Chapter 43
Holdsáp, Féregfark, Tapmancs és Ágas
Beletelt pár másodpercbe, mire Harry, Lucy, Ron és Hermione magukhoz tértek első döbbenetükből. Végül Ron mondta ki azt, amire mindannyian gondoltak:
- Maguk megőrültek.
- Ez nevetséges! - motyogta Hermione.
- Komolyan azt várják, hogy ezt elhiggyük?! - nevetett fel hisztérikusan Lucy.
- Peter Pettigrew meghalt! - csattant fel Harry, és Blackre mutatott. - Ő ölte meg, tizenkét évvel ezelőtt!
Black sárga fogai megvillantak.
- Meg akartam ölni - szólt vicsorogva -, de a kis Peter kifogott rajtam… De most nem menekül!
Azzal Black rávetette magát Makeszra, úgyhogy Csámpás leesett az öléből. Ron felordított fájdalmában, mikor a férfi egész súlyával ráesett törött lábára.
- Sirius, ne! - kiáltotta Lupin, és elrángatta Blacket Rontól. - Várj! Nem ölheted meg csak így! Meg kell érteniük… Meg kell magyaráznunk!
- Majd megmagyarázzuk utána! - hörögte Black. Próbálta lerázni magáról Lupint, s szabad kezével még mindig a patkány után kapkodott. Makesz úgy visított, mint egy kismalac, s csúnyán összekarmolta Ron arcát és nyakát.
- Joguk van megtudni az igazságot… - zihálta Lupin. - Peter évekig Ron patkánya volt! Vannak részletek, amiket még én sem értek! És Lucynak… Lucynak és Harrynek tartozol az igazsággal, Sirius!
Black végre lecsillapodott, de villogó szemét még mindig Makeszra szegezte. A patkány ott vergődött Ron véresre harapott és karmolt ujjai között.
- Nem bánom, Remus - szólt Black. - Mondd el nekik, amit akarsz. De ne húzd sokáig az időt. El akarom követni végre a gyilkosságot, amiért börtönbe kerültem…
Ron segélykérően nézett Harryre, Lucyra és Hermionéra.
- Ezek komplett bolondok, mind a ketten - szólt kétségbeesetten. - Nekem elegem van ebből. Elmegyek.
Nagy nehezen feltápászkodott az egészséges lábára. Lupin elővette a pálcáját, és Makeszra szegezte.
- Végig fogsz hallgatni - szólt csendesen. - És jó erősen fogd Petert, amíg beszélek.
- Ő NEM PETER, HANEM MAKESZ! - kiabálta Ron. Megpróbálta beletuszkolni a patkányt a zsebébe, de az nem hagyta magát. Ron a nagy tusakodásban elvesztette az egyensúlyát, és Harry karjában kötött ki. Harry leültette az ágyra, majd Lupinhoz fordult.
- Szemtanúk vannak rá, hogy Pettigrew meghalt. Az egész utca látta…
- Nem az történt, amit láttak! - csattant fel Black, aki még mindig vérszomjas tekintettel meredt a Ron kezében vergődő Makeszra.
- Valóban mindenki úgy hitte, hogy Sirius megölte Petert - bólintott Lupin. - Én magam is… egészen addig, amíg ma este rá nem pillantottam a térképre. A Tekergők Térképe sosem hazudik… Peter él, Harry. Ott van Ron kezében.
Harry és Ron néma pillantást váltottak. Most már Lucy is úgy gondolta, hogy Lupin és Black megőrültek. Micsoda képtelen elmélet… Hogyan lehetne Makesz azonos Peter Pettigrew-val? Az rendben van, hogy Blacknek az agyára ment az azkabani rabság - de Lupin miért vesz részt ebben az őrült komédiában?
Most Hermione is bekapcsolódott a beszélgetésbe.
- De Lupin professzor - szólt szinte esdeklő hangon. - Makesz nem lehet Pettigrew… Be kell látnia, hogy ez képtelenség…
- Miért volna képtelenség? - Lupin olyan tárgyilagos nyugalommal beszélt, mintha az órán lennének, és a kákalagos kísérlet eredményét elemezgetnék.
- Mert… mert azt mindenki tudná, ha Peter Pettigrew animágus lett volna. Tanultunk az animágusokról McGalagony professzor óráján. És olvastam is róluk, mikor anyagot gyűjtöttem a házi feladatomhoz. A minisztérium nyilvántartást vezet azokról a varázslókról, akik állattá tudnak válni. Felírják, hogy milyen állat lesz belőlük, hogy milyen ismertetőjegyeik vannak, meg mindent… Belenéztem a listába, és meg is találtam benne McGalagonyt. De ebben az évszázadban csak hét animágus élt, és Pettigrew nem volt köztük…
Lucynak arra se volt ideje, hogy elcsodálkozzon Hermione alaposságán, Lupin máris hangosan felnevetett.
- Brilliáns érvelés, Hermione! Valóban, a minisztérium nyilvántartásából a mai napig is hiányzik az a három animágus, akik egykor a Roxfortba jártak.
- Térj a lényegre, Remus - mordult fel Black, aki azóta sem vette le a szemét Makeszról. - Tizenkét évig vártam, de most már fogytán a türelmem.
- Rendben - bólintott Lupin. - De segítened kell, Sirius. Én csak a történet elejét tudom…
Lupin elhallgatott. A háta mögött megreccsent valami - a hálószoba ajtaja magától kinyílt. Mind a hatan felkapták a fejüket. Azután Lupin az ajtóhoz sietett, és kinézett a lépcsőre.
- Nincs itt senki…
- Ebben a házban kísértetek járnak! - suttogta Ron.
Lupin még mindig homlokráncolva nézte az ajtót.
- Tévedés - felelte. - A Szellemszállás sosem volt kísértetjárta ház… Az üvöltések és sikolyok, amiről a falubeliek mesélnek, tőlem származtak.
Lupin hátrasimította arcából deresedő haját, egy pillanatig eltűnődött, majd folytatta:
- Hát igen… Mindennek az az oka, hogy én vérfarkassá váltam. Ha akkor régen nem marnak meg… és ha nem lettem volna olyan bolondul vakmerő…
Lupin fásultan meredt maga elé. Ron közbe akart szólni, de Hermione lepisszegte. A lány feszült érdeklődéssel várta a folytatást. Lucy magának sem akarta beismerni, de őt is legalább ugyanannyira lekötötte a történet, mint barátnőjét.
- Kisgyermekkoromban kaptam a harapást. A szüleim mindent megpróbáltak, de akkoriban még nem volt orvosság az ilyesmire. A bájital, amit Piton professzor szokott főzni nekem, egészen új találmány. Enyhíti a tüneteket. Ha a holdtölte előtti héten beveszem, meg tudom őrizni a tudatomat az átalakuláskor… Ártalmatlan farkasként bevackolom magam a szobámba, és megvárom, amíg a hold fogyásnak indul.
- Régen, mikor még nem ismerték a farkasölőfű-főzetet, hónapról hónapra vérszomjas szörnyeteggé váltam. Lehetetlennek tűnt, hogy roxforti diák legyek. A szülők féltették volna tőlem a gyerekeiket. Azonban Dumbledore-nak, aki akkoriban vette át az igazgatói széket, megesett rajtam a szíve. Azt mondta, meg kell tennünk bizonyos óvintézkedéseket, de egyébként semmi akadálya, hogy a Roxfortba járjak… - Lupin sóhajtott egyet, majd Harryre és Lucyra nézett. - Néhány hónapja említettem nektek, hogy a fúriafüzet abban az évben ültették, amikor az iskolába kerültem. A teljes igazság az, hogy azért ültették, mert az iskolába kerültem. Ezt a házat - Lupin szomorúan körülnézett a szobában - és az ide vezető alagutat az én számomra építették. Havonta egyszer, az átváltozásom idején kicsempésztek a kastélyból, és elhoztak ide. A fa azért került az alagút bejárata fölé, hogy még véletlenül se találhasson rám senki, amikor veszélyes vagyok.
