Chapter 44
A dementorok csókja
Lucy még sosem volt ilyen bizarr kompánia tagja. Az emeletről levonuló menetet Csámpás vezette, nyomában Lupin, Pettigrew és Ron lánccsörgető hármasfogata trappolt lefelé. Őket a lebegő Piton követte, aki előrebukott fejével úgy festett, mintha bambán meredne a lépcsőfokokon végigzongorázó cipőjére. Megalázó helyzetét a mögötte haladó Sirius Blacknek köszönhette, aki a tulajdon varázspálcájával tartotta őt a levegőben. Black sarkában a három sereghajtó, Harry, Lucy és Hermione lépkedett.
Az alagútba csak nagy üggyel-bajjal sikerült bejutniuk. Lupin, Pettigrew és Ron oldalazva kecmeregtek át a lyukon, s a mutatvány közben Lupinnak arra is ügyelnie kellett, hogy pálcájával végig sakkban tartsa Pettigrew-t. Végül sikeresen bejutottak, s Lucy hátulról még látta, ahogy Csámpás és a bilincses trió libasorban elindulnak az alagútban. Sirius Black előbb bekormányozta Pitont a nyíláson, ő maga csak azután mászott be. Harry, Lucy és Hermione követték. Mivel az alagút nemcsak széltében, de belmagasságát tekintve is meglehetősen szűk volt, a lebegő Piton feje lépten-nyomon nagyot koppant a mennyezeten. Black azonban jelét sem adta annak, hogy bármit is kívánna tenni ez ellen.
Jó néhány perces néma baktatás után a varázsló hirtelen Harryhez és Lucyhoz fordult.
- Tudjátok, mit jelent az, ha most feladjuk Pettigrew-t? - kérdezte.
- Hogy maga szabad - felelte Lucy.
- Igen… - bólintott Sirius. - Ami azért fontos, mert… nem tudom, említették-e valaha nektek, de én vagyok a keresztapátok.
- Igen, tudjuk - felelte Harry.
- Emellett… a szüleitek arra is megkértek, hogy legyek a gyámapátok… ha velük esetleg történne valami.
Harry és Lucy visszafojtották a lélegzetüket. Lucy csak remélni merte, hogy keresztapjuk tényleg arra gondol, amire szavai utaltak.
- Természetesen megértem, ha a nagynénédéknél akarsz maradni - folytatta Black Harryre nézve -, te pedig Weasley-éknél… - pillantott Lucyra. - De azért fontoljátok meg a dolgot. Ha sikerül tisztára mosni a nevem… és ha esetleg… ha új otthonra vágytok…
Lucy úgy érezte, mintha egy kisebb bomba robbant volna fel a gyomrában.
- Úgy érti… hogy magához venne minket? - hebegte. Harry ösztönösen felegyenesedett, aminek következtében jól beverte a fejét a mennyezet egyik kiszögellésébe.
- Komolyan elvinne engem Dursleyéktól? Együtt élhetnék Lucyval? - kérdezte hitetlenkedve a fiú.
- Számítottam rá, hogy nemet mondotok - visszakozott Black. - Megértem, hogy ragaszkodtok a mostani családotokhoz. Csak szeretném, ha tudnátok, hogy…
- Mit beszél!? - horkant fel Harry olyan rekedt-elfúló hangon, ami még Siriusnak is becsületére vált volna. - Hogyne akarnám otthagyni Dursleyékat! Van saját háza? Mikor költözhetünk át?
Black megtorpant, és hátrafordult. Piton feje most még szaporábban kopogott a mennyezeten, de Siriust ez pillanatnyilag a legkevésbé sem érdekelte.
- Hozzám költöznétek? Komolyan mondjátok?
- Hát persze! - vágta rá Lucy. - Nagyon szeretem Weasleyéket, de mindig is arra vágytam, hogy Harryvel élhessek! Ráadásul most a szüleink legjobb barátja venne magához minket! Hogy mondhatnék rá nemet?
Sirius elkínzott arcán ekkor jelent meg az első igazi mosoly. A változás döbbenetes volt, a halálfejmaszk mögött egy tíz évvel fiatalabb férfi tűnt fel. Lucy most először érezte, hogy ugyanaz az ember áll vele szemben, aki a szülei esküvői fényképéről ránevetett.
