Chapter 26

A Titkok Kamrája

Ez volt Lucy életének legborzalmasabb napja. Ő, Harry, Ron, Fred és George együtt gubbasztottak a Griffendél klubhelyiségének egyik sarkában, és némán meredtek maguk elé. Percy nem volt velük; ő küldött egy baglyot Mr és Mrs Weasleynek, azután bezárkózott a hálószobájába.

Soha egyetlen délután sem tűnt még ilyen hosszúnak, és a zsúfolásig telt Griffendél-torony sem volt még soha ilyen csendes. Napnyugtakor Fred és George felmentek lefeküdni, nem bírták tovább a néma ücsörgést. Lucy csak ült mozdulatlanul és arcán egyre csak folytak le a könnycseppek.

- Ginny tudott valamit. - Ron most szólalt meg először azóta, hogy bebújtak a tanári szoba szekrényébe. - Azért rabolták el. Nem Percy ostoba titkáról akart beszélni velünk. Kiderített valamit a Titkok Kamrájáról. Ezért kellett... - Ron gyorsan megdörzsölte a szemét. - Hiszen aranyvérű volt. Csak ez lehetett az oka.

Lucy az ablakon át a lemenő nap vérvörös korongját nézte. Semmit sem reagált Ron szavaira. Még soha nem érezte magát ilyen nyomorultul. Azt kívánta, bárcsak tehetnének valamit Ginnyért. Akármit.

- Lucy - szólt Ron. - Szerinted van rá esély, hogy Ginny még nem... ugye, érted?

Lucy nem tudta, mit feleljen, és ha akart, se tudott volna válaszolni, akkora gombóc volt a torkában. El sem tudta képzelni, hogy fogadott kishúga még életben legyen.

- Harry - fordult barátja felé Ron. - Szerinted van esély rá… akár csak egy kicsi is…?

Harry ugyanúgy nem felelt.

- Tudjátok, mit? - folytatta Ron. - Menjünk, és beszéljünk Lockharttal. Ő majd megpróbál bejutni a Kamrába. Mondjuk el neki, hogy szerintünk hol van a bejárat, és hogy a szörny egy Baziliskus.

Se Lucynek, se Harrynek nem volt jobb ötlete, de mindenképp akartak csinálni valamit, így hát beleegyeztek. A griffendélesek mind olyan levertek voltak, és annyira sajnálták Weasleyéket, hogy egyikük sem szólt rá Lucyra, Harryre és Ronra, mikor azok felkeltek, átvágtak a klubhelyiségen, és kimásztak a portrélyukon.

A kastély folyosói esti félhomályba burkolóztak. Lockhart szobája elé érve a fiúk először a neszekre lettek figyelmesek. A szobában lázas tevékenység folyt: nyikorgás, puffanások és sietős léptek zaja szűrődött ki az ajtó mögül.

Harry kopogtatására odabent hirtelen csend lett. Azután résnyire kinyílt az ajtó, és feltűnt Lockhart egyik szeme.

- Nocsak... Harry... Lucy… Weasley... - szólt a tanár, és egy centivel nagyobbra nyitotta a rést. - Meglehetősen sok a dolgom. Ha lehet, fogjátok rövidre...

- Fontos információink vannak a professzor úr számára - hadarta Harry. - Talán megkönnyíthetjük a munkáját.

- Öhm... nos... nem olyan fontos - Lockhart arcának látható fele zavart tükrözött. - Akarom mondani... hát... no nem bánom.

A tanár kinyitotta az ajtót, és a három gyerek belépett.

A szoba szinte teljesen üres volt. Csupán két jókora utazóláda állt a közepén; az egyiket sebtében összehajtott, élénk színű talárok töltötték meg, a másikban könyvek hevertek egymás hegyénhátán. A falakról leakasztott fényképeket Lockhart az íróasztalon sorakozó dobozokba rakodta.

- Elutazik, tanár úr? - kérdezte Lucy rekedten. A torkában lévő gombóctól még mindig alig bírt megszólalni.

- Öhm, nos, igen - felelte habozva Lockhart. Közben sietősen leszedte és összecsavarta az ajtóra tűzött életnagyságú Lockhart-posztert. - Sürgős ügy... halaszthatatlan... oda kell mennem...

- És a húgommal mi lesz? - kérdezte élesen Ron.

- Hát igen... szörnyen sajnálatos - Lockhart zavarában elfordította a fejét, és hozzálátott, hogy kiürítse az íróasztal egyik fiókját. - Én sajnálom őt a legjobban...

- Maga tanítja nekünk a sötét varázslatok kivédését! - emelte fel a hangját Harry. - Nem utazhat el most, hogy ennyi sötét dolog folyik az iskolában!

- Nos, ami azt illeti... amikor elvállaltam az állást - motyogta Lockhart, miközben zoknikat dobált a talárok tetejére -, a munkaköri leírásban nem szerepelt... nem számítottam erre...

- Ezt úgy értsem, hogy megfutamodik? - kérdezte felháborodva Lucy. A gombóc egy csapásra eltűnt a torkából. - Azok után, amiket a könyvei szerint csinált?

- A könyvek nem mindig festenek hiteles képet - hangzott Lockhart diplomatikus válasza.

- De hát maga írta őket! - kiabálta Harry.

- Kedves fiam... - Lockhart felegyenesedett, és homlokát ráncolva nézett Harryre. - Használd a józan eszed. Fele ennyi könyvet sem tudtam volna eladni, ha nem hitetem el az olvasókkal, hogy mindezt én csináltam. Senkit nem érdekel egy csúnya és öreg örmény táltos, még akkor sem, ha tényleg megmentett egy falut a vérfarkasoktól. Szörnyen mutatna a képe a borítón. Ezeknek az embereknek nincs stílusérzékük. Annak a boszorkánynak, aki elűzte a bandoni sikítószellemet, nyúlszája volt. Hát gondolj csak bele...

- Csupa olyan dologgal dicsekszik, amit mások vittek véghez? - hüledezett Lucy.

- Harry, Lucy. - Lockhart türelmetlenül megrázta a fejét. - Ez korántsem ilyen egyszerű. Rengeteg munkát fektettem a dologba. Először is fel kellett kutatnom ezeket az embereket. Aztán ki kellett faggatnom őket, hogy pontosan hogyan csinálták, amit csináltak. Végül pedig felejtésátkot kellett szórnom rájuk, hogy ne emlékezzenek az adott eseményre. Ha valamire igazán büszke vagyok, az a remek felejtésátkom. Nem, higgyétek el, hogy nagyon sokat dolgoztam. Ez nem úgy megy ám, hogy mindig csak dedikálunk meg fényképezkedünk. Ha híresek akartok lenni, készüljetek fel rá, hogy rengeteget kell gürcölnötök.

Lockhart becsukta és gondosan lelakatolta a két utazóládát.

- Lássuk csak - morfondírozott. - Azt hiszem, mindent becsomagoltam. Igen. Már csak egy apróság van hátra.

Előhúzta varázspálcáját, és vendégei felé fordult.

- Szörnyen sajnálom, gyerekek, de rátok is felejtésátkot kell szórnom. Nem engedhetem meg, hogy szétkürtöljétek a titkaimat, mert akkor vége lenne a virágzó könyvüzletnek...

Harry és Lucy még épp idejében kapták elő a pálcájukat. Alighogy Lockhart felemelte a magáét, így kiáltottak:

- Capitulatus!

Lockhart hanyatt átbucskázott az utazóládákon. Varázspálcája felrepült a magasba; Ron ügyesen elkapta, és kidobta a nyitott ablakon.

- Most már bánja, hogy Piton professzor megtanította nekünk ezt a bűbájt, igaz? - dörmögte mérgesen Harry, és félrerúgta Lockhart ládáját. A tanár arca most egyszerre megint beesett és megnyúlt volt. A két Potter még mindig rászegezte a pálcáját.

- Mit akartok tőlem? - szólt panaszos hangon Lockhart. - Nem tudom, hol van a Titkok Kamrája. Nem tehetek semmit a lányért.

- Szerencséje van - felelte Lucy, és intett Lockhartnak, hogy álljon fel. - Azt hiszem, mi tudjuk, hogy hol van a Kamra. És azt is, hogy mi van benne. Indulás.

Kiterelték Lockhartot a szobájából, és elindultak vele a legközelebbi lépcső felé. Hamarosan elérték az üzeneteket hordozó falat, és megálltak Hisztis Myrtle mosdója előtt.

Lockhartot küldték be elsőként. Lucy elégtétellel látta, hogy a tanár reszket, mint a nyárfalevél. Hisztis Myrtle a vécétartály tetején gubbasztott a szélső fülkében.

- Hát ti vagytok azok? - nyafogta, mikor meglátta Harryt és Lucyt. - Mit akartok már megint?

