony, és elkezdte kiosztani az órarendeket. Lucy is átvette az övét, látta, hogy az első órájuk dupla gyógynövénytan lesz a hugrabugosokkal.
Lucy, Harry, Ron és Hermione együtt mentek ki a kastélyból. A konyhakerten átvágva a csodás növényeknek otthont adó üvegházak felé vették útjukat. A rivallóból legalább annyi hasznuk volt, hogy Hermione azóta újra barátságos volt velük - valószínűleg úgy gondolta, hogy most már elnyerték méltó büntetésüket.
A többiek már az üvegházaknál álldogáltak, Bimba professzort várva. Alighogy Lucy, Harry, Ron és Hermione csatlakoztak hozzájuk, Bimba már fel is tűnt a réten, méghozzá Gilderoy Lockhart társaságában. Mindkét keze tele volt kötszerekkel, s Lucy újabb lelkifurdalás-rohamot kapott, mikor látta, hogy a fúriafűz számos ága fel van kötve.
Bimba professzor zömök kis boszorkány volt; borzas haját foltos süveg szorította le. Ruhájáról bármikor jelentős mennyiségű termőföldet lehetett volna lesöpörni, s a körmei láttán Petunia néni szívszélhűdést kapott volna. Gilderoy Lockhart ezzel szemben makulátlan türkizkék talárt viselt, és arany haján hátracsapott, aranyszegélyes kék süveg díszelgett.
- Áh, szervusztok! - köszöntötte Lockhart sugárzó mosollyal a várakozó tanulókat. - Épp most mutattam meg Bimba professzornak, hogyan kell gyógykezelni egy fúriafűzet. No de, a világért se gondoljátok, hogy jobb vagyok nála gyógynövénytanból! Csak épp sokszor volt alkalmam találkozni ezzel az egzotikus növénnyel útjaim során...
Az amúgy víg kedélyű Bimba professzor tanárnő most furcsán mogorvának tűnt.
- Ma a hármas számú üvegházban dolgozunk! - jelentette be. A tanulók izgatott sustorgással fogadták a hírt. Elsős korukban csak az egyes számú üvegházba léphettek be - mindenki tudta, hogy a hármasban sokkal érdekesebb, veszélyes növények vannak. Bimba professzor jókora kulcsot húzott elő az övéből, és kinyitotta az ajtót.
Nedves föld és komposzt szaga csapta meg a diákok orrát, keveredve a mennyezetről lelógó, esernyő méretű virágok illatával. Lucy gond nélkül követni tudta Ront és Hermionét, de Harry már nem volt ilyen szerencsés - Lockhart ugyanis feltartotta.
- Harry! Egy kis beszédem volna veled - kedves Bimba professzor, ugye nem bánja, ha Harry késik néhány percet?
Bimba arckifejezése arra engedett következtetni, hogy igenis bánja, de Lockhart választ sem várva gyorsan becsukta az üvegház ajtaját.
- Szegény Harry - sajnálkozott Lucy, átérezve bátyja helyzetét.
- Ugyan, örülj, hogy téged nem sikerült kirángatnia - tette a vállára a kezét Ron, miközben felsorakoztak a hosszú kecskelábú pad mellett, Bimba professzor pedig a pad mögött állt meg. A padon vagy húsz fülvédő hevert színes összevisszaságban.
- Inkább megtiszteltetésnek kéne vennie, hogy Lockhart professzor kihívta magához - mondta Hermione. - Az az ember fantasztikus dolgokat vitt véghez.
Lucy és Ron inkább egy közös pillantással reagálták le a dolgot; nem akarták újra felidegesíteni Hermionét. Nemsokára Harry is besurrant az üvegházba és beállt Lucy és Ron közé. Ekkor a tanárnő így szólt:
- Ma mandragórát fogunk átültetni. Először is, ki tudja felsorolni nekem a mandragóra tulajdonságait?
Mint mindig, most is Hermione jelentkezett először.
