Chapter 23
A nagyon titkos napló
Hermione hetekig feküdt a gyengélkedőn. Mikor a karácsonyi szünet végén a diákok visszatértek, mindenféle mendemonda kezdett keringeni az eltűnéséről. Természetesen mindenki azt gyanította, hogy ő is merénylet áldozata lett. A gyengélkedő körül nap mint nap rengeteg kíváncsi tanuló ólálkodott, így Madam Pomfrey bevetette jól bevált paravánját, hogy megóvja a szőrös arcú Hermionét a megszégyenítő pillantásoktól.
Lucy, Harry és Ron minden este meglátogatták barátnőjüket. Mikor elkezdődött a tanítás, nap mint nap elvitték neki a házi feladatokat is.
- Ha nekem nőtt volna macskabajszom, nem gyötörném magam a tanulással - mondta Ron egyik este, miközben egy halom könyvet pakolt le a lány éjjeliszekrényére.
- Ne butáskodj Ron, nem maradhatok le - méltatlankodott Hermione. Mostanában már jobb kedve volt, mert eltűnt a szőr az arcáról, és a szeme is fokozatosan visszabarnult. - Nincsenek esetleg újabb nyomok? - érdeklődött fojtott hangon.
- Nincsenek - rázta a fejét szomorúan Lucy.
- Pedig olyan biztos voltam benne, hogy Malfoy az - mondta Ron, immár vagy századszor.
- Az meg mi? - kérdezte Harry, és a Hermione párnája alól kilógó aranyszínű valamire mutatott.
- Csak egy jobbulást kívánó képeslap - sietett a válasszal Hermione. Igyekezett eldugni a lapot, de Ron gyorsabb volt nála. Megkaparintotta, és hangosan olvasni kezdte:
"Granger kisasszonynak gyors felépülést kíván aggódó tanára Gilderoy Lockhart professzor, bronz fokozatú Merlin-díjas, a Feketemágia-ellenes Liga tiszteletbeli tagja, a Szombati Boszorkány magazin Legbűbájosabb Mosoly Díjának ötszörös birtokosa."
Ron undorodó képpel nézett Hermionére.
- Ezzel a párnád alatt alszol?
Hermionénak szerencsére nem kellett válaszolnia, mert belépett Madam Pomfrey az esti gyógyszeradaggal.
- Lockhart a legnyálasabb alak, akit valaha láttam - füstölgött Ron, mikor Harryvel és Lucyvel már a Griffendél-toronyba vezető lépcsőkön jártak. Piton annyi leckét adott fel nekik, hogy Lucy attól tartott, hatodikos lesz, mire az összeset megoldja. Ron épp azon bosszankodott, hogy elfelejtette megkérdezni Hermioné-tól, hány patkányfarok kell a hajmeresztő tonikhoz, mikor dühös ordítás csapta meg a fülüket a felsőbb emelet felől.
- Ez Frics - morogta Harry. Felszaladtak a lépcsőn, majd a sarkon megálltak, és tovább füleltek.
- Csak nem egy újabb merénylet? - aggódott Lucy. Visszafojtott lélegzettel, fülüket hegyezve hallgatták Frics hisztérikus rikácsolását.
- ...hogy még többet kelljen dolgoznom! Most egész éjjel takaríthatok, mintha nem lenne úgyis elég bajom! De ez volt az utolsó csepp a pohárban, megyek Dumbledore-hoz...
Ezután távolodó léptek zaja majd ajtócsapódás hallatszott. Lucy, Harry és Ron kilestek a folyosóra. Frics bizonyára megszokott őrhelyén posztolt: ott, ahol Mrs Norris merénylet áldozata lett. Első pillantásra látták, hogy miért dühöngött Frics: a fél folyosót elöntötte a víz, s még mindig kis patak csordogált kifelé Hisztis Myrtle mosdójának ajtaja alatt. Most, hogy Frics abbahagyta a kiabálást, meghallották Myrtle visszhangzó zokogását.
- Mi baja van már megint? - morogta Ron. - Nézzük meg.
Felhúzott talárral átkeltek az árvíz sújtotta területen, és a "mosdó rossz" táblára szokás szerint ügyet sem vetve, beléptek a mellékhelyiségbe.
Hisztis Myrtle még saját átlagához képest is igen hangosan és keservesen zokogott. Úgy látszott, a szokásos vécékagylójában gubbaszt. A mosdóban sötét volt, mivel a falakra és a padlóra fröccsent víz a gyertyákat is eloltotta.
- Mi a baj, Myrtle? - érdeklődött Harry.
- Ki az? - bugyborékolta a kísértet. - Megint meg akartok dobálni?
Lucy átgázolt a tengeren a szélső fülkéhez.
- Miért akarnálak megdobálni?
- Honnan tudjam? - kiabálta Myrtle, és újabb szökőár kíséretében kiemelkedett a vécéből. - Én csak üldögélek itt békésen, erre valaki csak úgy viccből hozzám vág egy könyvet...
- De hiszen neked nem árt, ha hozzád vágnak valamit - jegyezte meg Ron. - Úgy értem, egyszerűen átrepül rajtad, nem?
Az érvelés nem volt épp a legszerencsésebb. Myrtle felfújta magát, és vadul bömbölni kezdett:
- Dobáljuk csak meg könyvekkel Myrtle-t, hiszen úgysem érzi! Tíz pont jár annak, aki átdobja a hasán! Ötven pont, ha eltalálod a fejét! Ha-ha-ha! Milyen vicces játék! Hát szerintem nem az!
