Chapter 42
Patkány, macska és kutya
Harry, Lucy, Ron és Hermione a döbbenettől megkövülten álltak a láthatatlanná tévő köpeny rejtekében. A nap utolsó sugarai vérvörös sávot rajzoltak a park füvére. Azután egyszerre elnyújtott óbégatás hangzott fel a hátuk mögött.
- Ez Hagrid - motyogta Lucy. Ő és Harry ösztönösen megfordultak, hogy elinduljanak a kunyhó felé, de Ron és Hermione elkapták őket.
- Nem mehetünk vissza - szólt Ron, aki maga is holtsápadt volt. - Hagrid még nagyobb bajba kerül, ha kiderül, hogy jártunk nála.
Hermione alig kapott levegőt a döbbenettől.
- Hogy tehettek ilyet? - suttogta rekedten. - Hogy tehettek ilyet?
- Gyertek - mondta Ron, s összeszorította fogait, hogy ne vacogjanak.
Óvatos léptekkel továbbindultak a kastély felé, ügyelve arra, hogy a köpeny mindannyiukat eltakarja. Ekkor már rohamosan sötétedett - az egész parkra ráterítette nagy bűvös köpönyegét az alkonyat.
- Nyughass már, Makesz - sziszegte Ron, és a mellkasára szorította a kezét. A patkány vadul kapálózott. Ron újra megállt, hogy visszatuszkolja a zsebébe.
- Mi ütött beléd, bolond patkány? Nyughass… AU! Megharapott!
- Ne kiabálj - szólt rá suttogva Hermione. - Caramel bármelyik percben kijöhet…
- De ha egyszer nem marad nyugton…
Makesz erejét megsokszorozta a rettegés, s Ron egyre nehezebben bírta a markában tartani.
- Csak tudnám, hogy mi baja!
Lucy már tudta. A sötétben egy sárgán villogó szempár és a hozzá tartozó szőrös test kúszott feléjük a fűben - Csámpás. Hogy a macska látja őket, vagy csak Makesz visítását követi, azt nem lehetett tudni, de végeredményben mindegy is volt.
- Csámpás! - szólt fojtott hangon Hermione. - Csámpás, menj innen! Menj innen, nem hallod!?
A macska azonban nem tágított.
- Makesz… NE!
Hiába - a patkány kitornászta magát Ron ujjai között, leugrott a fűbe, és futott, ahogy a lába bírta. Csámpás üldözőbe vette, mielőtt Harry, Lucy és Hermione észbe kaphattak volna, Ron is kiugrott a köpönyeg alól, és eltűnt a sötétben.
- Ron!
Harry, Lucy és Hermione tanácstalanul egymásra néztek - azután ők is futásnak eredtek. A köpeny zászló módjára lobogott mögöttük. Hallották Ron lépteinek zaját, s még inkább dühös kiáltásait:
- Hagyd békén… Sicc! Makesz, gyere ide!
Hangos puffanás hallatszott.
- Megvagy! Tűnj innen, undok vadállat!
Harry, Lucy és Hermione kis híján keresztülestek barátjukon. Ron hason feküdt a fűben, de amit akart, azt elérte: Makesz ismét a zsebében volt. Most már mindkét kezét a ficánkoló púpra szorította.
- Gyere - zihálta Lucy. - Bújj vissza a köpeny alá… Dumbledore és a miniszter… mindjárt kijönnek…
Mielőtt azonban újra elrejtőzhettek, vagy akár csak lélegzethez juthattak volna, hatalmas mancsok tompa dobogása ütötte meg a fülüket. Valami közeledett feléjük… a következő pillanatban már azt is látták, mi: egy óriási, sárgás szemű, éjfekete kutya.
Harry és Lucy a pálcájuk után kaptak, de már későn - az állat egy hatalmas ugrással rájuk vetette magát, s mellső mancsai Harry mellkasának csapódtak. Harry megtántorodott, és hanyatt esett, Lucy már emelte a lábát, hogy lerúgja az állatot Harryről…
A lendület azonban továbbsodorta a bestiát. Legurult Harryről, aki láthatóan szédülve, de megpróbált feltápászkodni. Lucy a háta mögül hallotta az újabb támadásra készülő állat morgását.