Több szó nem esett köztük, amíg el nem érték az alagút túlsó végét. Az élen haladó Csámpás addigra már kimászott a szabadba, bizonyára megérintette a fűzfát elaltató görcsöt, mert egy nyikkanás sem utalt rá, hogy a kievickélő Lupint, Pettigrew-t és Ront harcias ágcsapások fogadták volna.
Sirius kinavigálta Pitont a lyukon, azután félreállt, hogy előreengedje Harryt, Lucyt és Hermionét. Ő maga utolsóként kapaszkodott fel a meredek kürtőben.
A parkban koromsötét volt, csak a kastély ablakai világítottak a távolban. A csapat némán folytatta útját. Pettigrew még mindig zihált, és néha panaszosan fel-felnyögött. Lucy agya vadul zakatolt.
Elköltözik Weasleyéktől… Sirius Blacknél, a szülei legjobb barátjánál fog lakni… Méghozzá Harryvel… Még a gondolatba is teljesen beleszédült. Sajnálta, hogy otthagyja Ront, Fredet, George-ot, Ginnyt, Mr és Mrs Weasleyt, de most esély nyílt rá, hogy a saját, igazi családjával élhessen. Egy ilyen lehetőséget, hogy Harryvel élhessen együtt, egy családként… Még csak álmodni se mert hasonlóról.
- Egy rossz mozdulat, és véged, Peter - szólt fenyegetően Lupin, s a baljában tartott pálcát oldalról Pettigrew mellkasának szegezte.
Ahogy haladtak, a kastélyablakok egyre nagyobbnak és fényesebbnek tűntek. Piton még mindig aléltan úszott a levegőben, fogai újra meg újra összekoccantak, ahogy állkapcsa a szegycsontjához verődött. Azután egyszer csak…
Az égen kószáló felhőket továbbkergette a szél, s a dús füvön halvány árnyékok rajzolódtak ki. A parkot éjjeli fényárba vonta a telihold.
Piton beleütközött Lupin, Pettigrew és Ron hármasába, akik hírtelen megtorpantak. Sirius döbbenten megállt, majd kinyújtott karjával sorompóként elzárta Harry, Lucy és Hermione útját.
Lucy Lupin sötét sziluettjére meredt. A professzor előbb megdermedt, majd végtagjai vadul remegni kezdtek.
- Uramisten! - sikkantott fel Hermione. - Nem itta meg az esti bájitalát! Ránk fog támadni!
- Fussatok el - suttogta Sirius. - Gyerünk, szaladjatok!
Lucynak eszében sem volt sorsára hagyni a Pettigrew-hoz és Lupinhoz bilincselt Ront.
- Ron, menekülj! - kiáltotta Lucy kétségbeesetten Ronnak, aki csak rémülten meredt Lupin remegő alakjára.
Harry elindult barátja felé, de Sirius a derekánál fogva elkapta, és visszadobta.
- Őt bízzátok rám - ROHANJATOK!
Hátborzongató hörgés hangzott fel. Lupin feje és teste nyúlni kezdett, mintha képlékeny masszává változott volna. Válla és gerince meggörnyedt, majd sűrű szőr burjánzott el arcán és karmos manccsá korcsosuló kezén. Csámpás felborzolta bundáját, és nyávogva hátrálni kezdett.
A vérfarkas villogó fogait csattogtatta. Ekkor Sirius hirtelen eltűnt Harry mellől - ő maga is átalakult, s óriáskutya képében a bilincsét lerázó farkashoz ugrott. Fogaival a fenevad tarkóját célozta meg, a bundájánál fogva igyekezett elvonszolni a farkast Ron és Pettigrew közeléből. Az nem hagyta magát, s a két állat között fogak és karmok ádáz tusája bontakozott ki.
Harry és Lucy hosszú másodpercekig megkövülten bámulták a jelenetet, csak akkor ocsúdtak fel, mikor meghallották Hermione rémült sikolyát…
Pettigrew Lupin elejtett varázspálcája felé ugrott, magával rántva az ingatag lábakon álló Ront. Durranás hallatszott, valami felvillant - s Ron máris mozdulatlanul hevert a földön. Egy újabb durranás nyomán Csámpás a levegőbe repült, és méterekkel odébb landolt a fűben.
- Capitulatus! - ordította Harry, és Pettigrew-ra szegezte varázspálcáját. Lupin pálcája suhogva a magasba röppent.
