Chapter 35
A Tekergők Térképe
Madam Pomfrey ragaszkodott hozzá, hogy Harry és Lucy az egész hétvégét a gyengélkedőn töltsék. Mindketten beletörődtek az ítéletbe, Harry azt viszont nem engedte meg, hogy a javasasszony kidobja a Nimbusz Kétezres roncsait.
- Tudom, hogy javíthatatlan - mondta Lucynak -, és hogy semmi értelme őrizgetni, de… úgy érzem, mintha az egyik legjobb barátomat vesztettem volna el.
- Megértem - bólintott Lucy, hiszen valóban így volt.
Rengeteg látogatójuk volt, s mindenki Harryt próbálta vigasztalni seprűje és a meccs elvesztése miatt. Hagrid küldött neki egy csokor, kis sárga káposztára hasonlatos fülbemászóvirágot, Ginny pirulva átnyújtott neki egy maga készítette üdvözlőlapot, ami fülsértően mondta a magáét, amíg Harry ártalmatlanná nem tette a rá helyezett gyümölcsöstállal, aztán vasárnap délelőtt a kviddicscsapat is újra befutott - Wooddal együtt, aki síri hangon biztosította Harryt, hogy cseppet sem hibáztatja őt a történtekért. Ron és Hermione pedig reggeltől estig velük őrizték az ágyat. Harryt azonban egyik látogatójának sem sikerült felvidítania - és hogy miért, azt még Lucy sem tudta addig, amíg egy éjszaka Harry meg nem nyílt neki.
Elmesélte, hogy mielőtt észrevette volna a cikeszt, megpillantott egy fekete kutyát a lelátó legfelső sorában, ahol senki sem ült. Ezután pedig lezuhant a seprűjéről és majdnem szörnyethalt. Lucy először nem nagyon akarta elhinni, hogy az a Zordó lett volna, de utána Harry azt is elmesélte, hogy amikor először látta a kutyát (mikor megszökött Dursley-éktől), kis híján elütötte a Kóbor Grimbusz. A két eset kísértetiesen hasonlított egymásra, de Lucy nem akart hinni a babonának - talán azért, mert túlságosan kétségbeejtő lett volna elismerni, hogy Harryt a Zordó kísérti. Természetesen megígérte testvérének, hogy erről egy szót sem szól Ronnak és Hermionénak.
Aztán meg ott voltak a dementorok, ami már mindkettőjüket érintette. Lucyt és Harryt is mardosó szégyenkezés fogta el, valahányszor eszükbe jutottak. Mindenki rettenetes alakoknak tartotta az Azkaban őreit, de azért senki nem ájult el minden alkalommal, ha meglátta őket… és senkinek a fejében nem visszhangoztak halott szüleinek utolsó szavai.
A két gyerek ugyanis most már rájött, hogy ki a láthatatlan, jajveszékelő nő. A gyengélkedőben töltött két magányos éjszakán, amíg a beszélgetés szüneteiben álmatlanul meredtek a holdfény csíkozta mennyezetre, mindkettőjük fejében újra és újra felcsendültek a szívszorító szavak. Mikor megcsapta őket a dementorok szele, édesanyjuk életének utolsó perceit hallották: anyjuk elkeseredett próbálkozását, hogy megmentse őket, Harryt és Lucyt, Voldemort nagyúrtól, és a gyilkos kacajt, amit Voldemort hallatott, mielőtt megölte az asszonyt… Lucy néha elbóbiskolt, s álmában karmos, oszlásnak indult kezeket látott - csak hogy felriadva újból felderengjen emlékeiben halálra szánt édesanyja hangja.
Hétfő reggel Harry és Lucy szinte menekülve távoztak a gyengélkedőről. Örültek, hogy újra elmerülhetnek az iskola zajos forgatagában, ahol kénytelen voltak más dolgokra figyelni - sajnos többek között Draco Malfoy gúnyolódására is. Malfoy magán kívül volt a gyönyörűségtől, hogy tanúja lehetett a Griffendél vereségének. Végre levette a kötést a karjáról, s "gyógyulása" örömére lelkesen eljátszotta, hogyan esett le Harry a seprűjéről. A következő bájitaltanórán addig utánozta a járőröző dementorokat, amíg Ron a képébe nem vágott egy friss, nyálkás krokodilszívet. Piton ötven mínuszponttal jutalmazta a telitalálatot - Lucy pedig egy újabb csokibékával.
- Ha a mai sötét varázslatok kivédése órát is Piton tartja, kidobom a taccsot - szólt sötéten Ron, miközben ebéd után barátaival Lupin professzor tanterme felé baktattak. - Nézd meg, ki van bent, Hermione.
Hermione belesett a terem ajtaján.
- Minden rendben!
Lupin professzor visszatért a katedrára. A vak is láthatta, hogy tényleg beteg volt, feslett talárja még jobban lötyögött rajta, mint azelőtt, s szeme alatt sötét karikák húzódtak. Mindazonáltal jókedvűen mosolygott diákjaira, akik az óra elején egymás szavába vágva panaszolták el neki, mit művelt velük Piton.
- Ő csak helyettesített, nem volt joga házi feladatot adni nekünk!
- Gőzünk sincs a vérfarkasokról…
- …kéttekercses házi dolgozat!
- Nem mondtátok Piton professzornak, hogy még nem vettük a vérfarkasokat? - kérdezte homlokráncolva Lupin.
Erre újból kitört a hangzavar.
- De igen, de azt mondta, le vagyunk maradva…
- …nem is érdekelte…
- …kéttekercses házi dolgozat!
Lupin professzor mosolyogva nézte a felháborodott arcokat.
- Nyugodjatok meg. Beszélek Piton professzorral. Nem kell megírnotok azt a dolgozatot.
- Jaj, neee! - nyafogott Hermione. - Én már megírtam!
Ezek után az osztály minden tagja nagyon élvezte az órát. Lupin professzor egy üvegdobozt mutatott nekik, amiben egy féllábú bicegóc ücsörgött. A parányi lény úgy festett, mintha füstgomolyagokból rakták volna össze, s valójában ártalmatlan teremtménynek tűnt.
- A bicegóc, avagy lápi lidérc, a mocsárba csalja az utazókat - magyarázta Lupin. - A kis lámpással, amit a kezében láttok, tévútra vezeti a vándort, s ha az követi a fényt, akkor…
A bicegóc hátborzongató, cuppanós hangot hallatott.
Kicsöngetés után mindenki szedelőzködni kezdett. A többiekkel együtt Harry és Lucy is elindultak az ajtó felé, de…
- Harry, Lucy, várjatok egy percet - szólt utána Lupin. - Szeretnék beszélni veletek.
A két Potter engedelmesen megállt. Lupin egy kendőt terített a bicegóc dobozára.
- Hallottam, mi történt a meccsen - szólt, miközben sorban elhelyezte könyveit az aktatáskájában. Először Harryre nézett. - Szörnyű, ami a seprűddel történt. Meg lehet javítani?
- Nem - felelte Harry. - A fűzfa ripityára törte.
Lupin együttérzően sóhajtott.