- Megkérdezni, hogy hogyan haltál meg - mondta Harry.

Myrtle abban a minutumban felélénkült, és olyan arcot vágott, mintha még soha nem hallott volna ilyen hízelgő kérdést.

- Óóóó, az borzalmas volt - mesélte lelkesen. - Pontosan itt történt. Ebben a fülkében haltam meg. Olyan élénken emlékszem, mintha tegnap történt volna. Elbújtam ide, mert Olive Hornby csúfolt a szemüvegem miatt. Magamra zártam az ajtót és sírdogáltam, de aztán hallottam, hogy valaki bejött. Az a valaki beszélt is, de olyan furcsa nyelven. Valami külföldi nyelv lehetett. Na mindegy, szóval engem csak azért zavart a dolog, mert fiúhangon szólalt meg. Ki is nyitottam az ajtót, hogy elküldjem a lányvécéből, de akkor... - Myrtle fontoskodva kihúzta magát. Csak úgy sugárzott az arca. - Akkor meghaltam.

- Mitől? - kérdezte Harry.

- Fogalmam sincs - susogta Myrtle. - Csak egy nagy sárga szempárra emlékszem. Az egész testem megdermedt, aztán elszálltam innen... - Álmodozva nézett Harryre. - De később visszajöttem, mert kísérteni akartam Olive Hornbyt. Keservesen megbánta, hogy csúfolódott a szemüvegemen.

- Pontosan hol láttad azt a szempárt? - kérdezte Lucy. Myrtle a vécéfülkével szemben felszerelt mosdókagyló felé mutatott.

- Valahol ott.

Lucy, Harry és Ron a mosdóhoz siettek. Lockhart tisztes távolságban maradt a veszélyes helytől, de még így is remegett, mint a nyárfalevél.

- A mosdókagylón első ránézésre nem volt semmi rendkívüli. A gyerekek centiméterről centiméterre átvizsgálták, az alatta futó csövekkel együtt. Végül Lucy találta meg, amit kerestek: az egyik réz csaptelep oldalára valaki egy apró kígyó rajzát karcolta.

- Az sose működött - jelentette ki vidáman Myrtle, mikor Harry kipróbálta a csapot.

- Mondj valamit - javasolta Ron. - Mondj valamit párszaszóul.

- De hát... - Harry erősen koncentrált. - Eddig csak akkor sikerült, ha igazi kígyóval találkoztam.

- Akkor képzeld azt, hogy igazi - mondta Lucy egy kicsit türelmetlenül. Nagyon szorította őket az idő, nem engedhette meg magának az udvariaskodást.

- Tárulj fel - szólt Harry. Felpillantott Ronra és Lucyre, de ők a fejüket rázták.

- Ez embernyelven volt - mondta Ron.

Harry újból a kígyóra nézett. Azután újra megszólalt: de szavak helyett furcsa, kísérteties sziszegés hagyta el az ajkát. A csap nyomban felizzott, és forogni kezdett. A következő pillanatban az egész mosdó megmozdult - pontosabban elsüllyedt a falban, és a helyén egy cső szája jelent meg egy akkora csőé, amibe egy ember is könnyen belefért.

Lucy és Ron döbbenten felnyögtek. Harry felpillantott rájuk: szemében határozottság csillogott.

- Lemegyek - jelentette ki eltökélten.

- Én is - vágta rá Lucy egyből. Hiába tudta, hogy odalent egy hatalmas kígyó fogja várni őket, csak Ginny lebegett a szeme előtt. Meg akarta menteni fogadott testvérét. Csak ez számított. Folytatnia kellett a harcot mindaddig, amíg a leghalványabb esély volt rá, hogy Ginny életben van.

- Én is megyek - mondta Ron. Lucy a fiú vállára tette a kezét és egy pillantással sikerült megbeszélniük mindent.

Rövid szünet után Lockhart is megszólalt:

- Ezek szerint rám semmi szükség. - A tanár arcára visszatért régi mosolyának árnyéka. - Én akkor...

A kilincsre tette a kezét, de Lucy, Harry és Ron egyszerre szegezték rá a pálcájukat.

- Maga megy le elsőnek - sziszegte Ron.

A falfehér, pálcáját vesztett Lockhart vonakodva a nyíláshoz araszolt.

- Gyerekek - szólt remegő hangon -, gyerekek, mire jó ez az egész?

Harry hátba bökte a pálcájával, mire Lockhart vonakodva bedugta lábát a csőbe.

- Ennek tényleg nincs semmi... - Lockhart csak idáig jutott a mondatban, mert Ron egy erőteljes lökéssel útnak indította lefelé. Harry nyomban követte a tanárt. Óvatosan beleereszkedett a csőbe, majd elengedte a peremét. Lucy is azonnal utánaugrott.

Olyan érzés volt, mintha egy végtelenül hosszú, sötét csúszdán siklana lefelé. A cső több helyen is elágazott, de a mellékágak sokkal szűkebbek voltak a kanyargós, meredek fő járatnál. Lucy érezte, hogy a kastély pincéjénél is mélyebbre ereszkedik. Hátul és elől tompa puffanások jelezték Ron és Harry útját a kanyargós csőben.

Épp amikor már aggódni kezdett, hogy milyen lesz a földet érés a lejtő végén, a cső egyszerre vízszintesbe fordult, és ő kiröppent a végéből. Nedves csattanással landolt egy sötét, kövezett alagút padlóján. A járat épp csak olyan magas volt, hogy fel lehessen állni benne. Lockhart néhány lépéssel odább igyekezett feltápászkodni. Ruhája csupa latyak volt, s ő maga sápadt, mint egy kísértet. Mellette Harry állt, és bár testvérét figyelte, egy pillanatra se fordította el a pálcája végét a tanártól.

Lucy gyorsan félreállt, mert ebben a pillanatban Ron is megérkezett.

- Mérföldekkel az iskola alatt lehetünk - állapította meg Harry. Szavai hosszan visszhangoztak a sötét alagútban.

- Valószínűleg a tó van felettünk - tette hozzá Ron a nyálkás falakat szemlélve.

- Nem csodálom, hogy eddig senki se találta meg a Kamrát Mardekár utódján kívül - jegyezte meg Lucy. - Senki se keresné a bejáratot egy lánymosdóban és nem kutatná a tó fenekét.

Mind a négyen belebámultak a sötét alagútba.

- Lumos! - mormolta Lucy, mire pálcáján kigyulladt az apró lángocska. Harry ugyanígy tett. - Gyerünk.

Csattogó léptekkel elindultak a lucskos kövezeten. Alig karnyújtásnyira láttak előre. Testük a pálca fényében rémisztő árnyékot vetett a nedves falakra.

- Az a legfontosabb - szólt halkan Harry, miközben óvatosan lépkedtek a sötétben -, hogy nyomban becsukjuk a szemünket, amint bármilyen mozgást észlelünk.

Az alagút azonban csendes volt, mint a sír, s az első váratlan zaj egy hangos roppanás volt - mint kiderült, Ron rálépett egy patkánykoponyára. Harry és Lucy lejjebb eresztették világító pálcáját, és körülnéztek: a kőpadló telis-tele volt apró állatok csontjaival.

Gyorsan továbbindultak, miközben Lucy igyekezett nem gondolni arra, hogy milyen állapotban fogják viszontlátni Ginnyt.

Pár lépés után az alagút éles kanyart vett.

- Harry, Lucy… ott van valami - szólt rekedten Ron, és megragadta mindkettejük vállát.

Mindannyian megtorpantak, és a szemüket meresztették. Lucy annyit látott, hogy egy hosszú, vastag és görbe valami fekszik mozdulatlanul az alagút padlóján.

- Lehet, hogy alszik - suttogta, és hátrapillantott társaira. Lockhart mindkét kezét a szemére szorította.

Lucy ismét a mozdulatlan valami felé fordult. Szíve olyan hevesen dobogott, hogy szinte fájt. Szemét olyan szűkre zárta, hogy éppen csak lásson, és pálcáját magasra emelve óvatosan elindult az árnyék felé. Látta, hogy mellette Harry ugyanígy tett.

A pálca fénye egy hatalmas, méregzöld kígyóbőrre hullott. A hüllő, ami levedlette, legalább hat méter hosszú lehetett.

- Uramisten! - nyögött fel Ron.

Hirtelen zaj hallatszott a hátuk mögött: Gilderoy Lockhart remegő térde felmondta a szolgálatot.

- Álljon fel - parancsolta Ron, és a tanárra szegezte pálcáját.

Lockhart feltápászkodott - és ugyanazzal a lendülettel Ronra vetette magát, a földre taszítva a fiút.

