Chapter 27

Dobby jutalma

Mikor Harry, Lucy, Ron, Ginny és Lockhart tetőtől talpig mocskosan (Harry és Lucy esetében véresen) megjelentek az ajtóban, meglepett csend fogadta őket. Azután valaki felsikoltott.

- Ginny!

Mrs Weasley volt az; az asszony, aki eddig magába roskadva ült a kandalló előtt. Most felpattant, és odarohant halottnak hitt kislányához. Mr Weasley sem maradt le, így ketten vetették rá magukat Ginnyre.

Lucy azonban nem őket nézte. A kandallópárkány mellett ott állt Dumbledore professzor, mellette pedig McGalagony. Dumbledore arca sugárzott az örömtől, a professzorasszony viszont egyelőre csak tátogni tudott; tenyerét a mellkasára szorította, mintha a szíve ki akarna ugrani a helyéből.

Fawkes elröppent Harry feje mellett, és elfoglalta a helyét gazdája vállán. A következő pillanatban Lucy, Harry és Ron eltűntek Mrs Weasley ölelő karjaiban.

- Megmentettétek! Megmentettétek! De hát hogyan? Hogyan sikerült?

- Erre, azt hiszem, valamennyien kíváncsiak lennénk - szólt rekedten McGalagony professzor. Aztán, mikor Lucyra nézett, el is sápadt. - Potter kisasszony, a feje!

Mrs Weasley elengedte Lucyéket. Harry az íróasztalhoz lépett, s lerakta rá a Teszlek Süveget, a rubintos kardot és Denem naplójának maradványait. Dumbledore eközben ránézett Fawkes-ra, aki felszállt, átrepült Lucy vállára, majd a halántékára borította tollas fejét. Lucy érezte, hogy valami meleg folyik le az arcán. Biztosan főnixkönny, gondolta, mivel a hasogató érzés a fejében végre megszűnt.

Mikor Harry visszasétált Lucy mellé, a fiú mély levegőt vett és belefogott a történetbe. Jó negyedóráig beszélt, s a jelenlévők tágra nyílt szemmel, némán hallgatták monológját.

Harry mesélt a titokzatos hangról, amit csak ő hallott, elmondta, hogyan fejtette meg Hermione a csövekben bujkáló Baziliskus titkát; beszámolt a menekülő pókokról és a Tiltott Rengetegben lakó Aragogról, akitől megtudták, hol halt meg a Baziliskus utolsó áldozata; elmondta, hogyan jöttek rá, hogy ez az áldozat Hisztis Myrtle volt, és hogy a Titkok Kamrájának bejárata valahol a mosdóban lehet...

- Eddig világos - bólintott McGalagony, mikor Harry szünetet tartott. - Kiderítették, hogy hol van a bejárat - hozzáteszem, közben megszegték a házirend szinte összes szabályát -, de hogy a csudába sikerült élve kijutniuk onnan?

Harry Lucyra nézett, aki innen átvette a történetet. Elmesélte Fawkes hősies közbelépését, és azt is, miként kapta Harry a kardot a Teszlek Süvegtől. Ezen a ponton azonban megakadt. Mindeddig egyikük sem említette se Denem naplóját, se Ginnyt. A kislány édesanyja vállára hajtotta fejét, s orcáján még mindig peregtek a könnyek. Mi lesz, ha kicsapják? gondolta riadtan Lucy. Denem naplója tönkrement, így semmi sem bizonyítja, hogy Ginny kényszer alatt cselekedett.

Harry és Lucy ösztönösen Dumbledore-ra néztek. A professzor halványan elmosolyodott; a tűz fénye vidám táncot lejtett félhold alakú szemüvegének lencséjén.

- Engem az érdekel a legjobban - szólalt meg szelíden -, hogy miként tudta Voldemort megigézni Ginnyt, mikor szavahihető forrásból úgy tudom, hogy jelenleg az albániai erdőkben bujkál.

Lucy szívét átjárta a minden gondot elsöprő, túláradó, diadalittas megkönnyebbülés.

- Mi-mi-micsoda? - hebegte Mr Weasley. - Tudjukki? Me-megigézte Ginnyt? De hát Ginny nem... Ginny sosem... vagy talán igen?