- Ki dobált meg téged? - kérdezte Harry.
- Nem tudom... Csak üldögéltem odalent a kanyarban, a halálról gondolkodtam, és akkor egyszerre átesett a könyv a fejem tetején. - Myrtle dühösen meredt a hármasra. - Ott van, kilökte a víz.
Lucy, Harry és Ron benéztek a kagyló alá, ahova Myrtle mutatott. Egy kis alakú, vékony könyvecske feküdt ott. Kopott, fekete borítója és lapjai ugyanúgy csuromvizesek voltak, mint minden más a mosdóban. Harry már indult volna, hogy felemelje, de Ron feltartóztatta.
- Mi van? - kérdezte megütközve Harry.
- Elment az eszed? - sziszegte Ron. - Veszélyes lehet.
- Veszélyes? - nevetett Harry. - Miért lenne veszélyes?
- Nagyon is az lehet - felelte Lucy, s közben gyanakodva méregette a könyvet. - Nagyot néznél, ha tudnád, hogy milyen könyveket kobozott már el a minisztérium. Mr Weasley mesélte, hogy volt egy, ami kiégette az olvasója szemét. Aki pedig elolvasta az Egy varázsló verseit, az élete végéig kecskerímekben beszélt. Bathben egy vén boszorkánynak pedig volt egy olyan könyve, amit nem lehetett letenni! Aki beleolvasott, annak utána a könyvvel az orra alatt kellett járkálnia, és fél kézzel kellett csinálnia mindent. És...
- Jól van, most már értem - szakította félbe Harry.
A könyvecske ártalmatlanul és ázottan hevert a padlón.
- Csak úgy járhatunk a dolog végére, ha belenézünk - jelentette ki Harry, azzal megkerülte Ront és Lucyt, majd lehajolt a könyvért.
Mikor odahozta nekik, Lucy nyomban látta, hogy ez egy napló - a borítóra írt kopott évszám tanúsága szerint ötvenéves. Harry kíváncsian kinyitotta, és rögtön az első oldalon talált egy tintával beírt, elmosódott nevet: "T. R. Denem."
- Várj csak - szólalt meg Ron, aki Lucy válla fölött lesett bele a naplóba. - Ez a név ismerős... T. R. Denem ötven évvel ezelőtt "Önzetlenül az Iskoláért" Különdíjat kapott.
- Ezt meg honnan tudod? - csodálkozott Lucy.
- Onnan, hogy Frics kábé ötvenszer lesikáltatta velem azt a díszpajzsot - felelte mogorván Ron. - Azt böfögtem tele csigával. Te is egy életre megjegyeznéd azt a nevet, amiről egy órán keresztül vakartad a trutymót.
Harry eközben óvatosan szétbontotta a napló ázott lapjait. Azok teljesen üresek voltak. Még annyi feljegyzés sem volt rajtuk, hogy "Mabel néni születésnapja" vagy "I/23 fogorvos!".
- Egy betűt se írt bele - állapította meg csalódottan Harry.
- Kíváncsi vagyok, miért akarta valaki lehúzni a vécén - ráncolta a homlokát Ron.
Harry megfordította a könyvecskét. A hátoldalon egy londoni újságárus neve és Vauxhall Road-i címe állt.
- Biztos mugli születésű volt - jegyezte meg töprengve. - Különben nem a Vauxhall Roadon vett volna naplót magának...
- Akárhogy is, nem sokra megyünk vele - legyintett Ron, majd halkabban hozzátette: - Ötven pont, ha átdobod Myrtle orrán.
- Ron, a végén még meghallja, és akkor az egész iskolát eláztatja! - csitította fogadott testvérét Lucy, majd Harryhez fordult. - Szerintem hagyjuk itt. Lehet, hogy egyelőre semmit se csinál, de nem nagyon bízom benne.
Harry azonban inkább zsebre tette a könyvecskét.
Hermione február elején hagyta el a kórházat, bajusztalan, farokmentes és szőrtelenített állapotban. A Griffendél-toronyban töltött első közös estéjükön Harry megmutatta neki T. R. Denem naplóját, és elmesélte a könyvecske felbukkanásának történetét.
- Hohó, lehet, hogy titkos varázsereje van! - csillant fel Hermione szeme. Elkérte a naplót Harrytől, és tüzetesen vizsgálgatni kezdte.
- Ha van neki, akkor nagyon jól titkolja - jegyezte meg gúnyosan Ron. - Biztos szégyellős.
- Fogalmam sincs, miért nem dobtad el, Harry - csóválta a fejét Lucy és még mindig gyanakodva méregette a könyvet.
- Én inkább azt szeretném tudni, hogy valaki miért akarta eldobni - felelte Harry. - És arra is kíváncsi lennék, hogy miért kapott Denem "Önzetlenül az Iskoláért" Különdíjat.
- Akármiért - legyintett Ron. - Talán volt neki harminc R. B. F.-e vagy megmentett egy tanárt az óriás tintahaltól. De az is lehet, hogy ő ölte meg Myrtle-t... Azért biztos az egész iskola hálás lehetett...
Lucynek ekkor egy képtelennek tűnő ötlet fogalmazódott meg a fejében. Ám elég volt Harry és Hermione arcára néznie, és látta, hogy ők is ugyanarra gondolnak.
- Mi van? - kérdezte Ron, egyik barátjáról a másikra nézve.