Lucy még nem értette, mire akar kilyukadni Lupin, de egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta a történetet. A szobában Lupin hangján kívül csak Makesz rémült visítása törte meg a csendet.
- Abban az időben az átalakulásaim… borzalmasak voltak. Vérfarkassá változni fájdalmas dolog. Mivel nem voltak körülöttem emberek, akiket megharaphattam volna, ezért saját magamat marcangoltan. A falubelek hallották a zajt és az üvöltéseket, s azt hitték, hogy vad kísértetek költöztek a házba. Dumbledore-nak kapóra jött ez a pletyka, s ő is terjesztette… S látjátok, a falubeliek még ma sem mernek a ház közelébe menni, pedig az immár sok-sok éve végleg elcsendesedett.
- Mikor épp nem szenvedtem az átkozott kórtól, nagyon boldog voltam a Roxfortban - boldogabb, mint valaha. Életemben először barátokra leltem. Nem is egy, hanem három testi-lelki jó barátom volt: Sirius Black, Peter Pettigrew és persze az apátok - nézett Lupin a testvérpárra -: James Potter.
- A barátaim figyelmét persze nem kerülte el, hogy havonta egyszer eltűnök. Mindenféle mesét találtam ki: hogy rendszeresen meg kell látogatnom a beteg édesanyámat, és a többi… Féltem, hogy ha megtudják, miféle szörnyeteg vagyok, megundorodnak tőlem. De hiába titkolóztam, ők is, akárcsak te, Hermione, rájöttek az igazságra… és cseppet sem zavarta őket a dolog. Mi több, segítettek abban, hogy átalakulásaim szörnyűt tortúrából csodálatos kalanddá váljanak: a kedvemért animágusok lettek.
- Az apánk is? - ámuldozott Lucy.
- Igen, ő is. Közel három évükbe tellett, mire megtanulták, hogyan kell csinálni. Apátok és Sirius az iskola legtehetségesebb diákjai voltak, emellett a szerencse is melléjük szegődött - az animágustranszformáció ugyanis, ha félresikerül, borzalmas eredményre vezethet. Többek között ezért is tartja számon a minisztérium, hogy kik próbálkoznak vele. James és Sirius együtt készítették fel Petert. Ötödéves korunkra mindhárman elsajátították a varázslat fortélyait, s attól fogva bármikor át tudtak alakulni egy-egy bizonyos állattá.
- De miért segített ez magán? - kérdezte Hermione.
- Emberként nem lehettek mellettem, de állatként igen - felelte Lupin. - A vérfarkas csak az emberekre veszélyes. A barátaim havonta egyszer kiszöktek a kastélyból James láthatatlanná tévő köpenye alatt. A parkban aztán átalakultak. Peter, a legkisebb, átszaladt a fúriafűz csapkodó ágai alatt, és megérintette a görcsöt, ami megdermeszti a fát. Azután már csak végig kellett menniük az alagúton, és csatlakozhattak hozzám. A közelségük jótékony hatással volt rám. Külsőre ugyan farkas maradtam, de a lelkem megszelídült a jelenlétükben.
- Fogd rövidre, Remus - morogta Black. Olyan arccal meredt Makeszra, mintha elevenen fel akarná falni.
- Nem tart már sokáig, Sirius… Nos, attól fogva, hogy mind a négyen állatalakot tudtunk ölteni, rengeteg izgalmas lehetőség kínálkozott számunkra. A Szellemszállás már nem is volt elég nekünk, egész éjjel a faluban meg az iskolai birtokon kószáltunk. Sirius és James nagy és erős állatokká alakultak át, így kordában tudtak tartani egy vérfarkast. Nem hinném, hogy valaha is akadt volna a Roxfortban olyan diák, aki nálunk jobban ismerte a birtokot és Roxmortsot… Ezért is jött az ötlet, hogy megszerkesztjük a Tekergők Térképét, amit aztán a becenevünkön szignáltunk. Sirius volt Tapmancs, Peter volt Féregfark, és James volt Ágas.
- Milyen állattá vált…? - kezdte Harry, de Hermione a szavába vágott.
- De hisz ez nagyon veszélyes dolog volt! Éjszaka egy vérfarkassal kóborolni! Mi lett volna, ha megszökik a többiektől, és megmar valakit?
- Ma is beleborzongok, ha rágondolok - csóválta a fejét Lupin. - Nemegyszer csak nagyon kevés híja volt, hogy nem történt meg a baj. De utólag mindig nevettünk ezeken a kalandokon. Fiatalok voltunk, és felelőtlenek - a fejünkbe szállt a saját ügyességünk.
- Persze sokszor furdalt a lelkiismeret, hogy visszaélek Dumbledore bizalmával. Felvett engem a Roxfortba, felelősséget vállalt értem… én pedig hálátlanul megszegtem az összes szabályt, amit az én és a körülöttem élők biztonsága érdekében felállítottunk. Dumbledore nem is sejtette, hogy három társam is illegálisan animágiát űz miattam. A bűntudatom azonban mindig nyomtalanul elmúlt, amint leültünk kitervelni, mit csinálunk a következő holdtöltekor. És azóta se változtam meg…
Lupin vonásai megkeményedtek, s hangjában önutálat csendült.
- Már év elején figyelmeztetnem kellett volna Dumbledore-t, hogy Sirius animágus. Azóta se tettem meg. Hogy miért? Gyávaságból. Mert akkor azt is el kellett volna mondanom neki, hogy diákkoromban kijátszottam őt, veszélybe sodortam a társaimat… Pedig mindent Dumbledore-nak köszönhetek. Egész felnőtt életemben nyomorogtam, mert vérfarkasként nem tudtam munkát találni. Dumbledore másodszor is segített rajtam: tanári állást kaptam tőle. Bebeszéltem hát magamnak, hogy Sirius nem az animágia segítségével jut be az iskolába, hanem azokat a trükköket használja, amiket Voldemorttól tanult… Így hát, ha úgy vesszük, Piton gyanakvása nem volt alaptalan.
- Piton? - kapta fel a fejét Black. Most először levette a tekintetét Makeszról, és Lupinra nézett. - Mi köze Pitonnak az egészhez?
- Ő is itt van, Sirius - felelte sötéten Lupin. - Tanít az iskolában.
Most ismét a gyerekekhez fordult.
- Piton professzor együtt járt velünk a Roxfortba. Ő tiltakozott a leghevesebben az ellen, hogy megkapjam az állást. Egész évben győzködte Dumbledore-t, hogy ne bízzon meg bennem. Bizonyos fokig meg is tudom érteni… Annak idején Sirius egyszer megtréfálta, és a dolog kis híján az életébe került…
Black ingerülten felmordult.