- A fúriafüzet abban az évben ültették, amikor én elsős voltam. Sokáig azt játszottuk, hogy ki meri megfogni a törzsét. De aztán egy Davey Gudgeon nevű fiúnak a fa majdnem kiverte a szemét, és akkor megtiltották, hogy a közelébe menjünk. Egy seprűnek ma már semmi esélye ellene.
- Azt is hallotta, hogy bejöttek a dementorok? - kérdezte óvatosan Lucy.
Lupin ránézett.
- Igen, hallottam. Dumbledore professzor olyan mérges volt, mint talán még soha. A dementorok egy ideje zúgolódnak… Nem tetszik nekik, hogy Dumbledore kitiltotta őket az iskolából… Miattuk ájultatok el, igaz?
- Igen - bólintott Harry.
Lucy kicsit habozott, azután kitört belőle a kérdés, ami őt is és Harryt is foglalkoztatta:
- De miért? Miért vannak ilyen hatással ránk? Talán…
- Ennek semmi köze a gyengeséghez - vágott a szavába Lupin, mintha olvasott volna a gondolataiban. - A dementorok azért gyakorolnak rátok erősebb hatást, mint másokra, mert másoknak nincsenek olyan borzalmas emlékeik, mint nektek.
Bágyadt téli napsugár sütött be a terembe, fényében megcsillantak Lupin ősz hajszálai fiatal arca felett.
- A dementorok a legvisszataszítóbb lények közé tartoznak, akiket valaha a hátán hordott a föld. Amerre járnak, kiszívják a levegőből a békét, a reményt és a boldogságot. Még a muglik is megérzik a jelenlétüket, pedig számukra láthatatlanok. Ha túl közel mentek egy dementorhoz, kiszippant belőletek minden kellemes érzést, minden boldog emléket. A dementor, ha megteheti, addig élősködik rajtatok, amíg olyanná nem váltok, mint ő maga: lelketlenné és gonosszá. Kiszipolyoz, s végül nem marad bennetek más, csak a legszörnyűbb emlékeitek. A ti legszörnyűbb emléketektől pedig bárki elájulna. Nincs hát miért szégyenkeznetek.
- Valahányszor a közelünkbe jönnek - Lucy elszorult torokkal meredt maga elé -, azt halljuk, ahogy Voldemort megöli az édesanyánkat.
Lupin két keze elindult a levegőben, mintha meg akarná ragadni Lucy és Harry vállát - de a mozdulat félbemaradt. Egy pillanatig mindhárman hallgattak, azután…
- Miért kellett bejönniük a pályára? - csattant fel keserűen Harry.
- Megéheztek - felelte tárgyilagosan Lupin, és bekattintotta aktatáskája zárját. - Dumbledore nem engedi be őket az iskolába, így hát nem jutnak táplálékhoz… A stadionban összegyűlt tömeg túl nagy csábítást jelentett számukra. Az a nagy izgalom… a sok heves érzés… nekik ez olyan, mint másnak egy ünnepi lakoma.
- Azkaban borzalmas hely lehet - dünnyögte Harry.
Lupin komoran bólintott.
- Maga az erőd egy kis szigeten van, messze kint a tengeren. A rabok azonban akkor sem tudnának megszökni, ha nem állnák falak és hullámok az útjukat, a saját fejükbe vannak bezárva, hisz egyetlen derűs gondolatuk sincs. A többségük néhány hét alatt megőrül.
- Sirius Black mégis megszökött - mondta elgondolkozva Lucy. - Kitört a bűvkörükből…
Az aktatáska lecsúszott az asztalról, Lupin gyorsan lehajolt, és elkapta.
- Igen - szólt felegyenesedve. - Black bizonyára rájött, hogyan lehet legyőzni őket. Nem hittem volna, hogy ez lehetséges. A dementorok állítólag a varázserőt is kiszívják az emberből…
- De hát a tanár úrnak is sikerült elkergetnie azt a dementort a vonaton - kapta fel a fejét Harry.
- Igen, vannak bizonyos önvédelmi varázslatok - bólintott Lupin. - De az a dementor egyedül volt. Minél többen vannak, annál nehezebb a védekezés.
- Milyen védővarázslat hat ellenük? - kérdezte mohón Lucy. - Megtanítja nekünk?
- Nem mondhatnám, hogy túl jól értek a dementorok távol tartásához, Lucy. Épp ellenkezőleg…
- De ha a dementorok a következő meccsen is megjelennek, védekeznem kell ellenük - szólalt meg Harry is. - És bármikor jól jöhet, ha beléjük futunk.
- Kérem, tanár úr! - könyörgött csillogó szemekkel Lucy. - Tanítsa meg nekünk!
A két testvér eltökélt arccal nézett Lupinra. A professzor néhány pillanatig habozott, majd így szólt:
- Nos… nem bánom. Megpróbálok segíteni nektek. De csak a karácsonyi szünet után láthatunk hozzá. Az ünnepekig be vagyok táblázva. Sajnos elég rossz időpontot választottam a betegeskedésre.
Lupin dementorellenes tanfolyamának ígérete, a remény, hogy talán soha többet nem kell hallania édesanyjuk sikolyait, és az a tény, hogy a Hollóhát lesöpörte a pályáról a Hugrabugot a november végi meccsükön - nos, mindez sokat javított Harry és Lucy kedélyállapotán. A Griffendélnek még mindig volt esélye a kviddicskupa elnyerésért, bár több mérkőzést nem veszíthettek el. Harry beszámolói szerint Wood visszanyerte mániákus lelkesedését, s minden addiginál keményebb edzéseket tartott a csapatnak a december elejére is áthúzódó cudar, nedves időben. Lucy többé színét se látta dementornak az iskola területén, Dumbledore haragja látszólag meggyőzte a csuklyásokat, hogy jobb, ha a parkon kívül maradnak.
Két héttel a téli szünet kezdete előtt az ég egyik napról a másikra vakító, opálos fehér színt öltött, és reggelre csillogó dér lepte be a park felázott füvét. A kastélyban egy csapásra karácsonyi hangulat támadt. Flitwick professzor, a bűbájtan tanár terme egyszerre megtelt apró lámpákkal, amelyekről kiderült, hogy igazi, röpködő tündérkék. A diákok lelkesen tervezgették, mi mindent fognak csinálni a téli szünetben. Ron és Hermione úgy döntöttek, hogy a Roxfortban maradnak (Lucy számára ez nem is volt kérdés). Ron kijelentette, hogy nem bír ki két hetet enyhén szólva nagyképű bátyjával, Percyvel, Hermione pedig a rengeteg tanulnivalóra hivatkozott, de sem Lucy, sem Harry nem dőlt be a meséiknek; tudták, hogy barátaik nem akarják egyedül hagyni őket, s ezért nagyon hálás volt nekik.
Harry kivételével mindenki örült a hírnek, hogy az iskolavezetés a szünet előtti utolsó hétvégére újabb roxmortsi kirándulást engedélyezett.
- Ott megvehetjük az összes karácsonyi ajándékot! - lelkendezett Hermione. - Anya és apa el fognak ájulni, ha kapnak egy csomag mentolos fogselyemcukrot a Mézesfalásból!
