Chapter 31
Karmok és rémképek
Másnap reggel, mikor Harry, Lucy, Ron és Hermione lementek reggelizni, a nagyterembe lépve Draco Malfoyon akadt meg a szemük. A fiú egy csapat mardekáros gyűrűjében állt, és a derültségből ítélve valami roppant szórakozató dolgot mesélt nekik. Mikor Lucyék elhaladtak mellette, épp látványosan ájulást tettetett. Hallgatósága dörgő kacajjal jutalmazta a paródiát.
- Ne törődjetek vele - szólt Hermione, aki Harry és Lucy mögött lépkedett. - Nem érdemel annyit, hogy bosszankodjatok miatta…
- Hé, Potter! - visította Pansy Parkinson Harrynek, egy rókaképű mardekáros lány. - Potter! Jönnek a dementorok! Húúúúúú!
A griffendélesek asztalához érve Lucy lezuttyant George mellé.
- Tessék, a harmadikos órarendek - szólt George, és Lucy elé tolta a pergamenlapokat. - Neked meg mi bajod, Lucy?
Ron leült George jobb oldalán, és sötét pillantást küldött a mardekárosok felé.
- Malfoy - felelte a testvérének Lucy helyett.
George épp akkor nézett Malfoyra, mikor az megint ájulást mímelt.
- Kis tetű - szólt megvetően. - Amikor a dementorok a mi fülkénk felé jártak, nem volt ilyen nagy a szája. Úgy menekült be hozzánk, mint akit kergetnek, igaz, Fred?
- Majdnem összepisilte magát - morogta undorodva Fred.
- Én se ugráltam épp az örömtől - folytatta George. - Iszonyú alakok azok a dementorok…
- Valahogy megfagy tőlük az ember - csóválta a fejét Fred.
- De ti nem ájultatok el - jegyezte meg halkan Harry, aki Lucy mellé ült le.
- Felejtsd el! - legyintett George. - Apának egyszer el kellett mennie Azkabanba… Emlékszel, Fred? Utána azt mesélte, hogy soha nem járt még olyan rettenetes helyen. Holtsápadtan, remegve jött haza… A dementorok kiszívják az örömöt a levegőből maguk körül. A legtöbb rab megtébolyodik abban a börtönben.
- Sirius Blacknek mégis sikerült megszökni - mormogta Lucy és oldalra sandítva a Reggeli Próféta újabb kiadásának címlapjára nézett. A férfi fotója most is ott virított.
- Majd meglátjuk, hogy a kviddicsmeccs után is lesz-e még kedve Malfoynak nevetni - jegyezte meg Fred. - Mi nyitjuk a szezont, és ellenük játsszunk.
- Harry, döngöld a fölbe Malfoyt a kedvemért, rendben? - mosolygott elszántan testvérére Lucy, mire Harry is halványan elmosolyodott.
Hermione eközben az órarendjét böngészte.
- Juj, de jó! - lelkendezett. - Már ma lesznek óráink az új tantárgyakból!
Ron belepillantott a lány órarendjébe, és a fejét csóválta.
- Itt valami nem stimmel, Hermione. Vagy tíz órára akarnak elküldeni téged naponta. Ez képtelenség.
- Ne aggódj, megbeszéltem a dolgot McGalagonnyal.
- De hát nézd meg - nevetett Ron. - Mondjuk, ma délelőtt: kilenc óra, jóslástan. És alatta: kilenc óra, mugliismeret. Aztán… - Ron közelebb hajolt a pergamenlaphoz, és hitetlenkedve meredt rá. - Idenézz! Alatta: aritmetodika, kilenc óra. Hermione, tudom, hogy szorgalmas vagy, de ez még neked is sok. Hogy akarsz egyszerre három órán lenni?
- Ne butáskodj, Ron - bosszankodott Hermione. - Persze, hogy nem leszek egyszerre három órán.
- Hát akkor?
- Kérem a lekvárt - váltott témát Hermione.
- De hát…
- Miért zavar annyira, hogy egy kicsit zsúfolt az órarendem? - csattant fel Hermione. - Mondom, hogy megbeszéltem McGalagony professzorral.
Ekkor Hagrid lépett be a nagyterembe. Szokásos hosszú vakondbőr kabátját viselte, és egy döglött görényt lóbált a kezében.
- Na, gyerekek? - fordult csillogó szemmel barátaihoz. - Veletek lesz a legeslegelső órám! Rögtön ebéd után! Ötkor keltem, hogy legyen időm mindent előkészíteni. Csak el ne szúrjam… Tanár vagyok! Hát nem hihetetlen?
Hagrid lelkes vigyort eresztett meg a gyerekek felé, s a görényt lóbálva a tanári asztalhoz lépett.
- Kíváncsi vagyok, miféle előkészületekről beszélt - jegyezte meg Lucy, nem minden aggodalom nélkül.
A nagyterem lassan kiürült, jelezve, hogy ideje elindulniuk az első órára. Ron az órarendjére pillantott.
- Jó lesz, ha sietünk. A jóslástanterem fent van az Északi Toronyban. Legalább tíz perc, amíg odaérünk…
Kapkodva befejezték a reggelit, elköszöntek Fredtől és George-tól, és elindultak a kijárat felé. Mikor elhaladtak a mardekárosok asztala mellett, Malfoy megint ájulást színlelt. A fel-feltörő nevetés a bejárati csarnok túlsó végéig kísérte Lucyt.
Az Északi Toronyba vezető út a vártnál is hosszabbnak bizonyult. A zegzugos kastély még két év után is tartogatott meglepetéseket a számukra - az Északi Toronyban például eddig soha nem jártak. Mikor megálltak egy hosszú, kihalt folyosó közepén (miután megmászták a hetedik lépcsősort is), észrevettek egy magányos lovagot egy kövér pónival. Jól láthatóan ügyetlen volt - miután kihúzta a kardját, hadonászni kezdett, de elvesztette az egyensúlyát és elesett. Végül Harry megkérte a lovagot, hogy vezesse el őket az Északi Toronyba, mire a férfi rögtön talpra ugrott, majd eltűnt a kép bal szélén. A négy gyerek csak a páncél csörgéséből tudta, merre jár útmutatójuk, és mikor már egy hosszú és meredek csigalépcsőn is felkaptattak, végre meghallották a tompa zsivajt, ami osztálytársakat jelentett. Ezután elköszöntek a lovagtól (akit Sir Cadogannak hívtak), aki egy meghajlás után el is tűnt a szemük elől.
A lépcső egy szűk pihenőben ért véget, ahol már ott tolongtak osztálytársaik. Erről a pihenőről nem vezetett tovább se lépcső, se folyosó, se ajtó. Ron oldalba bökte Lucyt, és felfelé mutatott. A mennyezeten egy réz névtáblával ellátott, kerek csapóajtó helyezkedett el.