- Megérdemelte - szólt mogorván. - Folyton utánunk szaglászott, beleütötte az orrát a dolgainkba… Abban reménykedett, hogy kicsapnak minket…
- Perselus roppant kíváncsi volt rá, miért tűnök el havonta egyszer - folytatta Lupin. - Egy évfolyamba jártunk, és… hát, nem mondhatnám, hogy rajongtunk egymásért. Perselus ferde szemmel nézett ránk, mindenekelőtt Jamesre, aki sokkal tehetségesebb kviddicsjátékos volt nála… Nos, a lényeg az, hogy Piton egyszer holdtöltekor meglátott minket, amint Madam Pomfreyval a fúriafűz felé mentünk. Ez után eszelte ki Sirius azt a szerinte igen szórakoztató tréfát, hogy közli Pitonnal: fogjon egy hosszú botot, üssön rá vele a fúriafűz görcsére, és akkor megnézheti, hol kószálok. Piton persze kipróbálta a dolgot - s ha eljut a házig, ott egy kifejlett vérfarkassal került volna szembe. Szerencsére apátok még idejében tudomást szerzett a tréfáról, utánarohant, és élete kockáztatásával megmentette. A baj csak az volt, hogy Piton meglátott engem az alagút végén, s bár Dumbledore ráparancsolt, hogy hallgasson a dologról, attól fogva tudta, miféle vagyok…
- Szóval Piton azért gyűlöli magát - töprengett hangosan Lucy -, mert azt hiszi, hogy maga is benne volt a tréfában?
- Pontosan - sziszegte egy testetlen hang valahol Lupin háta mögött.
Perselus Piton ledobta magáról a láthatatlanná tévő köpenyt, és Lupinra szegezte pálcáját.
Hermione felsikoltott. Black talpra szökkent. Harry úgy összerándult, mintha áramütés érte volna.
- Ezt a fúriafűz mellett találtam - szólt Piton, azzal a padlóra dobta a köpenyt. Közben gondosan ügyelt rá, hogy pálcája hegye végig Lupin mellkasára mutasson. - Hasznos holmi, Potter. Köszönöm…
Piton kissé kifulladtnak tűnt, de az is látszott, hogy alig bírja elfojtani diadalmas vigyorát.
- Biztosan érdekel, honnan tudtam, hogy itt vagytok - folytatta kárörömtől csillogó szemmel. - Nos, egyenesen a szobádból jövök, Lupin. Mivel ma még nem vetted be az orvosságodat, gondoltam, átviszek neked egy serleggel. Az előzékenységem el is nyerte jutalmát… Az asztalodon ugyanis találtam egy ismerősnek tűnő térképet. Elég volt egy pillantást vetni rá, és máris megtudtam mindent, ami érdekelt. Láttam, amint végigfutsz az alagúton…
- Perselus - szólt közbe Lupin, de Piton letorkolta.
- Dumbledore nem hitte el nekem, hogy te segítettél Blacknek bejutni a kastélyba. Hát most itt a bizonyíték. De azt még én se gondoltam volna, hogy van képetek megint ezt a viskót használni búvóhelynek…
- Félreérted a helyzetet, Perselus - rázta a fejét Lupin. - Nem hallottál mindent. Megmagyarázom… Sirius nem azért jött, hogy megölje Harryt és Lucyt…
- Azkaban két fogollyal lesz gazdagabb ma este. - Piton szeme megszállottan csillogott. - Kíváncsi vagyok, mit fog szólni ehhez a fordulathoz Dumbledore… Váltig állította, hogy nem kell tartanunk tőled… Remus Lupin, a szelíd vérfarkas…
- Térj észhez, Perselus - szólt csendesen Lupin. - Egy gyerekkori sérelem miatt képes lennél visszaküldeni egy ártatlan embert Azkabanba?
BUMM! Piton pálcája végéből három vékony, kígyószerű kötél röppent ki. Az egyik rátekeredett Lupin szájára, a másik kettő gúzsba kötötte a csuklójánál és a bokájánál fogva. Lupin megingott, majd egyensúlyát vesztve a padlóra zuhant. Black dühösen felhorkant, s már fordult, hogy rávesse magát Pitonra, de az számított a támadásra. Pálcájával egyenesen Black szeme közé célzott.
- Adj rá okot - sziszegte. - Adj rá okot, és esküszöm, megteszem.
Black megtorpant. Piton és ő gyűlölettől eltorzult arccal néztek farkasszemet.
Lucy megkövülten meredt rájuk, fogalma sem volt, kinek higgyen, kinek segítsen. Harryre, Hermionéra, majd Ronra pillantott, de úgy tűnt, ők épp olyan tanácstalanok, mint ő maga. Ron még mindig a kapálózó Makesszal vesződött, Hermione viszont most tett egy tétova lépést Piton felé, és megszólalt:
- Piton professzor… szerintem azért meghallgathatnánk, hogy mit akarnak mondani.
- Már így is búcsút mondhat a diplomájának, Granger kisasszony - vetett oda Piton. - Maga, Potterék és Weasley tiltott helyen tartózkodnak egy vérfarkas és egy elítélt gyilkos társaságában. Most az egyszer, kivételesen próbálja befogni a száját.
- De hogyha… ha tényleg tévedés történt…
- AZT MONDTAM, FOGD BE A SZÁD! - rivallt rá Piton. - Ne szólj bele abba, amiről fogalmad sincs!
- Maga meg egyszer az életben megpróbálhatná, hogy végighallgatja a másikat! - vesztette el a türelmét Lucy. Bár még mindig nem volt biztos abban, hogy kinek higgyen, Piton mániákussága kezdte egyre jobban felidegesíteni. - Képtelen elfogadni, hogy egyszer az életben nem úgy van valami, ahogy azt eddig hitte? Mielőtt vakon ítélkezne, próbálja ki, milyen, ha meghall…
Nem tudta folytatni, mert Piton ekkor villámgyorsan rászegezte a pálcát és a kilőtt fénycsóva Lucyt a falnak taszította. A lány feljajdult fájdalmában, ahogy amúgy is sajgó fejét beverte, és tehetetlenül összeroskadt a fal tövében.
- NE MERÉSZELJ KIOKTATNI ENGEM! - fröcsögte Piton. - A külsőd engem nem téveszt meg, ugyanolyan vagy, mint a nagyképű apád! Te meg maradj, ahol vagy, Black! - szegezte újra Black szívének a pálcát, mikor a férfi rá akarta vetni magát Pitonra.
Harry odarohant Lucyhoz és talpra segítette. Lucy a fejét fogta, de mindvégig Piton és Black kettősét bámulta.
- Édes a bosszú - fordult ismét Blackhez Piton. - A legszebb álmom volt, hogy magam kaphatlak el…
- Hát akkor örülj a sikernek, Perselus - felelte Black, majd Ron felé bökött a fejével. - Ha a fiú és a patkánya is jönnek, készséggel követlek a kastélyba…
- A kastélyba? - Piton szája gonosz mosolyra húzódott. - Felesleges olyan messzire menni. Elég csak kilépnünk ebből a házból, és a dementorok tárt karokkal fogadnak minket… Boldogok lesznek, hogy viszontlátnak téged… Merem állítani, hogy örömükben meg is csókolnak majd…
Black fakó arca halottsápadttá vált.
- Meg kell… meg kell hallgatnod - szólt rekedten. - A patkány… nézd meg azt a patkányt…
Piton azonban túl volt már azon, hogy hassanak rá az észérvek. A szemében lobogó eszelős tűz még Lucyt is megrémítette.
- Gyerünk, indulás - parancsolta Piton. Csettintett egyet, mire nyomban a markába röppent a Lupint fogvatartó kötél vége. - A vérfarkast én vezetem. Remélem, a dementorok tőle sem sajnálnak majd egy csókot…
Harry (miután megbizonyosodott róla, hogy Lucy megáll a saját lábán) egy ugrással az ajtónál termett, és elállta a professzor útját.
- Állj félre, Potter - sziszegte Piton. - Már így is épp elég nagy bajban vagy. Ha nem sietek ide, hogy megmentsem a te és a beképzelt húgod életét…
- Lupin professzor százszor megölhetett volna minket - vágott a szavába Harry. - Lucy és én egy csomószor voltunk egyedül vele, amikor a dementorok elleni varázslatra tanított minket. Ha tényleg Black cinkosa volt, miért nem végzett velünk?
