Chapter 21
A párbajszakkör
Lucyt vasárnap reggel a gyengélkedő ablakain beáradó napfény és Madam Pomfrey hangja ébresztette fel. Lassan felült az ágyban, és Colin felé pislogott, de most azt az ágyat takarta el a paraván, ami mögött Harry előző nap átöltözött. Mellette Harry balkézzel reggelizett, míg a javasasszony tornáztatta a beteg karját.
- Minden rendben van - felelte Madam Pomfrey Lucy aggódó tekintetére, majd Harryhez fordult. - Ha végeztél az evéssel, elmehetsz.
Harry gyorsan befejezte a reggelit, majd Lucyvel együtt kapkodva felöltözött, és már rohantak is a Griffendél-toronyba. Be akartak számolni barátainak Colin sorsáról és Dobbyról, de Ron és Hermione nem voltak a hálókörletben. Elindultak hát, hogy megkeresse őket. Fogalmuk sem volt, hogy hol lehetnek, Harryt pedig őszintén szólva kicsit bántotta is, hogy barátait nem érdekli kicsontozott karjának állapota. De Lucy vígasztaló szavai után gyorsan megnyugodott.
Mikor elhaladtak a könyvtár bejárata előtt, összetalálkozott Percyvel. A prefektusfiú sokkal jobb hangulatban volt, mint legutolsó találkozásuk alkalmával.
- Sziasztok! - köszönt vidáman. - Gyönyörűen repültél tegnap - mondta Harrynek. - Csodálatosan. A Griffendél átvette az első helyet a házak versenyében - ötven pontot szereztél nekünk!
- Nem láttad Ront és Hermionét? - kérdezte Harry.
Percy arcán kissé elhalványult a mosoly.
- Nem - válaszolta. - De nagyon remélem, hogy Ron nem megint egy lányvécében ücsörög...
Lucy és Harry udvariasan nevettek. Megvárták, amíg Percy látótávolságon kívül kerül, aztán egyenesen Hisztis Myrtle mosdója felé iramodtak - bár fogalmuk sem volt, mit keresnének ott a barátaik. A vécéhez érve körülnéztek, hogy nincs-e a közelben Frics vagy valamelyik prefektus, azután benyitottak az ajtón.
Az egyik fülkéből hangok szűrődtek ki.
- Mi vagyunk azok - szólt hangosan Lucy, és becsukta maguk mögött az ajtót. A fülkéből koppanás, loccsanás és ijedt sikkantás hallatszott, majd a kulcslyuk mögött megjelent Hermione szeme.
- Harry! Lucy! - kiáltott a lány. - A szívbajt hoztátok ránk. Gyertek be... Hogy van a karod?
- Jól - válaszolta Harry, miközben Lucyvel együtt beoldalazott a szűk fülkébe.
A vécékagyló tetején egy régi üst állt, s a halk pattogás elárulta, hogy tűz is ég alatta. Hermione kitűnően értett a vízálló, hordozható tüzek elővarázslásához.
- Meglátogattunk volna - szabadkozott Ron, miután Lucy nagy nehezen bezárta a fülke ajtaját -, de arra gondoltunk, hogy jobb, ha mihamarább elkezdjük főzni a Százfűlevet... Ez a vécé tűnt a legalkalmasabb helynek.
Harry elkezdte mesélni, mi történt Colinnal, de Hermione a szavába vágott.
- Igen, tudunk róla. Hallottuk, amikor McGalagony elmondta Flitwicknek. Ezért is döntöttünk úgy, hogy nyomban hozzálátunk a főzéshez.
- Minél előbb szedjük ki a vallomást Malfoyból, annál jobb - bólogatott Ron. - Megmondjam, szerintem mit történt? Malfoy bedühödött a kviddicsmeccs miatt, és Colinon tombolta ki magát.
Hermione ezalatt marékszámra szórta a disznópázsitot a főzetbe.
- Más újságunk is van - mondta Lucy. - Az éjjel meglátogatott minket Dobby.
Ron és Hermione csodálkozva néztek rájuk. Lucy és Harry felváltva számoltak be mindenről, amit a manótól hallottak - és arról is, amit nem hallottak tőle. Barátaik tátott szájjal hallgatták őket.
- Egyszer már kinyitották a Titkok Kamráját? - hüledezett Hermione.
- Összeállt a kép - jelentette ki diadalmasan Ron. - Biztos Lucius Malfoy nyitotta ki, amikor idejárt, és most a mi Draco barátunk folytatja a családi hagyományt. Tiszta sor. Kár, hogy Dobby nem mondta el, miféle szörnyeteg van abban a kamrában. Egyszerűen nem értem, hogyan tud az a valami úgy kóborolni az iskolában, hogy senki nem veszi észre.
Hermione megvonta a vállát.
- Talán láthatatlan - mondta, és beledobott pár piócát az üstbe. - Vagy jól tudja álcázni magát. Mondjuk, lovagi páncéllá válik. Valahol olvastam kaméleonkísértetekről...
- Túl sokat olvasol, Hermione - legyintett Ron, és fátyolkákat szórt a piócákra. Azután öszszegyűrte az üres fátyolkás zacskót, és Harryhez fordult. - Szóval Dobby miatt maradtunk le a vonatról, és neki köszönheted a kartörésedet is... - Ron megcsóválta a fejét. - Tudod, mit, Harry? Lehet, hogy a következő mentőakciója az életedbe kerül.
- Ha rajtam múlik, nem - jelentette ki elszántan Lucy.
Hétfő reggelre már mindenki tudott róla, hogy Colin Creevey merénylet áldozata lett, és élettelenül fekszik a gyengélkedőn. Rémhírek és gyanúsítgatások tömkelege kapott lábra. Az elsősök már csak csapatokban mertek közlekedni, attól tartva, hogy egyedül megtámadják őket.
Ginnyt, aki a bűbájtanórán Colin Creevey mellett ült, nagyon megviselték az események - azonban Lucy úgy érezte, hogy Fred és George nem a legjobb módszerekkel igyekeznek felvidítani a húgukat. A fiúk ugyanis tréfa gyanánt szőrt meg dudorokat varázsoltak az arcukra, és lesből kiugráltak a kislány elé. Csak akkor hagyták ezt abba, mikor Percy dühtől tajtékozva közölte velük: megírja az anyjuknak, hogy Ginnynek lidérces álmai vannak miattuk.
Ezzel egy időben az iskolában feltűnően megnőtt a kereslet a talizmánok, amulettek és egyéb önvédelmi eszközök iránt. Neville Longbottom vett egy hatalmas és rettentően büdös zöldhagymát, egy piros kristályt és egy rothadó gőtefarkat aztán a többi griffendéles elmagyarázta neki, hogy őt nem fenyegeti veszély, hiszen aranyvérű.