- Sybill Trelawney jóslástantanár - olvasta fel a tábla szövegét Lucy. - Szerintetek hogyan fogunk felmászni oda?
A kérdésre nyomban megkapta a választ: a csapóajtó kinyílt, és ezüstszínű létra ereszkedett le a lába elé. Az osztály elcsendesedett.
- Csak utánad - szólt vigyorogva Ron, így hát Lucy mászott fel elsőként.
A létra tetején a legfurcsább tanterem várta, amit életében látott. A helyiség leginkább egy zsúfolt padláson berendezett régimódi teázóra hasonlított. Vagy húsz kis, kerek asztal állt benne, körülöttük kárpitozott karosszékek és kövér puffok. Minden ablakot sötét függöny takart. A bíborszín kendők alatt rejtőző lámpák kísérteties, vörös fénybe vonták a bútorokat. A helyiségben fullasztóan meleg volt, s a nagy rézkanna alatt lobogó tűz émelyítően fűszeres illatot árasztott. A kandallópárkány és az íves falak mentén álló polcos szekrények zsúfolva voltak a legkülönfélébb holmikkal: a porlepte tollakon, gyertyacsonkokon és elrongyolódott kártyapaklikon kívül sok-sok sápadtan fénylő kristálygömb és egész gyűjteményre való teáscsésze sorakozott rajtuk.
A többiek sorban felmásztak a létrán. A teremben már csak suttogva mertek beszélni, s Harry odahajolt Lucyhoz.
- Hol lehet a tanárnő? - kérdezte.
Ekkor halk, fátyolos hang búgott fel valahol a sötétben.
- Isten hozott benneteket. Örülök, hogy végre a jelenben is megismerkedhetünk.
Trelawney professzor belépett a tűz fénykörébe. Lucy az első pillanatban azt hitte, hogy egy óriási rovart lát: a tanárnő csontsovány volt, fátyolszerű, csillogó kendőt viselt a ruhája fölött, s hatalmas szemüvege természetes méretének sokszorosára nagyította a szemét. Hosszú, vékony nyakában számtalan lánc és gyöngysor lógott, csuklója és ujjai ki se látszottak a karperecek és gyűrűk sokasága alól.
- Üljetek le, gyermekeim, üljetek le.
A diákok felkászálódtak a karosszékekre, illetve lehuppantak a puffokra. Harry, Lucy, Ron és Hermione együtt ültek le az egyik kerek asztal mellé.
- Üdvözöllek benneteket az első jóslástanórán - folytatta Trelawney, miután maga is helyet foglalt a kandalló előtti karosszékben. - Trelawney professzor vagyok. Nem valószínű, hogy korábban volt alkalmatok találkozni velem. Nem szívesen szállok le a főépület lármás forgatagába, mert olyankor mindig elhomályosul a Benső Szemem.
Senki nem reagált a különös szavakra. Trelawney finom mozdulattal megigazította kendőjét, és folytatta:
- Elhatároztátok hát, hogy elmerültök a mágia legbonyolultabb ága, a jóslástan rejtelmeiben. Kötelességem már elöljáróban figyelmeztetni benneteket: aki nem rendelkezik a Látás képességével, az vajmi keveset tanulhat tőlem. Ezt a tudományt nem lehet könyvekből elsajátítani…
Harry, Lucy és Ron vigyorogva néztek Hermionéra. A lányt láthatóan megrémítette a hír, hogy ebben a tantárgyban nem sokra megy a könyveivel.
- Sok olyan boszorkány és varázsló akad, aki, bár nagy jártasságra tett szert a durrogtatás, a bűzkeltés s a szemfényvesztés terén, nem képes eligazodni a jövő ködbe burkolózó titkai között.
Beszéd közben Trelawney professzor végigjáratta hatalmas szemét a megszeppent arcokon.
- A Látás képessége csak keveseknek adatik meg. Mondd, fiam - fordult hirtelen Neville-hez, aki majdnem leesett a puffjáról -, jól van a nagyanyád?
- Úgy tudom, igen - felelte remegő hangon Neville.
- A helyedben nem lennék olyan biztos benne - mondta Trelawney. Lecsüngő smaragd fülbevalója megcsillant a tűz fényében. Neville nyelt egyet, s a tanárnő szenvtelenül folytatta mondókáját: - A tanév során átvesszük a jövendőmondás legfontosabb módszereit. Karácsonyig a teafűolvasással foglalkozunk, azután rátérünk a tenyérjóslásra. Mellesleg, kedvesem - fordult hirtelen Parvati Patilhoz -, óvakodj a vörös hajútól.
Parvati riadtan nézett Ronra, majd Lucyra, akik közvetlenül a háta mögött ültek, és távolabb húzódott tőlük a székével. Lucyban ekkor ébredt először a gyanú, hogy ez a nő nem épp egy nagy jósnő.
- A tavaszi szünet után - folytatta Trelawney - megismerkedünk a kristálygömb használatával - persze előbb megtanuljuk a tűz-ómeneket. Sajnos februárban több óra is elmarad az influenzajárvány miatt. Jómagam be fogok rekedni. Húsvét táján, valamint év végén pedig ketten örökre eltávoznak közülünk.
A bejelentést döbbent csend fogadta, de Trelawneyt látszólag nem érdekelte szavainak hatása.
- Kedvesem - fordult Lavender Brownhoz, aki a hozzá legközelebb eső székben kuporgott -, megtennéd, hogy idehozod nekem a nagy ezüst teáskannát?
Lavender megkönnyebbült arccal felállt, levette a polcról a tekintélyes méretű edényt, majd letette a tanárnő melletti asztalra.
- Köszönöm, kis drágám. Egyébként a dolog, amitől rettegsz, október tizenhatodikán, pénteken következik be.
Lavender megborzongott.
- Most pedig alkossatok párokat. Mindenki vegyen magának egy csészét a polcról, majd gyertek ide hozzám teáért. Azután üljetek le, és igyátok ki a teát, hogy csak az üledék maradjon a csésze alján. Azt lötyköljétek körbe háromszor bal kézzel, majd fordítsátok a csészét a szájával lefelé, és tegyétek a csészealjra. Várjátok meg, amíg az utolsó csepp tea is kifolyik, azután adjátok át a csészét a párotoknak olvasásra. A minták értelmezéséhez a kulcsot A jövő zenéje ötödik és hatodik oldalán találjátok, de én is segítek majd a munkában. Egy pillanat, gyermekem… - Trelawney elkapta Neville karját, mikor az felállt a székéből - Miután eltörted az első csészét, kérlek, hogy a kék mintásak közül válassz másikat. A rózsaszínűek a kedvenceim.
Valóban, alighogy Neville a polchoz lépett, csörömpölés hallatszott. Trelawney professzor kefével és kislapáttal a kezében odament hozzá.
