Chapter 50

A Sötét Jegy

- El ne mondjátok anyátoknak, hogy fogadtatok! - figyelmeztette Mr Weasley az ikreket, miközben a csapat lefelé baktatott a stadion piros szőnyeggel bevont lépcsőjén.

- Ne félj, apa, nem mondjuk el - felelte sejtelmes vigyorral Fred. - Nagy terveink vannak a pénzzel, nem akarjuk, hogy anya elkobozza.

Mr Weasley már-már megkérdezte, hogy pontosan mifélék azok a nagy tervek, de aztán meggondolta magát. Belátta, hogy jobb, ha nem tud a dologról.

A lépcső aljában csatlakoztak a kapuk felé áramló tömeghez, majd a kivilágított ösvényt követve elindultak a sátraik irányába. Körös-körül harsány gajdolás verte fel az éjszaka csendjét, s a fejük fölött kurjongató, lámpájukat lengető leprikónok cikáztak. Ahogy megérkeztek sátraikhoz, kiderült, hogy egyiküknek sincs még nagy kedve ágyba bújni, s Mr Weasley - figyelembe véve a táborban uralkodó hangulatot - áldását adta rá, hogy lefekvés előtt igyanak meg még egy csésze kakaót. Letelepedtek hát a kis asztal köré, és hamarosan élénk beszélgetés bontakozott ki köztük - a téma természetesen a mérkőzés volt. Mr Weasley szenvedélyes vitába bonyolódott Charlie-val az előnyszabály hátulütőiről, s csak akkor jutott eszébe az órájára pillantani, mikor Ginny elbóbiskolt az asztalnál, és a padlóra locsolt egy egész bögre forró csokoládét. Ekkor aztán véget vetett a szócsatának, és gyorsan ágyba parancsolta népes családját. Lucy egy öleléssel elköszönt az összes fiútól (Harryé különösen szoros volt), majd Hermionével és Ginnyvel átmentek a másik sátorba. Ott mindenki ledobta magát az első ágyra, ami az útjába került, hiszen a sok gyaloglás és a meccs izgalmai sokat kivettek az erejükből. A tábor túlsó vége felől még ekkor is énekszót és visszhangzó durrogást sodort feléjük a szél.

Hermione és Ginny elég gyorsan elaludtak, de Lucy egy darabig még nyitott szemmel feküdt, a sátortetőre meredve. A vásznon átszűrődött a fölöttük röpködő leprikónok lámpásainak fénye, de ő az elsuhanó foltok helyett Troyt, Mulletet, Morant és parádés légi mutatványaikat látta maga előtt. Alig várta, hogy újra felülhessen saját Tűzvillámára, és maga is kipróbálhassa azokat a mozdulatokat, méghozzá két másik, vele összeszokott hajtóval. Lelki szemei előtt önmagát látta, amint a nevét hirdető talárban kiröppen a pálya fölé… elképzelte, milyen érzés lehet, amikor százezer ember kórusban köszönti őt, miközben a stadion falai között ott visszhangzik Ludo Bumfolt mennydörgő hangja: „Potter!"

Lucynak később fogalma sem volt róla, hogy álmodozásából ocsúdott-e fel vagy már igazi álomból ébredt - de arra pontosan emlékezett, hogy Hermione kiabálását hallva egy csapásra magához tért.

- Ébredjetek! Lucy, Ginny - gyorsan, keljetek fel!

Lucy úgy ült fel, mintha rugóra járna.

- Mi történt? - kérdezte kábán.

Azt kérdés nélkül is tudta, hogy odakint valami nincs rendjén. A tábor zaja megváltozott - énekszó és kurjongatás helyett most rémült kiáltozás és léptek szapora dobogása verte fel a csendet. Gyorsan kikászálódott az ágyból, felkapta dzsekijét a hálóingére, majd a három lány kisietett a sátorból.

Odakint teljes volt a káosz. Már csak itt-ott pislákolt néhány tábortűz, s ezek fénye botladozva szaladgáló embereket világított meg - mind egy irányba, az erdő felé rohantak, egy formátlan, sötét tömeg elől menekülve, ami furcsa villanások és fegyverropogást idéző durrogás közepette közeledett Lucyék felé. Útját gúnykacaj, féktelen hahota és részeg kurjongatás kísérte - aztán egy vakító zöld fénynyaláb végre megvilágította a jelenetet.

Varázslók egy csapata vonult át lassan a mezőn; vállt vállnak vetve, sűrű tömegben haladtak, és mindannyian a magasba emelték pálcájukat. Lucy a szemét meresztgette rájuk… Úgy tűnt, mintha a felvonulóknak nem lenne arca… aztán rádöbbent, hogy valamennyien csuklyát és álarcot viselnek. Magasan a csoport fölött négy természetellenes tartásba kényszeríttet, kapálózó alak lebegett a levegőben. Az egész jelenet olyan volt, mint egy groteszk, fordított bábszínházi előadás, amiben álarcos bábjátékosok repülő bábokat rángatnak égnek meredő pálcák és láthatatlan zsinórok segítségével. A négy lebegő alak közül kettő ráadásul feltűnően kicsi volt.

A mezőn át vonuló álarcosokhoz egyre több és több varázsló csatlakozott, s az újonnan érkezettek nevetve mutogattak a kapálózó alakokra. A felduzzadt tömeg mindenen átgázolt, kíméletlen pusztítást végezve a sátrak erdejében. Egyik-másik varázsló - Lucy ezt a saját szemével látta - a pálcájával robbantotta szét az útjába kerülő sátrakat. Nem egy sátor tüzet fogott, s a táborban nőttön nőtt a pánik.

Mikor a menet elhaladt egy égő sátor mellett, a lángok megvilágították a lebegő alakokat. Lucy az egyikben felismerte Mr Robertset, a kemping tulajdonosát. A másik három alak bizonyára Mr Roberts felesége és két gyereke volt. Az egyik álarcos varázsló egy pálcaintéssel fejjel lefelé fordította Mrs Robertset, akinek így a hálóinge felcsúszott a hasára, közszemlére téve terjedelmes bugyogóját.

Lucy, Hermione és Ginny ekkor vették észre a tömeget figyelő Mr Weasleyt, Harryt, Ront, Fredet és George-ot. Gyorsan odasiettek hozzájuk. Velük egy időben Bill, Charlie és Percy is kiléptek a fiúk sátrából, felöltözve, kezükben varázspálcával.

- Segítenünk kell a kollégáknak - kiabálta Mr Weasley a hangoskodó tömeget túlharsogva, és közben feltűrte pizsamakabátja ujját. - Ti, gyerekek, menjetek be az erdőbe, és maradjatok együtt. Ha rendet csináltunk, majd értetek megyek!

Bill, Charlie és Percy apjukat meg sem várva szemberohantak a közeledő tömeggel; Mr Weasley utánuk szaladt. Lucy csak nehezen tudta leküzdeni a kísértést, hogy ő is velük menjen. Minden irányból minisztériumi varázslók siettek a rendbontók felé. A tömeg, s velük a Roberts család, egyre közelebb ért Lucyékhoz.

