Chapter 25
A rejtély megoldódik
A kastély parkjában lassan mutatkozni kezdtek a nyár első jelei; az ég és a tó egyaránt tündöklő kék színt öltött, s az üvegházakban káposztafej nagyságú virágok bontogatták szirmaikat. Lucy mégis szomorúan bámult ki a kastély ablakain: Hagrid és a nyomában loholó Agyar nélkül valahogy baljósnak tűnt az éledő táj képe.
Az épületen belül sem volt rózsásabb a helyzet. Lucy, Harry és Ron be akartak nézni Hermionéhoz, de a látogatási tilalomra hivatkozva nem engedték be őket.
- Nem vállalhatunk több kockázatot! - jelentette ki szigorúan Madam Pomfrey a résnyire nyitott ajtó mögül. - Sajnálom, de okunk van feltételezni, hogy a tettes megpróbál végezni ezekkel a szerencsétlenekkel...
Dumbledore távozása óta mindenkin elhatalmasodott a félelem. Mintha még a kastély falait melengető napsugarak is visszafordultak volna a bordázott ablakok előtt. Az iskolában minden arc félelmet vagy legalábbis nyugtalanságot tükrözött, s ha nagy ritkán nevetés hangzott fel a folyosón, az is hisztérikusan csengett, s gyorsan elhalt.
Lucy szinte kényszeresen ismételgette magában a búcsúzó Dumbledore szavait: "Véglegesen csak akkor hagyom el az iskolát, ha többé senki nem lesz hűséges hozzám... A Roxfortban nem maradnak magukra azok, akik segítséget kérnek." De valójában mit ért mindez? Kitől kérjenek segítséget, ha egyszer mindenki ugyanolyan rémült és tanácstalan, mint ők maguk?
Sokkal egyértelműbb volt Hagrid jó tanácsa, amelyben a pókokra utalt. Csak az volt a bökkenő, hogy a kastélyban a jelek szerint egyetlen követhető pók sem maradt. Lucy és Harry az egész épületet tűvé tették az ízeltlábúak után, s ebben, vonakodva bár, de Ron is segített nekik. A kutatást persze nagyban megnehezítette, hogy a rendelkezések értelmében mindenhova csapatostul kellett vonulniuk, egyedül nem kóborolhattak az épületben. A diákok többsége örült neki, hogy tanárok kísérgetik őket teremről teremre, Lucyt viszont kifejezetten bosszantotta a dolog.
Egyetlen ember akadt csak az iskolában, akin látszott, hogy élvezi a gyanakvással és rettegéssel fertőzött közhangulatot. Draco Malfoy olyan kevélyen járt-kelt a folyosókon, mintha kinevezték volna iskolaelsőnek. Lucynek eleinte fogalma sem volt, minek örül annyira a mardekáros fiú, de aztán az egyik bájitalórán, két héttel Dumbledore és Hagrid távozása után, végighallgatta Malfoy Craknak és Monstrónak címzett ömlengését.
- Mindig sejtettem, hogy végül apám fog megszabadítani minket Dumbledore-tól. - Malfoy azt a fáradtságot sem vette, hogy lehalkítsa a hangját. - Mondtam már nektek, hogy szerintem a Roxfortnak még soha nem volt ilyen rossz igazgatója, mint Dumbledore. Talán most egy normális varázsló veszi át a helyét. Olyasvalaki, aki nem akarja bezárni a Titkok Kamráját. McGalagony nem sokáig marad igazgató, ő csak helyettesít...
Piton elsétált Lucy mellett, de megjegyzés nélkül hagyta Hermione üres helyét és üstjét.
- Professzor úr - szólt fennhangon Malfoy. - A professzor úr miért nem jelentkezik az igazgatói állásra?
- Lassan a testtel, Malfoy - csóválta fejét Piton, de nem tudott elfojtani egy halvány mosolyt. - A felügyelőbizottság csupán felfüggesztette Dumbledore professzort. Bízhatunk benne, hogy nemsokára újból köztünk lesz.
- Hát persze - bólogatott Malfoy alattomos vigyorral. - Szerintem apám támogatná a professzor urat, ha jelentkezne az állásra. Majd megmondom neki, hogy a professzor úr a legjobb tanár az iskolában...
Piton mosolyogva indult tovább az asztalok között. Szerencsére nem vette észre Seamus Finnigant, aki úgy tett, mintha belehányna az üstjébe. Lucy nagy késztetést érzett rá, hogy kövesse a példáját.
- Csodálom, hogy a sárvérűek még mindig nem takarodtak el a suliból - folytatta Malfoy. - Öt galleont teszek rá, hogy a következő meghal. Kár, hogy nem Granger volt az...
Ekkor megszólalt a csengő. Épp jókor - Malfoy utolsó szavaira ugyanis Ron felpattant a helyéről. A szedelőzködő diákok forgatagában nem tűnt fel, hogy rá akarja vetni magát Malfoyra.
- Eresszetek! - hörögte, miközben Harry és Lucy két oldalról a karját szorongatták. - Nem érdekel, nem is kell a pálcám, puszta kézzel fojtom meg...
- Siessetek, át kell kísérnem benneteket gyógynövénytanórára! - harsogta Piton az osztály feje fölött, s a csapat kettes-hármas sorokban elindult. Ront Harry és Lucy kísérte a menet végén, mivel a fiú még mindig rá akart támadni Malfoyra. Csak akkor engedték el, mikor kiértek a kastély épületéből, és a konyhakerten át elindultak az üvegházak felé. Lucy csak azért nem vett részt most Malfoy megleckéztetésében, mert még mindig élénken látta maga előtt a kővé dermedt Hermione alakját és a látvány annyira összeszorította a szívét, hogy más érzelemnek nem nagyon volt helye benne.
A gyógynövénytanórán részt vevők csoportja eléggé foghíjas volt. Ketten is hiányoztak: Justin és Hermione.
Bimba professzor az abesszíniai aszúfügék ritkítását bízta a társaságra. Mikor Lucy a komposztálóhoz sétált egy ölre való száraz ággal, összetalálkozott Ernie Macmillannel. Ernie sóhajtott egyet, és nagy komolyan így szólt:
- Lucy, kérlek, bocsáss meg, amiért titeket gyanúsítottalak. Tudom, hogy sosem bántanátok Hermione Grangert. Szóval elnézést kérek mindenért, amit rólatok mondtam. Végül is mind egy cipőben járunk, úgyhogy...
Kinyújtotta húsos kezét, és Lucy elfogadta a békejobbot. Ernie és barátja, Hannah átmentek ahhoz az aszúfügéhez, amin Lucy, Harry és Ron dolgoztak. Ott a fiú Harrytől is bocsánatot kért, és Lucy bátyja sem tartotta meg a haragját.
- Gyanús nekem az a Draco Malfoy nevű srác - szólt Ernie, miközben szaporán tördelte a száraz gallyakat. - Úgy tűnik, örül annak, ami az iskolában folyik. Szerintem lehet, hogy ő Mardekár utódja.
- Zseniális - morogta gúnyosan Ron. Ő nem bocsátott meg olyan könnyen Ernie-nek.
- Szerinted lehet, hogy Malfoy az, Harry? - kérdezte a kövér fiú.
- Nem - jelentette ki Harry határozottan. Ernie és Hannah csodálkozva néztek rá.
Lucy ekkor váratlanul fejbe kólintotta Ront és Harryt a metszőollóval.
- Au! Mit csinálsz? - jajdult fel Ron a fejét vakargatva.
Lucy a földre mutatott. Tőlük alig néhány lépésnyire jókora pókok futottak libasorban.