- Ez a napló volt az oka - sietett a magyarázattal Lucy. Felkapta az asztalról a könyvecskét, és megmutatta Dumbledore-nak. - Denem írta, tizenhat éves korában.

Dumbledore átvette a naplót Lucytól, és érdeklődve vizsgálgatni kezdte a megperzselt, ázott lapokat.

- Zseniális - mormolta elismerően. - Hiába, ő volt minden idők legtehetségesebb roxforti diákja.

Azzal a döbbent-értetlenül meredő Weasley házaspárhoz fordult.

- Igen kevesen tudják, hogy Voldemort nagyurat egykor Tom Denemnek hívták. Ötven éve én magam is tanítottam őt itt, a Roxfortban. Miután elvégezte az iskolát, nyoma veszett... beutazta a nagyvilágot... elmélyült a Sötét Tudományban, összeállt a mágusvilág söpredékével, s oly sok veszélyes, ördöngös átváltozáson ment keresztül, hogy mikor újra felbukkant, immár Voldemort nagyúrként, alig lehetett ráismerni. Az emberek többségének meg se fordult a fejében, hogy Voldemort azonos lehet azzal az okos és szép arcú fiúval, aki hajdan iskolaelső volt a Roxfortban.

- De hát Ginnynek - szólalt meg Mrs Weasley -, a mi Ginnynknek mi köze volt hozzá?

- A naplója! - fakadt ki sírva a kislány. - Egész évben írtam a naplójába, és ő mindig válaszolt nekem...

- Ginny! - hüledezett Mr Weasley. - Hát mindvégig a falnak beszéltem!? Hányszor mondtam neked, hogy ne bízz meg semmiben, ami gondolkodik, de nem látni, hogy hol tartja az eszét! Miért nem mutattad meg azt a naplót nekem vagy anyádnak? Egy ilyen gyanús tárgyat... amiről a vak is látja hogy tele van fekete mágiával!

- Nem tudtam - szipogott Ginny. - Az egyik könyvben találtam, amit anya vett nekem. Azt hittem, hogy valaki benne felejtette...

- Legjobb lesz, ha Weasley kisasszony most rögtön felmegy a gyengélkedőbe - szólt közbe erélyesen Dumbledore. - Szörnyű tortúrán ment keresztül. A büntetéstől ezúttal eltekintünk. Voldemort nála bölcsebb és tapasztaltabb varázslóknak is könnyedén túljárt az eszén.

Az ajtóhoz lépett, és kitárta.

- Jó sok pihenés, és esetleg egy nagy bögre illatos, forró csokoládé... Az engem mindig felvidít - tette hozzá, és bátorítóan Ginnyre kacsintott. - Madam Pomfrey még ébren van. Most adagolja a mandragóraszirupot - ha nem csalódom, a Baziliskus áldozatai hamarosan felébrednek.

- Hermione magához tér! - ujjongott Ron.

- Senki nem szenvedett maradandó sérülést - erősítette meg Dumbledore.

Mrs Weasley kikísérte Ginnyt. Mr Weasley támolyogva követte őket - még mindig nem tért magához megrökönyödéséből.

- Tudja, Minerva - szólt nagy komolyan Dumbledore -, szerintem ez az este megér egy kiadós lakomát. Megtenné, hogy riadóztatja a konyha legénységét?

- Hogyne - biccentett McGalagony, és az ajtó felé indult. - Felteszem, addig ön elintézi Pottert, Potter kisasszonyt meg Weasleyt.

- Úgy van - felelte Dumbledore.

A tanárnő távozott. Harry, Lucy és Ron megszeppenve pislogtak Dumbledore-ra. Vajon hogy értette McGalagony, hogy el kell intézni őket? Csak nem fognak büntetést kapni?

- Ha jól emlékszem, a legutóbb azt ígértem, hogy ha még egyszer kihágáson kaplak benneteket, búcsút veszünk egymástól - szólt Dumbledore.

Ronnak leesett az álla a döbbenettől.

- Ami azt mutatja, hogy néha bizony a legjobbaknak is meg kell szegniük a szavukat - folytatta mosolyogva az igazgató. - Mindhárman megkapjátok az "Önzetlenül az Iskoláért" Különdíjat, és - lássuk csak - fejenként kétszáz ponttal gazdagítjátok a Griffendélt.