- Akkor hát a kék mintásak közül, ha megkérhetlek… Köszönöm.
Lucy és Hermione teli csészéjükkel visszaültek az asztalukhoz, és sietve kiszürcsölték a gőzölgő italt. Azután Trelawney instrukciója szerint háromszor körbelötykölték az üledéket, majd kicsöpögtették a maradék teát, és csészét cseréltek.
- Tessék - szólt Hermione, mikor mindketten kinyitották a könyvüket az ötödik-hatodik oldalon. - Mit látsz az enyémben?
- Egy rakás ázott izét - felelte kábán Lucy. A termet betöltő tömény, illatos füst egyre jobban eltompította az agyát.
- Tárjátok fel elmétek kapuját, és tekintsetek a látható világon túlra! - kiáltott bele Trelawney professzor a félhomályba.
Lucy megpróbálta összeszedni magát.
- Na jó… van egy csálé kereszted - szólt, és a könyvbe pillantott. - Az azt jelenti, hogy "megpróbáltatás és szenvedés" vár rád. Bocs… Ez viszont akár egy nap is lehet. Lássuk csak… A nap nagy boldogságot jelent. Szóval szenvedni fogsz, de nagyon boldog leszel…
- Ennek az egésznek semmi értelme - mormogta Hermione és lopva Trelawney felé pillantott. A tanárnő éppen Ront és Harryt nézte. - Hogy lehet szenvedés közben boldognak lenni?
- Inkább kezd el elemezni a csészémet, hogy minél hamarabb készen legyünk - sürgette Lucy. Csak arra vágyott, hogy minél hamarabb kiszabaduljon a levegőtlen toronyszobából.
Hermione belenézett a csészébe.
- Van itt egy folt, ami egy keménykalapra emlékeztet - szólalt meg végül. - Lehet, hogy a Mágiaügyi Minisztériumban fogsz dolgozni…
Megforgatta a csészét, és ismét szemügyre vette a mintát. Azonban mielőtt megszólalhatott volna, Ron hangos töprengése zavarta meg őket.
- De ha így nézem, akkor inkább makknak tűnik… Az mit jelent? - Gyorsan megkereste a magyarázatot A jövő zenéjében, hogy jósolhasson Harrynek. - "Váratlan haszon, talált arany." Remek, majd adhatsz kölcsön belőle. És van itt még valami… - Megint fordított egyet a csészén. - Ez meg mintha egy állat lenne. Igen, ha az ott a feje… egy víziló… nem, egy birka…
Harryből és Lucyból kitört a nevetés, mire Trelawney professzor azonnal feléjük fordult.
- Hadd nézzem csak azt a csészét, gyermekem - szólt szemrehányó hangon, azzal odavitorlázott Ronhoz, és elvette tőle Harry csészéjét. A többiek felpillantottak, és kíváncsian várták a fejleményeket.
Trelawney belenézett a csészébe, és lassan forgatni kezdte az óra járásával ellenkező irányban.
- A sólyom… Van egy halálos ellenséged, gyermekem.
- Ezt mindenki tudja - morogta Hermione. Trelawney rámeredt.
- De tényleg - vont vállat Hermione. - Mindenki tudja, mi történt Harry és Tudjaki között.
Harry, Lucy és Ron ámulattal vegyes elismeréssel néztek a lányra. Még soha nem hallották Hermionét ilyen hangon beszélni egy tanárral. Trelawney professzor nem válaszolt a megjegyzésre. Óriásira nagyított szemét ismét Harry teaüledékére szegezte, és tovább forgatta a csészét.
- A furkósbot… támadás ér. Hát bizony, gyermekem, ez nem egy vidám csésze…
- Én madárijesztőnek néztem - jegyezte meg szégyenlősen Ron.
- A koponya… veszély leselkedik rád utadon, drágám…
Mindenki megigézve bámulta Trelawneyt, aki még egy utolsót fordított a csészén, aztán hátrahőkölt és felsikoltott.
Megint porceláncsörömpölés hallatszott, Neville a második csészéjét is leejtette. Trelawney professzor lerogyott egy üres székre, gyűrűktől csillogó kezét a szívére szorította, és behunyta a szemét.
- Szegény gyermekem… szegény, szerencsétlen gyermekem… nem… jobb, ha nem tudod meg… ne kérdezzetek semmit…
- Mit látott, tanárnő? - kérdezte nyomban Dean Thomas.
A többiek mind felálltak a helyükről, és egymás után odasomfordáltak Lucy, Hermione, Harry és Ron asztalához. Néhányan körülállták Trelawney székét, hogy jobban lássák Harry csészéjét.
- Gyermekem… - A tanárnő színpadiasan rámeredt Harryre. - Megkaptad a Zordót.
- A micsodát? - pislogott Harry.
Lucy elkerekedett szemekkel bámult Trelawneyra, majd rögtön felkapta Harry csészéjét és belebámult. A teafű tényleg egy kutyára emlékeztetett, de ha csak egy kicsit is elfordította, máris birka lett belőle. Inkább csak kifújta a levegőt és csöndesen visszatette a csészét.
Harry nem nagyon értette, miről beszélt a tanárnő, de nem csak ő volt így vele. Dean Thomas vállat vont és a fejét rázta, Lavender Brown is értetlenül pislogott - de szinte mindenki más a szája elé kapta a kezét rémületében.
- A Zordót, gyermekem, a Zordót! - kiáltotta Trelawney. - A temetőkben kísértő óriási szellemkutyát! Ez egy ómen, gyermekem, a legrosszabb ómen - a halál előjele!
Most már Lavender Brown is a szájára szorította a kezét. Mindenki Harryre meredt, mindenki, kivéve Hermionét, aki felállt, és Trelawney professzor széke mögé lépett.
- Szerintem ez nem úgy néz ki, mint a Zordó - jelentette ki hűvösen.
Trelawney professzor egyre növekvő ellenszenvvel méregette a lányt, Lucy azonban leplezett elismeréssel nézett barátnőjére.
- Ne haragudj, hogy ezt mondom, gyermekem, de igen csekély aurát érzek körülötted. Nem vagy igazán fogékony a jövő rezdüléseire.
Seamus Finnigan felváltva jobbra, majd balra döntötte a fejét.
- Ha így nézem, Zordónak tűnik - mondta résnyire összehúzott szemmel. - De ha így fordulok, inkább szamárhoz hasonlít.
- Jó téma azon vitatkozni, hogy meghalok-e vagy sem! - csattant fel Harry. Lucyt meglepte kifakadása; nem olyannak ismerte Harryt, aki bedől egy ilyen gyenge és bizonytalan jóslatnak. Ennek ellenére szinte minden társa elfordult, hogy ne kelljen a fiú szemébe nézniük.