- Gyerünk! - Fred megfogta Ginny kezét, és vonszolni kezdte kishúgát az erdő felé. Harry, Lucy, Ron, Hermione és George követték őket. Az erdő szélére érve valamennyien hátranéztek. A tömeg időközben hatalmasra duzzadt; a minisztériumi varázslók az emberek között átfurakodva igyekeztek eljutni a sokaság közepén haladó csuklyásokhoz, de csak lassan haladtak előre. Egyikük sem alkalmazott bűbájt, hogy utat törjön magának - bizonyára nem akarták kockáztatni, hogy Robertsék lezuhanjanak a magasból.

A stadionhoz vezető ösvény mentén felszerelt színes lámpások most nem égtek; a menekülő táborlakók tapogatózva kóboroltak a fák között. Itt is, ott is gyereksírás hangzott fel, s csak úgy zengett az erdő az eltévedtek aggódó kiáltásaitól. Lucy lépten-nyomon emberekbe ütközött, de a sötétben nem tudta kivenni az arcukat. Azután egyszer csak Ron fájdalmas kiáltása ütötte meg a fülét.

Hermione nyomban megtorpant, s a mögötte haladó Harry és Lucy nekiütköztek.

- Mi történt? - kérdezte ijedten a lány. - Ron! Merre vagy? Elegem van ebből a vakoskodásból! Lumos!

Hermione pálcáján apró láng gyulladt ki, megvilágítva az ösvényen elterült Ront. A lány példáját követve Lucy szintén alkalmazta a bűbájt, így nagyobb körben láttak.

- Elbotlottam egy gyökérben - dörmögte mérgesen a fiú, miközben feltápászkodott.

- Ekkora lábbal nem is csoda - nyekeregte egy lusta hang valahol a hátuk mögött.

Harry, Lucy, Ron és Hermione megfordultak. Néhány méterre tőlük, az egyik fa mellett Draco Malfoy állt, karba tett kézzel, hátát a fa törzsének vetve. Tökéletesen nyugodtnak, sőt vidámnak tűnt, és szemlátomást úgy helyezkedett, hogy a fák között kinézve figyelemmel kísérhesse a táborban zajló eseményeket.

Ron olyan szavakkal válaszolt Malfoynak, amelyeket Mrs Weasley jelenlétében egészen biztosan nem mert volna kiejteni a száján.

- Ejnye, Weasley, hogy beszélsz? - vigyorgott Malfoy. - Jobb lesz, ha csöndben elhúzzátok innen a csíkot. Gondolom, nem akarjátok, hogy elkapják a csajt.

Fejével Hermione felé bökött. Ebben a pillanatban hatalmas dörrenés hatolt a fülükbe, s egyidejűleg vakító zöld fény villant fel valahol a táborban.

- Miért kapnának el? - kérdezte dacosan Hermione.

- Nem látod, mit csinálnak, Granger? - duruzsolta kajánul a fiú. - Muglikra vadásznak. Te is a levegőben akarod mutogatni a bugyidat? Mert akkor nyugodtan várd meg őket. Legalább röhögünk egy jót.

- Hermione boszorkány - vágott vissza Harry.

- Ahogy gondolod, Potter - vont vállat Malfoy. - Ha szerinted nem ismernek fel egy sárvérűt, maradjatok itt.

- Vigyázz a szádra, Malfoy! - csattant fel Lucy, és fenyegetően elindult Malfoy felé. Így is vadul buzgott benne a tettvágy és túlságosan csábító volt a lehetőség, hogy lekeverhessen egyen Malfoynak.

- Ne foglalkozz vele - szólt gyorsan Hermione, és elkapta Lucy karját. Most egy minden eddiginél hevesebb robbanás rázta meg a levegőt. A közelben többen is rémülten felkiáltottak. Malfoy gúnyosan kuncogott.

- Milyen ijedősek egyesek - szólt. - Tényleg, ti hogy kerültök ide? Weasley apuka rátok parancsolt, hogy bújjatok el? Na és ő hol van? Elment megmenteni a muglikat?

Most már látszólag Harry is kezdett kijönni a sodrából.

- Inkább azt mondd meg, hol vannak a te szüleid - vetette oda Malfoynak. - Az álarcosok között, mi?

Malfoy higgadt mosollyal nézett rá.

- Gondolod, hogy megmondanám, ha ott volnának, Potter?

- Ezzel be is ismerted - mondta Lucy. Pálcája végét, amin a kis lángocska égett, Malfoyra szegezte. - Gondolom, büszke vagy rájuk. Felnőve te is ilyen undorító alak akarsz lenni, aki gyámoltalanokat átkoz meg és közben nevet is rajtuk, nem igaz?

- Már miért mondanám meg neked a terveimet, Lucy? - mosolygott Malfoy.

- Gyertek, menjük már - szólt Hermione, undorodó pillantást vetve Malfoyra. - Keressük meg a többieket.

- Pszt, Granger, a végén még meghallanak! - gúnyolódott Malfoy.

- Gyertek már! - csattant fel türelmét vesztve Hermione, és vonszolni kezdte barátait az ösvény felé.

- Tuti biztos, hogy az apja ott van abban a csürhében - morogta fogcsikorgatva Ron.

- Remélem, hogy elkapják a minisztérium emberei - dohogott Hermione.

Fred, George és Ginny sehol sem voltak. Az ösvényen viszont most már csapatostul vonultak az emberek, s mind riadtan tekingettek hátra a táborban összeverődött tömeg felé.

Lucyék továbbindultak az ösvény mentén, s néhány lépés után egy csoport vitatkozó pizsamás fiút és lányt pillantottak meg. Egy göndör hajú lány láttukra feléjük fordult és így szólt:

- Ou est Madame Maxime? Nous l'avons perdue…

- Oh - tessék? - kérdezte zavartan Ron.

- Oh… - A lány hátat fordított nekik, s mikor továbbmentek, tisztán hallották, hogy ezt mondja: - Rhoxfórh.

- Beauxbatons - dörmögte Hermione.

- Tessék? - nézett rá Harry.

- Ezek a Beauxbatonsba járnak - magyarázta Hermione. - Tudod… a Beauxbatons Mágusakadémiára… Olvashattál róla az Európai mágusiskolák összehasonlító értékelésében.

- Ja… igen, persze - bólogatott Harry.

- Nem hiszem, hogy Fredék ilyen messzire eljöttek - jegyezte meg Ron. Előhúzta varázspálcáját, és a két lányhoz hasonlóan kis lángot bűvölt rá, és hunyorogva pásztázni kezdte az ösvényt. Harry benyúlt dzsekije zsebébe a saját pálcája után, de nem sokkal később falfehér arccal kezdett körbe-körbe forgolódni.

- Ez nem lehet igaz… Elvesztettem a pálcámat!

- Ne! Komolyan?

Lucy, Ron és Hermione magasra emelték pálcáikat, hogy nagyobb kört világítsanak meg vele. Harry körülnézett a földön, de pálcájának nyomát se lelte.

- Lehet, hogy a sátorban felejtetted - mondta Ron.

- Vagy talán kiesett a zsebedből, miközben futottunk - csóválta a fejét Hermione.