Ron becsukta a száját, s arca olyan színű lett, mint Lockhart Bálint-napi virágai. Lucy szíve pedig repesett a boldogságtól.

- No de van itt valaki, aki feltűnően hallgat a veszélyes kalandban játszott szerepéről - tette hozzá Dumbledore. - Mi ez a nagy szerénység, Gilderoy?

Harry és Lucy összerezzentek. Most döbbentek csak rá, hogy Lockhartról teljesen megfeledkeztek. A tanár a szoba sarkában álldogált; arcára ráfagyott a bizonytalan, bamba félmosoly. Mikor Dumbledore megszólította, hátranézett a válla fölött, hogy vajon kihez beszél a professzor.

- Dumbledore professzor - hadarta Ron -, odalent a Titkok Kamrájában történt egy kis baleset Lockhart professzorral...

- Professzor vagyok? - álmélkodott Lockhart. - Jóságos ég! Szánalmas egy tanár lehettem...

- Megpróbálkozott egy felejtésátokkal, de a pálca visszafelé sült el - magyarázta fojtott hangon Ron.

- Ejnye, ejnye - csóválta a fejét Dumbledore. Hosszú, ezüst bajsza alatt mosoly bujkált. - A saját vermébe esett, kedves Gilderoy?

- A vermembe? - hökkent meg Lockhart. - Nincs nekem semmiféle vermem. A gyerekeknek viszont van egy mély alagútjuk. Odalent laknak.

Dumbledore Ronhoz fordult.

- Felkísérnéd Lockhart professzort a gyengélkedőbe? Szeretnék váltani néhány szót Harryvel és Lucyval...

Lockhart jámboran kibandukolt az ajtón. Ron még egy utolsó kíváncsi pillantást vetett Dumbledore-ra, Harryre és Lucyra, azután magukra hagyta őket.

Dumbledore a kandallóhoz sétált, és két karosszékre mutatott.

- Parancsoljatok, foglaljatok helyet.

Harry és Lucy leült. A lányon valami érthetetlen okból szorongás vett erőt.

- Mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani nektek. - Dumbledore szeme derűsen megcsillant. - A jelek szerint odalent a Kamrában tanúságot tettetek az irántam való megingathatatlan hűségetekről. Ugyanis semmi más, csak ez szólíthatta hozzátok Fawkes-ot.

Az igazgató megsimogatta a főnixet, amely időközben leszállt a válláról a térdére. Harry és Lucy zavartan mosolyogtak; feszélyezte őket a dicséret.

- Szóval megismerkedtetek Tom Denemmel - ingatta a fejét Dumbledore. - Gondolom, nagyon kíváncsi volt rátok... - Most egyszerre kibukott Harryből a kérdés, ami a leginkább nyomhatta a szívét.

- Dumbledore professzor... Denem azt mondta, hasonlítunk… hasonlítok rá. Érdekes hasonlóságokról beszélt...

- Valóban? - Dumbledore tűnődve fürkészte Harryt bozontos, ezüst szemöldöke alól. - És neked mi a véleményed erről?

- Az, hogy nem vagyok olyan, mint ő! - vágta rá Harry kicsit hevesen. - Hiszen én, én griffendéles vagyok, én...

Elharapta a mondatot. Az arcára volt írva a kétségbeesés, így Lucy gyengéden megfogta a kezét.

- Harry, mondtam, hogy ennek semmi jelentősége…

Testvére azonban nem figyelt rá.

- Professzor úr - szólalt meg rövid hallgatás után -, a Teszlek Süveg azt mondta, hogy... hogy a Mardekárban nagyon sokra vihetném. Nem rég pedig még mindenki azt hitte, hogy én vagyok Mardekár utódja... mert párszaszájú vagyok. És emiatt Lucyra is azt hitték, mivel a testvérem…

- Azért vagy párszaszájú - felelte higgadtan Dumbledore -, mert Voldemort nagyúr - aki Mardekár Malazár legutolsó élő leszármazottja - maga is beszél a kígyók nyelvén. Minden jel arra mutat, hogy azon az estén, amikor a sebhelyedet szerezted, Voldemort képességei részben átszálltak rád. Persze nem azért, mert ő így akarta...