- Ne mozduljon, Pettigrew! - rántotta elő Lucy is a saját pálcáját.
A férfi azonban már átalakult. Mire Harry és Lucy odarohantak Ronhoz, a fiú kinyújtott karját szorító bilincs másik pántja már üres volt. Mellette még utoljára megvillant a hosszú, kopasz farok, azután már csak a fűben iszkoló apró lábak zaja jelezte a patkány útját.
Ekkor dühös üvöltés és fenyegető morgás ütötte meg Lucy fülét. A kutya és a vérfarkas párviadala véget ért, az utóbbi feladta a küzdelmet, és elügetett az erdő felé.
- Sirius - kiáltotta Harry. - Pettigrew átalakult, és megszökött!
A kutya pofája és háta csatakos volt a vértől, eddig lihegve hevert a fűben, de Harry szavaira felpattant, és egy szempillantás múlva eltűnt a sötétben.
Harry, Lucy és Hermione Ron fölé hajoltak.
- Mit csinált vele Pettigrew? - suttogta Hermione.
Ron kitátott szájjal és félig behunyt szemmel hevert a fűben.
- Fogalmam sincs - rázta a fejét Harry.
- Biztos valamilyen kábító átok - találgatott Lucy, de alig tudott koncentrálni. Az biztos volt, hogy él - hiszen jól hallhatóan lélegzett -, de nem volt eszméleténél.
Lucy tanácstalanul körülnézett. Lupin és Black messze jártak… nem maradt velük senki, csak az ájultan levitáló Piton.
- Felvisszük őket a kastélyba, és keresünk egy tanárt - határozott Harry. Hátrasimította szemébe lógó hajfürtjeit. - Gyerünk…
Ekkor azonban panaszos nyüszítés hangzott fel valahol a távolban. Egy kínlódó kutya szűkölése…
- Ez Sirius - motyogta Lucy a sötétbe meredve.
Gyorsan végiggondolta a megváltozott szituációt. Ronért pillanatnyilag semmit nem tehettek, Black viszont, a hangokból ítélve, segítségre szorult…
Harry eközben futásnak eredt. Lucy és Hermione habozás nélkül követték. A szűkölés valahonnan a tó felől hallatszott, arra vették hát az irányt. Lucy rohanás közben érezte, hogy kihűl körülöttük a levegő… Ó, nem, ez nem lehet, ne most…
A szűkölés egyszerre abbamaradt - Harry, Lucy és Hermione a tópartra érve nyomban látták, hogy miért. Sirius visszaváltozott emberré. Négykézláb kuporgott a földön, s fejét a keze alá temette.
- Neee - nyöszörögte. - Könyörgök, neee…
Lucy ekkor már látta is őket. Száz vagy talán még annál is több fekete, csuklyás alak közeledett feléjük. Harry és Lucy megpördültek a tengelyük körül, szinte azon nyomban érezték, hogy átjárja őket a jól ismert, bénító hideg, majd lassan a fehér köd is megjelent. Bármerre néztek maguk körül, mindenütt újabb és újabb dementorok bontakoztak ki a sötétből - a rémalakok bekerítették őket…
- Hermione, gondolj valami vidám dologra! - kiabálta Harry, s a magasba emelte a pálcáját.
- Gondolj életed legboldogabb emlékére! - mondta Lucy is, miközben kinyújtotta a karját. - Gondolj rá és csak arra koncentrálj! Ne engedd el, bármi is történik!
Pislogva igyekezett megszabadulni a ködtől, s vadul rázta a fejét, hogy elhallgattassa a felcsendülő sikolyokat…
A keresztapámnál fogok lakni. Együtt élek majd Harryvel…
Siriusra, csakis Siriusra és Harryre akart gondolni. Erejét megfeszítve koncentrált, és közben kántálni kezdte a varázsigét:
- Expecto patronum! Expecto patronum!
Hallotta, hogy Harry szintén ismételgetni kezdte a varázsigét. Black eközben egész testében megremegett, majd halottsápadt arccal a földre hanyatlott, és nem mozdult többé.
Magához fog térni. Odaköltözöm hozzá, nála fogok lakni. Vele és Harryvel fogok együtt élni.
- Expecto patronum! Hermione, segíts! - kérte kétségbeesetten Harry a lányt. - Expecto patronum!
