Chapter 49
A Világkupadöntő
Mikor Mrs Weasley felébresztette, Lucy úgy érezte, hogy még öt perce sem volt, mikor álomra hajtotta a fejét. Morogva a fejére húzta a takarót, de előtte még kilesett az ablakon - odakint még sötét volt az ég. Mellette Hermione és Ginny szintén nem akartak még felkelni, de visszaaludni már nem tudtak.
- Minek kell ilyen korán…? - ásított bele Ginny a kérdésbe.
- Elvileg zsupszkulccsal megyünk… - Lucy csak eddig jutott a magyarázatba, mert a szemhéja egyre jobban elnehezült.
- Hahó, ne aludj vissza! - rázta meg gyengéden Hermione. - Már biztosan várnak ránk.
- Hogy tudsz ilyen hamar felébredni? - kérdezte Lucy, miközben nagy nehezen felült az ágyban. Elég volt egy pillantást vetnie Hermione arcára, hogy lássa: barátnője ugyanúgy félálomban volt még, mint ő.
Lassított felvétel módjára készülődtek össze. Épp, mikor a legutolsóként Ginny felvette a pulcsiját, Mrs Weasley feje jelent meg az ajtóban.
- Gyertek már, mindenki rátok vár - szólt. - Még a végén lekésitek a zsupszkulcsot.
- Mondtam - jegyezte meg halkan Hermione, miközben a tenyerébe ásított.
A három lány ásítva, nyújtózkodva leszédelgett a lépcsőn. A konyhában már mindenki ott volt. Mr Weasley, Fred, George, Ron és Harry a hopponálásról beszélgettek, Mrs Weasley pedig egy öblös lábos tartalmát kavargatta.
- Miért kellett ilyen korán kelnünk? - nyafogta Ginny, miközben a szemét dörzsölgetve leült egy szabad székre.
- Mert sétálnunk kell egy kicsit - felelte Mr Weasley.
Lucy csodálkozva nézett rá.
- Sétálnunk? - kérdezte Harry. - Csak nem gyalog megyünk a meccsre?
- Ugyan, dehogy, akkor soha nem érnénk oda - mosolygott Mr Weasley. - Tényleg csak egy rövid sétáról van szó. Tudod, Harry, a sok varázsló gyűlik össze egy helyen, fokozottan fennáll annak a veszélye, hogy a muglik észrevesznek minket. Egyébként is óvatosnak kell lennünk, bárhova utazunk, de most, hogy a Világkupára…
- George! - csattant fel váratlanul Mrs Weasley. A konyhában tartózkodók valamennyien összerezzentek.
- Tessék - nézett fel a megszólított gyanúsan ártatlan képpel.
- Mi van a zsebedben?
- Semmi!
- Ne hazudj!
Mrs Weasley George zsebére szegezte pálcáját, és így szólt:
- Invito!
George zsebéből számos apró, élénk színű tárgy röppent ki; utánuk kapott, de nem volt elég fürge, s zsebének tartalma az utolsó darabig Mrs Weasley kinyújtott tenyerén landolt.
- Megmondtam, hogy tüntessétek el ezeket! - dühöngött Mrs Weasley, felmutatva a tárgyi bizonyítékokat, melyek egyértelműen nyelvnyújtó nyalánkságok voltak. - Megmondtam, hogy semmisítsétek meg őket az utolsó darabig! Gyerünk, ürítsétek ki a zsebeiteket! Mind a ketten!
Kínos jelenet bontakozott ki a konyhában. Lucy szomorúan figyelte, hogyan bukott le Fred és George azzal, hogy jónéhány találmányukat akarták kicsempészni a házból. Nem értette, miért olyan nagy baj, hogy a fiúk ebben élik ki magukat és ráadásul egyáltalán nem csinálják rosszul.
- Invito! Invito! Invito! - harsogta Mrs Weasley, mire cukorkák tucatjai röppentek ki a legkülönbözőbb rejtekhelyekről - többek között George dzsekijének bélése alól és Fred farmernadrágjának felhajtásából.
- Fél évig dolgoztunk ezen a találmányon! - kiabálta elkeseredetten Fred, miután anyja könyörtelenül megsemmisítette az elkobzott nyalánkságkészletet.
- Hasznosabban is tölthettétek volna azt a fél évet! - vágott vissza Mrs Weasley. - Akkor talán le tudtatok volna tenni még néhány RBF-et!
Az incidens a búcsúzkodásra is rányomta bélyegét. Mrs Weasley arca még akkor is piros volt a méregtől, mikor megcsókolta férjét, az ikrek pedig reggeli után se szó, se beszéd felkapták hátizsákjaikat, és köszönés nélkül kicsörtettek az ajtón.
- Érezzétek jól magatokat - szólt Mrs Weasley, majd a távozó ikrek után kiáltott: - És próbáljatok rendesen viselkedni!
Fred és George válaszra sem méltatták. Nemsokára Mr Weasley, Harry, Lucy, Ron, Hermione és Ginny is kiléptek a sötét udvarra.
- Jó utat! - búcsúzott Mrs Weasley. - Billt, Charlie-t és Percyt dél körül küldöm utánatok.
Odakint csípős hideg volt. Még magasan járt a hold, s csak a horizont mentén húzódó halványzöldes derengés jelezte a pirkadat közeledtét. Harry a lépteit megszaporázva felzárkózott Mr Weasley mellé; Lucy csak álmosan figyelte, milyen éber a bátyja ilyen korán.
- Hogyan tud ennyi varázsló odautazni anélkül, hogy a muglik észrevennék őket? - kérdezte Harry.
- Ne is kérdezd! - sóhajtott Mr Weasley. - Ezt volt a legnehezebb megszervezni… de már a helyszín kiválasztása is problémát jelentett. Tudtuk, hogy a döntő előtt körülbelül százezer varázsló érkezésére kell számítanunk, s az is világos volt, hogy nincs akkora mágikus terünk, ahol ennyi ember elfér. Vannak bizonyos helyek, ahova a muglik nem tudnak bejutni, de képzeld csak el, mi történne, ha odacsődítenénk százezer varázslót az Abszol útra vagy a kilenc és háromnegyedik vágányra… Nem volt más megoldás, mint keresni egy elhagyatott lápvidéket, s kidolgozni az esemény muglibiztos lebonyolításának tervét. Hosszú hónapok óta az egész minisztérium ezen a feladaton dolgozik. Mindenekelőtt el kellett érnünk, hogy a nézők ne egyszerre, egy tömegben érkezzenek. Az olcsóbb jegyek tulajdonosainak ezért már két héttel a meccs előtt meg kellett jelenniük a helyszínen. A mugli közlekedési eszközök használatát is engedélyeztük, de csak korlátozott számú néző részére, nehogy a varázslók elárasszák a buszokat és vonatokat - ne feledd, hogy rengeteg külföldi mágus is érkezik, a világ minden tájáról. Persze rengetegen hoppanálnak; számukra keresnünk kellett egy alkalmas helyet, ahol észrevétlenül megjelenhetnek. Ha jól emlékszem, végül egy félreeső ligetet jelöltünk ki hoppanálási pontnak. Akik nem tudnak vagy nem akarnak hoppanálni, kereshetnek maguknak egy zsupszkulcsot. A zsupszeljárással embereket tudunk átvarázsolni egyik helyről a másikra, egy előre meghatározott időpontban. A módszer nagy előnye, hogy egy időben tetszőleges számú személy szállítható. Országszerte kétszáz zsupszkulcsot helyeztünk el. Most a legközelebbi felé tartunk - ott van a Hermelindomb tetején.
Mr Weasley a Widra St. Capdel házain túl magasodó sötét sziluett felé mutatott.
- Hogy néz ki egy zsupszkulcs? - érdeklődött Harry.
- Bármilyen formája lehet - felelte Mr Weasley. - Persze célszerű értéktelen, silány tárgynak feltüntetni, hogy a muglik ne kezdjenek el babrálni vele.
Harrynek nem volt több kérdése, így a csöndet eztán csak a kis csapat lépteinek zaja törte meg. A harmat áztatta, lejtős földút egyenesen a faluba vezetett, s mire beértek a házak közé, az ég sötétjét tintafeketéből mélykékké hígította a hajnal. Lucynak fázott a keze, s lábujjai elzsibbadtak a hidegtől. Mr Weasley újra meg újra az órájára pillantott.
A Hermelindomb megmászása nehéz és kimerítő feladatnak bizonyult. A sötétben minduntalan megbotlottak az alattomos nyúlüregekben, vagy épp megcsúsztak egy-egy nedves, fekete fűcsomón. Lucy minden lélegzetvételnél úgy érezte, mintha ezer tűt szúrnának a tüdejébe, s már-már begörcsölt a lába, mikor végre vízszintes talajra értek.
Mr Weasley zihálva megállt, levette bepárásodott szemüvegét, és megtörölte melegítőfelsőjében.
- Phű… egész jó időt futottunk. Még maradt tíz percünk.
Végre a sereghajtó Hermione is felért a dombtetőre, s oldalát szorongatva megállt mellettük.
- Már csak a zsupszkulcsot kell megtalálnunk - folytatta Mr Weasley, azzal felvette szemüvegét, és körülnézett. - Gyertek, fésüljük át a dombtetőt…
A csapat hozzálátott a terület átkutatásához, de még két perce sem keresgéltek, mikor kiáltás hasított bele a levegőbe:
- Erre gyertek, Arthur! Gyertek ide, mi már megtaláltuk!
Nem messze tőlük két magas férfialak körvonala rajzolódott ki a derengő horizont előtt.
- Amos!
Mr Weasley mosolyogva odasietett ahhoz az alakhoz, aki rájuk kiáltott, és kezet rázott vele. A gyerekek követték. A férfi - egy pirospozsgás arcú, bozontos, barna szakállú varázsló - szakadt, ócska bakancsot szorongatott a bal kezében.
- Ő Amos Diggory - mutatta be Mr Weasley. - A varázslény-felügyeleti főosztályon dolgozik. A fiát, Cedricet, ha jól sejtem, már ismeritek.
Cedric Diggory tizenhét év körüli, feltűnően jóképű fiú volt. Valamennyien tudták róla, hogy ő a roxforti Hugrabug ház kviddicscsapatának fogójátékosa s egyben kapitánya.
- Sziasztok - köszönt barátságosan Cedric.
Fred és George kivételével mindenki visszaköszönt neki. Az ikrek csak biccentettek - még mindig nem tudták megbocsátani Cedricnek, hogy a Hugrabug az előző évad legelső mérkőzésén legyőzte a Griffendél csapatát.
- Sokat kutyagoltatok, Arthur? - kérdezte Cedric apja.
- Á, dehogy - legyintett Mr Weasley. - Itt lakunk nem messze, épp csak a falun túl. És ti?
- Mi hajnali kettőkor keltünk, igaz-e, Ced? Már nagyon várom, hogy a fiam letegye a hoppanálási vizsgát. Persze eszemben sincs panaszkodni… a Kviddics Világkupa döntőjét egy zsák galleonért se hagynám ki - megjegyzem, ki is fizettem annyit a jegyekért. No de ahogy elnézem, olcsóbban megúsztam, mint te… Amos Diggory mosolyogva végigjáratta tekintetét a három Weasley-fiún, Harryn, Lucy, Hermionén és Ginnyn.
- Mind a te gyerekeid, Arthur?
- Nem, nem, csak a lángvörös hajúak - rázta a fejét Mr Weasley, és rámutatott saját csemetéire. - Ők Ron fiam barátai: Hermione, Lucy és Harry…
- Merlin szent szakálla! - Amos Diggory szeme elkerekedett. - Harry? Te vagy Harry Potter?
- Öhm… igen.
Harry, mint mindig, most is zavarba jött. Pedig már rég megszokhatta volna, hogy az emberek az első találkozás alkalmával úgy néznek végig rajta, mint holmi egzotikus csodalényen, s leplezetlen kíváncsisággal megbámulják villám alakú sebhelyét.
- És Lucy Potter! - nézett most Amos Diggory Lucyra. - Hát persze, akkor ezért kellett kiemelned, hogy a lángvörös hajúak a gyerekeid - nézett a férfi Mr Weasleyre. - Elvégre hiába nevelkedik nálatok…
- Saját családomként szeretem őket - szólt közbe gyorsan Lucy. - Lehet, hogy nem vagyunk vérrokonok, de a családomként szeretem őket.