Harry és Lucy egy ugrással ott termettek, de elkéstek. Lockhart zihálva felegyenesedett. Kezében markolta Ron pálcáját, s arcán ismét szétterült a jól ismert mosoly.

- A kalandnak vége! - szólt. - Felviszek egy darabot ebből a bőrből az iskolába, és megmondom, hogy a lányt már nem tudtam megmenteni, ti pedig tragikus módon megzavarodtatok megcsonkított holtteste láttán. Búcsúzzatok el az emlékeitektől!

Lockhart a magasba emelte Ron összemagifixezett varázspálcáját, és így kiáltott:

- Exmemoriam!

A pálca akkorát durrant, mint egy kisebb bomba. Lucy a feje fölé kapta karját, és a kígyóbőrön átbukdácsolva menekült az alagút mennyezetéből lezúduló súlyos kőtömbök elől. Egy kő eltalálta volna, ha Harry nem rántja félre és rögtön ezután át is ölelte őt, így védve a további veszélytől.

Mikor elhalt a morajlás, a két Potter visszafordult. Plafonig érő, áthatolhatatlan kőrakással találták szemben magukat.

- Ron! - kiabálta Lucy kétségbeesetten. Ha most még neki is baja esik… - Ron, jól vagy?

- Itt vagyok! - hangzott a válasz a kőrakás túloldaláról. - Nekem semmi bajom, de ezt a szélhámost telibe találta a pálca. - Tompa dobbanás és hangos jajdulás hallatszott - mintha Ron sípcsonton rúgta volna Lockhartot.

- Mi legyen? - kérdezte tanácstalanul Lucy és Harryre nézett. - Nem tudunk átjutni. Holnapig se tudjuk ezt lebontani...

Harry az alagút mennyezetére nézett, mire Lucy ugyanígy tett. Azon tátongó repedések jelentek meg. Lucy még sohasem tört össze ekkora kőtömböket varázslattal, a kísérletezésre pedig se a hely, se az idő nem volt igazán alkalmas. Még az is megeshetett, hogy az egész alagút beomlik.

A kőrakás túloldaláról újabb dobbanás és jajdulás szűrődött át. Nem volt vesztegetni való idejük, hisz Ginny már így is órák óta bent volt a Titkok Kamrájában. Harry és Lucy egy pillantással beszélték meg a teendőket: pontosan tudták, mit kell tenniük.

- Várj meg itt minket - kiáltott át Harry Ronnak. - Maradj Lockharttal. Mi továbbmegyünk. Ha nem jövünk vissza egy órán belül... - Elharapta a mondatot, de hallgatása többet mondott bármely szónál.

- Megpróbálom elhordani a kövek egy részét. - Ron igyekezett palástolni aggodalmát. - Hogy aztán... vissza tudjatok mászni. És Harry...

- Nemsokára találkozunk - ígérte Harry. Ron azonban így is befejezte a mondatát.

- Vigyázz Lucyra!

Lucy erre majdnem kinyögte, hogy hadd maradjon itt Ronnal, csak hogy a fiúnak ne kelljen aggódnia miatta, de aztán eszébe jutott Ginny.

- Visszajövök, Ron - mondta.

Azzal Harry és ő továbbindultak az alagútban.

Fél perc múlva Lucy már nem hallotta a kőtömbökkel birkózó Ron nyögéseit. Az alagút egyre csak kanyargott. Lucy minden idegszála kellemetlenül bizsergett. Szerette volna már látni az alagút végét, ugyanakkor félt attól, ami ott várja. Egy szót sem beszéltek Harryvel, de a lány úgy érezte, hogy úgyse tudnának egy szót se kinyögni. Nagy sokára végül maguk mögött hagyták az utolsó kanyart is, és egy tömör kőfallal találták szemben magukat. A falat két elnyúló kígyó domborműve díszítette. A hüllők szeme helyén egy-egy jókora, fénylő smaragd ült.

- Valószínűleg ugyanúgy nyílik, mint a bejárat - állapította meg Lucy kiszáradt torokkal. - Kérd meg, hogy nyíljon ki.

Harry odalépett a fal felé, azonban nem kezdett el sziszegni. Egy darabig gondolkodott, majd visszafordult Lucy felé.

- Nem tudom, mi vár ránk odabent - mondta. - Valószínűleg gyorsan kell cselekednünk, ha el akarjuk kerülni a Baziliskust. De ha mégis összefutunk vele… szeretném, ha megkeresnéd Ginnyt és kihoznád onnan. Addig megpróbálom feltartani a kígyót. Talán hallgat a párszaszóra…

- Nem foglak otthagyni - jelentette ki Lucy, de szinte érezte, hogy ez a kijelentése mennyire gyengére sikerült.

- Ginny a legfontosabb - közölte ellentmondást nem tűrő hangon Harry. - És nem tudnék tükörbe nézni, ha hagynám, hogy Ron elveszítse mind a két húgát.

- Én pedig akkor nem tudnék tükörbe nézni, ha hagynám meghalni a bátyámat, akire egész életemben vártam.

Ezután sokáig egymásba fúrták a tekintetüket, némán kommunikálva a másikkal. Végül Harry sóhajtott egyet és visszafordult a fal felé. Sziszegni kezdett, mire a két kígyó-dombormű eltávolodott egymástól, és a titkos ajtó szárnyaival együtt eltűnt a falban. A két testvér még egyszer egymásra nézett, majd pálcájukat előretartva beléptek az ajtón.

Egy hosszú, félhomályba burkolózó terem végében álltak. A sötétbe vesző mennyezetet kígyófaragványokkal díszített oszlopok sora támasztotta alá, sötét árnyékokkal szabdalva a helyiséget betöltő furcsa, zöldesen derengő fényt.

Harry és Lucy vadul dobogó szívvel álltak a terem dermesztő csöndjében. A Baziliskus talán valamelyik sötét sarokban rejtőzik? És hol lehet Ginny?

Lassan elindult a kígyótestű oszlopok között. Bármilyen óvatosan emelték a lábukat, lépteik visszhangot vertek a puszta falakon. Lucy résnyire szűkítette szemét, készen arra, hogy a legkisebb mozgásra becsukja. A kőkígyók kivájt szemüregei mintha utánuk fordultak volna, ahogy elhaladtak közöttük. Többször is rémülten összerezzentek, mert látni vélték, hogy egyik vagy másik kígyó megmozdul.

Mikor az utolsó két oszlop közé értek, újabb meglepetés várta őket. Közvetlenül a Kamra hátsó fala előtt mennyezetig érő, emberalakot mintázó szobor állt. Egészen hátra kellett hajtaniuk a fejüket, hogy szemügyre vehessék a toronymagas testen ülő óriási fejet. A szoborarc ősi, majomszerű vonásokat hordozott; hosszú, vékony szakálla kis híján leért a redőzött kőtalár szegélye alól kilógó két óriási, szürke lábfejig. A Kamra sima padlóján álló lábak között egy fekete taláros, égővörös hajú alak feküdt.

- Ginny! - kiáltott fel Lucy. Odarohant a lányhoz, és térdre rogyott mellette. - Ginny! Mondd, hogy élsz! Mondd, hogy nem haltál meg!

Harry a lány másik oldalán térdelt le és ő is ugyanolyan kétségbeesett arcot vágott, mint Lucy. Letette pálcáját, és a vállánál fogva a hátára fordította Ginnyt. A lány arca fehér és hideg volt, mint a márvány, de szeme csukva volt - nem volt tehát kővé dermedt állapotban. De ha nem, akkor...

- Ginny, könyörgök, térj magadhoz - zihálta kétségbeesetten Harry, és megrázta az élettelen testet. Ginny feje ernyedten billegett jobbra-balra.

- Ginny, nagyon kérlek, ne csináld ezt velem! - homályosodott el Lucy szeme és a kislány arcát csapkodva próbálta magához téríteni.

Ekkor egy nyugodt hang csendült fel Harry háta mögött.

- Nem fog magához térni.

Lucy és Harry összerezzentek, majd amíg Lucy csak felnézett, addig Harry térden állva megfordult.

A legközelebbi oszlop mellett egy magas, fekete hajú fiú állt. Testének körvonalai kissé elmosódottnak tűntek, mintha egy párás ablak mögött állna. Lucy azonban így is rögtön felismerte.

- Tom... Tom Denem? - kérdezte habozva.

Denem bólintott, s közben továbbra is a testvérpár arcát fürkészte.

- Hogyhogy nem fog magához térni? - hadarta riadtan Harry. - Ugye nem... ugye nem...?

- Nem halt meg - felelte Denem. - De már alig él.

Lucy a fiúra meredt. Ötven év telt el azóta, hogy Tom Denem a Roxfortba járt, különös fénybe vont alakja mégis azt mutatta, hogy változatlanul tizenhat éves.