- Az első áldozat Frics volt - rázta a fejét szorongva Neville -, és mindenki tudja, hogy én majdnem kvibli vagyok.
December második hetében McGalagony professzor szokás szerint összeírta azoknak a nevét, akik az iskolában akartak maradni karácsonyra. Lucy, Harry, Ron és Hermione is feliratkoztak a listára; úgy tudták, hogy Malfoy sem utazik haza, és ezt felettébb gyanúsnak vélték. Ugyanakkor a karácsonyi szünet ideális alkalmat kínált rá, hogy használják a Százfűlé-főzetet, és kicsikarják Malfoyból a vallomást.
Sajnos azonban a főzet még nem készülhetett el teljesen: hiányzott hozzá a bikornisszarv és a bumszalagbőr, ezeket pedig csak Piton privát készletéből szerezhették meg. Lucy a maga részéről még Mardekár legendás szörnyével is szívesebben találkozott volna, mint hogy Piton rajtakapja őt, amint betör a szobájába. A csütörtök délutáni dupla bájitalóra azonban feltartóztathatatlanul közeledett; ideje volt hát kidolgozni a tervet.
- El kell terelnünk a figyelmét - magyarázta Hermione. - Akkor egyikünk besurranhat a szobájába, és kihozhatja, amit kell.
Lucy, Harry és Ron aggódva pislogtak a lányra.
- Legjobb lesz, ha én vállalom magát a lopást - folytatta Hermione tárgyilagos hangon. - Benneteket kicsapnak a következő stikliért, nekem viszont még nincs priuszom. Nem lesz más dolgotok, mint összehozni egy kis zűrzavart, ami úgy öt percre eltereli Piton figyelmét.
Lucy elfintorodott. Piton óráján zűrzavart kelteni - ez körülbelül annyira volt veszélytelen dolog, mint szemen bökdösni egy alvó sárkányt.
A csütörtöki bájitalórát a szokásos helyen, az egyik tágasabb pinceteremben tartották. Húsz gőzölgő üst állt a hozzávalók - és a rézmérlegeket hordozó faasztalok között. Piton fel-alá járkált a teremben, és gonosz megjegyzéseket tett a griffendélesek munkájára - ezeket a mardekárosok kaján kuncogással honorálták. Malfoy, aki Piton kedvenc diákja volt, folyton halszemeket pöckölt Ron és Harry felé; a fiúk azonban tudták, mi lesz, ha visszadobálnak: büntetést kapnak, mielőtt annyit mondhatnának, hogy "igazságtalan". (Bár Lucynek néha sikerült észrevétlenül visszadobni, egyenesen a fiú üstjébe, amikor senki sem figyelt.)
Lucy dudordagasztó szirupja túl hígra sikeredett, de most kisebb gondja is nagyobb volt ennél. Hermionét figyelte, és várta a jelet; szinte meg se hallotta Pitonnak a munkájához fűzött gúnyos kommentárját. Mikor a tanár továbbállt, hogy Neville-t is leteremtse, Hermione biccentett Lucynek.
Lucy leguggolt üstje mögé, és előkapta zsebéből a Fredtől szerzett Filibuster-csillagszórót. Varázspálcájával megpöccintette, mire a csillagszóró nyomban zizegni kezdett. Most már csak másodpercei voltak a cselekvésre; felegyenesedett, célzott, és eldobta a csillagszórót - ami egyenesen Monstro üstjébe pottyant.
Monstro szirupja szökőárként kirobbant az üstből. Mindenki, akire ráfröccsent, rémült sikoltozásba kezdett. Malfoy az arcába kapott egy adagot, s orra nyomban akkor lett, mint egy lufi; Monstro lapostányér méretűre duzzadt szemekkel kóválygott a teremben. Piton igyekezett rendet teremteni, és kideríteni; hogy mi történt. Harry megbökte Lucyt, így a lány épp elkapta a pillanatot, amikor Hermione a fejetlenséget kihasználva kiosont az ajtón.
- Csendet! CSEND LEGYEN! - üvöltötte Piton. - Akire ráfröccsent a főzet, jöjjön ide hozzám lohasztóléért. Ha megtudom, hogy ki volt ez...
Lucy és Harry visszafojtott nevetéssel figyelték Malfoyt, aki görögdinnye-orrát cipelve rohant a tanárhoz. A fél osztály odagyűlt Piton asztalához; volt, akinek a karja dagadt furkósbot méretűre, mások nem tudták kinyitni a szájukat, mert ajkuk óriási hurkává vált. Lucy újra meg újra az ajtó felé sandított; egy perc múlva Hermione dudorodó talárral visszalopódzott a terembe.
Mikor mindenki megkapta az ellenszert és a különféle daganatok lelohadtak, Piton odalépett Monstro üstjéhez, és kihalászta belőle a csillagszóró megfeketedett maradványát. A teremben egyszerre néma csend lett.
- Ha rájövök, hogy ki dobta ezt - suttogta Piton -, teszek róla, hogy kicsapják az iskolából.
Villogó szemmel meredt hol Harryre, hol Lucyre, akik rémületüket palástolva igyekeztek tanácstalan arcot vágni. Csak akkor könnyebbültek meg kissé, mikor megszólalt az óra végét jelző csengő.
- Tudja, hogy mi voltunk - mondta Lucy barátainak, miközben Hisztis Myrtle mosdója felé ügettek. - Láttam rajta, hogy tudja.
Hermione az üstbe szórta a frissen szerzett hozzávalókat, és lázasan kevergetni kezdte a főzetet.
- Két hét múlva kész - jelentette vidáman.
- Pitonnak nincs bizonyítéka - nyugtatta meg a testvérpárt Ron. - Mit tehetne ellenetek?
- Ne félj, kitalál valamit - felelte sötéten Harry, és a fortyogó főzetre meredt.
Egy héttel a történtek után Harry, Lucy, Ron és Hermione vacsorára menet kisebb csődületet pillantottak meg a bejárati csarnokban. A faliújság előtt összegyűlt diákok egy frissen kitűzött pergamenlapot olvasgattak.
Seamus Finnigan és Dean Thomas odaléptek a négyeshez.
- Párbajszakkör indul az iskolában - újságolta Seamus. - Ma este lesz az első alkalom. Nem is rossz ötlet, manapság nem árt, ha az ember gyakorolja a párbajozást...