- Ne várd el, hogy követni tudjam egy őrült vérfarkas észjárását - morogta Piton. - Félre az útból, Potter!
- Maga egy megszállott bolond! - kiabálta Harry. - Vérbosszút akar állni azért, mert egyszer régen megtréfálták!?
- HALLGASS! - ordította magából kikelve Piton. - Nem tűröm, hogy ilyen hangon beszélj velem! Olyan vagy, mint az apád! Térden állva hálálkodhatnál, amiért megmentettem az életedet! Megérdemelted volna, hogy kitekerjék a nyakad! Követhetted volna azt a nagyképű apádat! Ő se volt hajlandó elismerni, hogy Black az orránál fogva vezette! És most félre az utamból, különben én raklak odébb. TAKARODJ, POTTER!
Lucy egy szempillantás alatt döntött és cselekedett. Mielőtt Piton akár csak egy lépést tehetett volna Harry felé, előkapta a pálcáját és a magasba emelte.
- Capitulatus! - kiáltotta, s az övével együtt három másik hang is felharsant. A szoba falait hatalmas durranás rázta meg. Piton, mintha rugóra lépett volna, felrepült, majd háttal nekivágódott a falnak. Az ütéstől elvesztette az eszméletét, s összeroskadt, mint egy zsák. Fekete haja alól vékony csíkban csorgott a vér.
Lucy körülnézett. Harry, Hermione és Ron vele együtt mondták ki a lefegyverző varázsigét. Piton pálcája nagy ívben a levegőbe repült, és leesett az ágyon heverő Csámpás mellé. Black Harryre és Lucyra emelte a tekintetét.
- Kár, hogy kezet emeltetek rá - szólt. - Nyugodtan rám bízhattátok volna…
A két Potter kerülte a varázsló pillantását. Még mindig nem voltak biztosak benne, hogy helyesen cselekedtek.
Hermione rémülten pislogott az ájult Piton felé.
- Megtámadtunk egy tanárt… - hebegte. - Jaj, istenem, ebből nagyon nagy botrány lesz…
Lupin vergődve igyekezett letépni magáról a köteleket. Black lehajolt hozzá, és néhány mozdulattal kiszabadította.
- Harry, Lucy… Köszönöm - szólt Lupin, és megdörzsölte a kötelektől elzsibbadt karját.
- Nem mondtuk, hogy hiszünk maguknak - morogta a fiú.
- Akkor ideje bemutatnunk a bizonyítékot - bólintott Black, majd Ronhoz fordult. - Gyerünk, fiam, add ide Petert.
Ron védelmezően szorongatta patkányát.
- Hagyja már békén - próbálkozott erőtlenül. - Nem hiszem el, hogy Makesz miatt szökött meg Azkabanból. Ez mese… - Ron segélykérő pillantással nézett barátaira. - Jó, lehet, hogy Pettigrew patkánnyá tudott változni, de hát a földön rengeteg patkány él. Honnan tudhatta volna, hogy melyiket kell keresnie, amikor végig börtönben volt?
Lupin Black felé fordult, és kissé felvonta a szemöldökét.
- Ez jogos kérdés, Sirius - bólintott. - Honnan tudtad, hogy Peter itt van?
Black talárja zsebébe csúsztatta csontsovány kezét, és elő-húzott egy gyűrött papírdarabot. Kisimította, majd felmutatta a többieknek.
A papír egy újságból kivágott fotó volt - az a kép, ami előző nyáron a Reggeli Prófétában jelent meg a Weasley családról. Lucy önmagát is felfedezte a fényképen: ott feszített Ron mellett, míg a fiú nevetve átkarolta. Ron vállán Makesz kuporgott.
- De hát hogy került ez hozzád? - kérdezte döbbenten Lupin.
- Carameltől kaptam - felelte Black. - Tavaly nyáron, mikor lejött Azkabanba ellenőrzést tartani, elkértem az újságját. És rögtön a címlapon megpillantottam Petert… ennek a fiúnak a vállán… Rögtön felismertem, hiszen számtalanszor láttam átváltozni. És Lucy ott állt közvetlenül mellette…
- Honnan tudta, hogy Lucy nem egy közölünk? - kérdezte gyanakodva Ron. - Honnan ismerte fel?
Black nem válaszolt rögtön; úgy tűnt, mintha az érzéseivel viaskodna. Végül Lucyra nézett, aki kíváncsian várta a választ.
- Bárhol felismerném az én kis hercegnőmet - felelte végül, és viaszszerű arcát pír borította el.
- Hercegnő…
Lucy megtántorodott, mire Harry azonnal odaugrott hozzá. Testvérének köszönhette, hogy nem esett össze. Olyan hirtelen rohanta meg az emlék, mintha egy dementor termett volna a szobában. Fogalma sem volt, honnan, hogyan vagy miért, de Black hangját hallotta; fiatal volt, egyáltalán nem rekedten és tele volt szeretettel.
- Hercegnő? - nézett értetlenül Harry Blackre, míg Ron és Hermione tátott szájjal kapkodták a fejüket Lucy és Black között.
Mivel a férfi nem válaszolt - láthatóan így is eléggé zavarban érezte magát -, Lupin szolgált magyarázattal.
- Sirius sokszor látogatott meg titeket, mikor kisbabák voltatok - mondta. - A szüleitek mindig örömmel látták és jó pár alkalom volt, mikor ő vigyázott rátok, amíg James és Lily elmentek valahova. Volt, hogy én is elmentem. - Lupin is kezdett zavarban lenni, mert piros folt jelent meg sápadt arcán. - Bár mindkettőtökkel ugyanannyit foglalkozott és ugyanannyit törődött, Lucy valamiért mindig is közelebb állt hozzá. Egy idő után Sirius azt kezdte mondani róla, hogy Lucy az ő kis hercegnője.
Erre egyikük se tudott mit mondani. Lucy csak bámulta Black arcát, aki láthatóan nem tudott a szemébe nézni. Aztán a férfi, talán hogy kikerüljön a kínos szituációból, megköszörülte a torkát, majd folytatta a történetet.
- Egyébként pedig - mondta -, a cikkben azt írták, hogy Weasley-éknek jelenleg csak öt gyerekük tanul a Roxfortban, de a képen hat iskolás korú gyerek volt. Ez csak ráerősített arra, amit már eddig is biztosnak véltem. Valamint azt is megírták, hogy a fiú ősztől ismét itt lesz. Ő is és a patkánynak állt Peter is. Itt, a Roxfortban, ahova Harry és Lucy is járnak…
- Uramisten - motyogta Lupin, s Makeszra, majd újból a képre nézett. - A mellső lába…
- Mi bajuk van vele? - csattant fel Ron.
- Hiányzik az egyik ujja - felelte Black.
- Hát persze - csóválta a fejét Lupin. - Milyen egyszerű… briliáns ötlet… Levágta az ujját, igaz?
- Közvetlenül azelőtt, hogy átváltozott - bólintott Black. - Mikor sarokba szorítottam, a járókelők füle hallatára kiabálni kezdett, hogy én elárultam Lilyt és Jameset. Aztán, mielőtt megátkozhattam volna, felrobbantotta a fél utcát a háta mögé rejtett pálcával. Hat méteres körzetben mindenkit megölt, ő maga pedig leiszkolt a csatornába a többi patkány közé…
- Talán te is hallottad, Ron - tette hozzá Lupin. - Az egyetlen felismerhető darab, amit Peterből megtaláltak, az egyik ujja volt.
