Chapter 37
A patrónus
Lucy és Harry nem kételkedtek Hermione jó szándékában, ennek ellenére haragudtak a lányra. Néhány röpke óráig a világ legjobb seprűjét mondhatták a magukénak, de Hermione árulkodása miatt most már abban se lehettek biztosak, hogy valaha viszontlátják a Tűzvillámjaikat. Meggyőződésük volt, hogy a seprűknek semmi bajuk - de vajon milyen állapotban lesznek a százféle átokkimutató vizsgálat után?
Ron is dühös volt Hermionéra. Szétszedni két vadonatúj Tűzvillámot - ez az ő szemében felért egy emberiségellenes bűntettel. Hermione viszont cseppnyi megbánást sem mutatott, sőt kerülni kezdte a klubhelyiséget. Lucy, Harry és Ron feltételezték, hogy a könyvtárba menekült, és meg sem próbálták visszacsábítani. Ezek után egyenesen megkönnyebbültek, mikor január elején visszatértek a többiek, és a Griffendél-toronyban újra felpezsdült az élet.
A szünet utolsó napjának estéjén Wood odalépett Harryhez.
- Jól telt a karácsony? - kérdezte, majd válaszra sem várva leült, és fojtott hangon folytatta: - A szünetben volt időm végiggondolni a dolgokat, Harry. Aggasztó, ami a múltkori meccsen történt. Ha a dementorok legközelebb is megjelennek… Úgy értem, nem engedhetjük meg magunknak, hogy… szóval… - Wood zavartan elhallgatott.
- Mindent elkövetek, hogy ez még egyszer ne forduljon elő - sietett a válasszal Harry. - Lupin professzor megígérte, hogy megtanít védekezni a dementorokkal szemben. Ha igaz, már a héten elkezdjük a gyakorlást. Azt mondta, karácsony után ráér.
Wood arca felderült.
- Akkor jó. Nem szívesen mondanék le rólad, Harry. Jut eszembe, rendeltél magadnak új seprűt?
- Nem - felelte Harry.
- Micsoda? Akkor sürgősen intézkedj. A Hollóhát elleni meccsen nem repülhetsz azon az ócska Meteoron!
- Ő és Lucy kaptak egy-egy Tűzvillámot karácsonyra - szólt közbe Ron.
- Egy Tűzvillámot? Ne! Komolyan? Egy… egy igazi Tűzvillámot? Mind a ketten…? - Wood feje ide-oda járt Harry és Lucy között.
- Ne éld bele magad, Oliver - legyintett csüggedten Harry. - Már nincsenek meg. Elkobozták.
Azzal beszámolt a seprűk méltatlan sorsáról.
- Átkokat keresnek? De hát ki átkozta volna meg őket?
- Sirius Black - felelte fásultan Lucy. - Állítólag el akar tenni minket láb alól. McGalagony gyanítja, hogy ő küldte nekünk a seprűket.
Woodot látszólag sokkal jobban izgatta a seprűk sorsa, mint az a tény, hogy egy hírhedt gyilkos a fogójátékosa és annak testvére életére tör.
- De hát Black nem vásárolhatott nektek egy Tűzvillámot! - tárta szét a karját. - Hiszen bujkálnia kell! A fél ország őt keresi! Nem sétálhat be csak úgy a Kviddics a javából boltba seprűt venni!
- Tudom - felelte vállvonogatva Harry. - McGalagony mégis ragaszkodik hozzá, hogy mindkét seprűt szétszedjék…
Wood elsápadt.
- Majd én beszélek vele - ígérte. - Rám hallgatni fog… Két Tűzvillám… két igazi Tűzvillám a mi házunkban, egy a csapatunkban… McGalagony is azt akarja, hogy megnyerjük a bajnokságot… Én majd észhez térítem… Két Tűzvillám…
Másnap elkezdődött a tanítás. Eleinte senkinek nem fűlött hozzá a foga, hogy a fagyos januári reggelen két órát a szabadég alatt töltsön, de aztán kiderült, hogy Hagrid tűzgyíkokkal zsúfolt tábortüzet készített elő a számukra. Az óra szokatlanul kellemesen telt: nem volt más dolguk, mint rőzsét gyűjteni a tűz táplálására, és figyelni, hogyan mászkálnak a tűzimádó gyíkok fel és alá az izzó ágakon. A szünet utáni első jóslástan óra annál kevésbé volt szórakoztató. Trelawney professzor belekezdett az új témakörbe, a tenyérjóslásba, s nem mulasztotta el már az óra elején közölni Harryvel (és ez alkalommal Lucyval is), hogy az övéknél rövidebb életvonalat még soha nem látott.
Lucy és Harry alig várták az első sötét varázslatok kivédése órát. A Wooddal folytatott beszélgetés után a fiú eltökélte, hogy a lehető legsürgősebben elkezdi az anti-dementor tanfolyamot. Lucy pedig úgy érezte, hogy ha a dementorokon felül tud kerekedni, már egy lépést tett afelé, hogy a legnagyobb félelmével is leszámoljon.
- Á, igen - bólintott Lupin, mikor a testvérpár emlékeztette az ígéretére. - Lássuk csak… mit szóltok a csütörtök este nyolc órához? A mágiatörténet-terem, azt hiszem, elég tágas… Még ki kell találnom, hogyan csináljuk a dolgot… Például… hogy min fogunk gyakorolni? Igazi dementort nem hozhatunk be a kastélyba…
- Még mindig nincs valami jó színben - jegyezte meg Ron, mikor már a folyosón baktattak Harryvel és Lucyval. - Szerintetek mi baja van?
