Chapter 19
A rejtély
Néhány napig az egész iskola másról sem beszélt, csak a Mrs Norris ellen elkövetett merényletről. Frics gondoskodott róla, hogy senki ne felejtse el az incidenst: naphosszat fel-alá járkált a bűntény színhelyén, mintha arra számított volna, hogy a tettes újra felbukkan. Lucy látta, mikor a gondnok azon fáradozott, hogy Mrs Skower Univerzális Varázskosz-Eltávolítója segítségével eltüntesse a falról a feliratot. Igyekezete hiábavalónak bizonyult - a betűk ugyanolyan fenyegetően fénylettek, mint annak előtte. Frics, mikor nem a helyszínen strázsált, kivörösödött szemmel rótta a folyosókat, és a gyanútlan diákokra támadt rá olyan ürügyekkel, hogy hangosan vesznek levegőt vagy túl vidámnak tűnnek.
Ginnyt a jelek szerint nagyon felkavarta Mrs Norris sorsa. Ron szerint azért, mert nagy macskarajongó volt, bár Lucy nem emlékezett rá, hogy Ginny valaha is beszélt volna macskákról.
- Te nem ismerted Mrs Norrist - vigasztalta Ron kishúgát. - Hidd el, hogy jobb nekünk nélküle.
Ginny ajka megremegett.
- Ilyesmi nagyon ritkán fordul elő a Roxfortban - folytatta Ron. - Ne félj, egykettőre elkapják a gazfickót, és kipenderítik innen. Csak azt remélem, hogy addig még lesz ideje Fricset is kővé dermeszteni... Jól van, csak vicceltem - tette hozzá sietve, mikor látta, hogy Ginny elsápad.
A merénylet Hermionét is a hatása alatt tartotta. Mindenki megszokta tőle, hogy sokat olvas, de a baljós esemény óta már szinte semmi mást nem csinált. Lucy, Harry és Ron nem tudták kiszedni belőle, hogy mire készül - ez csak a következő szerdán derült ki.
A bájitalóra végén Piton ráparancsolt Harryre, hogy vakarja le a féregmaradványokat az asztalokról, ezért Lucyék nélküle mentek fel a nagyterembe. Megebédeltek, majd elindultak a könyvtár felé, hogy befejezzék a mágiatörténet-leckéjüket. Binns professzor egyméteres házi dolgozatot kért tőlük az Európai Varázslók Középkori Csúcstalálkozójáról. Míg Lucy és Ron a könyvtár hátsó végében helyezkedtek el, addig Hermione szinte azonnal eltűnt a sorok között.
Harry úgy húsz perccel később csatlakozott hozzájuk, de a két vörös hajú gyerek még mindig nem végzett a dolgozattal.
- Ez nem igaz! - dühöngött Ron, és elengedte a pergamenlapot, ami nyomban összecsavarodott. - Még mindig hiányzik húsz centi!
- Nekem csak öt, de már semmit se tudok kitalálni - vakargatta a fejét idegesen Lucy. A mágiatörténet volt az egyetlen olyan tantárgy, ahol ugyanúgy szenvedett, mint a fiúk. - Hermione dolgozata másfél méteres lett, pedig egészen apró betűkkel ír!
- Hol van Hermione? - érdeklődött Harry, és méregetni kezdte saját dolgozatát.
- Valahol arrafelé. - Ron a polcok irányába mutatott. - Egy könyvet keres. Szerintem elhatározta, hogy karácsonyig kiolvassa az egész könyvtárat.
- Minden rendben, Harry? - vizsgálta testvére arcát Lucy. - Levertnek tűnsz.
- Csak idefelé jövet összetalálkoztam Justin Finch-Fletchley-vel - mesélte Harry. - Tudod, a hugrabugos fiú, akivel megismerkedtünk gyógynövénytanórán. Már nyitottam a számat, hogy köszönjek neki, de Justin, mikor megpillantott, nyomban sarkon fordult, és elsietett az ellenkező irányba.