- A Titkok Kamráját utoljára ötven éve nyitották ki - mondta Harry. - Legalábbis Malfoy szerint.
- Igen... - bólintott Ron.
Hermione izgatottan megkopogtatta a naplót.
- És ez itt éppen ötvenéves.
- Na és?
- Gondolkozz már, Ron! - mérgelődött Lucy. - Tudjuk, hogy azt, aki legutóbb kinyitotta a Titkok kamráját, ötven éve csapták ki az iskolából. Tudjuk, hogy T. R. Denem ötven éve kapott "Önzetlenül az Iskoláért" Különdíjat. Mi van, ha Denem azért kapta a díjat, mert leleplezte Mardekár utódját? A naplójából bizonyára mindent megtudhatunk: hogy hol van a Kamra, hogy hogyan kell kinyitni, és hogy miféle szörnyeteg lakik benne. Az az ember, aki a mostani merényletekért felelős, valószínűleg nem akarta, hogy a napló illetéktelen kezekbe kerüljön.
- Briliáns elmélet, Lucy - bólintott Ron. - Csak egyetlen apró baki van benne: a napló teljesen üres.
Hermione azonban már húzta is elő a varázspálcáját.
- Lehet, hogy láthatatlan tintával írták - suttogta, majd háromszor megkopogtatta a naplót, és így szólt:
- Vizualicus! - Nem történt semmi. Hermione visszadugta a pálcát a táskájába, és elővett helyette egy élénkpiros, radírguminak látszó tárgyat.
- Ez egy Deradir, azaz szövegelőcsaló - magyarázta. - Az Abszol úton vettem.
A Deradirral erősen megdörzsölte a "Január 1" fejlécű lapot. Most sem történt semmi.
- Mondom, hogy üres - legyintett Ron. - Denem kapott karácsonyra egy naplót, de nem volt kedve írni bele.
Lucy sosem tudta megérteni, miért nem dobta el Harry a naplót. Újra meg újra szórakozottan a kezébe vette az üres könyvecskét, és úgy lapozgatott benne, akár egy olyan regényben, amit neki kell befejeznie. Mikor Lucy rákérdezett, testvére csak annyit felelt, hogy valahogy ismerősnek érzi a T. R. Denem nevet, mintha az illető egy félig elfelejtett, kisgyermekkori barátja lenne. Így Lucy lassan kezdett hozzászokni a könyv közelségéhez és egy idő után már egyáltalán nem zavarta.
A két Potter úgy döntött, mindent kiderítenek Denemről, amit csak lehet; másnap a nagyszünetben felmentek a trófeaterembe, hogy közelebbről megvizsgálják Denem különdíját. Velük tartott a kíváncsi Hermione és a vonakodó Ron is; utóbbi közölte velük, hogy neki egy életre elege van a trófeateremből.
Denem kifényesített arany díszpajzsát a sarokban álló vitrinben tárolták. A díjon nem volt részletezve, hogy miféle teljesítmény fejében ítélték oda. ("Még szerencse - mondta Ron -, különben még nagyobb lenne, és azóta is suvickolhatnám.") Megtalálták viszont Denem nevét egy régi "Mágikus Munkáért" medálon és a hajdani iskolaelsők listáján.
- Olyan fazon lehetett, mint Percy - mondta Ron, és undorodva felhúzta az orrát. - Prefektus, iskolaelső... Biztos minden tárgyból a legjobb volt.
- Ezt úgy mondod, mintha bűn lenne - jegyezte meg Hermione kissé sértődötten.
Ahogy múltak a hetek, a nap lassanként újra sütni kezdte a Roxfort tornyait. Ezzel párhuzamosan a kastély falain belül is bizakodóbb lett a hangulat. Justin és Félig Fej Nélküli Nick esete óta nem történt több merénylet, s Madam Pomfrey örömmel jelenthette, hogy a mandragórák szeszélyesek és titkolózók lettek, vagyis egyértelműen elérték a serdülőkort. Egyik délután Lucy hallotta, amint a tanárnő bizakodó helyzetjelentést adott Fricsnek.
- Amint eltűnnek a pattanásaik, készen állnak az újabb átültetésre. Azután pedig már nemsokára felapríthatjuk és megfőzhetjük őket. Ne féljen, Argus, egykettőre felébresztjük Mrs Norrist.
Mardekár utódjának talán inába szállt a bátorsága, gondolta Lucy. Egyre kockázatosabb számára kinyitni a Titkok Kamráját az óvatos és gyanakvó diákok között. Talán a szörnyeteg is felkészült rá, hogy további ötven évre elszunnyadjon...
A hugrabugos Ernie Macmillan nem osztotta ezt a derűlátó nézetet. Még mindig meg volt győződve róla, hogy Lucy és Harry a bűnösök, hiszen Harry "elárulta magát" a párbajszakkörön. Hóborc sem javított a testvérpár renoméján: fennhangon énekelte a zsúfolt folyosókon a "Potter, te rosszcsont" kezdetű dalocskát, amihez időközben táncot is koreografált.
Gilderoy Lockhart minden jel szerint úgy gondolta, hogy a merényletek az ő jóvoltából maradtak abba. Lucy hallotta is, amikor közölte ezt McGalagony professzorral az egyik átváltoztatástan- óra előtt.