- Azt hiszem, legjobb lesz, ha ezzel be is fejezzük a mai órát - szólt fátyolos hangon Trelawney. - Igen… szedjétek össze a holmitokat…
A diákok csendben visszavitték a csészéjüket Trelawneynak, és eltették tankönyveiket. Még Ron is kerülte Harry pillantását.
- Viszlát a következő órán! - sóhajtotta Trelawney. - Addig is szép jövőt kívánok. Te, gyermekem - itt Neville-re mutatott -, legközelebb el fogsz késni, úgyhogy igyekezz majd behozni a lemaradást.
Harry, Lucy, Ron és Hermione némán leereszkedtek a létrán, lebaktattak a csigalépcsőn, és elindultak McGalagony professzor átváltoztatástan órájára. Hiába ért véget korábban a jóslástan, olyan sokáig bolyongtak a folyosókon, hogy mire megtalálták a tantermet, már kezdődött is az óra.
Harry és Lucy a leghátsó sorban ültek le. A többiek újra meg újra lopva a fiú pillantottak - mintha várnák, hogy holtan essen össze. Lucy igyekezett figyelni McGalagony magyarázatára az animágusokról (az olyan varázslókról, akik állatalakot tudnak ölteni), de nem igazán tudott koncentrálni. Mikor a tanárnő az osztály szeme láttára átváltozott szemüvegmintás pofaszőrű macskává, akkor is csak enyhén elkerekedett a szeme.
- Ejnye már, mi ütött belétek? - nézett körül homlokráncolva McGalagony, miután halk pukkanással visszaváltozott emberré. - Nem mintha számítana, de ez az első eset, hogy egy osztály nem tapsolja meg az átváltozásomat.
Most egyszerre mindenki Harryre nézett, de senki nem szólalt meg. Azután Hermione felemelte a kezét.
- Tanárnő, most volt az első jóslástanóránk. Teafüvet olvastunk, és…
- Áh, értem már. - McGalagony megcsóválta a fejét. - Nem is kell tovább mesélnie, Granger kisasszony. Halljuk, az idén melyikük fog meghalni?
Mindenki a tanárnőre meredt.
- Én - szólt végül Harry.
- Értem - bólintott McGalagony, és szigorúan nézett Harryre. - Tudnia kell, Potter, hogy mióta Sybill Trelawney az iskolában tanít, minden évben megjósolta egy diák halálát. Eddig egyikük sem halt meg. A tanárnő előszeretettel lát halálos ómeneket, mikor megismerkedik egy új osztállyal. Elvből nem szoktam kritizálni a kollégáimat, de… - McGalagony elhallgatott, orrcimpái jól láthatóan elfehéredtek. Mikor kissé lehiggadt, folytatta: - A jóslástan a mágia egyik legmegbízhatatlanabb ága. Elárulhatom, hogy a magam részéről cseppet sem kedvelem. Igazi Látóval nagyon ritkán találkozik az ember, és Trelawney professzor…
Ismét elharapta a mondatot, majd szenvtelenül folytatta:
- Potter, maga minden jel szerint kitűnő egészségnek örvend, úgyhogy ha nem haragszik, nem mentem fel a mai házi feladat alól. Megígérhetem, hogy amennyiben elhalálozik, nem kell beadnia.
Hermione és Lucy felnevettek, s Harry is láthatóan megkönnyebbült egy kicsit. Most, hogy kiszabadult a vörös félhomályból és a fullasztó füstölőszagból, Lucy nem is tudta megérteni, hogy rendülhetett meg egy marék ázott teafűtől.
Ezzel azonban nem mindenki volt így. Ron még mindig aggódva pislogott, s Lavender ezt suttogta:
- Na és Neville csészéi?
Az átváltoztatás-óra után ebédszünet következett. Lucyék a többiekkel együtt lementek a nagyterembe.
- Fel a fejjel, Ron! - szólt Hermione, s a fiú elé tolt egy tál ragut. - Hallottad, mit mondott McGalagony.
Ron szedett magának a tálból, és kezébe vette a villáját, de nem kezdett el enni.
- Harry - szólalt meg halkan -, ugye, nem láttál mostanában egy nagy fekete kutyát?
- Ron, azt ne mondd, hogy te komolyan veszed ezt? - hüledezett Lucy.
- De igen - felelte Harry a fiú kérdésére. - Láttam egyet azon az éjszakán, amikor megszöktem Dursleyéktól.
Ron kezéből kiesett a villa.
- Biztos egy kóbor kutya volt - vonta meg a vállát Hermione.
Ron úgy nézett a lányra, mintha az megtébolyodott volna.
- Hermione, ha Harry látta a Zordót, az… az nagyon rossz jel. A nagybátyám, Bilius is látta, és… és egy napra rá meghalt!
- Bilius bácsi egy kis kölyök kóborkutyát látott, aminek ráadásul fehérek voltak a tappancsai - szólt közbe Lucy, miközben enni kezdett. - Azt ne mondd, hogy elhitted, amit Fred és George meséltek.
- Ahogy Lucy is mondja. Véletlen volt - legyintett Hermione, és töltött magának egy pohár töklevet.
- Mi az, hogy véletlen!? - Ront kezdte elfutni a pulykaméreg. - A Zordótól a legbátrabb varázsló is halálra rémül!
- Pontosan erről van szó - tárta szét a karját Hermione. - Meglátják a Zordót, és a félelem a sírba viszi őket. A Zordó nem a halál előjele, hanem a halál oka! Harry viszont él és virul, mert nem olyan ostoba, hogy rögtön azt mondja: jól van, láttam a Zordót, akkor most gyorsan feldobom a talpam.
Ron csak hápogni tudott. Hermione elővette táskájából a számmisztikakönyvét, és a tökleves kancsónak támasztotta.
- Egyetértek Hermionéval - jelentette ki Lucy. - Szerintem a jóslástan elég ködös dolog. A nagy része találgatás.
- A Zordó a csésze alján egyáltalán nem volt ködös! - heveskedett Ron.
- Érdekes módon te mégis birkának nézted - felelte higgadtan Lucy.
- És én se láttam semmit abban szottyadt, ázott teafűben - mondta Hermione, miközben lapozott egyet a könyvében. Olyan hangsúllyal közölte ezt, mintha ezzel perdöntő érvet mondott volna.
- Trelawney professzor azt mondta, hogy nincs rendes aurád! - csattant fel Ron. - Bosszant téged, hogy van egy tantárgy, amiben nem te vagy a legjobb!
Ezzel érzékeny pontra tapintott. Hermione olyan hevesen csapta le az asztalra az aritmetodikakönyvet, hogy a tányérokban ugrottak egyet a hús- és répadarabok.