- Ne foglalkozz vele, az a gyerek nem normális - vonta meg a vállát Ron, miközben az addiginál is nagyobb betűket kanyarított a pergamenlapra. - Aki képes így áradozni Lockhartról...
- Én tudok valakit, aki ugyanúgy áradozik róla és mégis egész normális - sandított Lucy a polcok felé.
Erre a végszóra a könyvespolcok között felbukkant Hermione. Mérgesnek tűnt, de végre hajlandó volt szóba állni barátaival.
- A Roxfort történetének minden egyes példányát kivették - méltatlankodott, miközben leült Lucy, Harry és Ron mellé. - Kéthetes várólista van rá. Most már bánom, hogy otthon hagytam a saját példányomat, de hát a sok Lockhart-könyv miatt egyszerűen nem fért bele a ládámba.
- Miért kell neked az a könyv? - kérdezte Harry.
- Amiért mindenki másnak - felelte Hermione. - Hogy elolvassam benne a Titkok Kamrájának történetét.
- Az meg mi? - kapta fel a fejét Lucy.
- Hát éppen ez az. Nem emlékszem. - Hermione az ajkába harapott. - És egyetlen más könyvben sem találtam meg a történetet...
- Hadd olvassam el a dolgozatodat, Hermione - kuncsorgott Ron, és aggódva pislogott az órájára.
- Nem adom oda! - felelte szigorúan a lány. - Tíz napod volt rá, hogy összehozd a sajátodat.
- De hát már csak öt centi kellene...
- Itt az enyém - nyomott egy pontot az utolsó mondat végére Lucy, majd odaadta barátjának.
- Sosem fogja normálisan megcsinálni, ha mindig odaadod neki - méregette barátnőjét elutasítóan Hermione.
Megszólalt a csengő, és a négyes elindult a mágiatörténet-terem felé. Ron és Hermione még útközben is veszekedtek, hiszen a fiú kötelességének érezte, hogy kiálljon fogadott testvére mellett.
A mágiatörténetet, amit mindenki a legunalmasabb tantárgynak tartott, Binns professzor, az iskola egyetlen kísértetoktatója tanította. A legizgalmasabb dolog, ami az óráján valaha történt, az volt, hogy a professzor egyszer a táblán át lebegett be a terembe. Az ősöreg, töpörödött tanerőről az a hír járta, hogy észre sem vette, amikor meghalt. Egyik reggel úgy indult el órára, hogy otthagyta földi porhüvelyét a tanári kandallója előtt álló karosszékben. A dimenzióváltás cseppet sem zavarta meg évtizedek óta megszokott napi rutinját.
Az aznapi óra is ugyanolyan unalmasnak indult, mint a többi. Binns kinyitotta jegyzeteit, és olvasni kezdte az anyagot. Hangja olyan monoton volt, mintha a professzor nem is emberkísértet lett volna, hanem egy régi porszívó szelleme. Hamarosan az összes tanuló félálomba merült. Nagy néha egyikük-másikuk átmenetileg magához tért, leírt egy-egy nevet vagy dátumot, aztán aludt tovább.
Binns már vagy félórája beszélt, amikor olyasmi történt, ami még soha: egy tanuló - Hermione - feltette a kezét.
A professzor felpillantott az 1289-es Nemzetközi Táltostalálkozó zsibbasztóan unalmas részleteit taglaló jegyzeteiből, és csodálkozva nézett a lányra.
- Tessék, öhm, izé kisasszony.
-A nevem Granger, tanár úr - sietett a segítségére Hermione. - Csak azt szeretném kérdezni, hogy nem tudna-e mondani nekünk pár szót a Titkok Kamrájáról.
Dean Thomas, aki eddig tátott szájjal bámult ki az ablakon, most nyomban magához tért kábulatából. Lavender Brown felkapta a fejét karjáról, Neville álla pedig lecsúszott a padról.