- Expecto… - suttogta Hernione. - Expecto… expecto…
A varázslat nem sikerült. A dementorok már csak tíz lépésnyire voltak tőlük, s a fenyegető, fekete gyűrű egyre szűkült.
- EXPECTO PATRONUM! - üvöltötte Lucy, túlharsogva a fejében zengő sikolyokat. - EXPECTO PATRONUM!
Pálcája hegyéből vékony, ezüstszín füstcsík tört elő, s ugyanabban a szempillantásban érezte, hogy a mellette álló Hermione a földre roskad. Harry még tartotta magát, de ő is az ereje végén járt…
- Expecto… Expecto patronum…
Lucy térdre rogyott, s szinte már semmit sem látott a fehér ködön kívül. Kétségbeesetten igyekezett megőrizni derűlátó gondolatait… Sirius ártatlan… ártatlan… túl fogjuk élni… Harryvel az ő házában lakunk majd…
- Expecto patronum! - zihálta mellette Harry.
Lucy az ő és Harry alaktalan patrónusának halvány fényénél látta, hogy az egyik dementor megtorpan - nem tudott áthatolni az ezüstös ködfelhőkön. A fekete köpönyeg alól előbukkant egy nyálkásan csillogó kéz, s olyan mozdulatot tett, mintha félre akarná söpörni a patrónusokat.
- Ne … ne! - sikoltott fel Lucy.
- Sirius ártatlan! - kiáltotta Harry. - Expecto… Expecto patronum!
Lucy érezte a dementorok borzalmas auráját, s hörgő sóhajaik gonosz szélviharként kavarogtak körülötte. A legközelebb álló dementor mintha habozott volna - azután felemelte rothadó kezeit, és hátrahajtotta csuklyáját.
A kámzsa alól a vak halál arca bukkant elő. A feleslegessé vált szemüregeket vékony, szürkés hártya nőtte be. Nem úgy a szájat… a sötéten ásító, alaktalan lyukon halálhörgést idéző zajjal süvített be a levegő…
Harryt és Lucyt megbénította a rettegés. Se mozdulni, se szólni nem tudtak többé - erőtlen patrónusuk egy szempillantás alatt semmivé foszlott.
Lucyt a fehér köd immár teljesen elvakította. Harcolnia kell… expecto patronum… semmit nem látott… valahol a távolban felcsendült egy ismerős hang… expecto patronum… a ködben kinyújtotta a kezét, és kitapogatta először Harry, majd Sirius karját… nem fogják tönkretenni őket, az utolsó családtagjait…
Majd azt érezte, hogy két erős, csontos kéz ragadja meg a nyakát… kényszerítették, hogy felfelé fordítsa arcát… érezte a jeges leheletet… vele végeznek hát elsőként… amíg vele időznek, addig Harry talán el tud menekülni Siriusszal… az oszló test bűze megcsapta az orrát… anyja sikoltásai a fülében csengtek… ez lesz az utolsó hang, amit életében hall…
Ekkor azonban mintha valami ezüstös derengés hatolt volna át a fojtogató ködön. A fény egyre erősödött, s Lucy érezte, hogy arccal a fűbe zuhan…
Hányingere volt, egész testében remegett, s még annyi ereje sem volt, hogy a fejét oldalra fordítsa. Úgy, ahogy feküdt, kinyitotta a szemét. A fűszálakat vakító fény világította meg… A sikoltozás elhalt a fejében, s a hideg is enyhülni kezdett…
Valami megzavarta a dementorokat… valami, ami most ott cikázott Sirius, Hermione, Harry és ő körülötte… a dementorok hörgése egyre halkult… távolodtak… a fűszálakon meleg, nyári fuvallat söpört végig.
Lucy összeszedte minden erejét, és a fény felé nézett. Halványan látta, ahogy mellette Harry is mocorog még - ő is a fényt bámulta. Egy nagy testű állatot pillantottak meg, mely a tó víztükrén poroszkált a túlsó part felé. Lucy a könny és a szemébe csorgó verejték függönyén át pislogva igyekezett kivenni, miféle állat lehet… Fényes volt, akár egy egyszarvú. Mikor elérte a partot, megállt.
