Chapter 20
A goromba gurkó
Lockhart professzor a tündérmanók balul sikerült bemutatása óta nem használt élő szörnyeket az óráin. Helyette fejezeteket olvasott fel a könyveiből, sőt a drámaibb részeket néha el is játszotta. Ezekben a színpadi produkciókban rendszerint Harrynek vagy Lucynek kellett statisztálnia: eddig alkalma volt eljátszani egy erdélyi földművest, akit Lockhart szabadított meg a Gügyögés-átok kellemetlen következményeitől, egy náthás jetit, valamint egy vámpírt, aki a Lockharttal való találkozása után csak salátát evett.
Az egyik sötét varázslatok kivédése órán Harrynek kellett egy vérfarkas szerepében kiállnia az osztály elé. Ha nem lett volna jó oka rá, hogy Lockhart kedvében járjon, biztos nem vállalta volna a feladatot, amint azt Lucynek bizalmasan megsúgta.
- Üvölts szépen, Harry - igen, így jó - akkor lecsaptam rá - nagyjából így - a földre löktem, és az egyik kezemmel leszorítottam - a másikkal a torkának szegeztem a pálcámat aztán összeszedtem a maradék erőmet, és elvégeztem rajta egy nagyon bonyolult varázslatot, a Homorphus-bűbájt. Erre ő panaszosan felvonyított - halljuk, Harry... panaszosabban... jó - aztán eltűnt a bundája, viszszahúzódtak a karmai, és emberré változott. Egyszerű. mégis hatékony akció volt - s azóta még egy falu emleget úgy, mint a hőst, aki véget vetett a havi rendszerességgel bekövetkező vérfarkastámadásoknak.
Ekkor megszólalt a csengő. Lockhart feltápászkodott a padlóról.
- Házi feladat: írjatok elbeszélő költeményt arról, hogyan győztem le a Wagga-Wagga vérfarkast. A legjobban sikerült mű szerzője dedikált példányt kap az Egy elbűvölő emberből!
A tanulók összeszedték holmijaikat, és elindultak kifelé. Harry visszament a terem végébe, ahol Lucy, Ron és Hermione vártak rá.
- Készen álltok? - súgta.
- Várjuk meg, amíg mindenki kimegy - felelte lámpalázasan Hermione. - ...Jó, most már mehetünk.
Azzal elővett egy darab papírt a zsebéből, és elindult Lockhart asztala felé. Harry és Ron követték.
- Öhm... Lockhart professzor - fogott bele a mondókájába. - Azt szeretném kérni... Szóval szeretném kikérni ezt a könyvet a könyvtárból. Érdekelne benne egy-két dolog. - Kissé remegő kézzel a tanár felé nyújtotta a papírt. - Sajnos a zárolt részben tartják, ezért kell hozzá egy tanár engedélye. Ha elolvashatnám, biztosan jobban megérteném, amit a tanár úr a Kirándulások a kísértetekkelben a lassan ható mérgekről ír...
- Áh, a Kirándulások a kísértetekkel! - Lockhart átvette a cetlit Hermionétól, és megvillantott egy bájmosolyt. Lucynek vissza kellett fognia magát, nehogy a tanár arcába hányjon. - Merem állítani, hogy az az egyik legjobb könyvem. Tetszett neked?
- Óh, nagyon is! - vágta rá Hermione. - Zseniális ötlet volt, hogy az utolsót egy teaszűrővel ejtette csapdába...
- Azt hiszem, senki nem róhat meg érte, ha egy kis segítséget nyújtok az évfolyam legjobb diákjának - duruzsolta Lockhart, azzal elővett egy hatalmas pávatollpennát.
- Szép darab, igaz? - kérdezte, félreértve Ron döbbent fintorát. - Általában csak dedikálásra szoktam használni. - Azzal cirkalmas aláírást kanyarított a cetlire. Azután visszaadta Hermionének, aki remegő kézzel a táskájába rejtette az értékes engedélyt.
- Nos, Harry - fordult a fiúhoz Lockhart -, holnap lesz az évad első kviddicsmérkőzése. A Griffendél játszik a Mardekárral, igaz? Úgy hallom, használható játékos vagy. Annak idején jómagam is fogó voltam. Próbáltak rábeszélni, hogy jelentkezzek a nemzeti válogatottba, de én úgy döntöttem, hogy inkább a gonosz erők legyőzésének szentelem az életem. Mindazonáltal, ha úgy érzed, hogy egy kis mesteredzésre van szükséged, csak szólj bátran. Mindig örülök, ha átadhatom a tudásomat a nálamnál gyengébb képességű játékosoknak...
Harry azonosíthatatlan torokhangot hallatott, és gyorsan barátai után eredt.
- Ez nem lehet igaz - csóválta a fejét, mikor együtt ellenőrizték az aláírást. - Meg se nézte, hogy milyen könyvet akarunk kikérni.
- Ebből is látszik, hogy teljesen lüke - állapította meg Lucy. - De nem mindegy? Megkaptuk, amit akartunk.
- Egyáltalán nem lüke! - méltatlankodott Hermione. Futólépesben igyekeztek a könyvtár felé.
- Tetszett, hogy az évfolyam legjobb diákjának nevezett, mi? - jegyezte meg Ron. A könyvtár fojtott csendjében ösztönösen suttogóra fogták hangjukat.