Binns professzor pislogni kezdett.
- Az én szakterületem a mágiatörténet - felelte száraz, sípoló hangon. - Tényekkel foglalkozom, Granger kisasszony, nem mítoszokkal és legendákkal.
Rövidke, krétacsikorgásszerű hanggal megköszörülte a torkát, és folytatta:
- Az év szeptemberében a balti boszorkánymesterek albizottsága...
Kénytelen volt elhallgatni, mert Hermione keze ismét a magasba lendült.
- Tessék, Grant kisasszony.
- Én úgy hallottam, hogy a legendáknak mindig van valóságalapjuk.
A professzor elképedése láttán Lucy biztosra vette, hogy Binnst se élő, se holt pályafutása során soha nem szakította még félbe tanítványa.
- Nos - kezdte lassan a professzor -, ez a megállapítás valóban jogosnak tűnik...
Úgy pislogott Hermionére, mintha még soha nem látott volna diákot közelről.
- ...mindazonáltal az említett legenda egyértelműen légből kapott és hiteltelen.
Most már az egész osztály a professzor szavait leste. Binns végignézett a felé forduló arcokon; csodálkozó pislogása elárulta, hogy még soha nem tapasztalt ilyen élénk érdeklődést az óráján.
- Nos, nem bánom - dörmögte végül. - Lássuk csak... a Titkok Kamrája...
- Azt bizonyára valamennyien tudják, hogy a Roxfortot több mint ezer éve - a pontos dátumot nem ismerjük -, szóval több mint ezer éve alapította a kor négy legjelentősebb varázslója, Griffendél Godrik, Hugrabug Helga, Hollóháti Hedvig és Mardekár Malazár. Iskolánk négy háza az ő nevüket őrzi. Együtt építették fel ezt a kastélyt, távol a muglik lakta vidéktől. Akkoriban ugyanis az egyszerű emberek rettegtek a mágiától, s ezért tűzzel-vassal üldözték a boszorkányokat és varázslókat.
Binns szünetet tartott, vaksin körülpislogott, majd folytatta:
- Az alapítók között hosszú évekig zavartalan volt az együttműködés. Megkeresték a varázslótehetséggel megáldott gyermekeket, és felhozták őket a kastélyba, hogy megtanítsák nekik a szakma csínját-bínját. Később azonban nézetkülönbségek merültek fel, s Mardekár és három kollégája között egyre inkább megromlott a viszony. Mardekár úgy vélte, szigorúbban kell megválogatni a Roxfortba felvett diákokat. Ő a varázslócsaládok gyermekeire akarta korlátozni a mágiatanítást. Nem pártolta a mugli származású tanulók felvételét, mert megbízhatatlannak tartotta őket. Egy alkalommal a vita veszekedéssé fajult Mardekár és Griffendél között, és Mardekár nem sokkal később elhagyta az iskolát.
A professzor ismét szünetet tartott. Összecsücsörítette ajkát, s ettől úgy festett, mint egy ráncos, vén teknősbéka.
- A hiteles történeti források ennyiről számolnak be - folytatta. - A tényeket azonban háttérbe szorította a Titkok Kamrájának színes legendája. Eszerint van a kastélyban egy rejtett helyiség, amit Mardekár a másik három alapító tudta nélkül épített. A legenda úgy szól, hogy Mardekár lezárta a Titkok Kamráját, s kikötötte, hogy azt csak az ő méltó utódja nyithatja ki. Ez az utód - állítólag - feltárja majd a Titkok Kamráját, és az ott rejtőző borzalmat szabadjára engedve megtisztítja az iskolát mindazoktól, akik nem méltók rá, hogy mágiát tanuljanak.
Az osztályra csend borult, de nem a professzor óráin megszokott álmos némaság, hanem a nyugtalanság és a feszült várakozás csendje. Mindenki a folytatást várta, de Binnsnek már elege volt a témából.