- Ha elvárják tőlem, hogy úgy tegyek, mintha halálos ómeneket látnék egy kupac teafűben, akkor nem sokáig fogok jóslástanra járni! Az egész hókuszpókusz egy nagy nulla volt a számmisztikaórámhoz képest!
Azzal Hermione felkapta a táskáját, és mérgesen elvonult. Ron szemöldökét ráncolva nézett utána.
- Miket hord itt össze? - csóválta a fejét. - Hisz még nem is volt számmisztikája.
Lucy örült, hogy ebéd után végre elhagyhatta a kastélyt, és kimehetett a szabadba. Az előző esti eső óta kitisztult az idő, felhőtlen, sápadtszürke ég borult föléjük, s lábuk alatt nedvesen besüppedt a fű, mikor elindultak életük első legendás lények gondozása órájára.
Ron és Hermione nem álltak szóba egymással. Harrynek se sok kedve volt beszélgetni, így hát némán baktattak a lankás pázsiton a Tiltott Rengeteg szélén álló vadőrkunyhó felé. Félúton járhattak, amikor megpillantottak három túlságosan is jól ismert alakot - erről jutott csak eszükbe, hogy az állatgondozásórán a mardekárosokkal együtt vesznek részt.
Malfoy lelkesen mesélt valamit Craknak és Monstrónak, akik bután vihogtak. Lucynak volt egy biztos tippje, hogy miről folyik a szó.
Hagrid a kunyhó ajtajában állva várta a csoportot. Látszott rajta, hogy nagyon izgatott. Vakondbőr kabátját viselte, s Agyar, a vadkanfogó kutya ott pihent a lábainál.
- Gyertek csak, gyertek, szaporán! - kiáltotta a közeledő diákok felé. - Igazi csemegét tartogatok nektek! Nagyon izgalmas óra lesz! Mindenki itt van? Jól van, gyertek utánam!
Lucy eleinte attól tartott, hogy Hagrid a Tiltott Rengetegbe akarja vezetni őket. Ő, Lucy az elmúlt két évben épp elég kellemetlen tapasztalatot szerzett ott ahhoz, hogy egy életre elmenjen a kedve az erdei sétáktól. Hagrid azonban nem ment be a fák közé, hanem továbbhaladt az erdő széle mentén, s a csoport ötperces gyaloglás után egy bekerített, üres kifutóhoz érkezett.
- Álljatok ide a kerítés mellé! - rendelkezett Hagrid. - Így ni… Mindenki jól lát? Most pedig először is nyissátok ki a könyveiteket…
- Hogyan? - kérdezte Draco Malfoy szokásos flegma stílusában.
- Tessék? - hökkent meg Hagrid.
- Hogyan nyissuk ki a könyvet? - ismételte Malfoy, azzal kivette táskájából a Szörnyek szörnyű könyve egy madzaggal megkötözött példányát. A többiek is így tettek, egyesek, mint Lucy és Harry, összeszíjazva tartották könyvüket, mások zacskóba dugták, vagy jókora szorítókapcsot csíptettek rá.
- Egyikőtök se… egyikőtök se tudta kinyitni a könyvét? - hüledezett Hagrid.
Mindenki a fejét rázta.
- De hisz csak meg kell simogatni őket - tárta szét a karját Hagrid - Így ni…
Kivette Hermione kezéből a könyvet, és letépte róla a Magifixet. A könyv rögtön harapni próbált, de Hagrid gyorsan végighúzta mutatóujját a gerincén. A könyv megborzongott, majd engedelmesen kinyílt, és nem mozdult többet.
- Nahát, milyen buták vagyunk! - gúnyolódott Malfoy. - Meg kellett volna simogatni! Hogy ez nekünk nem jutott eszünkbe!
- Pofa be, Malfoy! - fordult a fiú felé villámló szemekkel Lucy. Azt akarta, hogy Hagrid első órája a lehető legjobban sikerüljön, s a vadőr már most kissé kedveszegettnek tűnt. A fiú azonban láthatóan nem vette ezt észre.
Hagrid eközben segélykérően nézett Hermionéra.
- Azt hittem, mulatságosnak találjátok majd őket - mondta elbizonytalanodva.
- Hát persze! Roppant mulatságosak! - harsogta Malfoy. - Milyen jó vicc lenne, ha leharapnák a kezünket!
- Fogd be, Malfoy - szólt halkan Harry is.
- Na, szóval… - folytatta Hagrid, de látszott, hogy elveszítette a fonalat. - Szóval, akkor megvannak a könyvek, és… és… már csak a legendás lények hiányoznak. Igen… Hát akkor hozom is őket. Várjatok…
Azzal sarkon fordult, és eltűnt az erdőben.
- Te jó ég, micsoda nyomortanya - jegyezte meg fennhangon Malfoy. - Apám szívbajt kap, ha megtudja, hogy ez a féleszű melák órákat tart…
- Fogd be, Malfoy - ismételte Harry.
- Vigyázz, Potter, jönnek a dementorok…
- Malfoy, még egy szó… - kezdte Lucy, de ekkor Lavender Brown hirtelen felvisított és mutogatni kezdett a kifutó erdőszéli vége felé.
A fák közül egy csapatnyi leírhatatlan lény bukkant elő. Lucy soha életében nem látott ehhez foghatóan bizarr teremtményeket. Olyan testük, hátsó lábuk és farkuk volt, mint a lovaknak, mellső lábaik, szárnyuk és fejük viszont óriási sasokhoz tette őket hasonlatossá. Nagy, görbe, acélszürke csőrük ijesztően fénylett, csakúgy, mint hatalmas, borostyánsárga szemeik. Mellső lábuk húszcentis, hegyes karmokban végződött. Mindegyik állat vastag bőr nyakörvet viselt, és láncot húzott maga után. A láncok másik vége Hagrid kezében volt, aki maga is ott kocogott a kifutóban a ló-sasok mögött.
- Gyí, te, gyí! - kiáltozta a láncokat rázva. A kerítésnek ahhoz a szakaszához terelte a lényeket, ahol a csoport gyülekezett. A gyerekek ösztönösen hátráltak egy lépést, Hagrid pedig a láncuknál fogva a kerítéshez pányvázta állatait.
- Hippogriffek! - rikkantott vidáman, és széles mozdulattal a bizarr lények felé mutatott. - Gyönyörűek, igaz?
Lucy többé-kevésbé értette, mire gondol Hagrid. Az első döbbenet elmúltával a félig ló, félig madár teremtmények valóban egyre szebbnek tűntek csillogó, sűrű tollbundájukkal és fényes szőrükkel. Mindegyik példánynak más színe volt: akadt köztük viharszürke, barnás rózsaszínű, bronzvörös, gesztenyeszínű, de még éjfekete is.
- Na, hát akkor… - Hagrid összedörzsölte a kezét, és sugárzó arccal körülnézett. - Ha egy kicsit közelebb akartok jönni…
Senki nem akart. Harry, Lucy, Ron és Hermione se igazán, de ők azért tettek egy óvatos lépést a kerítés felé.