Erre az összes Weasley elvörösödött. Mr Diggory egy darabig csak fürkészte Lucy arcát, majd ismét Harry felé fordult.
- Ced persze mesélt rólad - mondta Amos Diggory. - A tavalyi meccsetek történetét is hallottuk… Mondtam is neki: Ced, ezt még az unokáidnak is mesélni fogod… Legyőzted Harry Pottert!
Harry nem tudott mit felelni erre. Fred és George arca megint elsötétedett, Cedric pedig kissé zavarba jött.
- Harry leesett a seprűjéről, apa - motyogta. - Hiszen elmondtam… baleset történt…
- Ő leesett, de te nem estél le! - harsogta nagy büszkén Amos, és fia hátára csapott. - Ced született úriember, mindig szerénykedik… De akárhogy is, a jobbik győzött, ezt Harry is biztosan elismeri. Az egyik leesett a seprűről, a másik rajta maradt - nem kell sok ész hozzá, hogy megmondd, melyik az ügyesebb!
- Mindjárt itt az idő - váltott gyorsan témát Mr Weasley, és az órájára nézett. - Nem tudod, Amos, várunk még valakire?
- Nem - rázta fejét Mr Diggory. - Lovegoodék már egy hete ott vannak, Fawcették pedig nem tudtak jegyet szerezni. Több varázsló nem lakik ezen a környéken, igaz-e?
- Tudtommal nem - hagyta rá Mr Weasley. - Egy perc van még hátra… ideje felkészülnünk… - Tekintetével megkereste Harryt és Hermionét. - Érintsétek meg a zsupszkulcsot… elég csak az ujjatok hegyével.
Dudorodó hátizsákjaik megnehezítették ugyan a dolgot, de azért sikerült mind a tizüknek hozzáférni az ócska bakancshoz, amit Amos Diggory kinyújtott kezében tartott. Ott álltak szoros kört alkotva a hűvös fuvallat söpörte dombtetőn. Egyikük sem szólalt meg.
- Három - mormolta végül Mr Weasley az óráját figyelve. - Kettő… Egy…
A dolog robbanásszerű hirtelenséggel történt. Lucy ismét érezte a rántást a köldöke táján, majd a talpa alól eltűnt a talaj. Együtt zuhantak, repültek egy kavargó színfoltokkal teli térben, ahol iszonyúan fújt a szél.
Lucy talpa a földnek ütközött. Harry és Ron egyensúlyukat vesztve nekitántorodtak, így aztán mindhárman elestek. A zsupszkulcs ott puffant Harry feje mellett.
A lány felnézett. Mr Weasley, Mr Diggory és Cedric biztosan álltak a lábukon, bár rajtuk is nyomot hagyott a viharos szél. A többiek ledöntött kuglibábukként hevertek a földön.
- Öt óra hét perc, Hermelindomb - darálta egy hang.
Lucy kikászálódott Harry és Ron alól, feltápászkodott, és körülnézett. Kietlen, ködös lápvidéken landoltak, két karikás szemű, mogorva varázsló előtt. Az egyik egy súlyos aranyórát, a másik pennát és pergament tartott a kezében. Mindketten mugliruhát viseltek, jóllehet elég furcsa összeállításban: bár Lucy ezt annyira nem tudta megállapítani.
- Jó reggelt, Basil - köszönt Mr Weasley a szoknyás varázslónak, s egyúttal átnyújtotta neki a bakancsot.
Basil bedobta a használt zsupszkulcsot egy ládába, több üres sörösdoboz, egy gyűrött újság és egy lyukas focilabda mellé.
- Szervusz, Arthur - dörmögte fásultan. - Te nem vagy szolgálatban? De jó egyeseknek… Mi egész éjjel itt ácsorogtunk. Jobb lesz, ha odébb húzódtok, mert öt tizenötkor befut egy nagyobb csoport a Fekete-erdőből. Várj csak, megnézem, melyik kempingben vagytok… Weasley, Weasley… - Basil végighúzta ujját a pergamenlapon. - A legelső mező, amire kiértek; körülbelül negyed mérföldnyire van innen, abban az irányban. A tulajdonost Mr Robertsnek hívják. Diggory… a második mező… Mr Payne-t kell keresni.
- Kösz, Basil - biccentett Mr Weasley, és intett a többieknek, hogy kövessék.
A csapat elindult a sivár lápvidéken át. Már vagy húsz perce gyalogoltak a ködben; mikor kőfalú kunyhó tűnt fel előttük. Az épület melletti kerítés és a horizontot alkotó sötét erdő között nagy, lankás mező terült el, s azon Lucy sátrak százainak kísérteties körvonalait pillantotta meg. A Weasley-csapat tagjai búcsút vettek Diggoryéktól, és elindultak a kunyhó bejárata felé.
Az ajtóban egy férfi állt. Külsejéből és abból, ahogy a sátrakat bámulta, Lucy nyomban kitalálta, hogy ezúttal egy igazi muglival van dolguk - több mérföldes körzetben talán az egyetlennel. Lépteiket hallva a férfi feléjük fordult.
- Jó reggelt! - köszönt barátságosan Mr Weasley.
- Jó reggelt - morogta a mugli.
- Mr Robertshez van szerencsém?
- Igen - felelte Mr Roberts. - És maguk kicsodák?
- Weasleyék. Két sátorhelyet foglaltunk le néhány nappal ezelőtt.
- Stimmel - bólintott Mr Roberts, miután megkereste a nevet az ajtóra akasztott listán. - Az erdő szélétől nem messze van a helyük. Csak egy éjszakát maradnak?
- Igen.
- Akkor előre fizetnek, igaz?
- Öhm… hogyne… egy pillanat.
Mr Weasley távolabb húzódott a kunyhótól, és magához intette Harryt.
- Segíts egy kicsit - szólt halkan. Előhúzott a zsebéből egy tekercs mugli pénzt, és ügyetlenül válogatni kezdett a bankjegyek között. - Ez egy… egy tízes, igaz? Ez meg egy ötös, nem?
- Nem, az egy húszas - javította ki suttogva Harry. A jelenet elég kínos volt, ugyanis Mr Roberts leplezetlen érdeklődéssel figyelte ügyködésüket.
- Á, igen, igen… Nehezen ismerem ki magam ezeken a papírcetliken…
- Maguk külföldiek? - kérdezte Mr Roberts, miután Mr Weasley a kezébe nyomta a megfelelő bankjegyeket.
- Miért volnánk azok? - kérdezett vissza Mr Weasley.
- Nem maga az első, akinek gondja van a pénzzel - Mr Roberts gyanakvó pillantással fürkészte Mr Weasley arcát. - Tíz perce sincs, hogy két vendég aranyérmékkel akart fizetni… de akkorákkal ám, mint egy kistányér.
- Nahát, milyen furcsa - dörmögte zavartan Mr Weasley.
Mr Roberts kiguberált néhány pénzérmét egy bádogdobozból. Azután felpillantott, s tekintete újra a mező felé vándorolt.
- Sosem volt még itt ekkora forgalom - szólt elmélázva. - Több százan foglaltak jó előre sátorhelyet. Pedig máskor csak úgy beesnek ide az emberek, ha véletlenül erre tévednek…
- Csakugyan? - Mr Weasley kinyújtotta a tenyerét, de hiába várt a visszajáróra.
- Bizony - bólogatott Mr Roberts. - Van itt mindenféle szerzet. Rengeteg külföldi. De nem is csak külföldiek, hanem egy rakás holdkóros csodabogár. Az egyik például skót szoknyában és poncsóban mászkál.
- Az nagy baj? - kérdezte nyugtalanul Mr Weasley.
Mr Roberts a fejét csóválta.
- Olyan az egész, mint… nem is tudom… mint valami találkozó. Mintha ezek mind ismernék egymást…
Ebben a szempillantásban egy golfnadrágos varázsló tűnt fel a semmiből Mr Roberts kunyhója mellett. Pálcáját habozás nélkül a muglira szegezte.
- Exmemoriam!
Mr Roberts tekintete elhomályosult; homlokán kisimultak a ráncok, s arca derűs, álmodozó kifejezést öltött. Lucy ismerte ezeket a tüneteket: az emléktörlésen átesett emberek festettek így.
- Tessék, itt a kemping térképe - szólt kába mosollyal Mr Roberts. - És itt a visszajáró.
- Nagyon köszönöm - bólintott Mr Weasley.
A golfnadrágos varázsló elindult a csapattal a kemping bejárata felé. Ő is kimerültnek tűnt; álla kék volt a borostától, s szeme alatt lila karikák éktelenkedtek. Mikor hallótávolságon kívülre értek Mr Robertstól, fojtott hangon így szólt Mr Weasleyhez:
- Rengeteg gond van vele. Naponta tízszer kell kipucolni a fejét. Ludo Bumfolt meg ahelyett hogy segítene, csak még több munkát ad nekünk. Felalá sétál, és fennhangon áradozik kvaffokról meg gurkókról, mintha nem is lennének muglik a világon. Kész bolondokháza, ami itt van. No, isten veletek, Arthur.
Azzal a golfnadrágos varázsló dehoppanált.
- Nem azt mondtad apu, hogy Mr Bumfolt a varázsjátékok és mágikus sportok főosztályának vezetője? - kérdezte csodálkozva Ginny. - Tőle azért elvárhatná az ember, hogy ne beszéljen gurkókról a muglik előtt.
- Hát igen - bólogatott elnéző mosollyal Mr Weasley, miközben beterelte a csapatot a kapun. - Tudod, Ludo világ életében elég… nos, elég lazán értelmezte az antimugli óvintézkedéseket. Viszont sosem volt még nála lelkesebb és elkötelezettebb sportfőosztály-vezetőnk. Fiatal korában az angol kviddicsválogatott tagja volt. A klubcsapatánál, a Dimbourne-i Darazsaknál azóta is ő a terelők nagy példaképe.
A csapat ráérősen baktatott a ködleple táboron át. Lucy a sátrakat nézegette. Tulajdonosaik szemlátomást igyekeztek azokat mugli mintára kialakítani, s bár szinte mindegyik sátoron akadt egy-egy árulkodó kémény, csengőhúzó vagy szélkakas, a kompozíciók többsége meglehetősen mindennapi látványt nyújtott. Akadtak azonban olyan sátrak is, amelyekről lerítt, hogy mágikus eredetűek - s ezeket látva Lucy már cseppet sem csodálkozott Mr Roberts gyógyíthatatlan gyanakvásán. A mező közepén például egy csíkos selyemből varrt minipalota magasodott, kapuja előtt tucatnyi élő pávával; alig tíz méterrel odébb kétemeletes, lakótornyokkal ellátott sátor állt, egy harmadik varázsló pedig kacsaúsztatóval, napórával és szökőkúttal felszerelt kertecskét alakított ki hevenyészett szállása előtt.
Mr Weasley mosolyogva csóválta a fejét.
- Magamutogató népség - szólt. - Hiába, mi, varázslók nem bírjuk megállni, hogy ne vágjunk fel egymás előtt… Hopp, nézzétek csak, megérkeztünk!
Időközben elérték a mező túlsó végét. Az erdő szélétől nem messze, néhány négyzetméteres üres hely előtt karós táblácska állt ki a földből, „Weezly" felirattal.
- A lehető legjobb hely! - lelkendezett Mr Weasley. - A pálya itt van közvetlenül az erdőn túl. Közelebb nem is lehetnénk hozzá. - Gyorsan kibújt hátizsákjából, és izgatottan folytatta: - Így ni. Mugli kempingben vagyunk, úgyhogy kerülnünk kell a varázslás minden formáját. Puszta kézzel verjük fel a sátrakat! Nem lehet valami nagy kunszt, hisz a muglik is boldogulnak vele… Szerinted hogyan fogjunk hozzá, Harry?
Harry azonban ugyancsak tanácstalanul álldogált, láthatóan még soha életében nem kempingezett. Így hát Hermionétól kellett segítségét kérni a különböző rudak, zsinórok és cövekek funkciójának tisztázásához. Mr Weasley, a mugli tárgyak iránti határtalan lelkesedésével inkább akadályozta, mint segítette munkájukat, mégis viszonylag rövid idő alatt sikerült felállítaniuk a két ütött-kopott kétszemélyes vászonsátrat.