- Természetesen badarság az egész - jelentette ki. - Az iskolát számtalanszor átkutatták, nem is akárkik, hanem a legjobban képzett boszorkányok és varázslók, de semmiféle jelét nem találták annak, hogy egy ilyen kamra létezne. Az egész mese csak a hiszékeny emberek ijesztgetésére szolgál.
Hermione újból jelentkezett.
- Tanár úr, pontosan mit értsünk a "kamrában rejtőző borzalom" alatt?
- A közhiedelem szerint valamiféle szörnyeteg bújik meg ott, aminek csak Mardekár utódja tud parancsolni - felelte kelletlenül a professzor.
A tanulók aggódva pislogtak egymásra.
- Ismételem: az egész csak mese - szögezte le Binns, és lapozni kezdett a jegyzeteiben. - Nincs semmiféle kamra, és nincs semmiféle szörnyeteg.
- De tanár úr - vetette ellen Seamus Finnigan -, ha a kamrát csak Mardekár utódja nyithatja ki, akkor más nem is találhatja meg.
- Badarság, Finnagor - legyintett bosszankodva Binns. - Ha egyszer a Roxfort egyetlen igazgatója vagy igazgatónője se találta meg azt a valamit...
Professzor úr - vágott a szavába Parvati Patil -, biztos fekete mágiával lehet csak kinyitni a kamrát.
- Az, hogy egy varázsló nem használja a fekete mágiát, nem jelenti azt, hogy nem is ismeri, Pennypil kisasszony - csattant fel Binns. - Ahogy mondtam, ha Dumbledore és elődei nem...
- De talán Mardekár rokonának kell lenni, ezért Dumbledore nem tudta... - kezdte Dean Thomas, de Binnsnek most már végképp elfogyott a türelme.
- Téma lezárva! - sipította. - Ez egy mese! Egy szó se igaz belőle! Nem tudunk róla, hogy Mardekár akár egy titkos seprűtartót is épített volna a kastélyban! Már bánom, hogy elmondtam maguknak ezt a nevetséges történetet! És most, ha megengedik, visszatérnék a történelemhez, a bizonyítható és hiteles tényekhez!
Öt perc múlva már az egész osztály újra békésen szuszogott.
- Mindig is sejtettem, hogy Mardekár Malazár egy holdkóros vén bolond volt - jegyezte meg Ron. A négyes az óra után a lakótorony felé igyekezett a zsúfolt folyosón, hogy vacsora előtt lerakják táskájukat. - De azt nem tudtam, hogy ő kezdte el ezt a marhaságot az aranyvérűekkel. Ha fizetnének érte, akkor se lennék az ő házában. Ha a Mardekárba osztanak be, az első vonattal hazamentem volna...
Hermione szaporán bólogatott, azonban Lucy észrevette, ahogy Harry lesütötte a szemét. Mintha valamit titkolt volna előttük, aminek köze lehetett Mardekárhoz…
- Jól vagy, Harry? - suttogta Lucy úgy, hogy csak a fiú hallja.
- Ja, igen, persze - felelte Harry, de arckifejezése rácáfolt a szavaira.
- Tudod, hogy akármi van, nekem nyugodtan elmondhatod - simított végig testvére karján Lucy. - Nem foglak megvetni érte, bármiről is legyen szó.
- Tudom - mosolyodott el halványan a fiú.
Colin Creevey sodródott melléjük a tömegben.
- Sziasztok!
- Szervusz, Colin - válaszolta gépiesen Harry és Lucy.
- Harry, Lucy, egy fiú az osztályból azt mondta, hogy ti vagytok...
A nagyterem felé vonuló tömeg továbbsodorta a pöttöm fiút, így nem tudta befejezni a mondatot. Még nyifogott egy "Viszlát!"-ot, azután eltűnt.
- Mit mondhatott rólatok az a fiú az osztályából? - tűnődött Hermione.
- Gondolom azt, hogy mi vagyunk Mardekár utódjai - felelte Harry leverten.