- Nem hiszem, hogy számítanunk kellene további incidensekre, Minerva. - Lockhart fontoskodva megdörzsölte az orrát, és kacsintott. - Szerintem a Kamra egyszer és mindenkorra bezárult. A tettes valószínűleg rájött, hogy csak idő kérdése, és lefülelem. Okosan tette, hogy visszavonult, mielőtt szigorúbb lépésekre szántam volna el magam.
- Az iskolának most hangulatjavításra van szüksége. Borítsuk a feledés fátylát az előző félévre! Most nem mondok többet, de azt hiszem, tudom a megoldást...
Azzal újra megdörgölte az orrát, és elvitorlázott. Lockhart hangulatjavító tervének mibenlétére február tizennegyedikén, a reggelinél derült fény. Lucy Ronnal és Hermionével együtt ment le aznap reggelizni (Harry az előző napi edzés miatt tovább aludt), de amikor beléptek a nagyterembe, Lucy és Ron megtántorodott: egy pillanatig mindketten azt hitték, eltévesztették az ajtót.
A terem összes falát élénkrózsaszín virágok borították, s a tetejébe a sápadtkék ég mennyezetről szív alakú konfettik hullottak alá. Lucy, Ron és Hermione gyorsan a griffendélesek asztalához siettek, és amíg a két vörös hajú gyerek igyekezett minél hamarabb megszabadulni a konfettitől, addig Hermione feltűnően jókedvűen látott neki a reggelinek.
- Istenbizony, egy nap kopaszra borotválom ezt az embert - morogta Lucy, akit a hányinger kerülgetett ettől az egésztől. Ron annyira küszködött az undorral, hogy válaszolni se volt kedve.
Harry tíz perccel később érkezett meg és rá is ugyanolyan hatást gyakorolt a rózsaszín nagyterem, mint Ronra és Lucyre.
- Mi van itt? - kérdezte, miközben megtisztította szalonnáját a konfettitől.
- Csak nézz a tanári asztal felé - sziszegte Lucy.
Ugyanis ezt a pillanatot választotta ki Lockhart arra, hogy integetve csendet kérjen. A díszítéshez illő rikító rózsaszín talárban állt az asztal mögött, két oldalán tanárkollégái azonban szobormerev arccal ültek. McGalagony orcáján megfeszült egy izom és Piton is úgy festett, mintha valaki megitatott volna vele egy nagy bögre Pótcsont-Rapidot.
- Boldog Bálint-napot! - harsogta Lockhart. - Egyúttal köszönet annak a negyvenhat barátomnak, akik máris elküldték nekem üdvözlőlapjukat! Nos, igen, bátorkodtam megszervezni ezt a kis meglepetést mindnyájatoknak - és ezzel még nincs vége!
Lockhart tapsolt egyet, mire kinyílt az ajtó, és tucatnyi mogorva képű törpe masírozott be a terembe. Nem is akármilyen törpék voltak - Lockhart valamennyit felszerelte kis aranyszárnyakkal és hárfával.
- Ezek az én kedves kis postás Cupidóim! - jelentette be sugárzó mosollyal a tanár. - Ma egész nap az iskolát fogják járni, és kézbesítik a Bálint-napi üdvözleteiteket. És még ez se minden! Biztos vagyok benne, hogy kollégáim is szívesen kiveszik a részüket a mókából. Kérjétek meg Piton professzort, hogy mutassa meg, hogyan kell szeretetszirupot keverni! És ha már itt tartunk, a ravasz öreg Flitwick professzor többet tud a bájolgásbűbájokról, mint bármelyik varázsló széles e világon!
Flitwick professzor kezébe temette arcát, Piton képén pedig az az ígéret tükröződött, hogy mérget fog itatni a szeretetszirup legelső igénylőjével. Lucy most először érzett együtt a bájitaltan tanárral; hiszen őt is a hányinger kerülgette emiatt a bájgúnár miatt.
- Könyörgök, Hermione, mondd, hogy te nem vagy benne abban a negyvenhatban - szólt fejcsóválva Ron, mikor elhagyták a nagytermet, és elindultak az első órára. Hermionének hirtelen nagyon fontos lett, hogy megkeresse az órarendjét a táskájában, és nem válaszolt.
A törpék a tanárok - és jó pár diák - nagy bosszúságára egész nap ki-be járkáltak az osztálytermekben, és kézbesítették a jókívánságokat. Délután, mikor a griffendélesek épp bűbájtanórára igyekeztek, Harryt is kinézte magának az egyik. Lucy egyáltalán nem irigyelte bátyját, aki igyekezett meglógni a törpe elől, de a törpe nem hagyta magát lerázni és a fiú táskájába kapaszkodott. A nagy huzavonában azonban a táska kettészakadt és a fiú pálcája, pergamenje, pennája is leesett a földre, tintásüvege pedig eltört. Lucy rögtön a segítségére sietett, hogy összeszedjék a holmikat, de ezzel eltorlaszolták a folyosót, így a törpe végül át tudta adni a zenés üdvözletet: méghozzá Malfoy, Percy és Ginny füle hallatára.
Lucy testvére helyett is elvörösödött és amint véget ért a műsor, szinte rögtön a terem felé vette az irányt. Azonban valami egészen más mégis maradásra kényszerítette.
- Gyerünk, gyerünk, szaporán! - igyekezett eloszlatni a forgalmi dugót Percy. - Már öt perce becsengettek! Nyomás az osztályba! Ez rád is vonatkozik, Malfoy.