- A hippogriffekről először is azt kell tudni - folytatta Hagrid -, hogy nagyon önérzetes és sértődékeny állatok. Márpedig aki megsért egy hippogriffet, az könnyen fűbe haraphat.
Malfoy, Crak és Monstro nem figyeltek oda: összedugták a fejüket, és fojtott hangon sustorogtak valamiről. Lucy a nyakát tette volna rá, hogy valamilyen szabotázsakciót tervezgetnek.
- Mindig hagyni kell, hogy a hippogriff tegye meg az első lépést - folytatta Hagrid. - Szépen, udvariasan. Odamész hozzá, meghajolsz, és vársz. Ha ő is meghajol, akkor megérintheted. De ha nem, akkor sipirc, mert nagyon éles a karma. Nos, ki megy elsőnek?
A legtöbb diák válaszul még egy lépést hátrált. Még Harry, Lucy, Ron és Hermione is aggódva pislogtak egymásra. A hippogriffek rázták a fejüket, és hevesen csapkodtak a szárnyukkal, látszott, hogy nincs ínyükre a lánc és a nyakörv.
Hagrid könyörögve nézett a gyerekekre.
- Senki?
- Majd én megyek - jelentkezett Harry.
- Én megyek - mondta testvérével egy időben Lucy.
A hátuk mögött valaki döbbenten felnyögött, Lavender és Parvati pedig kórusban súgták oda a fiúnak:
- Harry, ne! Gondolj a teáscsészére!
Harry azonban elszántan átmászott a kerítésen és Lucy is kecsesen átugrott.
- Ez az! - örvendezett Hagrid. - Lássuk, Harry, hogy boldogulsz Csikócsőrrel. Lucy, te várakozz addig, amíg Harry próbálkozik. Nem tanácsos elsőre több ember között megosztani a hippogriff figyelmét, de utána te is megpróbálhatod.
Hagrid eloldotta a szürke hippogriff láncát, kivezette az állatot a többi közül, és lehúzta róla a nyakörvet. A kerítés túloldalán állók mind visszafojtották a lélegzetüket. Malfoy szeme alattomosan összeszűkült. Lucy a kerítésnek vetette a hátát és alig mert lélegezni, úgy figyelte Harryt.
- Csak szép nyugodtan, Harry - szólt halkan Hagrid. - Most, hogy észrevett, próbálj pislogás nélkül nézni a szemébe… A hippogriffek nem szeretik a pislogó embereket…
Harry erőfeszítések árán, de megállta pislogás nélkül. Csikócsőr oldalt fordította nagy fejét, és fél szemével rezzenéstelenül meredt rá.
- Jól van - mondta Hagrid. - Jól van… És most hajolj meg.
Harry engedelmeskedett, bár nem tarthatta valami jó ötletnek, hogy a tarkóját fordítsa Csikócsőr felé. Fejet hajtott az állat előtt, majd ismét a szemébe nézett.
A hippogriff gőgösen meredt rá, és nem mozdult.
- Hm… - Hagrid hangjában aggodalom csendült. - Jól van… most szép lassan kezdj el hátrálni…
Ekkor azonban Lucy nagy megkönyebbülésére a hippogriff lehajtotta a fejét, és térdre ereszkedett testvére előtt.
- Gratulálok, Harry! - lelkendezett Hagrid. - Engedi, hogy megsimogasd! Eredj, paskold meg a csőrét!
Harry szemmel láthatóan sokkal jobban örült volna, ha jutalomból kereket oldhat, de azért odalépett az állathoz, és néhányszor megpaskolta a csőrét. A hippogriff behunyt szemmel tűrte - úgy tűnt, még élvezi is a dolgot.
A csoport nagy része tapssal jutalmazta a mutatványt, csak Malfoy, Crak és Monstro vágtak csalódott képet.
- Jól van, Harry - szólalt meg ismét Hagrid. - Most lassan kezdj el hátrálni, hogy Lucy is megpróbálhassa.
Harry szép lassan elhátrált, de egyszer se fordított hátat az állatnak. Mikor elért a kerítésig, Lucy felszegte a fejét és egy határozott lépéssel előrelépett. Ezzel magára vonta Csikócsőr figyelmét, aki most jól megnézte magának a lányt.
- Rendben, Lucy - szólt Hagrid. - Láttad, hogy kell csinálni…
Lucy meghajolt, és pislogás nélkül meredt a hippogriff szemébe. Meglepetésére az állat alig pár másodperc után viszonozta a köszöntést.
- Nagyszerű! - lelkendezett Hagrid. - Most menj és simogasd meg a csőrét!
Gyors sikerétől felbátorodva Lucy még egy halvány mosolyt is megengedett magának, ahogy odalépett Csikócsőrhöz és gyengéden megsimogatta a fejét. A hippogriff lassan kezdett úgy viselkedni, mint egy macska: mikor Lucy el akarta húzni a kezét, Csikócsőr odahajolt hozzá, szinte kérte a lányt, hogy folytassa.
- Úgy látom, nagyon megkedvelt téged - mosolygott Hagrid.
- Valóban gyönyörű - mosolyodott el Lucy is és már két kézzel fogta közre az állat tollas fejét. - Gyönyörű vagy és barátságos, igaz, Csikócsőr?
A hippogriff válaszul még jobban odadörgölőzött a lányhoz.
- Rendben, most próbáljuk meg, hogy egyszerre vagytok mellette - szólt Hagrid és intett egyet Harrynek. - Harry, lassan sétálj oda és te is kezd el simogatni a csőrét. De vigyázz, semmi hirtelen mozdulat.
- Ő a bátyám - búgta a hippogriffnek Lucy, ahogy Harry óvatosan odalépett hozzájuk. - Nem kell tőle félned.
Mikor Harry és Lucy egyszerre paskolták meg az állat csőrét, a többiek tapsviharban törtek ki, Hagrid pedig elégedetten figyelte a tesvérpárt.
- Úgy látom, megengedi, hogy felüljetek a hátára.
Ez már több volt, mint amire Lucy szerződött. A seprűnyelet bármikor kész volt meglovagolni, de gyanította, hogy hippogriff háton utazni nem egészen ugyanaz a műfaj. De a tudat, hogy Harry mellette volt, erőt adott neki, így csak összeszorított foggal összefogta a haját.
- Másszatok csak fel, és üljetek egészen a szárnya tövébe! - noszogatta őket Hagrid. - De vigyázzatok, egyetlen tollát se tépjétek ki, mert azt nem szereti…
Lucy rálépett Csikócsőr szárnyára, s átlendítette lábát az állat hátán. Harry követte, elhelyezkedett mögötte és átkarolta a derekát. Csikócsőr ezután felállt. Lucynak fogalma sem volt, mibe kapaszkodjon, mindenütt csak tollakat látott.