Addigra Ron is felállt, s mikor a kutya megint feléjük ugrott, félrelökte Harryt. Az állat fogai belemélyedtek kinyújtott karjába. Lucy nyomban a segítségére sietett, de csak egy marék szőrt sikerült kitépnie a kutya bundájából. A bestia úgy rángatta magával Ront, akár egy rongybabát…
Ekkor kinyúlt valami a semmiből, és arcul ütötte Lucyt - méghozzá olyan erővel, hogy a lány megint elnyúlt a földön. Hallotta, hogy Hermione felsikolt fájdalmában, és két puffanás jelezte, hogy ő is és Harry is elesett. Lucy egyik kezével kitörölte szeméből a vért, a másikkal előhúzta varázspálcáját.
- Lumos! - suttogta.
A pálca fénye egy fa öles törzsérc esett - Makeszt üldözve a fúriafűz közvetlen közelébe kerültek. A fa úgy hajladozott, mintha viharos szélben állna, dühödten csapkodott ágaival, hogy elkergesse a hívatlan vendégeket.
A következő pillanatban újra megpillantották a kutyát, már csak a feje látszott ki egy jókora lyukból, ami a fűzfa törzsének tövében, a gyökerek között tátongott. Hátrálva húzta-vonta maga után Ront, aki kétségbeesetten kapálózott, de hiába: először a feje, aztán a felsőteste is eltűnt a lyukban …
- Ron! - ordított fel egyszerre Lucy és Harry. Oda akartak rohanni a fatörzshöz, de egy halálos lendülettel lesújtó vastag fűzfaág meghátrálásra kényszerítette őket.
Ronnak már csak a fél lába lógott ki a lyukból, azt rákulcsolta egy gyökérre, hogy a kutya ne tudja még mélyebbre vonszolni. Azután egyszerre hátborzongató reccsenés hallatszott: Ron lába eltört - s egy szempillantás múlva elnyelte őt a sötét lyuk.
- Harry, Lucy… segítséget kell hívnunk - nyögte Hermione. Ő is vérzett, a fúriafűz hosszú sebet ejtett a vállán.
- Nem! Az a bestia akár fel is falhatja Ront! Nincs vesztegetni való időnk! - jelentette ki Lucy és már indult volna a lyukhoz, de Hermione megállította.
- Segítség nélkül oda se tudunk menni a lyukhoz…
Újabb karvastagságú ág lendült feléjük, minden göcsörtje mintha egy-egy bütykös ököl lett volna.
- Ha a kutya bejutott, nekünk is sikerül - zihálta Harry. Az arcán elég csúnya vágás éktelenkedett, ahol a fúriafűz megsebesítette. Sietve körüljárta a fát, s minden irányból megpróbált a törzs közelébe férkőzni. Egyetlen olyan helyet sem talált azonban, ahol ne állták volna útját a fúriafűz fenyegetően csapkodó ágai.
Hermione toporzékolt a rémülettől és a kínzó tehetetlenségtől.
- Istenem, segítsen már valaki - suttogta kétségbeesetten. - Segítsen már valaki…
Csámpás a fa felé iramodott. Fürgén átsiklott a suhogó ágak között, majd a gyökerek közé érve megtorpant, és mancsát a fatörzs egyik görcsérc helyezte.
- A fúriafűz abban a szempillantásban mozdulatlanná dermedt. Mintha hirtelen kőszoborrá változott volna - egyetlen levél se rezdült rajta.
Hermione szeme elkerekedett.
- Csámpás! - suttogta. - De hát honnan tudta, hogy…
- A kutya a barátja - zihálta sötéten Lucy. - Láttam őket együtt. Gyertek, induljunk. Tartsátok kéznél a pálcátokat…
Mire a fatörzshöz értek, Csámpás már eltűnt a gyökerek között. Harry habozás nélkül követte, négykézlábra állt, és fejjel előre bemászott a lyukba. Lucy rögtön utána mászott. Szűk, lejtős csőbe jutott, mely néhány méter után egy üregbe torkollott. Lucy felállt, és körülnézett. Csámpás ott állt tőle néhány lépésnyire, az üregből nyíló alacsony alagút szájában, Harry pedig közvetlenül előtte állt.
Kisvártatva Hermione is leért az üregbe.
- Hol van Ron? - kérdezte remegő hangon.
- Valahol arra - válaszolta Harry, és az alagút felé mutatott.
- Ha az a kutya bántani merte… - Lucy nem fejezte be a mondatot. Alapvetően állatbarát volt, de akik a szeretteire támadtak, legyenek emberek vagy állatok, nem számíthattak sok jóra tőle.
Csámpás megfordult, és elindult az alagútban. Harry, Lucy és Hermione követték.