Mivel Lucy - ígéretéhez híven - a mostani alkalommal sem akart lemenni Roxmortsba Harry nélkül, így ismét a Potter testvérek voltak az egyetlen harmadikosok, akik otthon maradnak. Harry kölcsönkérte Woodtól A seprűk világacímű könyvét, majd Lucy és Harry elhatározták, hogy a szombati napot a különböző márkák tanulmányozásával fogják tölteni. A fiú balesete óta az egyik iskolai seprűt használta az edzéseken, az ősrégi Meteor azonban nagyon lassú volt, ráadásul rángatott. Mindenképp be kellett szereznie egy új seprűt magának. Ráadásaul Lucy is úgy döntött, itt az ideje, hogy neki is saját seprűje legyen és elkezdjen készülődni a jövő évre, amikor már üresedés is lehet a csapatban.
Szombaton reggeli után Harry és Lucy elbúcsúztak köpenybe és sálba burkolódzott barátaiktól, azután elindultak felfelé a márványlépcsőn, hogy visszatérjenek a Griffendél-toronyba. A kastély csendes és kihalt volt, s az ablakokon túl szállingózó hópelyhek kivételével közel s távol semmi sem mozdult.
- Pszt! Lucy! Harry!
Harry és Lucy hátrafordultak a harmadik emeleti folyosón. Egy púpos, félszemű boszorka szobra mögül Fred és George pislogtak rájuk.
- Mit csináltok itt? - csodálkozott Harry. - Hogyhogy nem vagytok Roxmortsban?
- Egy kis előkarácsonyt jöttünk tartani nektek - felelte kacsintva Fred. - Menjünk be oda…
A szobortól balra nyíló üres tanterem felé mutatott. Harry és Lucy követték az ikreket a terembe. George csendben becsukta az ajtót, majd csillogó szemmel a testvérpárhoz fordult.
- Előkarácsonyi ajándékot kaptok tőlünk - szólt. - Elsősorban Lucynak szántuk, de miután téged is megismertünk, Harry, megváltoztattuk a döntésünket, így kettőtöknek jár az ajándék.
Fred benyúlt talárja belső zsebébe, ünnepélyes mozdulattal előhúzott egy nagy, megsárgult pergamentekercset, majd széthajtva letette azt az egyik padra. A lap teljesen üres volt. Harry és Lucy kérdő tekintettel néztek az ikrekre - Lucy arra gyanakodott, hogy megint valami tréfán törik a fejüket.
- Ez meg mi? - kérdezte.
- Ez, Lucy, a sikerünk titka - jelentette ki George, és nagy büszkén megveregette a lapot.
- Fájó szívvel válunk meg tőle - tette hozzá Fred -, de beláttuk, hogy nektek nagyobb szükségetek van rá, mint nekünk.
- Különben is, már kívülről tudjuk - mondta George. - Rátok hagyományozzuk. Mi most már nélküle is elboldogulunk.
- Mit kezdjünk egy ócska pergamenlappal? - értetlenkedett Harry.
- Még hogy ócska pergamenlap! - Fred olyan fájdalmas grimaszt vágott, mintha Harry a legszentebb érzelmeibe tiport volna bele. - Magyarázd el, George!
- Nos… elsőéves korunkban… mikor még mit sem sejtő, ártatlan gyermekek voltunk…
Lucy horkantva felnevetett. Pontosan tudta, hogy Fred és George sosem voltak ártatlannak nevezhetők.
- …mindenesetre ártatlanabbak voltunk, mint most… szóval elsőéves korunkban egyszer volt egy kis összezörrenésünk Friccsel.
- Eldobtunk egy trágyagránátot a folyosón, és ez valamiért zavarta őt.
- Ezért becipelt minket a szobájába, és elkezdte a szokásos fenyegetőzést…
- …büntetőfeladat…
- …kizsigerelés…
- …mi pedig egészen véletlenül észrevettük, hogy a kartotékszekrény egyik fiókján ez áll: Különösen veszélyes elkobzott tárgyak.
- Csak azt ne mondjátok, hogy… - vigyorodott el Harry.
- Te mit csináltál volna a helyünkben? - vonta meg a vállát Fred. - George eldobott még egy trágyagránátot, hogy elterelje Frics figyelmét, én meg kihúztam a fiókot, és ezt találtam benne.
- Nem volt olyan nagy ügy - legyintett George. - Szerintem Frics nem is tudta, hogyan működik. Persze biztos gyanította, mi az, különben nem kobozta volna el.
- És ti tudjátok, hogyan működik? - kérdezte Lucy felvont szemöldökkel.
- De még mennyire - vigyorgott Fred. - Ettől a kis gyönyörűségtől többet tanultunk, mint az összes tanártól együtt véve.
- Most már tényleg kíváncsi vagyok - csóválta fejét Lucy, és a gyűrött pergamenlapra nézett.
- Nagyon helyes - kuncogott Fred.
Elővette a varázspálcáját, megérintette vele a pergament, és így szólt:
- Esküszöm, hogy, rosszban sántikálok.
Abból a pontból, ahol Fred pálcája hozzáért a pergamenlaphoz, hajszálvékony tintapatakok sokasága tűnt fel, s futott szét minden irányba. A vonalkák pókhálószerűen szétterjedtek a lapon, itt-ott egybefutottak, máshol keresztezték egymást, s végül az egész pergament megtöltötték kusza vonalakkal. Ezzel egy időben a lap tetején nagy, cirkalmas, zöld betűk rajzolódtak ki:
A Bűbájos Bajkeverők Kelléktára büszkén prezentálja Holdsáp, Tapmancs, Féregfark és Ágas urak művét:
A TEKERGŐK TÉRKÉPE
A pergamenlap, mint neve is mutatta, egy térkép volt - méghozzá a Roxfort-kastély és - birtok térképe. Azonban nem ez tette igazán különlegessé, hanem a rajzon mozgó apró tintapötty-alakok, melyek mindegyikéhez egy hangyányi betűkkel írt név tartozott. Harry és Lucy ámulattal hajoltak a térkép fölé. A bal felső sarokban mozgó feliratos pötty azt jelezte, hogy Dumbledore professzor fel-alá sétál az irodájában, Mrs. Norris, a gondnok macskája a második emeleten járőrözött, Hóborc, a kopogószellem pedig épp a trófeateremben ugrabugrált. Ahogy Lucy az ismerős folyosókat fürkészte, még valami a szemébe ötlött.
A térképen egy sor olyanjárat is fel volt tüntetve, amelyeknek a létezéséről nem is tudott.
- Ezek Roxmortsba vezetnek - magyarázta Fred, s ujjával az egyik vonalra bökött. - Összesen hét ilyen alagút van. Frics erről a négyről tud… de szinte biztos, hogy ezeket csak mi ismerjük. Az, amelyik a negyedik emeleti tükör mögül indul, kiesik. Sokáig azt használtuk, de tavaly télen beomlott. Ezen pedig szerintem még soha senki nem ment végig, mert a bejárata a fúriafűz tövében van… Viszont ez itt, ez egyenesen a Mézesfalás pincéjébe vezet. Ezerszer végigmentünk már rajta. És amint látjátok, itt indul, közvetlenül az ajtó mellett - a bejárat a félszemű banya púpja.