Valaki gúnyosan ciccentett a hátuk mögött. Hermione volt az, a lány egy lovagi páncél tövében guggolt, és azon fáradozott, hogy becsukja könyvekkel degeszre tömött táskáját.
- Te meg mit ciccegsz itt nekünk? - mérgelődött Ron.
- Semmit - felelte lekezelően a lány, és a hátára vetette táskáját.
- De igen, ciccegtél! - erősködött Ron. - Megkérdeztem, mi baja lehet Lupinnak, erre te…
- De hiszen egyértelmű - felelte Hermione vérlázítóan tudálékos arccal.
- Ha nem akarod megmondani, tartsd meg magadnak - mordult rá Ron.
- Meg is tartom - biccentett Hermione, azzal gőgösen elvonult.
Ron mérgesen nézett utána.
- Fogalma sincs - legyintett végül. - Az egész arra megy ki, hogy újra szóba álljunk vele.
- Nem hiszem, Ron - jegyezte meg Lucy. - Hermione nem szokott ilyen eszközöket használni, ha el akar érni valamit.
Csütörtök este nyolc órakor Harry és Lucy kimásztak a portrélyukon, és elindult a mágiatörténet tanterem felé. Azt sötéten és üresen találták. Lucy egy pálcasuhintással meggyújtotta a lámpákat, majd leültek az első padba és vártak. Öt perccel később fel is tűnt Lupin professzor, karjában egy jókora ládával, amit sietve lerakott Binns professzor asztalára.
- Az meg mi? - érdeklődött Harry.
- Egy új mumus - felelte Lupin. - Kedd óta az egész kastélyt átkutattam, és a végén rábukkantam erre a példányra Frics úr irattartó szekrényében. Igen, tudom, hogy nálad Voldemorttá változik - mondta, mikor Lucy már szólásra nyitotta a száját -, de ennél jobb dementorutánzatot nem találunk. A mumus, ha meglátja Harryt, nyomban dementorrá változik, így aztán gyakorolhatunk rajta, ha úgy intézzük, hogy téged ne vegye észre. Mikor nem használjuk, az irodámban tárolom majd, az íróasztalom aljában jó helye lesz.
- Értem - bólintott Lucy. Igyekezett leplezni izgalmát, s úgy tenni, mintha roppant elégedett lenne, hogy Lupin ilyen jó dementorpótlékot szerzett nekik.
- Nos… - Lupin előhúzta pálcáját, és intett a gyerekeknek, hogy ők is vegyék elő az övéiket. - A varázslat, amivel megismertetlek titeket, a mágia magasiskolája - messze meghaladja a Rendes Bűbájos Fokozat szintjét. A neve: patrónus-bűbáj.
- És hogy működik? - kérdezte lámpalázasan Harry.
- Ha tökéletesen végzik el - magyarázta Lupin -, megidéz egy patrónust. A patrónus egyfajta dementorűző védőszellem, ami pajzsként működik közted és a dementor között.
Lucy egy pillanatig elképzelte magát, amint elbújik egy Hagrid méretű, furkósbottal felszerelt alak mögött. Lupin professzor közben folytatta:
- A patrónus valójában egy pozitív erőtér, magába foglalja mindazt, amivel a dementor táplálkozik - a reményt, a boldogságot, az életkedvet -, viszont nem képes elcsüggedni, mint a hús-vér emberek, így a dementor nem árthat neki. Azonban hangsúlyoznom kell: a patrónus-bűbáj nagyon nehéz. Még a diplomás varázslók közül se mindenki boldogul vele.
- Hogy néz ki egy patrónus? - kérdezte Lucy.
- Attól függ, ki idézi meg. Minden varázslónak megvan a maga patrónusa.
- És hogyan kell előhívni? - kérdezte Harry.
- Egy varázsigével, ami azonban csak akkor hat, ha nagyon erősen összpontosítotok egy felhőtlenül boldog emlékre, miközben kimondjátok.
Harry és Lucy most hallgatásba süllyedtek. A lány eltöprengett, hogy mi lehetne az a boldog emlék. A Weasleyékkel töltött évek jó pár boldog emléket szereztek neki, azonban úgy érezte, hogy ezek közül egyik se lenne elég erős, hogy megidézzen vele egy patrónust. Végül azt a pillanatot választotta, amikor először találkozott Harryvel az Abszol úton.
- Megvan - bólintott, s igyekezett minél pontosabban felidézni a testében szétáradó melegséget, amit akkor érzett.
- Nekem is - szólt Harry is.
- A varázsige így szól… - Lupin megköszörülte a torkát. - Expecto patronum!
- Expecto patronum - ismételte motyogva Harry. - Expecto patronum.
- Expecto patronum - motyogta Lucy is. - Expecto patronum…
- Erősen koncentráltok a boldog emléketekre?
- Öh… - habozott Lucy. Nehezebbnek tűnt, mint gondolta.
- Igen - mondta Harry.
Lucy gondolatban gyorsan visszakanyarodott a Harryvel történő első találkozásra. Szinte nem is hallotta, ahogy Harry mantrázta mellette a varázsigét, csak saját magára koncentrált.
- Expecto patronum… - suttogta. - Expecto patronum… Expecto patronum…
Pálcája hegyéből kicsiny, ezüstös gázfelhő tört elő.