Madam Cvikker, a könyvtárosnő sovány, örökké ingerült boszorkány volt. Leginkább egy alultáplált keselyűre emlékeztetett - külsőre csakúgy, mint modorában.
- Leghatóbb ördöngös italoc? - morogta gyanakodva, és a kikérőcetli után nyúlt. Hermione azonban visszahúzta a kezét.
- Nem tarthatnám meg emlékbe? - kérdezte reménykedve.
- Ugyan, menj már, Hermione - mordult rá Ron. Elvette tőle az engedélyt, és átadta Madam Cvikkernek. - Annyi aláírást szerzünk neked, ahányat csak akarsz. Lockhart bármit hajlandó dedikálni, ami nem szalad ki a keze alól.
Madam Cvikker a fény felé tartotta a cetlit. Láthatóan eltökélt szándéka volt, hogy leleplezi a hamisítókat, de az engedély kiállta a próbát. Nem volt hát mit tennie, felállt, és eltűnt a toronymagas polcok között, hogy néhány perc múlva egy nagy alakú, penészesnek tűnő könyvvel térjen viszsza. Hermione gondosan táskájába rejtette a kincset érő művet, és elindult az ajtó felé. Menet közben igyekezett közömbös arcot vágni, és ráérősre fogta lépteit.
Öt perccel később a négyes már Hisztis Myrtle használaton kívüli mosdójában kuksolt. Hermione azzal az érvvel szerelte le az ódzkodó Ront, hogy a mosdó az utolsó hely, ahova épeszű ember beteszi a lábát, ezért majdnem biztos, hogy ott nem fogják zavarni őket. Hisztis Myrtle meghitten zokogott a fülkéjében, Lucyék nem törődtek vele, és ő sem törődött velük.
Hermione óvatosan kinyitotta a Leghatóbb ördöngös italocat, s mind a négyen a foltos lapok fölé görnyedtek. Elég volt egy pillantást vetniük a könyvre, máris megértették, hogy miért sorolták azt a zárolt művek közé. Csupa olyan bájital szerepelt benne, aminek a hatását még elképzelni is szörnyű volt. A képek sem voltak szívderítőbbek: az egyik egy kétfejű férfit ábrázolt, egy másikon pedig egy boszorkány volt látható, akinek nyolc-tíz kar nőtt ki a hátából.
- Itt van! - mondta izgatottan Hermione, mikor megtalálta a Százfűlé főzet című fejezetet. A receptet félig átalakult emberekről készült rajzok illusztrálták. Lucy komolyan remélte, hogy a kísérleti alanyok arcán tükröződő kín csupán a művész képzeletének szüleménye.
- Ez a legbonyolultabb bájital, amit valaha láttam - csóválta a fejét Hermione, s ujjával végigfutott a listán. - Juharfa fátyolkája, pióca, meghajtófű és disznópázsit. Ezek mind vannak a hobbiszekrényben, csak ki kell szolgálnunk magunkat. Úúh, nézzétek, bikornisszarv-őrlemény - nem tudom, hol találunk ilyet... szárított bumszalagbőr - ezt se lesz könnyű szerezni - és persze egy darabka abból, akivé változni akarunk.
- Tessék!? - hüledezett Ron. - Mi az, hogy egy darabka abból, akivé változni akarunk? Én ugyan nem iszom meg semmit, amiben benne van Crak lábkörme!
Hermione eleresztette a füle mellett a tiltakozást.
- Azzal még nem kell foglalkoznunk, mert csak a legvégén kerül bele...
Ron segélykérően nézett Lucyre, akinek azonban másféle fenntartásai voltak.
- Van fogalmad róla, mennyi mindent kell összelopkodnunk, Hermione? Szárított bumszalagbőrt egész biztosan nem találunk a hobbiszekrényben. Mit csinálunk? Kifosztjuk Piton raktárát? Nem hinném, hogy jó ötlet...
Hermione becsapta a könyvet.
- Ha gyáván meg akartok hátrálni, csak tessék - szólt vállat vonva. Orcáján rózsaszín foltok jelentek meg, és a szeme is jobban csillogott, mint máskor. - Nagyon jól tudjátok, hogy nem szeretek a tilosban járni, de szerintem kővé dermedni sokkal rosszabb, mint megfőzni egy bonyolult bájitalt. Ha titeket nem érdekel, hogy Malfoy-e a tettes, úgy is jó. Megyek, és visszaviszem a könyvet Madam Cvikkernek...
- Nem hittem volna, hogy megérem a napot, amikor te beszélsz rá minket egy szabálysértésre - dörmögte Ron. - Jól van, főzzük meg azt a bájitalt, de semmi körömdarab, világos?
Hermione felderült, és ismét kinyitotta a könyvet.
- Mennyi idő alatt készül el a főzet? - kérdezte Harry.
- Hát, a meghajtófüvet teliholdkor kell szedni, a juharfátyolkát pedig huszonegy napig kell párolni... Úgy saccolom, hogy kábé egy hónap alatt megleszünk vele. Feltéve, hogy minden hozzávalót be tudunk szerezni.
- Egy hónap alatt? - méltatlankodott Ron. - Annyi idő alatt Malfoy az összes mugliivadékot megtámadhatja! - Hermione szeme azonban ismét fenyegetően összeszűkült, úgyhogy gyorsan hozzátette: - De mivel jobbat nem tudunk kitalálni, essünk neki, nem igaz?