Lucy az ájulással viaskodva figyelte a jelenetet. Az állat odalépett egy emberhez, aki felemelte a kezét, hogy megsimogassa… mögötte állt még valaki, a fény őt is megvilágította... Az alakok furcsán ismerősnek tűnt… de nem, az lehetetlen…
Lucy semmit sem értett az egészből, és képtelen volt tovább gondolkodni. Érezte, hogy az utolsó csepp erő is kiszáll tagjaiból, és a következő pillanatban elsötétült előtte a világ.
- Megdöbbentő… felfoghatatlan… Kész csoda, hogy élve megúszták… elképesztő… Hőstettet hajtott végre, Piton.
- Köszönöm, miniszter úr.
- Merlin-díj, ezüst fokozat… Mit ezüst, arany fokozat, ha el tudom intézni!
- Hálásan köszönöm, miniszter úr.
- Csúnya sebet szerzett… Felteszem, Black műve.
- Nos, nem, miniszter úr, ezt a két Potter, Weasley és Granger tették velem.
- Micsoda!?
- Az első perctől fogva egyértelmű volt, hogy Black megbabonázta őket. Viselkedésükből ítélve a konfúziós átkot alkalmazta rajtuk. A gyerekek ugyanis azt a téveszmét hangoztatták, hogy Black esetleg ártatlan lehet. Nem voltak beszámíthatók. Mindazonáltal a felelőtlen magánakciójuk miatt a gazember kis híján kicsúszott a markunkból… A gyerekek nyilván azt hitték, hogy maguk is el tudnak bánni Blackkel. Megjegyzem, az elbizakodottságuk annak köszönhető, hogy a tanév során nem egy kihágást követhettek el büntetlenül… Potteréknek pedig, ugyebár, az igazgató úr kezdettől fogva különleges státust biztosított…
- Hát igen… Tudja, hogy van ez, Piton… Valamennyien hajlunk rá, hogy elnézőbbek legyünk, ha Harry és Lucy Potterről van szó.
- Hát persze… de vajon jót tesz-e nekik, ha mindig kivételezettként kezelik őket? Én a magam részéről igyekszem ugyanúgy bánni velük, mint a többi tanítványommal. Más diákot legalábbis felfüggesztenének, ha ilyen veszélynek tenné ki a társait. Gondoljon csak bele, miniszter úr: megsértettek minden elképzelhető szabályt - azokat is, amelyeket kimondottan az ő biztonságuk érdekében vezettünk be - tiltott időben tiltott helyen tartózkodtak, ráadásul egy vérfarkas és egy elitélt gyilkos társaságában… Megjegyzem, erős a gyanúm, hogy a fiú korábban engedély nélkül lejárt Roxmorts faluba is…
- Nehéz ügy, Piton, nehéz ügy… Sok botorságot művelt ez a két gyerek, ez kétségtelen…
Lucy csukott szemmel, mozdulatlanul fülelt. Még mindig kába volt, Caramel és Piton szavai egyenként verekedték át magukat a dobhártyáján, s lusta patakként csörgedeztek az agyában. Végtagjai mintha ólomból lettek volna, de még a szemhéját se bírta felemelni… Legszívesebben ott feküdt volna a kényelmes ágyon az idők végezetéig…
- Nem tudom mire vélni a dementorok szokatlan viselkedését… Maga meg tudja magyarázni, hogy miért vonultak vissza, Piton?
- Nem, miniszter úr. Mikor magamhoz tértem, már elindultak a kijelölt őrhelyük felé.
- Elképesztő. Black, Harry, Lucy és a lány mégis…
- Mikor rájuk találtam, mindhárman ájultan feküdtek. Először is megkötöztem Blacket, azután odavarázsoltam négy hordágyat, és felhoztam őket a kastélyba.
A beszélgetésben szünet állt be. Lucy feje lassan tisztulni kezdett, s ezzel egy időben mardosó érzés támadt a gyomra mélyén…
Kinyitotta a szemét.
Először kissé homályosan látott. Az nyilvánvaló volt, hogy a gyengélkedőben van - a terem végében álló alak pedig egyértelműen Madam Pomfrey volt. A javasasszony a legutolsó ágy mellett tevékenykedett. Lucy a lángvörös hajról felismerte Ront, aki eszméletlenül feküdt az ágyon, de látszólag rendben volt.