Lucy odanézett, és látta, hogy Malfoy felvesz valamit a földről, majd kaján vigyorral megmutatja a mellette ácsorgó Monstrónak és Craknak. Lucy rájött, hogy Malfoy Denem naplóját kaparintotta meg, ami bizonyára szintén kiesett Harry táskájából.
- Add vissza - szólt halkan Harry.
- Kíváncsi vagyok, mit írt bele Potter - szólt Malfoy. Nyilván nem nézte meg a borítóra írt évszámot, s azt hitte, hogy Harry saját naplója került hozzá. A közelben állók elnémultak. Ginny rémült arccal nézett a naplóra, majd Harryre.
- Add vissza neki, Malfoy - szólt szigorúan Percy.
- Majd ha megnéztem - felelte Malfoy, és kaján vigyorral meglengette a naplót Harry előtt.
Percy belefogott az "Én, mint prefektus..." kezdetű szövegbe, de Lucy most már kijött a béketűrésből. Harryvel együtt előhúzta varázspálcáját, és egyszerre kiáltották el magukat:
- Capitulatus!
Ahogy Piton varázslata lefegyverezte Lockhartot, úgy Malfoy kezéből is kiröppent a napló. Ron széles vigyorral elkapta.
- Harry! Lucy! - csattant fel Percy. - A folyosón tilos varázsolni. Jól tudjátok, hogy ezt jelentenem kell!
A testvérpárt azonban csak az érdekelte, hogy sikerült csatát nyerniük Malfoy ellen - ez pedig bőven megérte azt a tíz pontot, amit a Griffendéltől levonhattak. Malfoy majd megpukkadt mérgében, s mikor az osztálya felé tartó Ginny elhaladt mellette, megvetően odaszólt a kislánynak:
- Nem hinném, hogy Potter örült a kis üdvözletednek! - Ginny eltakarta az arcát, és gyorsan beszaladt a tanterem ajtaján. Ron előhúzta a varázspálcáját, de Harry és Lucy elvonszolták onnan. Egyikőjük sem akarta megkockáztatni, hogy Ron egész bűbájórán csigákat böfögjön.
Már beértek Flitwick professzor tantermébe, mikor Harry felhívta Lucy figyelmét egy furcsaságra. Míg az összes többi holmija ragadt a skarlátvörös tintától, Denem naplója ugyanolyan tiszta volt, mint a tintazuhatag előtt. Ezt Ronnak is próbálták elmondani, de barátjuk a pálcájával vesződött (ami ezúttal nagy, lila buborékokat eregetett), és pillanatnyilag semmi más nem érdekelte.
Aznap este Harry elsőként vonult vissza a hálóterembe, méghozzá Lucy társaságában. Ennek részben az volt az oka, hogy egyikőjük sem bírta tovább hallgatni a törpe zenés üdvözletét Fred és George előadásában, részben pedig az, hogy újra meg akarták vizsgálni Denem naplóját, és tudták, hogy Ron ezt időpocsékolásnak tartaná.
Leültek a baldachinos ágy szélére, és felváltva forgatni kezdték a könyvecskét. A napló lapjai fehéren világítottak - nyoma sem volt rajtuk a skarlátvörös tintának. Harry elővett egy friss üveg tintát az éjjeliszekrényéből, belemártotta a pennáját, és egy pacát ejtett a napló első oldalára.
A tinta egy pillanatra megcsillant a lapon, azután eltűnt mintha beszippantotta volna a papír.
- Próbálj írni valamit, hátha azt is beszívja - tanácsolta Lucy. Úgy tűnt, a naplónak mégis volt mágikus képessége.
Harry újra bemártotta a pennát, és leírt egy mondatot:
"Harry Potter vagyok."
A szavak is megcsillantak, majd nyomtalanul felszívódtak. De ekkor végre más is történt.
A papírból kipréselődött a skarlátvörös tinta, s olyan szavakat formált, amelyeket Harry sosem írt le.
"Szervusz, Harry Potter. Az én nevem Tom Denem. Hogyan került hozzád a naplóm?"
- Ez… ez meg…? - tátotta el a száját döbbenten Lucy. Még sosem találkozott semmi hasonlóval.
- Most komolyan egy napló akar velem beszélgetni? - kérdezte Harry, majd tanácstalanul Lucyhez fordult. - Most mit csináljak?
- Válaszolj - mondta Lucy és a skarlát betűkre meredt. - Nézzük meg, mi történik.
Mikor Harry írni kezdte a választ, az üzenet eltűnt.
"Valaki megpróbálta lehúzni a vécén."
Mindketten lélegzet-visszafojtva várta a következő üzenetet, és amikor megjelent, Lucy majdnem fel is kiáltott.
"Még szerencse, hogy a tintánál időtállóbb módon jegyeztem fel az emlékeimet: Mindig tudtam, hogy lesznek olyanok, akik nem akarják majd, hogy bárki is elolvassa ezt a naplót."
- Vajon mire céloz? - kérdezte hangosan Lucy, de Harry ekkorra már körmölte is a választ.
"Miért mondod ezt?"
"Azért, mert a naplóm szörnyű dolgok emlékét őrzi. Olyan dolgokét, amelyeket titokban tartottak, s amelyek a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában történtek."
- A Kamrára gondol? - Harry szeme csillogott az izgatottságtól.
- Gyorsan kérdezd meg tőle - unszolta Lucy.
"Én is ott vagyok most. - írta Harry. - A Roxfortban vagyok, és mostanában is történtek borzalmas dolgok. Tudsz valamit a Titkok Kamrájáról?"