Azért később, mikor Hermione kilesett a folyosóra, hogy ellenőrizze tiszta-e a levegő, Lucy félfüllel hallotta, ahogy Ron még odasúgta Harrynek:
- Szerintem sokkal egyszerűbb lenne, ha holnap lelöknéd Malfoyt a seprűjéről.
Szombat reggel Lucy már hajnalban felébredt. Nem kelt fel mindjárt, inkább kihasználta a csöndes órát, és eltöprengett a Harryék előtt álló kviddicsmeccsen. Cseppet sem volt nyugodt és bizakodó hangulatban; félve gondolt rá, milyen hangulatban lesz a testvére, ha a Griffendél elveszíti a mérkőzést, és az sem derítette jókedvre, hogy az ellenfél a létező leggyorsabb versenyseprűkön áll ki ellenük. Sosem kívánta még ennyire, hogy Harry legyőzze a Mardekárt és főleg Malfoyt...
Fél órán át efféle torokszorító gondolatok kergették egymást a fejében. Akkor megrázta magát, kimászott az ágyból, gyorsan felöltözött, és lement reggelizni. Az iskola legtöbb tanulója még az igazak álmát aludta, de a kviddicscsapat tagjai, köztük Harry is, már ott ültek a hosszú, üres asztalnál. Ők is meglehetősen feszültnek tűntek, és reggeli közben nem sok szó esett köztük. Lucy csak fogta a bátyja kezét és egy-egy biztató pillantást küldött felé, valahányszor találkozott a tekintetük.
Ahogy közeledett a tizenegy óra, diákok egyre nagyobb csoportjai indultak el a kviddicsstadion felé. Az idő borús és nyomott volt, az ég vihart vagy esőt ígért. Mikor Harry az öltöző ajtajához ért, Lucy, Ron és Hermione még egyszer szerencsét kívántak neki. Lucy most még a szokottnál is jobban izgult, hiszen Fredet és George-ot is megölelte, mielőtt elfoglalta volna a helyét a lelátón, Ron és Hermione között.
- Ha esetleg veszítünk - szűrte a fogai között Ronnak -, magam fogom ráragasztani Malfoyt a seprűjére.
- Én pedig utána a seprűt a földbe temetem - egészítette ki Ron.
Mikor Harryék kivonultak a pályára, hatalmas zsivaj fogadta őket. A hollóhátasok és a hugrabugosok is a Mardekár ellen szurkoltak, de azért a mardekárosok sem titkolták érzelmeiket. Madam Hooch, a kviddicstanárnő felszólította Woodot és Flintet, hogy fogjanak kezet. A két csapatkapitány ezt meg is tette, de közben marcona képpel méregették egymást, és a kézfogás is acélosabbra sikeredett a kelleténél.
- Sípszóra indul a mérkőzés - mondta Madam Hooch. - Három... kettő... egy...
A tizennégy játékos a nézők üdvrivalgása közepette a levegőbe emelkedett. Harry egészen magasra felröppent az ólomszürke égbolt alatt, és hunyorogva keresni kezdte a cikeszt. Lucy tudatán kívül ugyanezt tette.
Látta, ahogy Malfoy odakiáltott valamit Harrynek, és elsuhant alatta - talán hogy megmutassa, mire képes a seprűje. A fiúnak nem volt ideje válaszolni: az egyik súlyos, fekete gurkó éppen őt célozta meg. A labda olyan közel suhant el a feje mellett, hogy a szele meglebbentette a haját.
- Ez közel volt - sóhajtotta megkönnyebülten Lucy. Közben megjelent George és ütőjét lóbálva elröppent Harry mellett, készen arra, hogy egy jól irányzott pofonnal valamelyik mardekáros felé terelje a gurkót. Sikerült is megcéloznia Adrian Puceyt, de Lucy döbbenten látta, hogy a gurkó félúton irányt változtat, és megint a bátyját támadja.
Harrynek egy gyors bukással sikerült kitérnie a nehéz labda útjából. George ezúttal Malfoy felé pofozta a gurkót, de az ismét éles kanyart írt le, s megint Harry felé suhant.
- Mégis mi ez? - kérdezte Ron, szemét le nem véve barátjáról.
- Csak Harryt támadja - állapította meg Hermione, miután látta, hogy Harry megcélozta a pálya túlsó végét, gyorsított, a gurkó pedig fütyülve röpült a nyomában.
- A gurkóknak az a dolguk, hogy minél több játékost leüssenek a seprűről, nem szokásuk egyetlen emberre koncentrálni - mondta Lucy és aggódva összekulcsolta a kezeit.
A pálya másik végében Fred várta a gurkót. Harry lebukott, hogy Fred kényelmesen suhinthasson, így a gurkó ismét célt tévesztett. Fred boldogan rikkantott egyet a sikeres ütés után, de korai volt az öröme. A gurkó úgy vonzódott Harryhez, mint vasgolyó a mágneshez: megint irányt változtatott, és menekülésre késztette a Griffendél fogóját.
Időközben eleredt az eső; súlyos vízcseppek csapódtak Lucy arcába, de őt jelen pillanatban ez cseppet sem érdekelte. Annyira lefoglalta Harry küzdelme a gurkóval, hogy jó darabig fogalma sem volt róla, mi zajlik a pályán, de végül meghallotta a kommentátorként szereplő Lee Jordan hangját:
- Az állás: hat-nulla a Mardekár javára.