- A mandragóra vagy szerencsegyökér hatásos regenerálószer - darálta a lány, szokás szerint úgy, mintha lenyelte volna a tankönyvet. - Megátkozott vagy átváltoztatott emberek eredeti állapotának visszaállítására használjuk.
- Kitűnő - bólintott Bimba. - Tíz pont a Griffendélnek. A mandragóra a legtöbb ellenméreg alapösszetevője. Ugyanakkor veszélyes is lehet. Ki tudja megmondani, miért?
Hermione keze vészes közelségben suhant el Harry szemüvege mellett, de a tanárnő most Lucyra mutatott, aki egy másodperccel volt csak gyorsabb.
- Aki a mandragóra sikolyát hallja, meghal - válaszolta a lány.
- Pontosan. Ezért újabb tíz pont jár. Na már most, a mi mandragóráink még nagyon fiatalok.
Bimba egy sor mély tálcára mutatott. A tanulók néhány lépéssel közelebb mentek hozzá, hogy jobban lássák a tálcák tartalmát. Legalább száz, szabályos rendben ültetett, kicsiny, vöröseszöld növény sorakozott bennük. Bár Lucy csak néhány könyvben találkozott a mandragóra névvel, egy életre megjegyezte, hogy sose ültessen ilyen a kertbe.
- Vegyetek el egy-egy fülvédőt! - utasította a tanulókat Bimba.
Most némi tolakodás következett, mivel mindenki olyat szeretett volna szerezni, ami nem rózsaszín és bolyhos.
- Mikor majd szólok, úgy tegyétek fel, hogy teljesen eltakarja a fületeket - folytatta Bimba. - Feltartott hüvelykujjal jelzem majd, amikor levehetitek. Figyelem - fülvédőt fel!
Lucy engedelmeskedett, és megállapította, hogy a fülvédő tökéletesen hangszigetel. Bimba professzor is felvett egy rózsaszín és bolyhos darabot, majd feltűrte talárja ujját, megfogta az egyik bozontos levelű kis növényt, és erőteljes rántással kihúzta a földből.
Lucy a szeme sarkából látta, hogy Harry meglepetten felkiáltott - amit persze senki nem hallott.
A föld alól gyökér helyett egy apró, sáros és nagyon-nagyon csúnya csecsemő bukkant elő. A bőre halványzöld, márványos mintájú volt, és a levelek egyenesen a fejéből nőttek ki. Hallani sem kellett, úgyis látszott rajta, hogy torkaszakadtából bömböl.
Bimba professzor nagyobbfajta virágcserepet vett elő az asztal alól. Nedves, fekete komposztot szórt bele, és abba ültette a mandragórát, olyan mélyre, hogy csak a bozontos levele látszott ki. Miután végzett, letisztogatta a kezét, és felemelt hüvelykujjal jelezte, hogy elmúlt a veszély.
- Mivel a mi mandragóráink még csak palántakorban vannak, a sikolyuk még nem halálos - magyarázta. Olyan higgadt volt, mintha a művelet, amit elvégzett, semmivel sem volna veszélyesebb egy törpementesítésnél. - Mindazonáltal aki meghallja, hosszú órákra elveszíti az eszméletét. Biztos vagyok benne, hogy nem akarjátok ájultan tölteni a tanév első napját, ezért ügyeljetek rá, hogy munka közben végig a helyén maradjon a fülvédőtök. Jelezni fogom, amikor véget ér az óra.
- Öten dolgozhattok egy tálcánál - itt találtok elég virágcserepet - a komposzt azokban a zsákokban van - és vigyázzatok az Indacus toxicusszal, mert épp nő a foga.
Bimba az utolsó mondat alatt lendületes pofont adott egy hegyes levelű, sötétvörös növénynek, amely indájával alattomosan a válla felé araszolt.
Lucy, Harry, Ron és Hermione egy göndör hajú hugrabugos fiúval dolgoztak együtt. Lucynek rémlett, hogy a beosztásnál látta, de még sosem beszélt vele.