- Nocsak! - Ron igyekezett örömöt színlelni, de nemigen sikerült neki. - Sajnos most nem követhetjük őket...
Ernie és Hannah kíváncsian hegyezték a fülüket. Harry a pókok után nézett.
- Úgy tűnik, a Tiltott Rengeteg felé tartanak... - Ron most már meg se próbált derűsnek látszani.
Mikor véget ért a munka az üvegházban, Piton professzor átkísérte a csoportot a sötét varázslatok kivédése órára. Lucy, Harry és Ron kicsit lemaradtak a többiek mögött, hogy meg tudják beszélni a teendőket.
- Újra használnunk kell a láthatatlanná tévő köpenyt - jelentette ki Harry. - Agyart is magunkkal vihetjük. Sokszor járt Hagriddal az erdőben, segítségünkre lehet.
- Persze. - Ron idegesen babrált a pálcájával, s csak akkor szólalt meg újra, mikor már leültek szokásos helyükre Lockhart tantermének végében. - Tudod... azt hallottam, hogy ott vérfarkasok is élnek.
- Nem csak rosszindulatú lények vannak ott - felelte kitérően Lucy. - A kentauroktól és az egyszarvúaktól például nem kell félnünk.
Ron még soha nem járt a Tiltott Rengetegben. Lucy is csak egyszer - akkor sem önszántából -, s mindeddig remélte, hogy többé nem is kell betennie a lábát az erdő mélyebb részeibe.
Lockhart berobogott a terembe, magára vonva a diákok csodálkozó pillantásait. Ezekben a napokban minden más tanár komorabb volt a szokásosnál, Lockhart ellenben csak úgy sugárzott a jókedvtől.
- Ejnye, fiúk-lányok - rikkantotta széles mosollyal -, mért vágtok ilyen savanyú képet?
A diákok megrökönyödött pillantásokat váltottak, de egyikük sem felelt.
- Hát még mindig nem értitek? - folytatta Lockhart lassan és tagoltan, mintha féleszűekhez beszélne. - Elmúlt a veszély! A tettest letartóztatták.
Lucy keze ökölbeszorult a pad alatt és nagy erőfeszítés kellett hozzá, hogy ne akarjon rontást küldeni Lockhart két szeme közé.
- Ki mondta? - kérdezte fennhangon Dean Thomas.
- Édes fiam, a mágiaügyi miniszter nem vitte volna magával Hagridot, ha nem lenne száz százalékig biztos benne, hogy ő a bűnös.
Lockhart ezt olyan hangon jelentette ki, mintha azt magyarázná, hogy egy meg egy az kettő.
- Dehogynem - szólt Ron, még Deannél is hangosabban.
- Szerénytelenség nélkül állíthatom - felelte Lockhart önelégülten -, hogy egy icipicit többet tudok Hagrid letartóztatásának körülményeiről, mint te.
Ron már nyitotta a száját, hogy vitába szálljon a tanárral, de Harry egy rúgással jobb belátásra bírta.
- Ne felejtsd el: mi nem voltunk ott - suttogta.
Azonban Lockhart émelyítő vidámsága, célzásai arra, hogy Hagrid neki mindig is gyanús volt, és arcátlanul magabiztos optimizmusa Harryt is felmérgesítette.
- Legszívesebben belevágnám a Kirándulások a kísértetekkelt az ostoba képébe - suttogta, mire Lucy csak kurtán bólintott. Míg Lockhart tovább fényezte magát, Harry rövid üzenetet firkantott Ronnak, amit előtte Lucynek is megmutatott: "Tegyük meg már ma este."
Ron elolvasta, nyelt egyet, majd Hermione üresen maradt helye felé fordult. A látvány bizonyára megerősítette eltökéltségét, mert kisvártatva rábólintott az elhatározásra.
A Griffendél klubhelyisége mostanában mindig tele volt, hiszen hat óra után kijárási tilalom lépett érvénybe. Vitatéma akadt bőven, minek következtében a helyiségben sokszor még éjfélkor is diákok nyüzsögtek.
Harry rögtön vacsora után elővette ládájából a láthatatlanná tévő köpenyt, majd egész este azon ücsörgött. Fred és George kihívták Lucyt, Harryt és Ront néhány parti robbantósdira. Ginny azon a széken üldögélt, amit máskor Hermione használt, és csendben nézte őket. A hármas szándékosan veszített, és igyekezett gyorsan befejezni a játszmákat, de még így is éjfélre járt az idő, mire Fred, George és Ginny végre felmentek lefeküdni.
Lucy, Harry és Ron megvárták a két ajtócsukódást. Akkor gyorsan beburkolóztak a köpenybe, és kimásztak a portrélyukon. A tanárok között szlalomozva újra megtették a kastélyon keresztül vezető utat, és szerencsésen megérkeztek a bejárati csarnokba. Halkan kinyitották az ajtó zárját, átpréselték magukat a résnyire nyitott szárnyak között, és kiléptek a holdfényben fürdő kastélyparkba.
- Persze az is lehet - szólalt meg hirtelen Ron, miközben átvágtak a sötét pázsiton -, hogy az erdőnél nem találunk semmilyen nyomot, amin elindulhatnánk. Lehet, hogy azok a pókok nem is oda tartottak. Elismerem, úgy tűnt, hogy nagyjából abba az irányba mennek, de...
Ron egészen addig folytatta reménykedő monológját, amíg meg nem érkeztek Hagrid kunyhójához. Agyar kitörő örömmel fogadta őket. A gyerekek féltek, hogy a kutya az egész kastélyt felveri öblös ugatásával, ezért megetették a kandallópárkányon talált karamellával. Attól aztán összeragadt Agyar szája.
Harry letette a láthatatlanná tévő köpenyt Hagrid asztalára. Nyilván úgy vélte, a koromsötét erdőben úgysem lesz szükségük rá.
- Gyere, Agyar, elmegyünk sétálni - intett Lucy a kutyának és kinyitotta az ajtót.
A kutya boldogan rohant ki a házból; egyenesen az erdő széléhez szaladt, és hátsó lábát felemelve lepisilt egy öreg szikamorfát.
Harry és Lucy elővették varázspálcájukat. - Lumos! - morogták, mire a két pálca végén apró láng gyúlt ki. Ennyi fény éppen elég volt ahhoz, hogy észrevegyék az ösvényen esetleg átfutó pókokat.
- Jó ötlet - bólintott Ron. - Én is meggyújtanám az enyémet, de... nem akarom, hogy felrobbanjon vagy valami... - Harry megütögette barátja vállát, és a fűbe mutatott. Két pók szaladt a pálca fényköréből az árnyékot nyújtó fák felé.
- Rendben - sóhajtott Ron, beletörődve az elkerülhetetlenbe. - Készen állok. Induljunk.
Így hát behatoltak az erdőbe az ide-oda csalinkázó, leveleket és gyökereket szaglászó Agyar kíséretében. Lucy és Harry pálcájának pislákoló fényében követték az egyenletes tempóban haladó pókokat. Körülbelül húsz percig baktattak szótlanul, fülüket hegyezve a gallyak recsegésétől és a levelek zizegésétől elütő zajokra. Mikor aztán a lombsátor olyan sűrű lett, hogy már a csillagok fénye sem hatolt át rajta - úgyhogy a két pálca volt az egyetlen kis sziget a sötétség tengerében -, észrevették, hogy a pókok letértek az ösvényről.