- Voldemort belém helyezte lényének egy részét? - rémüldözött Harry.

- Bizony úgy tűnik.

- És akkor velem mi a helyzet? - kérdezte Lucy.

- Pontosan nem tudom megmondani - felelte őszintén Dumbledore. - De azt gyanítom, hogy mivel Harry volt az első, akit Voldemort meg akart ölni, ezért őrá szállt néhány a képességei közül. Te azért nem érted a párszaszót, mert nem kaptál semmit Voldemortból.

Lucy nem tudta, hogy ennek most örüljön-e vagy sem.

- Szóval tényleg a Mardekárban lenne a helyem - suttogta döbbenten Harry. Még mindig kétségek közt gyötrődött. - A Teszlek Süveg megérezte bennem Mardekár hatalmát, és...

- És a Griffendélbe küldött - jelentette ki nyomatékosan Dumbledore. - Figyelj rám, Harry. Te történetesen sok olyan tulajdonsággal rendelkezel, amelyeket Mardekár Malazár csak a tanítványai legjavában fedezett fel. Osztályrészedül jutott az ő ritka képessége, a párszaszó... meg a találékonyság... az eltökéltség... no és a házirenddel szembeni kritikus hozzáállás - tette hozzá bujkáló mosollyal. - A párszaszón kívül ezeket a tulajdonságokat a testvéredben is látom, róla pedig biztosan állítod, hogy a Griffendélbe való. A Teszlek Süveg téged is a Griffendélbe osztott be. Te is tudod, hogy miért. Gondolkozz.

- Csak azért küldött a Griffendélbe - motyogta leverten Harry -, mert azt mondtam neki, hogy nem akarok mardekáros lenni...

- Pontosan. - Dumbledore bólintott, és sugárzó mosolyt villantott Harryre. - Ebben különbözöl Tom Denemtől. A döntéseinkben, nem pedig a képességeinkben mutatkozik meg, hogy kik is vagyunk valójában. - Harry mozdulatlanul, némán meredt Dumbledore-ra. - Ha bizonyítékot akarsz rá, hogy tényleg a Griffendélben a helyed, azt ajánlom, nézd meg ezt alaposabban.

Dumbledore McGalagony íróasztala felé nyúlt, kezébe vette a vérfoltos ezüstkardot, és átnyújtotta Harrynek. Lucy közelebb hajolt, hogy ő is megvizsgálhassa a kardot. A tűz fényében csillogtak a rubintkövek, de ezen kívül semmit sem látott. Azután észrevette a markolat alá gravírozott nevet.

Griffendél Godrik.

- Ezt csak olyan ember húzhatta elő a süvegből, aki ízig-vérig griffendéles - szólt Dumbledore.

Lucy ereiben végigszáguldott az öröm. Hiába nem őt gyötörték kétségek, úgy örült Harry megkönnyebbülésének, mintha a sajátja lett volna. Testvére arcát látva pedig ezt a fiúról is el lehetett mondani.

Egy percig csend ült a szobán. Azután Dumbledore kihúzta McGalagony asztalának egyik fiókját, és pennát, tintát vett elő belőle.

- Amire most a legnagyobb szükségetek van, az egy jó vacsora és egy kiadós alvás. Azt javaslom, menjetek le a lakomára; én addig írok Azkabanba - vissza kell szereznünk a vadőrünket... Jut eszembe, egy hirdetést is meg kell fogalmaznom, a Reggeli Prófétának - tette hozzá elmélázva. - Szükségünk van valakire, aki jövőre megtartja a sötét varázslatok kivédése órát. Hajaj, elég sűrűn cserélgetjük az oktatókat, nem gondoljátok?

Harry és Lucy felálltak, és az ajtó felé indultak. Harry már nyújtotta volna a kezét a kilincs után, amikor az ajtó hirtelen kicsapódott olyan erővel, hogy visszapattant a falról.

Lucius Malfoy állt a küszöbön, dühtől eltorzult arccal. Mellette pedig ott állt egy pöttöm, gézbe bugyolált alak: Dobby.

- Jó estét, Lucius - köszönt udvarias mosollyal Dumbledore.