- Látta, tanár úr? - lelkesült fel Lucy. - Történt valami!
- Remek - mosolygott Lupin.
- Nálam is! - lelkendezett Harry, ahogy a pálcájából kitörő, apró gázfelhőt figyelte.
- Kipróbáljátok egy dementor jelenlétében is?
- Igen - felelte elszántan egyszerre Harry és Lucy.
- Lucy, te húzódj vissza a padok mögé, hogy a mumus csak Harryt vegye észre. Elméletileg a mumus-dementor hatása ugyanolyan lesz, mint az igazié, így te is érezni fogod.
- Rendben.
Lucy beállt az utolsó pad mögé és jó erősen megmarkolta varázspálcáját. Harry közben megállt az üres tanterem közepén, közvetlenül a láda előtt. Lucy igyekezett a találkozásra összpontosítani, de most valami más is befurakodott az agyába… Pillanatokon belül újra hallani fogja édesanyja hangját… de most nem gondolhat erre, mert akkor tényleg hallani fogja, és azt nem akarja… vagy mégis?
Lupin felhajtotta a fadoboz tetejét.
A ládából egy dementor emelkedett ki. Kámzsa mögé rejtett arcát Harry felé fordította, s ahogy felegyenesedett, nyálkásan csillogó, fekélyes kezével összehúzta testén a köpönyeget. A teremben a lámpák pislákolni kezdtek, majd kialudtak. A dementor kilépett a ládából, zajtalanul Harry felé siklott, s közben hosszan, hörögve beszívta a levegőt. Lucyt még ilyen messziről is megcsapta a dermesztő hideg…
- Expecto patronum! - kiáltotta Harryvel egyszerre. - Expecto patronum! Expecto…
A tanterem és a dementor képet azonban elnyelte a sűrű, tejfehér köd… Lucy ismét érezte, hogy zuhan, s édesanyja sikolyai olyan hangosan csengtek a fejében, mint még soha…
- Harryt és Lucyt ne, könyörgök, csak őket ne!
- Állj félre, te ostoba! Eredj innen…
- Harry! Lucy!
Lucy felriadt kábulatából. Hanyatt feküdt a tanterem padlóján, s körülötte újra égtek a lámpák. Meg sem kellett kérdeznie, mi történt.
- Sajnálom - motyogta. Ahogy felült, homlokáról hideg verejtékcseppek csordultak végig az arcán. A padok közt látta, ahogy Harry is éppen ülő helyzetbe tornázta magát.
- Jobban vagytok? - kérdezte Lupin, miközben talpra segítette egymás után a két Pottert.
- Igen… - Lucy megkapaszkodott a legközelebbi padban, mert úgy érezte, mintha mindjárt újra összeesne.
Lupin egy csokibékát nyújtott felé.
- Tessék, egyétek meg ezt, mielőtt újra megpróbáljuk. - Harrynek is adott egy darabot. - Valami ilyesmire számítottam. Őszintén szólva csodálkoztam volna, ha rögtön elsőre sikerül.
- Egyre rosszabbul viselem - csóválta a fejét Harry, miközben leharapta a csokibéka fejét. - Ilyen hangosan még soha nem hallottam… És Voldemort is beszélt…
- Nálam is - bólintott halványan Lucy, miközben egybe bekapta a csokibékája felét. - És anya is sokkal elkeseredettebbnek tűnt…
Lupin a szokásosnál is sápadtabb volt.
- Higgyétek el, megértem, ha nem akarjátok folytatni…
- De akarom! - jelentette ki eltökélten Lucy, és a szájába tömte a csokibéka maradékát.
- Folytatnom kell! - mondta elszántan Harry is. - Mi lesz, ha a dementorok a Hollóhát elleni meccsünkön is megjelennek? Nem eshetek le megint a seprűről! Ha veszítünk, a Griffendél búcsút mondhat a kviddicskupának!
- Ahogy gondoljátok - hagyta rá Lupin. - Talán választanotok kellene egy másik, egy igazán boldog emléket, amire összpontosíthattok… Ez az első nem tűnt elég erősnek…
Harry és Lucy a homlokukat ráncolva töprengtek. Az első tanév végén a Griffendél megnyerte a házak versenyét, méghozzá a mélyből feljőve - Lucy azon a napon nagyon boldog volt. Újból megmarkolta hát a varázspálcát, és elfoglalta helyét a padok mögött. Harry is elszánt arccal állt meg a tanterem közepén.
- Mehet? - kérdezte Lupin.
- Mehet - felelte egyszerre Harry és Lucy. A lány igyekezett felidézni a győzelmi mámort, s megfeledkezni arról, hogy mi vár rá a következő pillanatban.
- Most! - szólt Lupin, és kinyitotta a ládát.
A terem ismét sötétbe borult, és Lucyt megcsapta a dermesztő hideg. A dementor hörögve beszívta a levegőt, Lucy látta, ahogy a szörny rothadó kezével Harry után nyúlt, és…
- Expecto patronum! - kiabálták a Potter gyerekek. - Expecto patronum! Expecto pat…
A fehér köd eltompította Lucy érzékeit… hatalmas, elmosódott alakok mozogtak körülötte… azután felcsendült egy új hang, egy rémülten kiabáló férfi hangja…
- Lily, fogd a gyerekeket és menekülj! Ő az! Fuss! Menekülj! Majd én feltartóztatom…
Botorkáló léptek zaja - kicsapódó ajtó - egy rövid, éles kacaj…
- Lucy! Lucy… térj magadhoz…
Lucy érezte, hogy valaki pofozgatja az arcát. Ezúttal egy egész percbe telt, mire megértette, hogy miért hever a tanterem poros padlóján. Fölötte Lupin és Harry arca tornyosodott - bátyja falfehér volt és nagyon megviseltnek tűnt. Lupin közben segített a lánynak felülni.