- Na, indulás! - rikkantotta Hagrid, és rácsapott a hippogriff farára.
A négyméteres szárnyak abban a szempillantásban mozgásba lendültek. Lucynak épp csak annyi ideje maradt, hogy átölelje a hippogriff nyakát, s már repültek is az ég felé. Harry úgy kapaszkodott a derekába, mintha máris lecsúszott volna az állat hátáról; még az állát is beleakasztotta a húga vállába.
- Próbáld összeszorítani a lábadat! - kiáltotta hátra a fiúnak Lucy, de nem volt biztos benne, hogy Harry hallja-e.
Egészen más érzés volt, mint seprűnyélen ülni, és Lucy számára egy ideig az sem volt kérdéses, hogy melyiket élvezi jobban. Lába folyton beleakadt a hippogriff csattogó szárnyába - félő volt, hogy lefordul az állat hátáról, a sima tollak minduntalan kicsúsztak a kezéből, de nem merte szorosabban megmarkolni őket, s míg a seprű (bármelyik fajta) mindig stabilan és egyenletesen suhant a levegőben, a hippogriff minden szárnycsapással előre-hátra hintázott.
Egy idő után azonban kezdte élvezni a dolgot. Úgy érezte, mintha eggyévált volna Csikócsőrrel, a teste egy ritmusban mozgott a csapdosó szárnyakkal, és amikor a hippogriff beállt stabil magasságba, még az állat nyakát is hajlandó volt elengedni.
- Mit csinálsz?! Le fogunk esni! - kiabálta Harry, de Lucy nem figyelt rá. Lassan széttárta a karjait, és ahogy a szél belekapott a talárjába, nevetés tört fel a torkán. Önfeledten kacagott, mire Csikócsőr elkezdett siklani a levegőben. Lucy érezte, ahogy Harry lassan elengedi és hátrapillantva látta, hogy a fiú is széttárta a karjait. Így siklottak és úgy érezték, mintha ők maguk is repülnének. Ahogy találkozott a tekintetük, mindketten elnevették magukat és mosolyogva élvezték, ahogy a szél belekapott a hajukba.
Mikor Csikócsőr újra csapott egyet a szárnyával, Harry és Lucy kis híján leestek róla. Lucy újra ráfogott a hippogriff nyakára, Harry pedig ismét átkarolta a derekát. Az állat visszafordult, repült egy utolsó kört a kifutó fölött, azután ereszkedni kezdett. Mikor a tollas nyak lefelé hajolt, a két Potter gyorsan hátradőlt, nehogy lecsússzon a hippogriff fején át, végül a két pata és a két karmos láb súlyos puffanással földet ért, s ők a hirtelen rántástól megint kis híján lefordultak az állatról.
- Szép volt! - dicsérte meg őket Hagrid. Malfoy, Crak és Monstro kivételével mindenki tapsolt. - Na, ki meri utánuk csinálni?
A többiek felbátorodtak Harry és Lucy sikerén, és sorban átmásztak a kerítésen. Hagrid egyenként levette a nyakörvet a hippogriffekről, s a kifutó megtelt bátortalanul hajlongó diákokkal. Neville többször is megfutamodott a saját hippogriffjétől, ami nem akart térdet hajtani neki. Ron és Hermione a gesztenyeszínű példányon gyakoroltak. Harry és Lucy megálltak a kerítésnél, és nézték őket.
Malfoy, Crak és Monstro Csikócsőrrel próbálkoztak. Az állat meghajolt Malfoy előtt, s a fiú fitymáló arccal megpaskolta a csőrét.
- Ez tök könnyű - szólt jó hangosan, hogy Harry és Lucy is hallja. - Gondoltam, hogy nem lehet nagy kunszt, ha Potteréknek sikerült… Nem is vagy te olyan veszélyes, igaz? - mondta a hippogriffnek. - Igaz, te behemót rondaság?
Az egész egy karomvillanásnyi ideig tartott, Malfoy felsikoltott, és a következő pillanatban Hagrid már rá is húzta a láncos bőrövet Csikócsőr nyakára. Ha nem fogja vissza az állatot, az rávetette volna magát Malfoyra, aki véres talárban fetrengett a füvön.
- Meghalok! - hörögte társai nagy rémületére. - Nézzetek rám, meggyilkolt! Meghalok!
- Dehogyis halsz meg - mordult rá Hagrid, de ő maga is holtsápadt volt. - Segítsetek… Ki kell vinni innen…
Amíg ő felnyalábolta Malfoyt, Hermione a kerítés kapujához szaladt és kinyitotta. Mikor Hagrid elhaladt mellette Malfoyjal, Lucy látta, hogy a fiú karján hosszú, mély seb tátong. Hagrid futva indult Malfoyjal a kastély felé.
Harry, Lucy, Ron, Hermione és a többiek sietős léptekkel követték őket. A mardekárosok egymást túllicitálva szidták Hagridot.
- Az ilyet ki kell rúgni! - dühöngött könnyes szemmel Pansy Parkinson.
- Malfoy csak magának köszönheti! - csattant fel Dean Thomas, mire Crak és Monstro fenyegetően dörzsölgetni kezdték az öklüket.
Az egész társaság besereglett a néptelen bejárati csarnokba.
- Megyek, megnézem, hogy van - mondta Pansy, és a többiek pillantásától kísérve felszaladt a márványlépcsőn. A mardekárosok Hagridot átkozva elindultak alagsori klubhelyiségükbe, míg Lucyék a Griffendél-torony felé vették az irányt.
- Mit gondoltok, meg fog gyógyulni? - kérdezte aggódva Hermione.
- Madam Pomfrey fél perc alatt begyógyít egy ilyen vágást - legyintett Harry, aki nem egy végtagja épségét köszönhette a javasasszony mágikus képességeinek.
- Az lehet, viszont, ahogy Malfoyt ismerem, még hónapokig szimulálni fog - morogta Lucy. - Egy ilyen lehetőséget nem fog kihagyni. És sajnos semmivel sem lehet bizonyítani, hogy nem mond igazat.
- Azért sajnálom, hogy így végződött Hagrid legelső órája - csóválta a fejét Ron. - Meglátjátok, Malfoy teleharsogja vele az iskolát…
Vacsoraidőben az elsők között mentek le a nagyterembe. Azt remélték, hogy találkoznak Hagriddal, de a vadőr nem volt ott.
- Ugye nem fogják ezért kirúgni Hagridot? - aggodalmaskodott Hermione, és érintetlenül félretolta maga elől a húsos-vesés pudingot.
- Nem ajánlom nekik - dohogott Ron, akinek ugyancsak elment az étvágya.
