Chapter 54

Rémszem Mordon

Másnap reggelre a vihar kitombolta magát, bár a nagyterem elvarázsolt mennyezete még mindig borús volt; kövér, szürke felhők vonultak Harry, Lucy, Ron és Hermione feje fölött, miközben új órarendjüket tanulmányozták a reggeliasztal mellett. Néhány székkel odébb Fred, George és Lee Jordan azon tanakodtak, milyen módszerrel csempésszék be magukat a bajnokjelöltek közé.

- A hétfő nem rossz… egész délelőtt kint vagyunk - szólt Ron, végighúzva ujját az órarend első oszlopán. - Gyógynövénytan a hugrabugosokkal, és legendás lények gondozása… a fenébe, megint a Mardekárral osztottak be minket…

- Délután dupla jóslástan - nyögött fel Harry, az oszlop alsó felére pillantva.

- Nektek is le kellett volna adni azt a tárgyat - jegyezte meg Lucy, miközben megvajazott egy pirítóst.

- Tényleg, te felvettél valamit helyette? - kérdezte Harry.

- Nem - rázta a fejét Lucy. - Minden tárgy megvan ahhoz, amit szeretnék…

Szerencsére Ron ezt a pillanatot választotta ki, hogy csipkelődni kezdjen Hermionéval - Lucy ugyanis már majdnem elszólta magát. Még mindig nem érezte megfelelőnek a pillanatot ahhoz, hogy bejelentse: a jövőjét aurorként képzeli el.

- Látom, újra eszel - mondta a fiú, látva, hogy Hermione nagy kupac dzsemet halmoz a vajas pirítósra.

- Jobb módszer is van rá, hogy a manójogokért harcoljak - felelte fölényesen a lány.

- Erre az éhség döbbentett rá? - vigyorgott Ron.

Egyszerre szárnyak suhogása hangzott fel a fejük fölött. A nyitott ablakokon át baglyok százai röppentek be a nagyterembe. Lucy önkéntelenül felnézett, de egyetlen fehér foltot sem látott a szürke és barna tömegben. A postabaglyok körözni kezdtek az asztalok fölött, keresve a küldemények címzettjeit. Egy nagy macskabagoly leereszkedett Neville Longbottomhoz, és jókora csomagot pottyantott a fiú ölébe - ebből mindenki tudhatta, hogy Neville megint otthon felejtett egy-két holmit. Három asztallal odébb Draco Malfoy uhuja ugyancsak egy csomagot rakott le gazdája elé - bizonyára a szokásos süteményszállítmányt hozta neki otthonról. Lucy megpróbált a piritósára koncentrálni, hogy elnyomja kellemetlen érzését. Lehet, hogy valami történt Hedviggel, és Sirius meg se kapta Harry levelét?

Ez a balsejtelem még akkor is benne motoszkált, mikor barátaival együtt megérkezett a hármas számú üvegházba. Ott azonban elvonta a figyelmét Bimba professzor, aki ezen az órán a világ talán legrusnyább növényével ismertette meg az osztályt. A földből függőlegesen kiálló valamik inkább vastag, fekete, óriás meztelen csigákra hasonlítottak, mint növényekre - ráadásul vonaglottak is. Mindegyiket jókora, fénylő kelések pöttyözték, melyekben valamiféle váladék lehetett.

- Ez a furunkula, népszerű nevén a bubógumó - magyarázta higgadtan Bimba. - Ezek a példányok megérettek a lefejésre. Szépen kinyomjátok belőlük a gennyet…

- A micsodát? - szörnyülködött Seamus Finnigan.

- A gennyet, Finnigan, a gennyet - ismételte Bimba professzor. - Nagyon értékes anyag, úgyhogy ne csöpögtessétek el. Tehát szépen kinyomjátok, és összegyűjtitek ezekben a fiolákban. A munkához vegyétek fel a sárkánybőr kesztyűt, mert a tömény bubógumógenny csúnya dolgokat művel az ember bőrével.

A furunkulák kinyomása gusztustalan művelet volt, de mit volt mit tenni. A diákok a Bimbától kapott üvegcsék segítségével az utolsó cseppig felfogták a kelésekből kiömlő sárgászöld, benzinszagú váladékot, amiből így az óra végére több litert sikerült összegyűjteniük.

- Madam Pomfrey örülni fog neki - szólt Bimba professzor, miután az utolsó teli palackot is bedugózta. - A bubógumógenny kiválóan alkalmas a pattanásos bőr kezelésére. Ezzel talán elejét tudjuk venni annak, hogy a diákok radikálisabb módszerekkel próbáljanak megszabadulni a mitesszereiktől.

- Mint szegény Eloise Midgen - jegyezte meg halkan a hugrabugos Hannah Abbott. - Ő átokkal akarta eltüntetni őket.