- Miért, gondolod, hogy Mardekár szörnyetege párbajozik az áldozataival? - kérdezte gúnyosan Ron, de azért ő is elolvasta a hirdetményt.
- Én mindenképp megyek - jelentette ki elszántan Lucy és sokat sejtetve összenézett Ronnal. - Legalább meg tudom leckéztetni Malfoyt, ha még egyszer beszól valakinek…
- Tényleg hasznos lehet - fordult Hermionéhez Harry, mikor már a vacsoraasztalnál ültek. - Elmegyünk?
Hermionét is érdekelte a dolog, úgyhogy nyolc órakor mind a hárman visszatértek a nagyterembe. A hosszú asztalok addigra eltűntek; helyettük lebegő gyertyák ezreivel megvilágított, aranyszínű színpad került az egyik fal mellé. A mennyezet bársonyos feketén borult a varázspálcájukat szorongató diákok fölé.
A iskolából jóformán mindenki megjelent az izgalmasnak ígérkező eseményen.
- Kíváncsi vagyok, ki tartja a tanfolyamot - morfondírozott Hermione, miközben barátaival befurakodtak a tömegbe. - Valaki azt mondta, Flitwick fiatal korában párbajbajnok volt.
- Mindegy, hogy ki tartja, csak ne... - kezdte Harry, de a mondat itt csalódott nyögésbe fulladt. Ekkor ugyanis Gilderoy Lockhart lépett a színpadra - ezúttal szilvakék talárban -, s nyomában nem más érkezett, mint a fekete taláros Piton.
Lockhart csendre intette a diákokat, és fontoskodva megszólalt:
- Gyertek közelebb! Mindenki lát engem? Mindenki jól hall? Remek...
- Nos, kedves fiúk-lányok, Dumbledore professzor engedélyt adott rá, hogy megszervezzem ezt a kis párbajszakkört, melynek célja nem más, mint hogy felkészítsen titeket arra az esetre, ha esetleg meg kell védenetek magatokat. Jómagam számtalanszor kerültem ilyen helyzetbe - a részleteket lásd megjelent műveimben.
- Engedjétek meg, hogy bemutassam segédemet, Piton professzort - folytatta Lockhart, és széles mosolyt villantott Pitonra. - A tanár úr azt mondja, ő maga sem teljesen járatlan a párbajozás művészetében. Felkértem hát, hogy asszisztáljon nekem egy rövid bemutató erejéig. Nyugalom, nem kell aggódnotok: ügyelni fogok rá, hogy ne tegyek kárt a bájitaltanárotokban.
- Nem hittem volna, hogy valaha ilyet mondok, de Piton egyszer az életben tehetne nekünk egy szívességet és „véletlenül" kinyírhatná Lockhartot - suttogta rosszmájúan Lucy.
- Vagy Lockhart Pitont, bár erre nincs sok esély - felelte Harry.
- Az lenne a legjobb, ha kölcsönösen kinyuvasztanák egymást - mondta Ron és a hármas egymásra vigyorgott, amíg Hermione le nem pisszegte őket.
Piton ajka gonosz vigyorra húzódott. Lucy nem is értette, miért mosolyog még Lockhart; ha őrá nézett volna így Piton, inkább azon törte volna a fejét, hogy merre szaladjon.
Lockhart és Piton szembefordultak egymással, és meghajoltak - mármint Lockhart bemutatott egy cifra gesztusokkal kísért meghajlást, Piton pedig türelmetlenül biccentett. Azután kard módjára felemelték a varázspálcájukat.
- Amint látjátok, felvettük a szabályos alapállást - magyarázta Lockhart feszülten figyelő hallgatóságának. - Most háromig számolok, és akkor egymásra szórjuk az első átkot. Természetesen egyikünk sem dolgozik halálos átokkal.
- Arra nem mernék mérget venni - morogta Harry, a fogait csikorgató Pitont figyelve.
- Egy... kettő... három.
Mindketten megsuhintották varázspálcájukat. Piton így kiáltott: - Capitulatus! - mire pálcájából tűzpiros fénysugár lövellt ellenfele felé. Lockhartot telibe találta az átok; lerepült az emelvényről, háttal a falnak csapódott, és összerogyott, mint egy zsák.
Malfoy és néhány mardekáros tapssal jutalmazta a mutatványt. Hermione lábujjhegyre állt, és aggodalmaskodva pislogott Lockhart felé.
- Ugye, nem esett baja?
- Kit érdekel? - kérdezett vissza kórusban Lucy, Ron és Harry. Lockhart fejéről lerepült a süveg, s ondolált haja is alaposan összekócolódott.
- Remélem, jól figyeltetek - szólt rekedten, mikor végre sikerült feltápászkodnia, és visszamásznia az emelvényre. - Ez egy lefegyverző bűbáj volt. Amint látjátok, elvesztettem a pálcámat - oh, köszönöm, Brown kisasszony. Valóban jó ötlet volt ezt bemutatni nekik, Piton professzor, de ha nem sértem meg vele, nyilvánvaló volt, hogy mire készül. Ha akarom, könnyűszerrel hatástalaníthattam volna a bűbájt. Mindazonáltal úgy gondoltam, célszerű, ha a gyerekek ilyet is látnak...
Piton gyilkos tekintettel meredt rá, s Lockhart gyorsan témát váltott:
- Bemutatónak ennyi elég is volt. Most lemegyek közétek, és párokba rendezlek titeket. Piton professzor, ha megtenné, hogy segít nekem...
A két tanár elindult a tömegben, és megszervezte a párokat. Lockhart jóvoltából Neville Justin Flinch-Fletchley-vel került össze, de Harryékhez Piton ért oda előbb.
- Válasszuk szét egy kicsit az álompárost - szólt fagyos mosollyal a tanár. - Weasley, te Finnigan párja leszel. Potter...
Harry automatikusan Lucy felé fordult.
- Nem, nem - rázta a fejét Piton. - Malfoy, gyere csak ide. Lássuk, mire mész a híres Potterrel. Granger kisasszony, maga Bulstrode kisasszonnyal vív meg, Potter kisasszony, te pedig...
- Nem vívhatnék meg én Malfoyjal? - kérdezte reménykedve Lucy. Már régóta viszketett a tenyere a fiúra és az esélye, hogy legálisan szórjon rá néhány rontást…
- Öt pont a Griffendéltől, mert félbeszakítottál engem - mondta csak úgy mellékesen Piton, mielőtt befejezte volna a mondatát. - Te pedig Parkinson kisasszony párja leszel.