Fred megsimogatta a térképet.
- Holdsáp, Tapmancs, Féregfark és Ágas urak - szólt elérzékenyülten. - Örökké hálásak leszünk nektek.
George ünnepélyesen rábólintott.
- Négy nemes férfiú, a csínytevők újabb nemzedékeinek önzetlen pártfogói.
- Ez minden - vigyorodott el Fred. - Ja, és még valami: használat után ne felejtsétek el kikapcsolni a térképet…
- Különben bárki megnézheti - tette hozzá George.
- Csak üssetek rá a pálcátokkal, mondjátok, hogy "Csíny letudva!", és a térkép nyomban eltűnik.
- Használjátok egészséggel, ifjú Lucy és ifjú Harry - szólt Fred, Percy fellengzős stílusát utánozva. - Aztán nehogy jót halljunk felőletek!
- Találkozunk a Mézesfalásban - búcsúzott George. Azzal az ikrek vigyorogva elsiettek.
Harry és Lucy tétován nézegették a titokzatos térképet. Mrs. Norris tintapöttye befordult balra, és megállt, hogy megszagoljon valamit a földön.
- Ha Frics tényleg nem tud a járatról… - kezdte Harry.
- És így nem is kellene elhaladnunk a dementorok mellett - mondta Lucy. - Akkor ez az egész mindent megváltoztat.
- Most egyelőre mindketten használjuk az alagutat, hiszen te nem a többiekkel mentél le - jelentette ki Harry. Szemében elszánt fény csillogott. - De a következő alkalommal te is mehetsz Ronnal és Hermionéval, én meg megyek az alagúton.
- Nem lesz jó, sejteni fogják, hiszen eddig mindig veled maradtam - rázta a fejét Lucy. - De erről majd a következő alkalommal. Most siessünk, mielőtt Frics vagy Mrs Norris erre tévednének.
Harry összecsavarta a térképet, elrejtette a talárjában, majd mindketten a terem ajtajához léptek. Lucy kilesett a folyosóra.
- Sehol senki - suttogta. - Gyere!
A testvérpár gyorsan beosont a félszemű boszorka szobra mögé.
- És most? - kérdezte Harry.
- Vedd elő a térképet és nézzük meg, mit mondd - szólt Lucy, miközben a folyosót fürkészte.
Némi matatás után Harry kinyitott a pergament.
- Nézd, itt vagyunk! - mutatott lelkesen a térképre. Azon két újabb tintapötty jelent meg, „Harry Potter" és „Lucy Potter" felirattal. A pötty-alakok a harmadik emeleti folyosó közepe táján álltak, pontosan ott, ahol ők maguk. Most Harry őrködött, míg Lucy alaposabban szemügyre vette pötty-alteregójukat. Azok közül Harryé ugyanúgy őrködött, míg a sajátja mintha a boszorkány szobrát ütögette volna egy miniatűr varázspálcával. Gyorsan elővette saját pálcáját, és megkocogtatta vele a szobrot. Semmi nem történt. Újra a térképre nézett. A pötty-Lucy mellett parányi szövegbuborék tűnt fel. Egyetlen szó állt benne: Dissendium.
- Dissendium! - suttogta Lucy, s újra rákoppintott a szoborra.
Abban a szempillantásban megnyílt a boszorkány púpja. Épp csak akkora rés támadt rajta, amekkorán egy sovány ember befér. Harry és Lucy még egyszer ellenőrizték, hogy nem közeledik-e valaki a folyosón, aztán Harry eltette a térképet, és fejjel előre egymás után bemásztak a nyíláson.
Jó ideig lefelé siklottak egy kőcsúszdának tűnő hosszú vályúban, majd egy huppanással megálltak, s akkor már hideg, nedves földet éreztek a tenyerük alatt. Felálltak és körbefordultak, de semmit sem láttak a koromsötétben.
- Lumos! - motyogták egyszerre, mire pálcájuk hegyén apró láng gyulladt ki. Most már látták, hogy egy szűk, földbe vájt alagútba kerültek.
- Még sosem éreztem ilyen élettel telinek magam - jelentette ki Lucy vidáman.
- Pedig jó párszor jártunk már tilosban - mosolygott Harry is, majd előhúzta a térképet, és megérintette a pálcájával. - Csíny letudva - mondta.
A pergamenről nyomban eltűntek a vonalak és a pöttyök. Harry gondosan összehajtotta és a talárja zsebébe rejtette. Ezután az izgalomtól szaporán dobogó szívvel elindultak a sötét járatban.
Az alagút olyan kanyargós volt, mintha egy óriási üregi nyúl vájta volna magának. A két Potter botladozva bár, mégis szapora léptekkel haladt benne, pislákoló pálcájukkal világítva meg az utat. A járat végtelenül hosszúnak tűnt, de a gyerekek előtt ott lebegett a Mézesfalás képe, s ez erőt adott nekik.
Úgy érezték, már vagy egy órája gyalogolnak, amikor az alagút végre emelkedni kezdett. Összeszedték maradék erejüket, s még jobban megszaporázták lépteiket.
Újabb tíz perc elteltével egy ódon kőlépcsőhöz értek, amelynek teteje a sötétbe veszett. Óvatos, nesztelen léptekkel elindultak felfelé a megsüllyedt, ferde fokokon. Száz lépcsőfok, kétszáz lépcsőfok… már nem is számolták, csak arra figyeltek, hogy ne csapjanak zajt… s akkor egyszerre egy nagy puffanás hallatszott: Harry feje valami keménybe ütközött.
Az akadály egy csapóajtónak tűnt. Harry fájós fejét dörzsölgetve előre engedte Lucyt, aki fülelni kezdett. Mivel odafönt csend volt, résnyire felnyitotta a csapóajtót, és kilesett alóla.
Az ajtó egy faládákkal és dobozokkal teli pincébe nyílt. A két testvér felmászott az utolsó lépcsőfokokon, majd Lucy csendesen lehajtotta maguk után a csapóajtót. Az olyan tökéletesen belesimult a poros fapadló deszkái közé, hogy jóformán lehetetlen volt észrevenni. Lábujjhegyen elindultak a pincéből kivezető falépcső felé. Most már jól kivehető hangokat hallott, többek között csilingelést és egy nyíló, majd csukódó ajtó zaját.
Tétovázva megálltak, s egymásra nézve töprengtek, hogy mitévők legyenek. Ekkor azonban egy sokkal közelebbi zár kattanása ütötte meg a fülüket: valaki kinyitotta a pinceajtót.
- Egy doboz gumicsigát is felhozhatsz, drágám - csendült egy női hang. - Lassan az is elfogy.
A falépcső tetején két láb jelent meg. Harry és Lucy besurrantak egy terjedelmes láda mögé, s megvárták, amíg a léptek elhaladnak mellettük. Hallották, hogy a lábak tulajdonosa a szemközti falnál matat. Lucy érezte, hogy ilyen lehetőségük nemigen lesz több…
Egy egymásra pillantás után előbújtak rejtekhelyükről, és zajtalanul felosontak a lépcsőn. Lucy hátrapillantva egy előregörnyedő férfi széles hátát és kopasz fejét pillantotta meg. Végül elérték a pinceajtót, s mikor egymás után kioldalaztak rajta, a Mézesfalás pultja mögött találták magukat. Gyorsan lehúzódtak, elindultak jobb felé, majd néhány lépés után felegyenesedtek.