- Hova vezethet ez a járat? - kérdezte Hermione.
- Fogalmam sincs… - mondta Lucy.
- A Tekergők Térképén fel van tüntetve egy út, ami innen indul, de Fred és George szerint még soha senki nem ment végig rajta - felelte Harry. - A vége nincs is rajta a térképen, de az irányból ítélve valószínűleg Roxmortsba vezet…
Az alagút olyan alacsony volt, mintha törpéknek építették volna. Harry, Lucy és Hermione igyekeztek megszaporázni lépteiket, de előregörnyedve nem tudtak igazán gyorsan haladni. Csámpás bozontos farka néha felbukkant előttük, csak hogy azután újra eltűnjön a következő kanyarban. A járat kilométereken át kígyózott a föld alatt - legalább olyan hosszúnak tűnt, mint a Mézesfalásba vezető alagút. Lucy kapkodva szedte a levegőt, szúrt a tüdeje, fájt a lába, de semmi másra nem tudott gondolni, csak Ronra, és arra, hogy mit csinálhat vele a hatalmas kutya…
Végül a járat lejtősen emelkedni kezdett, majd újabb kanyart vett. Csámpás itt végleg eltűnt a szemük elől, majd kisvártatva Lucy egy nyílást pillantott meg, amin át halvány fény szűrődött be az alagútba.
Harry, Lucy és Hermione megtorpantak, és füleltek. Csak a saját zihálásuk törte meg csendet. Odalopóztak hát a nyíláshoz, és benéztek rajta.
Lakatlan, romos helyiség tárult a szemük elé. A falakról lógott a tapéta, a padlót lépten-nyomon foltok szennyezték, s a berendezési tárgyak ripityára törve hevertek szanaszét, mintha valaki a falhoz csapkodta volna őket. A szoba ablakai be voltak deszkázva.
Harry kérdő pillantást vetett Lucyra és Hermionéra. Hermione rémült arccal bár, de bólintott, míg Lucy csak félretolta bátyját és szó nélkül átbújt a nyíláson.
Odafent körülnézett. Jobbra egy nyitott ajtó egy sötét előszobába vezetett. Lucy érezte, hogy Hermione megragadja a karját. A lány tágra nyílt szemekkel meredt a bedeszkázott ablakokra.
- Lucy, Harry - suttogta. - Szerintem ez a Szellemszállás.
Harry és Lucy alaposabban szemügyre vették a helyiséget. A szoba közepén egy törött karosszék maradványai hevertek.
- Kísértetek nem csinálnak ilyet - morogta Harry.
- De akkor mégis mi járhatott itt? - tette fel a költői kérdést Lucy.
Ebben a pillanatban megreccsent valami a fejük fölött. Mindhárman felnéztek a mennyezetre. Valami mozgott az emeleten. Hermione félelmében olyan erősen szorította Lucy karját, hogy a lány ujjai elzsibbadtak.
Ezúttal Lucy nézett rá Harryre és Hermionéra. Felvonta szemöldökét, mire Harry és Hermione bólintottak.
Lábujjhegyen kilopakodtak az előszobába, és elindultak felfelé a roskatag lépcsőn. Körülöttük mindent vastag porréteg borított, de a padlón s a lépcsőfokokon egy széles, tiszta sáv jelezte, hogy ott nemrég végigvonszoltak valamit.
Az emeletre érve megálltak.
- Nox - suttogták kórusban, mire a pálcáik végén lobogó lángocskák nyomban kialudtak. Nem messze tőlük, az egyik ajtó résnyire nyitva volt. Közelebb lopakodtak hozzá, s ekkor ismét meghallották a recsegést, amit ezúttal dorombolás követett.
Harry, Lucy és Hermione még egy utolsó pillantást váltottak, azután Harry előreszegezte a pálcáját, és berúgta az ajtót.
Az első dolog, amit megpillantottak, egy díszesen faragott, baldachinos ágy volt. Szakadt függönyei között ott feküdt a doromboló Csámpás, Ron az ágy mellett hevert a padlón, és törött lábát szorongatta.
Harry, Lucy és Hermione odasiettek barátjukhoz.
- Jól vagy, Ron? - kérdezte Lucy aggódva, miközben megvizsgálta a törött lábat. Súlyosnak tűnt, de semmi olyan, amit Madam Pomfrey ne tudott volna egy pálcaintéssel megoldani.
- Hol van a kutya? - kérdezte Harry.