- Justin Finch-Fletchley a nevem - mutatkozott be vidáman a fiú, és kezet rázott Harryvel. - Természetesen tudom, hogy te ki vagy: a híres Harry Potter... Te Lucy Potter vagy, a mindig kalandra kész híresség… (Lucy nem bánta volna, ha a végét lehagyja a fiú.) - Te vagy Hermione Granger, az örök eminens... - (Hermione arca csak úgy ragyogott, mikor a fiú vele is kezet fogott.) - Te meg Ron Weasley. A tiéd a repülő kocsi, igaz?
Ron nem mosolygott. Túl élénken élt még benne a rivalló emléke.
- Nem semmi az a Lockhart, mi? - csevegett tovább Justin, mikor hozzáláttak, hogy megtöltsék virágcserepeiket sárkánytrágya-komposzttal. - Iszonyúan bátor pasas. Olvastátok a könyveit? Én biztos meghaltam volna az ijedségtől, ha engem támadt volna meg egy vérfarkas a telefonfülkében... de ő megőrizte a hidegvérét, és durr! Fantasztikus, nem?
- Engem eredetileg Etonba akartak küldeni, de higgyétek el, nagyon örülök, hogy ide jöttem helyette. Persze anyám kezdetben egy kicsit csalódott volt, de miután elolvasta Lockhart egyik könyvét, azt hiszem, rájött, milyen hasznos, ha van egy jól képzett varázsló a családban...
A későbbiekben nem sok alkalmuk volt beszélgetni. Felkerültek a fülvédők, és attól kezdve a mandragórákra kellett koncentrálniuk. Bimba professzort nézve az átültetés gyerekjátéknak tűnt, pedig korántsem volt az. A mandragórák nem szívesen bújtak ki a földből, de az új otthonuk sem volt igazán ínyükre. Kapálóztak, rugdostak, hadonásztak szúrós kis öklükkel, és a fogukat csikorgatták. Hét percbe tellett, mire Lucynek sikerült belegyömöszölni a virágcserépbe egy kövérebb példányt.
Az óra végére Lucy a többiekhez hasonlóan elfáradt, leizzadt, és csupa komposzt lett. A csapat visszasietett a kastélyba megmosakodni, aztán a griffendélesek már szaladtak is átváltoztatástanra.
McGalagony professzor óráin mindig kemény munka folyt, de a mai feladat különösen nehéznek bizonyult. Lucy kénytelen volt megállapítani, hogy a nyár folyamán kiröppent a fejéből majdnem minden, amit elsős korában megtanult. Egy bogarat kellett gombbá változtatnia, de az első fél óra azzal ment el, hogy régi tapasztalatait hívta elő, ám végül ráérzett és már egész szép kupac gomb volt az asztalán.
Harrynek már nehezebb dolga volt. Mindent megpróbált, de hiába böködte az állatot varázspálcájával, csak annyit sikerült elérnie, hogy a bogár alaposan elfáradt a nagy szaladgálásban.
Ronnak ennél is súlyosabb gondjai voltak. Összeragasztotta ugyan törött varázspálcáját egy darab kölcsönkért Magifix ragasztószalaggal, de a pálca sajnos javíthatatlannak tűnt. A legváratlanabb pillanatokban kezdett el recsegni meg szikrázni, és valahányszor Ron megpróbálta átváltoztatni vele a bogarát, szürke, záptojásszagú füst gomolygott elő belőle. Ron tehetetlenségében végül véletlenül rákönyökölt a bogárra, és újat kellett kérnie - McGalagony pedig nem titkolta rosszallását.
Lucy felsóhajtott, mikor végre felhangzott az ebédidőt jelző harangszó. Úgy érezte, mintha egy kifacsart szivacs lenne az agya helyén. Mindenki kitódult a folyosóra, kivéve őt, Harryt és Ront, aki pálcájával dühödten csapkodta az asztalt.
- Ócska… szemét… vacak…
- Írj haza, hogy küldjenek egy másikat - javasolta Harry, mikor a pálca petárda módjára durrogni kezdett.
- Persze, aztán kapok még egy rivallót - mérgelődött Ron, és a táskájába dugta az immár sziszegő pálcát.
