Chapter 30
A dementor
Másnap reggel Tom fogatlan vigyorával és egy bögre teával ébresztette Lucyt és Ginnyt. A két lány egykettőre felöltözött, s Lucy éppen az ódzkodó Árészt noszogatta, hogy repüljön be a kalitkájába, amikor beviharzott az ajtón Ron és Harry. Ginny Harry érkezésére fülig vörösödött és gyorsan kiszaladt a szobából. Ron eközben menet közben rángatta magára a pulóverét, és igencsak feldúltnak tűnt.
- Minél előbb kiérünk a pályaudvarra, annál jobb - zihálta. - Ott végre megszabadulhatok Percytől. Most azt találta ki, hogy én öntöttem le teával Penelope Clearwater fényképét. - Ron elfintorodott. - A képe most elbújt a keret mögé, mert szégyelli, hogy felázott az orra…
Harry és Lucy egymásra néztek. Egy pillantással megbeszélték, hogy ideje beavatniuk Ront az előző nap hallottakba.
- El kell mondanunk valamit - fogott bele Harry, de nem folytathatta, mert ekkor Fred és George rontott be a szobába. Ront keresték - gratulálni akartak neki, hogy megint sikerült felbosszantania Percyt.
Végül együtt mentek le a bárba, ahol akkor már négyen ültek a reggelizőasztal mellett. Mr Weasley gondterhelt arccal olvasta a Reggeli Próféta első oldalát, Mrs Weasley, Hermione és Ginny viszont annál vidámabbak voltak. Mrs Weasley egy szerelmi bájitalról mesélt a lányoknak, amit egyszer fiatal korában főzött.
- Mit akartatok mondani…? - fordult Harryhez Ron, amikor leültek.
- Hagyjuk, majd később… - morogta Lucy, miután Percy is csatlakozott hozzájuk.
Reggeli után elkezdődött a szokásos indulás előtti kapkodás, így Harrynek és Lucynak már nem volt alkalma beszélni Ronnal vagy Hermionével. Sorban lecipelték a ládákat a Foltozott Üst szűk lépcsőjén, feltornyozták őket a bejárat mellett, a halom tetején pedig elhelyeztek három kalitkát, az egyikben Hedvig, a másodikban Árész, a harmadikban pedig Percy kuvikja, Hermész kuksolt. A ládák mellett fonott kosár állt, amiből dühös fújtatás szűrődött ki.
- Jól van, ne mérgelődj, Csámpás! - gügyögött be Hermione a vesszőfonat résein. - Ha felszálltunk a vonatra, rögtön kiengedlek.
- Még csak az kéne! - fortyant fel Ron. - És mi lesz szegény Makesszal?
A mellkasára mutatott, ahol egy jókora púp jelezte Makesz tartózkodási helyét.
Mr Weasley, aki az utcán várta a minisztériumi autók érkezését, most bedugta a fejét az ajtón.
- Itt vannak a kocsik - jelentette. - Harry, Lucy, gyertek ki.
Mr Weasley odakísérte a testvérpárt a bejárattól néhány lépésnyire parkoló két régimódi, sötétzöld autó közül a közelebbihez. A kocsik volánjánál egy-egy szúrós tekintetű, smaragdzöld bársonyöltönyt viselő sofőr ült.
Mr Weasley szüntelenül a zsúfolt utcát fürkészte.
- Szálljatok be! - szólt.
Harry és Lucy bemásztak a kocsi hátsó ülésére, ahol kisvártatva csatlakozott hozzájuk Hermione, Ron és - Ron és Lucy őszinte sajnálatára - Percy.
Az utazás a King's Cross pályaudvarra jobbára eseménytelenül zajlott. A minisztérium kocsijai hétköznapi járműveknek tűntek, bár Lucy észrevette, hogy olyan szűk helyeken is átférnek, ahol erre egy egyszerű mugli autónak esélye se lett volna. Körülbelül félúton járhattak, amikor Harry hirtelen belenyúlt a zsebébe és elővett egy gyűrűt. Annak tetején egyetlen ezüstből készült liliom díszelgett. Mivel nem voltak egyedül, Lucy csak gyorsan felhúzta a gyűrűt az ujjára, de aztán meghatódva átölelte testvérét, aki pirulva figyelte a körülöttük ülő emberek vigyorát.
Mikor megérkeztek a King's Crossra, még húsz percük volt a vonat indulásáig. A sofőrök kofferkulikat kerítettek, kirakodták a csomagtartóból a poggyászokat, aztán megbökték a kalapjukat Mr Weasley felé, és elhajtottak. Furcsamód mindkét kocsinak sikerült befurakodni a piros lámpánál várakozó hosszú sor legelejére.
A vágányokhoz vezető úton Mr Weasley végig szorosan Harry és Lucy mellett haladt. Mikor elérték a síneket, megállt, és végignézett népes családján.
- Mivel ilyen sokan vagyunk, kettesével megyünk be - határozott. - Harry meg én kezdjük a sort. Utánunk Molly és Lucy jön.
Nyomban el is indult a kilences és a tízes vágány peronját elválasztó korlát felé. Maga előtt tolta Harry kézikocsiját, és élénk érdeklődéssel figyelte a kilences vágányra begördülő mugli vonatot. Azután sokatmondó pillantást vetett Harryre, s csak úgy mellesleg nekidőlt a korlátnak. Harry követte a példáját.
Mikor eltűntek, Mrs Weasley rögtön megragadta Lucy kuliját és azonnal a fal felé indult. Lucy alig tudott lépést tartani vele. Az asszony még gyorsan meghagyta gyerekeinek, hogy minél hamarabb kövessék őket, utána már át is tolta a kulit a falon. Lucy csak úgy rohant utána.
A tömör vaskorlát, mintha levegővé vált volna, utat engedett nekik, és egy másodperccel később már a kilenc és háromnegyedik vágány peronján álltak. Ott pöfögött előttük a Roxfort Expressz piros gőzmozdonya, füstfelhőbe burkolva a gyermekeiket kísérő varázslók és boszorkányok sokaságát. Előttük ott állt Mr Weasley és Harry, mögöttük pedig egyből felbukkant Percy és Ginny is. Úgy tűnt, futva közelítették meg a korlátot, mert mind a ketten ziháltak.
- Áh, ott van Penelope! - rikkantotta kipirult arccal Percy. Sebtében végigsimított a haján, és sietve elindult egy hosszú, göndör hajú lány felé. Menet közben kidüllesztette a mellkasát, hogy még feltűnőbb legyen fényesre suvickolt jelvénye. Ginny, Lucy és Harry gyors pillantást váltottak, aztán elfordultak, hogy elrejtsék kitörő nevetésüket.