A mardekárosok szuperseprűi valóban jól teljesítettek, és a megkergült gurkó sem hagyott fel a próbálkozással, hogy eltalálja kiszemelt áldozatát. Fred és George végül úgy döntöttek, hogy közrefogják Harryt, így viszont Harry már csak az ő hadonászásukat láthatta - a cikeszt még észrevenni sem volt esélye, nemhogy elkapni.
- Valaki megbütykölte ezt a gurkót - jelentette ki végül Ron.
- Ezt így nem lehet folytatni - mondta Lucy. - Nézd, George jelez Woodnak! Biztos időt akarnak kérni.
Wood a jelek szerint vette az adást, mert a következő pillanatban Madam Hooch belefújt sípjába. Harry, Fred és George megcélozták a pálya szélét - nyomukban a ragaszkodó gurkóval. Odalent a mardekáros szurkolók gúnyos füttykoncertje fogadta őket.
- Annyira utálom ezt a bagázst - jegyezte meg sötéten Lucy. - Jó lenne, ha végre befognák.
Ilyen messziről csak annyit látott, hogy Wood, Fred, George és Harry ingerülten veszekednek egymással, miközben idegesen pislognak a pálya felett körző gurkó felé. Néhány perc után Madam Hooch elindult feléjük, hogy szóljon nekik, hogy folytatódik a meccs. Harry hadarva magyarázott valamit, mire Fred és George csak aggódva bólintottak.
Az eső időközben még jobban rákezdett. Madam Hooch sípszavára Harry elrúgta magát a földtől, és a következő pillanatban a gurkó máris mögötte süvített. A fiú egyre magasabbra emelkedett, s közben bukfenceket és dugóhúzókat csinált, szlalomozott és pörgött. A közönség harsogva nevetett bukfencein.
- Nem értik - mondta idegesen Lucy a kezeit tördelve. - Tökéletesen csinálja. A lomhán kanyarodó, nehéz gurkó ellen ez a legjobb védekezés.
- De azt el kell ismerned, hogy elég abszurdnak tűnik, amit csinál - jegyezte meg Ron.
Harry most vízszintes halálkanyarban száguldani kezdett a stadion széle mentén. A Griffendél póznájánál Adrian Pucey épp Woodot igyekezett kikerülni, de Lucy most nem nagyon tudott foglalkozni ezzel. Őszintén szólva már az sem érdekelte, hogy mi lesz a meccs végeredménye, csak azért imádkozott, hogy bátyja épségben megússza ezt az egészet.
Ekkor ismét elsüvített Harry füle mellett a gurkó, mire Lucy a szája elé kapta a kezét. Testvére gyors kanyart írt hát le, és elsuhant az ellenkező irányba.
Egy ízben Harryt egy esetlen pördülésre kényszerítette a közeledő labda, mire Malfoy gúnyosan odakiáltott neki valamit. Lucy mérgesen nézett a mardekáros fiúra - és ekkor megpillantotta az aranycikeszt. Az apró labda néhány centivel Malfoy bal füle fölött lebegett - de ő a nagy nevetés közepette észre se vette.
Harry eközben egyenesbe állt, és gyorsított - a gurkó árnyékként követte -, majd egy dühös pillantás erejéig hátranézett Malfoyra. Lucy érezte, hogy Harry is meglátta, amit ő, mert habozva megállt a levegőben, de nem tudta, hogy most a labda után menjen-e vagy sem, hiszen mi van, ha éppen ezzel hívja fel a fiú figyelmét a cikeszre.
BUMM! A fiú egy másodperccel tovább habozott a kelleténél. A gurkó kihasználta ezt, és most végre célba talált - egyenesen Harry könyökének csapódott.
Lucy felsikoltott, míg Ron idegesen felugrott a padra.
- Eltört a karja - hebegte Hermione, akinek falfehér volt az arca. - Nézd, hogy tartja.
Harry már csak fél lábbal és fél kézzel kapaszkodott: törött karja bénultan csüngött alá a mélybe. A gurkó újra támadásba lendült, s ezúttal az arcát célozta meg. Gyorsan kitért előle, s zuhanórepülésben elindult Malfoy felé, aki kárörvendően vigyorgott. A mardekáros fiú szeme tágra nyílt a rémülettől: azt hitte, ő a támadás célpontja, így gyorsan kitért a bombaként zuhanó Harry útjából.
Harry most a másik kezével is elengedte a seprűnyelet. A cikesz után kapott és kábultan a markárba zárta. Most már csak a lábával tartotta magát a seprűn, amely egyenesen a talaj felé száguldott vele.
- Harry! - sikoltotta Lucy és senkivel sem törődve elindult a pálya felé.
A fiú hátborzongató puffanással csapódott bele a pálya sarába. A közönség őrjöngött, de Lucy ekkor már a füvön rohant a becsapódástól eszméletlenné vált testvére felé. Mikor odaért hozzá, akkor látta meg a sérült kart, ami egészen különös szögben lógott a fiú oldalán, de ép kezében még ott szorongatta a cikeszt.