Óvatosan megfordította fejét a párnán. A holdfény megvilágította a szomszédos ágyat, amelyben Hermione feküdt. A lánynak nyitva volt a szeme, s arca feszült figyelmet tükrözött. Mikor észrevette, hogy Lucy magához tért, gyorsan az ajkára szorította ujját, majd az ajtó felé mutatott. Az félig nyitva volt - ezért hallatszott be a folyosón álldogáló Caramel és Piton beszélgetése. Lucy lassan a másik oldalára fordult, ahol a másik szomszédos ágyon megpillantotta Harryt. A fiú szemüveg híján hunyorogva próbálta feltérképezni a környzetét. Mikor észrevette, hogy Lucy nézi, a lány továbbadta Hermione üzenetét, majd továbbra is feszülten fülelt.
Madam Pomfrey most otthagyta Ront, és Harry ágyához sietett. A fiú megfordult, és a javasasszonyra nézett. Madam Pomfrey falazótégla méretű csokoládétömböt tartott a kezében.
- Látom, felébredtünk - állapította meg, ahogy végignézett a három ágyon. Letette a csokoládét Harry éjjeliszekrényére, és nekilátott, hogy egy kis kalapáccsal falatnyi darabokra törje.
- Hogy van Ron? - kérdezte kórusban Harry, Lucy és Hermione.
- Túléli - felelte kurtán a javasasszony. - Ami pedig titeket illet… Itt maradtok megfigyelésre, amíg… Potter, ezt meg hogy képzeled!?
Harry felült az ágyban, orrára biggyesztette szemüvegét, és felkapta varázspálcáját.
- Beszélnem kell az igazgató úrral - jelentette ki.
- Nyugodj meg, Potter - csitította Madam Pomfrey. - Elfogták Blacket. Biztos helyen van. A dementorok perceken belül végrehajtják rajta a csókot…
- MICSODA?
Lucy Harryvel egyszerre ugrott ki az ágyból, s Hermione követte a példájukat. A kiáltás azonban a folyosóra is kihallatszott, Cornelius Caramel és Piton besiettek a kórterembe.
- Harry, Lucy, mi a baj? - rémüldözött Caramel. - Nektek az ágyban a helyetek… Kaptatok már csokoládét?
- Miniszter úr - hadarta Lucy. - Sirius Black ártatlan! Peter Pettigrew nem halt meg! Találkoztunk vele ma este! Nem engedheti, hogy a dementorok bántsák Siriust, ő…
Caramel azonban csak mosolygott, és a fejét csóválta.
- Képzelődsz, Lucy. Te és Harry borzalmas dolgokon mentetek keresztül, ki kell pihennetek magatokat. Feküdjetek le szépen, és bízzátok ránk a dolgot. Tudjuk, hogy mit kell tennünk…
- NEM TUDJÁK! - kiabálta Lucy. - NEM SIRIUS A BŰNÖS!
Hermione odasietett Lucy mellé, és esdeklő arccal nézett Caramelre.
- Miniszter úr, kérem, hallgasson meg minket - szólt. - Én is láttam Pettigrew-t. Ron patkánya volt, mert hogy animágus… Mármint Pettigrew…
- Látja, miniszter úr? - csóválta a fejét Piton. - Mindkettőnek téveszméi vannak. Black alapos munkát végzett…
- NINCSENEK TÉVESZMÉINK! - tajtékzott Harry.
- Miniszter úr! Professzor! - csattant fel Madam Pomfrey. - Nyomatékosan kérem, hogy azonnal távozzanak! Már épp eléggé felizgatták a betegeimet!
- Csak szeretnénk elmondani, hogy mi történt valójában! - harsogta dühösen Harry. - Miért nem bírnak végighallgatni!?
Madam Pomfrey villámgyors mozdulattal jókora csokoládékockát dugott Harry szájába, majd páciense döbbenetét kihasználva visszatuszkolta őt az ágyra.
- Miniszter úr, ezek a gyerekek ápolást igényelnek. Nagyon kérem, távozzanak…
Ekkor újra kinyílt az ajtó, és belépett rajta Dumbledore. Lucy rögtön belekezdett a mondandójába, mielőtt Madam Pomfrey őt is elhallgattatja egy darab csokoládéval.