Lucy és Harry megtorpantak, és szemüket meresztve fürkészték az állatok útját. Hiába; a kicsiny fénykörön kívül minden koromsötét volt. Előző évben nem hatoltak be ilyen mélyen az erdőbe. Élénken emlékeztek még Hagrid akkori tanácsára, hogy soha ne térjenek le az ösvényről. Most azonban Hagrid mérföldekre volt tőlük, valószínűleg egy azkabani cellában, ráadásul ő maga mondta, hogy kövessék a pókokat.
Valami nedves dolog érintette meg Lucy kezét. A lány hátralépett ijedtében, és jól megtaposta Ron lábát. Aztán rájött, hogy csak Agyar bökte meg az orrával.
- Mi legyen? - kérdezte Harry Rontól, akiből épp csak egy megcsillanó szempárt látszott.
- Most már ne forduljunk vissza - hangzott a felelet.
Így hát bevették magukat a fák sűrűjébe, követve a pókok surranó árnyékát. Most már nem tudtak olyan gyorsan haladni; figyelniük kellett a kiálló gyökerekre és fatönkökre, melyeket épp csak sejteni lehetett a sötétben. Lucy a kezén érezte Agyar forró leheletét, s nemegyszer meg kellett állniuk, hogy a testvérpár valamely tagja leguggolhasson megkeresni a pókokat a pálca fényében.
Legalább fél óráig bolyongtak a talárjukat szaggató gallyak és tüskés bokrok között. Egy idő után észrevették, hogy a talaj egyenletesen lejteni kezd, de a föléjük boruló lombkorona továbbra sem ritkult.
Aztán Agyar egyszer csak elvakkantotta magát. Lucy, Harry és Ron összerezzentek.
- Mi van? - kérdezte hangosan Ron, és ijedten megszorította Harry karját.
- Valami mozog arrafelé - suttogta Lucy. - Hallgassátok csak... Jó nagy lehet.
Mindhárman fülelni kezdtek. Tőlük jobbra a távolban a "jó nagy valami" nagy zajjal utat tört magának a fák között.
- Jaj istenem - vacogott Ron. - Jaj istenem, jaj istenem...
- Fogd be a szád - szólt rá Harry. - Még meghallja.
- Meghallja? - sápítozott Ron vékonyka hangon. - Már rég meghallotta Agyart!
A sötétség szinte égette a szemgolyójukat, ahogy ott álltak a rémülettől földbe gyökerezett lábbal. Furcsa brummogás hallatszott, azután csend lett.
- Szerintetek mit csinál? - kérdezte Harry.
- Felkészül a támadásra - felelte Lucy és még levegőt is alig mert venni.
Remegve várták a fejleményeket.
- Mit gondoltok, elment? - suttogta Ron.
- Nem tudom...
Tőlük jobbra ekkor hirtelen vakító fény tépte szét a sötétséget. A gyerekek hunyorogva a szemük elé kapták a kezüket. Agyar szűkölni kezdett, és megpróbált elmenekülni, de belegabalyodott egy tüskés bokorba. Ettől aztán még keservesebben szűkölt.
- Harry! Lucy! - kiáltotta Ron, a megkönnyebbüléstől elcsukló hangon. - Ez a kocsink!
- Micsoda?
- Gyertek!
A Potter testvérpár botladozva elindult Ron nyomában a fény felé, s alig egy perc múlva egy tisztásra értek. Mr Weasley autója bekapcsolt lámpákkal, üresen állt egy öles fák alkotta kör közepén.
Ahogy Ron közeledett felé, előregurult, akár egy gazdáját köszöntő behemót, türkizkék kutya.
- Itt volt egész idő alatt! - lelkendezett Ron a kocsi körül ugrálva. - Nézd, egészen elvadult...
Az autó mindkét oldalán karcolások és sárfoltok éktelenkedtek. Szemmel láthatóan rákapott a magányos terepjárásra. Agyart nem nyugtatta meg a kocsi látványa. Odasimult Harry lábához, de még így is reszketett félelmében. Lucy nagyot sóhajtott, és visszadugta pálcáját a talárjába.
- És mi még azt hittük, hogy meg akar támadni minket! - nevetett Ron, és hálásan megpaskolta a kocsi oldalát. - Mennyit töprengtem, hogy hova tűnhetett!
Lucy és Harry hunyorogva körülnéztek a fényárban úszó tisztáson, de pókoknak nyomát se látták. Az ízeltlábúak bizonyára hanyatt-homlok bemenekültek a sötét erdőbe.
- Elvesztettük a pókcsapást - szólt Harry. - Gyere, keressük meg.
Ron nem válaszolt, és nem is mozdult. Megkövülten meredt egy három méter magasságban levő pontra valahol Harry háta mögött. Arca eltorzult a rettegéstől.
Lucynek arra se maradt ideje, hogy jobban megnézze, mitől rémült meg ennyire Ron. Hangos csattanást hallott, majd érezte, hogy valami hosszú, szőrös dolog megragadja a derekát, és felemeli a földről. Egy szempillantás múlva már fejjel lefelé lógott. Amíg ő rémülten kapálózott, további csattanások hangzottak fel, s beléjük vegyült Agyar panaszos vonyítása; Lucy még látta, hogy Harry és Ron lábai is a levegőt kaszálják, de a következő pillanatban elnyelte őket a sötét erdő.
Ahogy himbálózó fejjel körülnézett, látta, hogy foglyul ejtője hat hosszú, szőrös lábon halad, s további két lábával tartja béklyóban őt. A mellső lábak fölött két fényes fekete csáprágó csillogott. Távolabbról két másik szörny lépteinek zaja hallatszott - az cipelte Harryt és Ront. Az erdő legsötétebb mélye felé haladtak. Lucy a vadul kapálózó Agyar vonyítását is hallotta. A kutya bizonyára igyekezett kiszabadulni egy negyedik lény szorításából. Lucy érezte, hogy minden erejét megfeszítve se tudna kiabálni - a hangja mintha ott maradt volna a kocsi mellett a tisztáson.
Nem tudta volna megmondani, meddig vergődött a lény szőrös lábai között; csak annyit érzékelt, hogy a terep kissé kivilágosodott, és a talaj csak úgy hemzseg a pókoktól. Nyakát megfeszítve oldalra nézett, és a lelógó haja között átnézve látta, hogy egy jókora, teknőszerű mélyedés széléhez értek. A teknőben egyetlen fa sem állt. A csillagok fényében hátborzongató látvány tárult Lucy szeme elé.
A teknőben pókok laktak. Nem olyan apró állatkák, mint amelyek az avarban futkostak, hanem igásló méretű, nyolcszemű, nyolclábú, fekete, szőrös szörnyetegek. Az a jól megtermett példány, amelyik Lucyt cipelte, leereszkedett a medence oldalát alkotó meredek lejtőn, s a tisztás közepén álló tejfehér, boltozatos hálóharang felé vette útját. Társai a fogoly láttán izgatottan csattogtatni kezdték csáprágójukat, és a harang köré gyűltek.
Az óriáspók elengedte Lucyt, s ő négykézláb a földre pottyant. Hamarosan Harry, Ron és Agyar is lehuppantak mellé. A kutya már nem vonyított; reszketve összehúzta magát, és mozdulni se mert. Ron arckifejezése egyben Lucy és Harry érzelmeit is tükrözte: szája néma sikolyra nyílt, s szeme kidülledt a borzalomtól.
Lucy ekkor arra lett figyelmes, hogy a pók, ami odaszállította, beszél. Nehéz volt megérteni, mit mond, mert beszéd közben hangosan csattogtatta a csáprágóját.
- Aragog! - kiáltotta. - Aragog!
A hálóharang megremegett, és lassan kimászott belőle egy elefánt méretű pók. Testén és lábain szürke szálak vegyültek a fekete szőrbe, s szemei egytől egyig homályos fehéren fénylettek visszataszító fején. Az öreg pók vak volt.