- Harry! - rázta meg a fiú vállát Lucy. - Harry, válaszolj, nagyon kérlek, válaszolj…
Időközben Ron és Hermione is befutott, nyomukban a kiabáló griffendélesekkel. Egy másik oldalról Lockhart közelített, föntről a kviddicscsapat többi tagja szállt le mellettük, de Lucy meg se hallotta, miről beszéltek, amíg Harry hunyorogva ki nem nyitotta a szemét.
- Jaj, csak ő ne - motyogta. Nyilván Lockhartot vette észre először.
- Nem tudja, mit beszél - harsogta Lockhart az odasereglő griffendéleseknek. - Ne félj, Harry, mindjárt meggyógyítom a karod.
- Ne! - rémüldözött Harry. - Köszönöm, jó lesz így is... - Megpróbált felülni, de az elviselhetetlen fájdalom nem engedte.
- Maradj nyugton - mondta Lucy és gyorsan letörölte a kicsorduló könnyeit. Harry jól volt. Nem volt szükség könnyekre. És ha sikerül Lockhartot is leállítani, akkor semmi baj sem lesz.
- Erről nem kérek fényképet, Colin - szólt Harry rekedten, mikor Colin fényképezni kezdett.
- Feküdj csak le, Harry - csitította Lockhart. - Rutinbűbájról van szó, számtalanszor csináltam már ilyet.
- Nem mehetne el inkább a gyengélkedőbe? - sziszegte összeszorított fogai között Lucy.
- Az tényleg jobb lenne, tanár úr - erősítette meg a fülig sáros Wood, aki a fogóját ért baleset ellenére sem tudta elfojtani boldog vigyorát. - Gyönyörű rácsapás volt, Harry. Ez volt az eddigi legparádésabb megmozdulásod.
A lábak erdején átnézve Lucy megpillantotta Fredet és George-ot, akik közös erővel igyekeztek dobozba zárni a goromba gurkót. A labda még mindig nem akart veszteg maradni.
- Lépjetek távolabb - harsogta Lockhart, és felgyűrte nefritzöld talárja ujját.
- Ne... kérem... - motyogta Harry, de Lockhart már forgatta is a pálcáját, s egy szempillantás múlva a sebesült karra szegezte.
Harry látni sem akarta, mi történik vele, inkább elfordult, és behunyta a szemét. Lucy utólag azt kívánta, bárcsak neki se kellett volna végignéznie. Harry karja Lockhart bűbája után inkább egy vastag, hússzínű gumikesztyűre emlékeztető valamivé változott. Colin eszeveszett kamerakattogtatásba kezdett és a közelben állók is elfojtottak egy döbbent nyögést.
- Öhm - hümmögött Lockhart. - Hát igen, néha előfordul az ilyesmi. De a lényeg az, hogy a csonttörést megszüntettük. A többi mellékes. Nos, Harry, most menj fel szépen a gyengélkedőbe - Potter kisasszony, Weasley úr, Granger kisasszony, megtennék, hogy elkísérik? Madam Pomfrey majd... öhm, elvégzi rajta az utolsó simításokat.
Harry feltápászkodott, de furcsán féloldalasnak tűnt. Mikor végül rápillantott jobb karjára, úgy nézett ki, mint aki kis híján megint elájul. Abból, amit útközben elmondott, az derült ki, hogy a férfi nem összeforrasztotta a csontokat, hanem eltávolította őket.
Madam Pomfrey cseppet sem örült a dolognak.
- Egyenesen ide kellett volna jönnöd! - zsémbelődött, miután szemügyre vette a valaha szebb napokat látott kar szomorú, petyhüdt maradványait. - A csontforrasztás fél pillanat alatt kész van - de a csontnövesztés...
- Azért sikerülni fog, ugye? - kérdezte aggódva Lucy.
- Persze, hogy sikerülni fog, de fájdalmas lesz. - A javasasszony egy pizsamát dobott oda Harrynek. - Itt kell maradnod éjszakára.
Amíg Ron átöltöztette Harryt, Lucy és Hermione az ágy elé állított paraván túloldalán várakoztak. Az öltöztetés elég bonyolult műveletsornak bizonyult; főleg az tartott sokáig, mikor a gumiszerű, csontjavesztett kart kellett belegyömöszölni a pizsamafelső ujjába.
- Most is olyan nagy véleménnyel vagy Lockhartról, Hermione? - szólt ki a paraván mögül Ron, miközben Harry fityegő ujjait húzogatta elő a pizsamakabát ujjából. - Harry egy szóval se mondta neki, hogy filézést kér.
- Mindenki követhet el hibát - felelte Hermione. - Viszont a karod már nem fáj, igaz, Harry?
- Igaz - ismerte el a fiú. - De mást se nagyon csinál. - Az ágyra vetette magát, s karja lezuttyant a teste mellé. Hermione és Lucy félretolták a paravánt. A javasasszony egy "Pótcsont-Rapid" feliratú üveget tartott a kezében.
- Nehéz éjszakád lesz - csóválta a fejét, és teleöntött egy bögrét a füstölgő folyadékkal. - A csontnövesztés nem kellemes dolog.
A Pótcsont-Rapidot már bevenni sem tűnt kellemesnek. Harry köhögött és csuklott a maró folyadéktól. Madam Pomfrey eldünnyögött még néhány keresetlen szót a veszélyes sportokról és a kétbalkezes tanárokról, majd meghagyta Lucynek, Ronnak és Hermionének, hogy itassanak vizet Harryvel, és távozott.