A két gyerek kalapáló szívvel várta a választ. Az nem is késett sokáig. Denem most már kuszábban írt, mintha sietne gyorsan közölni mindent, amit csak tud.
"Persze, hogy tudok a Titkok Kamrájáról. Az én időmben azt mesélték nekünk, hogy puszta legenda, nem is létezik. De ez hazugság. Ötödikes voltam, amikor a kamrát kinyitották, és a szörny megtámadott néhány diákot. Egyiküket meg is ölte. Végül én lepleztem le a tettest, akit azután ki is csaptak az iskolából. Az igazgatónk, Dippet professzor azonban szégyellte, hogy ilyesmi történhetett a Roxfortban, és megtiltotta, hogy elmondjam az igazságot. Azt a mesét terjesztették, hogy egy furcsa baleset végzett a lánnyal. Kaptam egy szép, fényes kitüntetést a fáradozásomért, s cserébe be kellett fognom a számat. De tudtam, hogy a baj újra bekövetkezhet. A szörnyeteg nem halt meg, és az embert, aki szabadjára engedte, nem zárták börtönbe."
Harry kis híján felborította a tintásüveget, úgy sietett visszaírni. Lucy eközben majdnem elszorította bátyja szabad karjában a vérkeringést, annyira izgult.
"Most bekövetkezett. Eddig három támadás történt, és senki nem tudja, ki áll a dolog mögött. A múltkor ki volt a tettes?"
"Ha akarod, megmutatom - válaszolta Denem. - Nem kell a szavaimra hagyatkoznod. Be tudlak vonni az emlékeimbe arról az éjszakáról, amikor lelepleztem."
- Mi az, hogy be tud vonni? - kérdezte értetlenül Lucy. - Egyáltalán lehetséges az?
- Ha felajánlja, akkor biztosan meg tudja oldani. - Hiába mondta ezt, Harry mégis bizonytalankodott a papír fölött. Nyugtalan pillantást vetett a hálóterem ajtajára.
- Nézd, írt még valamit! - lökdöste meg Lucy testvérét.
"Hadd mutassam meg." - állt a papíron.
- Egyezz bele - unszolta Lucy. - Itt az esély, hogy végre megtudjunk valamit. Nem szalaszthatjuk el.
Harry még egy pillanatig habozott, azután leírta a választ:
"Rendben."
A napló lapjai peregni kezdtek, mintha viharos szél kapott volna beléjük. A könyvecske június közepéhez lapozta magát. A két gyerek tátott szájjal nézte, ahogy a június tizenharmadikához tartozó kis négyzet miniatűr képernyővé változott. Harry a könyv jobb, Lucy a bal oldalát fogta meg és kissé remegő kézzel emelték fel a naplót, hogy belenézzenek az apró ablakba. Mire észbe kaptak, már érezték is, hogy előrebuknak; testük felemelkedett az ágyról, és a kitáguló ablakon át fejjel előre belezuhantak a színek és árnyékok kavalkádjába.
Egy pillanattal később lába szilárd talajt értek, s körös-körül az elmosódott foltok hirtelen éles képekké váltak.
Lucy azonnal tudta, hova kerültek. A kerek terem a bóbiskoló portrékkal Dumbledore dolgozószobája volt. Az íróasztal mögött azonban nem Dumbledore ült, hanem egy aszott, törékeny külsejű aggastyán, aki néhány hófehér hajszáltól eltekintve teljesen kopasz volt. Az öreg varázsló egy levelet olvasott gyertyafénynél. Lucy nem emlékezett rá, hogy valaha is találkozott volna ezzel az emberrel.
- Elnézést - szólalt meg bizonytalanul Harry. - Nem akartunk így berontani...
Az öreg azonban nem nézett fel. Tovább olvasott, és kissé összevonta a szemöldökét. Harry közelebb lépett az íróasztalhoz.
- Öh, hát akkor... mi el is megyünk - hebegte.
A varázsló még mindig nem vett róla tudomást. Úgy tűnt, nem is hallja látogatója szavait. Harry arra gondolhatott, hogy talán nagyot hall, mert felemelte a hangját:
- Bocsánatot kérünk. Nem is zavarjuk tovább.
- Harry… - kezdte bizonytalanul Lucy. - Szerintem egyáltalán nem hall minket. Mintha itt se lennénk.
Az öreg sóhajtva összehajtotta a levelet, majd felállt, és a gyerekekre ügyet sem vetve az ablakhoz sétált, hogy összehúzza a függönyt.
Odakint rubinpiros volt az ég, naplemente lehetett. A varázsló visszatért asztalához, leült, és hüvelykujjával malmozva az ajtót figyelte.
- Látod? - szólt Lucy. Meg sem próbálta lehalkítani a hangját; tudta, hogy itt Harryn kívül úgyse hallja senki. - Mi csak fantomként létezünk. Ez a hely bizonyára a Denem korabeli Roxfort és az ő emlékeit látjuk.
- Akkor ez az ember bizonyára Dumbledore egyik igazgatóelődje - állapította meg Harry. - Fawkes nincs sehol, és hiányoznak a zümmögő ezüst szerkezetek is...
Ekkor kopogtattak az igazgatói szoba ajtaján.
- Tessék - szólt elhaló hangon az öreg varázsló. Tizenhat év körüli fiú lépett be a szobába. Sokkal magasabb volt Harrynél és Lucynál, és neki is szénfekete haja volt; talárján prefektusi jelvény csillogott.