- Az nem kutya - sziszegte Ron összeszorított fogai között. - Csapdába csalt…
- Mi? - értetlenkedett Hermione.
- Animágus… a kutya ő maga…
Ron az ajtó felé meredt, s Lucy követte a pillantását. Az ajtó becsapódott, s a homályból egy ember körvonalai bontakoztak ki.
Az alak olyan volt, mint egy két lábon járó holttest. Derékig érő, csimbókos haja félig eltakarta halálfejszerű, vigyorgó arcát. Állkapcsára és pofacsontjára mintha rászáradt volna a viaszsárga bőr, csak a sötét szemüregek mélyén megcsillanó fény jelezte, hogy él.
Sirius Black állt előttük.
- Capitulatus! - mordult fel Black. Felemelt kezében ott volt Ron varázspálcája.
Harry, Lucy és Hermione pálcája a magasba röppent, és egy szempillantás múlva Black kezében landolt. A varázsló előrelépett, tekintete ide-oda vándorolt Harry és Lucy között.
- Tudtam, hogy eljöttök a barátotok után - szólt rekedten. Hangja elárulta, hogy a hosszú börtönévek során elszokott a beszédtől. - Apátok is ezt tette volna, ha én szorulok segítségre. Bátorságra vall, hogy nem rohantatok a tanáraitokhoz. Hálás vagyok érte… megkönnyítettétek a dolgom.
Az apjáról szóló mondat úgy dübörgött Lucy fejében, mintha Black a fülébe ordította volna. Félelme egy csapásra elmúlt, s helyette határtalan, izzó gyűlölet kerítette hatalmába. Életében először nem azért akarta a kezében tudni a pálcáját, hogy védekezhessen, hanem hogy támadjon - hogy öljön vele. Ha barátai nem kapják el a karját, gondolkodás nélkül Blackre vetette volna magát; szeme sarkából látta, hogy Ronnak és Hermionénak Harryt is vissza kellett tartaniuk.
- Ne! - suttogta rémülten Hermione.
- Ha meg akarja ölni Harryt és Lucyt, velünk is végeznie kell! - csattant fel Ron. Nagy nehezen sikerült feltápászkodnia, de az erőlködés csak még jobban elgyengítette, beszéd közben meg-megingott, mintha az ájulás kerülgetné.
Black szemében különös fény villant.
- Feküdj le - szólt csendesen. - Ne tedd még jobban tönkre a lábad…
- Nem hallotta, mit mondtam? - Ronnak már Harry karjába kellett csimpaszkodnia, hogy talpon tudjon maradni. - Mindannyiunkat meg kell ölnie!
- Ma este itt csak egyvalaki fog meghalni - felelte Black, és szája még szélesebb vigyorra húzódott.
Lucyban újra fellángolt a düh.
- Miért!? - sziszegte. - Csak az egyikünket akarja megölni? Azzal is elégedett lenne, ha a híres Potter testvérpárnak csak az egyik tagját öli meg?
- Lucy! - próbálta megfékezni Hermione, de a lányban feltartóztathatatlanul száguldott a gyűlölet tüze.
- Már nem szeret gyilkolni? - szólalt meg Harry is. Szemén látszódott, hogy ő is kezdi elveszíteni a fejét. - Amikor megölte Pettigrew-t, nem érdekelte, hány mugli hal meg vele együtt! Azkabanban lett ilyen finnyás?
- Harry, hallgass! - rémüldözött Hermione.
- MEGÖLTE A SZÜLEINKET! - ordította egyszerre Harry és Lucy. Az indulat megsokszorozta erejüket: egy rántással kiszabadították magukat Hermione és Ron kezei közül, és rátámadtak Blackre…
Nem törődtek vele, hogy a férfi kezében varázspálca van, azzal sem, hogy Black nyilvánvalóan sokkal erősebb náluk, hiába voltak ketten. Eszeveszett dühük arra sarkallta őket, hogy a lehető legnagyobb fájdalmat okozzák ennek a gyűlölt fekete fantomnak, s nem érdekelte őket, hogy milyen árat kell fizetniük érte.
Blacket minden bizonnyal meglepte Harry és Lucy értelmetlen, vakmerő próbálkozása, mert nem emelte fel időben a pálcát. Lucy megragadta a férfi csuklóját, míg Harry ökölbe szorított jobb kezével halántékon ütötte Blacket. Azután mindhárman nekiestek a falnak.