Mikor a többi Weasley és Hermione is átért a korláton, a csapat Harry, Lucy és Mr Weasley vezetésével elindult a vonat vége felé. Zsúfolt vagonok mellett haladtak el, míg végül elértek egy kocsit, amiben még voltak szabad helyek. Feltuszkolták a ládákat, elhelyezték Hedviget, Árészt és Csámpást a poggyásztartón, majd ismét leszálltak, hogy elbúcsúzzanak a Weasley szülőktől.
Mrs Weasley megcsókolta gyermekeit, majd Hermionét, és végül Harryt és Lucyt. A testvérpár egy plusz ölelést is kapott, amit az kissé pironkodva, de hálásan fogadtak.
- Nagyon vigyázzatok magatokra! - szólt Mrs Weasley furcsán csillogó szemmel, miután kiengedte karjai közül a két Pottert. Majd kinyitotta túlméretezett kézitáskáját, s a gyerekekhez fordult: - Mindegyikőtöknek készítettem szendvicset. Tessék, Ron… Nem, nem marhahúsos… Fred? Hol van Fred? Tessék, drágám…
- Harry, Lucy - szólt Mr Weasley halkan -, gyertek egy percre… - Fejével egy közeli oszlop felé intett. A két gyerek követte, de mindketten sejtették, miről fog szólni ez a beszélgetés.
- El kell mondanom nektek valamit, mielőtt elindultok - fogott bele Mr Weasley fojtott hangon.
- Semmit nem kelt mondania - rázta a fejét Harry. - Már mindent tudunk.
- Hogyhogy…?! Honnan…?!
- Hát… - kezdte habozva Lucy. - Szóval, tegnap este véletlenül hallottuk a beszélgetésüket Mrs Weasleyvel.
- Nem akartunk hallgatózni - tette hozzá Harry gyorsan. - Sajnáljuk…
- Nem éppen így akartam a tudomásotokra hozni a dolgot - csóválta a fejét Mr. Weasley.
- Szerintünk jó volt ez így - vonta meg a vállát Lucy. - Maga is betartotta, amit Caramelnek ígért, és mi is megtudtuk, amit kellett.
- Biztosan halálra rémültetek…
- Nem - jelentette ki komolyan Harry.
Mr Weasley hitetlenkedő pillantását látva Lucy hozzátette:
- Tényleg nem. Nem akarunk hősködni, de én személy szerint úgy gondolom, Sirius Black se lehet veszélyesebb, mint Voldemort.
Mr Weasley összerezzent a név hallatán, de nem tette szóvá a dolgot.
- Nézzétek, tudom, hogy titeket keményebb fából faragtak, mint Caramel gondolja, és persze örülök, hogy nem féltek, de…
- Arthur! - kiáltott oda Mrs Weasley, aki már a vonat ajtaja felé terelgette a többi gyereket. - Mit csinálsz, Arthur? Indul a vonat!
- Mindjárt megyünk, Molly! - nyugtatta meg Mr Weasley, majd újra a testvérpárhoz fordult, és sietve folytatta: - Harry, Lucy, ígérjétek meg nekem…
- …hogy jó gyerekek leszünk, és szépen a kastélyban maradunk? - darálta csüggedten Harry.
- Nem egészen. - Lucy még soha nem látta ilyen komornak Mr. Weasleyt. - Ígérjétek meg nekem, hogy nem fogjátok keresni Blacket.
Harry és Lucy meghökkenve meredtek a varázslóra.
- Tessék…?
Éles sípszó hangzott fel. Peronőrök sétáltak végig a vonat mentén, és sorban becsapkodták az ajtókat.
- Ígérjétek meg - hadarta Mr Weasley fojtott hangon -, hogy bármi történik…
- Miért keresnénk valakit, akiről tudjuk, hogy meg akar ölni minket? - értetlenkedett Lucy.
- Esküdjetek meg, hogy bármit hallotok…
- Arthur, siess! - kiáltotta Mrs. Weasley.
Gomolygó füst szállt fel a mozdony kéményéből, s a vonat lustán elindult. Harry és Lucy a kocsijuk ajtajához rohantak. Ron kinyitotta nekik, majd félrehúzódott, hogy a két Potter felugorhasson. Azután mindhárman kihajoltak az ablakon, és addig integettek Mr és Mrs Weasleynek, míg azok el nem tűntek a távolban.
- Beszélnünk kell veletek - fordult két barátjához Harry, mikor a vonat már utazósebességgel haladt.
- Sipirc innen, Ginny! - szólt rá a húgára Ron.
- Ron! - szólt rá Lucy, de Ginny már fel is pattant.
- Kösz, nagyon kedves vagy! - csattant fel a lány, és sértődötten elvonult.
Harry, Lucy, Ron és Hermione elindultak keresni egy helyet, ahol zavartalanul beszélgethetnek. Az összes fülke tele volt, kivéve a legutolsót a vonat végében.
Ott csak egy személy ült, egy férfi, aki az ablak mellett aludt. Lucy, Harry, Ron és Hermione habozva megálltak az ajtóban. A Roxfort Expresszt a diákoknak tartották fenn, s a büfékocsis boszorkányon kívül más felnőtt soha nem utazott a vonaton.
Az idegen elnyűtt, folt hátán folt varázslótalárt viselt, és betegnek, vagy legalábbis kimerültnek tűnt. Bár nem volt idős, barna hajába ősz szálak vegyültek.
A gyerekek leültek az ablaktól legtávolabb eső helyekre, és behúzták maguk mögött a kupé ajtaját.
- Szerintetek ki lehet ez? - suttogta Ron.
- R. J. Lupin professzor - felelte minden gondolkozás nélkül Hermione.
- Honnan tudod?
- Rá van írva a csomagjára. - Hermione az idegen feje fölé mutatott, ahol a poggyásztartón egy hosszú madzaggal körbetekert, viharvert bőrönd feküdt. A bőrönd egyik sarkánál hámló betűkkel az "R. J. Lupin prof." felirat állt.
- Vajon mit tanít? - töprengett hangosan Ron, Lupin professzor sápadt profilját fürkészve.
- Nem nehéz kitalálni - suttogta Lucy. - Csak a sötét varázslatok kivédése jöhet szóba.
A sötét varázslatok kivédése órákat eddig minden évben más tanár tartotta nekik. Az iskolában sokan arra gyanakodtak, hogy az álláson átok ül.
- Remélem, érti a dolgát - csóválta a fejét Ron. - Így ránézésre úgy tűnik, hogy már egy sötétebb pillantástól beadja a kulcsot… Na mindegy. Szóval, mit akartál mondani nekünk, Harry?
Harry és Lucy felváltva számoltak be Mr és Mrs Weasley vitájáról, és elmondták, mire figyelmeztette őket Mr Weasley a pályaudvaron. Ron kővé dermedt a hallottaktól, Hermione pedig a szájára szorította a kezét döbbenetében. Mikor a két Potter beszámolójuk végére értek, egy darabig egyikük sem jutott szóhoz.