- Te kísértet vagy? - kérdezte bizonytalanul Lucy.

- Emlék - felelte halkan Denem. - Emlék, amit egy napló őrzött meg ötven évig.

A szobor óriási lába felé mutatott. Attól nem messze ott feküdt a padlón a Hisztis Myrtle mosdójában talált kis fekete napló. Lucynak átfutott a fején a kérdés, hogy hogyan kerülhetett oda a könyvecske - de Harrynek és neki most ennél sürgősebb problémákkal kellett foglalkozniuk.

- Segítened kell, Tom - szólt Harry, és újból felemelte Ginny fejét. - Ki kell vinnünk őt innen. Van itt egy Baziliskus... Nem tudjuk, pontosan hol, de bármelyik pillanatban ideérhet. Kérlek, segíts...

Denem nem mozdult. Harry és Lucy nagy nehezen felnyalábolták Ginnyt, majd a fiú lehajolt a varázspálcájáért.

A pálca eltűnt.

- Nem láttad a...?

Lucy felpillantott a fiúra, aki még mindig őket nézte - s az ujjai között forgatta a varázspálcát.

- Köszönöm - biccentett Harry, és a kezét nyújtotta érte. Denem szája rejtelmes mosolyra húzódott. Egyre csak hol Harryre, hol Lucyra meredt, és tovább játszott a pálcával.

- Értsd meg, Tom! - Lucy már-már roskadozott a lány súlya alatt, hiába tartotta Harry is. - Menekülnünk kell! Ha a Baziliskus visszajön...

- Nem fog jönni, amíg nem hívják - felelte higgadtan Denem.

A testvérpár nem bírta tovább tartani Ginnyt ernyedt testét, leeresztették hát a padlóra.

- Ezt meg hogy érted? - kérdezte Harry. - Mindegy, add ide a pálcámat. Szükségem lehet rá.

Denem még szélesebben mosolygott.

- Nem lesz szükséged rá - felelte. Lucy rámeredt.

- Hogyhogy nem lesz...

- Régóta várok erre a percre, Harry és Lucy Potter - mondta Denem. - Az alkalomra, hogy találkozhassak veletek. Hogy beszélgethessünk.

- Figyelj - türelmetlenkedett Harry -, úgy látom, még mindig nem érted. A Titkok Kamrájában vagyunk. Beszélgetni később is ráérünk.

- Most fogunk beszélgetni - jelentette ki Denem mosolyogva, és zsebre tette Harry pálcáját.

Lucy értetlenül meredt rá. Most már határozottan érezte, hogy Denemmel valami nincs rendjén.

- Hogyan került Ginny ilyen állapotba? - kérdezte gyanakodva.

- Látod, ez érdekes kérdés, Lucy - felelte csevegő hangon Denem. - És bizony hosszú történet. Egy mondatban talán úgy foglalhatnánk össze, hogy Ginny azért került ide, mert kitárta a szívét, és az összes titkát megosztotta egy idegennel.

- Miről beszélsz? - ráncolta a homlokát Harry.

- A naplóról - felelte Denem. - Az én naplómról. A kis Ginny hosszú hónapokig használta: leírta nekem minden gondját-baját, az apró-cseprő félelmeit. Elmesélte, hogy csúfolják a bátyjai, hogy használtan kapta a talárját és a könyveit, és hogy... - Denem szeme itt megvillant - hogy mennyire szeretné, ha a híres-neves Harry Potter kedvelné őt...

Beszéd közben Denem egy másodpercre se vette le tekintetét Harry arcáról. Szinte sóvárogva meredt a fiúra. Lucy pedig lassan átsétált testvéréhez, és kitapintotta zsebében a pálcáját.

- Eléggé unalmas dolog nap nap után egy tizenegy éves lány buta kis problémáit hallgatni - folytatta. - Én mégis türelmesen válaszolgattam neki. Kedves és megértő voltam. Ginny imádott engem. Senkivel nem tudok úgy beszélni, mint veled Tom... Annyira örülök, hogy a naplóddal minden titkomat megoszthatom... Olyan, mintha volna egy barátom, akit mindig a zsebemben hordhatok...

Denem hideg, éles kacajt hallatott, ami cseppet sem illett szelíd vonásaihoz. Lucynak libabőrös lett a háta a kegyetlen hangtól, ami furcsán ismerősnek tűnt.

- Nekem elhihetitek: mindig el tudtam bájolni azokat, akikre szükségem volt. Ginny kiöntötte a szívét, és nekem történetesen éppen a szíve kellett. Leggyötrőbb félelmeiből, legrejtettebb titkaiból táplálkoztam, és egy idő után már erősebb voltam, mint ő. Elég erős ahhoz, hogy most már én osszam meg vele a titkaimat, én öntsem át belé azt, amit a szívemben rejtek...

- Ezt meg hogy érted? - hebegte kiszáradt szájjal Lucy.

- Hát még mindig nem érted, Lucy Potter? - susogta szelíden Denem. - Ginny Weasley nyitotta ki a Titkok Kamráját. Ő fojtotta meg a kakasokat, és ő festett fenyegető üzeneteket a falra. Ő uszította rá Mardekár kígyóját négy sárvérűre és a kvibli macskájára.

- Nem igaz - suttogta Harry.

- De igen - felelte higgadtan Denem. - Természetesen kezdetben nem tudta, mit csinál. Nagyon szórakoztató volt. Bár olvastad volna az akkori naplóbejegyzéseit... Sokkal izgalmasabbak voltak a korábbiaknál... Kedves Tom! - idézte, Harry döbbent arcába meredve. - Azt hiszem, kezdem elveszteni az emlékezetemet. Kakastollakat találtam a taláromon, de fogalmam sincs, hogyan kerültek oda... Kedves Tom, nem emlékszem, mit csináltam Halloween estéjén, de az iskolában valaki megtámadott egy macskát, és nekem csupa festék a ruhám... Kedves Tom, Percy folyton azt mondja, hogy sápadt vagyok, és alig lehet rám ismerni. Szerintem gyanakszik rám... Ma újabb merénylet történt, és én nem emlékszem, hol voltam a bűntény idején. Mondd meg, Tom, mit csináljak? Meg fogok őrülni... Még elképzelni is szörnyű, de azt hiszem, én támadom meg az embereket!

Lucy úgy megfeszítette öklét, hogy körmei mélyen belevájtak a tenyerébe.

- Az ostoba kis Ginnynek jó hosszú időbe telt, míg végre elveszítette a bizalmát a naplóban - folytatta Denem. - Akkor aztán igyekezett megszabadulni tőle. Ekkor léptetek be ti a képbe. Megtaláltátok és ezzel nagy örömet szereztetek nekem. A sok ember közül, aki ráakadhatott volna, épp hozzátok került, épp azokhoz, akikre a leginkább kíváncsi voltam...

- És miért voltál kíváncsi ránk? - kérdezte Lucy. Fortyogott benne a düh, s minden erejét össze kellett szednie hozzá, hogy megőrizze a nyugalom álarcát.

- Ginny nagyon sokat mesélt rólatok - felelte Denem. - Töviről hegyire elmesélte a fantasztikus történeteteket. - Tekintete a Harry homlokán húzódó sebhelyre vándorolt, s arca még mohóbb kifejezést öltött. - Találkozni akartam veletek, hogy beszélhessünk, és még többet megtudhassak rólatok. Hogy megnyerjem a bizalmatokat, megmutattam nektek, hogyan kaptam el Hagridot, azt a nagy maflát.

- Hagrid a barátunk - szólt remegő hangon Harry. - Csapdába csaltad, igaz? Eddig azt hittem, csak tévedtél, de...

Denem újra felkacagott.

- Az én szavam állt Hagridé ellenében. Nem nehéz elképzelni, hogy kinek hitt szegény öreg Armando Dippet. Az egyik oldalon ott volt Tom Denem, a szegény, de tehetséges, árva, de hősi lelkű diákprefektus és mintagyerek; a másikon Hagrid, a busafejű vadóc, aki minden héten valami rossz fát tett a tűzre, vérfarkaskölyköket nevelt az ágya alatt, és a Tiltott Rengetegbe járt trollokkal birkózni. De azért, bevallom, magam is meglepődtem, hogy milyen simán ment minden. Azt hittem, valaki biztosan rájön, hogy Hagrid nem lehet Mardekár utódja. Még nekem is öt évig tartott megoldani a Titkok Kamrájának rejtélyét és megtalálni a bejáratot... Hagrid természetesen képtelen lett volna erre.

- Mégis csupán egyetlen ember, az átváltoztatástan-tanár, Dumbledore hitt Hagrid ártatlanságában. Ő beszélte rá Dippetet, hogy ne küldjék el Hagridot, hanem tanítsák be vadőrnek. Igen, Dumbledore bizonyára sejtett valamit: Ő sosem kedvelt engem annyira, mint a többi tanár...