Mikor az utolsó cövek is a helyére került, hátraléptek, és megcsodálták művüket. A sátrakon semmi nem árulkodott arról, hogy varázslók laknak bennük.
- Mondd csak, Lucy - fordult Harry a húga felé. - Hogy ha Bill, Charlie és Percy is megérkeznek, összesen tizenegy személy jut majd a két sátorra. Hogy fogunk elférni?
- Ne feledd, Harry - mosolygott Lucy, miközben Mr Weasley letérdelt és bemászott az egyik sátorba -, hogy lehet, hogy kívülről átlagosnak tűnik, de attól még varázslósátorról van szó.
- Hát, nem éppen bálterem - szólt ki közben odabentről Mr Weasley -, de sok jó ember kis helyen is elfér. Gyertek, nézzétek meg.
Mikor a gyerekek bemásztak, komplett lakás tárult a szemük elé, fürdővel, konyhával és három szobával. Harry és Hermione tátott szájjal néztek körül, de az összes Weasley és Lucy már hozzászoktak az ilyesmihez. A sátorlakás furcsamód eléggé az öregasszonyos stílusban volt berendezve; még a horgolt terítők sem hiányoztak, s az összes helyiségben átható macskaszag terjengett.
Mr Weasley zsebkendőt vett elő, s letörölte a verejtéket tarkóig kopasz fejéről.
- Erre a kis időre megteszi - szólt, a hálószobában álló emeletes ágyak felé pillantva. - Az egyik kollégámtól, Perkinstől kértem kölcsön. Ő nemigen jár sátorozni, amióta lumbágója van. - Kezébe vette a poros vízforraló kannát, és belenézett. - Szükségünk lesz egy kis vízre…
- A térkép, amit a muglitól kaptunk, jelez egy csapot a mező túlsó szélén - szólt Ron.
- Helyes, akkor menj el Harryvel, Lucyval és Hermionéval vízért - mondta Mr Weasley és Ron kezébe nyomta a vízforraló kannát. Harry, Lucy és Hermione egy-egy fazekat kaptak. - Mi addig gyűjtünk fát a tábortűzhöz.
- De hiszen van tűzhelyünk - vetette ellen Ron. - Sokkal egyszerűbb lenne…
- Ne feledd, hogy mi most muglik vagyunk! - harsogta csillogó szemmel Mr Weasley. - A muglik pedig kempingezéskor szabad tűzön főznek! Ezzel a két szememmel láttam!
Harry, Lucy, Ron és Hermione rövid látogatást tettek a lányok sátrában - az valamivel kisebb, viszont macskaszagmentes volt, aminek Lucy kimondottan örült -, majd a kannával és a fazekakkal felszerelkezve elindultak a mező túlsó széle felé.
Időközben felkelt a nap s a köd is oszlani kezdett, így a sátortábor immár teljes nagyságában a szemük elé tárult. A négyes kíváncsian nézelődve sétált a sorok között. Lassan ébredezni kezdtek a tábor lakói. Először a kisgyermekes családok sátraiban támadt mozgás; egy nagy, gúla alakú sátor előtt kétéves forma fiúcska kuporgott. Egy meztelen csigát bökdösött nagy vidáman a kezében tartott varázspálcával, s a csiga lassan szalámi méretűre dagadt. Lucyék éppen elhaladtak a kisfiú mellett, mikor kirontott a sátorból a gyerek anyja.
- Hányszor kell még a kezedre csapnom, Kevin? Megmondtam, hogy ne nyúlj hozzá apád pálcájához - uáh!
A nő véletlenül rálépett a szalámi-csigára, s az kipukkadt a talpa alatt. Lucyék továbbmentek, de a hajnali csöndben még sokáig hallották a nő pörölését és a kisfiú lelkes sikongatását:
- Cigabiga pukk! Cigabiga pukk!
Néhány sátorral odébb két, Kevinnél alig idősebb boszorkánypalánta lovagolt egy-egy játékseprűn, ami éppen csak annyira emelte fel őket a földről, hogy lábuk még súrolta a harmatos füvet. Egy minisztériumi varázsló észrevette, elit csinálnak; sietve elindult feléjük, s mikor elhaladt Lucyék mellett, a négy gyerek hallotta méltatlankodó dörmögését:
- Fényes nappal! Hol vannak ilyenkor a szüleik? Biztos húzzák a lóbőrt…
Egyik-másik sátor előtt felnőtt varázslók és boszorkányok is feltűntek; némelyikük már hozzá is látott a reggelikészítéshez. Voltak, akik lopva körülnéztek, majd pálcájukkal gyorsan fellobbantották a tüzet. Mások gyufával próbálkoztak, de arckifejezésük elárulta, hogy erősen kételkednek a módszer hatékonyságában. Három hosszú fehér ruhás afrikai varázsló élénk beszélgetésbe mélyedve egy nyúlforma állatot sütögetett a sátruk előtt rakott, bíborpiros lángú tűzön; odébb középkorú amerikai boszorkányok egy csapata üldögélt vidáman trécselve egy kifeszített zászló alatt, melyen nagybetűs felirat hirdette: Salemi Boszorkányegylet. A sátrakból, amelyek mellett Lucy elhaladt, a legkülönbözőbb idegen nyelveken folyó beszélgetések foszlányai szűrődtek ki - Lucy ezekből egy szót sem értett, de nem kerülte el figyelmét a beszélők hangjában csendülő izgalom, amit ő is át tudott érezni.
- Várjunk csak - szólalt meg homlokráncolva Ron. - A szemem káprázik, vagy itt csakugyan minden zöld?
Nem a szeme káprázott. Abban a szektorban, amelyen épp áthaladtak, minden egyes sátrat sűrű lóhereszőnyeg borított, olyan hatást keltve, mintha azon a részen bunkerek nőttek volna ki a földből. A nyitott sátrakból vigyorgó arcok néztek ki Lucyékre, s kisvártatva valaki a nevükön szólította őket.
- Harry! Lucy! Ron! Hermione!
Egyik griffendéles évfolyamtársuk, Seamus Finnigan volt az. Az egyik lóhereborítású sátor előtt üldögélt egy idősebb, vörös hajú nővel - aki bizonyára az édesanyja volt -, és legjobb barátjával, az ugyancsak griffendéles Dean Thomasszal.
- Mit szóltok a dekorációnkhoz? - kérdezte vigyorogva Seamus, mikor Harry, Lucy, Ron és Hermione odaléptek hozzájuk. - A minisztérium emberei nem lelkesednek érte.
- Jogunk van megmutatni, kik vagyunk - vélekedett Mrs Finnigan. - Nézzétek csak meg, mit aggattak a bolgárok a saját sátraikra! Ti persze Írországnak szurkoltok, ugye? - tette hozzá az asszony, csillogó szemét a négyesre függesztve.
Harry, Lucy, Ron és Hermione biztosították róla, hogy természetesen Írországnak szurkolnak, majd elköszöntek, és továbbindultak.
- Egy bolgár is ír drukkernek vallaná magát, ha ott állna a zöld darázsfészek közepén - jegyezte meg Lucy.
- Kíváncsi vagyok, mit akasztottak a bolgárok a sátraikra - szólt Hermione.
- Menjünk, nézzük meg - javasolta Harry, s egy távolabb álló póznára mutatott, melynek tetején ott lobogott a piroszöld-fehér bolgár zászló.
A zászlórúd körül felvert sátrakat nem borította se lóhere, se egyéb növény, viszont mindegyikre rátűztek egy plakátot, amiről egy barátságtalan, sűrű fekete szemöldökkel szegélyezett arc nézett a szemlélőre. Az arc természetesen mozgott, de hunyorgáson és szemöldökráncoláson kívül mást nemigen csinált.
- Krum - szólt Ron.
- Tessék? - nézett rá Hermione.
- Krum! Viktor Krum, a bolgárok fogója!
- Elég mogorva pasasnak tűnik - jegyezte meg Hermione, végigjáratva pillantását a hunyorgó-szemöldökráncoló Krumon.
- Mogorva pasasnak tűnik!? - visszhangozta felháborodva Ron. - Kit érdekel, hogy milyennek tűnik? Ez a fickó egy zseni! Hihetetlenül jó játékos! És állítólag még tizennyolc éves sincs! Várjatok csak, majd este meglátjátok.
- Valóban nagyon jó játékos, de akkor sem értem, hogy miért rajongasz érte annyira - nézett felvont szemöldökkel Lucy fogadott testvérére. - Számomra minden kétséget kizáróan Harry a legjobb játékos.
Harry ettől a dicsérettől fülig pirult.
A mező szélén álló csap előtt már várakoztak néhányan. Harry, Lucy, Ron és Hermione beálltak a sor végére, két vitatkozó férfi mögé. Az egyik egy virágmintás hálóinget viselő, öreg mágus volt, a másik pedig nyilván a minisztérium embere. Az utóbbi egy hajszálcsíkos nadrágot szorongatott, és olyan arcot vágott, mint aki nem tudja, hogy sírjon-e vagy ordítson dühében.
- Könyörgök, Architi, hallgass rám, és vedd fel ezt a nadrágot! Nem mászkálhatsz itt ilyen öltözékben. Az a mugli a bejáratnál már így is gyanút fogott…
- Ezt a talárt egy mugli boltban vettem - erősködött az öreg varázsló. - A muglik igenis hordanak ilyet!
- De csak a nők, a férfiak nem! - rázta a fejét a minisztériumi varázsló, és felmutatta a hajszálcsíkos nadrágot. - A férfiak ilyet hordanak!
- Minek nézel te engem? - méltatlankodott az öreg. - Eszemben sincs olyan ruhába bújni, amiben nem szellőznek az intim részeim.
Lucyt és Hermionét ennek hallatán olyan súlyos nevetőgörcs fogta el, hogy ki kellett állniuk a sorból. Csak akkor tértek vissza, amikor Architi már távozott a csaptól.
Harry, Lucy, Ron és Hermione megtöltötték edényeiket, és elindultak a két erdőszéli sátor felé. Terhük miatt most kicsit lassabban haladtak, ráadásul a visszaúton további ismerősök köszöntek rájuk - többségükben roxforti diáktársak, akik szüleikkel együtt érkeztek a Világkupadöntőre. A frissen végzett Oliver Wood, aki az előző tanév végéig a Griffendél kviddicscsapatának kapitánya volt, a szüleihez vonszolta Harryt, hogy bemutassa, majd lelkesen beszámolt róla, hogy kétéves szerződést írt alá a Porpicy SC tartalékcsapatával. Oliver után egy hugrabugos évfolyamtársukkal, Ernie Macmillannel futottak össze, majd megpillantották a Hollóhát csapatának csinos fogójátékosát, Cho Changot. A lány integetve köszöntötte őket, és rámosolygott Harryre - aki vagy két liter vizet loccsantott saját ingére, úgy sietett visszaintegetni. A kis baleset után Harry - főleg azért, hogy másra terelje a vigyorgó Lucy és Ron figyelmét - gyorsan rámutatott egy tizenéves fiúkból és lányokból álló nagyobb csapatra.
- Azok meg kik lehetnek? A Roxfortban még sosem láttam őket.
Biztos valamelyik külföldi iskolába járnak - felelte vállvonogatva Ron. - Más országokban is vannak varázslóiskolák, de én nem ismerek egyetlen külföldi diákot se. Billnek volt egy levelezőtársa, aki egy brazíliai iskolába járt, de már nem tartják a kapcsolatot. Szó volt róla, hogy Bill elmegy Brazíliába csereüdülésre, de anyáék végül nem tudták összeszedni az útiköltséget. A brazil srác nagyon megsértődött, mikor Bill lemondta az utat, és küldött egy elátkozott süveget, amitől Billnek összepöndörödött a füle.
Harry kacagott az anekdotán.
- Nem siettétek el a dolgot - fogadta őket George, mikor a négyes végre megérkezett az erdőszéli sátrakhoz.
- Találkoztunk pár ismerőssel - mondta Lucy, és letette a kannát. - Hogyhogy még mindig nem ég a tűz?
- Apa azóta is a gyufával játszik - felelte Fred.
Mr Weasley valóban nem ért el túl sok eredményt a tűzgyújtás terén - pedig szemlátomást nem lustálkodott: kettétört gyufaszálak tucatjai hevertek körülötte a földön. A kudarc azonban nem szegte kedvét, sőt olyan arcot vágott, mint aki felfedezte a világ leszórakoztatóbb elfoglaltságát.