- Apát hallottam - suttogta Lucy elcsukló hangon, ahogy Harry zöld szemébe nézett. - Életemben most először hallottam a hangját. Szembeszállt Voldemorttal, hogy anyának legyen ideje velünk elmenekülni…
Egyszerre rádöbbent, hogy az arcán lecsorduló verejtékbe könnycseppek vegyülnek. Lehajtotta a fejét, és talárja ujjával megtörölte az arcát, de közben úgy tett, mintha csak a cipőjét kötné be.
- Én is hallottam - suttogta Harry és magához ölelte a húgát. Lucy valamiért érezte, hogy Harry a legutóbbi ájulása óta most szólalt meg először.
- Jameset hallottátok? - kérdezte kissé rekedten Lupin.
Harry és Lucy felpillantottak.
- Igen… - nézett furcsán Lucy. - De miért? De hisz a tanár úr nem ismerte az apánkat.
Lupin habozott.
- Nos - felelte végül -, ami azt illeti, ismertem. Barátok voltunk itt, a Roxfortban. Harry, Lucy, figyeljetek - szerintem ennyi elég volt mára. Ez egy nagyon nehéz varázslat… Jobb lett volna bele se kezdeni…
A két Potter gyorsan felállt.
- Nem! - ellenkezett Harry. - Még egyszer meg akarom próbálni!
- Biztos rosszul választottam meg az emléket - mondta gyorsan Lucy. - Egy pillanat…
Lázasan kutatni kezdett az agyában egy igazán, de igazán boldog emlék után… amiből egy nagy és erős patrónus születhet…
Eszébe jutott egy emlék. Két kedvesen mosolygó arc nézett rá a tükörből, miközben ő Harry kezét fogta és úgy bámulta őket. Nem igazán volt vidámnak nevezhető, de ha valamikor, hát akkor igazán boldog volt…
Újból a láda felé fordult, szilárdan megvetette a lábát, s minden más gondolatát félretéve arra az érzésre összpontosított, ami abban a szomorúan csodálatos pillanatban eltöltötte. Harry a terem közepére sétált és pálcáját a ládának irányította.
- Készen álltok? - nézett rá Lupin, akinek lerítt az arcáról, hogy jobb meggyőződése ellenére cselekszik. - Erősen koncentráltok? Figyeljetek… Most!
Harmadszor is kinyitotta a ládát, s abból ezúttal is egy dementor emelkedett ki. A terem elsötétült, szétáradt benne a lélekbe markoló hideg…
- Expecto patronum! - ordította Harry. - Expecto patronum!
- EXPECTO PATRONUM! - kiáltotta Lucy, minden erejét beleadva abba a két szóba.
Fejében újra felhangzottak a sikolyok - de ezúttal úgy, mintha egy rosszul behangolt rádióból szólnának: halkabban, hangosabban, majd megint halkabban… És még mindig látta a dementort… az megállt Harry előtt… ekkor hirtelen mindkét pálca végéből kirobbant valami, s két hatalmas, ezüstszürke árnyékfalként lebegve megállt köztük és a dementor között. Lucy érezte, hogy még áll, de mintha vízzé váltak volna a csontjai… fogalma sem volt, meddig bír még talpon maradni…
- Comikulissimus! - kiáltotta Lupin, és a dementor elé ugrott.
Csattanás hallatszott, s a ködös patrónus a dementorral együtt semmivé foszlott. Harry és Lucy leroskadtak egy padra. Lucynak remegett a lába, s olyan kimerült volt, mintha kilométereket futott volna. Szeme sarkából látta, hogy Lupin pálcájával visszaparancsolja a mumust a ládába: az ismét sápadt fényű gömbbé vált a professzor előtt.
- Kitűnő! - szólt Lupin, és odalépett a gyerekekhez. - Pompásan csináltátok! Ezt nevezem ígéretes kezdetnek!
- Megpróbálhatjuk még egyszer? - kérte Lucy, bár már alig bírt lábra állni. - Csak egyszer, utoljára.
Lupin azonban most már hajthatatlan volt.
- Ma már nem - rázta a fejét. - Ennyi bőven elég volt egy alkalomra. Tessék…
Azzal Harry és Lucy kezébe nyomott egy-egy jókora tábla Mézesfalás-béli csokoládét.
- Egyétek meg az egészet, különben Madam Pomfrey kitekeri a nyakam. A jövő héten folytatjuk. Maradhat a csütörtök este?
- Persze - bólintott Harry. Lucy közben beleharapott a csokoládéba, és elmélázva nézte, hogyan oltogatja Lupin a lámpákat a teremben. Aztán valami szöget ütött a fejében.
- Lupin professzor - szólalt meg. - Ha ismerte az apánkat, akkor Sirius Blacket is ismernie kellett.
Lupin megpördült a tengelye körül.
- Ezt meg miből gondolod? - kérdezte élesen.
- Semmiből… Csak hát tudom, hogy ők is barátok voltak a Roxfortban…
Lupin kissé megenyhült.
- Igen, ismertem - válaszolta kelletlenül. - Legalábbis azt hittem, hogy ismerem. Későre jár. Harry, Lucy, ideje lefeküdnötök.