- De nyertünk, és ez a fontos - vigyorodott el Ron. - Szédületesen csináltad. Malfoy olyan képet vágott... Ölni tudott volna!
- Nekem csak akkor tetszett volna az a manőver, ha ép bőrrel megúszod - morogta Lucy, de ő se tudta elfojtani a mosolyát.
- Érdekelne, mit csinált azzal a gurkóval - jegyezte meg fejcsóválva Hermione.
- Ezt is megkérdezzük tőle, miután megittuk a Százfűlé-főzetet - mondta sóhajtva Harry, és lehanyatlott a párnára. - Remélem, annak jobb íze lesz, mint ennek volt...
- Viccelsz? - fintorgott Ron. - Mardekárosok darabjai lesznek benne.
E pillanatban kitárult a gyengélkedő ajtaja, és egy sártól és víztől csöpögő brigád csörtetett be rajta: a Griffendél csapatának beteglátogatóba érkező tagjai.
- Hihetetlen zuhanás volt, Harry - lelkendezett George. - Ha láttad volna, hogyan ordibált Marcus Flint Malfoyjal! A fejéhez vágta, hogy ott volt a cikesz az orra előtt, mégse látta meg. Malfoynak nem volt kedve vigyorogni.
A csapattársak süteményt, édességet és több üveg sütőtöklevet hoztak Harrynek; odagyűltek az ágya köré, s már épp kezdett volna beindulni a buli, mikor benyitott a kórterembe Madam Pomfrey.
- A társatoknak pihenésre van szüksége! - kiabálta. - Harminchárom csontot kell visszanövesztenie! Kifelé! KIFELÉ!
Így hát Harry magára maradt… volna, ha Lucy hagyta volna. Ugyanis Lucynek esze ágában sem volt magára hagyni testvérét. Öt percen keresztül veszekedett Madam Pomfrey-vel, végül a javasasszony nagy morogva kijelentette, hogy mivel családtagról van szó, ezúttal kivételt tehet. Így Lucy idehozatta a pizsamáját Hermionével és a Harry melletti ágyon rendezkedett be. Sokáig beszélgettek a meccsről, a bátor megmozdulásról, a gurkó furcsa viselkedéséről, a Titkok kamrájáról, aztán lassan mindkettőjüket elnyomta az álom.
Jó néhány órával később, már bőven napnyugta után Lucy egyszer csak felriadt szendergéséből, az ok pedig Harry rémült kiabálása volt.
- Hagyj békén!
- Mi történt? - pattant ki a lány egyből az ágyból. Ám a látvány egyáltalán nem az volt, amire számított. Ugyanis Harry ágyán egy kis alak magasodott a fiú felett és kendővel törölgette a homlokát.
- Dobby! - jelentette ki döbbenten Harry.
Szóval ő volt Dobby: a házimanó, aki annak idején bajba keverte Harryt a Privet Drive-on. Nagy, dülledő szemei szinte világítottak a sötétben, hosszú, hegyes orrán pedig könnycsepp rezgett.
- Harry Potter visszajött az iskolába - suttogta panaszos hangon. - Pedig Dobby úgy kérlelte Harry Pottert. Jaj, uram, miért nem hallgattál Dobbyra? Miért nem ment haza Harry Potter, amikor lemaradt a vonatról?
Harry felült az ágyban, és félrelökte Dobby kendőjét.
- Mit keresel te itt? És honnan tudod, hogy lemaradtam a vonatról?
Dobby ajka megremegett. Lucy fejében szörnyű gyanú fogant meg.
- Te voltál - szólt döbbenten. - Te intézted úgy, hogy a fal ne engedjen át minket!
A házimanó szemei most a lányra szegeződtek.
- Lucy Potter, kisasszony… Dobby sokat hallott már Lucy Potterről… A gazdám sokat mesélt a kisasszonyról…
- Te intézted úgy, hogy a fal ne engedjen át minket? - kérdezte újra Lucy, most már ingerültebben.
- Úgy van, kisasszonyom. - Dobby olyan hevesen bólogatott, hogy fülei a fejét csapkodták. - Dobby elbújt, kileste Harry és Lucy Pottert, és lezárta az átjárót. Aztán ki kellett vasalnia érte a kezét - megmutatta tíz hosszú, bekötözött ujját -, de Dobby nem bánta, kisasszonyom, mert úgy hitte, hogy Harry és Lucy Potter biztonságban vannak. Dobbynak álmában se jutott eszébe, hogy Harry és Lucy Potter máshogy is el tudnak jutni az iskolába!
A manó előre-hátra hintázott, s közben egyre ingatta csúf fejét.
- Dobby annyira megdöbbent, mikor hallotta, hogy Harry és Lucy Potter mégis visszatértek az iskolába, hogy odaégette a gazdája vacsoráját! Annyi korbácsütést Dobby még soha nem kapott, uram...
Harry visszahanyatlott a párnára.
- Kis híján kicsaptak minket miattad - mérgelődött. - Azt ajánlom, tűnj el, mielőtt visszanőnek a csontjaim, különben esetleg meg talállak fojtani.
Dobby fáradtan mosolygott.