- De így esélyed sincs részt venni az órákon - próbálta meggyőzni Lucy is, de átérezte, miért nem akar szólni; ha Mrs Weasley megtudja, a rivalló semmiség lenne ahhoz képest, amit kapna.
- Csakis te tehetsz róla, hogy eltörött a pálcád... - kezdte Hermione, de Lucy félbeszakította.
- Hermione, ne most.
Az se javított Ron kedélyállapotán, mikor ebéd közben Hermione megmutatta nekik a maroknyi gyönyörű kabátgombot, amit átváltoztatástanon termelt.
- Milyen óránk lesz délután? - váltott témát Harry.
- Sötét varázslatok kivédése - felelte Hermione. Ron felemelte a lány órarendjét.
- Miért rajzoltad körbe kis piros szívecskékkel Lockhart óráit?
Hermione elvörösödött, és kikapta Ron kezéből az órarendet.
- Ó, úgy néz ki van egy újabb Lockhart-rajongó anyukád mellett - bökte oldalba vigyorogva Lucy Ront, mire Hermione sértődötten felcsapta a Véres napok Vámpírföldönt és egy ideig nem szólt a hármashoz.
Ebéd után a borús idő ellenére lementek az udvarra. Hermione leült az egyik kőlépcsőre, és továbbra is elmélyedt a Véres napok Vámpírföldönben. Lucy, Harry és Ron a kviddicsről beszélgettek, mígnem néhány perc elteltével Harry észrevette, hogy valaki figyeli őket. Mikor felhívta húga figyelmét, együtt néztek körül, és végül Harry pillantotta meg azt a pöttöm, egérfrizurájú fiúcskát, akit előző este a Teszlek Süveggel a kezében láttak. A fiú egy mugli fényképezőgépnek tűnő tárgyat tartott a kezében, és meredten bámulta őket. Mikor Harry és Lucy ránéztek, elvörösödött.
- Megengeditek? Én... én Colin Creevey vagyok - motyogta izgatottan a fiú, és bátortalan lépést tett Lucyék felé. - Én is a Griffendélbe kerültem. Szabad egy... nem zavar, ha... megengeditek, hogy csináljak egy képet?
A fiúcska reménykedve felemelte kameráját.
- Rólunk? - kérdezett vissza értetlenül Harry.
- Bizonyítaná, hogy találkoztam veletek - bólogatott lelkesen Colin, és még közelebb somfordált. - Mindent tudok rólatok. Elmesélték a történeteteket. Azt, hogy hogyan menekültetek meg, amikor Tudodki meg akart ölni, és hogy eltűnt, meg minden, és hogy még mindig van egy villám alakú sebhely a homlokodon. - (Tekintete Harry homlokát fürkészte.) - Az egyik srác a szobánkban azt mondta, hogy ha a megfelelő oldatban hívom elő a filmet, akkor a fényképek mozogni fognak.
Colin zihált az izgalomtól.
- Csúcs ez a hely, nem? Fogalmam sem volt, hogy a sok furcsaság, amit csinálok, az varázslat, amíg meg nem kaptam a levelet a Roxfortból. Az apám tejesember, és ő se akarta elhinni. Csinálni akarok egy csomó fényképet, hogy hazaküldhessem neki. Tök jó volna, ha rólatok is lenne egy képem. - Esedezve nézett Lucyékre.
- Végül is… - fordult Lucy Harry felé. - Még egy közös képünk sincs. Berakhatnánk az albumba, amit Hagrid adott nekünk tavaly.
Harry látszólag kezdte elfogadni az ötletet, mire Colin arca felragyogott.
- Megcsinálhatjuk… Aztán… esetleg odaadnám a gépet a barátotoknak, én pedig, mondjuk, mellétek állnék... Aztán alá is írnátok nekem, ha megkérlek titeket?
- Aláírt fénykép? Potter, te aláírt fényképeket osztogatsz?