- Lefogadom, hogy Dumbledore átlátott rajtad - sziszegte fogát csikorgatva Lucy.

- Való igaz, hogy Hagrid eltávolítása után bosszantóan gyanakvó volt velem szemben - mesélte csevegő hangon Denem. - Tudtam, hogy veszélyes lenne újból kinyitni a Kamrát, amíg az iskola tanulója vagyok. Azt viszont nem akartam, hogy veszendőbe menjen a tudás, amit hosszú évek kutatómunkájával szereztem. Elhatároztam hát, hogy hátrahagyok egy naplót, s benne tizenhat éves önmagamat... hogy ha szerencsém van, egy napon a nyomdokaimba léphessen valaki, és elvégezhesse a nemes feladatot, amit Mardekár Malazár bízott utódaira.

- Akkor csalódnod kellett - szólt közbe Harry. - Ezúttal senki nem halt meg, még a macska se. Néhány óra múlva elkészül a mandragórás gyógyszirup, és a kővé dermedt áldozatok magukhoz térnek.

- Nem mondtam még neked - válaszolta halkan Denem -, hogy engem már nem a sárvérűek érdekelnek? A kiszemelt áldozataim immár hónapok óta - ti vagytok.

Harry és Lucy döbbenten meredtek rá.

- Képzelhetitek, milyen dühös voltam, mikor újból Ginny írt nekem, nem pedig te, Harry. Az ostoba lány meglátta nálad a naplót, és pánikba esett. Félt, hogy rájössz, hogyan működik, és én elárulom neked az összes kis titkát. Sőt talán még azt is, hogy ki fojtotta meg a kakasokat. Ezért aztán kivárta a megfelelő alkalmat, és visszalopta a naplót. Akkor azonban már tudtam, mi a teendő. Nyilvánvaló volt, hogy Mardekár utódját keresitek, és abból, amit Ginny mesélt rólatok, az is kiderült, hogy kerül, amibe kerül, meg akarjátok oldani a rejtélyt. Különösen, ha az egyik legjobb barátotokat éri támadás. Ginny azt is elmondta, hogy az egész iskola felbolydult, mikor megtudták, hogy párszaszájú vagy, Harry...

- Így aztán megírattam Ginnyvel a saját búcsúlevelét, és leküldtem őt ide. Eleinte ellenkezett és folyton bőgött, szóval nagyon unalmas volt. De most már nemigen maradt benne élet - túl sokat adott át magából a naplónak, vagyis nekem. Olyan sokat, hogy végre kiléphettem a lapok közül. Azóta várok az érkezésetekre, mióta lejöttünk ide. Tudtam, hogy el fogtok jönni: Rengeteg kérdést akarok feltenni nektek, Harry és Lucy Potter.

- Például? - sziszegte Harry ökölbe szorult kézzel.

- Nos - mosolygott Denem -, először is szeretném megtudni, hogyan volt képes két magatokfajta gyenge csecsemő legyőzni minden idők legnagyobb mágusát. Hogy lehet az, hogy te, Harry, egyetlen sebhellyel megúsztad, hogy te, Lucy, egy karcolás nélkül hagytad el azt a házat, míg Voldemort nagyúr elveszítette a varázserejét?

Denem szemében a mohó fény lázas izzássá erősödött.

- Miért érdekel téged, hogyan menekültünk meg? - kérdezte lassan Lucy. - Voldemort később élt, mint te.

Denem halkan, szinte kedvesen válaszolt.

- Voldemort a múltam, a jelenem és a jövőm, Lucy Potter... - Elővette a zsebéből Harry varázspálcáját, és három fénylő szót írt vele a levegőbe:

TOM ROWLE DENEM

Azután intett a pálcával, mire a név betűi egy szempillantás alatt átrendeződtek:

NEVEM VOLDEMORT

Lucy úgy érezte, mintha jéggé változott volna minden porcikája.

- Ilyen egyszerű - suttogta Denem. - A legjobb barátaim már itt, a Roxfortban is így szólítottak. Azt hiszitek, örök időkig az átkozott mugli apám nevét akartam viselni? Én, akinek az ereiben anyai ágon Mardekár Malazár vére csörgedezik? Tartottam volna meg annak a semmirekellő bitangnak a nevét, aki már a születésem előtt elhagyott, csak mert megtudta, hogy a felesége boszorkány? Nem, inkább kiötlöttem magamnak ezt az új nevet. Tudtam, hogy eljön az idő, amikor a varázslók ugyanúgy félnek majd a Voldemort névtől, mint viselőjétől, a világ legnagyobb mágusától!

Lucy fejéből egyszerűen kihullottak a gondolatok. Ő is és Harry is némán meredtek Denemre, a hajdani árva gyerekre, aki felnőttként odáig jutott, hogy meggyilkolta az ő és Harry szüleit és oly sok más ártatlan embert... Végül Harrynek sikerült rávennie magát, hogy megszólaljon.

- Az nem te vagy - suttogta gyűlölettől izzó hangon.

- Mi? - horkant fel Denem.

- Nem te vagy a világ legnagyobb mágusa - zihálta Lucy. - Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom neked, de a legnagyobb varázsló Albus Dumbledore. Ezt mindenki tudja. Még fénykorodban sem merted megtámadni a Roxfortot. Dumbledore már diákként látta rajtad, hogy miféle vagy, és te még ma is rettegsz tőle, bárhol is bujkálsz.

Denem arcáról leolvadt a mosoly, és dühös fintor vette át a helyét.

- Dumbledore-t a puszta emlékem is elkergette az iskolából! - sziszegte.

- Nem ment ő olyan messzire, mint hinnéd! - vágott vissza Harry.

- Amíg hűek vagyunk hozzá, melletünk marad! - tette hozzá Lucy. A kijelentés inkább a vágyait tükrözte, semmint a tényeket, de arra talán jó volt, hogy megijessze Denemet.

A fiú válaszra nyitotta a száját, de torkára forrott a szó. A Kamrában földöntúli muzsika csendült fel. Denem gyorsan körülnézett. A hátborzongató csengés-búgás egyre erősödött. Lucy tetőtől talpig beleborzongott; úgy érezte, szíve a kétszeresére dagad. Mikor aztán a zene elérte azt a pontot, hogy Lucy minden egyes bordája vibrálni kezdett tőle, lángnyelvek csaptak ki a legközelebbi oszlop tetejéből.

A tűzből hattyú nagyságú, pávaszerűen hosszú farkú, karmazsinpiros madár bontakozott ki. Nyakát a mennyezet felé nyújtogatva zengte túlvilági énekét, s fénylő arany karmai közt rongyos tárgyat szorongatott.

A következő pillanatban a madár leszállt az oszlopról, és egyenesen Harry és Lucy felé repült. A rongyos valamit ledobta elé a földre, ő maga pedig Harry vállára telepedett, és behúzta szárnyait. Lucy most már hosszú, éles, arany csőrét és fényes fekete szemét is megfigyelhette.

A madár abbahagyta az éneket. Mozdulatlanul ült Harry vállán, tollaival a fiú arcához ért, és Denemre függesztette tekintetét.

- Ez egy főnix... - szólt gyanakodva Denem.

- Fawkes? - suttogta Lucy. Már értette, miről beszélt Dumbledore - a madár tényleg gyönyörű volt.

- Az pedig - folytatta Denem a rongyos valamire pillantva - az a régi iskolai Teszlek Süveg.

Valóban így volt: A foltos, gyűrött fejfedő mozdulatlanul hevert Harry és Lucy lába előtt.

Denem ismét felnevetett, ezúttal olyan harsányan, hogy a visszhangos teremben úgy tűnt, mintha egyszerre tíz Denem kacagna.

- Ezt küldi Dumbledore a védelmezőinek! Egy énekesmadarat meg egy ócska sapkát! Megjött az önbizalmatok, Harry és Lucy Potter? Most már biztonságban érzitek magatokat?

Sem Harry, sem Lucy nem válaszolt. A lány nem értette ugyan, mi hasznát vehetik Fawkes-nak vagy a Teszlek Süvegnek, de legalább már nem voltak egyedül; éledő bátorsággal várta, hogy Denem abbahagyja a nevetést.

- Térjünk a tárgyra. - Denem még mindig mosolygott. - Két alkalommal találkoztunk a ti múltatokban s az én jövőmben. Kétszer próbáltalak megölni titeket, de sikertelenül. Hogyan éltétek túl? Áruljátok el a titkot. Minél tovább beszéltek - tette hozzá szelíden -, annál tovább éltek.