- Biztos egy másik patkány harapta le Makesz ujját! Ő a családi patkányunk, mióta csak az eszemet tudom!
- Pontosan tizenkét éve él nálatok - szólt Lupin. - Sose tetted fel a kérdést, hogy vajon miért ilyen hosszú életű?
- Azért… azért mert gondját viseltük, és vigyáztunk rá!
- Most még sincs túl jó formában - jegyezte meg Lupin. - Gondolom, azóta gyengélkedik, mióta megtudta, hogy Sirius megszökött a börtönből.
- Azért beteg, mert retteg attól a bolond macskától! - vágta rá Ron, s a békésen doromboló Csámpásra mutatott.
Lucy tudta, hogy az érvelés sántít. Mikor Csámpás belépett a képbe, Makesz már csont és bőr volt… Betegeskedett, mióta csak hazatértek Egyiptomból - mióta elterjedt Black szökésének híre…
- Ez az állat nem bolond - szólt rekedten Black, és megsimogatta Csámpás bozontos fejét. - Ez a legokosabb macska, amelyet valaha láttam. Az első pillanattól fogva tudta, miféle patkánnyal van dolga, s mikor találkoztunk, azonnal rájött, hogy nem vagyok igazi kutya. Nem volt könnyű elnyernem a bizalmát, de amióta megértettem vele, hogy mi a célom, segít nekem…
- Hogyhogy segít? - kérdezte döbbenten Hermione.
- Megpróbálta elhozni ide Petert, de nem sikerült neki… Ezért megszerezte nekem a jelszavakat, hogy bejuthassak a Griffendél-toronyba… Ha jól tudom, egy fiú éjjeliszekrényéről lopta el a listát…
Lucy úgy érezte, mintha minden mondat egy-egy súlyos szikla volna, ami az agyára nehezül. Olyan hihetetlenül abszurd volt az egész… és mégis…
- Peter azonban megérezte a veszélyt, és elmenekült… Ez a macska - Csámpásnak neveztétek? - később elmondta, hogy Peter vérnyomokat hagyott a lepedőn… Biztos megharapta magát. A jól bevált trükkhöz folyamodott: eljátszotta a saját halálát…
Harry, akit szintén ledöbbentettek a hallottak, most egy csapásra magához tért.
- És miért kellett eljátszania, hogy meghalt? - fakadt ki dühösen. - Mert maga meg akarta ölni, ahogy a szüleimet is megölte!
- Nem így van - rázta a fejét Lupin. - Harry…
- És most eljött, hogy végezzen vele!
- Így van - sziszegte Black, és Makeszra villantotta a szemét.
- Akkor mégiscsak Pitonnak volt igaza! - kiabálta Harry.
- Hát még mindig nem érted? - rázta a fejét Lupin. - Végig azt gondoltuk, hogy Sirius elárulta a szüleiteket, és Peter felkutatta őt - pedig ennek az ellenkezője történt: Peter árulta el anyátokat és apátokat, és ő menekült Sirius elől.
- Ez nem igaz! - csattant fel indulatosan Lucy, és Blackre mutatott. A pillanatnyi rokonszenv, amit a férfi iránt érzett, egy csapásra elmúlt. - Ő volt a titokgazdájuk! Mielőtt maga ideért, be is ismerte, hogy megölte őket!
Black lassan megcsóválta a fejét. Mélyen ülő szeme lázasan csillogott.
- Lucy - szólt -, azt ismertem be, hogy miattam haltak meg. Rábeszéltem Lilyt és Jameset, hogy Petert válasszák helyettem. Az utolsó pillanatban döntöttünk úgy, hogy ő lesz a titokgazda, nem én… Én tehetek mindenről, ez nem is kétséges… Aznap este, amikor a szüleitek meghaltak, elmentem Peterhez, hogy megnézzen, biztonságban van-e. A búvóhelyét üresen találtam, de dulakodásnak nem volt nyoma. Éreztem, hogy valami nincs rendjén, és egyenesen hozzátok siettem. Mikor megláttam a romba dőlt házat és a két holttestet, rögtön tudtam, hogy ez Peter műve. És az enyém, aki ajánlottam őt.
Black hangja elcsuklott. Gyorsan elfordította a fejét.
- Elég a magyarázkodásból - szólalt meg Lupin, olyan kemény-szigorú hangon, amilyet Lucy még soha nem hallott tőle. - Egyetlen módja van annak, hogy megtudjuk, mi történt valójában. Ron, add ide azt a patkányt.
- Mit akarnak csinálni vele? - aggodalmaskodott Ron.
- Kényszerítjük rá, hogy mutatkozzon meg valódi alakjában - felelte Lupin. - Ha tényleg patkány, nem lesz semmi baja.
Ron hosszasan vívódott, de végül feladta, és átnyújtotta Lupinnak Makeszt. A patkány kétségbeesetten vergődött, és úgy visított, mintha elevenen nyúznák.
- Készen állsz, Sirius? - kérdezte Lupin.
Black, aki időközben magához vette Piton varázspálcáját, most odalépett Lupinhoz, és izzó tekintettel meredt a kapálózó patkányra.
- Együtt csináljuk? - kérdezte halkan.
- Ha nem bánod. - Lupin egyik kezében Makeszt tartotta, a másikban varázspálcáját. - Háromra. Egy… kettő… HÁROM!
Mindkét pálca hegyéből kékesfehér fénycsóva tört elő. Makesz egy pillanatig a levegőben lebegett - Ron rémülten felkiáltott -, azután leesett a padlóra. Ekkor újabb vakító villanás következett, azután…
Lucy úgy érezte, mintha egy fejlődő fáról készült gyorsított felvételt nézne. A padlóból kinőtt egy fej, aztán egy törzs, abból kezek és lábak hajtottak ki, és mire észbe kaptak, már egy görnyedt, kezét tördelő ember állt Makesz helyén. Csámpás felborzolta a szőrét, és dühösen nyávogva toporgott az ágyon.
A férfi meghökkentően alacsony volt, alig magasabb, mint Harry, Lucy vagy Hermione. Ritkás, seszínű haja kócosan meredt a levegőbe, félig eltakarva kopasz feje búbját. Alkatánál fogva pocakos ember volt, de látszott, hogy rövid idő alatt rengeteget fogyott. Mocskos bőrét sűrű, fekete szőr nőtte be, hegyes orrával és apró, vizenyős szemeivel így, emberalakban is patkányra emlékeztetett. Rémülten zihálva körülitézett a szobában, s Lucy észrevette, hogy lopva az ajtó felé pislog.
- Szervusz, Peter - köszöntötte Lupin, olyan derűs nyugalommal, mintha a patkányok naponta változtak volna körülötte régi diákcimborákká. - Rég nem láttuk egymást.
- S-Sirius… Remus… - cincogta Pettigrew, s megint az ajtó felé sandított. - Barátaim… kedves barátaim…
Black már emelte volna a pálcáját, Lupin azonban megragadta csuklóját, s egy pillantással türelemre intette. Azután ismét Pettigrew-hoz fordult, és csevegő hangon folytatta:
- Tudod, Peter, épp azon tanakodtunk, hogy pontosan mi is történhetett Lily és James halálának estéjén. Említettünk érdekes részleteket, amelyek talán elkerülték a figyelmedet a nagy visítozás közepette…
- Remus - hebegte Pettigrew, s puffadt arcán kövér verejtékcseppek jelentek meg. - Ugye, nem hiszel neki? Meg akart ölni, Remus…
- Tudunk róla - felelte hűvösen Lupin. - Épp ezért szeretnék tisztázni veled egy-két dolgot. Ha lennél olyan szíves…
- Most is azért jött, hogy meggyilkoljon! - visított fel Pettigrew, és Blackre mutatott. Lucy észrevette, hogy a középső ujját nyújtotta ki - a mutatóujja ugyanis hiányzott. - Megölte Lilyt meg Jameset, és velem is végezni akar! Segíts rajtam, Remus!