- Hoppá! - kiáltott fel, mikor váratlanul sikerült meggyújtania egy szálat. Meglepetésében rögtön el is dobta az égő gyufát.
- Adja ide, Mr Weasley - szólt jóindulatú mosollyal Hermione. Átvette a gyufásdobozt, és türelmesen tanítgatni kezdte a fiúk apját a helyes mozdulatra. Hamarosan fel is lobbantak az első tétova lángocskák, de csak egy jó óra múlva lett belőlük sütésre alkalmas tábortűz. Lucyék várakozás közben sem unatkoztak, hiszen rengeteg látnivaló akadt körülöttük. Kiderült, hogy sátraik a kviddicspályához vezető legforgalmasabb útvonal mellett állnak; egyremásra siettek el mellettük a minisztérium hivatalnok varázslói. Többségük barátságosan ráköszönt Mr Weasleyre, aki viszont kötelességének érezte, hogy mindegyikükről ejtsen néhány szót - elsősorban Harry és Hermione okulására, hiszen saját gyerekeinek (és Lucynak) már nemigen tudott újat mondani.
- Ő Cuthbert Mockridge, a Mágus-Kobold Kapcsolatok Hivatalának vezetője… ott jön Gilbert Wimple a Kísérleti Bűbájok Bizottságától. Már jó ideje viseli azt a szarvat… Szevasz, Arnie… ő Arnold Peasegold amneziátor - tudjátok, a Varázsbaj-elhárító Osztag tagja… az a kettő pedig Omen és Caarog… ők hallhatatlanok…
- Micsodák?
- A rejtély- és misztériumügyi főosztály munkatársai. Szigorúan titokzatosak, sosem lehet tudni, miben törik a fejüket…
Most már elég nagynak ítélték a tüzet. Megtöltötték hát a serpenyőt tojással és kolbásszal. Alighogy hozzáláttak a sütéshez, befutott Percy, Bill és Charlie.
- Pár perce hoppanáltunk - jelentette be nagy hangon Percy. - Lám-lám, már készül is a pompás ebéd!
A társaság még javában falatozott, amikor Mr Weasley hirtelen felpattant, és széles mosollyal integetni kezdett egy közeledő alak felé.
- Íme a nap hőse! - lelkendezett. - Ludo!
Ludo Bumfolt messze a legbizarrabb alak volt, akit Lucy a táborban látott - hozzá képest még az öreg Archie is maradi nyárspolgárnak tűnt, virágmintás hálóingével együtt. Bumfolt sárga-fekete keresztsávos kviddicstalárt viselt, aminek egész mellrészét egy darázs képe foglalta el. A talár kissé feszült terjedelmes pocakján, amit feltehetően azután növesztett, hogy búcsút mondott az angol válogatottnak. Bár orra feltűnően lapos volt (talán egy alattomos gurkóval való találkozás emlékeként, gondolta Lucy), kerek, kék szeme, rövid szőke haja és pirospozsgás arca jóvoltából mégis leginkább egy nagyra nőtt iskolásfiúra emlékeztetett.
- Halihó! - rikkantotta Bumfolt, és megszaporázta lépteit. Egész lényéből boldog izgalom áradt, s úgy mozgott, mintha nem is a lábán, hanem két nagy rugón járna.
- Arthur, öregfiú! - harsogta, mikor a tábortűz mellé ért. - Mit szól, micsoda napunk van! Jobb nem is lehetne az idő! Derült egünk lesz az este… A táborban katonás rend van, megy minden, mint a karikacsapás! A kisujjamat se kell megmozdítanom!
Épp ekkor loholt el Bumfolt háta mögött egy csapatnyi nyúzott arcú minisztériumi varázsló. Versengve mutogattak a tábor egy távolabbi pontja felé, ahol - a hat méter magasra lövellő lila szikratüneményből ítélve - jókora mágikus máglya lobogott.
Percy gyorsan előrefurakodott. A Ludo Bumfolt munkastílusával kapcsolatos fenntartásai ellenére szemlátomást égett a vágytól, hogy bemutatkozhasson a főosztályvezetőnek.
- Á, igen - szólt mosolyogva Mr Weasley. - Bemutatom a fiamat, Percyt. Az idén kezdett a minisztériumban. Ismerkedjen meg a többiekkel is: ő Fred - nem, bocsánat, ő George és ő Fred… Bill, Charlie, Ron… ő a lányom, Ginny… Ők pedig Ron barátai: Hermione Granger valamint Harry és Lucy Potter.
Bumfolt alig észrevehető szemvillanással reagált a névre, és tekintete - mint mindenkinek - ösztönösen Harry homlokára siklott.
- Fiúk-lányok - folytatta Mr Weasley -, bemutatom Ludo Bumfoltot. Sokszor említettem már a nevét, hiszen neki köszönhetjük, hogy most itt lehetünk…
Bumfolt mosolyogva megcsóválta a fejét, és szerényen legyintett.
- Nincs kedve fogadni a meccsre, Arthur? - váltott egy számára sokkal izgalmasabb témára, s a nyomaték kedvéért megcsörgette duzzadó zsebei tartalmát. - Roddy Pontner szép summát tett fel rá, hogy Bulgária dobja az első gólt… Három az egyhez fogadtam vele, mert az írek hajtósora szerintem a legerősebb a világon. A kis Agatha Timms pedig feltette az angolnafarmja ötvenszázalékos tulajdonjogát arra, hogy a meccs egy hétig fog tartani.
- Nos, nem bánom… - felelte tétován Mr Weasley. - Lássuk csak… Egy galleont teszek fel rá, hogy Írország győz.
- Egy galleont? - Bumfolt kissé csalódott képet vágott. - Ahogy akarja… Akad még vállalkozó?
- Azt hiszem, ők még fiatalok a hazárdjátékhoz - mondta Mr Weasley. - Molly nem örülne, ha…
- Felteszünk harminchét galleont, tizenöt sarlót és három knútot - jelentette be Fred, miután George-dzsal gyorsan összeszámolták közös vagyonukat. - Arra fogadunk, hogy Írország győz, de Viktor Krum kapja el a cikeszt. Ja, és bedobunk egy csalipálcát is.
- Elment az eszetek? - sziszegte Percy. - Csak nem akarjátok rásózni az ócska kacatjaitokat Mr Bumfoltra!?
Kiderült azonban, hogy Bumfolt egyáltalán nem tartja ócska kacatnak a pálcát - épp ellenkezőleg, kisfiús arca felragyogott az izgalomtól, amikor Fred átnyújtotta neki a trükkös játékszert, s miután az hangos rikácsolás közepette gumityúkká változott, Bumfolt a hasát fogta a nevetéstől.
- Csodás! Évek óta nem láttam ilyen élethű utánzatot! Öt galleont fizetek érte!
Percy arcára ráfagyott a döbbent rosszallás.
- Fiúk - aggodalmaskodott Mr Weasley. - Nagyon kérlek, ne fogadjatok… Ez az összes megtakarított pénzetek… Anyátok kitekeri a nyakamat…
- Ne legyen játékrontó, Arthur! - harsogta Ludo Bumfolt, és lelkesen megcsörgette aranyait. - Elég nagyok már ahhoz, hogy tudják, mit csinálnak! Azt mondjátok, Írország győz, de Krum kapja el a cikeszt? Kizárt dolog, fiúk, kizárt dolog… Akkor hát hozzáadunk öt galleont a trükkös pálcáért…
Bumfolt noteszt és pennát kapott elő, s feljegyezte az ikrek nevét és tétjét. Mr Weasley tehetetlenül pislogva nézte.
- Kösz - biccentett George, miután átvette és talárjába süllyesztette az igazoló pergamencetlit.
Bumfolt vidoran fordult újra Mr Weasleyhez.
- Kaphatnék esetleg egy teát? Beszélnem kellene Barty Kuporral. A bolgár kollégámnak valami gondja van, de egy szót se értek a hablatyolásából. Barty biztosan tud segíteni. Vagy százötven nyelven beszél.
- Mr Kupor? - kapta fel a fejét Percy. Főnöke nevének hallatán egy csapásra felélénkült, sőt egyenesen remegni kezdett az izgalomtól. - Több mint kétszáz nyelvet tud! Beszél sellőül, halandzsul, trollul…
- Trollul mindenki tud - torkolta le Fred. - Azok csak dörmögnek és mutogatnak.
Percy roppant barátságtalan pillantást vetett Fredre, és sértődötten piszkálni kezdte a tüzet.
- Sikerült megtudni valamit Bertha Jorkinsról, Ludo? - kérdezte Mr Weasley, miután Bumfolt letelepedett melléjük a fűbe.
- Egy kukkot se hallottam felőle - felelte a főosztályvezető. - De előbbutóbb előkerül, ne féljen. Szerencsétlen Bertha… Olyan a memóriája, mint a lyukas üst, tájékozódási képessége meg sosem volt. Bármibe lefogadom, hogy eltévedt. Figyelje meg, valamikor október tájékán betéved majd az irodába, és csodálkozni fog, hogy nem július van.
- Talán ideje lenne kerestetni valakivel - állt elő az óvatos javaslattal Mr Weasley, miközben Percy átnyújtotta Bumfoltnak a teáját.
Bumfolt megcsóválta a fejét, és kék szemével ártatlanul pislogott.
- Érdekes, Barty Kupor is ezt mondja. De hát ilyen zűrös időkben senkit nem tudunk nélkülözni. Na tessék, csak emlegetni kellett! Barty!
Ebben a pillanatban egy varázsló hoppanált a tábortűz mellett. Megjelenése olyan hatást keltett, mintha hirtelen megszületett volna a fűben heverésző, csíkos taláros Ludo Bumfolt tökéletes ellentéte. Barty Kupor egyenes gerincű, méltóságteljes tartású, javakorabeli férfiú volt. Makulátlan öltönyt s hozzá elegáns nyakkendőt viselt. Rövidre vágott, deres hajában a választék szinte természetellenesen egyenes volt, s vékony kefebajszát mintha vonalzó mentén nyírta volna. Tükörfényesre suvickolt cipőjén nagyítóval se lehetett volna porszemet találni. Lucy nyomban megértette, miért lelkesedik annyira ezért az emberért a szabályimádó Percy: az érvényben lévő rendelkezések mugli öltözéket írtak elő, s Mr Kupor oly mértékben eleget tett ennek az elvárásnak, hogy egy bankigazgató is elbújhatott mellette.
- Tegye le magát, Barty - szólt kedélyesen Ludo, és megpaskolta a füvet maga mellett.
- Köszönöm, Ludo, de inkább állok - felelte Kupor, árnyalatnyi szemrehányással a hangjában. - Már mindenütt kerestem magát. A bolgárok azt kérik, bővítsük ki további tizenkét hellyel a díszpáholyt.
- Á, szóval ezt magyarázta nekem - csapott a homlokára Bumfolt. - Végig azt hittem, hogy a jóember egy csipeszt akar kölcsönkérni. Valami rettenetes a kiejtése.
- Mr Kupor! - Percy mélyen előregörnyedt, s onnan pislogott fel főnökére, s ettől aztán úgy festett, mintha púpja nőtt volna. - Megkínálhatjuk egy teával, uram?
Mr Kupor kissé meglepetten nézett Percyre.
- Igen, köszönöm… Köszönöm, Weatherby.
Lucy, Fred és George beleprüszköltek a csészéjükbe. Lám, az istenített főnökúr elvétette Percy nevét. Percy fülig elvörösödött, és a teáskanna után nyúlt.
- A maga számára is vannak híreim, Arthur - szólt Kupor, Mr Weasleyre irányítva szigorú tekintetét. - Ali Basír szervezkedni kezdett. Beszélni akar magával a repülő szőnyegek importtilalma ügyében.
Mr Weasley fáradtan sóhajtott.
- Legutóbb a múlt héten küldtem neki egy baglyot ebben a témában. Ha százszor nem mondtam el neki, akkor egyszer sem: a Tárgybűvölésügyi Ellenőrző és Nyilvántartó Hivatal bűvölésre alkalmatlan mugli iparcikknek minősítette a szőnyeget. Ebbe bele kell törődnie.
Mr Kupor átvette a teáját Percytől.
- De nem akar beletörődni - felelte. - Mindenáron szőnyegeket szeretne exportálni Nagy-Britanniába.