Az egész udvar visszhangzott Draco Malfoy metszően gúnyos hangjától. Malfoy Colin mögé lépett. Kíséretében mint a Roxfortban mindig - ott voltak nagydarab, sötét tekintetű fogdmegjei, Crak és Monstro.
- Lehet sorban állni! - harsogta Malfoy. - Harry és Lucy Potter aláírt fényképeket osztogatnak!
- Nem osztogatunk - csattant fel Harry, és ökölbe szorult a keze. - Fogd be a szád, Malfoy.
- Irigykedsz? - szólalt meg vékonyka hangján Colin, akinek az egész válla volt olyan széles, mint Crak nyaka.
- Irigykedek? - fintorgott Malfoy. Már nem kellett ordítania, mert az udvaron mindenki őket hallgatta. - Mire? Kösz szépen, én nem akarok ragyát a homlokomra. Attól, hogy valakinek kilyukasztják a fejét, még nem lesz a világ csodája, szerintem.
Crak és Monstro bután vihogtak.
- Pofa be, Malfoy! - ugrott talpra Lucy és úgy bámulta a fiút, mintha keresztüldöfhetné a pillantásával. - Ha bármilyen fogalmad lenne arról, hogy ez a sebhely mit jelent, nem röhögnél így! Vagy már túl is tetted magad azon, hogy az apádat porig aláztam?
- Te? Aláztad? - röhögött a fiú, mintha csak egy rossz viccet hallott volna.
- Nyaljál csigát, Malfoy - mordult fel Ron, mire Crak abbahagyta a vihogást, és fenyegetően dörzsölni kezdte tekintélyes méretű öklét.
- Vigyázz, Weasley - gúnyolódott vigyorogva Malfoy -, ne csinálj semmi csúnya dolgot, különben anyukád érted jön és hazavisz. - Fülsértő rikácsolásra váltott: - Ha még egyszer egy rossz szót hallok rólad...
Ötödéves mardekárosok egy csoportja hangosan nevetett a paródián. Lucy előkapta a pálcáját, mire csak még inkább rákezdtek a röhögésre. Lucy megelégelte, így megcélzott egy nagydarab fiút.
- Glacius! - kiáltotta, mire a fiú szájára egy jókora jégdarab fagyott. Erre mindenki abbahagyta a nevetést és elhűlve nézték Lucy pálcát tartó kezét.
- Aki továbbra is gúnyolni szeretné a nevelőanyámat, annak örömmel befagyasztom a száját - nézett körbe az összegyűlt mardekárosokon. - Na, mi van? Ennyire vagytok nagymenők? Egy másodikos lánytól így beijedtek?
A síri csendet végül Malfoy törte meg, aki Ron felé fordulva tovább folytatta a lejáratást.
- Weasley is szeretne egy aláírt fényképet, Potter - mondta. - Többet érne, mint a ház, amiben otthon laknak.
Ron előkapta magifixezett varázspálcáját és Lucy is megcélozta a fiút, de Hermione ekkor becsapta a Véres napok Vámpírföldönt, és suttogva rájuk szólt:
- Vigyázzatok!
- Mi folyik itt? Mi folyik itt? - Gilderoy Lockhart sietett feléjük lobogó türkizkék talárjában. - Ki osztogat aláírt fényképeket?
Harry válaszolni akart, de mire megszólalt volna, Lockhart átkarolta a vállát, és kedélyesen a fülébe harsogta:
- Micsoda kérdés! Hát persze, hogy megint te vagy az, Harry! És most Lucy is itt van! Hát ez már mégiscsak túlzás!
A Lockhart oldalához bilincselt, szégyentől lángoló arcú Harry mellett álló vörös arcú Lucy látta, hogy Malfoy elégedett vigyorral visszaslisszol a tömegbe.
- No essünk túl rajta, Mr Creevey. - Lockhart most Colint ajándékozta meg tündöklő mosolyával. - Tripla portré, ez elég fair ajánlat, nem igaz? És mindhárman aláírjuk neked.
Colin matatni kezdett a kamerával, és elkészítette a fényképet. Közben felhangzott a délutáni órák kezdetét jelző harangszó.