- Ezek minden mesének bedőlnek - csóválta fejét undorodva Ron.
- A szüleink mindketten a Griffendélben voltak - mondta Lucy. - Ez az egész hülyeség, nem kell vele foglalkozni.
Az emberáradat kissé megritkult, s így sikerült elvergődniük a lépcsőig.
- Szerinted létezik a Titkok Kamrája? - kérdezte Ron Hermionétól.
- Nem tudom - felelte homlokát ráncolva a lány. - Dumbledore nem tudta meggyógyítani Mrs Norrist, amiből én arra következtetek, hogy a támadó... nos, hogy a támadó nem ember volt.
Időközben elértek arra a folyosóra, ahol a merénylet történt. Úgy döntöttek, hogy megállnak, és körülnéznek egy kicsit. Az ominózus este óta a színhely csak annyit változott, hogy Mrs Norris már nem lógott a fáklyatartón, és a felirat előtt most egy üres szék állt.
- Itt szokott őrködni Frics - jegyezte meg Ron.
A négyes egymásra nézett. A folyosó kihalt volt.
- Egy kis nyomkeresés nem árthat - szólt Harry, és letette táskáját. Négykézlábra ereszkedett, és vizsgálgatni kezdte a kőpadlót.
- Tűznyomokat találtam - jelentette kisvártatva. - Itt meg itt...
- Ezt nézzétek meg! - szólt Hermione. - Milyen furcsa...
Lucy a teleírt fal melletti ablakhoz lépett, ahol Hermione a legfelső ablakszárnyra mutatott, amelyen legalább húsz pók nyüzsgött. Az ízeltlábúak láthatóan versengve igyekeztek kimászni az üveglap egy apró repedésén. Alattuk hosszú ezüstös szál csüngött, mint holmi kötélhágcsó.
- Mióta szoktak a pókok így viselkedni? - csóválta a fejét Lucy.
- Furcsa - bólogatott Harry. - Te láttál már ilyet, Ron? Ron!
Hátrapillantott a válla fölött. Ron tisztes távolságra állt tőlük, s látszott rajta, hogy a legszívesebben elszaladna.
- Mi a baj? - kérdezte Harry.
- Nem... Nem nagyon... szeretem a pókokat - nyögte Ron.
- Nem is tudtam - nézett rá csodálkozva Hermione. - De hisz számtalanszor használtál pókokat a bájitalokhoz...
- A döglött pókokkal semmi bajom - magyarázta Ron, gondosan ügyelve arra, hogy ne nézzen az ablak felé. - Csak azt utálom, ahogy mozognak...
Hermione felkuncogott.
- Ez nem vicces - szólt rá sértődötten Ron. - Ha épp tudni akarod, amikor hároméves voltam, Fred egyszer nagy, szőrös pókká változtatta a macimat, mert eltörtem a játékseprűjét. Te se rajonganál a pókokért, ha a macidnak egyszerre nyolc lába nőne és...
Ron borzongva elhallgatott.
- Én nem is emlékszem erre - ráncolta a homlokát Lucy. - Vajon hol voltam ekkor…?
- Anyával mentél vásárolni, mert kinőtted a ruháidat - felelte Ron és idegesen nyelt egyet. Hermione szája még mindig remegett az elfojtott nevetéstől.
Harry úgy vélhette, ideje témát váltani, mert így szólt:
- Emlékeztek a víztócsára a padlón? Az vajon hogy került ide? Sajnos már feltörölték...
- Körülbelül itt lehetett. - Ron összeszedte magát, néhány lépéssel odébb ment, és a padlóra mutatott. - Ezzel az ajtóval szemben.
A rézkilincs után nyúlt, de szinte nyomban vissza is húzta a kezét, mintha tüzes vasat fogott volna meg.
- Mi a gond? - kérdezte Harry.
- Ide nem megyek be - rázta a fejét mogorván Ron. - Ez egy lányvécé.