- Dobby megszokta a halálos fenyegetéseket, uram. Dobbynak otthon naponta ötször mondanak ilyet. - Azzal kifújta az orrát mocskos párnahuzatgönce egyik sarkába. Olyan szánalomra méltóan festett, hogy Lucy minden sérelme ellenére nem tudott tovább haragudni rá.
- Miért viseled ezt a rongyot? - kérdezte Harry megenyhülve.
- Ezt, uram? - Dobby a párnahuzatra bökött. - Ez a házimanó rabszolgasorsának jele. Dobby csak akkor lesz szabad, ha a gazdái ruhát adnak neki. A család nagyon vigyáz rá, hogy még egy zoknit se adjon oda Dobbynak, mert akkor Dobby örökre elhagyhatná a házukat.
Megtörölte dülledt szemét, aztán egyszerre hangot váltott:
- Harry és Lucy Potternek haza kell menniük! Dobby azt hitte, hogy a gurkója tesz majd róla, hogy...
- A te gurkód? - Lucy dühe egy szempillantás alatt újra fellángolt. Megragadta a párnahuzatot a manó nyakánál és maga felé rántotta a kis lényt. - Hogyhogy a te gurkód? Te intézted úgy, hogy a gurkó meg akarja ölni a testvéremet!?
- Nem megölni, kisasszonyom, dehogy megölni! - sápítozott Dobby. - Dobby éppen hogy meg akarja menteni Harry Potter életét! Inkább küldjék haza súlyos sérüléssel, mint hogy itt maradjon! Dobby csak akkora balesetet akart, hogy Harry Pottert hazaküldjék!
- Óh, csak akkorát? - fakadt ki Harry is. - Persze eszedben sincs elárulni nekem, miért akartad, hogy darabokban vigyenek haza, mi?
- Aj, ha Harry és Lucy Potter tudnák! - siránkozott Dobby, további könnycseppeket csorgatva a rongyos párnahuzatra és Lucy kezére. A lány gyorsan elengedte a házimanót, aki ezután lehuppant Harry takarójára. - Ha tudnátok, mit jelentetek nekünk, az alantasaknak, a rabszolgáknak, a varázsvilág elnyomottjainak! Dobby jól emlékszik, milyen világ volt Tudodki idejében! Úgy bántak velünk, házimanókkal, mint a kutyával!... Dobbyval persze még ma is úgy bánnak - tette hozzá, és megtörölte arcát a párnahuzattal. - De azért a fajtám élete sokkal könnyebb, mióta legyőztétek Tudodki nagyurat. Harry és Lucy Potter túlélték a támadást, a Sötét Nagyúr hatalma megtört, és új kor köszöntött ránk! Harry és Lucy Potter reménysugarak voltak nekünk, akik azt hittük, sosem érnek véget a sötét napok... És most, uram, kisasszonyom, szörnyű dolgok készülnek a Roxfortban, talán már el is kezdődtek, és Dobby nem engedheti, hogy Harry és Lucy Potter itt maradjanak... Most, hogy megint kezdődik elölről, most, hogy ismét kinyílt a Titkok Kamrája...
Dobby egy pillanatra megdermedt a rémülettől, azután felkapta az éjjeliszekrényen álló vizeskancsót, és jól fejbe vágta magát vele. A lendülettől leesett az ágyról. Néhány másodperc múlva visszamászott, és keresztben álló szemmel motyogta:
- Rossz Dobby, nagyon rossz Dobby...
- A Titkok Kamrája tehát valóban létezik? - suttogta Harry. - És azt mondod, egyszer már kinyitották? El kell mondanod, Dobby!
Elkapta a manó csuklóját, mivel Dobby keze ismét elindult a vizeskancsó felé.
- Mi nem vagyok mugli születésűek. Miért jelentene ránk veszélyt a Kamra?
A manó szeme világított a sötétben.
- Jaj, uram, ne kérdezz többet szegény Dobbytól - hebegte. - Sötét dolgok készülnek ezen a helyen, de Harry és Lucy Potter nem lehetnek már itt, mikor bekövetkeznek. Menj haza, Harry Potter. Menj haza és vidd a testvéredet is! Nem keveredhetsz bele ebbe, túl veszélyes...
- Ki fenyeget minket, Dobby? - kérdezte most már Lucy is. Harry továbbra is szorosan markolta a manó csuklóját, hogy az ne csapkodhassa a fejét a vizeskancsóval. - Ki nyitotta ki a Kamrát? És ki nyitotta ki előző alkalommal?
- Nem, nem, Dobby nem mondhatja el, kisasszonyom! - sipította a manó. - Menjetek haza, Lucy Potter, menjetek haza!
- Nem megyünk sehova! - csattant fel Lucy. - Az egyik legjobb barátunk mugli születésű. Ha a Kamrát tényleg kinyitották, ő lesz az első áldozat...
- Pontosan, itt kell maradnunk - tette hozzá Harry. - Meg kell akadályoznunk, mielőtt egy embert is megtámad a szörny!
- Harry és Lucy Potter kockára teszik az életüket a barátaikért! - óbégatott Dobby az ámulattól és saját kínjától megmámorosodva. - Milyen nemes! Milyen hősies! De nem, a saját életüket kell menteniük! Harry és Lucy Potternek nem szabad...
Dobby hirtelen mozdulatlanná dermedt, és denevérfülét hegyezte. Lucy és Harry is hallották, amit ő: a folyosóról közeledő léptek zaja szűrődött be.