Az igazgatóhoz fordulva levette hegyes süvegét.
- Áh, Denem - biccentett az öreg.
- Hivatott, Dippet professzor úr? - kérdezte Denem.
- Ülj le - intett Dippet. - Épp most olvastam el a leveledet.
- Oh. - Denem leült, és szorosan összekulcsolta két kezét.
- Kedves fiam - kezdte jóságos mosollyal az igazgató. - Sajnos semmiféleképp nem engedhetem meg, hogy egész nyáron az iskolában maradj. Biztosan szeretnéd otthon tölteni a szünidőt.
- Itt akart maradni? - tette fel döbbenten a költői kérdést Lucy. - De hát miért?
- Nem - vágta rá Denem. - Sokkal szívesebben maradnék a Roxfortban, mint hogy visszamenjek abba a... abba a...
- Nagyon gyűlölheti azt a helyet - szólalt meg Harry szokatlan együttérzéssel a hangjában. Lucy érezte, hogy testvére sokkal jobban át tudta érezni Denem helyzetét, hiszen ő is gyűlölt a Privet Drive-on élni.
- A szünetekben egy mugli árvaházban laksz, igaz? - érdeklődött Dippet.
- Igen, uram - felelte Denem, és kissé elpirult.
- Mugli születésű vagy?
- Félvér, uram. Az apám mugli, az anyám boszorkány.
- És mindkét szülőd...
- Az anyám nem sokkal a születésem után meghalt - magyarázta Denem. - Az árvaházban azt mondták, épp csak arra volt ideje, hogy nevet adjon nekem: Tom lettem az apám, és Rowle a nagyapám után.
Dippet együttérzően ciccegett.
- Az a helyzet, Tom - sóhajtott -, hogy bár kivételes intézkedésekkel lehetséges volna a dolog, jelen körülmények között...
- A merényletekre gondol, uram? - kérdezte Denem. Harry és Lucy felkapták a fejüket, és közelebb léptek a beszélgetőkhöz, nehogy egyetlen szót is elmulasszanak.
- Ahogy mondod - bólintott az igazgató. - Kedves fiam, be kell látnod, botorság volna részemről, ha megengedném, hogy a tanév vége után a kastélyban maradj. Ez a legújabb tragédia... annak a szegény lánynak a halála... Nagyobb biztonságban leszel az árvaházban. Ami azt illeti, a Mágiaügyi Minisztériumban azt is fontolóra vették, hogy bezáratják az iskolát. Elvégre itt van ennek a... ennek a sok kellemetlenségnek a forrása.
Denem szeme kerekre tágult.
- Uram, ha elfognák azt az embert... Ha véget érne ez az egész...
- Miről beszélsz? - Dippet kihúzta magát a székében. - Denem, azt akarod mondani, hogy tudsz valamit ezekről a merényletekről?
- Nem, uram - felelte gyorsan a fiú.
- Ez pont olyan „nem" volt, mint amit mi mondtunk Dumbledore-nak - jegyezte meg Harry.
Dippet arca csalódottságot tükrözött.
- Elmehetsz, Tom...
Denem felállt, és kedveszegetten kioldalgott a szobából.
Harry és Lucy követték.
Lementek a mozgó csigalépcsőn, s a kőszörny mellett kiértek a félhomályba burkolózó folyosóra. Denem ekkor megállt. Harry követte a példáját, és várta a további fejleményeket. A fiún látszott, hogy elmélyülten töpreng valamin: ajkába harapott, és a homlokát ráncolta.
Azután, mintha hirtelen döntésre jutott volna, határozott léptekkel elindult. Harry és Lucy árnyékként követték. Nem találkoztak senkivel, amíg el nem érték a bejárati csarnokot. Ott azonban megszólította Denemet valaki: egy magas, hosszú, barna hajú, szakállas varázsló lépdelt lefelé a márványlépcsőn.
- Miért kószálsz itt ilyen késői órán, Tom?
Lucy döbbenten pillantott a varázslóra. Az nem volt más, mint az ötven évvel fiatalabb Dumbledore.
- Dippet professzornál voltam, tanár úr - felelte Denem.
- Nos, akkor siess lefeküdni - bólintott Dumbledore, s azzal az átható pillantással nézett Denemre, amit Lucy is olyan jól ismert. - Nem okos dolog mostanában a folyosókon sétálni. Különösen mióta...
Dumbledore szomorúan sóhajtott, búcsút intett Denemnek, és továbbállt. A fiú követte tekintetével, amíg el nem tűnt, azután szapora léptekkel elindult lefelé a pincébe vezető kőlépcsőn. Lucynek csalódnia kellett: Denem nem egy rejtett átjáróba vagy titkos alagútba vezette őket, hanem abba a pincehelyiségbe, ahol Piton a bájitalórákat tartotta. A fáklyák nem égtek, s Denem csak résnyire hagyta nyitva maga mögött az ajtót, így Lucy és Harry ettől kezdve nem is láttak mást, csak a folyosóra kileső fiút.
Lucy úgy érezte, hogy legalább egy órát töltöttek el várakozással. Az ajtónál mozdulatlanul álló Denemen kívül valóban nem látott semmi mást. Érdeklődése és izgalma lassan alábbhagyott, s már szinte unni kezdte a dolgot, amikor végre megmozdult valami az ajtó mögött.