- Ne félj, nincs senki odabent - mondta Hermione, és ő is az ajtóhoz lépett. - Ez Hisztis Myrtle mosdója. Gyertek, nézzünk körül.
Azzal kinyitotta az ajtót, ügyet sem vetve a "Használni tilos!" táblára.
Ez még mindig a legnyomasztóbb hangulatú mellékhelyiség volt, amibe Lucy valaha betette a lábát. A falra szerelt csorba és foltos tükör alatt ütött-kopott mosdókagylók sorakoztak. A nedves kőpadló sápadtan fénylett a még pislákoló pár gyertyacsonk világában. A vécéfülkék ajtajairól foltokban lepergett a festék, sőt az egyik félig le is volt szakadva a zsanérról. Semmit se változott azóta, hogy Lucy Hermionével együtt először idekeveredett.
Hermione ajkára tette mutatóujját, és elindult a szélső fülke felé.
- Szia, Myrtle! - szólt, mikor a félig nyitott ajtóhoz ért. - Hogy vagy?
Lucy, Harry és Ron is közelebb mentek. Hisztis Myrtle a vécétartályon lebegett, és egy pattanást piszkált az állán.
- Ez lányvécé - szólt barátságtalanul, és gyanakodva méregette Ront és Harryt. - Ők nem lányok.
- Nem - ismerte el Lucy. - Csak meg akartuk mutatni nekik, hogy milyen... öhm, milyen szép helyen laksz. - Közben bizonytalan mozdulattal a koszos tükör meg a nedves padló felé mutatott.
Harry megbökte őt.
- Kérdezd meg, hogy látott-e valamit - kérte néma szájmozgással.
- Mit suttogsz? - meredt rá Myrtle.
- Semmit - felelte gyorsan Harry. - Csak meg akartunk kérdezni, hogy...
- Elegem van belőle, hogy mindenki csúfol a hátam mögött - panaszkodott Myrtle elcsukló hangon. - Vegyétek tudomásul, hogy nekem is vannak érzéseim, akkor is, ha meghaltam…
- Senki nem akar bántani, Myrtle - sietett megnyugtatni Hermione. - Harry csak azt akarta mondani...
- Még hogy senki nem akar bántani! - vágott a szavába Myrtle. - Jó vicc! Az egész életem egy merő szenvedés volt ebben az iskolában, és most még holtomban sem hagynak nyugtot nekem!
- Azt akartuk kérdezni, hogy nem láttál-e valami furcsát mostanában - hadarta Lucy, kihasználva a rövid szünetet. - Halloweenkor ugyanis megtámadtak egy macskát itt az ajtód előtt.
- Nem láttál errefelé valakit aznap este? - kérdezte Harry.
- Nem figyeltem - felelte drámai hangon Myrtle. - Hóborc annyira kiborított, hogy meg akartam ölni magam. Aztán persze eszembe jutott, hogy már... hogy már...
- Hogy már meghaltál - segítette ki Ron.
Myrtle felzokogott, majd a levegőbe emelkedett. Fejest ugrott a vécécsészébe, fél vödörnyi vizet fröcskölve látogatóira. A tompa szipogás irányából arra lehetett következtetni, hogy valahol a bűzzáró kanyarban keresett menedéket.
Harry és Ron tátott szájjal bámultak utána, Hermione és Lucy viszont csak fáradtan vállat vontak, ahogy összenéztek.
- És most még egészen jó kedvében volt... - mondta Hermione. - Na gyertek, menjünk.
Alighogy Harry rácsukta a bugyborékolva zokogó kísértetre a mosdó ajtaját, szigorú kiáltás harsant a folyosón.
- RON!
A lépcső tetején Percy Weasley állt. Prefektusi jelvénye vakítóan csillogott, s arcán a legmélyebb döbbenet kifejezése ült.
- Az egy lányvécé! - sápítozott. - Mit kerestél te...
- Csak körülnéztünk. - Ron megvonta a vállát. - Nyomokat kerestünk, vagy valamit...