A Mézesfalás zsúfolva volt roxfortosokkal, így senkinek nem tűnt fel hirtelen felbukkanásuk. Harry és Lucy sóhajtottak egyet, egymásra vigyorogtak, majd elindultak megkeresni Ront és Hermionét. Közben ámulva nézegették a polcokat.
- Vajon milyen arcot vágna Dudley, ha látná, hova kerültünk - jegyezte meg Harry nevetve.
- Sajnos ő mindebből kimarad - nevetett Lucy is.
Az üzlet hosszú polcain a világ legínycsiklandozóbb nyalánkságai sorakoztak: kövér, krémes nugátok, csillogó, rózsaszín kókuszjégkrém kockák, nagy, mézszínű karamelltömbök és százféle csokoládé, csinos oszlopokba tornyozva. Egy nagy hordó színültig tele volt Bogoly Berti féle Mindenízű Drazséval, egy másik pedig Bűvös Bizserével (levitációs pezsgőcukorral). Külön polcot foglaltak el a „speciális effektus" édességek: Drubli Legjobb Fúvógumija (amiből búzavirágkék gömbök áradtak, melyek napokig nem pukkadtak ki), a furcsa, cérnaszerű mentolos fogselyemcukor, a parányi, fekete borsbogyó („Garantáltan tüzes lehelet!"), a Mirelit Egér („Vacog és cincog tőle a fogad!"), a varangy alakú mentolkrémes minyon („Élethűen ugrál a gyomrodban!"), a karcsú cukorpennák és a robbanócukorkák.
Harry és Lucy épp átfurakodtak egy csapatnyi hatodikos között, mikor megpillantották Ront és Hermionét. Barátaik a "Különleges ízek" feliratú polc előtt álltak, s a vérízű nyalókákat nézegették. Egy újabb közös pillantás után Harry és Lucy vigyorogva odalopóztak mögéjük.
- Fúj, nem, Harry és Lucy nem örülnének ennek - fanyalgott Hermione. - Szerintem ezt csak a vámpírok szeretik.
- Na és ehhez mit szólsz? - vigyorgott Ron, s egy üveg Csótánycsokrot dugott Hermione orra alá.
- Ennek se örülnének - szólt közbe Lucy.
Ron kis híján elejtette az üveget.
- Lucy! - sikkantotta Hermione. - Harry! Ti hogy kerültök ide!? Hogy tudtatok… és merre…
- Tyűha! - álmélkodott Ron. - Ti megtanultatok hoppanálni!
- Dehogy tanultunk! - nevetett Harry, majd fojtott hangon, hogy a hatodikosok ne hallják, elmesélte, hogyan kapta meg ő és Lucy Fredtől és George-tól a Tekergők Térképét.
- Nekem bezzeg soha nem adták kölcsön! - háborgott Ron. - Pedig én a testvérük vagyok!
- Miért, azt hiszed, Lucyék meg akarják tartani!? - Hermione olyan arcot vágott, mintha még az ötletet is nevetségesnek tartaná. - Természetesen odaadják McGalagony professzornak. Igaz?
- Dehogy adjuk! - vágta rá Lucy és Harry.
- Te lány! Neked elment az eszed! - méltatlankodott Ron. - Lemondani egy ilyen kincsről!?
- Ha leadjuk McGalagonynak - fejtette ki Lucy -, meg kell mondanunk neki, honnan szereztük. És persze Frics is megtudná, hogy Fred és George tőle lopták.
- De hát gondoljatok Sirius Blackre! - makacskodott Hermione. - Lehet, hogy egy olyan úton jár be a kastélyba, ami rajta van a térképen! Meg kell mutatnunk a tanároknak!
- Ezeken az alagutakon nem juthatott be - vetette ellen Harry. - A térképen hét titkos járat van feltüntetve. Fred és George azt mondták, Frics négyet már felfedezett. A maradék három közül az egyik beomlott, a másikból pedig a fúriafűz alatt kell kimászni, úgyhogy az se jöhet szóba. A harmadik, amelyiken mi jöttünk… annak itt van a bejárata a pincében, de nem lehet észrevenni, csak ha tudja az ember, hol keresse…
Harry elbizonytalanodott. Ron azonban jelentőségteljesen megköszörülte a torkát, és az édességbolt ajtaján függő pergamenlapra mutatott.
A MÁGIAÜGYI MINISZTÉRIUM HIRDETMÉNYE
Felhívjuk a lakosság és a látogatók figyelmét, hogy Roxmorts község utcáin minden nap napnyugta után dementorok teljesítenek járőrszolgálatot. Az intézkedés Roxmorts lakóinak biztonságát szolgálja, és Sirius Black elfogásáig marad érvényben. A fenti okból mindenkinek azt tanácsoljuk, hogy igyekezzen napnyugta előtt végezni a bevásárlással.
Boldog karácsonyt!
- Na látjátok! - súgta barátainak Ron. - Kötve hiszem, hogy Black betör a Mézesfalásba, miközben Roxmorts utcáin nyüzsögnek a dementorok. Mellesleg, Hermione, a tulaj és a felesége meghallanák, ha éjjel bejönne ide valaki. Itt laknak közvetlenül a bolt fölött.
- Jó, de… de… - Hermione újabb érveken törte a fejét. - Harrynek és Lucynak akkor se lett volna szabad engedély nélkül lejönniük Roxmortsba!
- Nekem van engedélyem - szúrta közbe Lucy.
- De úgy tudják, hogy elvileg a kastélyban maradtál! - kontrázott Hermione. - Ha észrevesznek titeket, nagyon megjárhatjátok. És most nappal van. Mi lesz, ha Sirius Black épp ma lopózik be a faluba? Épp most?
- Akkor is csodálnám, ha kiszúrná Harryt és Lucyt. - Ron az ablak felé bökött a fejével. Odakint nagy, sűrű pelyhekben esett a hó. - Nemsokára karácsony van, Hermione. Harry és Lucy is megérdemelnek egy kis kikapcsolódást.
Hermione az ajkába harapott, és roppant aggódó arcot vágott.
- Beárulsz minket a tanároknak? - vigyorgott Harry.
- Jaj, dehogyis… De komolyan, Harry, nem kellene…
- Láttátok már a Bűvös Bizserét? - Ron karon ragadta Harryt, és magával vonszolta a Bizserék hordójához. - Hát a gumicsigákat? És a Sav-a-júj cukrot? Hétéves koromban Fred megkínált eggyel, és a cukor lyukat égetett a nyelvemen. Emlékszem, anya a seprűnyéllel náspángolta el Fredet… - Ron révedezve nézte a Sav-a-júj cukros dobozt. - Mit gondoltok, Fred bekapna egy szemet a Csótánycsokorból, ha azt mondanám neki, hogy földimogyoró?