Hermione hisztérikusan sikoltozott, Ron ordítva biztatta barátait. Black kezében vakító fénnyel megvillant a pálca, a hegyéből kilövellő szikranyaláb szinte súrolta Lucy fejét. A varázsló igyekezett kiszabadítani csuklóját, de Lucy teljes súlyával ráakaszkodott, és az sem segített a férfin, hogy Harry mindkét kezével ütötte-verte Blacket, ahol csak érte.
Black azonban szabad baljával megtalálta Harry nyakát…
- Nem - sziszegte. - Túl régen várok erre a napra…
Az aszott ujjak bilincsként szorultak Harry torkára, aki hörögve levegő után kapkodott…
Lucy gondolkodás nélkül cselekedett.
- A bátyámat nem! - sikoltotta szinte öntudatlan állapotban, miközben jobb kezével elengedte Black csuklóját és teljes erejéből hasba verte a férfit. A varázsló azonban nem engedett a szorításán…
Ekkor váratlanul megjelent a képben Hermione lába. A lány teljes erőből megrúgta Blacket, aki felnyögött fájdalmában, és elengedte Harryt. Ron besegített Lucynak, ő is belecsimpaszkodott a varázsló jobb kezébe, s Lucy hallotta, hogy valami halkan koppan a padlón.
Harry reagált a leggyorsabban: gyorsan ellökte magát Blacktől, és körülnézett. Lucy kicsit oldalra fordította a fejét, így követte az eseményeket. Harry pálcája ott gurult a padlón, gazdájától alig kétméternyire. A fiú egy ugrással ott termett, és lehajolt érte…
Tovább azonban nem figyelhetett testvérére, hiszen Black ádázul igyekezett kiszabadítani magát. Lucy, Ron és Hermione azonban kitartottak, ütötték-verték a férfit, miközben próbálták megakadályozni, hogy használja a pálcát. Lucy lassan már csillagokat látott az erőlködéstől, de gyűlölete megsokszorozta az erejét, így még akkor is igyekezett fájdalmat okozni Blacknek, amikor meghallotta Harry hangját:
- Menjetek onnan! - kiáltott rájuk.
Nem kellett kétszer mondania. Lucy gyorsan elugrott a férfitól, de közben sikeresen visszaszerezte a pálcáját, így célra tartott vele. Közben végre körülnézhetett. Harry is a kezében szorongatta a fegyverét, karján karmolásnyomok éktelenkedtek, amiket nyilván Csámpásnak köszönhetett. Hermione levegő után kapkodva, vérző szájjal félrekúszott, és magához vette a saját és Ron pálcáját. Ron odavánszorgott a baldachinos ágyhoz, és zihálva lerogyott rá. Arca már nem is falfehér, hanem zöldes volt a kíntól.
Black kimerülten hevert a fal tövében. Beesett mellkasa szaporán süllyedt és emelkedett, tekintetével követte Harryt, aki lassan elindult felé.
- Meg akarsz ölni, Harry? - suttogta.
- Nélkülem nem - vágta rá Lucy és a bátyja mellé sétált.
Együtt álltak meg Black előtt, s lenéztek rá. Pálcájuk hegye egyenesen a varázsló szívére mutatott. Blacknek vérzett az orra, s bal szeme alatt sötét véraláfutás jelent meg.
- Maga miatt haltak meg a szüleink. - Harry hangja kissé remegett, de a pálcát tartó keze meg se rezzent.
Black félelem nélkül nézett rájuk.
- Nem tagadom - felelte csendesen. - De nem tudtok mindent…
- Nem tudunk mindent? - csattant fel Lucy. Halántéka lüktetett a dühtől. - Tudjuk, hogy elárulta őket Voldemortnak! A többi nem érdekel!
- Harry, Lucy, hallgassatok végig - erősködött Black. - Megbánjátok, ha elhamarkodottan cselekedtek… Semmit nem értetek…
- Sokkal több mindent értünk, mint hinné. - Harry hangja remegett az indulattól. - Maga nem hallotta, amit mi. Az édesanyánkat… aki a testével védett meg Voldemorttól…
- Maga miatt… - suttogta Lucy, miközben igyekezett visszatartani a könnyeit. Hogy a düh vagy a szomorúság okozta őket, nem tudta eldönteni. - A maga árulása miatt…
Egy vörös folt suhant el Harry lába mellett. Csámpás odaszaladt Blackhez, ráugrott a férfi mellkasára, és elhelyezkedett a szíve fölött. Black pislogva nézett a macskára.
- Menj innen - motyogta, és megpróbálta lelökni magáról az állatot.