Malfoy és Pansy Parkinson vigyorogva odaléptek, s a nyomukban egy olyan leányzó érkezett, aki erősen emlékeztette Lucyt a Viszonyom a Vasorrúval című könyv egyik illusztrációjára. Kövér volt, és széles álla erőszakosan meredt előre. Hermione bizonytalan mosollyal köszönt neki, de a lány nem viszonozta az üdvözlést.
- Mindenki forduljon szembe az ellenfelével! - harsogta Lockhart, immár újra az emelvényről. - Meghajlás!
Lucy és Pansy épp csak biccentettek, s közben egy pillanatra sem vették le a szemüket egymásról.
- Pálcát szegezz! - hangzott a következő vezényszó. - Háromra lőjetek egymásra lefegyverző bűbájt - de tényleg csak lefegyverzőt, nehogy valaki megsérüljön. Egy... kettő... három!
Lucy megsuhintotta pálcáját, de Pansy már kettőre megmozdult. Átka telibe találta Lucyt, aki úgy érezte, mintha fejbe vágták volna egy palacsintasütővel. Megtántorodott, de mikor rájött, hogy nem esett különösebb baja, gyorsan Pansyra szegezte pálcáját, és így kiáltott:
- Rictusempra!
A pálcából kilövellő ezüst sugárnyaláb gyomron találta a lányt, aki nyomban kétrét görnyedt, és vihogni kezdett. Ezt Lockhart is észrevette, és a harcoló párok feje fölött rákiáltott Lucyékre:
- Lefegyverzésről volt szó!
Lucy a csiklandozó bűbájjal átmenetileg harcképtelenné tette Pansyt. Sportszerűtlennek érezte volna újabb átkot küldeni földön fetrengő ellenfelére, ezért inkább várt. Vesztére, mert Pansy két nevetési roham között rászegezte a pálcáját, és valahogy kinyögte átkát:
- Tarantallegra!
A következő pillanatban Lucy lába szapora táncba kezdett.
- Elég! Elég! - kiabálta Lockhart, de a párbajnak végül Piton beavatkozása vetett véget.
- Finite incantatem! - kiáltotta a professzor, mire Lucy lába nyomban megállt, Pansy pedig abbahagyta a nevetést. Végre mindketten körülnézhettek.
Zöld füstfelhő lebegett a küzdőpárok feje fölött. Neville és Justin zihálva hevertek a padlón, Ron pedig az ölében tartotta a hamuszín arcú Seamus fejét, és valamit magyarázott a törött varázspálcájáról. Harry és Malfoy alig akarták abbahagyni a küzdelmet, folyamatosan a másik mozdulatát lesték és egyáltalán nem bíztak a másikban (érthető módon). Hermione és Millicent Bulstrode azonban még mozogtak: Millicent a hóna alatt szorongatta Hermione fejét, aki vinnyogott fájdalmában. Varázspálcáik gazdátlanul hevertek a földön.
Harry odaugrott, és lerángatta Millicentet Hermionéról. Nem volt könnyű dolga, hiszen a lány sokkal nagyobb volt nála.
Lockhart fejcsóválva járkált a párbajhősök között.
- Istenem, istenem - sopánkodott. - Kelj fel, Macmillan... Csak óvatosan Fawcett kisaszszony... Csípd össze, Boot, akkor egykettőre eláll a vérzés...
- Jobb lesz, ha inkább azt tanítom meg nektek, hogyan kell kivédeni az ellenséges átkot. - Lockhart kezét tördelve álldogált a terem közepén. Pitonra nézett, de mikor a professzor visszanézett rá, inkább elkapta a tekintetét. - Kérek két önként vállalkozót. Longbottom és Finch-Fletchley, gyertek, mondjuk, ti.
- Nem túl jó ötlet, Lockhart professzor. - Piton úgy úszott oda, mint egy hatalmas, gonosz denevér. - Longbottom a legegyszerűbb átokkal is katasztrófát okoz. Gyufásskatulyában fogjuk felküldeni Finch-Fletchley maradványait a gyengélkedőbe.
Neville kerek és rózsaszín arca még pirosabb színt öltött.
- Legyen inkább Malfoy és Potter - tette hozzá Piton kaján mosollyal.
- Kitűnő! - lelkendezett Lockhart, és a terem közepére terelte a két fiút. A többiek engedelmesen utat nyitottak nekik. - Figyelj, Harry - szólt Lockhart. - Mikor Draco rád szegezi a pálcáját, te csináld ezt.
Azzal felemelte saját pálcáját, és megpróbálkozott egy bonyolult lengetős figurával, de az egészből csak annyi lett, hogy a végén elejtette a pálcát. Piton gúnyos mosolyától kísérve gyorsan lehajolt érte, és így szólt:
- Hoppá... Egy kicsit izgatott a pálcám.
Piton odalépett Malfoyhoz, és valamit súgott neki. Malfoy elvigyorodott. Lucy a kör széléhez araszolt és készenlétben tartotta a pálcáját, felkészülve arra, hogy bármikor lefegyverezze Malfoyt. Harry nyugtalanul pillantott Lockhartra:
- Tanár úr, megmutatná még egyszer a védekezést?
- Betojtál? - sziszegte Malfoy halkan, hogy Lockhart ne hallja.
- Csak szeretnéd - vetette oda Harry.
Lockhart kedélyesen megveregette Harry vállát.
- Csak csináld, ahogy mutattam, fiam.
- Dobjam el a pálcámat?
Lockhart azonban már nem figyelt rá.
- Három... kettő... egy... tessék! - harsogta. Malfoy felemelte a pálcáját, és így kiáltott:
- Serpensortia!
A pálca vége mintha felrobbant volna. Lucynek a szája is tátva maradt a döbbenettől. A pálcából egy hosszú fekete kígyó csusszant ki. Lehuppant a földre a küzdő felek között, és nyomban felemelte a fejét, támadásra készen. A közelben állók sikoltozva hátrálni kezdtek, Lucy azonban a helyén maradt, kezében a pálcáját szorongatva, de fogalma sem volt arról, hogyan kell egy ilyen mágikus kígyót eltűntetni.
- Ne mozdulj, Potter - szólt higgadtan Piton. Pár másodpercig élvezettel nézte Harry és a dühös kígyó kettősét. - Mindjárt eltüntetem...
- Majd én! - rikkantotta Lockhart, és a kígyóra szegezte pálcáját.
Hatalmas dörrenés rázta meg a terem falait; a kígyó, ahelyett, hogy eltűnt volna, négy méter magasra felrepült, majd nyekkenve visszazuhant a padlóra. Ettől persze még dühösebb lett; sziszegve megindult Lucy felé, újra felemelte fejét, és méregtől csöpögő fogakkal támadni készült.