- Sokkal jobban ismeri az édességeket, mint hinnéd, Ron - szólalt meg Lucy nevetve. - Ő évek óta ilyen tréfákkal keseríti meg a gyanútlanok életét.
Néhány perccel később, miután Ron és Hermione kifizették édességeiket, mindannyian elhagyták a Mézesfalást, és útnak indultak a hóförgetegben.
Roxmorts úgy festett, mint egy életre kelt karácsonyi képeslap. A zsúpfedelű házikókra és kis üzletekre friss hótakaró borult, minden ajtót magyalkoszorú díszített, s a fák ágain elvarázsolt gyertyák világítottak.
Harry és Lucy megborzongtak, barátaikkal ellentétben ők nem hozták magukkal a téli köpönyegüket. A süvítő szélben fejüket leszegve baktattak végig a falu főutcáján, Ron és Hermione fülig beburkolóztak a sálukba, és a szelet túlkiabálva sorolták a nevezetességeket.
- Az ott a postahivatal…
- Arra van Zonko Csodabazára…
- Felmehetnénk a Szellemszálláshoz…
- Jobb ötletem van - mondta vacogva Ron. - Igyunk egy forró vajsört a Három Seprűben!
Lucy, aki addigra csontig fagyott, kapva kapott az ötleten. Átvágtak hát az utca túloldalára, s hamarosan megérkeztek a kis fogadóhoz.
Odabent tömeg, zsivaj, izzasztó meleg és sűrű füst fogadta őket. A csinos arcú, dúskeblű kocsmárosné épp egy csoport nagyhangú táltost szolgált ki a bárpultnál.
- Ő Madam Rosmerta - magyarázta Ron. - Majd én megrendelem az italainkat - tette hozzá, kissé elpirulva.
Harry, Lucy és Hermione továbbindultak a kocsma füstbe burkolózó mélye felé. Az ablak és a kandalló mellett álló karácsonyfa között találtak is egy szabad asztalt. Ron öt perc múlva bukkant fel, kezében négy kupa, gőzölgő vajsörrel.
- Boldog karácsonyt! - emelte fel vidáman a saját kupáját.
Lucy kortyolni kezdte a meleg italt. Soha életében nem ivott még ehhez fogható finomságot. Ráadásul a vajsör egy szempillantás alatt a lábujja hegyétől a feje búbjáig átmelegítette.
Ekkor hűvös légvonat csapott az arcába. A Három Seprű ajtaja ismét kinyílt. Lucy a kupa pereme fölött a bejárat felé pislogott - s nyomban félrenyelt.
A kinti hóförgetegből McGalagony alakja bontakozott ki. Nyomában Flitwick professzor lépett a kocsmába, őt pedig Hagrid követte, aki élénk beszélgetésbe merült egy neonzöld keménykalapot és hajszálcsíkos köpenyt viselő, pocakos férfival. Ez utóbbiban Lucy nyomban felismerte Cornelius Caramel mágiaügyi minisztert.
Ron és Hermione gondolkozás nélkül rávetették magukat Harryre és Lucyra, és letuszkolták őket az asztal alá. Lucy és Harry vajsörtől csöpögő arccal szorongatták kiürült kupájukat, s búvóhelyükről figyelték a négy pár láb mozgását. A három tanár és Caramel a bárpulthoz léptek, majd kisvártatva elindultak - egyenesen feléjük.
Hermione kinyújtotta a pálcáját Harry feje fölött és ezt suttogta:
- Mobiliarbus!
A mellettük álló karácsonyfa néhány centire a levegőbe emelkedett, és elindult balra. Mikor az asztaluk elé ért, halk puffanással lezuttyant, eltakarva őket a közeledők szeme elől. Lucy kilesett a fa alsó ágai között, s látta, hogy az övékkel szomszédos asztal mellett megmozdulnak a székek. Azután halk nyögéseket és sóhajokat hallott - a tanárok és a miniszter leültek.
Kisvártatva két türkizkék, tűsarkú cipőbe bújtatott láb lépett a szomszéd asztalhoz, és Lucy egy nő hangját hallotta:
- Egy kis pohár violalikőr…
- Én kérem - szólt McGalagony.
- Két liter forralt mézbor…
- Ide nekem, Rosmerta! - hallatszott Hagrid hangja.
- Meggyszörp és szódavíz jéggel és ernyővel…
- Mmmm! - Flitwick professzor sóvárogva cuppogott. - Ezek szerint a ribizlirum az öné, miniszter úr.
- Köszönőm, Rosmerta kedves - fuvolázta Caramel. - Mindig nagy öröm számomra, ha láthatom magácskát. Meghívhatjuk egy italra? Üljön le hozzánk, ha van ideje…
- Köszönöm, miniszter úr.
A türkizkék tűsarkak eltipegtek, majd nemsokára visszatértek. Lucy szíve a torkában dobogott. Gondolhatott volna rá, hogy a tanároknak is ez a szünet előtti utolsó hétvégéjük. Vajon meddig fognak ott ülni? Neki és Harrynek még valahogy be is kell lopózniuk a Mézesfalásba, ha még napnyugta előtt vissza akarnak érni az iskolába… Hermione lába nyugtalanul toporogni kezdett mellette.
- No és mi szél hozta ide mifelénk, miniszter úr? - csendült Madam Rosmerta hangja.
Caramel pocakja kissé jobbra, majd balra fordult, jelezve, hogy a miniszter körülnézett - talán meg akart bizonyosodni róla, hogy senki nem hallja őket.
- Mi más, mint Sirius Black - felelte fojtott hangon. - Felteszem, kegyed is hallott róla, mi történt Halloweenkor az iskolában.
- Hallottam pletykálni ezt-azt - ismerte be Madam Rosmerta.
- Szétkürtölted az egész kocsmában, Hagrid? - bosszankodott McGalagony.
- Ön szerint Black még mindig a környéken bujkál, miniszter úr? - suttogta Madam Rosmerta.
- Biztos vagyok benne - felelte komoran Caramel.
- Tudja, hogy a dementorok már kétszer is razziát tartottak a kocsmában? - panaszolta Madam Rosmerta, nénei szemrehányással a hangjában. - Elriasztják a vendégeimet. Nem tesz jót az üzletnek, hogy itt őgyelegnek, miniszter úr.
- Én se kedvelem őket, Rosmerta kedves - felelte feszengve Caramel. - De sajnos szükség van rájuk… Éppen most találkoztam néhánnyal. Roppant dühösek Dumbledore-ra - a professzor nem engedi be őket az iskola területére.
- Még szép, hogy nem - méltatlankodott McGalagony. - Hogy tudnánk tanítani, ha azok a szörnyetegek ott keringenének a gyerekek körül?
- Egyetértek! - sipította a kis Flitwick professzor, kurta lábát lóbálva.
- Akárhogy is, óvatosnak kell lennünk - szögezte le Caramel. - A dementorok megvédenek minket valakitől, aki még náluk is gonoszabb… Valamennyien tudjuk, hogy Black mi mindenre képes…
- Én még mindig alig tudom elhinni róla - jegyezte meg tűnődve Madam Rosmerta. - Sirius Black volt az utolsó, akiről feltételeztem volna, hogy képes átállni a sötét oldalra… Ismertem, amikor még roxfortos diák volt. Ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy gonosztevő lesz belőle, biztos nem adtam volna több mézbort az illetőnek.