- Dobbynak mennie kell! - suttogta a manó.
Hangos pukkanás hallatszott, és Harry azon kapta magát, hogy a levegőt markolja. Mindketten gyorsan visszafeküdtek az ágyukba, s arccal egymás felé fordultak; Lucy a sötét folyosóra is rálátott.
A léptek egyre közeledtek, s néhány másodperc múlva Dumbledore háta tűnt fel az ajtóban. Az igazgató hosszú köntöst és hálósipkát viselt, s egy szoborszerű valami egyik végét fogta a kezében. A következő pillanatban McGalagony professzor is feltűnt, ő cipelte a szobor lábát. Közös erővel letették terhüket az egyik ágyra.
- Hívja Madam Pomfreyt! - suttogta Dumbledore. McGalagony sietős léptekkel elhaladt a testvérpár ágya mellett, és eltűnt a sötétben. Harry és Lucy mozdulatlanul feküdtek; úgy tettek, mintha aludnának, de a sötétben látták a másik szemének csillogását. Nemsokára izgatott suttogást hallott, majd ismét feltűnt McGalagony, nyomában Madam Pomfrey-vel.
A javasasszony hálóingben volt, s éppen belebújt egy kardigánba. Mikor meglátta a szobrot, felsikkantott.
- Mi történt? - fordult Dumbledore-hoz, majd az ágy fölé hajolt.
- Újabb támadás - felelte az igazgató. - Minerva talált rá a lépcsőn.
- Egy fürt szőlő hevert mellette - tette hozzá McGalagony professzor. - Valószínűleg éppen ide tartott, hogy titokban meglátogassa Potteréket.
Lucynek összeszorult a torka. Lassan felemelkedett egy kicsit az ágyban, hogy jobban lássa az ágyon fekvő szobrot. A mozdulatlan arcot megvilágította a holdfény.
Colin Creevey volt az. A fiú tágra nyílt szeme a plafonra meredt; felemelt kezében fényképezőgépét szorongatta.
- Kővé dermedt? - kérdezte suttogva Madam Pomfrey.
- Igen - bólintott McGalagony. - Még rágondolni is rossz... Ha Albus nem indult volna épp el forró csokoládéért, kit tudja, mi történt volna...
Mindhárom felnőtt Colinra meredt. Azután Dumbledore előrehajolt, és kivette a kamerát a fiú kezéből.
- Gondolja, hogy sikerült lefényképeznie a támadóját? - kapott az ötleten McGalagony.
Dumbledore nem felelt. Kinyitotta a gép hátulját.
- Uramisten! - hüledezett Madam Pomfrey.
A kamerából gőzoszlop csapott ki. Lucy három ágynyi távolságból is érezte az égett műanyag csípős szagát.
- Elolvadt - csóválta a fejét Madam Pomfrey. - Elolvadt az egész...
- Mit jelenthet ez, Albus? - kérdezte nyugtalanul McGalagony.
- Ez azt jelenti - felelte Dumbledore -, hogy a Titkok Kamráját valóban kinyitották.
Madam Pomfrey a szája elé kapta a kezét. McGalagony rámeredt Dumbledore-ra.
- De Albus... Ki tehette?
- Nem az a kérdés, hogy ki. - Dumbledore homlokát ráncolva nézte Colint. - Az a kérdés, hogy hogyan.
Lucy McGalagonyra nézett. A tanárnő arckifejezése elárulta, hogy ő sem tudja mire vélni Dumbledore szavait. Ezután összenézett testvérével: mindkettőjük szemében ugyanaz a félelem ült.
Újabb vereség. Vasárnap reggel az előző napi meccstől volt hangos a nagyterem. Draco Malfoy a Mardekár asztalánál reggelizett és alig bírta palástolni csalódottságát és dühét, ahogy végignézett a Griffendél boldog asztalánál ülő arcokon. Most ők vezettek. De korai az örömük, hiszen hosszú még az év.
De a legjobban mégis az bántotta, hogy Potter ismét legyőzte őt - méghozzá sérült karral. Elkapta a cikeszt, ami ott volt alig pár centire tőle és neki, Draconak kellett volna megszereznie. Marcus Flint teljesen jogosan hordta le őt a meccs után, nem mintha ezt valaha is elismerte volna. De természetesen nem tette őt ki a csapatból - akkor vissza kellett volna adnia a Nimbusz Kétezeregyeseket.
Kárpótlásnak talán azt nevezhette volna, hogy Potter eltörte a karját, majd Lockhart jóvoltából ki is filéztette. De a félelem és az aggodalom, amit Lucy arcán látott, még a kárörömét is lelombozta. Egyszerűen képtelen volt tartósan a lány arcára nézni, annyira mélyen érintette az aggodalma. Nem szerette így látni: legyen vidám, dühös, elszánt vagy bármi más, csak szomorú és kétségbeesett ne.
Ökölbeszorult a keze. Valahányszor a lányra gondolt, mindig olyan érzések törtek elő benne, amiket nem engedhetett meg magának. Egy Malfoy nem érez megértést, csak megvetést - mondta neki mindig az apja. És Draco engedelmeskedett is ezeknek a szavaknak, de valahol a lelke mélyén érezte, hogy ez nagyon nem volt rendben.