Malfoy kis híján fellökte Harryt és Lucyt, úgy rontott be a szobába. Dobby utána loholt, majd lekuporodott gazdája köpönyegszegélyéhez, és olyan arcot vágott, mint egy halálraítélt.

- Hát így állunk! - Malfoy az igazgató arcába meredt. - Visszajött. A felügyelőbizottság felfüggesztő határozata ellenére vette a bátorságot, és visszajött a Roxfortba!

- Jól látja a helyzetet, Lucius - felelte derűsen Dumbledore. - Ugyanis ma üzeneteket kaptam a bizottság másik tizenegy tagjától. Komolyan mondom, olyan volt, mintha bagolyzáporba kerültem volna. Értesültek róla, hogy Arthur Weasley kislányát megölték, és arra kértek, hogy azonnal térjek vissza az iskolába. Úgy tűnik, mégiscsak engem tartanak a legalkalmasabbnak a feladatra. Egyébként nagyon furcsa dolgokat meséltek nekem. Többen is úgy emlékeztek, hogy maga mindenféle átkokat helyezett kilátásba arra az esetre, ha nem egyeznek bele a felfüggesztésembe.

Lucius Malfoy arca még a szokásosnál is sápadtabb lett, de szeme még mindig dühösen izzott.

- Értem - sziszegte. - No és sikerült véget vetnie a merényleteknek? Elkapták a tettest?

- Igen - felelte mosolyogva Dumbledore.

- Csakugyan? - csattant fel Malfoy. - Na és ki az?

- Ugyanaz, aki a múltkor, Lucius. De Voldemort nagyúr ezúttal valaki mással végeztette el a munkát. Mégpedig ennek a naplónak a segítségével.

Felmutatta az átlyukasztott fekete könyvecskét, s közben Malfoy arcát fürkészte. Lucy viszont Dobbyra nézett.

A manó nagyon furcsa dolgot művelt. Dülledt szemével jelentőségteljesen Lucyra és Harryre meredt, s közben a naplóra, majd Mr Malfoyra mutatott, azután pedig ököllel fejbe kólintotta magát. Malfoy lassan bólintott.

- Vagy úgy...

- Agyafúrt terv - folytatta szenvtelen hangon Dumbledore, miközben továbbra is Malfoy szemébe nézett. - Ugyanis ha a mi Harrynk és Lucynk... - Mr Malfoy itt szúrós pillantást vetett Harryre és Lucyra - és a barátjuk, Ron nem találják meg ezt a könyvet, akkor mindenért Ginny Weasleynek kellett volna bűnhődnie. Soha senki nem tudta volna bizonyítani, hogy nem szabad akaratából cselekedett...

Mr Malfoy nem felelt. Arca egyszeriben olyan merev lett, mint egy farsangi maszk.

- Gondoljon csak bele - folytatta Dumbledore -, milyen következményei lettek volna annak... Weasleyék az egyik legtiszteletreméltóbb aranyvérű család. Képzelje csak el, milyen fényt vetett volna Arthur Weasleyre és a muglivédelmi törvényére, ha a lányáról kiderül, hogy mugliivadékokat gyilkol. Nagy szerencse, hogy megtaláltuk ezt a naplót, és kitöröltük belőle Denem emlékeit. Máskülönben ki tudja, hová fajult volna a dolog...

- Nagy szerencse. - Malfoynak ennyit sikerült kipréselnie magából. Közben a háta mögött Dobby még mindig felváltva rá és a naplóra mutogatott, és időnként fejbe vágta magát.

Harry egyszerre megértette az üzenetet, amit Lucynak nem sikerült. Biccentett Dobbynak, mire a manó visszahúzódott a sarokba, és büntetésből csavargatni kezdte a saját fülét.

- Mr Malfoy, nem kíváncsi rá, hogy hogyan került a napló Ginnyhez? - kérdezte Harry.

Lucius Malfoy nyomban felé fordult.

- Honnan tudjam, hol szedte össze az az ostoba kis liba?

- Onnan - felelte Harry -, hogy maga adta neki a Czikornyai és Patzában. Elvette tőle a használt átváltoztatás-tankönyvét, és belecsempészte a naplót.