- De miért? - értetlenkedett Bumfolt. - Hiszen itt mindenki seprűn jár.
Mr Kupor vállat vont.
- Ali szerint piaci űr mutatkozik a családi járművek terén. Megjegyzem, a nagyapámnak is volt egy tizenkét személyes Axminstere - persze annak idején még nem voltak betiltva a repülő szőnyegek.
Mr Kupor szemlátomást senkiben nem akart kétséget hagyni afelől, hogy minden felmenője rigorózusan törvénytisztelő varázsló volt.
- Maga se lustálkodik mostanában, igaz, Barty? - kérdezte derűsen Bumfolt.
- Nem mondhatnám - felelte Kupor szárazon. - Öt kontinenst telerakodni zsupszkulcsokkal nem éppen kikapcsolódás.
- Gondolom, mindketten megkönnyebbülnek majd, ha végre túl leszünk ezen - jegyezte meg Mr Weasley.
Ludo Bumfolt megütközve nézett rá.
- Megkönnyebbülünk? Nem is emlékszem, mikor éreztem magam ilyen jól utoljára! No persze azért várnak még ránk izgalmas feladatok, igaz, Barty? Lesz elég szerveznivalónk bőven, mi?
Mr Kupor szigorúan felvonta a szemöldökét.
- Abban maradtunk, hogy várunk a bejelentéssel, amíg a részletek…
- A részletek, a részletek! - legyintett Bumfolt. - Megállapodtunk velük, nem? Elfogadták a feltételeket. Ezek előtt a gyerekek előtt úgyse marad már sokáig titokban a dolog. Elvégre a Roxfortban lesz…
- Mennünk kell, Ludo, a bolgárok várnak ránk - fojtotta belé a szót Mr Kupor. - Köszönöm a teát, Weatherby.
Azzal visszaadta teli csészéjét Percynek, és jelentőségteljesen Bumfoltra meredt. A főosztályvezető csilingelő zsebekkel feltápászkodott, és kihörpintette maradék teáját.
- Viszlát a meccsen! - szólt. - A díszpáholyban találkozunk - én leszek a kommentátor!
Azzal búcsút intett a társaságnak. Barty Kupor is biccentett egyet, és a következő pillanatban mindketten dehoppanáltak.
- Mi lesz a Roxfortban, apa? - kérdezte mohón Fred. - Mi az a dolog, amiről beszéltek?
- Megtudjátok, ha itt lesz az ideje - felelte Mr Weasley titokzatos mosollyal.
- Ez az információ hivatali titoknak minősül, amíg a minisztérium nyilvánosságra nem hozza - tette hozzá fontoskodva Percy. - Mr Kupor nagyon jól tette, hogy nem árult el részleteket.
- Nem téged kérdeztelek, Weatherby! - mordult rá Fred.
Ahogy múltak az órák, érezhetően fokozódott az izgalom a szurkolók körében. Késő délutánra már szinte vibrált a levegő a feszült várakozástól, s mikor az alkonyat végre jótékony homályba burkolta a sátortábort, a felajzott tömeg egy csapásra megfeledkezett mindenfajta antimugli rendszabályról. A minisztérium emberei, úgy tűnt, beletörődtek az elkerülhetetlenbe, mert már nem is próbálták felelősségre vonni a varázsláson kapott táborlakókat.
A sátrak között lépten-nyomon mozgóárusok hoppanáltak; egyesek a nyakukba akasztott tálcáról, mások kétkerekű kocsiról kínálták varázslatos portékáikat. Kapható volt világító kokárda - zöld avagy piros színben -, ami az ír, illetve bolgár csapat névsorát visította; táncoló lóherékkel borított hegyes süveg; Bulgária nemzeti színeiben pompázó, bömbölő oroszlánképpel díszített sál; ír és bolgár zászló, ami a megfelelő himnuszt játszotta, ha lengették; ezenkívül bárki beszerezhette a híres Tűzvillám seprű röptethető modelljét, csakúgy mint a híres kviddicsjátékosok sétáló és élethűen gesztikuláló törpe mását.
Egész nyáron ezekre gyűjtöttem - magyarázta lelkesen Ron, miközben Harry, Lucy és Hermione társaságában a szuvenírek között válogatott. Végül vett egy láncoló lóherés süveget meg egy jókora zöld kokárdát, és beszerezte Viktor Krum, a bolgár fogó pöttöm mását. A mini-Krum fel-alá masírozott a tenyerén, és néha morcosan rásandított a visítozó, zöld kokárdára.
- Tyű, odanézzetek! - kiáltott fel Harry, az egyik kereskedő felé mutatva. Az csak egyféle árut kínált: egy réz távcsőnek tűnő valamit, ami azonban tele volt furcsa szabályozógombokkal és kapcsolókkal.
- Parancsoljatok omniszkópot - kínálta portékáját az árus. - Tökéletesített modell: alkalmas visszajátszásra, lassításra, és igény szerint játékelemzést is ad. Reklámáron adom - csak tíz galleon darabja.
- Már sajnálom, hogy megvettem ezt - bökött lóherés süvegére Ron, és vágyakozva nézett az omniszkópokra.
- Négyet kérek - jelentette ki eltökélten Harry és Lucy egyszerre. Végül Harry fizetett, hiszen úgyis egy zsebből gazdálkodtak.
- Ugyan… nem kell… - motyogta elvörösödve Ron. Hároméves (illetve egész eddigi életén át tartó) ismeretség után is zavarta, hogy Harrynek és Lucynal, akik kisebb vagyont örököltek a szüleiktől, mindig több pénzük van, mint neki.
- Ez egyben a karácsonyi ajándékod is - szólt Harry, miközben átnyújtotta barátainak omniszkópjaikat. - Pontosabban összevont ajándék a következő tíz karácsonyra.
- Gazdag Jézuska - vigyorodott el Ron.
- Nahát… köszönöm, Harry - hálálkodott Hermione. - Én pedig szereztem programfüzetet…
A négyes sovány erszénnyel, de jókedvűen tért vissza a sátrakhoz. Charlie és Ginny ruháját is zöld kokárda díszítette, Mr Weasley pedig egy ír zászlót lengetett. Fred és George nem vettek semmit, hiszen pénzüket az utolsó knútig Bumfoltnak adták.
Egyszerre mély, búgó gongszó töltötte be a levegőt, s a következő pillanatban kigyulladtak a stadionhoz vezető utat jelző zöld és piros lámpasorok.
Mr Weasleyn egy csapásra gyerekes lelkesedés lett úrrá.
- Itt az idő! - rikkantotta izgatottan. - Gyertek, induljunk!
A kis csapat Mr Weasley vezetésével bevette magát a fák közé, és elindult a lámpások fényében fürdőösvényen. Útjukon végigkísérte őket a hömpölygő tömeg tengerzúgást idéző moraja, melybe innen is, onnan is kurjantás, felfelcsendülő kacagás és énekfoszlány vegyült. A sokaság várakozással teli izgalma valamennyiükre átragadt. Egész úton nevetgéltek, tréfálkoztak. Lucy úgy érezte, mintha a füléhez ragasztották volna a szája sarkát. Húszperces gyaloglás után végre kiértek az erdőből, és egyszerre ott találták magukat a stadion gigantikus épületének árnyékában. Bár Lucy a pályát körülölelő hatalmas aranyszínű falnak csak egy rövid szakaszát látta be, ennyiből is meg tudta állapítani, hogy a stadion köveiből akár a Roxfortot is újra lehetett volna építeni.
- Százezer néző befogadására alkalmas - szólt Mr Weasley, a gyerekek álmélkodó pillantását látva. - A minisztérium ötszáz embere dolgozott rajta év eleje óta. Mugliriasztó bűbájok védik minden egyes négyzetcentiméterét. A mugliknak, akik az utóbbi hónapokban erre a környékre tévedtek, hírtelen eszükbe jutott, hogy sürgős dolguk van odahaza, és gyorsan visszafordultak… Eszem az együgyű szívüket - tette hozzá szeretetteljesen.
Elindultak a legközelebbi bejárat felé, ahol máris csapatostul tolongtak az izgatottan kiabáló boszorkányok és varázslók.
- Ezt nevezem! - bólintott elismerően a kapuban álló minisztériumi boszorkány, miután megvizsgálta jegyeiket. - Díszpáholy! Menjetek fel ezen a lépcsőn, Arthur, és meg se álljatok a legtetejéig.
Harry, Lucy, Hermione és a nyolc Weasley a beáramló sokasággal együtt indultak el a stadion bíborpiros futószőnyeggel borított lépcsőjén. A tömeg fordulóról fordulóra ritkult; mind több és több varázsló és boszorkány tűnt el a lelátókra vezető ajtók mögött. Mikor végre-valahára az utolsó lépcsőfokot is maguk mögött hagyták, egy páholyban találták magukat, mely a stadion legmagasabb pontján, pontosan a félpályánál helyezkedett el. A páholyban két sorba rendezve vagy húsz piros kárpitú, aranyozott lábú szék állt. Mikor Lucy és Harry a mellvédhez léptek, hogy társaikkal együtt elfoglalják helyüket az első sorban, lélegzetelállító látvány tárult a szemük elé.
Az ovális pályát körülölelő lelátórendszer, ez a hatalmas, lépcsőzetes falú tölcsér, telis-tele volt boszorkányokkal és varázslókkal, s az egészet - a pályát, a lelátót és a százezer nézőt - bearanyozta az a sejtelmes, lágy ragyogás, mely mintha magából a gigászi építményből sugárzott volna. Bal- és jobbfelől három-három, tizenöt méter magas, karikás végű pózna állt; ezek között nyúlt el maga a pálya, mely a magasból nézve puha bársonnyal bevont, hatalmas asztallapnak tűnt. A díszpáhollyal átellenben, s azzal nagyjából egy magasságban óriási eredményjelző táblát szereltek fel. A táblán aranybetűs szövegek váltották egymást - mintha egy láthatatlan kéz kapkodva telekörmölte volna, csak azért, hogy egy másik kéz újra meg újra leradírozhassa, amit írt.
Lucy levette tekintetét az eredményjelző tábláról, és hátrafordult, hogy megnézze, érkezett-e időközben rajtuk kívül valaki a díszpáholyba. A hátsó sorban azonban még egy ember sem ült - csupán egy pöttöm lény gubbasztott balról a második széken. A furcsa kis szerzet lába olyan kurta volt, hogy még csak le se lógott a székről; öltözékét egy szál konyharuha alkotta, amit tóga módjára viselt. Arca nem látszott, mert tenyerébe rejtette…
- Dobby? - kérdezte Harry tétovázva.
A pöttöm lény felemelte fejét, és szétterpesztette ujjait - így láthatóvá vált hatalmas barna szeme és jókora, paradicsomra emlékeztető orra. Nem Dobby volt, Harry mégsem tévedett nagyot: a lény kétségkívül ugyanolyan házimanó volt, mint a Malfoy család hajdani szolgája, Dobby, aki Harrynek köszönhette a szabadságát.
- Uram Dobbynak nevezett? - sipította a manó az ujjai között. Hangja még Dobbyénál is magasabb és vékonyabb volt; Lucy gyanította, hogy ezúttal egy nőnemű manóval van dolga - bár az ilyesmit ezeknél a lényeknél igen nehéz volt megállapítani. Ron és Hermione kíváncsian hátrafordultak - ők csak a két Potter elbeszéléséből ismerték Dobbyt, személyesen nem találkoztak vele -, s Mr Weasley is érdeklődve nézegette a manót.
- Bocsáss meg - szabadkozott Harry -, összetévesztettelek valakivel.
A díszpáholyban félhomály volt, a manó mégis úgy takargatta arcát, mintha a szemébe sütne a nap.
- Ismerem Dobbyt, uram! - sipította izgatottan. - Az, én nevem Winky. Uram pedig… - Sötétbarna szeme itt csészealj nagyságúra tágult. - Uram biztosan Harry Potter!
- Igen, az vagyok - bólintott Harry.
- Dobby folyton csak uramról beszél - bizonygatta tiszteletteljes arccal Winky. Ezután a Harry mellett álló Lucyhoz fordult. - A kisasszony biztosan Lucy Potter! Dobby a kisasszonyról is nagyon sokat mesélt.
- Hogy van Dobby? - érdeklődött Lucy. - Élvezi a szabadságot?