- Indulás az osztályokba, gyerekek! - oszlatta fel a csődületet Lockhart, s ő maga is elindult az épület felé. Még mindig az oldalához szorítva tartotta Lucyt és Harryt, akik sokért nem adták volna, ha ekkor eszükbe jut egy hatásos öneltüntető varázsige.
- Remélem, értitek, mi történt - szólt Lockhart, mikor egy oldalajtón beléptek a kastélyba. - Azért álltam mellétek, hogy falazzak nektek. Most, hogy a kis Creevey engem is lefotózott, a társaitok nem fogják azt gondolni, hogy sztároljátok magatokat...
Harry próbált hebegni valamit, Lockhart végigcipelte őket egy bámészkodó diákokkal zsúfolt folyosón, majd felterelte egy lépcsőn.
- Nem sztároljuk magunkat - szólt Lucy, de Lockhart mintha meg se hallotta volna.
- Hogy is mondjam... - folytatta zavartalanul -, pályafutásotok jelenlegi pontján még nem időszerű aláírt fotókat osztogatni. Őszintén szólva, beképzeltségnek tűnik. Minden bizonnyal eljön majd az idő, amikor hozzám hasonlóan mindenhova magatokkal kell majd vinnetek néhány tucatnyi képet, de - itt kuncogott egyet - valljuk be, ott még nem tartotok.
Megérkeztek a tanteremhez, és Lockhart végre elengedte őket. A testvérpár megigazította talárját, majd bementek a terembe, és kerestek maguknak két helyet a legutolsó sorban. Gondosan feltornyozták maguk előtt Lockhart összes műveit, hogy még véletlenül se kelljen ránézniük szerzőjükre. Mindezt előzetes megbeszélés nélkül tették, és mikor elkészültek a remekművel, csak egy kínos mosolyra futotta a másiknak.
A csoport többi tagja is betódult a terembe; Ron Harry jobb, Hermione pedig Lucy bal oldalán foglaltak helyet.
- Tojást lehetett volna sütni a képeteken - szólt Ron. - Imádkozzatok, hogy Creevey ne ismerkedjen meg Ginnyvel, különben megalakítják a Harry és Lucy Potter-rajongók Klubját.
- Hallgass - csattant fel egyszerre Lucy és Harry. Más se hiányzott nekik, mint hogy Lockhart meghallja a "Harry és Lucy Potter-rajongók Klubja" kifejezést.
Mikor mindenki megtalálta a helyét, Lockhart megköszörülte a torkát, és a csoport elcsendesedett. A professzor felemelte Neville asztaláról a Túrák a trollokkal egy példányát, és megmutatta a tanulóknak a címoldalt, rajta saját kacsingató portréjával.
- Én - szólt a képre mutatva, és élőben is kacsintott egyet -, Gilderoy Lockhart bronz fokozatú Merlin-díjas, a Feketemágia-ellenes Liga tiszteletbeli tagja, a Szombati Boszorkány Legbűbájosabb Mosoly Díjának ötszörös birtokosa... de most nem ez a lényeg. A bandoni sikítószellemet nem a mosolyommal űztem el!
Szünetet tartott, és várta a nevetést; néhány tanuló halványan elmosolyodott.
- Látom, magatokkal hoztátok a műveimet - folytatta Lockhart. - Nagyon helyes. Arra gondoltam, hogy kezdjük a mai órát egy kis felméréssel. No nem kell megijedni, csak arra vagyok kíváncsi, milyen figyelmesen olvastátok el a könyveket, hogy mennyit tanultatok belőlük...
Lockhart kiosztotta a feladatlapokat, majd ismét az osztály elé állt.
- Harminc percet kaptok. Óra indul!
Lucy olvasni kezdte a kérdéseket.
Mi Gilderoy Lockhart kedvenc színe?
2. Mi Gilderoy Lockhart titkos vágyálma?
3. Véleményed szerint mi Gilderoy Lockhart eddigi legjelentősebb tette?
És így tovább három oldalon keresztül, egészen az utolsó kérdésig:
54. Mikor van Gilderoy Lockhart születésnapja, és mi volna az ideális ajándék számára?
Fél óra elteltével Lockhart beszedte a dolgozatokat, és ott helyben nézegetni kezdte őket.