Lucy lázasan töprengve latolgatta az esélyeiket. Denem megszerezte Harry pálcát, így nekik az ő, Lucy pálcája, Fawkes és a Teszlek Süveg maradt, de párbajban csak a pálcának vehette hasznát. Ráadásul Denem mintadiák volt, ebben az állapotban hatodéves, tehát sokkal erősebb volt náluk. A helyzet tehát nem sok reménnyel kecsegtetett. Ugyanakkor az időhúzással is csak Denem nyert volna, hiszen Ginny életereje percről percre fogyott... s ezzel párhuzamosan - Lucy ezt csak most vette észre - egyre élesebbé és tisztábbá váltak Denem testének körvonalai. Ha tehát meg kell küzdeniük, azt nem érdemes halogatniuk.

- Senki nem tudja, miért vesztetted el a varázserődet, mikor rám támadtál - szólt Harry. - De azt tudom, hogy miért nem tudtál megölni minket: mert az anyánk az életét adta értünk.

- A mi egyszerű, mugliivadék anyánk - tette hozzá Lucy a felindultságtól remegő hangon -, ő állt az utadba. Egyébként ismerjük az igazi énedet, mert tavaly szemtől szemben álltunk. Egy szánalmas, tengődő roncs vagy. Ide vezetett az a nagy hatalmad. Bujdosnod kell. Egy szánalmas senki lettél!

Denemet láthatóan felbőszítették Lucy szavai, mégis sikerült torz mosolyt erőltetnie arcára.

- Vagy úgy. Szóval az anyátok az életét adta értetek. Mi tagadás, hatásos ellenvarázslat. Ezek szerint nincs bennetek semmi különös. Tudjátok, az keltette fel a kíváncsiságomat, hogy annyi érdekes hasonlóság van köztünk. Bizonyára nektek is feltűnt: mindhárman félvérek és árvák vagyunk, s Harry és én… mindketten muglik között nőttünk fel. Rajtunk kívül talán nem is járt más párszaszájú a Roxfortba a nagy Mardekár óta. Még külsőre is hasonlítunk egy kicsit... De a lényeg az, hogy nem a képességeitek, hanem a jó szerencse mentett meg titeket tőlem. Csak ennyit akartam tudni.

Lucy és Harry dermedten álltak; a lány arra számított, hogy Denem végre felemeli a varázspálcát. A fiú azonban nem mozdult, csak szélesebbre húzódott arcán a mosoly.

- Most pedig egy érdekes kísérlet következik: összemérjük Mardekár Malazár utódjának, Voldemort nagyúrnak az erejét a két hírességgel, Harry és Lucy Potterével, akiket Dumbledore legjobb fegyverei védenek.

Denem lekicsinylő pillantást vetett Fawkes-ra és a Teszlek Süvegre, majd sarkon fordult, és elindult. A félelem szúró fájdalomként áradt szét Lucy zsibbadt lábában. Denem megállt a kígyóforma oszlopok között, és felnézett a Mardekár-szobor sötétbe burkolózó kőarcára. Nagyra tátotta a száját, és sziszegni kezdett. Lucy karján égnek állt a szőr a hangtól.

Harry megfordult, és a szoborra meredt, emiatt Lucy is így tett. Fawkes kissé megbillent a fiú vállán.

Mardekár kőarca megmozdult. Lucy döbbenten látta, hogy a szoborszáj kinyílik, majd egyre nagyobbra tárul, mint egy éjsötét barlang ásító bejárata.

A szájüregben egy hosszú, tekergőző lény vált láthatóvá. Harry és Lucy a Kamra sötét faláig hátráltak, miközben megfogták egymás kezét. Szorosan becsukták a szemüket, s Lucy közben érezte, hogy Fawkes szárnya végigsöpör az arcán; a madár felszállt Harry válláról. Utána akart kiáltani, de mégsem tette: tudta, hogy a főnix sem segíthet rajta a kígyók királyával szemben.

Valami nagy és súlyos dolog zuhant a Kamra padlójára; a puffanásba még a falak is beleremegtek. Lucy érezte, mi történik; szinte látta, ahogy a hatalmas kígyó széttekeredik a földön. Azután meghallotta Denem sziszegését.

- Öld meg őket! - tolmácsolta Harry remegő hangon.

- Valahogy rájöttem - élcelődött Lucy, de semmi humor nem volt a hangjában.

A Baziliskus elindult; Lucy tisztán hallotta a porlepte kőpadlót súroló súlyos test zaját. Szorosan markolta Harry kezét, miközben csukott szemmel rohanni kezdtek oldalirányba, kinyújtott kezükkel tapogatva az utat maguk előtt.

Denem harsányan nevetett...

Harry néhány lépés után elbotlott - hasra esett, maga után húzva Lucyt, aki rajta ért földet. A kígyó már csak egy-két méterre lehetett tőlük, s még mindig közeledett.

Ekkor a két Potter feje fölött valami csattant, és őket is olyan erős ütés érte, hogy nekiestek a falnak. Lucy arra számított, hogy a következő pillanatban testébe hatolnak a kígyó tűhegyes fogai, de nem így történt: csupán dühös sziszegést hallott, és olyan hangot, mintha valaki korbáccsal verné az oszlopokat.

Kíváncsisága most már felülkerekedett félelmén: résnyire kinyitotta a szemét, és a hangok irányába pillantott.

A hatalmas, fényes-zöld kígyó felágaskodott fatörzsvastag testével, s iszonyú fejét az oszlopok között himbálta. Lucy látta, hogy Harry szintén kinyitotta résnyire a szemét, így mindketten remegve néztek, készen arra, hogy gyorsan becsukják a szemét - s nemsokára észrevették, hogy mi terelte el a szörnyeteg figyelmét.

A kígyó feje körül ott körözött Fawkes. A Baziliskus dühösen kapkodott utána hosszú, pengevékony fogaival.

Fawkes lecsapott, s aranyló csőrét a kígyó fejébe mélyesztette; a következő pillanatban sötét vércseppek zápora hullott a kőpadlóra. A kígyó csapott egyet a farkával - kis híján eltalálta Harryt és Lucyt -, s váratlanul megfordult. Lucynak már nem volt ideje behunyni a szemét, s egyenesen belenézett a hüllő szögletes pofájába. A kígyó viszont nem nézett már sehova: dülledő sárga szeme helyén két vérző seb tátongott. Lucy nyomban megértette, mi történt: Fawkes a csőrével kiszúrta a szörnyeteg szemét.

- Ne! - hangzott fel Denem üvöltése, amivel párhuzamosan Harry tolmácsolt Lucynak. - Hagyd a madarat! Hagyd a madarat! Ott vannak mögötted. Kövesd a szagukat! Öld meg őket!

A megvakult kígyó a fájdalomtól kábultan himbálta a fejét. Fawkes még mindig ott körözött fölötte, hangosan furulyázta földöntúli énekét, s csőrével újra meg újra a vérző szörnyeteg orra felé kapott.

- Segítség - motyogta rémülten Harry. - Segítsen valaki!

A bátyja rémülete mintha felszabadította volna a gátakat Lucy elméjében; a lány előkapta a pálcáját és a Baziliskusra irányította:

- Carpe Retractum!

Pálcája végéből aranyszínű szalag lövellt ki és rátekeredett a kígyó szájára. Lucy minden erejét megfeszítve próbálta lehúzni a szörnyet a padlóra, mire az állat csak még dühösebb lett: hatalmas farkával végigsöpört a terem padlóján. Harry hátraugrott, de Lucy a bűbáj miatt már nem tudta ezt ilyen könnyen megoldani. Amint a lába elhagyta a talajt, a Baziliskus nagyot lendített a fejével és a kötél miatt Lucyt egyenesen a falhoz vágta. A lány csak annyit érzett, hogy rémesen beverte a fejét, majd a következő pillanatban elsötétült előtte a világ.

A kígyó farka végigsöpört a terem padlóján. Harry hátraugrott, s a következő pillanatban valami puha dolog csapódott az arcába. A Baziliskus akaratán kívül odalökte neki a Teszlek Süveget. Harry úgy kapott utána, mint fuldokló az utolsó szalmaszál után. Ez volt az egyetlen fegyvere, az egyetlen esélye. Gyorsan a fejébe húzta a süveget, és hasra vetette magát a kövön, kitérve a kígyó izmos farkának következő csapása elől. Ám mielőtt segítséget kérhetett volna, holtra váltan figyelte, mi történik a testvérével: a kígyó felemelte Lucyt az arany kötél segítségével és teljes erőből a falnak vágta. A lány tehetetlenül roskadt a padlóra.

- Lucy! - pattant fel Harry és azonnal odarohant a lányhoz. A karjaiba vette és rémülten látta, hogy a lány halántékán lévő sebből ömlött a vér. - Lucy, kérlek, nem hagyhatsz itt! Kérlek, ne!