- Jaj, kisasszonyom - pislogott a manó -, Winky nem akar megsérteni, de Harry Potter uram csak ártott Dobbynak azzal, hogy felszabadította.
- Hogyhogy? - ráncolta szemöldökét Harry. - Talán valami baja van?
Winky szomorúan megcsóválta a fejét.
- Dobbynak a fejébe szállt a szabadság, uram. Túl sokat képzel magáról. Nem is talál munkát azóta.
- Nem talál munkát? De hát miért? - kérdezte értetlenül Lucy.
Winky fél oktávval mélyebbre fogta a hangját, úgy suttogott:
- Dobby bérért akar dolgozni, kisasszonyom.
- Na és? - értetlenkedett Harry. - Miért ne kaphatna pénzt a munkájáért?
Winky megbotránkozva meredt rá, és összecsukta ujjait arca előtt.
- A házimanóknak nem szokás fizetni, uram! - sipította bele a tenyerébe. - Nem, nem, nem, nem! Mondtam is neki: Dobby, keress egy rendes családot, és telepedj le náluk. A pöffeszkedés nem illik a házimanóhoz. Dobby, mondom neki, ha így folytatod, előbb-utóbb megfenyít a varázslény-felügyeleti főosztály, akár egy utolsó koboldot.
- Szerintem megérdemli, hogy legyen egy kis öröme az életben - vélekedett Lucy.
- Házimanónak ne legyen öröme az életben, Lucy Potter - jelentette ki szigorúan Winky. - A házimanó azt teszi, amit mondanak neki. Winky cseppet sem szereti a magas helyeket… - Itt a páholy mellvédje felé sandított. - De gazdám felküldte a díszpáholyba, hát itt van.
- Felküldött, pedig tudja, hogy tériszonyod van? - kérdezte homlokráncolva Harry. - Miért?
- Azt akarja, hogy foglaljam a helyét - pislogott Winky. - Gazdám nagyon elfoglalt. Winky szívesebben lenne gazdám sátrában, Harry Potter, de Winky azt teszi, amit parancsolnak neki, mert Winky jó házimanó.
Azzal még egy utolsó rémült pillantást vetett a mélység felé, majd ismét eltakarta a szemét. Harry és Lucy visszafordultak társaikhoz.
- Szóval ilyen egy házimanó - dörmögte Ron. - Mondhatom, elég fura figura.
- Dobby még furább volt - legyintett Lucy.
Ron elővette omniszkópját, és pásztázni kezdte vele a közönséget, hogy gyakorolja a kezelését.
- De vagány! - kiáltott fel, a visszajátszás gombot nyomogatva. - Meg tudom csinálni, hogy az az öreg pasi újra piszkálja az orrát… Még egyszer… még egyszer…
Hermione ezalatt a bársonyba kötött, aranyrojtos program füzetet lapozgatta.
- „A mérkőzést a csapatkabalák bemutatója előzi meg" - olvasta fel a szöveget.
- Ó, az mindig nagyon izgalmas - szólt Mr Weasley. - Régi szokás, hogy a nemzeti válogatottak magukkal hoznak néhány példányt valamilyen náluk őshonos varázslényből, és azok egy kis műsorral kedveskednek a közönségnek.
A következő fél órában a díszpáholy többi vendége is befutott. Mr Weasley sorban kezet rázott az érkező fontos személyiségekkel, Percy pedig úgy pattogott, mintha sündisznók laknának a székén. Mikor feltűnt Cornelius Caramel, a mágiaügyi miniszter, Percy olyan mély meghajlást mutatott be, hogy leesett és összetört a szemüvege. Ettől aztán szörnyen zavarba jött; attól fogva nem állt fel a helyéről, csupán féltékeny pillantásokat vetett Harryre és Lucyra, akiket a miniszter régi ismerősként üdvözölt: kezet rázott velük, érdeklődött a hogylétük felől, és bemutatta őket a tőle balra és jobbra ülő varázslóknak.
- Ők Harry és Lucy Potter - közölte emelt hangon bolgár miniszterkollégájával, aki gyönyörű aranysújtásos fekete bársonytalárt viselt, s arckifejezéséből ítélve egy szót se értett angolul. - Harry és Lucy Potter… Biztosan hallotta már a nevüket… ők az a testvérpár, akik túlélték Tudjaki átkát… Kizárt dolog, hogy nem hallott róluk…
A bolgár varázsló most észrevette Harry villám alakú sebhelyét; mutogatni kezdett rá, és izgatottan hablatyolt valamit.
- Na végre! - dőlt hátra fáradtan Caramel. - Bevallom, nem vagyok egy nyelvzseni. Ilyen helyzetekben Barty Kupor segítségét szoktam kérni. Aha, látom, ideküldte a manóját, hogy tartson fenn neki egy széket… Nagyon jól tette; ha nem tartjuk nyitva a szemünket, ez a bolgár banda az összes jó helyet elfoglalta volna… Á, megjött Lucius!
Harry, Lucy, Ron és Hermione egyszerre fordultak hátra. A hátsó sorban még üresen álló három szék felé Dobby régi gazdái közeledtek: Lucius Malfoy, a fia, Draco és egy nő, akiről Lucy feltételezte, hogy Draco anyja lehet. Harry, Lucy és Draco Malfoy elsős koruk óta esküdt ellenségek voltak. A sápadt, hegyes arcú, tejfölszőke Draco apja vonásait örökölte. Magas, szőke, karcsú édesanyja alapjában véve csinos nő volt, csak épp egyfolytában olyan arcot vágott, mintha valami roppant büdös dolgot dörgöltek volna az orra alá.
- Miniszter úr - szólt Mr Malfoy, és kezet nyújtott Caramelnek. - Hogy van? Engedje meg, hogy bemutassam a feleségemet, Narcissát. Ő pedig a fiam, Draco.
- Nagyon örvendek, nagyon örvendek - köszönt udvarias mosollyal Caramel, és meghajolt Mrs Malfoy előtt. - Kérem, ismerkedjenek meg Oblanszk… Obalonszk… szóval az úr a bolgár mágiaügyi miniszter. Egy szót sem tud angolul És… lássuk csak… Arthur Weasleyt ugyebár nem kell bemutatnom.
Feszült pillanat következett. Mr Weasley és Mr Malfoy farkasszemet néztek egymással, s Lucynak ekkor eszébe jutott legutóbbi találkozásuk - akkor ő, Lucy, nyíltan meggyanúsította a férfit, hogy Voldemort szolgája volt. Mr Malfoy végül elfordította a tekintetét, és végignézett az első soron.
- Te jó ég, Arthur - szólt halkan. - Mit kellett eladnod, hogy ki tudd fizetni ezeket a jegyeket? A házadért biztos nem kaptál ennyit.
A forgolódó Caramel nem hallotta a megjegyzést, és így folytatta:
- Lucius nemrég bőkezű adománnyal támogatta a Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályt. Személyes vendégemként tekinti meg a mérkőzést.
Mr Weasley udvarias mosolyt erőltetett az arcára.
- Ez… nagyon szép gesztus.
Mr Malfoy most Hermionét mustrálta hideg, szürke szemével. A lány kissé elpirult, de állta a varázsló tekintetét. Lucius Malfoy szája megvető fintorra húzódott - Lucy nagyon jól tudta, miért. Malfoyék aranyvérűek voltak, és felkapaszkodott söpredéknek tartották az olyan mugli származású mágusokat, mint Hermione. A mágiaügyi miniszter jelenlétében azonban Mr Malfoy nem mert megjegyzést tenni a lányra - még szerencse, mert akkor Lucy se tudta volna visszafogni magát. Gúnyos mosollyal biccentett Mr Weasleynek, és továbbindult, hogy elfoglalja helyét. Draco elvonult Harry, Lucy, Ron és Hermione előtt, és gőgös arccal leült szülei közé.
- Hányingert kapok tőlük - morogta Ron, és barátaival együtt újra a pálya felé fordult.
- Nem te vagy az egyetlen - felelte Lucy.
Egy perc sem telt bele, és Ludo Bumfolt csörtetett be a páholyba.
- Mindenki felkészült? - kérdezte. Arca úgy ragyogott, mint egy nagy kerek sajt. - Miniszter úr - kezdhetünk?
- Amikor csak gondolod, Ludo - felelte előzékenyen Caramel.
Bumfolt erre előkapta pálcáját, és saját torkának szegezte.
- Sonorus! - szólt, s ettől fogva minden szava bömbölve visszhangzott a zsúfolt, morajló stadionban. - Hölgyeim és uraim! … Szeretettel köszöntöm önöket a négyszázhuszonkettedik Kviddics Világkupa döntőjén!
A nézők ovációban törtek ki, éneklő zászlók ezrei kavarták a levegőt, himnuszszólamaikkal fokozva a hangzavart. A hatalmas eredményjelző tábláról eltűnt az utolsó hirdetés, és a láthatatlan kéz kiírta: BULGÁRIA: 0, ÍRORSZÁG: 0.
- Nem is szaporítom tovább a szót. Fogadják szeretettel… a Bolgár Nemzeti Kabalaegyüttest!
A lelátó jobb szárnyán felzúgott a piros tömeg.
- Kíváncsi vagyok, mit hoztak - szólt Mr Weasley, és érdeklődve előredőlt a mellvéd felé. - Áááá! - Hirtelen lekapta szemüvegét, és gyorsan törölgetni kezdte a talárjában. - Vélák!
- Mik azok a vél…?
Harry még be sem fejezte kérdését, máris választ kapott rá. Egy szempillantás alatt vagy száz véla suhant ki a pálya füvére. Nők voltak: a leggyönyörűbbek, akiket Lucy valaha látott, ugyanakkor volt bennük valami hátborzongató is. Egyelőre nem tudta megmondani, mi, de nem is volt ideje töprengeni rajta, mert körbenézve látta, hogy a fiúk körülötte kezdtek furcsán viselkedni.
A vélák táncolni kezdtek, és ekkor szabadultak el igazán a dolgok. Harry úgy bámulta a vélákat, hogy majdnem kiesett a szeme a helyéről, és ugyanez Ronra is igaz volt. Ahogy gyorsult a tánc, úgy közeledett mindkét fiú a mellvéd felé. Ron már a karjait is széttárta, egy zuhanni készülő toronyugró testartásával állt ott. Harry pedig feltette a lábát az alacsony falra…
- Harry, Ron, mi a fenét műveltek? - kérdezte Lucy.
A zene hirtelen elhallgatott, s a két fiú pislogva körülnézett. Dühös füttykoncert hangzott fel a stadionban. A nézők nem akarták elengedni a vélákat. Ron ábrándos arccal tépkedte a leveleket a kezében tartott süvegről. Mr Weasley elnéző mosollyal odahajolt hozzá, és elvette tőle a fejfedőt.
- Jól fog ez még jönni, meglátod - szólt. - Várjuk csak meg, mivel rukkolnak elő az írek.
- Höh? - Ron tátott szájjal bámult a vélákra, akik most felsorakoztak a pálya szélén.
Hermione rosszallóan ciccegett, és a karjánál fogva visszahúzta a két fiút a székükre.
- Szégyelljétek magatokat! - sopánkodott.
- És most - harsogta Ludo Bumfolt - emeljük a magasba pálcáinkat… az ír Nemzeti Kabalabrigád tiszteletére!
A következő pillanatban hatalmas zöld-arany üstökös zúgott be a stadion légterébe; leírt egy kört a pálya fölött, azután szétvált két kisebb fénycsóvára. Azok a karikás póznák felé suhantak, s ahogy távolodtak egymástól, gyönyörű szivárványos ív ragyogott fel köztük. A tömeg „úúú"-zott és „ááá"-zott, akár egy ünnepi tűzijáték álmélkodó közönsége. A szivárvány lassan elenyészett, a két üstökös pedig újra összeolvadt, s együtt egy óriási, fénylő lóherét alkottak. A lóhere a magasba emelkedett, s ahogy körberepült a lelátók fölött, úgy tűnt, mintha aranyszínű, csillogó eső hullana belőle…
- Juhé! - kurjantott boldogan Ron, mikor a lóhere elhúzott a díszpáholy fölött, súlyos aranypénzek záporát zúdítva az ott ülők fejére. Lucy felsandított a fénylő alakzatra; csodálkozva látta, hogy azt valójában több ezer piros mellényes, lengő szakállú emberke alkotja, akik mind egy-egy aranyszínű vagy zöld lámpást szorongattak apró kezükben.