Most, hogy Harry ezt kimondta, Lucynak is beugrott: látta maga előtt a jelenetet, amikor a férfi kivette az üstből Ginny átváltoztatástan-könyvét. Akkor nem tulajdonított nagy jelentőséget a dolognak, de most…

Mr Malfoy sápadt ujjai ökölbe szorultak.

- Bizonyítsd be - sziszegte.

- Ugyan már, ezt nem lehet bizonyítani. - Dumbledore Harryre mosolygott. - Most, hogy Denem eltűnt a naplóból, már végképp nem. Másfelől viszont azt ajánlanám, Lucius, hogy a jövőben ne nagyon osztogassa Voldemort nagyúr régi iskolai csecsebecséit. Ha esetleg még egy darab ártatlan kezekbe kerül, Arthur Weasley tenni fog róla, hogy bizonyítékként használják fel maga ellen...

Lucius Malfoy néhány másodpercig mozdulatlanul állt; csak jobb kezének ujjai görbültek be, mintha a pálcája után akarna kapni. Ehelyett azonban sarkon fordult, és ráförmedt házimanójára.

- Indulunk, Dobby!

Azután feltépte az ajtót, s egy rúgással kipenderítette a folyosóra engedelmesen odasiető manóját. Harry, Lucy és Dumbledore még jó ideig hallották Dobby fájdalmas vonyítását. Harry töprengve nézett maga elé, majd egyszerre felkapta a fejét.

- Dumbledore professzor - hadarta -, megengedi, hogy visszaadjam a naplót Mr Malfoynak?

- Hát persze, Harry - felelte Dumbledore. - De siess, mert még lekésed a lakomát.

Harry felkapta a könyvecskét, és kirohant a szobából.

- Minek akarod visszaadni neki? - értetlenkedett Lucy, miközben Harry után rohant. A távolban még hallotta Dobby távoli jajveszékelését.

- Van egy tervem. - Harry csak ennyit felelt, majd gyorsan lerúgta egyik cipőjét, levette mocskos, átázott zokniját és beledugta a naplót. Lucy nem értette, mit akar testvére ezzel az egésszel, de követte, mikor Malfoyék nyomába eredt.

A lépcső tetejénél érték utol őket.

- Mr Malfoy - zihálta Harry -, szeretnék adni magának valamit. - Azzal a varázsló kezébe nyomta a büdös zoknit.

- Mi ez a...

Malfoy kirángatta a naplót, a zoknit eldobta, majd villogó szemmel Harryre és Lucyra meredt.

- Eljön a nap, mikor ugyanarra a sorsra juttok, mint a szüleitek - suttogta rekedten. - Ők is mindenbe beleütötték az orrukat.

Azzal faképnél hagyta Harryt és Lucyt.

- Gyerünk, Dobby. Azt mondtam, gyerünk!

A manó azonban nem mozdult. A magasba emelte Harry undok, ragacsos zokniját, és úgy nézett rá, mintha felbecsülhetetlen értékű kincset talált volna. És Lucy egyszerre mindent megértett.

- Az úr zoknit adott Dobbynak - hebegte álmélkodva. - Dobby zoknit kapott az úrtól.

- Micsoda? - mérgelődött Malfoy. - Mit beszélsz?

- Dobbynak zoknija van. Az úr eldobta, Dobby elkapta, és Dobby - Dobby most már szabad.

Lucius Malfoy megkövülten bámult a manóra, azután megfordult és Harryre vetette magát.

- Elbocsátottad a rabszolgámat, kölyök!

- Ne bántsd Harry Pottert! - bömbölte Dobby, és a következő pillanatban hatalmas durranás rázta meg a folyosót. Mr Malfoy hátratántorodott, és egyensúlyát vesztve legurult a lépcsőn, mint egy ormótlan fekete labda. A fordulóban aztán feltápászkodott, és lilára vált arccal előhúzta a varázspálcáját. Dobby azonban figyelmeztetően felemelte hosszú ujját.

- Hordd el magad - szólt mérgesen, s ujját Malfoyra szegezte. - Ne merd bántani se Harry Pottert, se Lucy Pottert. Távozz.

Lucius Malfoynak be kellett látnia, hogy nincs esélye. Még egy utolsó gyilkos pillantást vetett ellenfeleire, azután vállára kanyarintotta köpenyét, és sietve kereket oldott.