- Mi történt? - mordult fel, szaporán csattogó csáprágókkal.
- Emberek - felelte a Harryt foglyul ejtő pók.
- Hagrid az? - kérdezte Aragog világtalan szemeit forgatva.
- Idegenek - válaszolt Ron pókja.
- Öljétek meg őket - morogta bosszúsan Aragog. - Éppen aludtam...
- Hagrid barátai vagyunk! - kiáltotta Harry.
Csitt-csatt, csörögtek a teknőben lakó pókok csáprágói. Aragog elgondolkodott.
- Hagrid még soha nem küldött embereket a fészkünkbe - szólt kimérten.
- Hagrid bajban van - zihálta Lucy. - Ezért jöttünk ide.
- Bajban van? - A lány aggodalmat vélt felfedezni az öreg pók hangjában. - De miért küldött ide titeket?
Lucy fel akart állni, de aztán meggondolta magát; nem tartotta valószínűnek, hogy lábai engedelmeskednének. Inkább továbbra is a földön ülve beszélt, felváltva Harryvel, a tőlük telhető legnyugodtabb hangon.
- Az iskolában úgy gondolják - szólt Harry -, hogy Hagrid rászabadított egy... egy valamit a diákokra. Letartóztatták, és elvitték Azkabanba.
Aragog dühösen csattogtatta a csáprágóját, mire a teknő többi pókja ugyanígy tett; úgy hangzott, mintha lelkesen tapsolnának - csak épp a tapstól Lucynek máskor nem rándult görcsbe a gyomra.
- De hiszen az évekkel ezelőtt történt - dörmögte Aragog. - Sok-sok évvel ezelőtt. Jól emlékszem: ezért kellett eljönnie az iskolából. Mindenki úgy gondolta, hogy én vagyok a szörnyeteg, ami a Titkok Kamrájában lakik. Azt hitték, Hagrid kinyitotta a Kamrát, és szabadon eresztett engem.
- Szóval te... te nem a Titkok Kamrájából jöttél? - kérdezte Lucy. Érezte, hogy homlokát kiveri a hideg verejték.
- Én! - csattant fel Aragog. - Én nem a kastélyban születtem. Messzi földről érkeztem ide. Hagrid egy utazótól kapott engem tojáskoromban. Akkor még kisfiú volt, de gondomat viselte; elbújtatott egy szekrényben, és morzsákkal etetett. Hagrid jó ember, a barátom. Mikor rám találtak, és engem vádoltak egy kislány haláláért, megvédett. Azóta itt élek az erdőben, és Hagrid gyakran meglátogat. Még asszonyt is talált nekem. Hagrid jóvoltából Mosag meg én családot alapíthattunk, s láthatod, milyen szépen megszaporodtunk...
Harry összeszedte maradék bátorságát.
- Azt mondod, soha... senkit nem támadtál meg?
- Nem - csattogta az öreg pók. - Ha az ösztöneimre hallgatok, megtettem volna, de a Hagrid iránti tiszteletből soha egyetlen embert sem bántottam. A lány holttestére egy mosdóban találtak rá. Én az egész kastélyból csak azt a szekrényt ismertem, ahol felnőttem. A mi fajtánk a sötét és csendes helyeket kedveli...
- De talán... - kezdte habozva Harry -, talán tudod, ki ölte meg azt a lányt. A tettes ugyanis visszatért, és újra tizedeli a diákokat.
Szavait elnyomta a csáprágók dühös csattogása és a toporgó lábak zizegő zaja. A hatalmas fekete testek között nyugtalan mozgolódás támadt.
- A kastélyban lakó gyilkos - mondta Aragog - egy ősi szörnyeteg, a pókok legfélelmetesebb ellensége. Emlékszem, hogyan könyörögtem Hagridnak, hogy eresszen el, mikor megéreztem a bestia jelenlétét az iskolában.
- Miféle az a szörny? - érdeklődött izgatottan Lucy.
A csattogás és zizegés megint felerősödött; a pókok közelebb nyomultak foglyaikhoz.
- Nem beszélünk róla! - harsogta Aragog. - Nem mondjuk ki a nevét! Még Hagridnak se árultam el, hogy hívják a rettegett bestiát, pedig sokszor kérdezte!
Lucy nem akarta erőltetni a dolgot. Aragog a jelek szerint belefáradt a társalgásba; lassan, hátrálva elindult hálóharangja felé. A többi póknak viszont esze ágában sem volt hátrálni. Épp ellenkezőleg, minden oldalról fenyegetően körülvették foglyaikat.
- Akkor mi most el is megyünk - kiáltott Harry Aragog után, s közben rémülten pislogott az egyre közelebb araszoló óriás-ízeltlábúakra.
- Elmentek? - dörmögte lassan Aragog. - Nem hinném...
- De hát...
- A gyermekeim nem bántják Hagridot, mert megtiltottam nekik. De nem tagadhatom meg tőlük a friss húst, főleg, ha a zsákmány önszántából felkínálkozik nekünk. Isten veletek, Hagrid barátai.
Lucy megperdült a tengelye körül. Alig másfél méterre tőle pókok sötét fala tornyosult az ég felé. Tucatnyi csáprágó csattogott éhesen, száz mohó szem fénylett a csillagfényes ég alatt...
Lucy a varázspálcája után nyúlt, de már előre tudta, hogy minden hiába. A pókok túl sokan voltak. Lélekben már felkészült a mindhalálig tartó küzdelemre - de ekkor elnyújtott hang búgott fel a távolban, és éles fény hasított bele a pókfészek félhomályába.
Mr Weasley kocsija jött el értük. Vadul tülkölve, sugárzó reflektorral száguldott lefelé a medenceoldalban, kíméletlenül utat vágva a pókok között. A félrelökött bestiák a hátukon fekve hadonásztak kusza lábaikkal. A kocsi végül csikorogva lefékezett Lucy, Harry és Ron mellett, s összes ajtaja kinyílt.
- Hozd Agyart! - kiáltotta Harry Lucynek, miközben beugrott az anyósülésre. Mégis Ron kapta fel a szűkölő kutyát; bedobta hátulra, majd ő maga is bekecmergett a kormány mögé. Lucy Agyar mellé ugrott be és közvetlenül mögötte az ajtók azonnal becsapódtak. Ron meg sem érintette a gázpedált, de nem is volt rá szükség. A motor felpörgött, s az autó árkon-pókon keresztül elrobogott a medence széle felé: Felkapaszkodtak az emelkedőn, és néhány másodperc múlva már az erdő fái közt döcögtek. Az ágak vadul csapkodták az ablakokat, de a kocsi megdöbbentő ügyességgel navigált a fák közötti résekben. Láthatóan jól ismerte az erdő titkos útjait.
Lucy a két ülés között előrehajolt Harryhez és Ronhoz. Harry zihált, de láthatóan jól volt, Ron azonban még mindig tátott szájjal bámult maga elé, de a szeme már nem dülledt ki.
- Jól vagytok? - kérdezte Harry.
Ronnak egy hang se jött ki a torkán és Lucy is csak bólintani tudott. Csattogva-bukdácsolva haladtak előre a sűrű aljnövényzetben. Agyar torkaszakadtából vonyított a lány mellett, s a külső visszapillantó tükör Lucy szeme láttára tört ízzé-porrá, mikor a kocsi átpréselte magát két öreg tölgyfa között. Tízpercnyi zötykölődés után a fák végre ritkulni kezdtek, és Harry néha már az eget is megpillantotta.