- Leprikónok! - kiabálta Mr Weasley, túlharsogva a lelátókon felzúgó lelkes tapsvihart. A nézők versengve gyűjtötték az égből hullott pénzt - sokan még a padok alá is bemásztak, hogy összekotorják az elgurult aranyakat.
- Tessék! - rikkantotta Ron, s egy marék pénzt nyomott Harry markába. - Az omniszkóp ára! Nem úszod meg a karácsonyi ajándékot, hahaha!
A lóhere most kialudt és alkotóelemeire bomlott; a leprikónok leereszkedtek a földre, és törökülésben felsorakoztak a pálya szélén, a vélákkal átellenben.
- Most pedig, hölgyeim és uraim, bemutatom a bolgár kviddicsválogatottat! Dimitrov!
Valahol a mélyben, a pálya mellett kinyílt egy ajtó; seprűnyélen lovagoló alak suhant ki rajta, de olyan szédítő sebességgel, hogy csak piros talárját lehetett kivenni. A bolgár szurkolótábor lelkes tapssal köszöntötte.
- Ivanova!
Újabb piros taláros versenyző röppent ki az ajtón.
- Zográf! Levszkij! Vulkanov! Volkov! Éééééés - Krum!
- Ő az, ő az! - lelkendezett Ron, omniszkópjával követve a bolgár fogót. Harry és Lucy is gyorsan a szemük elé kapták saját távcsövüket.
A beesett arcú, sárgáslakó bőrű Krum nagy, hajlott orrával és sűrű, fekete szemöldökével úgy festett, mint egy emberbe oltott ragadozó madár. Hihetetlennek tűnt, hogy mindössze tizennyolc éves.
- És most köszöntsük az ír nemzeti válogatottat! - mennydörögte Bumfolt.
- Connolly! Ryan! Troy! Mullet! Moran! Quigley! Ééééééés - Lynch!
Hét zöld folt suhant be a pályára; Lucy elforgatta az omniszkóp oldalára szerelt kis tárcsát, hogy lelassítsa a képet. Így most el tudta olvasni az írek seprűjén a „Tűzvillám" feliratot, és a csillogó ezüst betűkkel felírt neveket a játékosok hátán.
- Fogadják szeretettel Egyiptomból érkezett játékvezetőnket, a Nemzetközi Kviddicsszövetség elnökét - Hasszán Musztafát!
A pályán most egy valószínűtlenül kicsi és sovány, aranyszín taláros varázsló jelent meg. Fején egy szál haj nem sok, annyi se volt, de az orra alatt díszelgő, kipöndörített bajuszcsodát Vernon bácsi is megirigyelhette volna. A bíró egyik kezében jókora fadobozt szorongatott, a másikban a seprűjét tartotta, a bajusz alól pedig egy ezüst síp kandikált elő. Lucy visszaállította az omniszkópot normális sebességre, s úgy figyelte, mit csinál Musztafa. A bíró felült seprűjére, aztán egy rúgással felcsapta a fadoboz fedelét. A dobozból nyomban kiröppent a négy labda: a piros kvaff, a két fekete gurkó és az apró, szárnyas aranycikesz - bár Lucy ez utóbbit inkább csak sejtette, mint látta.
Musztafa belefújt sípjába, és a labdák nyomában a magasba emelkedtek.
- Ééééés FELSZÁLLTAK! - bömbölte Bumfolt. - Mullett a kvaffal! Troy! Moran! Dimitrov! Újra Mullett! Troy! Levszkij! Moran!
Lucy soha életében nem látott ehhez fogható meccset. Hihetetlenül erősen szorította szemére az omniszkópot, nehogy lemaradjon valamiről. A játék hihetetlenül gyorsan pergett; a hajtók szélsebesen passzolgatták egymásnak a kvaffot - mire Bumfolt kimondta egy játékos nevét, a labda már rég valaki másnál volt. A szoros kötelékben repülő három ír hajtó most a karikák felé száguldott. Az alakzatot a középen elhelyezkedő Troy vezette; Mullett és Moran fél seprűhosszal lemaradva követték őt. Troy úgy tett, mintha felfelé akarna szökni a kvaffal - elcsalogatva helyéről a bolgár Ivanovát… Lucy normál sebességben már szinte követni sem tudta az eseményeket, csak sejtette, éppen hol jár a kvaff.
- ÉS TROY GÓLT SZEREZ! - harsant fel Bumfolt hangja, s a közönség kirobbanó ovációval ünnepelt. - Tíz-nulla Írország javára!
- Micsoda? - Harry jobbra-balra forgatta fejét az omniszkóppal együtt. - De hiszen Levszkijnél van a labda!
- Ha nem kapcsolsz normális sebességre, a többi gólról is lemaradsz! - kiáltott oda neki Hermione, aki a maga részéről páros lábon szökdécselt, és lelkesen integetett a tiszteletkört repülő Troynak. Harry gyorsan leeresztette a távcsövet; a magasban újra ott lebegett a leprikónok alkotta ragyogó aranyzöld lóhere. A vélák mozdulatlanul álltak a pálya szélén, és mogorván pislogtak az ír kabalákra.
Az ír hajtók ugyanolyan zseniálisak voltak, mint eddig. Akcióikat összeszokottan, elegánsan hajtották végre, s olyan pontosan helyezkedtek, mintha olvasni tudnának egymás gondolataiban. A Lucy mellére tűzött kokárda szüntelenül az ő nevüket visította: „Troy - Mullett - Moran!" A következő tíz percben az ír csapat további két gólt szerzett, harminc-nullára módosítva az állást. A zöldruhás szurkolótábor szűnni nem akaró üdvrivalgással jutalmazta teljesítményüket.
Ahogy múlt az idő, a küzdelem egyre tempósabbá - és egyre elkeseredettebbé vált. Volkov és Vulkanov, a bolgárok terelői kíméletlenül ágyúzták a gurkókkal az írek hajtósorát, és általában minden eszközzel akadályozni próbálták őket. Miután két ízben is szétzilálták Troyék alakzatát, Ivanovának végül sikerült átfurakodnia az ír sorfalon, és Ryan őrzőt kijátszva megszereznie Bulgária első gólját.
- Fogjátok be a fületeket! - ordította Mr Weasley, mikor a vélák örömtáncba kezdtek. Harry még a szemét is behunyta. Néhány másodperc múlva vélák abbahagyták a táncot, a kvaff pedig ismét a bolgároknál volt.
- Dimitrov! Levszkij! - harsogta Bumfolt. - Dimitrov! Ivanova - azt a mindenit!
A százezer boszorkány és varázsló egyszerre kapott levegő után, mikor a két fogó, Krum és Lynch függőlegesen átzúgott a hajtók között, méghozzá olyan sebességgel, mintha egy repülőből ugrottak volna ki ejtőernyő nélkül. Lucy az omniszkópon át követte zuhanásukat, s tekintetével a cikeszt kereste…
- Összetörik magukat! - sikoltott fel Hermione.
Csak félig tévedett - Viktor Krum a legeslegutolsó pillanatban kiemelkedett a zuhanásból, és újra a magasba lendült. Lynch nem volt ilyen ügyes - olyan erővel csapódott a földbe, hogy a legtávolabb ülő néző is hallotta a puffanást. Az ír szurkolók kórusban felszisszentek.
- Bolond! - mérgelődött Mr Weasley. - Hogy dőlhetett be egy ilyen szakállas trükknek?
- Amíg a medimágusok Aidan Lynchet vizsgálják - dörgött fel Bumfolt kommentárja -, a játék szünetel.
- Nincs semmi baja, csak elhasalt egy kicsit - nyugtatta meg Charlie aggódó kishúgát. Ginny kihajolt a mellvéd fölött, és rémülten meresztgette a szemét. - Krum pontosan ezt akarta…
Lucy megnyomta omniszkópján a „visszajátszás" és „játékelemzés" gombokat, beállította a sebességet, majd ismét a szeméhez emelte a távcsövet. Most lassítva nézte végig Krum és Lynch zuhanását. „Vronszkij-műbukás - az ellenfél fogójának félrevezetése" - ez a felirat jelent meg a lencsén. Krum összehúzott szemmel koncentrált rá, hogy elkapja az utolsó másodpercet, amikor még nem késő felrántania seprűje nyelét. Lynch lekéste ezt a pillanatot, és földnek ütközött. Krum zuhanása valóban nem volt több puszta trükknél, hiszen a cikesz a közelben sem volt. Bár kelletlenül ismerte be, de Lucy még soha senkit nem látott ilyen fantasztikusan repülni - Krum olyan fürgén és könnyedén mozgott a levegőben, mintha csak a szabályok miatt vitte volna magával a seprűt, mintha súlytalan volna vagy láthatatlan szárnyai lennének. Lucy újból normális sebességre állította az omniszkópot, és Krumra élesített vele. Míg odalent a pályán a medimágusok gyorsan ható bájitalokkal próbálták magához téríteni Lynchet, Krum ráérősen körözött harminc méteres magasságban. Lucy ráközelített az arcára; a bolgár fogó fekete szeme a mélységet pásztázta. Most, hogy ellenlábasa ájultan feküdt a pálya füvén, végre minden figyelmét a cikesz keresésének szentelhette.
Egy pere sem telt bele, és a zöld szurkolótábor örömujjongásba tört ki - Lynch feltápászkodott, lába közé kapta Tűzvillámát, és a levegőbe röppent. Visszatérése új lendületet adott az ír csapatnak; miután Musztafa belefújt sípjába, három hajtójuk az addigiaknál is parádésabb légi mutatványokba kezdett.
A következő negyedórában további tíz ír gól született, s így százharminctízre módosult az állás. A játék ezen a ponton kezdett eldurvulni.
Az egyik ír támadás alkalmával, mikor Mullett a bolgár karikák felé suhant a kvaffal, Zográf, a bolgár őrző kirepült elé. Lucy nem látta, mi történt ezután, mert az egész csak egy szemvillanásnyi ideig tartott, de a következő pillanatban dühösen felmorajlott az ír szurkolótábor, és Musztafa éles sípszava jelezte, hogy valaki szabálytalankodott.
- Musztafa felelősségre vonja a bolgár kapust - kommentálta az eseményeket Bumfolt. - Bizonyára könyöklésért. És… igen, büntetőt ítél Írország javára!
A leprikónok, akik felbőszült darázsraj módjára a levegőbe emelkedtek, mikor Zográfot faultolták, most alakzatba gyűltek, és a „HA-HA-HA" feliratot rajzolták az égre. A vélák erre dühösen felugrottak, felborzolták hosszú hajukat, és táncolni kezdtek.
A Weasley-fiúk és Harry gyorsan befogták a fülüket, de Lucy és Hermione, akikre nem hatott a bűbáj, szinte nyomban cibálni kezdték Harry és Ron ruháját. A két fiú odafordult hozzjuk, s a lányok lehúzták kezüket a fülükről.
- Nézzétek meg a bírót! - kuncogott Hermione.
Hasszán Musztafa ugyanis időközben leszállt a vélák előtt a földre, és valóban igen furcsa dolgokat művelt: karizmait mutogatta és lelkesen pödörte a bajuszát.
- Ejnye, ez azért túlzás! - harsogta kaján derűvel Bumfolt. - Kéretik észhez téríteni a bírót!
Az egyik medimágus kezét a fülére szorítva odaszaladt a bíróhoz, és jól sípcsonton rúgta. Lucy az omniszkópon át figyelte a jelenetet. A fájdalom kizökkentette mámorából Musztafát, aki előbb zavartan pislogott, majd kiabálni kezdett a vélákkal. Azok abbahagyták a táncot, és felháborodva tiltakoztak.
- Ha nem csalódom, Musztafa bíró ki akarja küldeni a pályáról a bolgár kabalákat! - hangzott fel Bumfolt mennydörgő hangja. - Ilyen még nem volt, hölgyeim és uraim!… Ejnye, úgy látom, kezd elfajulni a dolog…
És valóban: Volkov és Vulkanov, a bolgárok terelői leszálltak a földre, és dühösen vitatkozni kezdtek a bíróval. Közben egyre a leprikónok felé mutogattak, akik most a kaján „HI-HI-HI" feliratot alkotva lebegtek a magasban. Musztafát azonban nem hatották meg a bolgárok érvei; kinyújtott karral a levegőbe bökött, utasítva a két játékost, hogy szálljanak fel. Mivel azok nem tágítottak, Musztafa kétszer belefújt a sípjába.