- Sirius Black azért szökött meg, hogy rátok vadásszon? - hebegte végül Hermione… - Jaj, Lucy, Harry… Akkor nagyon-nagyon óvatosnak kell lennetek. Könyörgök, ne keressétek a bajt…
- Nem szoktuk keresni a bajt - bosszankodott Harry. - Rendszerint a baj talál meg minket.
- Ki olyan idióta, hogy direkt keressen valakit, aki meg akarja ölni? - jegyezte meg remegő hangon Ron.
Lucy nem számított rá, hogy barátait ennyire megrémíti a hír. Úgy tűnt, Ron és Hermione jobban félnek Blacktől, mint Harry és ő együttvéve.
- Nem tudni, hogyan szökött meg Azkabanból - szólt nyugtalanul Ron. - Ez előtte senkinek nem sikerült, s őt ráadásul a legszigorúbb őrizet alatt tartották.
- Előbb-utóbb biztosan elfogják - bizonygatta Hermione. - Hiszen még a muglik is mind őt keresik…
- Mi ez a hang? - kapta fel a fejét Lucy.
Valahonnan halk, tompa sípolás hallatszott. A gyerekek körülnéztek a kupéban.
- A ládádból jön, Harry - jelentette ki Lucy. Felállt, és rövid kotorászás után előhúzta Harry ruhái közül a zsebgyanuszkópot, amit a fiú Rontól kapott szülinapjára. A búgócsiga fényesen világított, és vadul pörgött Lucy tenyerén.
- Ez egy gyanuszkóp? - kérdezte érdeklődve Hermione, és felállt, hogy jobban lássa a bűvös kis szerkezetet.
- Igen, az - felelte Ron -, de egy olcsóbb típus. Akkor is megkergült, amikor Errol lábához próbáltam kötni, hogy elküldjem Harrynek.
- Nem csináltál akkor épp valami csintalanságot? - kérdezte gyanakodva Hermione.
- Nem! Azaz… tulajdonképpen nem volt szép dolog, hogy Errolt használtam. Nemigen bírja már a hosszú utazásokat. De hát hogyan küldtem volna el Harrynek az ajándékát?
A gyanuszkóp továbbra is pörgött, világított és élesen fütyült.
- Dugd vissza a ládába! - tanácsolta Harry, és Lupin felé bökött a fejével -, különben még felébreszti őt.
Lucy belegyömöszölte a gyanuszkópot az egyik csúf régi zokniba, és rácsukta az utazóládát.
- Majd Roxmortsban megnézetjük - jegyezte meg. - Fred és George mesélték, hogy a Dervish és Durran varázslóboltban is árulnak ilyeneket.
- Ti mit tudtok Roxmortsról? - kapott a témán Hermione. - Azt olvastam róla, hogy az egyetlen teljesen muglimentes település Nagy-Britanniában…
- Igen, lehet - legyintett jólértesülten Ron -, de én nem azért akarok lemenni. Engem a Mézesfalás érdekel!
- Az meg mi? - kérdezte Hermione.
- Egy édességbolt - felelte ábrándos arccal Ron -, ahol mindent lehet kapni… Borsbogyót, amitől füstölni kezd a szád, nagy kövér csokipocakot, tele málnakrémmel és tejszínhabbal, finom cukorpennát, amit óra alatt is lehet szopogatni, mert úgy tűnik, mintha a tolladat rágnád…
- Engem Zonkó Csodabazárja érdekel - jegyezte meg Lucy. - Fred és George rengeteg érdekes tárgyról meséltek és be akarok szerezni párat, hogy kipróbáljam őket Mrs Norrison.
Hermione csak egy szemvillanással reagálta le a megjegyzést, Ron azonban harsányan kacagott egyet Lucy ötletén.
- De Roxmorts egyébként is érdekes hely - erősködött Hermione. - A Mágiatörténeti helységkalauz szerint a falu fogadójában volt az 1612-es koboldlázadás főhadiszállása, a Szellemszállás nevű kunyhó pedig a legsűrűbben kísértett hely az egész országban.
Hermione most Harryhez fordult.
- Mindenesetre alig várom, hogy ellátogathassunk Roxmortsba.
- Hát igen - sóhajtott szomorúan Harry. - Aztán majd elmesélitek, mi mindent láttatok.
- Ezt meg hogy érted? - csodálkozott Ron és Lucy is döbbenten nézett bátyjára.
- Én nem mehetek le. Dursleyék nem írták alá a nyilatkozatot, és Carameltől se kaptam engedélyt.
Lucy elvörösödött felháborodásában.
- Nem jöhetsz velünk a faluba? De hát… ez nem lehet… McGalagony vagy valaki biztos engedélyezi neked!
Harry keserűen felnevetett.
- Vagy majd szólunk Frednek és George-nak - vetette fel Ron. - Ők ismernek minden titkos alagutat…
- Ron! - csattant fel Hermione. - Amíg Black szabadon garázdálkodik, Harrynek a kastélyban a helye…
- Igen, valószínűleg McGalagony is ezt felelné, ha engedélyt kérnék tőle - kesergett Harry.
- Ilyen erővel engem se engedhetnének le Roxmortsba! - csapott dühösen a combjára Lucy. Nagyon feldühítette rokonai viselkedése.
- De hát nem egyedül mennétek, hanem velünk - érvelt Ron. - Black nem merne…
- Ugyan már, Ron, ne beszélj badarságokat! - torkolta le Hermione. - Black képes volt vérfürdőt rendezni a nyílt utcán! Komolyan azt gondolod, hogy megfutamodik, csak azért mert mi ott vagyunk?
Hermione beszéd közben Csámpás kosarának zárjával matatott.
- Nehogy kiengedd azt a bestiát! - horkant fel Ron, de túl későn: Csámpás könnyedén kiszökkent a kosárból, kinyújtóztatta tagjait, és nagyot ásított. Aztán felugrott Ron térdére, akinek erre nyugtalanul mocorogni kezdett a mellényzsebét feszítő dudor. A fiú mérgesen lesöpörte öléből a macskát.
- Nem mész innen!
- Ron, ne bántsd! - méltatlankodott Hermione.
Ron már épp válaszolni akart, amikor Lupin váratlanul megmozdult. A négy gyerek várakozva nézett rá, de a professzor csak a másik vállára hajtotta fejét, és félig nyitott szájjal tovább aludt.
A Roxfort Expressz kitartóan robogott észak felé. A táj egyre vadabb és sötétebb képet öltött, s az égen sűrű felhők gyülekeztek. A kupé ajtaja előtt diákok szaladgáltak fel és alá. Csámpás elhelyezkedett az ülésen, belapult pofáját Ron felé fordította, és kitartóan figyelte a kidudorodó mellényzsebet.