- Dumbledore professzor, Sirius Black…
- Ez nem lehet igaz! - sápítozott Madam Pomfrey. - Az isten szerelmére, ez nem társalgó, hanem kórterem! Igazgató úr, ragaszkodom hozzá, hogy…
- Ne haragudjon, Poppy - vágott a szavába Dumbledore -, de beszélnem kell Harryvel, Lucyval és Granger kisasszonnyal. Sirius Blacktől jövök…
- Gondolom, magának is ugyanazt a dajkamesét adta elő, amit a gyerekek agyába ültetett - sziszegte Piton. - A patkányról meg az állítólagos Pettigrew-ról…
- Valóban erről szól Black története - felelte higgadtan Dumbledore, és félhold alakú szemüvegén át fürkésző pillantást vetett Pitonra.
- És az én bizonyítékaim nem számítanak? - fortyant fel Piton. - Nem láttam Peter Pettigrew-t se a Szellemszálláson, se a parkban!
- Azért nem látta, mert nem volt magánál, tanár úr! - szólt közbe elszántan Hermione. - És mire megérkezett, már…
- Granger kisasszony, FOGJA BE A SZÁJÁT!
- No de, Piton - méltatlankodott Caramel. - Az ifjú hölgy beteg, ne beszéljen vele ilyen hangon
- Szeretnék szót váltani Harryvel, Lucyval és Hermionéval - mondta ellentmondást nem tűrő hangon Dumbledore. - Cornelius, Perselus, Poppy, kérem, hagyjanak magunkra…
- Igazgató úr! - fortyant fel Madam Pomfrey. - A betegeimnek ápolásra és nyugalomra van szükségük…
- Sajnálom, de ez nem várhat - felelte Dumbledore. - Nem vitatkozom.
Madam Pomfrey sértődötten felszegte a fejét. Elcsörtetett a kórterem túlsó végéből nyíló szobája felé, és becsapta maga mögött az ajtót. Caramel elővette mellénye zsebéből súlyos aranyóráját, és rápillantott.
- Ha minden igaz, a dementorok már itt vannak - szólt. - Megyek, fogadom őket. Odafent találkozunk, Albus.
A miniszter az ajtóhoz lépett, kinyitotta, és Pitonra nézett. A bájitaltantanár azonban nem mozdult.
- Remélem, egy szót se hisz el Black meséjéből - suttogta, és Dumbledore arcába meredt.
- Szeretnék beszélni Harryvel, Lucyval és Hermionéval - ismételte az igazgató.
Piton egy lépést tett felé.
- Sirius Black már tizenhat éves korában megmutatta, hogy mennyit ér neki egy ember élete - hadarta fojtott hangon. - Talán már elfelejtette, Dumbledore? Elfelejtette, hogy Black meg akart ölni engem?
- Mindenre pontosan emlékszem, Perselus - felelte csendesen az igazgató.
Piton sarkon fordult, és kimasírozott Caramel mellett az ajtón. Dumbledore és a gyerekek végre magukra maradtak.
Harry, Lucy és Hermione egymás szavába vágva hadarták el a történetet.
- Tanár úr, Black igazat mond…
- Láttuk Pettigrew-t…
- …de megszökött, amikor Lupin professzor vérfarkassá változott…
- …patkányként élt…
- …hiányzik egy ujj Pettigrew mellső lábáról, illetve a kezéről…
- …Pettigrew tette ezt Ronnal, nem Sirius…
Dumbledore két kezét felemelve jelezte, hogy válaszolni szeretne.
- Kérlek, figyeljetek rám - kezdte halkan -, és ne vágjatok a szavamba, mert szorít minket az idő. Black történetét semmi sem igazolja a ti vallomásotokon kívül - márpedig három tizenhárom éves varázslónövendék szava vajmi keveset nyom a latban. Egy sereg szemtanú eskü alatt vallotta, hogy Sirius megölte Pettigrew-t. Én magam adtam igazolást a minisztériumnak arról, hogy Sirius volt Potterék titokgazdája.
- Lupin professzor is megmondhatja… - szaladt ki Lucy száján.
- Lupin professzor jelenleg a Tiltott Rengetegben bujdokol, és nincs olyan állapotban, hogy bárkinek bármit megmondjon. Mire újból emberalakot ölt, Sirius már túl lesz azon, ami a halálnál is rosszabb. Ráadásul a varázslótársadalom súlyos előítéletekkel viseltet a vérfarkasok iránt, úgyhogy az ő vallomása sem érne sokat. Az a tény pedig, hogy Sirius és ő régi barátok…
- De hát…
- Hallgass végig, Harry. Lásd be, hogy szélmalomharcot vívtok. Piton professzor története sokkal meggyőzőbb, mint a tietek.