A lány nem tudott mozdulni. Hiába sikoltozta minden idegszála, hogy meneküljön, szinte megbabonázta a kígyó szeme. Csak akkor tért magához kábulatából, amikor egy másik, sokkal erősebb és hangosabb sziszegés ütötte meg a fülét. Ha nem látta volna, hogy Harry szája mozgott, nem hitte volna el. Harry beszélt - beszélt, méghozzá kígyónyelven, és parancsára a kígyó visszaroskadt a földre, mint egy fekete, vastag locsolócső. Lucy azonban nem nyugodott meg. Tudta, hogy a kígyó már nem fogja bántani, de halálra rémítette a jelenet, aminek az előbb szemtanúja volt.
Harry… a testvére, a bátyja, a családja… Harry párszaszájú volt.
A fiú Lucyre nézett; vigyorgott, mint akinek fogalma sem volt arról, milyen képességét mutatta be az előbb. Lucy tudta, hogy ebben a feszült légkörben, amikor merényletek történnek Mardekár szörnyetege miatt, párszaszóul beszélni maga volt az öngyilkosság. Biztos volt benne, hogy Harrynek fogalma sem volt arról, mit is tett az előbb, különben biztos nem tette volna.
A végtelennek tűnő pillanatot Justin Flinch-Fletchley szakította félbe, aki enyhén remegve, de Lucy elé állt, majd dühösen és rémülten rákiáltott Harryre:
- Hagyd őt békén!
- Justin, állj le! - tolta el az útjából Lucy a fiút és testvéréhez sietett, aki csak zavartan pislogott.
- Mi a baj? - kérdezte értetlenül.
- Majd odakint elmagyarázom - legyintett türelmetlenül Lucy és elkezdte kifelé vonszolni a fiút. Harry azonban makacskodott.
- Nem értem… mi a baj?
- Később.
Piton eközben előrelépett, és intett a pálcájával - a kígyó nyomban fekete füstpamaccsá változott -, majd a Potter testvérpárra nézett. Összeszűkült szemmel, töprengve fürkészte őket, tekintete ide-oda vándorolt közöttük.
Lucy el se tudta képzelni Harry helyzetét, aki csak értetlenül pislogott körbe, de mindenhol a terembe zsúfolódott tömeg ellenséges, gyanakvó moraja fogadta.
- Gyere - hallotta Ron suttogását, aki közben csatlakozott hozzájuk és megragadta Harry talárjának ujját. - Gyerünk már... Menjünk innen...
Barátja segítségével Lucy kivezette Harryt a teremből. Hermione is velük tartott. Ahogy az ajtó felé haladtak, a diákok úgy húzódtak félre az útjukból, mintha fertőző betegséget terjesztenének. Harry szemmel láthatóan nem tudta mire vélni a többiek furcsa viselkedését, Lucy, Ron és Herrnione pedig mindaddig egy szót sem szólt, amíg fel nem értek a Griffendél-torony üres klubhelyiségébe. Ott Ron leültette Harryt egy karosszékbe, és így szólt:
- Miért nem mondtad el, hogy párszaszájú vagy?
- Micsoda vagyok? - csodálkozott Harry.
- Párszaszájú! Beszélsz a kígyók nyelvén! - magyarázta Lucy idegesen.
- Ja igen, azt tudom - bólintott Harry. Olyan hangsúllyal mondta, mintha semmiség lenne. - Illetve ez még csak a második alkalom volt, hogy tapasztaltam. Egyszer az állatkertben véletlenül rászabadítottam Dudleyra egy óriáskígyót... Hosszú történet - a kígyó elmondta, hogy még sose járt Brazíliában, és én akaratlanul kiszabadítottam. Akkor még nem tudtam, hogy varázsló vagyok...
- Egy óriáskígyó elmondta neked, hogy sose járt Brazíliában? - hebegte Ron.
- Mi van abban? - vont vállat Harry. - Biztos egy csomó ember képes erre.
- Nem, nagyon tévedsz - rázta a fejét Lucy. - Ez nagyon ritka képesség, és rosszat jelent.
- Mi az, hogy rosszat jelent? - csattant fel mérgesen Harry. - Mi ütött belétek? Ha nem mondtam volna a kígyónak, hogy hagyja békén Lucyt...
- Szóval azt mondtad neki? - kérdezte Ron, aki hátrébb állt és nem látta a kígyó viselkedését, miután Harry szólt hozzá.
- Hogyhogy...? Hiszen ott voltatok. Hallottátok.
- Csak annyit hallottunk, hogy párszaszóul beszélsz - felelte Ron. - A kígyók nyelvén. Akármit mondhattál volna. Nem csoda, hogy Justin Lucy elé állt. Úgy hangzott, mintha uszítanád a kígyót. Hátborzongató volt.
Harrynek leesett az álla.
- Nem emberi nyelven beszéltem? De hát... észre sem vettem. Hogyan beszélhettem olyan nyelven, amiről azt sem tudtam, hogy létezik? És te…? - nézett kérdőn Lucyre, aki csak a fejét rázta.
- Én sem értettem. Csak azért nem rémültem meg, mert láttam, hogy viselkedett a kígyó, miután beszéltél hozzá. Ebből kitaláltam, mit mondtál. De nem értettem… Én nem tudok párszaszóul.
Ron a fejét rázta. Hermionével együtt olyan arcot vágtak, mintha meghalt volna valaki. Lucy ellenben inkább csak feszült volt. Tudta, hogy a pletykák ezután csak még erősebbek lesznek.
Harry láthatóan még mindig nem értette, mi olyan szörnyű a dologban.
- Elmondanátok, mért akkora nagy baj, hogy az a ronda csúszómászó nem harapta le Lucy fejét? - mérgelődött és Lucyre nézett. - Az a lényeg, hogy nem kerültél be tagnak a Fejvesztett Futamba. Mit számít, hogyan csináltam?
- Nagyon is számít - szólalt meg drámai hangon Hermione. - Malazár Mardekár volt híres arról, hogy beszélt a kígyók nyelvén. Ezért egy kígyó a Mardekár-ház jelképe.
Harry szeme kerekre tágult.
- Úgy bizony - bólogatott Ron. - Most az egész iskola azt fogja gondolni, hogy te vagy Mardekár ük-ük-ük-ükunokája.
- De hát nem vagyok az! - vágta rá ijedten Harry, majd kétségbeesetten Lucyre nézett. - Akkor neked is annak kéne lenned! De te sem értetted, mit mondtam… ráadásul azt mondtad, hogy a szüleink…
- Nehéz lesz bebizonyítani - csóválta a fejét Hermione. - Mardekár körülbelül ezer éve élt. Semmi nem zárja ki, hogy a leszármazottjai legyetek. És egyáltalán nem meglepő, ha egy testvérpárból csak az egyik tag tud párszaszóul. Sok olyan képesség van, amiket csak az egyik tag örököl.