A kocsi olyan hirtelen állt meg, hogy a fiúk kis híján beverték az orrukat a szélvédőbe és Lucy is majdnem előreesett közéjük. Az erdő szélén voltak. Agyar kétségbeesetten kaparászta az ablakot, s mikor Lucy kinyitotta neki az ajtót, egy nyulat is megszégyenítő sebességgel rohant el Hagrid kunyhója felé. A két Potter lassan kiszállt és gondolkodás nélkül megölelték egymást. Ezzel mindketten megnyugtatták magukat. Egy-két perc elteltével Ron végtagjaiba is visszatért az élet; bár még mindig merev nyakkal bámult maga elé, ő is kiszállt a kocsiból. Harry hálásan megpaskolta az autót, ami nyomban hátramenetbe kapcsolt, és pillanatokon belül eltűnt a szemük elől.
Harry visszament Hagrid kunyhójába a láthatatlanná tévő köpenyért. Ron ekkor minden előjel nélkül a tökültetvénybe rohant és gyomortartalmával trágyázni kezdte a növényeket. Lucyt is a rosszullét kerülgette, de odasétált Ronhoz és simogatni kezdte a hátát.
- Kövesd a pókokat - nyögte Ron remegő hangon, mikor Harry ismét csatlakozott hozzájuk. Ruhája ujjával megtörölte a száját. - Ezt soha nem bocsátom meg Hagridnak. Csoda, hogy életben maradtunk.
- Szerintem azt hitte, hogy Aragog nem bántja a barátait - vonta meg a vállát Harry.
- Pontosan ez a baj Hagriddal! - fakadt ki Ron, és öklével a kunyhó falába bokszolt. - Az a rögeszméje, hogy a szörnyek nem olyan rosszak, mint gondolnánk! Nézd meg, hova jutott ezzel az elmélettel! Egy azkabani cellába! - Ron egész testében remegni kezdett. - Mi értelme volt beküldeni minket oda? Szerinted mit sikerült kiderítenünk?
- Hogy nem Hagrid nyitotta ki a Titkok Kamráját - felelte Lucy. Harry közben rájuk terítette a köpenyt majd támogatólag átkarolta barátját. - Hagrid ártatlan volt.
Ron mogorván horkantott, kifejezve, hogy Aragog nevelőapját nem nevezné éppen ártatlannak.
Ahogy közeledtek a kastélyhoz, Harry jól összehúzta a köpenyt, nehogy véletlenül kilátsszon alóla a lábuk. Óvatosan beosontak a kétszárnyú tölgyfaajtón, átvágtak a bejárati csarnokon, és felsiettek a márványlépcsőn. Lélegzetüket visszafojtva surrantak el a folyosókon posztoló őrök mellett. Sikerült észrevétlenül eljutniuk a menedéket nyújtó Griffendéltorony bejáratáig, és megkönynyebbülten másztak be a portrélyukon. A klubhelyiség kandallójában már csak néhány szem parázs izzott. A hármas levette a köpenyt, és nyomban levetették magukat a fotelekbe. Úgy érezték, hogy többé egy lépést se tudnak tenni.
Ron szinte azonnal elaludt, Harrynek és Lucynek viszont nem jött álom a szemére. Suttogva beszélgettek Aragog szavairól.
- A kastélyban garázdálkodó lény - mondta Lucy -, valamiféle szörnyeteg lehet… Olyasmi, aminek még a többi szörny is fél kimondani a nevét.
- Ez eddig rendben is volna - meredt egy pontba előre Harry -, de még mindig nem tudjuk, hogy miféle szerzet és hogyan dermeszti kővé az áldozatait. Még Hagrid se tudta kideríteni, hogy mi lakik a Titkok Kamrájában.
- Úgy érzem, csak körbe-körbe megyünk - simította hátra a haját Lucy. - Mindenhol zsákutcába futunk. Ha legalább Aragog többet mondott volna arról a szörnyről, máris lenne valami kiindulási pontunk.
- Bárcsak itt lenne Hermione - sóhajtotta Harry. Hangjában annyi volt a szomorúság, hogy Lucy torka elszorult. - Ő biztosan ki tudna hámozni valamit ebből az egészből.
Ezután a két testvér hallgatásba süllyedt. Lucy hátradőlt a fotelben és a plafont bámulva tépelődött tehetetlenségében.
Fogalma sem volt, mit tehetnének még az ügy érdekében. Eddig szinte semmit se sikerült megtudniuk. Denem nem az igazi tettest leplezte le, Mardekár utódja megmenekült, és senki nem tudhatta, hogy aki most újból kinyitotta a Titkok Kamráját, ugyanaz a személy-e vagy valaki más. Kitől szerezhetnének további információkat? Hiába ismételte el magában újra és újra Aragog szavait, nem tudott belőle semmi használhatót kihámozni.
Arra eszmélt fel, hogy Harry felpattant a fotelből. Szeme elszántan csillogott: talán egy utolsó reménysugár jutott eszébe.
- Mi az, Harry? - kérdezte Lucy. Testvére nem válaszolt, hanem rázni kezdte Ront a vállánál fogva.
- Ron - szólongatta. - Ron!
Ron felriadva vonyított egyet, mintha Agyart utánozná, és rémülten kapkodta a fejét. Mikor meglátta Harryt és Lucyt, kissé megnyugodott. Mikor Ron is magához tért, Harry végre belekezdett a mondandójába.
- Figyeljetek - hadarta Harry. - Gondoljatok arra lányra, aki ötven éve meghalt. Aragog azt mondta, egy mosdóban találtak rá. Lehet, hogy a lány azóta sem hagyta el a mosdót... Lehet, hogy még most is ott van.
Ron megdörzsölte a szemét, s a homlokát ráncolta. Ellenben Lucy alig pár másodperc után eltátotta a száját és izgatottságában ő is felpattant a fotelből. Annyira megdöbbentette ez a felismerés, hogy alig bírt megszólalni. Némi késéssel aztán Ronnak is leesett neki a tantusz; elkerekedett szemekkel nézett a testvérpárra.
- Gondolod, hogy... - kezdte Lucy.
- Azt mondod, Hisztis Myrtle az? - hápogott Ron.
A beszélgetés másnap a reggelinél folytatódott.
- Annyiszor jártunk abban a mosdóban, és a megoldás végig ott volt tőlünk három vécényire! - csóválta a fejét keserűen Ron. - Bármikor megkérdezhettük volna Myrtle-t. De most...
A szükségállapot miatt már pókokat keresni is éppen elég nehéz volt, az pedig jóformán kilátástalannak tűnt, hogy észrevétlenül be tudnak osonni egy lányvécébe - ráadásul éppen abba a lányvécébe, amelynek tőszomszédságában a legelső merénylet történt.
Az első órájukon, átváltoztatástanon azonban olyan hírt kaptak, ami - hetek óta először - elfeledtette velük a merényleteket és a Titkok Kamráját. McGalagony professzor kihirdette, hogy pontosan egy hét múlva, június elsején megkezdődnek a vizsgák.
- Vizsgák? - hördült fel Seamus Finnigan. - Ezek után még vizsgáznunk kell?
Lucy háta mögött hangosan durrant valami. Neville Longbottom elejtette a pálcáját, s az eltüntette a pad egyik lábát. McGalagony professzor egyetlen intéssel visszafordította a varázslatot, majd szigorú arccal Seamushoz fordult.
- Az iskola csakis azért tart nyitva ilyen körülmények között, hogy a tanterv szerint befejezhessük az évet. Ebbe a vizsgák is beletartoznak. Remélem, hogy valamennyien szorgalmasan ismételnek.