- Igen - dörmögte Harry. - Talán…

Lucy nem tudott bíztató szavakat mondani - legalábbis őszintén nem. Tudta, hogy Harryt úgyse nyugtatná meg és túlságosan jól átérezte bátyja helyzetét. Ha ő vesztette volna el a pálcáját, ugyanolyan képet vágott volna, mint Harry.

Hirtelen hangos zörgés ütötte meg a fülüket; mindannyian összerezzentek. Winky, a házimanó bukkant elő egy közeli bokor ágai közül; erőlködve bukdácsolt kurta lábain, szemlátomást minden lépésért meg kellett küzdenie - mintha valaki egy láthatatlan kötéllel húzta volna visszafelé.

- Gonosz varázslók járnak a táborban! - sipákolta zihálva. - Emberek fent, magasan! Magasan a levegőben! Winky elmenekül, elbújik!

Azzal a házimanó átvágott a sövényen, és eltűnt a fák sűrűjében. Lucyék még jó ideig hallották erőlködő nyögéseit és zihálását.

- Mi baja van? - ráncolta a homlokát Ron. - Miért nem tud rendesen szaladni?

- Biztos nem kapott rá engedélyt, hogy elbújjon - vélekedett Lucy. Dobby jutott az eszébe, aki mindig kényszeresen püfölni kezdte saját magát, ha olyasmit csinált, amiről tudta, hogy gazdáinak nem tetszene.

- Tűrhetetlen, amit egyesek a házimanójukkal csinálnak! - háborgott Hermione. - Mr Kupor is úgy bánik Winkyvel, mint egy rabszolgával! Tudja, hogy tériszonya van, mégis felküldi a stadion legtetejére, aztán pedig megbabonázza, hogy szegény még menekülni se tudjon! Hát senkinek nem jut eszébe segíteni ezeken a szerencsétleneken?

- A manók elégedettek a sorsukkal - felelte vállvonogatva Ron. - Hallottad, mit mondott Winky… „Házimanónak ne legyen öröme az életben"… Ezek direkt elvárják, hogy valaki parancsolgasson nekik.

- Ez a hozzáállás mérgezi meg a társadalmat, Ron! - heveskedett Hermione. - Az ilyen lusta és közönyös emberek miatt maradnak fenn az idejétmúlt, igazságtalan intézmények…

Az erdő széle felől ismét hatalmas dörrenés hallatszott.

- Inkább menjünk tovább, jó!? - türelmetlenkedett Ron.

Lucy elkapta a dühös pillantást, amit barátja Hermionéra vetett. Talán volt valami abban, amit Malfoy mondott, gondolta. Lehet, hogy Hermione tényleg nagyobb veszélyben van, mint ők.

Továbbindultak az ösvényen az erdő mélye felé. Lucy, Ron és Hermione Fredéket keresték a tekintetükkel, Harry pedig újra meg újra kiforgatta a zsebeit - nagyon jól tudta, hogy a pálca elveszett, de nyilván roppant nehezére esett beletörődni. Miután elhaladtak egy csapatnyi kobold mellett, akik a táborban zajló eseményekkel mit sem törődve, nagy vihorászás közepette egy zsák aranyon osztozkodtak, kisvártatva ezüstös fényt pillantottak meg a fák között Közelebb érve látták, hogy a fény forrása nem más, mint három sudár termetű, szépséges véla. A bűbájos lények egy tisztáson álltak, három hangoskodó varázslóifjonc társaságában.

- Száz zsák galleont keresek egy évben! - dicsekedett az egyik fiú. - Sárkányölőként dolgozom a Veszélyes Lények Likvidálását Jóváhagyó Bizottságnak!

- Nem igaz! - torkolta le a barátja. - Tányérmosó vagy a Foltozott Üstben! De én, én vámpírvadász vagyok! Már vagy kilencvennek döftem karót a szívébe!

A harmadik fiú, akinek a szeplői még a vélák derengő fényében is jól látszottak, még ennél is tudott cifrábbat mondani:

- Én leszek a varázslótörténelem legfiatalabb mágiaügyi minisztere!

Lucy éppen tovább indult volna, amikor észrevette Ron arckifejezését: tátott szájjal, bambán bámult a vélákra, aztán egyszerre kiabálni kezdett:

- Mondtam már, hogy feltaláltam egy seprűt, amin el lehet repülni a Jupiterig!?

- Szégyelld magad, Ron! - pirított rá Hermione, miközben Harryvel kétfelől karon ragadták megbabonázott barátjukat, és nagy nehezen visszafordították az ösvény felé.

Az erdő lassan elnyelte a vélák lelkes udvarlóinak hangját, s a menekülő táborlakók kiáltozása is távoli zsivajjá tompult. A rengeteg közepén jártak; úgy tűnt, itt végre maguk maradtak.

Harry körülnézett.

- Szerintem most már megállhatunk - vélekedett. - Száz méterről hallani fogjuk, ha valaki közeledik.

Alig fejezte be a mondatot, amikor egy közeli fa mögül kilépett Ludo Bumfolt.

A három pálca pislákoló fénye is elég volt hozzá, hogy Lucy észrevegye, mekkora változáson ment keresztül a főosztályvezető. Már nem szökdécselt úgy, mintha rugókon járna, inkább megfáradt, törődött ember benyomását keltette; korábban pirospozsgás arca most sápadt és komor volt.

- Ki jár itt? - kérdezte hunyorogva, s mikor felismerte Harryéket, megütközve ráncolta a homlokát. - Ti meg hogy kerültök éjnek idején az erdőbe?

Harry, Lucy, Ron és Hermione csodálkozó pillantást váltottak.

- Hát a… zavargás miatt vagyunk itt - felelte négyük nevében Ron.

Bumfolt rámeredt.

- Mi miatt?

- A táborban egy csapat varázsló elkapott egy mugli családot - felelte Lucy.

- A ménkű csapjon beléjük! - szitkozódott Bumfolt, és a következő pillanatban halk pukkanással dehoppanált.

- Mr Bumfolt nem igazán ura a helyzetnek - csóválta a fejét Hermione.

Ron egy közeli kis tisztásra vezette barátait. Ott kinézett magának egy száraz fűcsomói egy fa tövében, és letelepedett.

- Terelőnek sokkal jobb volt, az biztos - jegyezte meg. - A Dimbourne-i Darazsakkal zsinórban háromszor nyert országos bajnokságot.

Beszéd közben elővette zsebéből a miniatűr Krum-figurát, letette a földre, s egy darabig elmélázva nézegette a fel-alá járkáló bábut. A modell csámpás volt és csapott vállú, akárcsak az igazi Krum. Lucy a távolból feléjük szűrődő zajokat hallgatta. A zsivaj mintha elcsendesedett volna, s egy ideje a dörrenések is megszűntek. Úgy tűnt, a minisztériumi varázslóknak végre sikerült helyreállítaniuk a tábor békéjét.

- Remélem, Fredék is jól vannak - törte meg a csendet Hermione.

- Ne aggódj, tudnak vigyázni magukra - felelte Lucy. Harry leült Ron mellé, és nézegetni kezdte az avarban bukdácsoló mini Krumot.

- Az is lehet, hogy apádnak sikerült elkapnia Lucius Malfoyt - szólt Harry. - Régi vágya teljesülne, ha végre rá tudna bizonyítani valamit.