Lucy azon az éjszakán hosszú órákig álmatlanul forgolódott. A szállingózó hópelyheket bámulta a baldachinos ágy függönyének résén át, és a történteken töprengett.
Lehet, hogy Harry és ő valóban Malazár Mardekár leszármazottjai? Elvégre az édesapja családjáról alig tudott valamit. Weasleyék csak a szüleikről beszéltek, az apja tág családjáról alig esett szó.
De hát a Griffendélben vagyok - gondolta. - A Teszlek Süveg nem ide küldött volna, ha Mardekár rokona lennék... és Harryt sem. Nem ide kerültünk volna, ha Mardekár leszármazottai lennénk…
Lucy a másik oldalára fordult. Elhatározta, hogy másnap gyógynövénytanórán Harryvel együtt megkeresi Justint, és elmondja neki az igazságot: hogy a testvére nem uszította a kígyót, hanem elkergette, ahogy azt - (gondolta mérgesen, és belebokszolt a párnájába) - még a bolond is láthatta.
Másnap reggelre azonban az éjszakai hószállingózás viharrá erősödött, így elmaradt a szünet előtti utolsó gyógynövénytanóra. Bimba professzor zoknit és sálat akart adni a mandragórákra, s most, hogy Mrs Norris és Colin Creevey miatt különösen fontos volt a zavartalan fejlődésük, nem akarta másra bízni ezt a kényes feladatot.
Harry és Lucy a Griffendél klubhelyiségében üldögéltek a kandalló mellett, és a fiú bosszúsan dörmögött magában. Valószínűleg ő se aludt sokat az éjjel és őt is annyira bántotta Justin viselkedése, mint Lucyt. Ron és Hermione viszont kihasználták a lyukasórát, és lejátszottak egy parti varázslósakkot.
- Az ég szerelmére - fakadt ki Hermione, mikor Ron egyik futója leráncigálta a lováról a huszárját. - Ne sopánkodjatok, hanem menjetek és keressétek meg Justint, ha annyira fontos nektek.
Így hát Harry és Lucy kimásztak a portrélyukon, és Justin keresésére indultak.
A kavargó hópelyhek szürke függönyt vontak a kastély ablakaira. Az épületben sötétebb volt, mint máskor napközben. Harry és Lucy dideregve kószáltak a folyosókon; a tantermekben javában folytak az órák, s a csukott ajtókon kiszűrődő hangokból következtetni lehetett az odabent zajló eseményekre. McGalagony professzor éppen kiabált valakivel, aki, a zajokból ítélve, borzzá változtatta a barátját. Lucy csak nehezen állt ellen a kísértésnek, hogy ne lessen be a terembe. Harryvel együtt a könyvtár felé vette útját, abban reménykedve, hogy Justin tanulásra használja az ajándékba kapott szabadidőt.
A gyógynövénytanóráról ismert hugrabugosok valóban ott üldögéltek a könyvtár hátsó részében, de nem munkával töltötték az időt. Feléjük lestek a hosszú, magas könyvespolcok között; látták, hogy összedugják a fejüket, és elmélyülten beszélgetnek valamiről. Azt nem tudták megállapítani, hogy Justin velük van-e. Elindultak feléjük, de ekkor gyanús szófoszlányok ütötték meg a fülüket, ezért inkább megálltak fülelni a Láthatatlanság-szekció rejtekében.
- Biztos, ami biztos - mondta egy kövérkés fiú -, azt tanácsoltam Justinnak, hogy bújjon el a hálószobánkban. Hogyha Potter tényleg berágott rá, amiért megvédte Lucyt, jobb, ha egy darabig meghúzza magát. Persze Justin sejtette, hogy baj lesz, hisz elkotyogta Potteréknek, hogy a szülei muglik. Még azt is elmondta nekik, hogy Etonba akarták küldeni. Azért az ilyesmivel nem pont Mardekár örököseinek dicsekszik el az ember.
- Szóval biztos vagy benne, hogy ők azok, Ernie? - kérdezte aggódva egy copfos kislány.
- Hannah - nézett rá nagy komolyan a kövérkés fiú -, Potter párszaszájú. Mindenki tudja, hogy ez a sötét varázslók képessége. Hallottál olyan becsületes mágusról, aki kígyókkal társalgott? Mardekárnak volt Kígyónyelvű a csúfneve. Lucyt is biztos azért támadta meg, hogy falazza magukat.
Az érvelés izgatott susmust váltott ki a társaságban. Ernie folytatta:
- Emlékeztek, mi volt kiírva a falra? Az utód ellenségei, reszkessetek. Potteréknek volt valami összezördülésük Friccsel. Erre mi történt? Frics macskája merénylet áldozata lett. Az az elsős, Creevey, felbosszantotta őket a kviddicsmeccsen: fényképeket csinált Potterről, mikor a sárban fetrengett. Erre nem sokkal később őt is megtámadták.
- Pedig olyan kedvesnek tűnnek- motyogta bizonytalanul Hannah. - Ráadásul ők tüntették el Tudodkit. Akkor mégse lehetnek annyira gonoszak.
Ernie titokzatoskodva lehalkította a hangját. A hugrabugosok még jobban összebújtak, és Lucyék közelebb araszolt hozzájuk, hogy hallják a fiú szavait.
- Senki nem tudja, hogyan élték túl Tudjátokki támadását. Meg kellett volna halniuk, hiszen csecsemők voltak még, amikor történt. Csak nagyhatalmú sötét varázsló vagy boszorkány képes kivédeni egy olyan szörnyű átkot. - Ernie suttogva folytatta. - Talán éppen ezért akarta megölni őket Tudjátokki. Nem akarta, hogy két másik sötét varázsló veszélyeztesse a hatalmát. Kíváncsi vagyok, milyen titkos képességeket rejtegetnek még Potterék.
Harry nem bírta tovább. Hangosan megköszörülte a torkát, és kilépett a könyvespolcok rejtekéből. Lucy elszántan követte. Ha nem lett volna olyan mérges, Lucy mulatságosnak tartotta volna a látványt, ami fogadta: a hugrabugosok mintha a puszta látványuktól kővé dermedtek volna. Ernie arca holtsápadtra vált.
- Sziasztok - köszönt Harry. - Justin Finch-Fletchleyt keressük.