Pontosan egy órakor feltűnt a büfékocsis boszorkány.
- Mit gondoltok, ébresszük fel? - kérdezte tétovázva Ron, és Lupin professzor felé bökött a fejével. - Úgy nézem, nem ártana neki, ha enne valamit.
Hermione óvatosan közelebb húzódott Lupinhoz.
- Öhm… professzor úr - szólongatta. - Bocsánat… Professzor úr?
Lupin nem mozdult.
- Professzor úr…? - kezdte Lucy is, de a büfés boszorkány közbeszólt.
- Hagyd csak, kedvesem! - legyintett, kezében egy csomag Kondéros keksszel, amit Harrynek készült átnyújtani. - Ha majd felébred, és éhes lesz, elöl a mozdonyvezetőnél megtalál.
- De ugye tényleg csak alszik? - kérdezte halkan Ron, mikor a boszorkány végre behúzta maga mögött a kupé ajtaját. - Úgy értem… ugye, nem halt meg?
- Dehogy, hiszen lélegzik - suttogta Hermione.
Lupin professzor nem volt valami szórakoztató útitárs, de néha hasznosnak bizonyult a jelenléte. Három óra tájban eleredt az eső, s a távolban elkúszó hegyek fakó, szürke fátylat öltöttek. Alighogy az első cseppek megtelepedtek a kupé ablakán, ismét közeledő lépések zaja hallatszott. Kisvártatva megjelent az ajtóban az a három roxfortos diák, akiket Lucy, Harry, Ron és Hermione a legkevésbé akartak látni: Draco Malfoy, valamint barátai, Vincent Crak és Gregory Monstro.
Harry, Lucy és Malfoy azóta esküdt ellenségek voltak, amióta először utaztak együtt a Roxfort Expresszen. A sápadt, alattomos képű Malfoyt annak idején a Mardekárba osztották be, s azóta bekerült háza kviddicscsapatába. Ő is fogó volt, akárcsak Harry a griffendéleseknél. Két elmaradhatatlan kísérője, vagy inkább szolgája, Crak és Monstro tagbaszakadt, tompa agyú fiúk voltak. Crakot, a magasabbikat gombafrizurájáról és vastag nyakáról lehetett felismerni, Monstro kefehajával és hosszú karjával gorillára emlékeztetett.
Malfoy kinyitotta a fülke ajtaját.
- Nicsak, itt a kis csapat! - szólt szokásos lusta, vontatott modorában. - Pöttöm és a Vízipatkány.
Crak és Monstro bután heherésztek.
- Hallom, az apád végre leakasztott egy kis aranyat a nyáron - folytatta Ronhoz fordulva Malfoy. - Anyád nem kapott szívrohamot?
Ron és Lucy olyan bőszen pattantak fel, hogy még Csámpás kosarát is lesodorták az ülésről. Lupin professzor felhorkant álmában. A tanár láttán Malfoy ösztönösen hátrált egy lépést.
- Az meg kicsoda?
- Egy új tanár - felelte Harry, aki ugyancsak felállt; talán hogy szükség esetén visszatarthassa Lucyt és Ront. - Mit is mondtál az előbb?
Malfoy fénytelen szeme összeszűkült. Volt annyi esze, hogy ne provokáljon verekedést egy tanár orra előtt.
- Gyerünk - vetette oda bosszúsan csatlósainak, azzal mindhárman továbbálltak.
Lucy, Harry és Ron visszaültek a helyükre.
- Egyszer annyira szívesen beverném azt az öntelt képét - szűrte a fogai között Lucy, miközben ökölbe szorította a kezét.
- Az idén nem fogom lenyelni Malfoy gúnyolódását - fogadkozott Ron is a kezét dörzsölgetve. - Esküszöm, ha még egyszer megjegyzést tesz a családomra, elkapom a fejét, és…
Azzal vad mozdulatot tett a levegőben.
- Lucy, Ron - sziszegte Hermione, és Lupin felé bökött -, vigyázzatok, hogy mit beszéltek.
A professzor azonban az igazak álmát aludta.
Az eső nem állt el, sőt, ahogy észak felé haladtak, egyre jobban rákezdett. Az ablakon túli nedves szürke ködön mind kevesebb és kevesebb fény hatolt át, végül pislogva kigyúltak a lámpák a folyosón és a kupé mennyezetén. Zakatolt a vonat, esőcseppek verték az ablakot, és süvített a szél - de Lupin professzor csak aludt, mint a tej.
Ron előredőlt, és a koromfekete ablak felé pislogott.
- Már nem lehetünk messze.
Alighogy kimondta a mondatot, a vonat lassítani kezdett.
- Szuper. - Ron felállt, és a professzort óvatosan megkerülve az ablak elé lépett. - Már alig várom a lakomát. Mindjárt éhen halok…
Hermione az órájára nézett, és a fejét csóválta.
- Még nem lehetünk ott.
- Akkor miért állunk meg? - forgolódott értetlenül Lucy.
A vonat egyenletesen fékezett. Ahogy lassult a zakatolás és elhalkult a kerekek zaja, úgy tűnt, mintha a szél és az eső még bőszebben korbácsolná az ablakot.
Lucy, aki a legközelebb ült az ajtóhoz, felállt, hogy kinézzen a folyosóra. Nem csak ő volt ilyen kíváncsi, jóformán minden kupé ajtaján kidugta valaki a fejét.
A vonat hirtelen rándulással megállt, távoli puffanások jelezték, hogy egyik-másik csomag tulajdonosa fejére pottyant. Azután egyszer csak kialudtak a lámpák, és az egész szerelvény sötétbe borult.
- Mi ez a cirkusz? - csattant fel Ron valahol Lucy háta mögött.
- Au! - jajdult fel Hermione. - Ez a lábam volt, Ron!
Lucy tapogatózva visszaült a helyére.
- Lehet, hogy elromlott a mozdony? - kérdezte Harry.
- Nem t'om… - motyogta Ron.
Nyikorgó hang hallatszott, s Lucy az ablak előtt megpillantotta Ron sötét sziluettjét. A fiú egy folton letörölte a párát az üvegről, és szemét meresztve kibámult.
- Mozgást látok - jelentette. - Mintha emberek szállnának fel a vonatra…
Hirtelen kinyílt a fülke ajtaja, és valaki keresztülesett Lucy kinyújtott lábán.
- Bocsánat!… Ti tudjátok, mi történt? Au! Bocsánat…
- Szia, Neville. - köszönt Lucy és Harry, majd a fiú némi tapogatózás után talpra állította Neville-t a köpenyénél fogva.
- Harry? Lucy? Ti vagytok azok? Miért álltunk meg?
- Fogalmam sincs. Ülj le… - kínálta hellyel a lány Neville-t.