- És Dracónak is elmenne a kedve a vigyorgástól - bólintott Ron.

- Csak azokat a szegény muglikat sajnálom - szólt aggodalmas arccal Hermione. - Mi lesz, ha nem tudják lehozni őket?

- Lehozzák őket, ne félj! - biztosította Lucy. - Megtalálják a módját.

- Egyáltalán: hogy jutott eszükbe ilyet csinálni? - töprengett hangosan Hermione. - Pont egy ilyen helyen, ahol nyüzsögnek a minisztérium emberei. Miből gondolták, hogy ezt megúszhatják? Persze lehet, hogy ittak, és attól bátorodtak fel, vagy…

Hirtelen elnémult, és mozdulatlanná dermedve hallgatózni kezdett. Lucy és a fiúk is a fülüket hegyezték. Valaki feléjük tartott a sötét fák között - jól kivehető volt bizonytalan, tántorgó lépteinek zaja. A három jó barát lélegzetvisszafojtva fülelt. A léptek egyre közeledtek - azután hirtelen csend lett.

- Hahó! - kiáltott be a fák közé Harry.

Nem érkezett válasz. Lucy tett egy lépést a fék felé, miközben kinyújtotta a pálcás kezét, és meresztgetni kezdte a szemét. Kéthárom méternél nem látott messzebb, de a zsigereiben érezte, hogy a fák között rejtőző ember sincs sokkal távolabb.

- Van itt valaki? - próbálkozott újra Harry.

A rejtőzködő alak most megszólalt - de ami elhagyta ajkát, az nem köszönés, bemutatkozás vagy gyanakvó kérdés volt - hanem egy varázsige.

- MORSMORDRE!

Abból a koromsötét foltból, ahol Lucy az idegent sejtette, hatalmas, zöld, fénylő valami robbant ki, és emelkedett lassan a magasba.

Ron talpra szökkent, és a jelenségre meredt.

- Mi a fene ez!?

Lucy az első pillanatban azt hitte, hogy újabb leprikónalakzat bontakozik ki a szeme előtt. Aztán rádöbbent, hogy amit lát, nem manókból, hanem fényes, smaragdzöld szikrákból vagy csillagokból áll. A csillagok egy óriási koponyát formáztak, melynek kitátott szájából nyelv helyett egy kígyó meredt elő. A jelenség kavargó, zöld füstködbe burkolózva, feltartóztathatatlanul emelkedett az ég felé.

Egyszerre, mintegy parancsszóra több ezer férfi és nő hisztérikus sikoltozása és rémült kiabálása verte fel a csendet. Lucynak fogalma sem volt, mi válthatta ki a tömeg rémületét; nem tudott másra gondolni, mint hogy az emberek a jelenség láttán estek pánikba. A kígyónyelvű halálfej immár úgy rajzolódott ki az éjszakai égen, mint egy új, fenyegető csillagkép, s kísérteties, zöld fénye az egész erdőt beragyogta. Lucy és Harry a környéket kémlelték, hátha megpillantják a varázslót, aki a különös halálfejet megidézte, de senkit nem láttak.

- Jöjjön elő! - kiáltotta Lucy.

- Lucy, Harry, gyertek, gyertek, menjünk innen! - Hermione vadul cibálni kezdte Harry dzsekijét.

- Mi bajod? - kérdezte döbbenten Lucy, a lány holtra vált arcára pillantva.

- Ez a Sötét Jegy, Lucy! - nyöszörögte a rémülettől rekedten Hermione, és még kétségbeesettebben rángatta Harry dzsekijét. - Tudodki jelképe!

- Voldemort jelképe!? - tátotta el a száját Harry.

- Gyertek már!

Harry és Lucy megfordultak, s miután Ron zsebre dugta a mini Krumot, mindannyian elindultak a tisztás túloldala felé. Alig néhány lépést tettek azonban, mikor finom pukkanássorozat kíséretében húsz varázsló tűnt fel körülöttük a semmiből.

Lucy megpördült a tengelye körül, és egy szempillantás alatt két dolgot is konstatált: hogy az összes varázslónak ott a kezében a pálcája, és hogy valamennyi pálca Harryre, Ronra, Hermionéra és őrá szegeződik.

- FEKÜDJ! - kiáltotta Harry, aki szintén gyorsan mérte fel a helyzetet, és gondolkodás nélkül a földre rántotta két barátját és a húgát.

- STUPOR! - harsogta kórusban a húsz varázsló. Az átkot vakító villanássorozat követte, s Lucy érezte, hogy a haját ide-oda dobálja a lökéshullám, mintha szélroham söpört volna végig a tisztáson. Fektéből, Harry védelmező karja alól felpillantva száguldó tűzpiros fénynyalábokat látott, melyek keresztül-kasul cikáztak a tisztáson, fatörzsről fatörzsre pattantak, s végül eltűntek a fák sűrűjében.

- Állj! - kiáltotta egy ismerős hang. - NE! Ez a fiam!

Lucy most már kicsit bátrabban nézett körül; az előtte álló varázsló leeresztette pálcáját. Az oldalára fordult hát, és megpillantotta Mr Weasleyt, aki rémült arccal sietett feléjük.

- Ron… Lucy, Harry - szólt remegő hangon. - Hermione… Nem esett bajotok?

- Álljon félre, Arthur - parancsolta egy hideg, szigorú hang.

Mr Kupor volt az. Ő is elindult Lucyék felé, s a többi minisztériumi varázsló követte a példáját. Harry felsegítette Lucyt, aki, miután talpra állt, és szembefordult a közeledőkkel.

Mr Kupor szeme villámokat szórt.

- Melyikőtök tette? - sziszegte fel dühtől remegő arccal - Melyikőtök idézte meg a Sötét Jegyet?

- Nem mi voltunk! - rázta a fejét Harry.

- Mi nem csináltunk semmit! - Ron felháborodva nézett apjára, és megmasszírozta fájós könyökét. - Miért támadtatok meg minket?

- Ne hazudjatok! - rivallt rájuk Mr Kupor. Ő még mindig Ronra szegezte a pálcáját, s olyan dülledő szemmel meredt gyanúsítottjaira, mintha megtébolyodott volna. - A bűntett színhelyén találtunk rátok!

- Barty! - csitította egy gyapjúpongyolás boszorkány. - Barty, ezek még gyerekek, nem is tudnák megidézni…

- Hol tűnt fel a Sötét Jegy? - kérdezte gyorsan Mr Weasley.

- O-Ott…! - felelte remegő hangon Hermione, és arra a helyre mutatott, ahol meghallották a lépések zaját. - Valaki állt a fák között… Hallottuk, amikor egy varázsigét kiáltott…

- Szóval ott állt, mi? - sziszegte dühös gúnnyal Mr Kupor, s most Hermionéra szegezte szemét. - És egy varázsigét kiáltott, he? Az ifjú hölgy talán meg is tudja mutatni nekünk, hogyan kell megidézni a Jegyet!