Ismételni! Lucy álmában se gondolta volna, hogy a történtek után megtartják a vizsgákat. A zúgolódásból ítélve a többi tanuló sem számított erre a fordulatra, s ez cseppet sem derítette fel McGalagonyt.
- Dumbledore professzor meghagyta, hogy a lehetőségekhez képest igyekezzünk fenntartani az iskola normális működését - magyarázta a tanárnő. - Az éves teljesítményük értékelése pedig része a normális működésnek.
Lucy az asztalán gubbasztó két fehér nyúlra nézett. Ezeket kellett volna most papuccsá változtatnia. Koncentrálással sikerült az egyiket, de a másikkal sehogy se boldogult. Tényleg, mit tanult az év során? Hirtelen egyetlen olyan dolog se jutott eszébe, aminek a vizsgán hasznát vehette volna - ránézésre pedig Harry is hasonló problémákkal küszködött.
Ron olyan arcot vágott, mintha McGalagony arra kérte volna, hogy költözzön be a Tiltott Rengetegbe.
- El tudjátok képzelni, hogy ezzel levizsgázzak? - szólt rekedten, és felmutatta törött pálcáját, ami akkor épp hangos füttyögésbe tört ki.
Három nappal az első vizsga előtt McGalagony professzor újabb bejelentést tett a reggelinél.
- Jó hírem van - szólt. Szavait néma csend helyett örömujjongás fogadta.
- Dumbledore visszajön! - rikkantották többen is.
- Elkapták Mardekár utódját! - sipította egy lány a hollóhátasok asztalánál.
- Újra kviddicsezhetünk! - ujjongott Wood.
Mikor elcsitult a hangzavar, McGalagony folytatta:
- Bimba professzor tájékoztatott, hogy a mandragórák végre megértek a feldolgozásra. Ma este életre keltjük a kővé dermesztett áldozatokat. Minden bizonnyal lesz köztük olyan, aki be tud számolni róla, hogy ki vagy mi támadta meg. Joggal reménykedhetünk benne, hogy ez a szörnyű év a tettes leleplezésével ér véget.
A sokaság ismét ujjongásba tört ki. Lucy a mardekárosok asztala felé lesett; cseppet sem lepődött meg, mikor látta, hogy Draco Malfoy nem örül együtt a többiekkel.
Harry és Ron ellenben olyan vidámak volt, mint az utóbbi időben soha.
- Akkor már az se számít, hogy nem kérdeztük meg Myrtle-t! - lelkendezett Ron. - Hermione este felébred, és mindenre válaszol majd! Apropó, meg fog őrülni, ha megtudja, hogy három nap múlva kezdődnek a vizsgák. Egy betűt se tanult. Lehet, hogy jobb lenne inkább békén hagyni őt még egy hétig.
Ekkor Ginny lépett oda az asztalukhoz. Leült bátyja mellé, és idegesen tördelni kezdte a kezét.
- Mi a baj? - kérdezte Lucy, miközben újabb adag kását szedett magának.
Ginny nem válaszolt, csak pislogott az asztalnál ülőkre. Ijedt arckifejezését Lucy valahogy ismerősnek érezte, de nem tudta, honnan.
- Nyögd már ki - szólt Ron, és a kislányra nézett.
- Ne légy már ilyen durva! - szólta le Lucy Ront és Ginnyhez hajolt. - Ginny, mi a baj?
Ahogy feltette a kérdést, Lucy hirtelen rádöbbent, kire emlékezteti Ginny. A lány pontosan úgy ringatózott előrehátra a székén, mint Dobby, amikor attól rettegett, hogy veszélyes titkok csúszhatnak ki a száján.
- El kell mondanom valamit - motyogta Ginny, gondosan kerülve Harry és - meglepő módon - Lucy pillantását.
- Mit? - kérdezte Harry.
Ginny olyan arcot vágott, mintha keresné a megfelelő szavakat.
- Mit? - sürgette Ron.
Ginny kinyitotta a száját, de egy árva hangot se tudott kinyögni. Lucy közelebb hajolt hozzá, és fojtott hangon kérdezte:
- A Titkok Kamrájáról van szó? Láttál valamit? Valaki furcsán viselkedett?
Ginny nagy levegőt vett, de ebben a pillanatban odalépett hozzájuk a holtfáradt Percy.
- Ginny, ha végeztél, átveszem a helyed. Mindjárt éhen halok. Most adtam le az őrszolgálatot.
Ginny úgy pattant fel, mintha áramot vezettek volna a székébe. Rémült pillantást vetett Percyre, és eliszkolt. Percy leült, és vett magának egy tiszta bögrét az asztal közepéről.
- Percy! - mérgelődött Ron. - Ginny épp valami fontos dolgot akart elmondani!
Percynek megakadt a torkán a tea.
- Milyen dolgot? - kérdezte köhögve.
- Megkérdeztük tőle, hogy nem látott-e valami furcsát, és elkezdte mondani... - kezdte Lucy, de Percy félbeszakította.
- Ja, hogy azt? - vágta rá Percy. - Annak semmi köze a Titkok Kamrájához.
- Miről beszélsz? - vonta össze a szemöldökét Ron.
- Ha mindenképp tudni akarod, Ginny a minap épp akkor nyitott rám, amikor... mindegy, szóval éppen csináltam valamit, és, öhm, megkértem, hogy ne szóljon róla senkinek. Azt hittem, betartja, amit ígér. Egyébként az egész nem olyan fontos, csak nem akartam, hogy...
Lucy még soha nem látta Percyt ilyen kínosan feszengeni.
- Mit csináltál, Percy? - kérdezte vigyorogva Ron. - Gyerünk, áruld el, nem fogunk nevetni.
Percy nem viszonozta a vigyort.
- Adj egy zsömlét, Harry, mindjárt éhen halok.
Lucy tudta, hogy másnap a segítségük nélkül is megoldódik a rejtély, de azért elhatározta, hogy alkalomadtán benéz Myrtle mosdójába. Erre már délelőtt lehetőség kínálkozott, mikor Gilderoy Lockhart mágiatörténet-órára kísérte őket.
Lockhart, aki oly sokszor kijelentette, hogy elmúlt a veszély, és akinek az események mindig rácáfoltak a szavaira, most is teljesen feleslegesnek tartotta a diákok kísérgetését. Frizurája amúgy is kissé ziláltabb volt a szokásosnál; látszott, hogy egész éjjel a negyedik emeleti folyosókon kellett járőröznie.
- Majd emlékezzetek rá, mit mondtam - szólt, miközben maga előtt terelgette a griffendéleseket -, az első mondat, amit azok az újraélesztett szerencsétlenek kiejtenek a szájukon, ez lesz: "Hagrid a tettes." Őszintén csodálom, hogy McGalagony még mindig szükségesnek tartja ezeket az óvintézkedéseket.
- Igaza van, tanár úr - bólogatott Harry. Ron és Lucy még a könyveit is elejtették meglepetésükben.
- Köszönöm, Harry - felelte gálánsan Lockhart, miközben a csapat utat engedett egy nagyobb hugrabugos csoportnak. - Nekünk, tanároknak épp elég tennivalónk van anélkül is, hogy a diákokat kísérgetnénk, és őrt állnánk éjszakánként a folyosón...
- Egyetértek, tanár úr - hízelkedett Ron, mert már értette, mire megy ki a játék.
- Szerintem - folytatta Lucy nyájas hangon - nyugodtan visszamehet, már csak egy saroknyira vagyunk a bűbájtanteremtől.
- Milyen igazad van, Lucy - csillant fel Lockhart szeme. - Tényleg jobb lesz, ha visszamegyek, és felkészülök a következő órámra.