Harry és Lucy kiléptek a teremből, elindultak a folyosón, majd miután befordultak az első sarkon, kerestek maguknak egy lovagi páncélt, és behúzódtak mögé.
- Nem kellett volna szóba hoznom Blacket - ült le Lucy, miközben a csokoládéját majszolta. - Lupin számára láthatóan kínos a téma.
- De amíg ki nem mondtad, én ezt végig se gondoltam - ült le Harry Lucyval szemben. - Black, Lupin és apa… meg az a Pettigrew…
- Ők négyen barátok voltak. És nézd meg, hova jutottak…
- Ha Black nem árulja el a szüleinket, anya, apa és Pettigrew talán ma is élnének - merengett Harry. - Akkor Lupin nem lenne ilyen magányos…
Ezután egy ideig csak csendben majszolták a csokoládéjukat. Miután befejezték, csak ültek és a gondolataikba merültek.
- Te mit érzel? - kérdezte csöndesen Harry. - Mit érzel, valahányszor hallod őket?
Lucy egy darabig nem válaszolt.
- Borzalmasan fáj - ismerte be végül. - De valahol mélyen… szeretném hallani őket. Tudom, hogy nem kellene, de… Csak ez az egyetlen módja, hogy hallhassam őket.
- Akkor nem csak én vagyok így vele - sóhajtott Harry, de utána megkeményedett az arca. - Viszont amíg akár egy kicsit is vágyunk ezekre a találkozásokra, addig esélyünk sincs egy normális patrónust megidézni.
- Igazad van - sóhajtott lemondóan Lucy. - Hiszen anyáék meghaltak. Meghaltak és hiába hallgatjuk a hangjuk emlékét, attól még nem fognak feltámadni.
Harry erre zavartan vakargatni kezdte a tarkóját.
- Nem erre céloztam - mondta, majd megrázta a fejét. - Inkább menjünk vissza. Lupinnak igaza van; ideje aludni menni.
Azzal felálltak és elindultak vissza a Griffendél-toronyba.
A hét végén lejátszották a Hollóhát-Mardekár meccset. A Mardekár csekély pontkülönbséggel bár, de győzött. Lucy úgy számolta, hogy ezzel javultak a Griffendél esélyei (ha nekik is sikerül megverni a Hollóhátat, a második helyre kapaszkodnak fel). Wood hasonlóra következtethetett, mert heti ötre növelte a csapatedzések számát, így Harry szinte minden délután foglalt volt. Emellett neki és Lucynak ott volt a csütörtökönkénti gyakorlás Lupinnal - ami állítása szerint hat kviddicsedzésnél is jobban kimerítette -, így csak heti egy estéje maradt arra, hogy elkészítse a házi feladatait. Mindezek ellenére Harry távolról sem tűnt olyan hajszoltnak, mint Hermione, akin immár egyértelműen megmutatkoztak a túlterheltség jelei. A lány kivétel nélkül minden este ott ült a klubhelyiség sarkában, könyvkupacok, számmisztikatáblázatok, rúnaszótárak, szorgalmas muglikat ábrázoló képek és sűrűn teleírt jegyzetlapok között. Sokszor órákig nem szólt senkihez, és jaj volt annak, aki zavarni merte.
- El se tudom képzelni, hogyan csinálja - dörmögte Ron egyik este, mikor Harryvel és Lucyval a klubhelyiségben ültek. Harry és Lucy még mindig a kimutathatatlan mérgekről szóló dolgozattal szenvedtek, amit Piton másnapra kért tőlük. Lucy most felpillantott a pergamenről, és egy ingatag könyvtorony felé nézett, ami mögött vélhetően ott gubbasztott Hermione.
- Mit hogyan csinál? - kérdezett vissza.
- Hogyan tud eljárni az összes órájára! Ma reggel véletlenül hallottam, amikor Vector professzorral, a számmisztikatanárral beszélt. A tegnapi órát emlegették, pedig azon Hermione nem lehetett ott, hiszen velünk együtt volt a legendás lények gondozásán! Ráadásul Ernie McMillan azt állítja, hogy Hermione egyszer sem hiányzott mugliismeretről. Pedig a mugliismeret szinte mindig egybeesik a jóslástanórával, és Hermione azon is mindig ott van!
Lucy nem tehette meg, hogy Hermione lehetetlen órarendjének titkán töprengjen, mert be kellett fejeznie a dolgozatát. Azonban alighogy ismét a pergamen fölé hajolt, Wood lépett oda Harryhez, így Lucy nem nagyon tudott koncentrálni - főleg azután, hogy meghallotta, miről van szó.
- Rossz hírem van, Harry - mondta Wood a fiúnak. - Most jövök McGalagonytól. Beszéltem vele a Tűzvillámról, és hát… eléggé kiakadt. Azt vágta a fejemhez, hogy nekem fontosabb a kviddicskupa, mint a te életed. Pedig csak annyit mondtam, hogy ha már elkaptad a cikeszt, akkor felőlem akár le is dobhat téged a seprű.
Wood döbbenten csóválta a fejét.
- Ha hallottad volna, hogyan ordított velem… mintha valami szörnyűséget mondtam volna. Aztán megkérdeztem, hogy meddig akarja még magánál tartani a Tűzvillámot…
Wood megrovó képet vágott, és utánozta McGalagony szigorú hangját.