Úgy tűnt azonban, Mr Kuporon kívül egyetlen minisztériumi varázsló sem tartja valószínűnek, hogy Harry, Lucy, Ron vagy Hermione küldte az égre a halálfejet; ellenkezőleg, Hermione szavait hallva nyomban a mondott irányba fordultak, és előreszegett pálcával fürkészni kezdték a sötétséget.

- Elkéstünk - rázta a fejét a gyapjúpongyolás boszorkány. - Szerintem a tettes már rég dehoppanált.

- Az nem olyan biztos - lépett ki a sorból egy bozontos, barna szakállú varázsló. Amos Diggory volt az, Cedric apja. - A kábító átkaink ott röppentek el a fák között. Könnyen lehet, hogy valamelyik eltalálta a tettest.

Azzal kihúzta magát, és felemelte a pálcáját.

- Légy óvatos, Amos! - szóltak rá többen is, mikor látták, mire készül. Mr Diggory azonban már indult is a tisztás széle felé, és hamarosan eltűnt a fák között. Hermione a szája elé kapta a kezét, és aggódva pislogott utána.

Alig néhány másodperc telt bele, és már hallották is Mr Diggory kiáltását.

- Igen! Megvan! Itt fekszik ájultan! Ez… de hisz ez… a ménkűbe!

- Talált valakit? - kiabálta Mr Kupor, leplezetlen kétkedéssel a hangjában. - Kit? Ki az?

Léptek zaja hallatszott, és hamarosan kibukkant a fák közül Mr Diggory, egy kicsiny, ernyedt testtel a karjában. Winky, a házimanó volt az - Lucy azonnal felismerte konyharuhatógájáról.

Kupor nem mozdult, nem is szólalt meg; Diggory odavitte hozzá alélt házimanóját, és lerakta a lába elé. A varázslók csak egy pillantásra méltatták Winkyt, aztán mind Kuporra szegezték tekintetüket. Kupor hosszú másodpercekig csak állt, és viaszsápadt arccal, parázsló szemmel meredt a lábánál heverő Winkyre. Aztán egyszerre felkapta a fejét.

- Ezt nem hiszem el - sziszegte, összeszorított fogai között préselve ki a szavakat. - Ez képtelenség…

Azzal megkerülte Mr Diggoryt, és sebes léptekkel elindult az erdő felé.

- Nem érdemes keresgélnie, Mr Kupor - szólt utána Diggory. - Nincs ott senki más.

Kupor nem felelt, de az erdőből kihallatszó gallyropogás és levélzörgés elárulta, hogy ebben a kérdésben csak a saját szemének hajlandó hinni.

- Kellemetlen ügy… - dörmögte Mr Diggory, és fejcsóválva nézett az ájult Winkyre. - Barty Kupor házimanója… Roppant kínos…

- Ugyan már, Amos - szólt csendesen Mr Weasley. - Csak nem gondolod, hogy a manó a tettes? A Sötét Jegyet csak varázsló idézhette meg. Hiszen pálca kell hozzá!

- Úgy van - bólintott Diggory. - És nála volt is egy pálca.

Mr Weasley szeme elkerekedett.

- Micsoda?!

Mr Diggory egy varázspálcát nyújtott Mr Weasley felé.

- Tessék, itt van. A kezében fogta. Ez már önmagában súlyos vétség. A pálcahasználati törvény harmadik cikkelye világosan kimondja: Varázspálca birtoklására és használatára kizárólag emberi lény jogosult.

Ekkor halk pukkanás kíséretében Ludo Bumfolt hoppanált Mr Weasley mellett. A főosztályvezető a korábbinál is zaklatottabbnak tűnt. Első dolga volt, hogy megpördült a tengelye körül, és a zöld koponyára meredt.

- A Sötét Jegy! - zihálta, s ahogy kollégáihoz fordult, kis híján rátaposott Winkyre. - Ki tette? Elkaptátok? Barty! Mi ez a téboly?

Mr Kupor üres kézzel tért vissza. Arca még mindig falfehér volt, s kefebajusza ugyanúgy remegett, mint két keze.

- Hol voltál, Barty? - hadarta zaklatottan Bumfolt. - Miért nem nézted meg a meccset? A manód végig foglalta a helyedet… Szentséges szalamandra!

Bumfolt most vette csak észre a lába előtt heverő Winkyt.

- Ezzel meg mi történt?

Azért nem néztem meg a döntőt, mert dolgom volt - felelte Kupor, még mindig összeszorított fogakkal. - A manómat pedig elkábították.

- Elkábították? - csodálkozott Bumfolt - De hát ki? És miért?

Nem kapott választ, de arckifejezése elárulta, hogy lassan kezdi felfogni a helyzetet. Felnézett a koponyára, aztán Winkyre bámult, végül Kupor arcán állapodott meg a tekintete.

- Ez nem lehet! - szólt rekedten. - Winky? Hogy ő küldte volna fel a Jegyet? De hát hogyan? Ahhoz pálca kell!

- Volt pálcája - szólt Mr Diggory sötéten. - Mikor rátaláltam, a kezében tartotta. Azt javaslom, hallgassuk meg, mit tud felhozni a mentségére - ha Mr Kupornak nincs kifogása ellene.

Kupor a legcsekélyebb jelét sem adta annak, hogy hallotta a hozzá intézett szavakat, Diggory pedig beleegyezésnek vette hallgatását, és Winkyre szegezte pálcáját.

- Stimula! - szólt fennhangon.

Winky testén remegés futott végig. Kinyitotta nagy barna szemét, de tekintete még homályos volt. A varázslók némán figyelték ébredését. A manó pislogott néhányat, majd reszketeg tagokkal felült. Az első dolog, amit meglátott, Mr Diggory lába volt; csigalassúsággal felemelte fejét, és a varázsló arcába nézett. Azután pillantása az égre vándorolt, és hatalmas fénylő szemében megjelent a lebegő halálfej tükörképe. Ekkor hirtelen felnyögött, riadtan körülnézett, majd keserves zokogásban tört ki.

- Manó! - mordult rá szigorúan Mr Diggory. - Jól figyelj rám! Én itt a varázslény-felügyeleti főosztályt képviselem!

Winky előre-hátra kezdett hintázni ültében, és szaggatott, köhögésszerű zihálásban tört ki. Viselkedése láttán Lucyban felmerült a saját engedetlenségét keservesen megszenvedő Dobby képe.

- Amint látod, manó, valaki nemrég megidézte a Sötét Jegyet - folytatta Mr Diggory. - Néhány perccel később pedig megtaláltunk téged - pontosan ott, ahonnan a Jegy felszállt! Várom a magyarázatot!

- Nem… nem, nem Winky volt! - sipította rémülten a manó. - Winky nem is tudja, hogyan kell!

- Ez a pálca volt nálad, amikor rád találtunk! - dörrent rá Mr Diggory, és felmutatta a bűnjelet. Most, hogy a lebegő koponya fénye a pálcára esett, Lucy azonnal felismerte.

- De hiszen… ez az enyém! - jelentette ki döbbenten Harry.

Egyszerre minden szem Harryre szegeződött. Mr Diggory nem akart hinni a fülének.

- Tessék?

- Ez az én pálcám! - ismételte Harry. - Most az éjjel hagytam el!