- És magácska még a felét se tudja, Rosmerta - morogta Caramel. - A legszörnyűbb tettéről még ma is csak kevesen tudnak.
- A legszörnyűbb tettéről?! - Madam Rosmerta hangjában élénk kíváncsiság csendült. - Úgy érti, szörnyűbb dolgot is csinált, mint hogy megölte azt a sok szerencsétlen embert?
- Pontosan úgy értem - felelte sötéten Caramel.
- Nem tudom elhinni. Mi lehet szörnyűbb egy ilyen gyilkosságnál?
- Azt mondta, emlékszik még rá diákkorából - szólt McGalagony. - Arra is emlékszik, hogy ki volt a legjobb barátja?
- Hogyne emlékeznék! - nevetett Rosmerta. - Hisz mintha össze lettek volna nőve. Hányszor ültek itt nálam… Istenem, mennyit nevettünk. Az volt csak a páratlan páros! Sirius Black és James Potter!
Harry és Lucy kupája koppanva landolt a padlón. Ron figyelmeztetően belerúgott barátaiba.
- Pontosan - folytatta McGalagony. - Black és Potter. A kis csapat két főkolomposa. Meg kell hagyni, mindkettő nagyon értelmes gyerek volt - kivételesen értelmesek. De hogy a Roxfortba azóta se járt két akkora csibész, mint ők, az is biztos.
- Na várjunk csak - kuncogott Hagrid. - Fred és George Weasley azért felvehetik velük a versenyt.
- Black és Potter olyanok voltak, mint egy testvérpár! - cincogta Flitwick professzor. - Elválaszthatatlanok!
- Hát persze - szólt Caramel. - Potter az összes barátja közül Blackben bízott meg a legjobban, s ez azután sem változott, hogy kikerültek az iskolából. Mikor James feleségül vette Lilyt, Black volt a násznagy, és később ő lett Harry és Lucy keresztapja is. Ezt persze sosem mondtuk el a gyerekeknek. Képzelhetik, mennyire felkavarná őket, ha megtudnák.
- Azért, mert Black átállt Tudjaki oldalára? - suttogta Madam Rosmerta.
- Rosszabbat is tett annál, kedvesen… - Caramel még jobban lehalkította a hangját, s szinte motyogva folytatta. - Potterék ugyanis annak idején tudomást szereztek róla, hogy Tudjukki feni rájuk a fogát. Dumbledore-nak, aki minden erejével harcolt Tudjukki ellen, megbízható kémek jelentették a dolgot, s ő azonnal figyelmeztette Jameset és Lilyt. Azt tanácsolta nekik, hogy rejtőzzenek el. No persze, Tudjukki elől nem volt olyan könnyű elbújni. Dumbledore úgy vélte, hogy a Fidelius bűbájt kell alkalmazniuk.
- Az hogyan működik? - kérdezte Madam Rosmerta a kíváncsiságtól remegő hangon.
Flitwick professzor megköszörülte a torkát.
- A Fidelius roppant bonyolult bűbáj - cincogta. - Az a lényege, hogy egy titkot mágikus úton elrejtünk egy emberi lélek mélyén. Az információ sehol máshol nem lelhető fel, csak a kiválasztott személy, a titokgazda lelkében, így nem is juthat illetéktelenek tudomására - hacsak a titokgazda önszántából ki nem szolgáltatja. Tudjukki akár százszor is tűvé tehette volna a falut, ahol Lily és James rejtőztek, mégse bukkant volna rájuk. Akkor se látta volna meg őket, ha ott áll a szobájuk közepén!
- Ezek szerint Black volt Potterék titokgazdája? - suttogta Madam Rosmerta.
- Természetesen - vette át a szót McGalagony. - James Potter biztosította Dumbledore-t, hogy Black inkább meghalna, semmint hogy beszéljen. Azt mondta, Black maga is el akar rejtőzni… Dumbledorenak mégsem tetszett a dolog. Emlékszem, még azt is felajánlotta Potteréknek, hogy ő maga lesz a titokgazdájuk.
- Black már akkor gyanús volt neki? - hüledezett Madam Rosmerta.
- Biztos volt benne, hogy valaki, aki közel áll Potterékhez, folyamatosan tájékoztatja Tudjukkit a hollétükről - felelte McGalagony. - Mi több, egy ideje gyanította, hogy van köztünk egy áruló, aki információkat szolgáltat ki a sötét nagyúrnak.
- James Potter ennek ellenére ragaszkodott Blackhez?
- Igen - sóhajtott Caramel. - És alig egy héttel azután, hogy elvégezték a Fidelius bűbájt…
- Black elárulta őket? - sikkantott fel Madam Rosmerta.
- Úgy van. Megunta a kettős ügynök szerepét, s arra készült, hogy nyíltan Tudjukki mellé áll. Feltehetőleg Potterék halálának percében akart színt vallani. Azonban, mint tudjuk, a nagyúr alaposan megjárta a kis Potter testvérpárral. Minden hatalmát elvesztette, s menekülnie kellett. Black roppant kínos helyzetbe került, alighogy végre kiállt a mestere mellett, az elbukott. Nem tehetett mást, ő is menekült…
- Az aljas köpönyegforgató! - fakadt ki Hagrid, olyan hangosan, hogy a fél kocsma feléjük fordult.
- Csss! Csendesebben! - figyelmeztette McGalagony.
- Még találkoztam is vele! - háborgott Hagrid. - Én mentettem ki Harryt és Lucyt James és Lily házából, miután meghaltak. Alighogy kihoztam a két szegény kis árvát a romok közül, megjelent Sirius Black a repülő motorbiciklijén. Eszembe se jutott megkérdezni, hogy mit keres ott. Azt se tudtam, hogy ő volt Lily és James titokgazdája. Gondoltam, hallotta a hírt, és odasietett segíteni. Fehér volt, mint a fal, és csak úgy remegett. És tudják, mit csináltam? VIGASZTALTAM A GYILKOS ÁRULÓT!
- Halkabban, Hagrid! - szólt rá McGalagony.
- Honnan tudhattam volna, hogy nem Lilyt és Jameset sajnálja? Tudjukki miatt volt annyira oda! Azt mondja nekem: „Hagrid, bízd rám Harryt és Lucyt. Én vagyok a keresztapjuk, majd én vigyázok rájuk…" Hah! De én parancsot kaptam Dumbledore-tól, hát mondtam Blacknek, hogy nem, Dumbledore azt mondta, Harrynek a nagynénjéékhez kell kerülnie, Lucynak pedig egy viszonylag ismeretlen varázslócsaládnál kell felnőnie. Black erősködött, hogy így meg úgy, de aztán végül beletörődött. Nekem adta a motorját, hogy azon vigyem el a gyerekeket. „Nekem már nem kell", mondta.