Szinte meg is feledkezett a mögötte vergődő óriáskígyóról. Csak az lebegett a szeme előtt, hogy mi történik Lucyval…

- Segíts... segíts rajta... - gondolta kétségbeesetten, és összeszorította a szemét. Utolsó reményként fohászkodott a Teszlek Süveghez. - Kérlek, segíts rajta!

A süveg nem válaszolt; helyette összeszűkült, mintha egy láthatatlan kéz rászorította volna Harry fejére.

A következő pillanatban egy súlyos tárgy koppant Harry feje búbján. Az ütéstől kis híján ő is elvesztette az eszméletét. Káprázó szemmel kapott a fejéhez, hogy lerángassa róla a süveget, ami alatt egy hosszú, kemény valamit tapintott ki.

A süvegben egy csillogó ezüst kard lapult. Markolatát tyúktojás nagyságú rubintok ékesítették.

- Öld meg őket! - kiabálta Denem. - Ne törődj a madárral! Ott vannak mögötted! Használd a szaglásod! Szagolj!

Harry harcra készen szökkent talpra. A Baziliskus feje szinte zuhanva közeledett felé; ahogy a kígyó megfordult, farka az oszlopokat csapkodta. Harry szinte ösztönből eltávolodott Lucytól, hogy ha az állat elvéti, ne találhassa el a lányt. A Baziliskus szeméből patakzott a vér, s száját akkorára tátotta, mintha egészben akarná lenyelni Harryt. A homályban megcsillanó méregfogai akkorák voltak, mint Harry kardja.

A Baziliskus vakon lecsapott. Harry félreugrott, és nekiesett a Kamra falának. Az újabb támadás során a kígyó villás nyelve az arcát súrolta.

Harmadszorra már Harry a magasba szegezett karddal várta a támadást. A Baziliskus újból lecsapott, s ezúttal nem vétette el a célt. Harry minden erejét összeszedte, és a kígyó szájpadlásába döfte a kardot.

Kezén és karján meleg vérpatak csorgott végig, ugyanakkor szúró fájdalmat érzett közvetlenül a könyöke fölött. A kígyó egyik méregfoga belefúródott a karjába... A fog egyre mélyebbre hatolt, majd mikor a haldokló Baziliskus feje oldalra bukott, bele is tört a sebbe.

Harry a fal tövébe roskadt. Remegő kézzel kirántotta a mérget fecskendező fogat a karjából, de tudta, hogy ez már nem segít rajta. A sebből kiindulva tompa, zsibbasztó fájdalom áradt szét lassan a testében. Miközben a padlón heverő fogra és véráztatta talárjára meredt, látása egyre jobban elhomályosult. Szeme előtt a Kamra képe elmosódott színes foltokká olvadt össze. Szinte öntudatlan állapotban araszolt oldalra és az ereje utolsó cseppjét is arra használta, hogy Lucy mellé lefekhessen, és ott érhesse el a vég.

Lucy hunyorogva kinyitotta a szemét. Úgy érezte, mintha a feje szét akarna robbanni. Megmozdulni se volt ereje, csak a pillái között látta azt a kis részt a Kamából, ami belefért a látómezejébe. A padlón a halálra sebzett Baziliskus feküdt, szájpadlásában egy rubintos karddal, Tom Denem éppen felé tartott és aztán megpillantotta Harryt is, ahogy erőtlenül odaküzdötte magát hozzá.

Csupán az elméje kiáltott fel rémületében, a testének egyetlen porcikája se mozdult a látványra. Harry karján egy borzalmas, szúrt seb éktelenkedett. Ép kezében egy törött fogat szorongatott és Lucy szinte rögtön tudta, hogy mi volt az és mit jelentett…

Valami vörös úszott át a szeme előtt, s madárkarmok halk zörgését hallotta maga mellett.

- Fawkes - hallotta Harry erőtlen sóhaját. - Legyőztük, Fawkes...

A madár a fiú vérző sebére hajtotta puha, tollas fejét. Harry leroskadt Lucy mellé és megfogta a lány kezét. A fogat ledobta maga elé, ahogy földet ért. Denem eközben alig pár lépésnyire megállt előttük.

- Halál fia vagy, Harry Potter - búgott fel a magasban Denem hangja. - Meghalsz. Követed a bolond húgodat. Ezt még Dumbledore madara is tudja. Látod, mit csinál, Potter? Elsirat téged.

Lucy pislogott, s egy pillanatig sikerült élesen látnia Fawkes fejét. A karmazsinpiros tollakon kövér, gyöngyházfényű könnycseppek csordultak végig. Félt, hogy Denem rájön, hogy életben van, de a fiút csak Harry érdekelte.

- Leülök ide, és megvárom, amíg kiszenvedsz, Harry. Nem kell sietned, van időm.

Harry arca egyre sápadtabb lett és a légzése is egyre lassabbá vált. Lucy érezte, hogy bátyja erőtlenül megszorítja a kezét.

- Így végzi hát a híres Harry és Lucy Potter. - Denem hangja egyre erősebbé vált. - Itt maradtak magukra hagyatva a Titkok Kamrájában, a barátaik sehol. Legyőzte őket a Sötét Nagyúr, akit dőre módon magukra haragítottak. Nemsokára viszontlátod a félvér húgodat és a sárvérű anyádat, Harry... Tizenkét évet vásárolt nektek az életével... De amitől féltél; beteljesült: Voldemort nagyúr végül leszámolt veletek.

Lucy legszívesebben kiabálni akart volna. Fel akart ugrani, Denemre akarta vetni magát, hogy megbosszulja az édesapját, az édesanyját, a bátyját, Ginnyt, és mindenkit, akik Voldemort miatt szenvedtek vagy haltak meg. Még egyszer ránézett Harry sebére… és kerekre nyílt a szeme csodálkozásában.

Fawkes feje még mindig ott pihent Harry karján. Selymes fényű könnytócsa gyűlt össze a fiú bőrén - és a seb már nem volt sehol.

- Hess onnan, madár! - sziszegte ekkor Denem. - Hess onnan, ha mondom!

Lucy pislogott egyet és a mutatóujját is megmozdította. Kezdte visszanyerni a teste felett az irányítást. Denem ott állt egy lépésre tőle, s a főnixre szegezte a varázspálcát.

A pálca akkorát dörrent, mint egy ágyú, és Fawkes felröppent a magasba.

- Főnixkönny... - morogta Denem, és Harry karjára meredt. - Hát persze... a főnix könnye gyógyító erejű. Ezt el is felejtettem.

Denem Harry arcába nézett.

- De annyi baj legyen. Sőt, így talán még jobb is. Csak te meg én, Harry Potter. Csak te meg én...

Azzal a magasba emelte a varázspálcát.

Ekkor szárnysuhogás hallatszott, s az odaröppenő Fawkes Lucy elé pottyantotta a naplót.

A másodperc töredékéig Lucy, Harry és Denem egyaránt a könyvecskére meredtek. Azután Lucy, mintha csak erre az alkalomra várt volna, felült és gondolkodás nélkül - ösztönösen, vagy mintha régóta erre készült volna - felkapta a Baziliskus letört fogát, és teljes erőből a napló közepébe döfte.

A Kamrát elnyújtott, velőtrázó sikoly töltötte be. A naplóból ömleni kezdett a tinta; végigfolyt Lucy kezén, és kövér, fekete tócsába gyűlt a kövön. Denem rángatózott, jajveszékelt és hadonászott kínjában...

És a következő pillanatban köddé vált. Harry varázspálcája koppanva a padlóra hullott, s azután már csak a tinta egyenletes csöpögése törte meg a csendet. A Baziliskus mérge füstölgő lyukat égetett a naplóba.

Lucy karja remegett, ahogy elengedte a fogat. Úgy kavargott a feje, mintha épp körbeutazta volna a világot Hop-porral. Mire Harry felé fordulhatott volna, a fiú a nyakába vetette magát.

- Azt hittem… azt hittem… - Lucy döbbenten állapította meg, hogy testvére sírt.

- Semmi bajom - ölelte meg szorosan a fiút Lucy. - Csak a fejem akar szétrobbanni, de szerencsére már nem vérzik.

Kibontakozott az ölelésből és bíztatóan rámosolygott Harryre. A fiú megtörölte a szemét, miközben halványan elmosolyodott.

- Gyere, nézzük meg, hogy van Ginny.

Harry nagy nehezen összeszedte a pálcáját meg a Teszlek Süveget, míg Lucy egy erőteljes rántással kiszabadította a rubintköves kardot a Baziliskus szájpadlásából.