- A te pálcád? - visszhangozta Mr Diggory hitetlenkedve. - És eldobtad? Beismered, hogy te vagy a tettes?

- Gondolj bele, kivel beszélsz, Amos! - szólt rá Mr Weasley ingerülten. - Fel tudod tételezni Harry Potterről, hogy megidézi a Sötét Jegyet?

- Nem… dehogyis - motyogta Mr Diggory. - Bocsánat… az idegeim…

- Különben se ott vesztette el - szólt közbe Lucy, majd hüvelykujjával a halálfej alatti fák felé bökött. - Már az erdő szélén se volt meg neki.

Mr Diggory újra a lábánál kuporgó manóhoz fordult, s ismét szigorú arcot öltött.

- Szóval találtad a pálcát - szólt. - És az az ötleted támadt, hogy egy kicsit elszórakozol vele, igaz?

- Winky nem varázsolt vele, uram! - sipította a manó. Paradicsomforma orra két oldalán patakokban csorgott a könny. - Winky csak… csak… csak felvette a földről. Nem Winky varázsolta a Sötét Jegyet, uram, Winky nem is tudja, hogyan kell!

- Nem ő volt! - szólt közbe Hermione. Bátran kihúzta magát, bár szemlátomást rettentően feszélyezte, hogy ennyi nagy hatalmú minisztériumi varázsló előtt kell beszélnie. - Az, aki kimondta a varázsigét, mély hangon beszélt, Winkynek pedig magas és vékony hangja van. - Megerősítést várva ránézett Harryre, Lucyra és Ronra. - Nem olyan hang volt, mint Winkyé, igaz?

- Nem - rázta a fejét Harry.

- Nem is hasonlított rá - tette hozzá Lucy.

- Egy ember hangját hallottuk - jelentette ki Ron.

- No majd meglátjuk - szólt szigorúan Mr Diggory. - Roppant egyszerű megállapítani egy pálcáról, milyen varázslatot hajtott végre utoljára. Tudtad ezt, manó?

Winky egész testében reszketett, és csattogó fülekkel, vadul rázta a fejét. Mr Diggory ismét felemelte pálcáját, és hegyét Harry pálcájának hegyére szegezte.

- Priori incantatem! - harsogta.

Hermione ijedten felsikkantott Lucy mellett; a két pálca találkozási pontjából hatalmas, kígyónyelvű koponya tört elő. Ezt az újabb jelenséget azonban sűrű, szürke köd alkotta - csupán az árnyéka volt az égen lebegő zöld halálfejnek.

- Annullate! - kiáltotta Mr Diggory, mire a füstkoponya nyomban szertefoszlott.

- Hát így állunk! - Mr Diggory kegyetlen kárörömmel meredt a reszkető Winkyre.

- Nem Winky csinálta! - visította rémülten a manó. - Nem Winky, nem Winky, nem is tudja, hogyan kell! Winky jó manó, nem varázsol pálcával!

- Tetten értünk, manó! - mennydörögte Diggory. - A bűnös pálcát tartottad a kezedben!

- Amos - szólt közbe emelt hangon Mr Weasley. - Amos, gondolkodj… Még a varázslók közül is kevesen értenek a Jegy megidézéséhez… Kitől tanulta volna meg ez a manó?

- Amos talán arra akar kilyukadni - sziszegte izzó indulattal Mr Kupor -, hogy a szabad időmben Sötét Jegy megidézésére oktatom a szolgáimat.

Szavait kínos csönd követte. Amos Diggory arcára kiült a döbbenet.

-Mr Kupor… én nem… távol álljon tőlem…

- Az elmúlt néhány percben - folytatta Kupor - két olyan embert próbált megvádolni, aki mindenki más szerint gyanún felül áll: Harry Pottert - és engem! Feltételezem, hogy ismeri a fiú történetét.

- Hát persze… - motyogta feszengve Mr Diggory. - Mindenki ismeri…

- Én pedig az elmúlt évtizedekben számtalanszor bizonyítottam - ordította dülledő szemmel Kupor -, hogy mélyen megvetem a fekete mágiát és művelőit!

Mr Diggory arca lángvörösre gyúlt a bozontos szakáll mögött.

- Mr Kupor - motyogta megsemmisülten -, higgye el, még csak meg se fordult a fejemben, hogy önnek köze lehet a dologhoz!

- Ha a házimanómat vádolja, engem vádol, Diggory! - mordult rá Kupor. - Ki mástól tanulta volna meg a varázsigét?

- Bárkitől… biztos hallotta valahol…

- Hallotta valahol - visszhangozta Kupor. - És valahol talált hozzá egy pálcát, igaz? Winky… - fordult a manóhoz, s bár nyájasan szólt hozzá, Winky úgy összerezzent, mintha ordított volna. - Mondd csak, pontosan hol találtad meg Harry pálcáját?

Winky olyan vadul gyűrögette konyharuhatógája sarkát, hogy az kirojtosodott az ujjai között.

- Ott… - cincogta elhaló hangon - Winky ott találta… ott, a fák között…

- Látja, Amos? - tárta szét a karját Kupor. - Kézenfekvőnek tűnik, hogy aki megidézte a Jegyet, rögtön utána eldobta Harry pálcáját, és dehoppanált. El kell ismernünk, okosan tette, hogy nem a saját pálcáját használta, hiszen az elárulhatta volna. Winky pedig balszerencséjére éppen arra vetődött, és megtalálta az eldobott pálcát.

- De hiszen akkor a tettes közvetlen közelében kellett lennie! - élénkült fel Mr Diggory. - Manó! Láttál valakit?

Winkyt most még az addiginál is vadabb remegés fogta el. Tekintett Mr Diggoryról Ludo Bumfoltra, róla pedig Mr Kuporra siklott. Végül nyelt egyet, és így szólt:

- Winky nem látott senkit, uram… senkit…

- Amos - szólt méltóságteljesen Kupor -, tisztában vagyok vele, hogy normális körülmények között magával vinné Winkyt a minisztériumba további kihallgatásra. Mindazonáltal arra kérem, tekintsen el ettől, és bízza rám a manót.

Lucy ránézett Mr Diggoryra. A varázsló arckifejezése elárulta, hogy nem tartja túl jó ötletnek a dolgot, de szemlátomást nem mert ellenkezni a rangban jóval felette álló hivatalnokkal.

- Biztosíthatom, hogy a manó elnyeri méltó büntetését - tette hozzá Kupor.

Winky könnyes szemmel, esdekelve pillantott rá.

- Ga-Gazdám… - hebegte. - Bocsáss meg, gazdám…

Kupor arca mintha kővé vált volna; tekintetében nyoma sem volt könyörületnek.

- Amit Winky ma éjjel művelt, arra nincs bocsánat - jelentette ki. - Világosan megmondtam neki, hogy maradjon a sátorban, amíg vissza nem térek. Megszegte a parancsomat. Ez ruhát jelent.

Winky Kupor lába elé vetette magát.

- Ne! - visította. - Gazdám, ne! Csak ruhát ne, csak ruhát ne!

Lucy tudta, mit jelent Kupor ítélete: hogy igazi ruhát fog adni Winkynek, vagyis elbocsátja őt szolgálatából. A szerencsétlen manó szívszorító látványt nyújtott, ahogy a konyharuhát markolászva gazdája cipőjére borult.