- Már akkor feltűnhetett volna, hogy valami nem stimmel. Miért adta nekem a kedvenc motorját? Miért nem kellett már neki? Mert túl feltűnő járgány volt, azért! Tudta, hogy el kell húznia a csíkot, mielőtt a minisztériumban észbe kapnak, és keresni kezdik!
- De mi lett volna, ha rábízom Harryt és Lucyt, eh? Biztos beledobta volna szegényeket a tengerbe. A legjobb barátja fiát és lányát! Hiába, ha egy varázsló átáll a sötét oldalra, attól fogva nem ismer se istent, se embert…
Hagrid befejezte monológját, s a társaság elgondolkozott a hallottakon. Végül Madam Rosmerta törte meg a csendet.
- De nem sikerült kereket oldania - jegyezte meg némi elégtétellel. - A minisztérium emberei már másnap megtalálták.
- Bár úgy lett volna - morogta keserűen Caramel. - De nem mi találtuk meg, hanem a kis Peter Pettigrew - Potterék másik barátja. Semmi kétség, eszét vette a gyász, s mivel tudta, hogy Black volt a Potter család titokgazdája, a nyomába eredt.
- Pettigrew, Pettigrew… - töprengett Madam Rosmerta. - Az a kis kövér fiú, aki folyton ott loholt mögöttük a Roxfortban?
- Hősként tisztelte Blacket és Pottert - mondta McGalagony. - Nem volt olyan tehetséges, mint ők, s én sokszor túl szigorú voltam vele. Gondolhatják, ma már… ma már mennyire bánom. - McGalagony hangja úgy csengett, mintha hirtelen benáthásodott volna.
- Ne eméssze magát, Minerva - vigasztalta Caramel. - Pettigrew hősként halt meg. A szemtanúk - néhány mugli, akiknek persze később kitöröltük az emlékeit - elmesélték, hogyan szorította sarokba Blacket. Sírva rákiáltott: „Lily és James…! Sirius! Hogy tehetted ezt!?" Aztán a pálcája után kapott, de Black gyorsabb volt nála. Az átka apró darabokra szaggatta Pettigrew-t.
McGalagony professzor kifújta az orrát.
- Ostoba fiú… - szólt rekedten. - Mit képzelt… sosem tudott párbajozni… Miért nem bízta a minisztériumra…
- Bizonyisten, ha én kapom el Blacket, nem vesződtem volna a varázspálcával - füstölgött Hagrid. - Puszta kézzel ütöttem volna agyon…
- Nem tudod, mit beszélsz, Hagrid - mordult fel Caramel. - A sarokba szorított Blackkel szemben csak a Varázsbűn-üldözési Kommandó profi pálcatörőinek lett volna esélyük. Én abban az időben a mágikus katasztrófák ügyosztályán dolgoztam, úgyhogy az elsők között siettem a helyszínre. Életem végéig kísérteni fog az a látvány. Az utca közepén olyan mély kráter tátongott, hogy az alja a csatornát érte. Körős-körül holttestek hevertek, és zengett az utca a muglik sikoltozásától. Black meg csak állt és nevetett - s a lába előtt ott hevert mindaz, ami Pettigrew-ból megmaradt… egy véres talár és néhány… néhány darabka…
Caramel hirtelen elhallgatott, s a hangokból ítélve öt ember egyszerre fújta ki az orrát.
- Ennyi a történet, Rosmerta - folytatta kissé rekedten Caramel. - Blacket elvezette a Varázsbűnüldözési Járőrszolgálat húsz embere, Pettigrew pedig megkapta a Bűbáj-rend arany fokozatát - ami talán enyhítette szegény édesanyja fájdalmát. Black Azkabanba került.
Madam Rosmerta mélyet sóhajtott.
- Igaz, hogy Black megőrült, miniszter úr?
- Bár az mondhatnám, hogy igen - felelte Caramel. - Biztos, hogy Tudjukki kudarca kezdetben megzavarta az elméjét. Az az öncélú kegyetlenség, ahogy Pettigrew-val és azokkal a mugli járókelőkkel bánt… épeszű ember nem tesz ilyet. A legutóbbi azkabani szemlém alkalmával viszont megint találkoztam vele. Tudják, Azkabanban a legtöbb fegyenc csak gubbaszt a sötétben, és maga elé mered, vagy legfeljebb motyog magában. Black viszont normálisan viselkedett. Értelmesen beszélt hozzám. Kimondottan nyugtalanító volt. Úgy tűnt, mintha csupán unatkozna. Elkérte az újságomat, azt mondta, meg akarja fejteni a keresztrejtvényt… Megdöbbentő volt látni, hogy mennyire hidegen hagyja a dementorok jelenléte. Pedig ő volt az egyik legszigorúbban őrzött rab. Éjjel-nappal dementorok álltak a cellája előtt.
- És mit gondol, vajon miért szökött meg a börtönből? - kérdezte Madam Rosmerta. - Jesszusom, miniszter úr, csak nem azért, hogy újra összeálljon Tudjakivel?
- Nos, bizonyára ez is szerepel a tervei között - felelte kitérően Caramel - De merem remélni, hogy nem lesz rá alkalma. A magányos és elszigetelt Tudjukki nem jelent túl nagy veszélyt… de ha a legodaadóbb csatlósa visszatérne hozzá… még rágondolni is szörnyű, milyen gyorsan új erőre kapna.
Finom koppanás hallatszott. Valaki letette a poharát az asztalra.
- Nos, Cornelius - szólt McGalagony -, ha maga az igazgató úrral vacsorázik, akkor mi jobb, ha most visszatérünk a kastélyba.
Az asztal körül sorakozó lábak mozgolódni kezdtek. Lucy köpenyszegélyeket pillantott meg, Madam Rosmerta csillogó tűsarkai pedig visszatértek a bárpult mögé. Hamarosan kinyílt a Három Seprű ajtaja, s a tanárokat elnyelte a kavargó hó.
- Harry?... Lucy?
Ron és Hermione arca tűnt fel az asztal alatt. Mindketten a döbbenettől némán bámultak a testvérpárra, akik csak ültek és meredtek maguk elé.
Draco már rég érezte ennyire jól magát. Látni a csalódottságot Potteren és az egész Griffendél csapaton minden pénzt megért neki. Potter seprűjének sorsa pedig mintha a hab lett volna a tortán. Az koronázhatta volna meg a hangulatát, ha a griffendélesek feladják, de nem lehet minden tökéletes.
Az újabb roxmortsi kirándulás előtt természetesen szekálta Potteréket, akik nem mehettek le a faluba. Bár, azt hallotta, hogy Lucy csak azért marad a kastélyban, hogy a bátyját jobb kedvre derítse. Ez a mértékű önfeláldozás már nagyon kezdett Draco idegeire menni. Lucy képtelen leszakadni a bátyjáról? Mégis miért ragaszkodik hozzá ennyire? Miért nem tudja élni a saját életét? Lehetőleg…
Draco úgy érezte, mintha a lelkében egy falba ütközött volna és azt a falat ezzel a gondolattal sikeresen áttörte. Úgy érezte, nagyon gyorsan helyre kell hoznia, mielőtt megengedi magának, hogy a mélyen elnyomott gondolatai a felszínre törjenek.