Csámpás azonban beleakaszkodott Black talárjába, és nem tágított. Csúf, belapult pofáját Harry és Lucy felé fordította, és sárga szemével a gyerekekre bámult. Hermione a jelenet láttán halkan szipogni kezdett.
Lucy rámeredt Black és Csámpás kettősére, és még erősebben szorongatta a varázspálcát. Ha kell, hát megölik a macskát is. Hiszen úgyis egy követ fúj Blackkel… ha fel akarja áldozni az életét a varázsló védelmében, az az ő dolga… Ha pedig Black menteni próbálja Csámpást, az csak annyit jelent, hogy többre tartja a macskát, mint az ő szüleit…
Harry a magasba emelte a pálcát, mire Lucy ugyanígy tett. Eljött hát a pillanat, amikor bosszút állhatnak. Megölik Blacket. Meg kell ölniük Blacket. Most, amikor megtehetik…
Múltak a másodpercek, de a testvérpár csak állt, felemelt pálcával, dermedt mozdulatlanságban. Black rezzenéstelen tekintettel nézett rájuk, csakúgy, mint a mellkasán pihenő Csámpás. Ron halkan zihált az ágyon. Hermione visszafojtatta a lélegzetét.
Ekkor egy új zaj ütötte meg fülüket.
A csukott ajtón át léptek dobogása szűrődött be, valaki járkált a földszinten.
- ITT VAGYUNK! - sikított fel Hermione. - AZ EMELETEN! SIRIUS BLACKKEL! IDE, GYORSAN!
Black riadt mozdulatot tett, amitől Csámpás kis híján leesett a mellkasáról. Lucy keze megremegett. Most kell megtenned! - mondta egy hang a fejében. A lépések egyre közeledtek, és sem ő, sem Harry nem szánta el magát a cselekvésre.
Az ajtó vörös szikraeső kíséretében kitárult. Harry és Lucy hátrapillantottak - Lupin professzor rontott be a szobába, falfehéren, de harcra készen. Egy másodperc alatt felmérte a helyzetet: rápillantott a sebesülten heverő Ronra, az ajtó mellett kuporgó Hermionéra, aztán Harryre és Lucyra, akik a pálcájukkal még mindig sakkban tartották Blacket - és végül magára Blackre, aki vérző orral hevert a gyerekek lába előtt.
- Capitulatus! - kiáltotta Lupin.
Másodszorra is kirepült a pálca Harry és Lucy kezéből, s a levegőbe röppent az a kettő is, ami Hermionénál volt. Lupin ügyesen elkapta mind a négyet, majd a szoba közepére lépett, és rámeredt Blackre.
Harry és Lucy megsemmisülten lehorgasztották a fejüket. Itt volt a nagy lehetőség, és ők nem éltek vele. A döntő pillanatban meghátráltak. A feladatot most már a dementorok fogják elvégezni helyettük…
- Ő hol van, Sirius? - kérdezte Lupin, hangja remegett az elfojtott érzelmektől.
Lucy értetlenül nézett a professzorra. El sem tudta képzelni, kire vonatkozhat a kérdés. Újra Blackre pillantott hát.
A varázsló arca nem árult el érzelmeket. Még hosszú másodpercekig mozdulatlanul feküdt, azután lassan felemelte a kezét, és Ronra mutatott. Lucy csodálkozva fordult fogadott testvére felé, aki döbbent arcot vágott.
- De hát akkor… - Lupin olyan feszült figyelemmel meredt Blackre, mintha olvasni próbálna a gondolataiban. - …akkor miért nem mutatkozott meg eddig? Csak nem azért… - Lupin szeme hirtelen elkerekedett, mintha megpillantott volna valamit Black mögött - valamit, amit csak ő lát. - Csak nem azért, mert ő tette? Cseréltetek… és nekem nem szóltatok róla?
Black Lupinra emelte a tekintetét, és lassan bólintott.
- Lupin professzor - szólt közbe Harry. - Mit jelentsen…
A kérdést azonban nem tudta befejezni, mert amit látott, attól torkára forrott a szó. Lupin leeresztette a pálcáját. Azután odalépett Blackhez, talpra segítette a varázslót, és testvéri szeretettel átölelte.
Lucy úgy érezte, mintha a gyomra teniszlabdává zsugorodott volna.
- EZ NEM LEHET IGAZ! - sikította Hermione.
Lupin eleresztette Blacket, és a lányhoz fordult. Hermione felpattant a padlóról, és kerekre tágult szemmel mutogatott rá.