- De hát halálra rémült szegény! - fakadt ki lángoló arccal Hermione. - Winkynek tériszonya van, azok az álarcos varázslók pedig a levegőbe emelték az embereket! Mindenki elmenekült volna az ő helyében!

Mr Kupor egy lépést hátrált, s olyan tömény undorral nézett Winkyre, mintha a manó egy bűzös, guruló sárkupac volna, ami be akarja mocskolni fényesre kefélt cipőjét.

- Nincs szükségem olyan házmanóra, aki semmibe veszi a parancsaimat - szólt Hermionéhoz fordulva. - A szolga, aki kockára teszi a gazdája jó hírét, nem érdemel irgalmat.

Winky erre olyan keserves óbégatásba kezdett, hogy az egész tisztás visszhangzott tőle.

- Hosszú szünet után végül Mr Weasley szólalt meg először.

- Ha senkinek nincs kifogása ellene, elindulnék a gyerekekkel a táborba. Amos, úgy vélem, Harry most már visszakaphatja a pálcáját…

Mr Diggory bólintott, és átnyújtotta Harrynek a pálcát.

- Gyertek, induljunk - szólt csendesen Mr Weasley. Harry, Lucy és Ron engedelmeskedtek, Hermione azonban egyre csak a zokogó Winkyre meredt, és egy tapodtat se mozdult a helyéről.

- Hermione! - szólt rá Mr Weasley, kissé emeltebb hangon.

A lány vonakodva elindult.

- Mi lesz ezután Winkyvel? - kérdezte, mikor beértek a fák közé.

- Nem tudom - felelte Mr Weasley.

- Iszonyú volt, ahogy bántak vele! - háborgott Hermione. - Mr Diggory folyton „manó"-nak szólította… na és Mr Kupor! Nagyon jól tudja, hogy Winky ártatlan, mégis ki akarja dobni! És az az érzéketlenség, ahogy végignézte a kínlódását! Nem is vette emberszámba!

- Hát, végül is tényleg nem ember - jegyezte meg Ron.

Hermione megtorpant, és villogó szemmel a fiúra meredt.

- Attól még neki is vannak érzései! Hogy lehetsz ilyen cinikus és…

- Teljesen igazad van, Hermione - szólt Mr Weasley, szelíden továbbterelve a lányt -, de most sürgősebb dolgunk is van, mint a házimanók jogairól vitatkozni. Mindenekelőtt siessünk vissza a táborba. Apropó, hol vannak a többiek?

- Elvesztettük egymást a sötétben - felelte Lucy. - Mondja, Mr Weasley, miért akadt ki mindenki annyira attól a halálfejtől?

- Mindent meg fogok magyarázni. - Mr Weasley hangja türelmetlenül csengett. - Csak előbb érjünk vissza a táborba.

Útközben azonban még egyszer feltartották őket.

Az erdő szélére érve rémült tekintetű boszorkányok és varázslók népes csoportjába ütköztek. Mikor ki akarták kerülni őket, többen is kiváltak a csoportból, és Mr Weasley elébe siettek.

- Mi ez az egész, Arthur?

- Ki idézte meg a Jegyet?

- Arthur… ugye nem… csak nem ő tért vissza?

- Dehogyis tért vissza - felelte indulatosan Mr Weasley. - Nem tudjuk, ki tette. Valószínűleg dehoppanált. Most pedig bocsássanak meg, de szeretnék végre lefeküdni.

Átvezette Harryt, Lucyt, Ront és Hermionét a csődületen, és végre beértek a táborba. Ott immár helyreállt a nyugalom; az álarcos varázslók eltűntek, s csak néhány füstölgő sátor emlékeztetett a korábban lezajlott eseményekre.

Charlie dugta ki a fejét a fiúk sátrából.

- Mi történt, apa? - kiáltott bele a sötétbe. - Fred, George és Ginny rendben visszajöttek, de a többiek…

- Itt jönnek mögöttem - felelte Mr Weasley, és bebújt a sátorba. Néhány másodperc múlva Harry, Lucy, Ron és Hermione is követték.

Bill a kis konyhaasztalnál ült, és egy lepedőcsíkot szorított a karjára. Charlie-nak elszakadt az inge, Percy pedig vérző orrát ápolgatta. Frednek, George-nak és Ginnynek a jelek szerint az ijedtségen kívül nem esett más baja.

- Elkaptátok, apa? - kérdezte komoran Bill. - Megvan a gazember, aki felküldte a Jegyet?

- Nincs meg - rázta a fejét Mr Weasley. - Megtaláltuk Barty Kupor manóját Harry varázspálcájával a kezében, de maga a tettes eltűnt.

Bill, Charlie és Percy elkerekedett szemmel néztek rá.

- Micsoda? - kérdezték kórusban.

- Harry pálcája? - hitetlenkedett Fred.

- Mr Kupor manójánál? - hüledezett Percy.

Mr Weasley, Harry, Lucy, Ron és Hermione beszámoltak az erdőben történtekről. Mikor elbeszélésük végére értek, Percy nyomban hangot adott felháborodásának.

- Mr Kupor nagyon jól teszi, hogy megszabadul a manótól - jelentette ki. - Winky parancsot kapott, hogy maradjon a helyén, mégis gyáván megfutamodott… kínos helyzetbe hozta a gazdáját az egész minisztérium előtt! Micsoda szégyen lett volna szegény Mr Kupornak, ha a manóját előállítják a Varázslény-Felügyeleti…

- Ne bántsd Winkyt, ő nem csinált semmit! - ripakodott rá dühösen Hermione.

Percy csak tátogni tudott. Hermione és ő mindig jól kijöttek egymással - tulajdonképpen Hermione volt az egyetlen, aki jól kijött vele. Aztán magához tért döbbenetéből, és ünnepélyesen kihúzta magát.

- Nézd, Hermione - szólt -, egy olyan magas rangú minisztériumi varázsló, mint Mr Kupor nem engedheti meg magának, hogy a nevét összefüggésbe hozzák egy ámokfutó házimanóval!

- Winky nem ámokfutó! - vágott vissza Hermione. - Csak felvett a földről egy gazdátlan varázspálcát!

- Elmondaná végre valaki, hogy mi olyan nagy szám abban a halálfejizében? - szólt közben türelmét vesztve Ron. - Nem bántott senkit… Mit kell így izgulni miatta?

- Mondtam már, hogy az a halálfej Tudodki jele - felelte a többieket megelőzve Hermione. - Olvastam róla a Fekete mágia felvirágzása és bukásában.

- És tizenhárom éve nem láttuk - tette hozzá csendesen Mr Weasley. - Érthető, hogy az emberek pánikba estek… Olyan volt, mintha Tudodki visszatért volna.

- Akkor se értem - csóválta a fejét Ron. - Ez csak egy ártalmatlan kép, egy szimbólum…

- Ron - nézett rá Mr Weasley -, te fiatal vagy, nem élted át azt, amit mi, idősebbek. Tudodki és a csatlósai, valahányszor gyilkoltak, utána felküldték az égre a halálfejet… Ez a jel borzalmas emlékeket ébreszt. Képzeld csak el… hazatérve ott látod a Sötét Jegyet a házad fölött… és rögtön tudod, mit fogsz találni odabent… - Mr Weasley megborzongott. - Ez a legszörnyűbb rémálmunk… a legszörnyűbb…

Mindenki lehorgasztotta a fejét.