Black arca most volt csak igazán halálfejszerű, ahogy jéghideg tekintettel Pettigrew-ra meredt.
- Amíg nem tisztáztunk bizonyos dolgokat, senki nem öl meg senkit - szólt Lupin.
- Mit kell itt tisztázni!? - visongott Pettigrew. Fejét kapkodva újra körbepislogott, s a bedeszkázott ablakok után ismét az egyetlen ajtóra esett a pillantása. - Tudtam, hogy üldözni fog! Tudtam, hogy megint megpróbál az életemre törni! Tizenkét évig rettegésben éltem!
- Tudtad, hogy Sirius meg fog szökni Azkabanból? - ráncolta a homlokát Lupin. - De hisz ez még soha senkinek nem sikerült.
- Olyan képességei vannak, amiket mi elképzelni se tudunk! - kiabálta Pettigrew. - Különben hogyan jutott volna ki? Tudodki megtanította őt a sötét trükkjeire!
Black nevetni kezdett, visszhangzott a szoba száraz, örömtelen kacagásától.
- Még hogy Voldemort trükköket tanított nekem!?
Pettigrew úgy vonaglott meg, mintha Black korbáccsal csapott volna végig rajta.
- Mi van, félsz hallani a régi urad nevét? - recsegte Black. - Nem is csodálom, Peter. Nem lehetsz valami népszerű a többi csatlósa körében.
- Nem… nem tudom, miről beszélsz - motyogta Pettigrew. Még az eddiginél is szaporábban zihált, s egész arca verejtékben fürdött.
- Nem előlem bujkáltál tizenkét évig - folytatta Black. - Voldemort régi szövetségeseitől féltél. Hallottam egyet s mást Azkabanban, Peter… Ha tudnák, hogy élsz, egykettőre megtalálnának… Abból, amit álmukban kiabáltak, kiderült, hogy úgy vélik, a köpönyegforgató őket is átverte. Voldemort a te tanácsodra ment el Potterékhez… ahol elérte a végzet. És bizony nem mindenki került Azkabanba, aki hajdan Voldemort csatlósa volt. Rengetegen közülük ma is szabadon járnak… Persze meghúzzák magukat, és úgy tesznek, mintha megbánták volna az eltévelyedésüket… de ha megtudnák, hogy életben vagy, Peter…
- Nem értem, mit akarsz tőlem - vinnyogta Pettigrew. Megtörölte arcát a talárja ujjában, és esdeklő tekintettel Lupinra nézett. - Egy szavát se hidd el, Remus. Ez őrültség…
- Bevallom, Peter - szólt higgadtan Lupin -, nem világos számomra, hogy miért él valaki tizenkét évig patkánybőrben, ha ártatlan.
- Ártatlan vagyok, de féltem! - visította Pettigrew. - Ha Voldemort szövetségesei bosszút akarnak állni rajtam, akkor csak azért, mert Azkabanba juttattam az egyik legjobb emberüket - Sirius Blacket, a kémet!
Black arca eltorzult a dühtől.
- Hogy merészelsz kémnek nevezni engem?! - horkant fel olyan hangon, mintha megszólalt volna benne az a medveméretű kutya, amivé változni szokott. - Melyikünk sündörgött folyton a nála erősebb és okosabb emberek körül? Te, Peter! Az első percben rá kellett volna jönnöm, hogy te vagy a kém. Mindig is erős barátokat kerestél magadnak, hogy legyen, aki vigyáz rád. Az iskolában mi voltunk azok… én és Remus… meg James…
Pettigrew újra megtörölte az arcát, úgy kapkodta a levegőt, mintha fuldokolna.
- Még hogy én kém volnék? Neked elment az eszed… Soha… Hogy mondhatsz ilyet?
- Lily és James csak azért tettek meg titokgazdának, mert ezt a tanácsot kapták tőlem. - Black szavaiban olyan mérhetetlen düh csendült, hogy Pettigrew ösztönösen hátrált egy lépést. - Azt hittem, tökéletes tervet eszeltem ki… Félrevezetésnek szántam… Voldemort engem próbált volna megkörnyékezni. Meg se fordult volna a fejében, hogy Jamesék egy ilyen hitvány, együgyű alakot kértek fel, mint te… Te persze rohantál hozzá, és nagy büszkén elmondtad, hogy ki tudod szolgáltatni neki Potteréket. Ez volt nyomorult életed nagy pillanata.
Pettigrew zavartan motyogott valami „légbőlkapott" dologról meg „őrültség"-ről, Lucy figyelmét azonban nem a szavai kötötték le, hanem a férfi hamuszín arca és rémülten cikázó pillantása, mellyel hol az ablakokat, hol az ajtót fürkészte.
- Lupin professzor - szólalt meg félénken Hermione. - Mondhatok valamit?
- Hát persze, Hermione - felelte udvariasan Lupin.
- Tudjuk, hogy Makesz… vagyis ez a… ez az ember… három évig abban a szobában lakott, ahol Harry. Ha Tudjakinek dolgozik, miért nem próbálta megtámadni őt? Vagy Lucyt, amikor a Weasley-családnál lakott?
- Tessék! - visította lelkesen Pettigrew, és csonka kezével Hermionéra mutogatott. - Köszönöm! Látod, Remus? Harrynek és Lucynak a haja szála se görbült! Miért nem bántottam őket, ha egyszer alkalmam volt rá?
- Megmondom, miért - szólt Black. - Mert világ életedben csak akkor tettél bármit, ha hasznod származott belőle. Voldemort tizenkét éve bujdosik, és úgy hírlik, csak hálni jár belé a lélek. Még hogy meggyilkold a nagyhatalmú Albus Dumbledore két diákját egy szánalmas emberi roncs kedvéért? Ugyan már, te nem teszel ilyet! A kisujjadat se mozdítod Voldemortért, amíg meg nem bizonyosodsz róla, hogy megint ő a legerősebb bika a csordában. Ezért is költöztél egy varázslócsaládhoz, ott csak fülelni kellett, és mindig hallhattad a híreket. Nem mellesleg pont oda költöztél, ahová Lucy is került. Vártad, hogy a régi mentorod újból erőre kapjon, és kockázat nélkül visszatérhess hozzá…
Pettigrew csak tátogott. Egyetlen hangot sem bírt kinyögni.
Hermione megköszörülte a torkát.
- Öhm, Black úr… Sirius?
Black összerezzent, majd döbbenten a lányra meredt. Időtlen idők óta nem fordulhatott elő, hogy valaki barátságosan, sőt udvariasan szólt hozzá.
- Ne haragudjon a kérdésért, de hogyan… hogyan sikerült kijutnia Azkabanból, ha nem használt fekete mágiát?
- Köszönöm! - Pettigrew hevesen bólogatott. - Így van! Pontosan ezt akartam…
Lupin egyetlen pillantással elnémította. Black összevonta a szemöldökét - nem tűnt bosszúsnak, inkább töprengő arcot vágott.