- Maga… maga…
- Hermione…
- Maga és ő!
- Hermione, nyugodj meg…
- Nem szóltam senkinek! - visította a lány. - Végig fedeztem magát…
- Hermione, kérlek, hallgass meg! - emelte fel a hangját Lupin. - Megmagyarázom!
Lucy remegni kezdett - nem a félelemtől, hanem a feltámadó dühtől.
- Megbíztunk magában! - kiabálta az indulattól elcsukló hangon. - És maga végig az ő oldalán állt!
- Ez nem igaz - rázta a fejét Lupin. - Az elmúlt tizenkét évben nem tartottam a barátomnak Siriust, de ennek most vége. Megmagyarázom…
- NEM! - ordította Hermione. - Harry, Lucy, egy szavát se higgyétek el! Ő segített Blacknek bejutni a kastélyba! Ő is a halálotokat akarja! Ez az ember egy vérfarkas!
Szavai visszhangot vertek a beálló csendben.
Mindannyian Lupinra szegezték a szemüket. A professzor furcsamód nyugodtnak tűnt, bár kissé sápadt volt.
- Okosabb válaszokhoz szoktam tőled, Hermione - szólt. - A három megállapításból csak egy igaz. Nem segítettem Siriusnak bejutni a kastélyba, és eszemben sincs Harry vagy Lucy halálát kívánni… - Lupin itt mintha kissé megborzongott volna. - De azt nem tagadom, hogy vérfarkas vagyok.
Ron összeszedte maradék erejét, és újra fel akart állni, de fájdalmas nyögéssel visszahanyatlott a padlóra. Lupin aggódó arccal elindult felé, de Ron rámordult:
- Hozzám ne érj, vérfarkas!
Lupin megtorpant, és lehorgasztotta a fejét. Azután újra Hermionéhoz fordult:
- Mióta tudod?
- Régóta - suttogta rekedten a lány. - Mióta megírtam azt a dolgozatot Piton professzornak…
- Perselus boldog lesz, ha megtudja - bólintott keserű gúnnyal Lupin. - Pontosan ez volt a célja. Remélte, hogy rájöttök, mit jelentenek a tüneteim. Feltűnt neked, hogy mindig teliholdkor vagyok beteg? Vagy észrevetted, hogy a mumus holddá változott, amikor meglátott engem?
- Mindkettő - felelte csendesen Hermione.
Lupin kényszeredetten felnevetett.
- Te vagy a legokosabb boszorkánynövendék, akivel valaha találkoztam.
- Nem - suttogta Hermione. - Akkor lennék okos, ha mindenkinek elmondtam volna, hogy mi maga.
- De hiszen tudják - vont vállat Lupin. - Legalábbis a tanárok.
- Dumbledore tudta, hogy maga vérfarkas, és mégis felvette? - hüledezett Lucy. - Elment az esze?
- Több kollégám is ezen a véleményen volt - bólintott Lupin. - Bizonyos tanárokat Dumbledore csak nagyon nehezen tudott meggyőzni róla, hogy megbízható vagyok…
- ÉS MEKKORÁT TÉVEDETT! - tajtékzott Harry. - MAGA VÉGIG SEGÍTETT NEKI!
Beszéd közben Blackre mutatott, aki időközben odalépett a baldachinos ágyhoz, lerogyott rá, és remegő kezébe temette arcát. Csámpás dorombolva felugrott mellé, és az ölébe mászott. Ron törött lábát vonszolva távolabb húzódott tőlük.
- Nem segítettem Siriusnak - szólt Lupin. - Ha végighallgattok, azt is elmondom, miért…
Azzal fogta Harry, Lucy, Ron ás Hermione pálcáját, s mindegyiket visszadobta a tulajdonosának. A sajátját a derékszíjába dugta.
- Tessék: fegyvertelenek vagyunk. Most már meghallgattok?
Lucy döbbenten meredt a pálcára, majd Lupinra.
- Ha nem segített neki - szólt, és gyűlölködő pillantást vetett Blackre -, akkor honnan tudta, hogy itt van?
- A térkép árulta el - felelte Lupin. - A Tekergők Térképe. Az irodámban voltam, és elővettem, hogy megnézzem…
- Tudja, hogyan működik? - vágott a szavába gyanakodva Harry.
- Még szép, hogy tudom - legyintett türelmetlenül Lupin. - Részt vettem az elkészítésében. Én vagyok Holdsáp… a barátaim így szólítottak az iskolában.