- Harry és Lucy Potter felszabadították Dobbyt! - visította a manó, s fejét hátraszegve Harryre bámult; kugligolyó-szeme csak úgy égett az ablakon át ráeső holdfényben. - Harry és Lucy Potter visszaadták Dobby szabadságát!

- Ez volt a legkevesebb, Dobby - vigyorodott el Lucy. Bár Harry ötlete volt, úgy érezte, neki is kell mondania valamit a manónak. - Cserébe csak annyit kérek, hogy soha többet ne próbáld megmenteni az életünket.

A manó csúf barna arcán széles, vicsorgó mosoly terült el.

- Azért lenne még egy kérdésem, Dobby - szólt Harry, miközben a manó remegő kézzel felhúzta a tőle örökölt zoknit. - Az első találkozásunkkor azt mondtad, hogy nem Tudodki nagyúr áll a dolog mögött. Nos...

- De hisz az volt a rávezetés, uram! - Dobby olyan arcot vágott, mintha nem is értené, mit kell ezen magyarázni. - Dobby így segített neked. A Sötét Nagyúrnak, mielőtt nevet változtatott, kimondhattuk a nevét...

- Vagy úgy - bólintott bizonytalanul Harry.

- Nos, Dobby, most már mennünk kell - szólt közbe Lucy és a kezét nyújtotta a manónak. - Odalent javában folyik a lakoma, és Hermione is biztosan felébredt már...

Dobby azonban lendületesen átölelte Lucy derekát.

- Harry és Lucy Potter még sokkal jobb emberek, mint Dobby hitte! - szipogott, miközben Harryt is megölelte. - Ég áldjon titeket, Harry és Lucy Potter!

Azzal egy pukkanás kíséretében eltűnt.

Lucy már jó néhány Roxfort-beli lakomán vett részt, de ehhez foghatót még nem élt át. Mindenki pizsamában volt, és az ünnepség egészen hajnalig tartott. Lucy nem is tudta, minek örült a legjobban: annak, hogy Hermione az ő és Harry nyakába ugrott, és azt kiáltozta: "Megoldottátok! Megoldottátok!"; annak, hogy Justin percekig szorongatta Harry kezét, és százszor bocsánatot kért, amiért őt gyanúsította; annak, hogy fél négykor befutott Hagrid, és akkorát csapott Harry és Ron vállára, hogy mindketten beleborultak a süteményes tányérjukba (ezen egyébként Lucy annyira nevetett, hogy majdnem a tányérjába köpte a töklevét); annak, hogy a plusz háromszor kétszáz ponttal a Griffendél ebben az évben is elnyerte a házkupát; annak, hogy McGalagony professzor bejelentette: az iskola ajándékaképpen az összes vizsga elmarad ("Jaj, ne!" - siránkozott Hermione); vagy annak, hogy Dumbledore közölte az érintettekkel: Lockhart professzornak a továbbiakban sajnos nem áll módjában meghosszabbítania tanári szerződését, mert sürgősen el kellett utaznia emlékeket keresni.

Ez utóbbi hírt egyébként nemcsak a diákok, de számos tanár is üdvrivalgással fogadta.

- Milyen kár - jegyezte meg Ron, miközben a sokadik lekváros fánk után nyúlt. - Pedig már kezdtem megkedvelni.

- Így emlékek nélkül egész elviselhetőnek tűnt - értett egyet Lucy, majd összevigyorgott fogadott testvérével.

A félév hátralevő részében gyönyörű, napsütéses idő volt. A Roxfortban az élet visszazökkent a rendes kerékvágásba - eltekintve persze egy-két apró változástól: a sötét varázslatok kivédése tantárgyat átmenetileg törölték az órarendből ("Azt épp elég alkalmunk volt gyakorolni" - torkolta le Ron a csalódott Hermionét), és Lucius Malfoyt kizárták a felügyelőbizottságból. Draco többé nem viselkedett úgy, mintha ő volna az iskola királya. Épp ellenkezőleg: mogorva és hallgatag lett. Ginny Weasley viszont újra mosolygós és vidám volt.