- Ejnye, ejnye... Alig néhányan emlékeztek csak rá, hogy a kedvenc színem a lila. Pedig ezt többször is említem a Jószomszédom, a jetiben. Néhányatoknak figyelmesebben el kellene olvasnia a Vándorlások egy vérfarkassalt is - a tizenkettedik fejezetben világosan kijelentem, hogy az lenne az ideális születésnapi ajándék számomra, ha megvalósulna a mágikus és mágiamentes népesség harmonikus együttélése bár nem utasítanék vissza egy nagy üveg Ogden-féle Lángnyelv-whiskyt sem!
A tréfát cinkos kacsintással toldotta meg. Harry és Ron hitetlenkedő arccal bámultak rá; Seamus Finnigan és Dean Thomas, akik elöl ültek, rázkódtak a visszafojtott nevetéstől. Hermione viszont feszült figyelemmel hallgatta Lockhart minden szavát, és riadtan összerezzent, mikor meghallotta a saját nevét.
- ...de Hermione Granger kisasszony tudja, hogy a titkos vágyálmom kiirtani a gonoszt a világból, és piacra dobni saját fejlesztésű hajápolófőzetemet - okos kislány! Mi több... - Lockhart gyorsan végigfutott a teszten - dolgozata hibátlan! Hol van Hermione Granger kisasszony?
Hermione remegő kézzel jelentkezett.
- Kitűnő! - csillantotta meg fogsorát Lockhart. - Sőt csodás! Tíz pont a Griffendélnek! És most munkára... - Benyúlt a tanári asztal mögé, és egy letakart ketrecet emelt a magasba.
- Jól vigyázzatok! Az én feladatom felfegyverezni titeket a varázsvilág legmegátalkodottabb szörnyetegeivel szemben. Ebben a teremben életre kelt lidérces álmokkal találkoztok majd, de amíg engem láttok, nem kell félnetek. Csupán annyit kérek, hogy őrizzétek meg a nyugalmatokat.
Harry viszolygását legyőzve kihajolt a könyvkupac mögül, hogy jobban lássa a letakart ketrecet. Lucy már korábban kinézett, de egyre jobban felfordult a gyomra. Lockhart megfogta a leplet. Seamus abbahagyta a nevetést. Az első sorban ülő Neville egészen kicsire összehúzta magát.
- Kérlek benneteket, ne sikoltozzatok - suttogta Lockhart. - Megvadulhatnak tőle.
A tanulók visszafojtott lélegzettel vártak, s Lockhart végre lerántotta a leplet a ketrecről.
- Igen - jelentette be drámai hangon, - Frissen befogott kelta tündérmanók.
Seamus Finnigan most már nem bírta fékezni magát. Akkora horkantással nevetett fel, hogy azt már semmiképp sem lehetett rémült sikolyként értelmezni.
- Parancsolsz? - mosolygott rá Lockhart. Seamus fuldoklott a nevetéstől.
- Ezek nem... ezek nem annyira... veszélyesek.
- Csak ne becsüld le őket! - emelte fel a mutatóujját Lockhart. - Ördögi kis bestiák tudnak lenni!
A tündérmanók körülbelül húszcentis, acélkék színű, hegyes képű teremtmények voltak. Ha megszólaltak éles hangjukon, az olyan volt, mintha egy sereg papagáj veszekedne. Miután lekerült a lepel ketrecükről, néhányuk röpködni kezdett, mások vadul zörgették a rácsot, és fenyegetően fintorogtak a közelben ülőkre.
- Helyes - szólt fennhangon Lockhart. - Lássuk, mihez kezdtek velük.