- Maga rajzolta… - jegyezte meg Lucy.
- Igen, de most nem ez a lényeg. Elővettem az este, mert volt egy olyan gyanúm, hogy te, Harry, Ron és Hermione megpróbáltok kiszökni az épületből, hogy meglátogassátok Hagridot a hippogriff kivégzése előtt. És nem is tévedtem, igaz?
Beszéd közben Lupin fel-alá járkált a szobában, és egyik gyerekről a másikra nézett. Léptei nyomán kis felhőkben kavargott a padlót borító por.
- Arra is gondoltam, hogy talán apátok régi köpenye alá bújtatok…
- Honnan tud maga a köpenyről? - kérdezte döbbenten Lucy.
- Milliószor láttam Jameset eltűnni alatta - felelte újabb legyintéssel Lupin. - A Tekergők Térképe azonban a láthatatlanná tévő köpenybe burkolózó embert is megmutatja. Láttam, hogyan vágtok át parkon, és mentek be Hagrid kunyhójába. Húsz perccel később kijöttetek, és elindultatok a kastély felé. Akkor azonban már valaki más is volt veletek.
Harry hevesen megrázta a fejét.
- Dehogyis! Magunk voltunk!
Lupin ügyet sem vetett Harry tiltakozására, és zavartalanul folytatta:
- Alig mertem hinni a szememnek… Azt hittem, elromlott a térkép. Fel sem tudtam fogni, hogyan kerülhet közétek…
- Senki nem volt ott rajtunk kívül! - erősködött Lucy.
- Azután megpillantottam még egy pöttyöt. Sirius Black volt az. Gyorsan közeledett felétek, majd összeütköztetek. Láttam, hogy két pöttyöt levonszol a fúriafűz alá…
- Csak egyet! - ellenkezett Ron.
- Nem - rázta a fejét Lupin. - Kettőt vonszolt le.
A professzor megállt, és Ronra függesztette a tekintetét.
- Vethetnék egy pillantást a patkányodra? - kérdezte udvariasan.
Ron megütközve nézett rá.
- Miért? Mi köze van ehhez Makesznak?
- Nagyon is sok - felelte Lupin. - Megengeded, hogy megnézzem?
Ron rövid habozás után belenyúlt talárja zsebébe, és előhúzta a kapálózó patkányt. Meg kellett fognia az állat hosszú, kopasz farkát, hogy az ne menekülhessen el tőle. Makesz láttán Csámpás felállt Black ölében, és fújni kezdett.
Lupin közelebb lépett Ronhoz. Feszült figyelemmel nézte a patkányt - még a lélegzetét is visszafojtotta.
- Mit akar tőle? - kérdezte rémült arccal Ron, miközben Lupin felé tartotta Makeszt. - Mi köze ezekhez a dolgokhoz a patkányomnak?
- Ez nem egy patkány - szólalt meg rekedten Sirius Black.
- Hogyhogy nem egy… Már hogyne volna patkány?
- Nem, nem az. - Lupin lassan megrázta a felét. - Ez egy varázsló.
- Egy animágus - tette hozzá Black. - A neve Peter Pettigrew.
Draco kinézett a harmadik emelet egyik ablakán. Az alkonyi nap rubinvörösre festette az eget, a Tiltott Rengeteg fái mozdulatlanul álltak, egyetlen levél se rezdült. Mellette állt Crak és Monstro is, és mindannyian a vadőrlakra függesztették a tekintetüket.
Mikor látták, ahogy egy csapat varjú riadtan felszáll a levegőbe, elégedetten kezet fogtak egymással. Hiszen a tervük sikerrel járt. A hippogriffnek vége volt. Draco és az apja végre bosszút állt a vadőrön. Csakis emiatt jöttek fel a harmadik emeletre, hogy lássanak valamit a kivégzésből. Mikor hallott a vadőr fellebbezéséről, Draco csak nevetni tudott. Milyen szánalmasan próbálta menteni a bestiája életét! De már mindegy volt, elvégre Draco apja mindenről gondoskodott. A hármas elindult a pince felé, mint akik jól végezték a dolgukat. Akik látták őket, elképzelni sem tudták, miért vigyorognak ilyen önelégülten, de a mardekárosokon kívül valójában senkit sem érdekelt.
Arról viszont még a mardekárosok sem tudtak, hogy Draco lelkében, amögött a befoltozott falak mögött ott gubbasztott az a megbánás, amit a tettei miatt érzett.