Szavait vad sziszegés és fájdalmas kiáltás követte, Neville ugyanis ráült Csámpásra.
- Megyek, megkérdezem a mozdonyvezetőt, mi történt - szólt Hermione. Lucy érezte, hogy a lány elmegy mellette, majd a hangokból ítélve kinyílt a tolóajtó, és a következő pillanatban két sikkantás hallatszott.
- Ki vagy?
- Te ki vagy?
- Ginny?
- Hermione?
- Mit csinálsz itt?
- Ront és Lucyt keresem.
- Gyere be, és ülj le…
- Ne ide! - szólt gyorsan Harry. - Itt én vagyok!
- Au! - jajdult fel Neville.
- Csend! - szólt rájuk egy rekedt hang.
Úgy tűnt, Lupin professzor végre felébredt. A hirtelen beálló csendben Lucy mocorgást hallott a sarokból.
A következő pillanatban valami halkan roppant, és a fülkét remegő fény töltötte be. Lupin professzor mintha egy maréknyi lángnyelvet tartott volna a kezében. Arca még mindig betegesen sápadt volt, de a szeme élénken csillogott.
- Maradjatok a helyeteken - utasította rekedt hangján a gyerekeket, majd óvatosan felállt, és kinyújtotta maga előtt a lángot tartó kezét.
Mielőtt azonban az ajtóhoz léphetett volna, az lassan kinyílt.
A táncoló lángnyelvek fényében egy hórihorgas, köpönyeges alak körvonalai rajzolódtak ki. A jövevény arcát mélyen lehúzott csuklya takarta. Lucy pillantása lefelé siklott, s amit látott, attól görcsbe rándult a gyomra. A köpeny résén egy zöldesszürke, nyálkásan fénylő, cafatos kéz lógott ki. Mintha egy oszló vízihulla keze lett volna…
Az alak bizonyára megérezte Lucy tekintetét, mert keze egy szempillantás múlva eltűnt a fekete köpeny leomló redői között.
Azután hosszú, elnyújtott hörgés hallatszott a csuklya alól: az arctalan alak mély lélegzetet vett - mintha nem is a levegőt, hanem valami mást akarna beszippantani a környezetéből.
A fülkében tartózkodókon jéghideg fuvallat söpört végig. Lucy érezte, hogy elakad a lélegzete. A hideg behatolt a bőre alá, szétáradt a mellkasában, átjárta még a szívét is…
Szemgolyója mintha befelé fordult volna - elsötétült előtte a világ. Fulladozott a hidegtől, s úgy zúgott a füle, mintha egy vízesés alatt állt volna. Érezte, hogy valami ellenállhatatlan erővel húzza lefelé, s a zúgás is egyre erősödött…
Ekkor távoli jajveszékelés hatolt a fülébe - iszonyú, kétségbeesett, velőtrázó sikoltozás. Segíteni akart a szenvedőnek, de még a karját sem tudta felemelni… sűrű, tejfehér köd kavargott körülötte…
- Lucy! Lucy! Válaszolj!
Valaki az arcát pofozgatta.
- Mi-mi van?
Lucy kinyitotta a szemét. Az első két dolog, ami eljutott a tudatáig, a fény és a rázkódás volt - ezek szerint a Roxfort Expressz továbbindult, és a lámpák is újra kigyulladtak. Ő maga lecsúszhatott az ülésről, mert a padlón feküdt. Hermione mellette térdelt, s fölöttük megpillantotta Neville és Lupin professzor arcát. Ahogy egy kicsit elfordította a fejét, látta, hogy Ron éppen Harryt segítette fel a padlóról, aki tehát szintén elájult. Lucy borzalmasan émelygett, s mikor kisöpörte szeméből a haját, észrevette, hogy arca hideg verejtékben fürdik.
Hermione felsegítette az ülésre, miközben Harry Ron támogatásával lassan felült mellé. A fiú sem nézett ki jobban - zöld szemében rettegés ült.
- Jobban vagytok? - kérdezte aggódva Ron.
- Én igen - felelte Harry, majd aggódva húga felé fordult. - Te jól vagy?
- Nekem hányingerem van - motyogta Lucy és gyorsan az ajtó felé pillantott. A kámzsás alak eltűnt. - Mi történt? Hol van az a… az az izé? És ki sikoltott?
Ron még jobban összeráncolta a homlokát.
- Senki nem sikoltott.
- Én is hallottam - mondta Harry. - Női sikoltást…
- Mondom, hogy senki sem sikoltott - rázta a fejét Ron.
- Pedig hallottam… - Lucy szeme előtt egy pillanatra összemosódott a fülke, ahogy körbenézett. Neville és Ron sápadtan néztek vissza rá, Harry pedig ugyanolyan értetlen arcot vágott, mint ő.
Hangos koppanás hallatszott, amitől valamennyien összerezzentek. Lupin professzor egy óriási tábla csokoládét igyekezett szeletekre törni. Két különösen nagy darabot Harry és Lucy felé nyújtott.
- Tessék, egyétek meg. Jót fog tenni.
Harry és Lucy elvették a csokoládét, de nem ettek belőle.
- Mi volt az a csuklyás lény? - kérdezte Harry Lupintól.
- Egy dementor - felelte a professzor, és szétosztotta a maradék csokoládét. - Az azkabani dementorok egyike.
A gyerekek értetlenül meredtek rá. Lupin összegyűrte és zsebre dugta az üres csokoládés papírt.
- Egyetek - ismételte. - Jót fog tenni. Én megyek, és beszélek a mozdonyvezetővel.
Azzal kilépett a kupé ajtaján, és eltűnt.
- Biztos, hogy jól vagytok? - aggodalmaskodott Hermione.
- Semmit nem értek… - Harry letörölte arcáról a verejtéket. - Mi történt?
- Hát… az a valami - a dementor - megállt az ajtóban, és körülnézett - vagyis csak gondolom, hogy körülnézett, mert az arca nem látszott - és te… te és Lucy meg…
- Azt hittem, hogy valamilyen rohamot kaptatok - szólt közbe Ron, még mindig rémült arccal. - Megdermedtetek, leestetek az ülésről, és aztán elkezdtetek rángatózni…
- Lupin professzor pedig átlépett rajtatok, odaállt a dementor elé, és előhúzta a pálcáját - folytatta Hermione. - Azt mondta: "Egyikünk se rejtegeti Sirius Blacket a köpenye alatt. Távozz." De a dementor nem mozdult. Erre Lupin motyogott valamit, amitől ezüstszínű sugár lövellt ki a pálcájából. Akkor a dementor megfordult, ás elúszott, mintha nem is lábakon járna…
- Iszonyú volt - nyafogta Neville, még a szokásosnál is vékonyabb hangon. - Éreztétek, milyen hideg lett, amikor megjelent?