- "Ameddig szükséges, Wood"… Szerintem jobb lesz, ha beszerzel egy másik seprűt, Harry. A seprűk világa hátuljában van egy megrendelőlap… Vehetnél egy Nimbusz Kétezeregyest. Malfoynak is olyan van.
- Ami Malfoynak tetszik, abból én nem kérek - jelentette ki sötéten Harry. Lucy magában egyetértett vele.
A januári fogcsikorgató hideg február elején sem enyhült. A Hollóhát elleni mérkőzés napja vészesen közeledett, de Harry még mindig nem rendelt új seprűt magának. Az átváltoztatástan-órák után menetrendszerűen odament McGalagony professzorhoz, és megkérdezte tőle, hogy visszakaphatja-e már a Tűzvillámot. Néha Lucy inkább megelőzte, hogy a tanárnőnek ne legyen olyan hamar elege belőlük. Ron ilyenkor mindig ott toporgott mögöttük, Hermione viszont szemlesütve kisietett a teremből.
A tizenkettedik ilyen alkalommal (amikor együtt mentek) McGalagony már meg se várta a kérdést.
- Nem, még nem kaphatják vissza - rázta a fejét. - A szokásos átkokon már végigmentünk, de Flitwick professzor szerint meglehet, hogy a seprűkben a robogó rontás lappang. Szólni fogok, ha végeztünk a vizsgálattal Nagyon kérem, hogy addig ne szekírozzanak engem.
Mindennek a tetejébe Harry és Lucy az anti-dementor varázslat begyakorlásával sem haladtak úgy, ahogy szerettek volna. Odáig ugyan eljutottak, hogy most már minden alkalommal sikerült megidézniük az elmosódott, ezüstszürke árnyékot, de egyik patrónus sem volt elég erős hozzá, hogy elkergesse a mumus-dementort. Csupán lebegtek, mint valami ködfelhő, s azt is csak akkor tették, ha Harry és Lucy erejüket megfeszítve koncentráltak rá. Lucy titokban önmagát vádolta a kudarcért, amit azzal indokolt, hogy titkon újra hallani szeretné szülei hangját.
- Túl sokat vártok magadtól - mondta fejcsóválva Lupin a negyedik anti-dementor edzésük alkalmával - Egy tizenhárom éves varázslótól már egy elmosódott patrónus is hatalmas teljesítmény. Most már soha nem ájultok el, és ez nagy szó.
- Arra számítottam, hogy a patrónus… megtámadja a dementorokat, vagy ilyesmi - felelte kedveszegetten Harry. - Hogy eltünteti őket…
- Egy igazi patrónus valóban azt teszi - bólintott Lupin. - De ti így is nagyon sokat fejlődtetek rövid idő alatt. Ha a dementorok a következő kviddicsmeccsen is megjelennek, kordában tudjátok tartani őket, amíg a segítség meg nem érkezik.
- De hiszen azt mondta - vetette ellen Lucy -, hogy nehezebb elbánni velük, ha sokan vannak.
- Bízom a képességeitekben, Lucy - mosolygott Lupin. - Tessék, megérdemeltek egy kis jutalmat. Nem hinném, hogy kóstoltatok már ilyet. A Három Seprűből való…
Lupin három palackot vett elő a táskájából.
- Vajsör! - örvendezett Harry. - Nagyon szeretem!
Lupin felvonta a szemöldökét, míg Lucy figyelmeztetően meredt testvérére. Harry nyilván rádöbbent, hogy elszólta magát, mert igyekezett menteni a menthetőt.
- Öhm… Ron és Hermione hoztak nekem egy kis kóstolót Roxmortsból - füllentette.
- Vagy úgy. - Lupin még mindig gyanakodva nézett Harryre. - Hát akkor… igyunk a Griffendél győzelmére a Hollóhát ellen! Persze nekem, mint tanárnak, pártatlannak kell lennem… - tette hozzá gyorsan.
- Régen a Griffendélben volt, így nyugodtan szurkolhat nekünk - jegyezte meg Lucy, mire Lupin szemöldöke még az előbbinél is magasabbra kúszott.
- Ha barátok voltak az apánkkal, akkor biztosan egy házban volt vele - vonta meg a vállát a lány, de közben feszélyezni kezdte a tekintet, amivel a tanár bámulta őt. - Apa pedig griffendéles volt…
Lupin nem reagált szóban, de a ráncokból a szeme körül Lucy arra következtetett, hogy Lupin próbálja visszatartani a mosolyát.
Egy darabig csendben iszogatták a vajsörüket. Végül Harry törte meg a csendet.
- Mi van a dementorok csuklyája alatt?
Lupin elgondolkodva leeresztette a vajsörös üveget.
- Hmm… nos, azok, akik ezt pontosan tudják, már nem mondhatják el nekünk. Tudod, a dementor csak akkor veszi le a csuklyáját, mikor a legvégső, legszörnyűbb fegyveréhez folyamodik.
- Az micsoda? - kérdezte kíváncsian Lucy.
- Úgy hívják: a dementor csókja - felelte keserű mosollyal Lupin. - A dementorok azon végzik el ezt a műveletet, akit egyszer és mindenkorra ártalmatlanná akarnak tenni.
Harry kis híján kiköpte a vajsört.
- Micsoda? - hebegte döbbenten. - Megölik…?
- Nem, nem ölik meg - felelte Lupin. - Sokkal szörnyűbb dolgot tesznek vele. Kiszippantják a lelkét. Amíg az agy és a szív működik, addig az ember lélek nélkül is életben marad. Épp csak nincs többé öntudata, nincs emlékezete, nincs… semmije. Csupán működik, mint egy gép. A lelke pedig örökre eltűnik a semmiben.