Azzal sarkon fordult, és elsietett.
- Még hogy felkészül az órájára - dörmögte Ron. - Inkább bedauerolja a haját!
Lucy, Harry és Ron lelassították lépteiket, hogy előreengedjék a többi griffendélest, majd mikor az utolsó társuk is befordult a sarkon, beugrottak egy szűk átjáróba, és Hisztis Myrtle mosdója felé vették az irányt. Épp gratulálni akartak egymásnak a jól sikerült trükkhöz, amikor...
- Potter! Potter kisasszony! Weasley! Mit keresnek itt?
McGalagony professzor állt előttük, pengevékonyra összeszorított ajkakkal.
- Mi csak... mi csak... - dadogta Ron -, mi épp csak... csak meg akartuk nézni...
- Hermionét - vágott a szavába Harry. McGalagony és Ron egyaránt a fiúra meredtek, Lucy azonban azonnal kapcsolt.
- Már nagyon rég nem jártunk nála, tanárnő - sietett a folytatással Lucy, s beszéd közben észrevétlenül rálépett Ron lábára. - Gondoltuk, belopódzunk a gyengélkedőbe, és megnyugtatjuk, hogy nem kell aggódnia, mert a mandragórák megértek.
McGalagony némán meredt rájuk, s Lucy egy pillanatig attól tartott, hogy kiabálni kezd, de mikor megszólalt, hangja inkább rekedt és elfúló volt, semmint haragos.
- Értem. - Lucy döbbenten látta, hogy a professzorasszony szemében könny csillan. - Tudom, milyen nehéz most az áldozatok barátainak... és megértem. Természetesen meglátogathatják Granger kisasszonyt. Értesítem Binns professzort a hollétükről. Mondják meg Madam Pomfreynek, hogy tőlem kaptak engedélyt a látogatásra.
A hármas alig merte elhinni, hogy büntetés nélkül megúszták a találkozást McGalagonnyal. Hallották, hogy a tanárnő távozóban kifújja az orrát.
- Ez volt a leghatásosabb mese, amit valaha hallottam - jelentette ki elismerően Ron.
Most már nem tehettek mást, el kellett menniük a gyengélkedőbe. Madam Pomfrey, vonakodva bár, de beengedte őket.
- Semmi értelme egy kővé dermesztett emberhez beszélni - mondta, s a gyerekek kénytelenek voltak igazat adni neki. A lánynak nyilvánvalóan fogalma sem volt róla, hogy látogatói érkeztek. Lucy, Harry és Ron ennyi erővel akár az éjjeliszekrényt is vigasztalhatták volna.
- Kíváncsi vagyok, látta-e a merénylőt - szólt Ron, és szomorúan nézte Hermione dermedt vonásait. - Ha a szörny mindenkit hátulról támadt meg, akkor az áldozatoktól se tudunk meg semmit...
Harry szemmel láthatóan nem Hermione arcát nézte - sokkal jobban érdekelte a lány ökölbe szorított jobb keze. Mikor Madam Pomfrey épp nem volt a közelben, a fiú felhívta Lucy és Ron figyelmét arra, hogy Hermione egy papírlapot szorongat benne.
- Próbáljátok elvenni tőle - suttogta Ron, és odébb húzta a székét, hogy eltakarja Harryt és Lucyt Madam Pomfrey elől.
A papír megszerzése nem volt könnyű feladat. Hermione olyan erősen szorongatta, hogy szinte lehetetlennek tűnt egyben kipiszkálni az ujjai közül. Ron kitartóan őrködött, s Harrynek és Lucynek váltott munkával hosszú percek után végül sikerült épségben kihalászniuk a cetlit.
Az egy régi könyvtári könyv kitépett lapja volt. Lucy gondosan kisimította, és a fiúkkal együtt olvasni kezdte.
A kies honunkban leledző temérdek félelmetes bestia és szörny-állat között aligha akad tsodásb és halálosb fajzat, mint a Baziliskus, más néven a Kígyók Királya. Ezen tsúszómászó, mely gyakorta giganticus méreteket ölt, száz-évekig is elélhetik. Böltsője a tyúknak tojása, mellyen varangyos béka kotlik. Gyilkos fegyvere is felettébb tsodás, hisz' halálos méregtül tsepegő foga mellett a nézése is halált hozó: valamely ember vagy állat tekintetének tüzébe kerül, nyomban életét veszíti. A pókok menekülnek a Baziliskus elől, mert emez gyűlölt ellenségük. A Baziliskus pediglen féli a kakasnak rikkantását, minek hallatán menten kiszenved.
A szöveg alatt Hermione jellegzetes betűivel egy tintával írt szó állt: Csövek.
Lucy úgy érezte, mintha valaki hirtelen lámpát gyújtott volna a fejében.
- Srácok - zihálta izgatottan -, megvan a megoldás. A kamrában lakó szörnyeteg egy Baziliskus - egy hatalmas kígyó! Harry tud párszaszóul, azért értette meg a suttogást, amit senki más nem hallott rajta kívül!
Harry körülnézett a megkövült emberekkel teli kórteremben, majd folytatta Lucy gondolatmenetét.
- A Baziliskus tekintete halálos. Hogy mégsem halt meg senki, az azért van, mert egyikük sem nézett közvetlenül a szörny szemébe. Colin a fényképezőgépén keresztül látta. A Baziliskus elégette a filmet a gépben, de Colin maga csak kővé dermedt. Justin... Justin biztos Félig Fej Nélküli Nicken keresztül látta meg! Nicket teljes erővel érte a gyilkos tekintet, de ő nem halhatott meg még egyszer... Hermione és a hollóhátas lány mellett pedig egy tükröt találtak. Hermione épp akkor jött rá, hogy a szörny egy Baziliskus. Ezért aztán figyelmeztette a legelső embert, akivel találkozott, hogy minden saroknál előbb nézzen körül egy tükörrel. Az a lány elővette a tükrét, és...
Ronnak tátva maradt a szája.
- És Mrs Norris? - kérdezte végül.
Lucy megpróbálta elképzelni a Halloween estéjén lezajlott jelenetet.
- A tócsa... - kezdte töprengve. - Igen, a víz, ami Hisztis Myrtle mosdójából ömlött ki a folyosóra! Mrs Norris csak a kígyó tükörképét látta a tócsában...
Harry és Lucy újra meg újra elolvasták a nyomtatott szöveget. Minél tovább nézték a papírt, annál több részlet vált világossá a számukra.
- A kakaskukorékolástól kiszenved! - mondta Lucy izgatottan. - Hagrid kakasait megölték! Mardekár utódja nem akarta, hogy akár egyetlen kakas is legyen a kastély közelében, amikor kinyitja a Kamrát. A pókok menekülnek előle! Minden egybevág!
- De hogyan közlekedik a Baziliskus az épületben? - kérdezte Ron. - Egy ilyen ronda nagy kígyót nem nehéz észrevenni.
Harry a lap aljára körmölt szóra mutatott.
- Csövek - mondta. - Csövek... Hát nem érted? A vízvezetékcsövekben mozog. A hang, amit hallottam, a falból szólt.
Ron hirtelen megragadta Harry és Lucy karját.
- A Titkok Kamrájának bejárata! - szólt elcsukló hangon. - Lehet, hogy egy mosdóban van! Talán épp...
- ...Hisztis Myrtle mosdójában - fejezte be egyszerre Lucy és Harry. A három gyereknek szinte káprázott a szeme az izgalmas felismerések tömkelegétől.