Azzal kinyitotta a ketrecet - és elszabadult a pokol. A tündérmanók rakéta módjára röppentek szét a négy égtáj felé. Kettő a fülénél fogva megragadta és a magasba emelte Neville-t. Jó néhány egyenesen kirepült a csukott ablakon, aminek következtében üvegcserepek zápora zúdult a hátsó sorban ülőkre. A többi manó hozzálátott a tanterem módszeres átrendezéséhez, nagyobb pusztítást okozva, mint egy felbőszült orrszarvúcsorda. Felkapták a tintatartókat, és kékre festették a fél osztályt, megszaggatták a könyveket és pergameneket, letépték a képeket a falról, felborították a szemétkosarat, táskákat és könyveket hajigáltak ki a törött ablakon...
Egy perc sem telt bele, és a fél osztály a padok alatt kuporgott, csak szegény Neville himbálózott fenn a csilláron.
- Gyerünk, tereljük vissza őket! - harsogta Lockhart. - Ne féljetek tőlük, hisz ezek csak tündérmanók!
Azzal feltűrte talárja ujját, a magasba emelte varázspálcáját, és így kiáltott:
- Hessberöpsi tündemanca!
A varázsige a legcsekélyebb hatással sem volt a kis garázdákra. Az egyik megkaparintotta Lockhart pálcáját, s azt is kidobta az ablakon. A professzor nyelt egyet; gyorsan bebújt a tanári asztal alá, s így legalább megúszta, hogy Neville a leszakadt csillárral együtt a fejére essen.
Mikor végre megszólalt a csengő, mindenki fejvesztve rohant az ajtó felé. Egy idő után Lockhart is kimászott az asztal alól. Látta, hogy már csak Lucy, Harry, Ron és Hermione vannak a teremben.
- Legyetek szívesek, fogjátok be a maradékot - szólt rá a négy gyerekre, azzal kisietett a teremből, és gyorsan becsukta maga után az ajtót.
- Ez hihetetlen - füstölgött Ron, és elhessegetett egy manót, aki a fülét harapdálta.
- Most már végleg elegem lett ebből az alakból - mondta Lucy, és fagyasztó átokkal szedett le egy tündérmanót Harryről.
- Azt akarja, hogy gyakorlati tapasztalatot szerezzünk - magyarázta naivan Hermione, miközben egy ügyes dermesztő átokkal egyszerre két tündérmanót is harcképtelenné tett.
- Gyakorlati tapasztalatot? - Harry kitartóan kapkodott egy manó után, aki folyton kitért előle, és a nyelvét öltögette rá. - Hermione, Lockhart nem csinált semmit, csak hadonászott!
- Ugyan már - méltatlankodott Hermione. - Hiszen olvastátok a könyveit... Fantasztikus dolgokat művelt.
- Mondja ő - dörmögte Ron.
Draco Malfoy elégedett volt magával. Tökéletesen lejáratta Potteréket és Weasleynek is beolvashatott. Minden alkalmat, mikor a két Pottert zavarba és/vagy kellemetlen helyzetbe hozhatta, egy újabb sikerként könyvelt el. Hiszen ez a módszer tökéletes volt arra, hogy soha senki még csak ne is gyaníthassa, mi is van a szíve legmélyén. Bár, erre a kérdésre ő maga se tudta a választ.
Mindenesetre, szépen dolgozott azon, hogy elfedje a gyengeségét, bár Lucy mindig elkövetett valamit, hogy magára irányítsa a figyelmet. Azzal, hogy volt mersze megtámadni egy ötödéves mardekárost, ismét befészkelte magát Draco gondolataiba. Egyértelműen bátor és talpraesett volt, ugyanakkor kellően idegesítő és pofátlan. És ez - bár magának sem merte bevallani - csak még vonzóbbá tette Draco számára. Ugyanakkor ezt a gondolatot a fiú gyorsan ki is űzte a fejéből úgy, hogy nyoma se maradjon. Lucy Potter semmilyen módon nem vonzhatta őt. Ha Draco csak egy pillanatra is meginog, azzal mindent tönkretehet.
Azt azonban el kellett ismernie, hogy Lucynak volt vér a pucájában; és érezte, hogy ez a jövőben csak még inkább be fog bizonyosodni.