Lupin belekortyolt a vajsörbe, majd folytatta:
- Ez a sors vár Sirius Blackre is. Benne volt a mai Reggeli Prófétában. A minisztérium engedélyt adott a dementoroknak, hogy elvégezzék a csókot, ha rátalálnak Blackre.
Harry és Lucy egy percig szóhoz sem jutottak. A lányt hihetetlenül megdöbbentette a gondolat, hogy egy embernek kiszippanthatják a lelkét. Azután Lucynak eszébe jutott, hogy kiről is van szó.
- Black megérdemli - szólt komoran.
- Úgy gondolod? - kérdezte csendesen Lupin. - Tényleg úgy gondolod, hogy szabad ilyet tenni egy emberrel?
- Igen - jelentette ki makacsul Lucy. - Bizonyos… bizonyos bűnökért…
Szívesen elmondta volna Lupinnak, amit a Három Seprűben Blackről és aljas árulásáról hallott. Ehhez azonban meg kellett volna említenie az illegális roxmortsi kirándulást is - attól pedig Lupin egész biztosan nem lett volna elragadtatva. Így hát inkább kihörpintette a vajsör maradékát, megköszönte Lupinnak a csemegét, és csendben távozott. A folyosón megvárta Harryt, aztán visszasétáltak a toronyba. Útközben egy szót se szóltak egymáshoz, mindketten a gondolataikba merültek.
Lupin szavai mélyen felkavarták, s félig-meddig azt kívánta, hogy Harry bár meg se kérdezte volna, mi van a dementorok csuklyája alatt. A Griffendél-torony felé menet megpróbálta elképzelni, milyen érzés lehet, ha az embernek kiszívják a lelkét. Annyira belemerült sötét fantáziálásába, hogy észre sem vette a lépcsőn szembe jövő McGalagonyt, és egyenesen belerohant a tanárnőbe. Tompa puffanással Harry pedig beleütközött az ő hátába.
- Nézzen az orra elé, Potter kisasszony!
- Bocsánat, tanárnő…
- Egyébként épp a Griffendél-toronyból jövök. Magát és a testvérét kerestem… Ó, maga is itt van, Potter! Remek. Nos, tessék… Kívül-belül átvizsgáltuk, és a jelek szerint minden rendben van velük. Úgy tűnik, van egy roppant bőkezű barátjuk…
Harrynek és Lucynak leesett az álla. McGalagony visszahozta nekik a Tűzvillámjukat - méghozzá tökéletes épségben.
- Visszakapjuk? - hitetlenkedett Harry. - Komolyan?
- Komolyan - bólintott McGalagony, s csodák csodájára elmosolyodott. - Jó lesz, ha repül vele néhány próbakört még a szombati meccs előtt, Potter. És még valami - igyekezzen megnyerni azt a meccset. Ellenkező esetben ez lesz sorozatban a nyolcadik év, amikor nem sikerül első helyen végeznünk a bajnokságban - ahogy arra Piton professzor volt szíves felhívni a figyelmemet a minap…
Harry és Lucy a boldogságtól megrészegülten indultak el kincseikkel a Griffendél-torony felé. Az egyik folyosón összetalálkoztak Ronnal, aki fülig érő szájjal sietett eléjük.
- Megkaptátok? Szuper! Figyeljetek, még mindig megengeditek, hogy valamelyikőtökét kipróbáljam? Mondjuk, holnap?
- Persze, bármikor - felelte örömittasan Lucy. - Tudjátok, mit? Béküljünk ki Hermionéval. Végül is jót akart…
- Egye fene - egyezett bele Ron. - A klubhelyiségben van. A változatosság kedvéért tanul…
A portrélyukhoz vezető folyosóra érve megpillantották Neville Longbottomot. A fiú Sir Cadogan képe előtt állt, és rimánkodott a lovagnak, aki feltehetőleg nem akarta beengedni.
- Leírtam az összeset - bizonygatta Neville könnyes szemmel -, de valahol elvesztettem a papírt!
- Dajkamese! - harsogta Sír Cadogan, majd a közeledő Harryhez, Lucyhoz és Ronhoz fordult: - Az ég küldött, nemes ifjak! Verjétek vasra e hitvány latort! Nem átallaná betolni pimasz ábrázatát féltve őrzött termeinkbe!
- Fogd be a szád - mordult a lovagra Ron, mikor Harryvel és Lucyval Neville mellé értek
- Nincs meg a jelszó-listám - panaszolta Neville. - Lediktáltattam a lovaggal, hogy milyen jelszavakat fog ezen a héten használni, mert folyton cserélgeti őket. De nem tudom, hova tettem a papírt!
- Mordizomadta - vetette oda Lucy.
Sir Cadogan csalódott képet vágott, s kénytelen-kelletlen utat engedett nekik. A négy gyerek bemászott a portrélyukon, s a klubhelyiségbe lépve nyomban minden fej feléjük fordult. Egy szempillantás múlva az összes griffendéles Harry és Lucy körül tolongott.
- Hol szereztétek, Harry?
- Repülhetek vele egy kört?
- Kipróbáltátok már, Lucy?
- A hollóhátasoknak esélyük sem lesz a Jólsep-R 7-eseikkel!
- Megengeded, hogy megfogjam, Harry?