- Nem tudom, hogyan sikerült - felelte habozva. - Azt hiszem, csak azért nem őrültem meg a börtönben, mert tudtam, hogy ártatlan vagyok. Ez a gondolat - ami önmagában nem boldogított, s így a dementorok nem szippanthatták ki -, segített megőrizni az ép eszemet és az öntudatomat. A varázserőm sem veszett el. Mikor ügy éreztem, hogy nem bírom tovább… átalakultam kutyává. A dementorokról tudni kell, hogy vakok… - Black nyelt egyet. - Nem látnak, csupán az érzések kisugárzását fogják fel. Mikor kutya voltam, bizonyára érezték, hogy az érzelmeim kevésbé összetettek, kevésbé emberiek… de úgy gondolták, hogy én is megtébolyodtam, mint a többiek, úgyhogy nem törődtek a dologgal. Persze nagyon legyengültem, hisz pálca nélkül nem tudtam távol tartani őket magamtól…
- De aztán megláttam Petert azon a képen… Megtudtam, hogy itt van Harry közvetlen közelében… és ami még rosszabb, hogy egy fedél alatt él Lucyval… Csak a kezét kell kinyújtania, ha hírét veszi, hogy a sötét oldal újból erőre kapott…
Pettigrew a fejét rázta, hangtalan szavakat formált ajkaival, s közben megbabonázva meredt Blackre.
- …ha szövetségesei akadnak, azonnal lecsaphat… tálcán viheti nekik a két utolsó Pottert. Ha a kezükre adja Harryt és Lucyt, ki merné azzal vádolni, hogy elárulta Voldemort nagyurat? Ellenkezőleg, ünnepelt hősként fogadnák…
- Beláthatjátok, hogy nem maradhattam tétlen. Én voltam az egyetlen, aki tudta, hogy Peter életben van…
Lucynak eszébe jutott, mit mesélt Mr. Weasley a feleségének: „Az őrök elmondták, hogy Black egy ideje beszélt álmában. Mindig ugyanazt mondta: »A Roxfortban van.«"
- Olyan volt, mintha valaki lángra lobbantotta volna az agyamat. Ezt a tüzet a dementorok nem tudták eloltani, hiszen rögeszme volt, nem boldogító érzés… de erőt merítettem belőle, és kitisztult tőle a fejem. Egyik este, mikor kinyitották a cella ajtaját, kutya képében kisurrantam mellettük… Az állatok jelenlétét sokkal nehezebben érzékelik, nem csoda hát, hogy megzavarodtak… Én sovány voltam, csont és bőr… átfértem a rácsok között… Kiúsztam a szárazföldre, és észak felé vettem az irányt. Kutya képében belopakodtam a roxforti birtokra, s meghúztam magam a Tiltott Rengetegben… Persze a kviddicsmeccseket mindig kijöttem megnézni… Harry, ugyanolyan pompásan repülsz, mint az apád…
Black ránézett Harryre és Lucyra. Most már egyikük sem fordította el a fejét.
- Higgyetek nekem - szólt a varázsló. - Nem árultam el Lilyt és Jameset. Ha megölnek, se árultam volna el őket.
Ennyi elég volt Lucynak. Előbb összenézett Harryvel, akinek láthatóan egy szó se jött ki összeszorult torkán, majd visszafordult Blackhez és ezt mondta:
- Hiszünk magának.
- Ne!
Pettigrew úgy rogyott térdre, mintha Lucy a halálos ítéletére bólintott volna rá. Összekulcsolt kezekkel, térden állva csúszott a padlón vádlói lába előtt.
- Sirius… Peter vagyok… Peter, a barátod… nem teheted…
Black rúgott egyet felé, és Pettigrew összegörnyedt.
- Épp elég koszos a talárom anélkül is, hogy hozzányúlnál - sziszegte Black.
Pettigrew most Lupinnál próbálkozott.
- Remus! - visította rimánkodva. - Ugye, nem hiszed el ezt a badarságot? Sirius szólt volna neked, ha megváltoztattuk volna a tervet!
- Kivéve, ha azt gyanította, hogy én vagyok a kém, Peter - felelte higgadtan Lupin. - Felteszem, ezért nem avattál be a titokba, Sirius - szólt át Pettigrew feje fölött Blacknek.
- Bocsáss meg, Remus - nézett rá Black.
- Szóra sem érdemes, Tapmancs barátom - felelte Lupin, és feltűrte talárja ujját. - Én pedig téged tartottalak kémnek, úgyhogy cserébe te is bocsáss meg nekem.
- Ez csak természetes - bólintott Black, s beesett arcán mintha egy mosoly árnyéka suhant volna át. Ő is elkezdte felcsavarni a talárja ujját. - Együtt végzünk vele?
- Együtt - felelte komoran Lupin.
- Csak nem… ez nem lehet… - hebegte Pettigrew. Térden állva megfordult, és átmászott Ronhoz. - Ron… hát nem voltam jó barátod… hűséges patkányod? Nem hagyhatod, hogy megöljenek… Te mellettem állsz, Ron. Ugye, te mellettem állsz?
A fiú azonban leplezetlen undorral meredt rá.
- Egy ilyen szörnyeteg aludt az ágyamban…
- Kedves fiam… kedves gazdám… - Pettigrew Ron felé csúszott. - Nem engedheted, hogy megtegyék… A patkányod voltam… odaadóan szolgáltalak…
- Nem nagy dicsőség, hogy patkánynak jobb voltál, mint embernek - mordult rá Black.
Ron elsápadt a fájdalomtól, de összeszorította a fogát, és elhúzta törött lábát Pettigrew keze elől. Pettigrew térden állva megfordult, Hermione felé mászott, és megmarkolta a lány talárjának szegélyét.
- Kedves kislány… okos kislány… te nem engeded, ugye? Segíts rajtam…
Hermione kitépte ruháját Pettigrew kezéből, és borzadva a falhoz hátrált. A férfi egész testében remegni kezdett, végül lassan Harry és Lucy felé fordította a fejét. Lucy is erős késztetést érzett rá, hogy a vinnyogó alak felé rúgjon, majd a falig hátráljon. Egyiket sem tette, inkább csak megragadta Harry karját.
- Harry… Lucy… mintha a szüleiteket látnám… az arcotok és a hajatok…
- HOGY MERED MEGSZÓLÍTANI HARRYT ÉS LUCYT? - rivallt rá Black. - HOGY MERÉSZELSZ A SZEMÜKBE NÉZNI, ÉS A SZÜLEIKRŐL BESZÉLNI NEKIK!?
- Harry… Lucy… - suttogta Pettigrew, és segélykérően kinyújtott kézzel a testvérpár felé araszolt. - James nem kívánná a halálomat… James megértő lenne… Ő megkönyörülne rajtam…
Black és Lupin együtt ugrottak oda Pettigrew-hoz, a vállánál fogva megragadták, és háttal a padlóra lökték. Pettigrew a rettegéstől rángatózó arccal meredt rájuk.
- Eladtad Lilyt és Jameset Voldemortnak - sziszegte Black, aki maga is reszketett az indulattól. - Mered még tagadni?
Pettigrew sírva fakadt, s ettől csak még visszataszítóbb látványt nyújtott, ahogy ott kuporgott a padlón, olyan volt, mint egy csúnya, kopaszodó óriáscsecsemő.
- Sirius, Sirius, hát mit tehettem volna? A Sötét Nagyúrnak… el se tudjátok képzelni… rettenetes hatalma volt… Féltem, Sirius, hisz sosem voltam olyan bátor, mint te meg Remus meg James. Én nem akartam bántani őket… Tudodki kényszerített rá…
- NE HAZUDJ! - tajtékzott Black. - Mikor Lily és James meghaltak, te már egy éve rendszeresen küldted a jelentéseidet Voldemortnak! A kéme voltál!
- De hisz addigra szinte mindenütt átvette a hatalmat! - nyafogta Pettigrew. - Kin segített volna, ha megtagadom a parancsát?