A hugrabugosok rettegve pislogtak rá. Legszörnyűbb félelmüket látták beigazolódni.
- Mit akartok tőle? - kérdezte remegő hangon Ernie.
- El akarjuk mondani neki, mi történt valójában a párbajszakkörön - mondta Lucy.
Ernie beleharapott elfehéredett ajkába, azután nagy levegőt vett.
- Mind ott voltunk. Láttuk, hogy mi történt.
- Akkor azt is láttátok, hogy a kígyó meghátrált, miután Harry beszélt hozzá - mondta Lucy.
- Én csak annyit láttam - makacskodott Ernie, miközben egész testében remegett -, hogy Potter párszaszóul beszélt, és rád uszította a kígyót.
- Nem uszítottam rá! - Harry hangja remegett a dühtől. - A kígyó hozzá sem ért! Különben is, miért csinálnék ilyet a saját húgommal?
- De nem sok kellett hozzá - felelte Ernie, figyelmen kívül hagyva az utolsó mondatot. - És mielőtt sötét ötleteitek támadnának - tette hozzá gyorsan -, közlöm veletek, hogy a családomban kilenc nemzedék óta csak varázslók és boszorkányok voltak, úgyhogy nálam tisztább vérűt keresve sem találsz...
- A legkevésbé sem érdekel minket, hogy milyen a véred! - torkollta le Lucy. - Miért akarnánk bántani a mugli származásúakat? Én a Weasley családban nőttem fel, akiket a Malfoy-félék gyűlölnek! Ha Mardekár utódja lennék, miért élnék velük?
- Hogy fedezd magad - felelte Ernie. Lucy kezdett nagyon kijönni a sodrából.
- De most gondold végig logikusan - próbálta meg még egyszer utoljára Harry. - Miért akarnánk kiirtani a mugli származásúakat a Roxfortból?
- Azt mondják, azokat a muglikat is utálod, akiknél laksz - vágta rá Ernie.
- Dursleyékat nem lehet nem utálni, ha velük élsz - mordult fel Harry. - Próbáld csak ki!
Azzal a testvérpár sarkon fordult, és nagy léptekkel kicsörtetett a könyvtárból. Madam Cvikker, aki épp egy jókora varázskönyv aranyozott fedelét fényesítette, megrovó pillantással nézett utánuk.
Lucyt szó szerint elvakította a düh. Azt se látta, merre megy, vagy hogy Harry vele van-e még, ennek következtében egyenesen belerohant egy nagy és kemény valamibe. Az ütközéstől megtántorodott, és hanyatt esett.
- Oh, szia, Hagrid - dadogta, amikor felpillantott az úttorlaszra.
Hagrid arcát teljesen eltakarta egy hóval borított gyapjúmaszk; mégsem volt ok kételkedni benne, hogy ő az, hiszen vakondbőr kabátos alakja szinte teljes szélességében betöltötte a folyosót. Kesztyűbe bújtatott lapátkezéből döglött kakas csüngött alá.
- Egybe vagy, Lucy? - kérdezte, s közben felhúzta a maszkot, hogy beszélni tudjon. - Miért nem vagytok órán?
- Elmaradt - felelte Harry, miközben segített Lucynek feltápászkodni. - Mit keresel itt?
Hagrid felmutatta a petyhüdt kakastetemet.
- Ez már a második ebben a félévben - magyarázta. - Vagy róka pusztítja őket, vagy a Vérszopó Mumus. Engedélyt akarok kérni az igazgatótól, hogy varázskört írhassak a tyúkól köré.
Az óriás fürkésző tekintettel pislogott Lucyre bozontos, hófödte szemöldöke alól.
- Biztos, hogy nem esett bajod? Olyan piros a fejed.
Egyik Potter se tudta rávenni magát, hogy elismételje, amit Ernie és a többi hugrabugos mondott róluk.
- Minden rendben - felelte inkább Harry. - Ne haragudj, Hagrid, mennünk kell. Átváltoztatásóránk lesz, és még nincsenek nálunk a könyveink.
Azzal faképnél hagyták az óriást.
- Persze Justin sejtette, hogy baj lesz, hisz elkotyogta Potteréknek, hogy a szülei muglik… - ismételte gúnyosan Lucy. - Ezek annyira idióták! Nem képesek logikusan végiggondolni az egészet? Egyáltalán ki kezdte ezt a pletykát? Megyek, megkeresem és jól…
- Azzal csak rontanál a helyzeten - csóválta a fejét csalódottan Harry. - Akkor már tényleg nem tudnánk leállítani a híreszteléseket…
Időközben elcammogtak a lépcsőn, és befordultak egy különösen sötét folyosóra. A félig nyitott ablakon besüvítő jeges szél elfújta a fáklyákat.
- Ha most tudnám a tűzgyújtó bűbájt, se perc alatt… - kezdte dohogva Lucy, de ekkor belebotlott valamibe, és hasra esett.
- Jól vagy? - segítette talpra Harry, majd megfordult, hogy megnézze, min esett át a húga. - Te jó isten… - suttogta rémülten.
- Mi az…? - fordult meg Lucy is, de ekkor a szívverése is elállt a rémülettől.
Justin Finch-Fletchley feküdt ott. Teste hideg volt és merev, arcára ráfagyott a döbbenet kifejezése. És ez még nem volt minden: Justin mellett egy másik alak is felderengett. Lucy soha életében nem látott ehhez fogható furcsaságot.
Húsz centivel a padló fölött Félig Fej Nélküli Nick lebegett vízszintesen, mozdulatlanul. Most nem gyöngyházfényű-fehér volt, mint máskor, hanem koromfekete füstfelhőhöz hasonlított. Félig levágott feje félrebillent, s arca ugyanazt a döbbenetet fejezte ki, mint Justiné.
- Mégis mi tudja ezt tenni egy kísértettel…? - kérdezte döbbenten Lucy.
- Nem tudom, de szerintem tűnjünk el innen - pislogott körbe idegesen Harry. Majd hirtelen a földre mutatott. - Nézd!
Lucy követte a tekintetét és a földön egy egész csapatnyi pókot pillantott meg. Az állatok hanyatt-homlok menekültek az áldozatoktól. Nem hallatszott más zaj, csak a tanároknak a közeli osztálytermekből kiszűrődő, zümmögéssé tompult hangja.
- Elszaladhatnánk… - kezdte lassan Harry.
- Nem hagyhatjuk itt őket - vágta rá Lucy.
- Tudom… de mégis, félek, hogy mi lesz, ha kiderül…
Nem tudta befejezni, mert egyszer csak kicsapódott az egyik ajtó, és kiröppent rajta Hóborc, a kopogószellem.