Percy úgy fújta fel magát, hogy Lucy automatikusan sértések után kezdett kutatni a repertoárjában, amiket a fiú fejének vághatott.
- Azonnal... tűnjetek... el... onnan. - Percy szinte futólépésben közeledett feléjük, és széles karmozdulatokkal hessegette tovább őket. - Eszetekbe se jut, hogy mi lesz, ha valaki itt lát titeket? Rég a nagyteremben kellene lennetek...
- Miért baj, hogy ide jöttünk? - Ron megtorpant, és villogó szemmel nézett Percyre. - Fogd már fel, hogy hozzá se értünk ahhoz a macskához!
- Ezt mondtam Ginnynek is - mordult rá öccsére Percy. - De hiába, még mindig attól fél, hogy kicsapnak benneteket. Még soha nem láttam ilyen állapotban: Kisírja a szemét miattatok. Legalább őrá tekintettel lehetnétek... Az összes elsős teljesen megzavarodott ettől a históriától...
- Téged nem Ginny érdekel! - szólt bele most már Lucy is a családi vitába. - Attól félsz, hogy nem lesz belőled iskolaelső!
- Öt pont a Griffendéltől! - sziszegte Percy, és megfogta prefektusi jelvényét. - Remélem, ez észhez térít. A nyomozásnak egyszer és mindenkorra vége, különben írok anyának!
Azzal faképnél hagyta a négyest, és vöröslő tarkóval elcsörtetett.
Harry, Lucy, Ron és Hermione aznap este messze elkerülték Percyt a klubhelyiségben. Bár Lucy gyorsan túltette magát a Percyvel való találkozáson, Ron még mindig rossz hangulatban volt, és folyton pacákat ejtett a bűbájtanleckéjén. Mikor aztán a varázspálcája után nyúlt, hogy eltüntesse a foltokat, és véletlenül meggyújtotta vele a pergament, végképp úgy érezte, hogy betelt a pohár. Dühösen becsapta a varázslástan alapfokon II-t, s legalább olyan sötéten füstölgött, mint tulajdon házi feladata. Harry és Lucy csodálkozva látták, hogy Hermione követi Ron példáját.
- Ki lehet a tettes? - szólalt meg a lány, olyan hangon, mintha egy megkezdett beszélgetést folytatna. - Kinek lehet fontos, hogy minden kvibli- és mugli-születésű elhagyja a Roxfortot?
- Lássuk csak - játszotta meg a töprengőt Ron. - Ismerünk-e valakit, aki sárvérűnek tart itt egyeseket?
Ránézett Hermionére, de a várt hatás elmaradt.
- Ha Malfoyra gondolsz...
- Persze, hogy rá gondolok! - erősködött Ron. - Hallottad, mit mondott: "Ti következtek, sárvérűek!" Elég csak ránézni arra a ronda patkányképére: Lerí róla, hogy ő volt!
- Malfoy mint Mardekár utódja? - csóválta a fejét Hermione.
- Gondolj bele, milyen családból származik - szólt közbe Harry, és ő is becsukta a könyvét. - Folyton azzal henceg, hogy az összes rokona a Mardekárba járt. Könnyen lehet, hogy Malazár leszármazottai.
- Elég csak ránézni az apjára - morogta Lucy a nem létező bajsza alatt. Nagyon is valószínűnek tartotta, hogy Malfoy állt az egész mögött.
- Lehet, hogy évszázadok óta őrzik a Titkok Kamrájának kulcsát! - suttogta izgatottan Ron. - Apáról fiúra száll a családban...
- Na igen - felelte óvatosan Hermione. - Végül is elképzelhető...
- Mindegy, mert úgyse tudjuk rábizonyítani - legyintett Harry.
- Az nem olyan biztos. - Hermione lehalkította hangját, és gyors oldalpillantást vetett Percyre. - No persze nem könnyű vállalkozás, és közben legalább ötven ponton meg kell sértenünk a házirendet.