- Írország két büntetőt dobhat! - kiabálta Bumfolt, túlharsogva a piros tábor felháborodott moraját. - Volkov és Vulkanov bizony jobban tennék, ha visszaülnének a seprűikre… igen… már fel is szálltak… és Troynál van a kvaff…
Ami ezek után a karikás póznák között zajlott, inkább elkeseredett légi csatára hasonlított, semmint sportmérkőzésre. Mindkét csapat terelői irgalmatlanul suhogtatták ütőiket - Volkovnak és Vulkanovnak szemlátomást már édesmindegy volt, hogy a gurkókat vagy az ír játékosokat találják-e el. Dimitrov egyenesen megcélozta a kvaffot birtokló Morant, és kis híján letaszította őt a seprűjéről.
- Fault! - bődültek fel kórusban az ír szurkolók.
- Fault! - visszhangozta Ludo Bumfolt mágikusan felerősített hangja. - Dimitrov lökte Morant! Szándékosan karambolozott vele! Ezért megint büntető járna… Tessék, már halljuk is a sípszót!
A leprikónok újra a levegőbe röppentek, s ezúttal egy óriási kezet formáztak, amelynek csak egyetlen ujja volt kinyújtva… A sértő gesztus láttán a vélák végképp kijöttek a béketűrésből; betódultak a pályára, és öklömnyi tűzgolyókat kezdtek dobálni a leprikónok felé. A vélák arca most csúf, kampós csőrű madárfejjé torzult, s vállukból pikkelyes szárnyak nőttek ki…
- Látjátok, fiúk? - kiabálta Mr Weasley. - Ezért mondom, hogy sose ítéljetek a külső alapján!
A pályára siető minisztériumi varázslók megpróbálták szétválasztani a vélákat és a leprikónokat, de vajmi kevés sikerrel; mindazonáltal a csapatkabalák csatája ártatlan évődésnek tűnt a magasban zajló elkeseredett küzdelemhez képest. Lucy alig győzte tekintetével követni a puskagolyó sebességével ide-oda cikázó kvaffot…
- Levszkij - Dimitrov - Moran - Troy. Mullett - Ivanova - újra Moran - még mindig nála a kvaff - ÉS BEDOBJA!
Az ír szurkolók örömkiáltásaiból azonban alig hallatszott valami a vélák vad visítása, a minisztériumi mágusok varázspálcáinak durrogása és a bolgárok bőszült bömbölése közepette. A játék azonnal folytatódott; Levszkij indult el a kvaffal, lepasszolta Dimitrovnak…
Quigley terelő ekkor egy lendületes suhintással Krum felé küldte az egyik gurkót. A bolgár fogó nem hajolt félre elég gyorsan, és a súlyos golyó telibe találta az arcát.
A tömeg döbbenten felmorajlott. Krum törött orrából ömlött a vér, Musztafa mégsem fújta meg a sípját. Mással volt ugyanis elfoglalva, s ezért senki nem hibáztathatta: az egyik véla tűzgolyója ugyanis lángra lobbantotta seprűje farkát.
Lucy türelmetlenül várta, hogy valaki észrevegye Krum sebesülését. Bár Írországnak drukkolt, Krumot tartotta a legjobb játékosnak a tizennégy közül. Ron szemlátomást hasonló véleményen volt.
- Adjanak időt neki! Senki nem látja, milyen állapotban van? Így nem lehet játszani…
- Odanézz! Lynch! - kiáltott fel Harry.
Az ír fogó hirtelen függőleges zuhanásba kezdett, s Lucy biztosra vette, hogy ezúttal nem a Vronszkij-műbukást látja - ez igazi rárepülés volt…
A közönségnek nagyjából a fele vette észre, mi történik. Az ír szurkolók hatalmas zöld hullámban felpattantak, és ordítva biztatták fogójukat… de Krum sem maradt tétlen. Egy szempillantás alatt átlátta a helyzetet, és Lynch után iramodott - bár Lucynak fogalma sem volt, hogyan láthat a vértől, mely száguldás közben is csak úgy fröcskölt az arcáról. Akárhogy is, Krumnak sikerült utolérnie Lynchet, s a két fogó ismét fej fej mellett zuhant a föld felé…
- Nem tudnak megállni! - sikoltott fel Hermione.
- Dehogynem! - ordította Ron és Lucy.
- Lynch nem tud! - kiabálta Harry.
Harrynek igaza lett - Lynch másodszor is a földön kötött ki, a felbőszült vélák pedig úgy vetették rá magukat, mint keselyük a koncra.
- A cikesz! - üvöltött fel Charlie a sor másik végén. - Hol van a cikesz?
- Elkapta! - kiabálta Lucy. - Krum elkapta! Vége a meccsnek!
A vértől csatakos ruhájú Krum lefékezte seprűjét, elegánsan vízszintesbe kanyarodott, és a magasba emelte fél kezét - ujjai közt ott csillogott az aranycikesz.
A hatalmas fekete táblán megjelent a végeredmény - BULGÁRIA: 160, ÍRORSZÁG: 170 -, de a közönség még jó pár másodpercig nem fogta fel, mit történt. Azután felzúgott a tömeg - előbb tompán, aztán egyre hangosabban, akár egy ébredező, lusta oroszlán -, s végül a zöld tábor féktelen, tomboló ünneplésbe kezdett.
- GYŐZÖTT ÍRORSZÁG! - bömbölte kissé megkésve Bumfolt. - A CIKESZT KRUM KAPTA EL - DE ÍRORSZÁG GYŐZÖTT! Álmunkban se hittük volna, hogy ez megtörténhet, hölgyeim és uraim!
- De hát miért kapta el a cikeszt? - kérdezte ordítva Ron, miközben a széke előtt szökdécselt, és két kezét égnek emelve tapsolt. - Akkor fejezte be a meccset, amikor Írország százhatvan ponttal vezetett!
- Tudta, hogy esélyük sincs behozni a hátrányt - kiabált vissza Harry, aki ugyancsak lelkesen tapsolt. - Túl jók voltak az ír hajtók… Krum stílusosan akarta befejezni a mérkőzést…
- Nagyon hősiesen viselkedett - állapította meg Hermione, aki a mellvéd fölött kihajolva figyelte a földre ereszkedő Krumot. Csapatnyi medimágus indult el a bolgár fogó felé, durrogó pálcákkal törve utat a vélák és leprikónok között.
- Borzalmasan néz ki… - jegyezte meg Lucy, miközben újra a szeméhez emelte az omniszkópot. - De ilyen állapotban elkapni a cikeszt…
Nem volt könnyű kivenni, mi történik odalent - a boldogan cikázó leprikónok jóformán az egész pályát eltakarták -, de azért nagy nehezen sikerült megtalálnia a medimágusok gyűrűjében álló Krumot. A bolgár a szokásosnál is mogorvább képet vágott, és nem engedte, hogy ellássák sérülését. Csapattársai a közelében ácsorogtak, és megsemmisülten csóválták a fejüket, míg nem sokkal odébb az írek győzelmi táncot lejtettek a leprikónfelhőből hulló aranyesőben. A lelátókat lengő zászlók erdeje lepte el, s a levegőt betöltötték az ezer szólamban felzengő ír himnusz hangjai. A vélák újra felvették szokásos szemet gyönyörködtető alakjukat, de szép fejüket most lehorgasztották, és sugárzó arcukon gyászos kifejezés ült.
- Aszér dérékásán küszdötünk - szólt egy hang Harry és Lucy háta mögött. A két Potter hátranézett; a bolgár mágiaügyi miniszter volt az.
- De hiszen maga tud angolul! - csattant fel méltatlankodva Caramel. - Mégis hagyta, hogy egész nap kézzel-lábbal mutogassak!
- Natyon szórakosztató volt - felelte vállvonogatva a bolgár miniszter.
- És miközben az ír válogatott tagjai tiszteletkört repülnek kabaláik kíséretében, a díszpáholyba behozzák magát a Kviddics Világkupát! - harsogta Bumfolt.
Lucynak be kellett hunynia a szemét a hirtelen támadt vakító fehér ragyogásban. A díszpáholyt láthatatlan, mágikus reflektorok fénye árasztotta el, lehetővé téve, hogy a lelátókról is figyelemmel lehessen kisérai az ott zajló eseményeket. Lucy hunyorogva a bejárat felé sandított; azon épp akkor cipelt be két ziháló varázsló egy hatalmas aranyserleget. A serleg Cornelius Caramelhez került, aki még mindig sértődött arcot vágott - szemlátomást nem tudott napirendre térni afelett, hogy bolgár kollégája bohócot csinált belőle.
- Köszöntse nagy taps a gáláns vesztest - Bulgáriát! - mennydörögte Bumfolt.
A díszpáholy lépcsőjén megjelent a legyőzött bolgár csapat hét játékosa. A közönség elismerően tapsolt, s a lelátókon szapora villogás jelezte, hogy omniszkópok ezrei szegeződnek a kivilágított páholyra.
A bolgárok végigvonultak a két széksor között, s miközben Bumfolt a nevüket harsogta, rendre kezet ráztak a két miniszterrel. Krum, aki az utolsó volt a sorban, még mindig borzalmasan festett; arca fekete volt a rászáradt vértől, s szeme körül sötét monoklik éktelenkedtek - de kezében még mindig ott volt az aranycikesz. Lucy megállapította, hogy a bolgár sokkal esetlenebbül mozog a földön, mint a levegőben. Háta görbe, válla csapott volt, csámpásan, kissé totyogva járt. Akárhogy is - mikor Bumfolt beleharsogta nevét a stadion hatalmas légterébe, a tömeg mennydörgő ovációval ünnepelte őt.
S akkor megérkezett a győztes ír csapat. Aidan Lynchet Moran és Conolly támogatták. A fogó tekintete kissé ködös volt - bizonyára agyrázkódást kapott a második kemény landolás alkalmával -, de azért ő is boldogan vigyorgott, mikor Troy és Quigley a tömeg ujjongásától kísérve a magasba emelték a csillogó aranyserleget. Lucy keze elzsibbadt a kitartó tapsolástól.
Végül, miután az ír csapat tagjai elhagyták a díszpáholyt, hogy újabb tiszteletkört írjanak le a lelátók fölött (Aidan Lynch Conolly mögé ült fel, és végig kótyagosan vigyorgott), Bumfolt a torkának szegezte a pálcáját, és így szólt:
- Silentium… Ezt az estét még évek múlva is emlegetni fogjuk - dörmögte rekedten. - Micsoda váratlan fordulat… Ki látott már ilyen rövid döntőt?… Á, igen, nektek jár egy kis pénz… Mennyi is?
Fred és George időközben átmásztak székük támláján, megálltak Ludo Bumfolt előtt, és boldog vigyorral nyújtották a markukat.
Draco a szülei oldalán hagyta el a díszpáholyt. A meccs hihetetlenül izgalmas volt, nem egyszer előfordult, hogy a fiú majdnem felugrott a székéből, de aztán visszafogta magát. Egy Malfoy mindig méltóságteljesen viselkedik, mondta az apja. Draco pedig eleget is tett az intelemnek, igaz, csak nagy nehézségek árán.
Azonban, emiatt a tekintete mindig Weasleyékre vándorolt. Ahogy nézte a családot, esett csak le neki, hogy mennyire különböznek tőlük, Malfoyéktól. Egész végig kiabáltak, ünnepeltek, izgultak és mindenben úgy viselkedtek, ahogy neki, Draconak sosem volt szabad. És látni, milyen boldog volt Lucy ezekkel az emberekkel… Sokkal másabb volt, mint egy újságcikk fényképén.
Mikor a sátrukhoz értek, az apja azt mondta Draconak, hogy maradjon itt, ha nem akar bajba kerülni. Bár, ő úgyse került volna, hiszen az apja és a barátai miért is bántanák őt, Dracot? Azonban a mugliknak és a sárvérűeknek volt okuk a félelemre. Csak ők még nem tudtak róla.
Ahogy bemászott a sátorba, Draconak ismét eszébe jutott Lucy. A lány ismét életveszélyben lesz, hiszen Potterként nem sok jóra számíthatott a halálfalóktól. De egészen más volt a tudat, hogy Draco apja fogja veszélybe sodorni a lányt.