- Furcsa volt - dörmögte borzongva Ron. - Hirtelen úgy éreztem, hogy soha többet nem lesz jó kedvem…
Ginny, aki sápadtan gubbasztott a sarokban, most halkan hüppögni kezdett. Bármennyire rosszul érezte magát, Lucy odament hozzá, és vigasztalóan átölelte.
- De egyikőtök se… egyikőtök se esett össze? - kérdezte közben habozva.
- Nem - felelte Ron, és megint aggódva nézett Harryre. - Ginny reszketett, mint a nyárfalevél, de…
Lucy nem értette, mi történhetett vele és Harryvel. Gyenge és kótyagos volt, mintha súlyos influenzából lábadozna, és egyre jobban szégyellte magát. Ránézésre Harry is hasonló problémákkal küszködhetett. Hogy lehet az, hogy csak őket viselte meg ennyire a dolog?
Kisvártatva visszatért Lupin professzor. Egy pillanatra megállt az ajtóban, körülnézett, majd bujkáló mosollyal így szólt:
- Nem mérgeztem meg a csokoládét…
Lucy harapott egy falatot az édességből, és nagy meglepetésére nyomban melegség áradt szét a testében.
- Tíz perc múlva megérkezünk - mondta Lupin. - Harry, Lucy, minden rendben?
Egyik Potter nem kérdezte meg, honnan tudja a professzor a nevüket.
- Igen - felelte Lucy lesütött szemmel.
Az út hátralevő részében nem sokat beszéltek. A vonat végül befutott a roxmortsi állomásra, és a diákok tülekedve leszálltak. Hatalmas volt a kavarodás, baglyok huhogtak, macskák nyávogtak, Neville varangya pedig hangosan brekegett gazdája süvege alatt. A peronon dermesztően hideg volt, viharos szél fújt, és úgy esett, mintha dézsából öntenék.
- Elsőévesek, ide hozzám! - harsant egy ismerős hang. Harry, Lucy, Ron és Hermione megfordultak, és a peron túlsó végében megpillantották Hagrid toronymagas alakját. Az óriás széles mozdulatokkal terelgette a megszeppent elsősöket a tópart felé, ahol a hagyománynak megfelelően csónakok várták őket.
- Isten hozott! - kiáltott oda Hagrid a diákok feje fölött négy barátjának. Azok integettek neki, de válaszolni már nem volt módjuk, mert a meglóduló tömeg magával sodorta őket az ellenkező irányba. Harry, Lucy, Ron és Hermione a többiekkel együtt egy kátyús földútra tértek le, ahol vagy száz fiáker várta a felsőbb éveseket. Minden kocsit egy-egy láthatatlan ló húzott - legalábbis Lucy ezzel magyarázta, hogy mikor beültek a járműbe, az nyomban megrándult, s döcögve-rázkódva elindult a kastély felé.
A fiákerben enyhe föld- és szénaillat terjengett. Lucy és Harry kissé erőre kaptak ugyan a csokoládétól, de még mindig elég kábák voltak. Ron és Hermione aggódó pillantásokat vetettek rájuk, mintha attól tartanának, hogy újra elájulnak.
A fiáker komótosan közeledett egy gyönyörű kovácsoltvas kapu felé, melynek oszlopain egy-egy kőből faragott szárnyas vadkan trónolt. Az oszlopok tövében két újabb hórihorgas, csuklyás dementor posztolt. Lucy csak egy pillantást vetett rájuk, s máris újra kerülgetni kezdte a jeges émelygés, inkább hátradőlt a kényelmes ülésen, és addig nem nyitotta ki a szemét, amíg át nem haladtak a kapun. A kastélyhoz vezető szelíd emelkedőn a fiáker kissé felgyorsult, Hermione kidugta a fejét az ablakon, és gyönyörködve nézte a hatalmas, száztornyú épületet.
Mikor a kocsi végre megállt, Hermione és Ron fürgén kiszálltak, majd Harry és Lucy is kikászálódtak a kocsiból. Nyomban egy kaján hang ütötte meg a fülét.
- Elájultál, Potter? Igaz, amit Longbottom mond? Tényleg elájultál?
Malfoy átfurakodott Hermione mellett, és elállta Harry útját. Arcán gonosz vigyor ült, s amúgy fénytelen szeme csillogott a kárörömtől.
- Kopj le, Malfoy - mordult rá Lucy. - Nincs most hozzád kedvem.
- Te is elájultál, Lucy? - harsogta Malfoy. - Betojtál a csúnya öreg dementor bácsitól?
- Valami gond van? - csendült egy szelíd hang. Lupin professzor épp akkor szállt ki a fiákeréből.
Malfoy szemtelenül végigmérte a professzort, elidőzve foltos talárján és jobb napokat látott bőröndjén. Azután enyhe gúnnyal a hangjában így szólt:
- Nem, nincs semmi gond, öhm… professzor úr.
Azzal rávigyorgott Crakra és Monstróra, s elindult felfelé a kastély bejáratához vezető lépcsősoron.
Hermione hátba bökte Ront, hogy indulásra bírja. A négyes csatlakozott a lépcsőn hömpölygő sokasághoz. A diákok a hatalmas tölgyfaajtón át betódultak a fáklyákkal megvilágított bejárati csarnokba, ahonnan pazar márványlépcső vezetett az emeletekre.
Jobbra tőlük tárva-nyitva állt a nagyterem ajtaja, Lucy a többiekkel együtt arrafelé indult. Épp csak annyi ideje volt, hogy egy pillantást vessen az elvarázsolt mennyezetre - mely ezen az estén sötét és borús volt -, máris egy szigorú hang csendült a háta mögött:
- Potter! Potter kisasszony! Granger kisasszony! Jöjjenek ide!
Harry, Lucy és Hermione meghökkenve fordultak a hang irányába. Átváltoztatástan tanárnőjük s egyben házfőnökük, McGalagony professzor szólította őket. A szigorú arcú boszorkány mindig szoros kontyba csavarva hordta a haját, s szúrós pillantásait négyszögletes okuláré mögül szórta diákjaira. Lucy kissé szorongva vágott utat magának a tömegen keresztül tanárnője felé. Ha McGalagony megszólította, valamiért mindig úgy érezte magát, mint egy tetten ért bűnös.
- Nem kell megszeppenniük, csak beszélni akarok magukkal - szólt a tanárnő. - Maga menjen tovább, Weasley.
Így hát Ron csupán nézhette, amint McGalagony kitessékelte Harryt, Lucyt és Hermionét a nagyterem zsibongó forgatagából. Lucyék a tanárnő nyomában átvágtak a bejárati csarnokon, felmentek a márványlépcsőn, majd rákanyarodtak az egyik folyosóra.