Tíz perccel később, miután mindenki kigyönyörködte magát a Tűzvillámokban, a tömeg szétszéledt, és Harry, Lucy meg Ron végre megkereshették tekintetükkel Hermionét - az egyetlen embert a helyiségben, aki nem rohant oda hozzájuk. A lány egy könyv fölé hajolt, és gondosan kerülte a hármas pillantását. Csak akkor nézett fel rájuk, mikor azok odaléptek az asztalához.
Harry és Lucy büszkén felemelték a Tűzvillámjaikat.
- Visszakaptuk - szólt széles vigyorral Lucy.
- Látod, Hermione? - tárta szét a karját Ron. - Nem volt semmi bajuk!
- De lehetett volna! - replikázott a lány. - Harry és Lucy most legalább nyugodt lélekkel használhatják.
- Ez igaz - hagyta rá Harry. - De most jobb lesz, ha felviszem…
- Majd én! - ajánlkozott lelkesen Ron. - Úgyis be kell adnom Makesznak a délcegítőt.
Azzal átvette Harrytől a Tűzvillámot, és olyan óvatosan, mintha üvegből volna, elindult vele a fiúk lépcsője felé. Lucy is gyorsan felsietett a hálószobába, óvatosan lefektette a Tűzvillámot az ágyára, majd visszasietett a klubhelyiségbe. Ott Harry épp Hermionéval bezsélgetett.
- Hogy bírsz egyszerre ennyi mindent csinálni? - kérdezte Harry, mire Lucy végignézett a zsúfolt asztalon. A hosszú számmisztika-dolgozaton még meg se száradt a tinta, mellette ott feküdt a még hosszabb mugliismeret-dolgozat ("Fejtsd ki, hogy miért van szükségük a mugliknak villamos áramra!"), amellett pedig a rúnafordítás, amin Hermione épp dolgozott.
- Hát… csak szorgalom kérdése - felelte Hermione. Így, közelről nézve jól látszott, milyen nyúzott az arca - már-már Lupinéra emlékeztetett.
- Miért nem adsz le egy-két tantárgyat? - csóválta a fejét Lucy.
Hermione épp a rúnaszótárat próbálta kibányászni egy könyvrakás alól, de a kérdés hallatán megbotránkozva felkapta a fejét.
- Még csak az kellene! - méltatlankodott.
- A számmisztika borzalmas lehet - fintorgott Harry, kezébe véve egy igen bonyolultnak tűnő táblázatot.
- Dehogyis, csodálatos tudomány! - bizonygatta nagy komolyan Hermione. - A kedvenc tantárgyam! Egyszerűen…
Hogy pontosan mitől olyan csodálatos a számmisztika, az sajnos már nem derült ki, mert ebben a pillanatban artikulátlan bömbölés ütötte meg a fülüket. A hang valahonnan a fiúk hálótermei felől zúdult lefelé. A klubhelyiségben egyszerre néma csönd lett, mindenki várakozva meredt a lépcsőre. Közeledő, sebes léptek zaja hallatszott - azután megjelent Ron, kezében egy használt lepedővel. Odacsörtetett Hermione asztalához, és hadonászni kezdett a gyűrött vászonnal a lány arca előtt.
- TESSÉK! - üvöltötte tajtékzó dühvel. - NÉZD MEG!
- Mi törté…
- MAKESZ! NÉZD MEG! MAKESZ!
Hermione döbbent-értetlen arccal hátrahúzódott a székében. Lucy homlokát ráncolva nézte a lepedőt. Azt egy piros folt szennyezte be. Egy folt, ami nem lehetett más, csak…
- VÉR! - ordított bele a dermedt csöndbe Ron. - MAKESZ ELTŰNT! ÉS TUDOD, MIT TALÁLTAM A PADLÓN?
- Nem - motyogta megszeppenve Hermione.
Ron rádobott valamit a lány rúnafordítására. Lucy, Harry és Hermione az asztal fölé hajoltak. A titokzatos, szögletes szimbólumokkal telerajzolt pergamenlapon egy kis csomó hosszú, vörös macskaszőr hevert.
Draco kimerülten zuhant az ágyába. A mostani kviddicsedzés sokkal jobban kimerítette, mint eddig bármelyik. Flint kezdett olyannyira bekeményíteni, mint az a mániákus Oliver Wood. De bármennyire fárasztó is volt, legyőzték a Hollóhátat, így már csak a Griffendél állt a győzelmük útjában. A Griffendél és Potter… Ám ha minden jól megy a szombati meccsen, Pottert ismét ki tudják vonni az egyenletből, így a Griffendél végleg kihullik majd az esélyesek közül.
Draco nagy nehezen felült, izomláztól égve leküzdötte magáról a talárját, felvette a pizsamáját és magára húzta a takarót. Ahogy lassan kezdett az öntudatlanság felé sodródni, egyre kevésbé tudta irányítani a gondolatait; csakis így juthatott eszébe Lucy. Az utóbbi időben nem nagyon történt köztük semmi és ez sokkal jobban idegesítette Dracot, mintha egy újabb harcon lettek volna túl. A kettejük közötti csend kezdte felőrölni az idegeit. A lány láthatóan elfoglalt volt - értesülései szerint Lucy a csütörtök délutánokat Lupinnal töltötte. Draco el sem tudta képzelni, mit akarhatott a lány attól a toprongyos, tanárnak csúfolt csontváztól.
Bár, őszintén szólva ez egy kicsit sem tartozott rá. Bármennyire azt akarta a szíve mélyén…