Lucy a mardekárosok asztala felé nézett. Crak, Monstro és még egy pár társuk elmélyülten tanácskoztak valamiről. Lucy biztosra vette, hogy a baleset történetének "kiszínezett" változatán dolgoznak.
- Azt mindenesetre nem mondhatjuk, hogy unalmas első napunk volt - jegyezte meg sötéten Ron.
Vacsora után felmentek a Griffendél-torony zsúfolt klubhelyiségébe, és megpróbáltak a házi feladatra koncentrálni, amit McGalagony adott fel nekik. Gondolataik azonban minduntalan elkalandoztak, s többször is azon kapták magukat, hogy kifelé bámulnak az ablakon.
- Hagrid kunyhójából fény szűrődik ki - szólalt meg hirtelen Harry.
Ron az órájára nézett.
- Elég korán van. Még lemehetünk hozzá megnézni, mi van vele…
- Hát, nem is tudom… - Hermione tépelődve pillantott Harryre és Lucyra.
- Az iskola területén szabadon mozoghatunk - szögezte le Lucy. - Nem tudok róla, hogy Sirius Black kijátszotta volna a dementor őrséget.
Eltették hát a könyveiket, és kimásztak a portrélyukon. Titokban örültek, hogy nem találkoztak senkivel a főbejárat felé menet - valami azt súgta nekik, hogy mégiscsak tilosban járnak.
A nedves fű szinte feketének tűnt az esti szürkületben. Hagrid kunyhójához érve bekopogtak, s egy brummogó hang nyomban felelt nekik:
- Szabad.
Hagrid ingujjban üldögélt az asztal mellett, vadkanfogó kutyája, Agyar az ölébe hajtotta fejét. Első pillantásra látszott, hogy Hagrid rengeteget ivott, vödörnek beillő fedeles ónkupa állt előtte, s ő maga keresztbe álló szemmel pislogott látogatóira.
- Rekordot döntöttem - szólalt meg rekedten, miután nagy nehezen felismerte őket. - Nem hiszem, hogy volt már itt olyan tanár, akit a legelső óra után leváltottak.
- Azt ne mondd, hogy felmondtak neked! - rémüldözött Lucy.
- Még nem - morogta Hagrid, és nagyot kortyolt a kupából. - De meg fogják tenni. Ha Malfoyon múlik…
- Hogy van? - érdeklődött Ron, miután leültek az asztalhoz. - Ugye, nem komoly a sérülése?
- Madam Pomfrey mindent megtett - dörmögte kábán a vadőr -, de Malfoy még mindig panaszkodik… Fájlalja a karját… nem akarja levenni a kötést…
- Rájátszik - mérgelődött Harry. - Madam Pomfrey minden sérülést meg tud gyógyítani. Tavaly még a csontjaimat is visszanövesztette. Malfoy csak bajt akar keverni.
- Persze értesítették a felügyelő-bizottságot - kesergett tovább Hagrid. - Azt mondják, valami kisebb dologgal kellett volna kezdenem… mondjuk futóférgekkel… A hippogriffeket későbbre kellett volna hagynom… De én azt akartam, hogy az első óra izgalmas legyen… Az én hibám, hogy ez lett a vége.
- Malfoy tehet róla, Hagrid! - rázta a fejét Harry.
- Tanúsíthatjuk - erősítette meg Lucy. - Megmondtad, hogy a hippogriff támad, ha megsértik. Ha Malfoy nem figyelt, az az ő baja. Majd mi elmondjuk Dumbledore-nak, mi történt valójában.
- Így van - bólogatott Ron. - Ne félj, Hagrid, kiállunk melletted.
Hagrid bogárfekete szemének sarkában könnycseppek gyülekeztek. Magához húzta Lucyt, Harryt és Ront, és úgy megölelgette őket, hogy ropogtak a csontjaik.
- Eleget ittál - jelentette ki szigorúan Hermione, és már vitte is a kupát, hogy a ház előtt kiöntse belőle a maradék italt.
- Igaza van - motyogta Hagrid, és elengedte a gyerekeket, akik még jó darabig a bordájukat dörzsölgették.
Azután feltápászkodott a székéből, és imbolygó léptekkel követte Hermionét a kertbe. Kisvártatva hangos csobbanás hallatszott.
- Mit csinál? - kérdezte aggódva Harry, mikor Hermione visszatért az üres kupával.
- Beledugta a fejét a vizeshordóba - felelte a lány, és felrakta a kupát a polcra.
Néhány másodpere múlva Hagrid is visszatért a kunyhóba. Hosszú hajából és szakállából csöpögött a víz.
- Így mindjárt jobb - szólt, és kutyamód megrázta a fejét, kisebb záport zúdítva vendégeire. - Rendesek vagytok, hogy lejöttetek hozzám, köszönöm…
Hirtelen elhallgatott, és úgy meredt Harryre és Lucyra, mintha most venné csak észre, hogy ott vannak.
- MEG VAGYTOK TI HUZATVA!? - bömbölte olyan váratlanul, hogy a gyerekek nagyot ugrottak ijedtükben. - HOGY JUT ESZETEKBE SÖTÉTEDÉS UTÁN A PARKBAN CSATANGOLNI! ÉS TI, TI MEG MIÉRT HAGYJÁTOK!?
Azzal odacsörtetett a testvérpárhoz, megragadta őket a karjuknál fogva, és az ajtó felé vonszolta őket.
- Gyerünk! - mondta mérgesen. - Most szépen visszamegyünk a kastélyba, és meg ne lássam még egyszer, hogy sötétedés után lejöttök hozzám! Nem érek annyit!
Draco Malfoy a gyengélkedőn feküdt. Madam Pomfrey az előbb tessékelte ki mardekáros társait, akik vacsora után még egyszer feljöttek meglátogatni őt. Mindannyian egymást túlharsogva fogadkoztak, hogy nem hagyják, hogy Hagrid megússza ezt. Draco tudta, hogy ennél többet már nem kell tenniük: innentől az apjára van bízva, aki mindent elrendez majd.
Bekötözött karja most mellette pihent, ahogy az ágyon feküdt. Természetesen Madam Pomfrey egy pálcaintéssel meggyógyította, de Draco - jó színész lévén - tökéletesen alakította a szenvedő sebesültet. Annyi igazság volt benne, hogy a karja még mindig bizsergett egy kicsit, de tudta, hogy másnap reggelre már olyan lehetne, mint új korában. De nem is ő lenne Draco Malfoy, ha kihagyná ezt a lehetőséget.
Igazság szerint maga is meglepődött, hogy milyen könnyen hittek neki. Valóban ilyen jó színész volna? Eddig csak két éve gyakorolta, de ezek szerint remekül megedződött: nem volt tehát hasztalan az igyekezete, hogy elnyomja gyengeségét.
Már csak önmagát kellett meggyőznie.