McGalagony dolgozószobája nem volt valami tágas, de a kandallóban vidám tűz lobogott. Miután mindannyian beléptek az ajtón, a tanárnő intett Lucynak, Harrynek és Hermionénak, hogy üljenek le. Ő maga is helyet foglalt az íróasztala mögött, és rögtön a tárgyra tért.
- Lupin professzor előreküldött egy baglyot a hírrel, hogy maguk rosszul lettek a vonaton - nézett a testvérpárra a professzor. Mielőtt Harry vagy Lucy válaszolhatott volna, kopogtattak az ajtón, és belépett Madam Pomfrey, az iskola javasasszonya.
Lucy érezte, hogy fülig elvörösödik. Szégyellte, hogy elájult, de hogy még fel is fújják a dolgot, az egyenesen bosszantotta.
- Már teljesen rendbe jöttünk - bizonygatta Harry az ő nevében is. - Nincs szükségünk semmire…
Madam Pomfreynak azonban hiába beszélt.
- Áh, szóval ti vagytok a betegek - szólt a javasasszony, és lehajolt, hogy alaposan szemügyre vegye Harryt és Lucyt. - Gondolom, már megint valami veszélyes kalandba keveredtetek.
- Találkoztak egy dementorral, Poppy - magyarázta McGalagony.
A két boszorkány sötét pillantást váltott. Madam Pomfrey rosszallóan megcsóválta a fejét.
- Dementorokat küldeni egy iskola köré… - dörmögte, miközben hátrasimította Harry haját a homlokából - Nem ő az első, aki elájul tőlük. Tessék, még mindig hideg a homloka. Borzalmas egy társaság, és aki amúgy is érzékeny, gyenge alkat…
- Nem vagyok gyenge! - mordult fel sértődötten Harry.
- Hát persze, hogy nem vagy - hagyta rá szórakozottan Madam Pomfrey, miközben megtapintotta Lucy pulzusát.
- Mire van szükségük? - kérdezte McGalagony. - Feküdniük kell? Töltsék az éjszakát a gyengélkedőn?
- Teljesen jól vagyunk! - tiltakozott Lucy, és felpattant a székből. Esze ágában se volt újabb okot adni Malfoynak a gúnyolódásra.
- Nos, ha mást nem, egy kis csokoládét mindenképp enniük kell - jelentette ki Madam Pomfrey, miután mindkét Potter szemét is megvizsgálta.
- Csokoládét már kaptunk - mondta Harry. - Mindannyian kaptunk Lupin professzortól.
- Valóban? - Madam Pomfrey elismerően bólintott. - Úgy tűnik, végre van egy sötét varázslatok kivédése tanárunk, aki ért is valamihez.
- Biztosak benne, hogy jól érzi magukat? - kérdezte élesen McGalagony.
- Igen - vágta rá egyszerre Lucy és Harry.
- Helyes. Akkor legyenek szívesek, várjanak odakint, amíg váltok néhány szót Granger kisasszonnyal az órarendjéről. Azután együtt lemegyünk a nagyterembe.
Harry és Lucy követték a folyosóra Madam Pomfreyt, aki motyogva elsietett a gyengélkedő irányába. A testvérpárnak nem kellett sokáig várnia, néhány perc múlva csatlakozott hozzájuk Hermione, aki láthatóan roppantul örült valaminek, és a nyomában McGalagony is kilépett az ajtón. Együtt indultak el lefelé a márványlépcsőn.
A nagyteremben hegyes fekete süvegek tengere fogadta őket. A diákok a házak hosszú asztalai mentén ültek, arcuk ragyogott a több ezer lebegő gyertya fényében. Flitwick professzor, egy ősz hajú, pöttöm varázsló épp egy kopott varázslósüveget és egy háromlábú széket vitt kifelé a teremből.
- De kár - jegyezte meg halkan Hermione - lemaradtunk a beosztásról.
McGalagony professzor a tanári asztalhoz sietett, Lucy, Harry és Hermione pedig lábujjhegyen elindultak az ellenkező irányba, a griffendélesek asztala felé. Láttukra a diákok kíváncsian megfordultak, s néhányan még rá is mutattak Harryre és Lucyra. Ilyen gyorsan elterjedt volna a híre, hogy összeestek a dementor láttán?
Ő, Harry és Hermione leültek a székekre, amelyeket Ron foglalt nekik.
- Mit akart McGalagony? - kérdezte Ron.
Harry suttogva belefogott a magyarázatba, de amikor az igazgató ünnepélyesen felállt, elhallgatott. Dumbledore professzor igencsak benne járt a korban, mégis fiatalos életerő sugárzott belőle. Arcát leomló, hosszú ezüst haj és szakáll keretezte, s hihetetlenül görbe orrán félhold alakú szemüveg ült. Sokan a kor legnagyobb varázslójának tartották, de Lucy nem csak ezért tisztelte. Albus Dumbledore olyan ember volt, akire bármikor rábízta volna az életét, s most, hogy a diákjaira mosolygó professzorra tekintett, végre valóban megnyugodott - először azóta, hogy a dementor belépett a fülkéjükbe.
- Isten hozott mindenkit! - szólt Dumbledore, s szakálla megcsillant a gyertyafényben. - Boldog új tanévet kívánok! Mondanom kell nektek néhány dolgot, s mivel van köztűk egy komoly téma is, jobb lesz, ha túlesünk rajta, mielőtt fényűző lakománk megrészegíti a tisztelt társaságot…
Dumbledore megköszörülte a torkát, és folytatta:
- Amint azt a Roxfort Expresszen lezajlott razzia után kitalálhattátok, iskolánk átmenetileg vendégül lát néhány azkabani dementort, akik a minisztérium megbízásából érkeztek ide.
Szünetet tartott, s Lucynak eszébe jutott, mit mondott Mr Weasley: hogy Dumbledore nem örült igazán a dementorok jelenlétének az iskola körül.
- Dementorok őrködnek a park összes bejáratánál - folytatta az igazgató. - Amíg itt vannak, senki nem hagyhatja el engedély nélkül az iskola területét. A dementorokat nem lehet kijátszani se furfanggal, se álruhával… de még láthatatlanná tévő köpennyel sem - tette hozzá szelíden a professzor. Harry, Lucy és Ron sokatmondó pillantást váltottak. - A dementorokat nem hatja meg semmilyen könyörgés vagy kifogás, ezért nyomatékosan kérem: ne adjatok okot rá, hogy bántsanak titeket. A prefektusok és új iskolaelsőink tegyenek meg mindent, hogy egy diák se kerüljön összeütközésbe a dementorokkal.
Percy, aki néhány széknyire ült Lucyéktól, megint kidüllesztette a mellét, és fontoskodva ráncolta a homlokát. Dumbledore ismét szünetet tartott, és figyelmeztető komolysággal körülnézett. A teremben egy pisszenés sem hallatszott.