- Ez azt jelenti - folytatta Harry -, hogy nem én vagyok az egyetlen párszaszájú az iskolában. Mardekár utódja is az. Így tud parancsolni a kígyónak!
- Most mit csinálunk? - kérdezte villogó szemmel Ron. - Beszéljünk most rögtön McGalagonnyal?
- Menjünk le a tanáriba. - Lucy felugrott a székről. - Mindjárt kicsengetnek. McGalagony tíz perc múlva leér.
A hármas lerohant a lépcsőn. Nem akarták, hogy megint lefülelje őket egy tanár a folyosón, ezért rögtön be is mentek az üres tanári szobába. A tágas, faburkolatú helyiség berendezését sötét színű, faragott székek alkották. Lucy, Harry és Ron fel-alá járkáltak; túlságosan is izgatottak voltak ahhoz, hogy leüljenek.
Az óra végét jelző csengetés azonban ezúttal elmaradt. Helyette McGalagony professzor varázslatosan felerősített hangja harsant fel a kastély összes helyiségében.
Minden tanuló haladéktalanul térjen vissza a hálókörletébe! A tanárokat a tanári szobában várom. Kérem, igyekezzenek!
Lucy döbbenten meredt a fiúkra.
- Újabb merénylet? Épp most?
- Mit csináljunk? - tárta szét a karját Ron. - Menjünk fel a toronyba?
- Nem - felelte Harry, és körülnézett. Balra tőle egy ócska szekrény állt, benne a tanárok köpenyeivel. - Bújjunk be ide. Hallgassuk meg, mi történt. Azután majd elmondjuk nekik, amit megtudtunk.
Elrejtőztek a szekrényben, és füleltek. A folyosók és a mennyezet felől tolongó emberek zsivaja hallatszott, és hamarosan kitárult a tanári ajtaja. A gyerekek kilestek a köpenyek közötti réseken, és a szobába siető tanárokat figyelték. Volt köztük, aki tanácstalannak tűnt, mások láthatóan féltek.
Végül McGalagony professzor is befutott.
- Megtörtént - jelentette be a döbbent hallgatóságának. - A szörnyeteg elrabolt egy diákot, és magával vitte a Kamrába. - Flitwick professzor felsikoltott. Bimba a szája elé kapta kezét. Piton megmarkolta a széke támláját, és így szólt:
- Honnan tudja?
- Mardekár utódja - folytatta sápadtan McGalagony - újabb üzenetet hagyott. Közvetlenül az előző alatt. A lány csontváza örök időkig a Kamrában pihen majd.
Flitwick professzor könnyekbe tört ki.
- Ki az áldozat? - kérdezte Madam Hooch, és leroskadt egy székre. - Melyik diákunk?
- Ginny Weasley - felelte McGalagony.
Lucy és Ron egyszerre, tökéletesen némán csuklottak össze.
- Holnap haza kell küldenünk az összes tanulót - jelentette ki komoran McGalagony. - A Roxfort bezárja kapuit. Dumbledore mindig azt mondta...
Ebben a pillanatban ismét kicsapódott a tanári szoba ajtaja. Lucy kábulatában egy pillanatig azt hitte, Dumbledore érkezett vissza, de csak Lockhart volt az. Arcán, mint mindig, most is sugárzó mosoly ült.
- Ezer bocsánat... elszundítottam. Miről maradtam le?
A többi tanár arckifejezése az utálat és az undor sajátos elegyéről árulkodott, de Lockhart ezt látszólag nem vette észre.
- Pontosan ő kell nekünk - szólalt meg Piton. - Ő a mi emberünk. A szörnyeteg elrabolt egy kislányt, Lockhart. Végre eljött a maga ideje.
Lockhart elsápadt.
- Így van, Gilderoy - helyeselt Bimba professzor. - Tegnap este azt mondta, hogy kezdettől fogva tudta, hol van a Kamra bejárata.
- Én... de... hát - hebegte Lockhart.
- Igen, nekem meg azt mondta, hogy sejti, mi van a kamrában - tódította Flitwick professzor.
- Va-valóban? Nem emlékszem...
- Én viszont emlékszem rá, hogy mit mondott nekem - szólt Piton. - Sajnálta, hogy nem kereshette meg a szörnyet, mielőtt Hagridot letartóztatták. Úgy vélte, hogy dilettáns módon intéztük az ügyet, és kezdettől fogva szabad kezet kellett volna adnunk magának.
Lockhart végignézett rezzenéstelen arcú kollégáin.
- Én... én igazából sosem... Biztosan félreértették...
- Akkor hát magára bízzuk a dolgot, Gilderoy - bólintott McGalagony. - A mai este éppen alkalmas az akcióra. Gondoskodunk róla, hogy senki ne zavarja magát. Végre szabad kezet kap: úgy intézi el a szörnyet, ahogyan akarja.
Lockhart kétségbeesetten pillantott a tanárokra, de senki nem sietett a segítségére. A híres szörnyvadász hirtelen elvesztette vonzó megjelenését. Ajka remegett, és megszokott széles mosolya híján arca megnyúltnak és beesettnek tűnt.
- Há-hát jó - szólt remegő hangon. - Vissza... visszamegyek a szobámba, és... és felkészülök.
Azzal kiment a tanáriból.
- Helyes. - McGalagony nagy levegőt vett. - Vele se lesz több gondunk. A házvezető tanárok, kérem, tájékoztassák a tanulókat a történtekről, és hirdessék ki, hogy a Roxfort Expressz holnap kora reggel indul. A többieket arra kérem, ellenőrizzék, hogy minden tanuló visszatért-e a hálókörletébe.
A tanárok felálltak, és egymás után elhagyták a helyiséget.
Draco Malfoy dermedten hallgatta Piton szavait. Elrabolták Ginny Weasleyt. A szörnyeteg, Mardekár szörnyetege elrabolt egy aranyvérű lányt, és valószínűleg végezni fog vele, mielőtt bárki is segíthetne rajta. A Roxfort örökre bezár.
Ez egyáltalán nem úgy nézett ki, mint azt az apja jósolta. Minden félresikerült. Természetesen nem érdekelte a Weasley-lány: az összes vérárulónak ez a sors járt. De a lehetősége, hogy bezárják az iskolát… Hogy soha nem jöhet vissza ide, soha többé nem láthatja Lucyt…
Ebben a helyzetben nem érdekelte, hogy utat enged a gyengeségének. Csak az számított, hogy Lucy… Te jó ég, ugye nem akar Ginny Weasley után menni? Abból a lányból Draco simán kinézte, hogy fogadott testvéréért megkeresi a Titkok Kamráját, lemegy és megpróbálja megmenteni. De mégis hogyan gondolhatná, hogy szembeszállhat egy olyan ősi szörnnyel, ami már ezer éve ott van? Hogyan lehetne bármilyen esélye ellene? Főleg, ha Weasley is vele tart…
Rezzenéstelen arccal figyelte, ahogy Piton elhagyja a klubhelyiséget, de közben a szíve eszeveszett tempóban dobolt. Még sosem félt ennyire. Még akkor sem, amikor az általa megidézett kígyó Lucyra támadt. Hiszen az a szörnyeteg százszor veszélyesebb lehet egy sima kígyónál, mégis hogyan győzhetné le egy másodikos lány? De tudta, érezte, hogy Lucy meg fogja próbálni. Meg fogja próbálni megmenteni a Weasley-lányt.
Viszont könnyen lehet, hogy az életével fog fizetni érte. És ez a lehetőség annyira megrémítette Dracot, hogy teljesen megfeledkezett róla: valójában nem engedhet a gyengeségének, mert akkor sosem lesz képes felülkerekedni rajta.