Ron kifogyott a türelemből.
- Ha mondjuk, egy hónapon belül kedved támad kinyögni, hogy mire gondolsz, csak szóljál.
- Jól van - intette le Hermione. - A feladat lényege az, hogy be kell hatolnunk a Mardekár klubhelyiségébe, és fel kell tennünk Malfoynak néhány kérdést. Persze úgy, hogy ne ismerjenek fel minket.
- De hisz ez lehetetlen! - tárta szét a karját Harry. Ron hangosan felkacagott.
- Cseppet sem - rázta a fejét Lucy. - Csak egy kis Százfűlé-főzetre van szükség hozzá. Erre gondoltál, igaz, Hermione?
- Pontosan - bólintott a lány és már-már elismerően nézett Lucyre.
- Az meg micsoda? - kérdezte kórusban a két fiú.
- Piton beszélt róla az egyik óráján...
- Azt hiszed, nincs jobb dolgom bájitalórán, mint Pitont hallgatni? - dünnyögte Ron.
- Én speciel egy könyvben olvastam róla a nyáron - szúrta közbe Lucy.
- A Százfűlé-főzet átalakítja az embert valaki mássá - magyarázta izgatottan Hermione. Szeme elszántan csillogott. - Gondoljatok bele! Át tudnánk változni négy mardekárossá. Soha nem derülne ki, hogy mi voltunk azok. Malfoyból pedig azt szedünk ki, amit csak akarunk. Szerintem most is ott henceg a Mardekár klubhelyiségében. Csak épp innen nem halljuk.
- Nem bízom én ebben a Százfű-izében - fintorgott Ron. - Mi lesz, ha utána örök életünkre mardekárosok maradunk?
- Egy idő után elmúlik a hatása - legyintett türelmetlenül Hermione. - A baj sokkal inkább az, hogy nagyon nehéz lesz megszerezni a receptet. Piton azt mondta, hogy egy Leghatóbb ördöngös italok című régi könyvben van benne, de azt biztos a zárolt részben őrzik.
A zárolt szekcióból csak egy módon lehetett könyvet szerezni: egy tanár írásbeli engedélye kellett hozzá.
- Ki hinné el nekünk, hogy nem egy bájital receptjét akarjuk kinézni abból a könyvből? -, tette fel a logikus kérdést Ron.
- Szerintem - morfondírozott Hermione - ha azt mondanánk, hogy csak a dolog elmélete érdekel minket, lenne némi esélyünk...
- Ugyan már, ezt egy tanár se veszi be - legyintett Ron. - Ahhoz teljesen gyagyásnak kéne lennie...
Draco Malfoy elmondhatatlanul élvezte a helyzetet, ami az iskolában kialakult. Mindenki félt, találgatott, hogy vajon ki tehette, Frics még az eddigieknél is jobban megőrült és végre tisztelni kezdték a Mardekár házat - ahogy azt már rég tenniük kellett volna.
Csupán egyetlen dolog zavarta: hogy szárnyra kapott az a pletyka, hogy Potterék Mardekár utódai. Ez lehetett a legnagyobb ostobaság, ami az ötletgazdának valaha eszébe jutott. Már hogy lehettek volna ők az utódok? Hiszen Griffendélesek és a családjuk mindig is vérárulókkal meg sárvérűekkel barátkozott. Mardekár sosem tűrte volna meg őket. Persze, talán azért sem tudta ezt elképzelni, mert Lucy egyáltalán nem illett volna a képbe. Mardekár utódja nem lehetett olyasvalaki, mint ő. Lucy sosem támadta volna meg azt a macskát és nem festett volna ilyen üzenetet a falra. Ő egyszerűen nem ilyen volt.
De mégis honnan tudhatná pont ő, pont Draco Malfoy, hogy Lucy mit tenne és mit nem? Hiszen nem is ismeri… És nem is ismerheti meg soha.