Ekkor elhaló nyögés hangzott fel a terem másik végében. Ginny megmozdult. Harry és Lucy odaszaladtak hozzá, s mire odaértek, a lány már fel is ült.

- Ginny! - Lucy úgy szorította magához a kislányt, mintha az összes levegőt ki akarta volna préselni belőle. - Hála az égnek! Azt hittem, örökre elvesztettünk!

Ginny csak kábán rámeredt a Baziliskus tetemére, majd pillantása Harry és Lucy vértől csatakos talárjára, arról pedig a naplóra vándorolt. Mély, szaggatott sóhajtás tört fel mellkasából, s nyomban utána potyogni kezdtek a könnyei. Lucy elengedte, hogy az arcába nézhessen.

- Lucy... jaj, Lucy... el akartam mondani a reggelinél, de Percy előtt nem bírtam... Én voltam, Lucy, de... esküszöm, nem akartam... Denem kényszerített rá. Uralkodott fölöttem, és... Ho-hogy sikerült megölnöd azt a szörnyet? Hol van Denem? Arra még emlékszem, hogy egyszer csak előjött a naplóból, de aztán...

- Elmúlt a veszély. - Harry felemelte a naplót, és megmutatta Ginnynek a megperzselt szélű lyukat. - Denemnek vége. És a Baziliskusnak is. Gyere, menjünk innen...

- Ki fognak csapni az iskolából - pityergett a lány, miközben Harry és Lucy talpra segítették. - Azóta vártam rá, hogy ide járhassak, mióta Billt felvették, és most szégyenszemre... Mit fog szólni apa meg anya?

- Meg fogják érteni - próbálta vigasztalni fogadott húgát Lucy, de hiába: Ginny egyre csak sírt.

Fawkes a Kamra bejáratánál körözve várt rájuk. Harry maga előtt terelte Ginnyt és az őt átkaroló Lucyt; átléptek a Baziliskus mozdulatlan tekervényein, végigsiettek az oszlopok között, és kiléptek a sötét alagútba. Lucy hallotta, hogy a kőből faragott ajtószárnyak halk szisszenéssel bezárulnak mögöttük.

Néhány percnyi gyaloglás után dobbanások távoli zaja ütötte meg a fülüket.

Harry megszaporázta lépteit.

- Ron! - kiáltotta. - Ginny él és egészséges! Itt van velem! És Lucy is jól van! - Ron örömkiáltást idéző nyögéssel fogadta a hírt. A következő sarok után Lucy, Harry és Ginny meg is pillantották a fiú izgatott arcát: Ronnak időközben sikerült átjárót nyitnia a kőomláson.

- Ginny! - Ron átdugta karját a résen, hogy átsegítse kishúgát. - Hát mégis élsz! Ez nem lehet igaz! Mi történt? - Át akarta ölelni a kislányt, de az sírva eltolta őt magától. - De hiszen kutya bajod, Ginny - nevetett Ron. - Nincs már mitől félned!... Lucy, a fejed! - rémüldözött, mikor meglátta a sebet a lány halántékán.

- Semmi komoly, hamarosan rendbe jön - mondta Lucy, miközben hagyta, hogy Ron magához ölelje.

- Az a madár meg hogy kerül ide? - kérdezte a fiú, miután elengedte Lucyt. Fawkes Ginny mögött suhant át a lyukon.

- Ő Dumbledore madara - felelte Harry.

- És Lucy, honnan van kardod? - ámuldozott Ron a csillogó fegyverre meredve.

- Majd elmeséljük, ha felértünk - nyögte Lucy, miközben átpasszírozta magát a kövek közti résen.

- De hát...

- Türelem - zárta le a témát Harry. Lucy tökéletesen egyértett Harry döntésével. Mindketten úgy vélték, jobb, ha Ginny nem tudja meg, ki is volt valójában Denem. - Hol van Lockhart?

- Nem messze innen. - Ron a sötét alagút felé bökött a fejével és elvigyorodott. - Elég rossz bőrben van. Gyertek, nézzétek meg.

Fawkes karmazsinpiros tollai halványan izzottak a sötétben, így ő mutatta nekik az utat az iskolába vezető cső szája felé. Lockhart a csőtorkolat mellett üldögélt, és békésen dudorászott magában.

- Teljes amnézia - magyarázta Ron. - A felejtésátok visszafelé sült el, és őt találta el, nem minket. Fogalma sincs róla, hogy ki ő és hol van. Minket se ismer meg. Amilyen suta, még kárt tett volna magában, ezért ráparancsoltam, hogy üljön le ide és ne nyúljon semmihez.

Lockhart kedélyesen mosolygott rájuk.

- Szervusztok - mondta. - Fura egy hely ez, mi? Ti itt laktok?

- Nem - felelte Ron, és jelentőségteljes pillantást vetett Harryre és Lucyra.

Harry lehajolt, és belenézett a cső sötéten ásító szájába.

- Kitaláltad, hogyan fogunk visszajutni? - kérdezte.

Ron a fejét rázta, de Fawkes ekkor odaröppent Harry orra elé, és meglengette előtte hosszú, arany farktollait. Fényes gombszeme csak úgy világított a sötétben. Harry értetlenül nézett rá.

- Mintha azt akarná, hogy fogd meg - csóválta a fejét Ron. - De miért? Hiszen úgysem bírna el téged.

- Fawkes nem közönséges madár - felelte Lucy, és társaihoz fordult. - Össze kell kapaszkodnunk. Ginny, te fogd meg Ron kezét. Lockhart professzor...

- Az maga - vetette oda Ron a tanárnak... - fogja meg Ginny kezét.

Harry átvette a kardot Lucytól, majd a Teszlek Süveggel együtt az övébe dugta; Ron belekapaszkodott Lucy talárjába, a lány átölelte Harryt, a pedig megmarkolta Fawkes aranyló farktollait.

Ekkor különös dolog történt. Lucy úgy érezte, mintha egész teste pihekönnyűvé változott volna, és a következő pillanatban már suhant is felfelé a csőben. Háta mögül hallotta Lockhart álmélkodó kurjantásait:

- Hát ez csoda! Ez csoda! Ez varázslat!

A cső hűvös, párás levegője hátrafújta Lucy haját. Mielőtt még megunhatta volna az utazást, már célba is értek - mind az öten lehuppantak Hisztis Myrtle mosdójának nedves padlójára. Mire Lockhart megigazította a süvegét, már a bejáratot álcázó mosdókagyló is visszacsúszott a helyére.

Myrtle nagy szemeket meresztett Harryre.

- Te élsz - állapította meg csalódottan.

- Azért nem kell sírva fakadni - morogta bosszúsan Harry, és letörölte szemüvegéről a véres mocsokfoltokat.

- Jaj, nem... csak arra gondoltam, hogy ha meghaltál volna, szívesen megosztanám veled a vécékagylómat - motyogta Myrtle, és ezüstös pír öntötte el az arcát.

- Oáh! - fintorgott Ron, mikor kiértek a sötét, kihalt folyosóra. - Harry, szerintem Myrtle beléd zúgott! Hallod, Ginny? Jelentkezett a konkurencia!

A kislánynak azonban még mindig potyogtak a könnyei.

- Szerintem nem ez a legmegfelelőbb pillanat, Ron - szúrta oda a fiúnak Lucy, miközben újra átölelte Ginny vállát és próbálta megnyugtatni.

- És most merre? - kérdezte Ron, és aggódó pillantást vetett húgára.

Harry előre mutatott. Fawkes ott repült előttük, és arany szárnyaival megvilágította útjukat. Nem volt más dolguk, mint követni a madarat. Néhány másodperc múlva McGalagony szobájánál találták magukat.

Harry kopogtatott, azután benyitott az ajtón.

Draco nem aludt semmit. Hiába volt már több órája, hogy lefeküdt, nem jött álom a szemére. Folyamatosan azon kattogott az agya, hogy vajon Lucy elindult-e megkeresni a Titkok Kamráját. És ha igen, vajon meg is találta? Vajon Potter és Weasley is vele mentek? Vajon összetalálkoztak-e Mardekár legendás szörnyetegével? És ha igen, vajon túlélték…?

Megrázta a fejét és az oldalára fordult. Képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy Lucy Potter talán már nem is élt. Akármennyire próbálta meggyőzni magát, hogy semmi köze nincs a lányhoz, nem tudott szabadulni attől a kínzó aggodalomtól, ami Piton kihirdetése óta ott volt benne. Ennek az egésznek egyáltalán nem így kellett volna történnie. Lucynak nem kellett volna részt vennie az apja összeesküvésében. Nem kellett volna itt lennie, amikor kinyitják a Titkok Kamráját…

Ha tudta volna, hogy ez lesz, Draco legszívesebben bezárta volna a lányt valahová, hogy biztonságban tudhassa.