Csak úgy repült az idő, és mire észbe kaptak, felvirradt az indulás napja. Lucy, Harry, Ron, Hermione, Fred, George, és Ginny külön fülkét foglaltak maguknak a Roxfort Expresszen. Eltökélt szándékuk volt, hogy kihasználják az utolsó órákat, amíg még varázsolhatnak: lejátszottak jó néhány parti robbantósdit, beindították Fred és George maradék Filibuster- csillagszóróit, és gyakorolták a lefegyverző bűbájt. Ez utóbbi Harrynek és Lucynak ment a legjobban.

Már majdnem beértek a King's Crossra, mikor Harry Ginnyhez fordult.

- Mondd csak, Ginny, miféle titokzatos dolgot csinált Percy, amit nem szabadott elmondanod nekünk?

- Ja, hogy az - kuncogott a lány. - Annyi az egész, hogy... Percynek barátnője van.

Fred egy rakás könyvet pottyantott George fejére.

- Micsoda? - tátotta el a száját Lucy.

- Az a hollóhátas prefektuslány, Penelope Clearwater - mesélte Ginny. - Vele levelezett egész nyáron. Az iskolában meg titkos randikat beszéltek meg. Egyszer pont akkor nyitottam be az egyik üres terembe, amikor ott csókolóztak. Percy nagyon kiborult, mikor a lányt, hát... megtámadták. De nem fogjátok cikizni érte, ugye? - tette hozzá aggódva.

- Dehogy fogjuk - felelte Fred, de közben olyan arcot vágott, mintha előre hozták volna a születésnapját.

- Miért cikiznénk? - vihogott George.

- Ilyen eszünkbe se jutott - tette hozzá Lucy, de nem tudta visszafojtani vigyorgását.

A Roxfort Expressz lassított, és végül megállt.

Harry pennát és egy darab pergament vett elő, majd Lucyhoz, Hermionéhoz és Ronhoz fordult.

- Ez egy úgynevezett telefonszám - magyarázta. Háromszor felírta a számot, majd három felé tépte a pergament, és átadta nekik. - Nyáron elmondtam édesapádnak, hogyan kell a telefonnal bánni. Majd hívjatok fel, jó? Nem élném túl, ha megint mást se hallanék két hónapig, csak Dudley röfögését...

- A nénikéd meg a bácsikád most biztosan büszkék lesznek rátok - mondta Hermione, mikor leszálltak a vonatról, és csatlakoztak a kijárat felé hömpölygő tömeghez. - Ha elmeséled nekik, hogy Lucyval milyen hőstettet vittetek véghez...

- Büszkék? - nevetett Harry. - Hogy képzeled? Mikor annyiszor meghalhattunk volna, és mégis élünk? Meg fognak pukkadni mérgükben...

Azzal a négyes átsétált a muglik világába vezető falon.

Draco Malfoy a kilenc és háromnegyedik vágányon állt és a szüleit várta. Még a Roxfortban megkapta az üzenetet, hogy valószínűleg késnek, így ne izguljon, ha esetleg nem látja őket. Draco amúgy sem volt egy izgulós fajta, így nem kerített túl nagy feneket az ügynek.

Persze tudta, hogy a kijelentés, miszerint nem izgulós fajta, egyszerű hazugság volt. Az a néhány óra, mikor kétségek közt őrlődött, hogy Lucy vajon mit csinál, miután elrabolták Ginny Weasely-t, örökre beleégett az emlékezetébe. Tudta, hogy azt az érzést soha nem fogja elfelejteni. És azzal is tisztában volt, hogy ezzel helyrehozhatatlan károkat okozott az elhatározásában, miszerint figyelmen kívül hagyja a lányt.

Ahogy a muglik világába vezető falhoz fordult, meglátta Lucyt, Potter, Grangert és Weasley-t, ahogy a tömeg részeként araszoltak a fal felé. Egy újabb nyár, amikor nem láthatja a lányt. Talán most végre lesz esélye arra, hogy rendbe hozza kusza érzéseit. Úgy vélte, most, hogy megtapasztalta a félelmet, amit Lucy esetleges halála okozott, talán megadja neki az esélyt, hogy képes legyen felülkerekedni a gyengeségén.

De valahol a lelke mélyén tudta, hogy erre valójában nem sok esélye volt.