Valaki ólálkodott a folyosón, s a zajokból ítélve elhaladt Denem rejtekhelye mellett. Denem hangtalanul kiosont az ajtón, és az éjjeli vándor nyomába eredt. A két Potter lábujjhegyen követte, megfeledkezve róla, hogy bármit csinálnak, úgysem hallja senki.
Körülbelül öt percig követték a lépések zaját. Akkor Denem hirtelen megtorpant, és fejét elfordítva fülelt valamiféle újabb zajra. Lucy ajtónyikorgást hallott, majd egy ember rekedt suttogása ütötte meg a fülét.
- Gyere... Ki kő vigyelek innét... gyere már... Másszá' be a ládába... - A hang valahogy ismerősnek tűnt.
Denem egy ugrással elérte a folyosó egy újabb fordulóját. A testvérpár nyomban követte. Nem messze tőlük egy alak körvonalai rajzolódtak ki. Az illető megtermett fiú volt; egy nyitott ajtó előtt guggolt, s mellette jókora láda állt.
- Jó estét, Rubeus - szólt Denem élesen. A fiú riadtan becsapta az ajtót, és felállt.
- Te meg mit keresel itt, Tom?
Denem közelebb lépett hozzá.
- Vége, Rubeus - szólt. - Jelentenem kell a dolgot. Ha további merényletek történnek, bezárják az iskolát.
- Miket beszélsz…
- Tudom, hogy te senkit nem akartál bántani, de szörnyetegekből nem lehet háziállatot csinálni. Gondolom, csak kiengedted sétálni egy kicsit...
- Ő senkit nem ölt meg! - fakadt ki a nagydarab fiú, és a csukott ajtónak vetette a hátát. Odabentről motozás és halk csattogás hangjai szűrődtek ki.
- Ugyan már, Rubeus - csóválta a fejét Denem, és még közelebb ment a fiúhoz. - Holnap megérkeznek a halott kislány szülei. A Roxfort részéről az a legkevesebb, hogy végez a bestiával, ami meggyilkolta a lányukat...
- Nem ő gyilkolta meg! - csattant fel a fiú. Kiáltása visszhangot vert a sötét pincefolyosón. - Ő sosem tenne ilyet! Soha!
- Állj félre - szólt Denem, és előhúzta varázspálcáját.
A bűbáj egy pillanatra vakító fénnyel töltötte be a folyosót. Az ajtó kicsapódott, méghozzá olyan erővel, hogy a szemközti falnak taszította a megtermett fiút. Mögötte sötét helyiség vált láthatóvá, abban pedig egy olyan lény, aminek láttán Harry és Lucy is önkéntelenül felsikoltottak - de ezt szerencsére csak ők hallották.
Hatalmas, püffedt, szőrös test és fekete lábak tömkelege sok-sok fénylő szem és két tűhegyes csáprágó - Denem újra felemelte pálcáját, de elkésett. A lény kirontott az ajtón, keresztülgázolt rajta, s egy szempillantás múlva eltűnt a sötét folyosón. Denem feltápászkodott, a szörny után nézett, és megint varázsolni készült, de ekkor a nagydarab fiú odaugrott hozzá, kitépte kezéből a pálcát, és ismét a földre taszította őt. Közben velőtrázóan ordított.
- NEEEEEEE!
Lucy szeme előtt elhomályosult a kép, majd minden elsötétült körülötte. Érezte, hogy zuhan, és a következő pillanatban hanyatt landolt a Griffendél-toronybeli baldachinos ágyon, közvetlenül a ziháló Harry mellett. Denem naplója kinyitva hevert kettejük között.
Még arra sem volt idejük, hogy lélegzethez jussanak, mikor kinyílt a hálóterem ajtaja, és belépett Ron.
- Hát itt vagytok.
A két Potter felült. Patakokban csorgott róluk a verejték, és mindketten egész testükben remegtek.
- Mi a baj? - kérdezte barátjuk aggódva. A testvérpár először összenézett, majd Lucy nagy nehezen kinyögte:
- Hagrid volt az, Ron. Hagrid nyitotta ki a Titkok Kamráját ötven évvel ezelőtt.
Draco majdnem ököllel vert bele a falba. Ott volt a tökéletes lehetőség és nem tudott élni vele. Ha belenézhetett volna Potter naplójába, annyi mindent megtudhatott volna róla: hogy miket csinál, mik a gyengeségei, információkat Weasleyékről és elsősorban Lucyról…
De nem, Potteréknek már megint győzniük kellett. Miért támogatta mindig őket a sors? Miért nem kerekedhetett felül rajtuk egyszer sem? Ha legalább egyszer legyőzte volna őket, már nem érezte volna magát ennyire szerencsétlennek. De ahogy ezt végiggondolta, szinte rögtön rájött, hogy valójában nem emiatt volt annyira kiakadva. Természetesen utálta, hogy sosem tudta legyőzni a túlélő párost, de ebben a szituációban nem ez volt a legbosszantóbb.
Hanem az, hogy ismét kihagyott egy olyan lehetőséget, amikor egy kicsit jobban megismerhette volna Lucyt. Ha csak egy kicsit is beleolvashatott volna Potter naplójába, már többet tudhatott volna a lányról. De ezt a gondolatmenetet már elkezdenie se lett volna szabad, emlékeztette magát. Nem ismerheti meg őt. Egyszerűen nem teheti.
Elvégre ha enged a gyengeségének, akkor többé nem lehet méltó a Malfoy névre.