- Piton gyűlöli Siriust - csattant fel keserűen Hermione. - Mindenáron bosszút akar állni rajta valami buta tréfa miatt…
- Sirius nem úgy viselkedett, mint egy ártatlan ember. Összekaszabolta a Kövér Dámát, késsel a kezében behatolt a Griffendél-toronyba… Amíg be nem mutatjuk Pettigrew-t, élve vagy halva, addig az ítélet érvényben marad.
- De maga hisz nekünk - jelentette ki Lucy.
- Igen, hiszek - felelte csendesen Dumbledore. - Másokat viszont nem tudok meggyőzni az igazságról, és a mágiaügyi miniszter döntését sem áll módomban felülbírálni.
Lucy az igazgató komor arcára meredt, s úgy érezte, hogy menten megnyílik alatta a föld. Az elmúlt években szilárd meggyőződésévé vált, hogy Dumbledore számára nincs megoldhatatlan probléma. Titokban most is azt remélte, hogy az igazgató csak csettint egyet, és nyomban helyreáll a világ rendje. De erre nem került sor… Az utolsó reményük is szertefoszlott.
- Egyetlen esélyünk van - szólt lassan Dumbledore, s égszínkék szeme a két Potterről Hermionéra vándorolt. - Időt kell nyernünk.
- De… - kezdte Hermione. Azután egyszer csak elkerekedett a szeme. - OH!
- Jól figyeljetek - folytatta Dumbledore, minden egyes szót gondosan artikulálva. - Sirius Flitwick professzor szobájában van, a hetedik emeleten. Az a tizenharmadik ablak a Nyugati Toronytól számolva. Ha minden jól megy, ma este két ártatlan életét is megmenthetitek. De egyvalamit jól véssetek az eszetekbe. Senki nem láthat meg titeket. Hermione, tudod mi a törvény - tudod, mi forog kockán… senki - nem - láthat - meg - titeket.
Harry és Lucy egy szót sem értettek az egészből. Dumbledore sarkon fordult, de az ajtóból még visszanézett rájuk.
- Bezárlak titeket a kórterembe. A pontos idő… - az órájára pillantott -, huszonhárom óra ötvenöt perc. Három fordítás elég lesz, Hermione. Sok szerencsét.
- Sok szerencsét? - visszhangozta Harry, mikor Dumbledore mögött becsukódott az ajtó. - Három fordítás? Miről beszélt? Mit vár tőlünk, mit csináljunk?
Hermione nem felelt. Helyette kapkodva kigombolta a talárja nyakát, és hosszú, vékony aranyláncot húzott elő a ruha alól.
- Harry, Lucy, gyertek ide - szólt izgatottan. - Gyertek már!
Harry és Lucy előbb értetlenül összenéztek, majd odaléptek hozzá. Hermione két kézzel felemelte a láncot, s Lucy látta, hogy azon egy parányi, csillogó homokóra függ.
- Bújjatok bele - utasította őket a lány. A két Potter engedelmesen bedugta a fejét az aranyláncba. - Készen álltok?
Lucy értetlenül rázta a fejét.
- Mit csinálunk?
Hermione egymás után háromszor megfordította a homokórát.
Draco hanyatt feküdt az ágyában, de sehogy sem jött álom a szemére. Baldachinos ágyán össze volt húzva a függöny, csak egy kis rés volt, amin az ablakra lehetett látni. Odakint sötét volt az éjszaka. A fiú a plafont bámulta és ugyan nem tudta, honnan, de érezte, hogy nagyon fontos dolgok zajlanak az iskolában.
Nem tudta, mire alapozza ezt a feltételezést. Nyilván azt sem tudta, hogy igaza van-e. De volt egy olyan sejtése, hogy ha Potterék eltűnnek valahová, akkor ott biztos fontos események történnek. Elvégre az elmúlt két évben ez mindig így volt és Potterék mindig ott voltak, ahol nem kellett volna. Talán most is így volt.
Draco kilesett a függönyök közötti résen. Odakint a felhők szétváltak és a telihold fénye besütött az alagsori hálóterembe. Talán csak ő képzelte, de mintha vonyítást hallott volna a Tiltott Rengeteg felől.