- Kin segítettél volna, ha szembeszállsz minden idők leggonoszabb feketemágusával? - sziszegte dühösen Black. - Azokon az ártatlanokon, akik meghaltak miattad!
- Hát nem érted, Sirius? - siránkozott Pettigrew. - Ha nem engedelmeskedem, Tudodki megölt volna!
- AKKOR MEG KELLETT VOLNA HALNOD! - ordította az arcába Black. - INKÁBB A HALÁL, MINT HOGY ELÁRULD A BARÁTAIDAT! Ml AZ ÉLETÜNKET ADTUK VOLNA ÉRTED!
Black és Lupin egyszerre emelték a magasba pálcájukat.
- Tudhattad volna - szólt Lupin -, hogy ha nem Voldemort öl meg, akkor mi fogunk. Ég veled, Peter.
Hermione a kezébe temette arcát, és a fal felé fordult.
- NE! - kiáltotta hirtelen Harry. Egy ugrással Pettigrew és a rá szegeződő pálcák között termett. - Nem ölhetik meg - zihálta. - Nem tehetik.
Black és Lupin döbbenten néztek rá. Lucy csak tátogott; elképzelni sem tudta, hogy bátyja miért szólt közbe.
- Harry, mégis mit művelsz? - suttogta.
- Harry, ez a vinnyogó, koszos féreg tehet róla, hogy te és Lucy árvák vagytok - mordult fel fogcsikorgatva Black. - A ti halálotokat is szemrebbenés nélkül végignézte volna. Hallottad, mit mondott: a rongy élete fontosabb volt neki, mint a ti egész családotok.
- Tudom - zihálta Harry. - Felvisszük őt a kastélyba. Átadjuk a dementoroknak. Vigyék csak el Azkabanba… de ne mi öljük meg.
- Köszönöm! - Pettigrew átölelte Harry térdét. - Meg sem érdemlek ekkora kegyet! Örökké hálás leszek neked!
- Eresszen el - mordult rá undorodva Harry, és lerúgta magáról Pettigrew karját. - Maga nem érdemel semmiféle könyörületet. Csak azért védem meg, mert apám nem akarná, hogy a legjobb barátai gyilkosokká váljanak - egy ilyen patkány miatt.
A szobában senki nem mozdult, a csendet csak Pettigrew sípoló zihálása törte meg. Black és Lupin egymásra néztek. Azután, mintegy vezényszóra, mindketten leeresztették a pálcájukat.
- Harry - szólt Black -, neked, és csak neked van jogod megkegyelmezni neki. De jól fontold meg a döntést. Gondolj bele, mit tett…
- Vigyék Azkabanba! - szólalt meg Lucy is. Most, hogy hallotta az indokot, egyetértett Harryvel. Nem engedhették, hogy az apjuk legjobb barátai olyasmit tegyenek, amiért egész hátralévő életükben elítélnék őket. - Ha valaki, ő megérdemli, ami ott vár rá. De ez az öncélú igazságszolgáltatás csak rontaná a helyzetet.
Black és Lupin most felé fordultak és egy ideig mindketten az arcát tanulmányozták. Lucy kezdte zavarban érezni magát a fürkésző pillantásoktól, de nem fordította el a fejét. Pettigrew még mindig ott lihegett Harry háta mögött.
- Ahogy akarjátok - bólintott Lupin, majd ismét Harry felé fordult. - Állj félre, Harry.
Harry habozott.
- Ígérem, nem teszek kárt benne - biztosította Lupin. - Csak megkötözöm.
Harry bólintott, és félreállt. A már ismert kötelek ezúttal Lupin pálcájából röppentek ki, s Pettigrew egy szempillantás múlva már gúzsba kötve, felpeckelt szájjal hevert a padlón.
Black újra rászegezte a pálcáját.
- Figyelmeztetlek, Peter - mordult rá -, ha megpróbálsz átalakulni, abban a minutumban végzünk veled. Harry, Lucy, egyetértetek?
Harry és Lucy lenéztek a padlón fetrengő szánalmas alakra, és jól láthatóan bólintottak.
- Akkor ezzel megvolnánk - vette át az irányítást Lupin. - Ron, a csontforrasztás Madam Pomfrey szakterülete, úgyhogy azt javaslom, egyelőre érd be egy ideiglenes kötéssel. A gyengélkedőn majd szakszerű ellátást kapsz.
Odalépett Ronhoz, és pálcáját a fiú lábához érintette.
- Ferula - mormolta, mire szoros sínpólya tekeredett a törött végtagra. Lupin felsegítette Ront, a fiú óvatosan kipróbálta, hogy tudja-e terhelni beteg lábát, s fel sem szisszent.
- Így jó - bólogatott. - Köszönöm.
- Mi lesz Piton professzorral? - kérdezte Hermione, és az alélt tanár felé pislogott.
Lupin lehajolt Pitonhoz, és kitapintotta a pulzusát.
- Nincs komoly baja - állapította meg. - Egy kicsit túllőttetek a célon, de így legalább nyugton marad. Ájultan is fel tudjuk vinni a kastélyba… Mobilicorpus.
A varázsszóra Piton csuklója, térde és nyaka lassan emelkedni kezdett, mintha láthatatlan zsinórok húznák a plafon felé. Az ernyedt test álló helyzetbe fordult, s ott lebegett néhány centiméterrel a föld fölött, akár egy fejét ingató, groteszk marionettfigura. Lupin felemelte a padlóról a láthatatlanná tévő köpenyt, és talárja zsebébe tömködte.
- Ketten bilincseljek össze magukat ezzel - szólt Black, és lábával megbökte Pettigrew-t. - Csak a biztonság kedvéért.
- Az egyik én leszek - bólintott Lupin.
- A másik én - mordult fel Ron, s odasántikált a fogolyhoz.
Black súlyos vasbéklyókat varázsolt elő a számukra, s néhány másodperc múlva Pettigrew már újra a saját lábán állt, a bal kezét Lupin jobbjához, jobb kezét pedig Ron baljához bilincselték hozzá. Ron komor eltökéltséggel játszotta a fegyőr szerepét, szemmel láthatóan személyes sértésnek érezte, hogy Pettigrew Makesz képében a bizalmába férkőzött. Csámpás egy könnyed ugrással az ajtónál termett, és bozontos farkát zászlóként lengetve kivezette a csapatot a szobából.
Draco a többi mardekárossal együtt sétált a pincébe, miután befejezte a vacsorát. Az étkezés alatt több dolog is feltűnt neki. Az egyik, hogy a tanári asztalról hiányzott Lupin, Hagrid és Piton is. Lupin biztosan megint beteg, Hagrid a bestiáját siratja, de Piton távollétére nem tudott magyarázattal szolgálni. A másik, hogy a griffendélesek közül hiányzott a nagy négyes: Potter, Weasley, Granger és Lucy.
Látszólag a többiek sem tudták, hol lehetnek. A Weasley-ikrek egy ideig folyton az ajtó felé pislogtak, de utána csak megvonták a vállukat és ettek tovább. Az évfolyamtársak is értetlenül néztek egymásra egy darabig, de utána ők is ejtették a dolgot. Draco, hiába nem akarta, azon kattogott egész vacsora alatt, hogy vajon hol lehetnek. Biztosan lementek Hagridhoz a kivégzés előtt. De akkor miért nem jöttek még vissza? Annyira megviselte volna őket a dolog, hogy kihagyják miatta a vacsorát?
Mikor belépett a klubhelyiségbe, eldöntötte, hogy az este nem fog többet foglalkozni Potterékkel. Ám, mint mindig, most sem sikerült a terve.