- Most pedig térjünk át egy kellemesebb témára - váltott hangot Dumbledore. - Tantestületünk az idén két új taggal gazdagodik. Először is bemutatom Lupin professzort, aki volt olyan szíves és elvállalta a sötét varázslatok kivédése tantárgy oktatását.
Lupin meglehetősen gyér tapsot kapott. Csak azok üdvözölték lelkesen, akik a Roxfort Expresszen egy kupéban utaztak vele - vagyis Lucy, Harry és barátaik. Az összes többi tanár a legjobb talárjában feszített, így Lupin szegényes öltözéke most különösen szembeszökő volt.
- Nézzétek meg Pitont! - súgta Lucyéknak Ron.
Piton professzor az asztal túlsó végéből Lupinra meredt. A sovány, sárgásfakó arcú bájitaltantanárról mindenki tudta, hogy szívesen megkaparintaná magának a sötét varázslatok kivédése tantárgyat, de Lucy, aki ki nem állhatta őt, még ezzel együtt is meglepődött Piton arca láttán: az nem pusztán dühöt vagy irigységet, hanem tömény undort tükrözött. Lucy nagyon jól ismerte ezt az arckifejezést: Piton őrá és Harryre is mindig így nézett.
- Ami a másik tanárcserét illeti - folytatta Dumbledore, miután elhalt a Lupinnak szóló lanyha taps -, sajnálattal kell tudatnom veletek, hogy Ebshont professzor, aki diákok nemzedékeit oktatta a legendás lények gondozására, a múlt tanév végével nyugállományba vonult, hogy végre kinyújtóztathassa maradék végtagjait. Örömmel jelenthetem viszont, hogy utódja nem más, mint Rubeus Hagrid, aki így ezentúl vadőri teendői mellett tanári feladatokat is ellát majd.
Harry, Lucy, Ron és Hermione elkerekedett szemmel néztek egymásra. Azután ők is beszálltak a tapsviharba, ami a griffendélesek asztalánál dörgött a leghangosabban. Lucy a nyakát nyújtogatva nézett Hagrid felé. A vadőr elvörösödve bámulta lapátkezeit, és szélesen vigyorgott bozontos, fekete szakálla rejtekében.
- Hát persze, tudhattuk volna! - harsogta Ron az asztalt csapkodva. - Ki más írna elő nekünk egy harapós könyvet?
Harry, Lucy, Ron és Hermione az utolsók között hagyták abba a tapsot, s mikor Dumbledore professzor újra megszólalt, látták, hogy Hagrid a szemét törölgeti az abrosz szélével.
- Ezzel el is mondtam minden fontos dolgot - fejezte be beszédjét az igazgató. - Kezdődjék a lakoma!
Az asztalokon álló aranytálak és - kancsók egyszerre megteltek étellel-itallal. Lucy, akinek hirtelen farkasétvágya támadt, mindenből vett, amihez csak hozzáfért, és lelkesen falatozni kezdett.
Valóban pompás lakoma volt, a nagyterem csak úgy zengett a vidám zsibongástól és a kések-villák csörgésétől. Harry, Lucy, Ron és Hermione legszívesebben mégis megsürgették volna az asztalbontást, mert alig várták, hogy végre beszélhessenek Hagriddal. Jól tudták, milyen sokat jelent ez a tanári kinevezés a vadőr számára. Hagrid nem volt diplomás varázsló, harmadikos korában ugyanis eltanácsolták a Roxfortból egy olyan bűnért, amit el sem követett. Harry, Lucy, Ron és Hermione azonban az előző tanévben végre tisztázták őt.
Nagy sokára, mikor a tökös rétes utolsó morzsái is eltűntek az aranytálakról, és Dumbledore kiadta végre a parancsot, hogy mindenki menjen lefeküdni, eljött a várva várt alkalom.
- Gratulálunk, Hagrid! - sikongatott lelkesen Hermione, mikor a tanári asztal mellé értek.
- Alig tudom elhinni! Tanár lettél! - ugrándozott Lucy úgy, mint egy kislány.
- Nektek köszönhetem - felelte Hagrid, s megtörölte az asztalkendővel nedvesen csillogó arcát. - El se merem hinni… Mindig mondtam, hogy Dumbledore a legnagyszerűbb ember a világon… az első útja hozzám vezetett, miután Ebshont professzor szólt neki, hogy visszavonul… Erre vágytam egész életemben…
Hagrid most végképp elérzékenyült, az asztalkendőbe temette arcát, McGalagony professzor pedig elhessegette a négyest.
Harry, Lucy Ron és Hermione csatlakoztak griffendéles társaikhoz, akik ugyanolyan fáradtnak tűntek, mint ők maguk. Felmentek velük a márványlépcsőn, maguk mögött hagytak számtalan folyosót és újabb lépcsősort, s végül megérkeztek a Griffendél-torony titkos bejáratához. Ott egy kövér, rózsaszín ruhás dáma festett portréja állta útjukat.
- Jelszó? - kérdezte a képhölgy.
- Jövök már, jövök! - csendült fel valahol hátul Percy fontoskodó hangja. - Az új jelszó: Fortuna major!
- Jaj nekem - sóhajtott Neville Longbottom, aki közismerten hadilábon állt mindennel, amit meg kellett jegyezni.
A griffendélesek a portrélyukon át bemásztak a torony klubhelyiségébe, majd ki-ki továbbment a fiúk, illetve a lányok hálótermei felé. Lucy gyors öleléssel elköszönt Harrytől és Rontól, majd társaival együtt felkapaszkodott a csigalépcsőn, s közben egyre csak az járt a fejében, hogy mennyire szeret itt lenni. Mikor belépett a jól ismert kerek hálóterembe a négy baldachinos ágy közé, úgy érezte, végre hazaért.
Draco Malfoy úgy érezte, ez tényleg az ő éve lesz. Rögtön a vonaton megjelentek a dementorok és a két Potter rögtön elájult tőlük. Erről hónapokig fognak beszélni… Aztán meg annak a félnótás óriásnak, Hagridnak a kinevezése… Tökéletes alkalom, hogy valahogy szabotálhassa, és ha már előző évben nem is, idén tényleg kirúgassa a Roxfortból.
Persze ott volt a szokásos kétség, de most meglepően hamar és szinte nyomtalanul sikerült elnyomnia a lelkiismeretét. Arra gondolt, hogy az előző két évhez képest nagyon be kell keményítenie, hogy senki, még a mardekárosok, akik legjobban ismerik, ne sejthessenek semmit. Eddig sajnos túlságosan feltűnő volt, legalábbis saját megítélése szerint. Ebben az évben újra kell kezdenie és sokkal jobban oda kell tennie magát.
Kezdve azzal, hogy eltávolítja az iskolából azt a szánalmas vadőrt.