- Nicsak, itt vannak a Potter-putyik! - viháncolt, és elsuhanva meglökte Harry szemüvegét. - Mire készülnek a kis Potterek? Miért settenkednek itt...
Hóborc elharapta a mondatot, és megállt egy légi bukfenc közepén. Épp fejjel lefelé volt, mikor megpillantotta Justint és Nicket. Gyorsan megfordult, nagy levegőt vett, s mielőtt Harry vagy Lucy megakadályozhatta volna, torkaszakadtából bömbölni kezdett:
- MERÉNYLET! MERÉNYLET! ÚJABB MERÉNYLET! NINCS BIZTONSÁGBAN SE ÉLŐ, SE HOLT! FUSSON, AKINEK KEDVES AZ ÉLETE! MERÉNYLET!
Durr - durr - durr - egymás után csapódtak ki a tanteremajtók, és a folyosó pillanatok alatt megtelt diákokkal. Teljes volt a káosz: hosszú percekig attól kellett tartani, hogy a tömeg agyontapossa Justint, ráadásul a diákok egymás után beleálltak Félig Fej Nélküli Nickbe. Lucy és Harry a fal mellé szorulva hallgatta a tanárok kiabálását. McGalagony professzor futva érkezett a helyszínre, nyomában egész osztályával. Az egyik tanulónak még mindig fekete-fehér csíkos volt a haja: A tanárnő nagyot durrantott varázspálcájával - ettől végre csend lett-, s mindenkit visszaparancsolt a terembe, ahonnan kijött. Alighogy eloszlott a tömeg, nagy zihálva befutott a hugrabugos Ernie.
- Tettenérés! - kiabálta sápadtan, és színpadias mozdulattal Lucyékre mutatott.
- Elég volt, Macmillan! - szólt rá McGalagony.
Hóborc a fejük fölött lebegett, és gonosz vigyorral várta a fejleményeket; látszott, mennyire élvezi a fejetlenséget. Mikor aztán a tanárok Justin és Félig Fej Nélküli Nick fölé hajoltak, gúnyosan énekelni kezdett:
- Potter, te rosszcsont, bűnöd nagy, Irtod a társaid, gyilkos vagy!
- Fogd be a szád, Hóborc! - ripakodott rá McGalagony, mire a szellem nyelvét öltögetve kereket oldott.
Flitwick professzor és az asztronómus Sinistra professzor felvitték Justint a gyengélkedőbe, Félig Fej Nélküli Nickkel azonban nem tudtak mit kezdeni. Végül McGalagony professzor elővarázsolt egy jókora legyezőt, és ráparancsolt Ernie-re, hogy hajtsa fel vele Nicket a lépcsőn. Ernie engedelmeskedett; úgy terelgette a kísértetet maga előtt, mintha az egy nagy, fekete felleg lenne.
Lucy, Harry és McGalagony hármasban maradtak.
- Jöjjenek - szólt McGalagony.
- Tanárnő kérem - kezdett a magyarázkodásba Harry -, esküszöm, hogy nem mi...
- Ez már nem az én hatásköröm - vágott a szavába McGalagony.
Némán végigmentek néhány folyosón, majd a professzor megállt egy magas és roppant csúnya kőszörny előtt.
- Citrompor! - szólt fennhangon. Ez minden bizonnyal a jelszó volt, ugyanis a kőszörny nyomban életre kelt, és félreugrott. Mögötte megnyílt a fal. Bármennyire rettegett is Lucy, lenyűgözte őt a szeme elé táruló látvány. A falon túl egy csigalépcsőt pillantott meg, ami folyamatosan emelkedett, mint holmi spirális mozgólépcső. Mikor McGalagonnyal ráálltak az első lépcsőfokra, hallotta, hogy a fal döngve bezárul mögöttük. Körben forogva emelkedtek egyre magasabbra - Lucy egy kicsit el is szédült -, s végül megérkeztek egy fényes tölgyfaajtó elé, amelyet griffmadarat mintázó réz kopogtató díszített.
Lucy most már tudta, hova mennek. Öntudatlanul is Harry felé nyúlt, aki azonnal összekulcsolta vele a kezét. Elvégre ez nem lehetett más, csak Dumbledore rezidenciája.
Draco Malfoy unottan ült vissza az órára. Egyáltalán nem érintette meg a merénylet - nem érdekelte, mi történt Justin Finch-Fletchleyvel vagy Félig Fej Nélküli Nickkel, a szellemmel. Az se nagyon izgatta, hogy a két Pottert elvitte McGalagony valahová. Hiába telt el egy éjszaka, még mindig az előző napi párbajszakkör hatása alatt állt.
Természetesen örült, hogy megátkozhatta Pottert. Az pedig külön örömet okozott számára, hogy Lucy ki akart állni vele. Nyilván gyűlöletből, de akkor is… Még hajlandó volt Pitont is megkérni, hogy hadd álljon ki vele… Dracot még sosem érintette meg ennyire semmi. Nem is érdekelte, hogy Potter néha eltalálta egy-egy átokkal vagy rontással. Egészen addig a fellegekben érezte magát, amíg meg nem idézte azt a kígyót.
Nem érdekelte volna, ha az állat megtámadja Pottert. Még káromkodott is magában, mikor az az idióta Lockhart megzavarta a kígyót. Akkor markolt jeges félelem a szívébe, mikor az állat Lucy felé fordult. Valahányszor lehunyta a szemét, látta maga előtt a lányt, ahogy ott állt dermedten a kígyó előtt és képtelen volt megmozdulni. Látta mogyoróbarna szemét, ahogy az állatra szegeződött és csak bámulta kábán. Akkor és ott elfeledkezett minden óvintézkedéséről, minden próbálkozásáról. Csak egy gondolat, egy néma rimánkodás maradt a fejében: Csak őt ne, csak őt ne, csak őt ne…
Lucy valós veszélyben volt. Ő helyezte veszélybe a lányt. Miatta majdnem megharapta az a mérgeskígyó. És miért? Pusztán a Potterrel való rivalizálása miatt. Aznap éjszaka Draco nem is tudott aludni. Gyűlölte magát, amiért majdnem megölte a lányt. Kellett hozzá egy teljes, álmatlanul töltött éjszaka, hogy nagyjából le tudja rendezni magában a történteket és ne láthassák meg a háztársai, mennyire megviselte ez a dolog. Végül aztán, mikor elindult reggelizni, csak egy végkövetkeztetést tudott levonni:
Azt, hogy így utólag örült, hogy Piton nem engedte meg Lucynek, hogy párbajozzon vele.