Bill levette a lepedőcsíkot a karjáról, hogy megvizsgálja a sebet, majd így szólt:

- Hát, mindenesetre a tettes jobb pillanatot is választhatott volna. A Sötét Jegy elriasztotta a halálfalókat. Dehoppanáltak, mielőtt akár egyről is lehúzhattuk volna az álarcot. Robertséket szerencsére sikerült elkapnunk, mielőtt halálra zúzták volna magukat. Ha igaz, mostanra már az emlékeiket is kitörölték.

- Halálfalók? - ráncolta a homlokát Harry. - Kik azok a halálfalók?

- Tudodki hívei nevezték így magukat - felelte Bill. - Ha nem csalódom, az utolsó képviselőiket láttuk itt az éjjel - mármint az utolsókat, akik megúszták Azkabant.

- Nem tudjuk bizonyítani, hogy halálfalók voltak - szólt Mr Weasley. - Bár sajnos minden jel arra mutat…

- Tuti, hogy azok voltak! - bizonygatta Ron. - Találkoztunk az erdőben Draco Malfoyjal. Nem is próbálta tagadni, hogy az apja is ott van a többi hibbant álarcos között. Azt pedig mindenki tudja, hogy Malfoyék Tudodki hívei voltak!

- De hát miért volt jó Voldemort híveinek… - kezdte Harry. A jelenlévők mind összerezzentek - mint a legtöbb mágus és boszorkány, Weasleyék is féltek Voldemort nevétől. - Bocsánat… Szóval miért lebegtették azokat a muglikat Tudodki hívei?

Mr Weasley keserűen felnevetett.

- Hogy miért? Azért, Harry, mert ez a kedvenc szórakozásuk. Tudodki idejében is ezt csinálták. A mugliellenes kilengések felét pusztán szórakozásból követték el. Gondolom, az este felöntöttek a garatra, és nem tudtak ellenállni a kísértésnek, hogy ránk ijesszenek egy kicsit… Náluk így néz ki egy nosztalgiabuli - tette hozzá sötét fintorral.

- De hogyha tényleg halálfalók voltak, miért dehoppanáltak, amikor meglátták a Sötét Jegyet? - értetlenkedett Ron. - Inkább örülniük kellett volna, nem?

- Gondolkozz logikusan, Ron! - csóválta a fejét Bill. - Tudodki bukása után csak azok a halálfalók úszták meg a börtönt, akik megtagadták a Sötét Nagyurat. Ezek az emberek mind megesküdtek rá, hogy kényszer alatt követték el rémtetteiket. Lefogadom, hogy ők még nálunk is jobban megijednének, ha Tudodki visszatérne. A bukás után szépen folytatták a régi életüket, és a legszívesebben azt is letagadták volna, hogy ismerték a Sötét Nagyurat. Ezek után nem sok jóra számíthatnának a régi vezérüktől.

- Akkor végül is mi volt a célja annak, aki megidézte a Sötét Jegyet? - kérdezte Lucy. - Az, hogy támogassa a halálfalókat, vagy az, hogy megijessze őket?

- Sokért nem adnám, ha tudnánk a választ erre a kérdésre - bólintott Mr Weasley. - De egy biztos… csak a halálfalók tudják, hogyan kell a Jegyet megidézni. Vagyis a tettes egykor a Sötét Nagyúr híve volt… De most már későre jár, és ha anyátok meghallja, mi történt itt, halálra fogja aggódni magát. Alszunk pár órát, aztán megpróbálunk elkapni egy korai zsupszkulcsot, ami hazavisz minket.

Lucy zúgó fejjel sétált vissza a lányok sátrába és mászott be az ágyába. Tudta, hogy holtfáradtnak kellene lennie, hiszen hajnali három óra volt, mégsem jött álom a szemére. Azt is tudta, miért - az aggodalom nem hagyta nyugodni.

Mindössze három napja történt, hogy Voldemorttal álmodott, és Harry sebhelye sajogni kezdett - bár ez a három nap három hónapnak is beillett volna. Ma pedig - tizenhárom év után először - feltűnt az égen Voldemort nagyúr rémuralmának szimbóluma. Mit jelenthet mindez?

A levélre gondolt, amit Harry még a Privet Drive-ról küldött Siriusnak. Vajon megkapta-e már? És vajon mikor fog rá válaszolni? Vajon tudja, hogy miért érzi Lucy Harry sebhelyének fájdalmát és hogy miért álmodnak mindketten Voldemortról?

Lucy a sátor vászontetejére meredt. A szívderítő képek, amelyek legutóbb elringatták, most nem siettek a segítségére; hosszú-hosszú ideig kellett hallgatnia hálótársai nyugodt szuszogását, míg végre lassan lecsukódott a szeme, és elnyomta az álom.

Draco egyedül találta magát a sátorban. A szülei dehopponáltak, mikor a Sötét Jegy feltűnt és még nem jöttek vissza. Draco nem aggódott: nyilván megvárják, amíg lenyugszanak egy kicsit a kedélyek és csak utána jelennek meg ismét a táborban.

Egy ideig minden a terv szerint ment. Legalábbis amennyire Draco tudta. Az apja csak annyit mondott neki, hogy néhány régi „ismerősével" elmennek, hogy ráijesszenek egy kicsit a többiekre. Egy ilyen lehetőséget, mondta, amikor ennyien összegyűlnek a világ minden tájáról, kár lett volna kihagyni. Dracotól csupán annyit kért, hogy húzódjon biztos távolba a tábortól, a fiú pedig eleget tett ennek. Az erdő szélén figyelte, hogyan növekedik egyre jobban a pánikhangulat, miközben arra gondolt, hogy milyen ironikus, hogy még ennyi év után is félik a halálfalókat.

Sejtette, hogy Weasleyék is el fognak menekülni, mint mindenki más. Hiszen ők is félték a Sötét Nagyúr nevét és követőit. Természetesen be kellett szólnia Grangernek, ugyanis egy ilyen helyzetben, mikor muglikat szégyenítettek meg, ez volt az a magatartás, amit vártak tőle. Ugyanakkor azzal nem számolt, hogy Lucy hálóruhában és dzsekiben is milyen félelmetes tud lenni. A kék láng fénye pont úgy vetült az arcára, hogy Dracoban az ütő is megálljon egy pillanatra.

Azonban ez semmi volt ahhoz képest, amit akkor érzett, mikor a Sötét Jegy megjelent az égen. Soha, még a dementoroktól sem rémült még meg ennyire, mint ekkor. Egy pillanatig ő is azt hitte, mint mindenki más - hogy a Sötét Nagyúr visszatért. Aztán persze rájött, hogy ez nem lehet. Hiszen Potter és Lucy elintézték őt. Ugyan hogyan térhetne vissza?

Azonban, ahogy most lefeküdt aludni, beléhasított az érzés, hogy - mint mindig - most sem lesz igaza.