- A kis oktalan - csóválta a fejét Bimba. - Ha Madam Pomfrey nem segít rajta, ma se lenne orra.

Harsány csengőszó szárnyalt feléjük az esőtől nedves parkon át, jelezve, hogy az óra véget ért. A csoport kettévált; a hugrabugosok visszamentek a kastélyba átváltoztatástanórára, míg a griffendélesek az ellenkező irányba indultak, a Tiltott Rengeteg szélén álló vadőrlak felé.

Hagrid a kunyhó előtt állt, fél kezével hatalmas fekete vadkanfogó kutyája, Agyar nyakörvét markolva. Lába előtt nyitott faládák sora feküdt; Agyar nyüszítve belefeszült a nyakörvbe - szemlátomást égett a vágytól, hogy alaposabban megvizsgálhassa a ládák tartalmát. Ahogy Lucyék közelebb értek a vadőrlakhoz, szapora pukkanásokkal tarkított zizegés ütötte meg a fülüket.

- Jó reggelt! - brummogta Hagrid, széles mosolyt villantva Lucyékra. - Várjuk meg a mardekárosokat, ők se maradjanak le erről. Durrfarkú szurcsókok!

- Mit mondtál? - nézett rá Ron.

Hagrid a ládákra mutatott.

- Uoáá! - Lavender Brown borzadva hátrahőkölt.

Lucynak el kellett ismernie, hogy valóban az „uoáá" szó a legalkalmasabb a szurcsókok frappáns leírására. A tízcentis, piszkosfehér színű lények egy halom torz, héjatlan homárra emlékeztettek. Nem volt elkülöníthető fejük, s nyálkásan csillogó testükből a legmeghökkentőbb helyeken is lábak meredtek elő. A tetejében még átható rothadthalszaguk volt. Minden ládában vagy száz szurcsók nyüzsgött; egymás hegyén hátán mászkáltak, vakon beleütközve a láda falaiba. Testük hátsó vége időnként szikrázni kezdett, majd pukkant egyet, s olyankor az állat néhány centiméterrel előrébb lendült.

- Nemrég keltek ki - jelentette nagy büszkén Hagrid. - Ti fogjátok felnevelni őket! Ez lesz a csoport idei fő feladata.

- És miért jó az nekünk, ha felneveljük ezeket?

Időközben megérkeztek a mardekárosok. A szemtelen kérdés természetesen Draco Malfoy szájából hangzott el. Crak és Monstro elismerően heherésztek.

Hagrid zavartan pislogott.

- Úgy értem, mi hasznunk van belőlük? - folytatta Malfoy. - Mire jók?

Hagrid pár másodpercig töprengett, azután elhessegette a problémát.

- Az a következő óra anyaga - felelte mogorván. - Ma még csak etetni fogjátok őket. Én se tudom, mit szeretnek, ezért többféle csemegét is előkészítettem - van itt hangyatojás, békamáj és egy kis aprított vízisikló. Próbáljátok ki mind a hármat.

- Pont erre vágytam a gennyfejés után - dörmögte Seamus.

Harryt, Lucyt, Ront és Hermionét csak Hagrid iránti szeretetük tudta rábírni arra, hogy belemarkoljanak a levedző békamájhalomba, és kínálgatni kezdjék az undok kis bestiákat. Lucyban ráadásul egyre erősödött a gyanú, hogy az egész művelet tökéletesen értelmetlen, ugyanis a szurcsókoknak szemlátomást nem is volt szájuk.

Már vagy tíz perce vesződtek, amikor Dean Thomas hirtelen felkiáltott:

- Au! Ez megégetett!

Hagrid aggódó arccal odasietett a fiúhoz.

- Felrobbant a farka! - panaszolta Dean, sebesült kezét rázva.

- Hát igen, vigyázni kell velük, amikor kidurrannak - csóválta a fejét Hagrid.

- Uoáh! - fakadt ki ismét Lavender Brown. - Hagrid, mi az a hegyes izé rajta?

- Á, igen, némelyiknek tüskéje is van - magyarázta lelkesen Hagrid. (Lavender erre gyorsan kihúzta kezét a ládából.) - Ha jól tudom, a tüskések a hímek. A nőstényeknek kis szívókájuk van a hasukon… gondolom, vért szívnak vele.

- Na, most már világos, hogy miért babusgatjuk őket - gúnyolódott Malfoy. - Ez a tökéletes kis házikedvenc: éget, csíp és harap egyszerre.

- Attól, hogy nem szépek, még lehetnek hasznosak! - torkolta le Hermione. - A sárkányvér varázserejű gyógyszer, mégse nevel az ember sárkányt a kertjében!

Harry, Lucy és Ron rávigyorogtak Hagridra, aki lopva mosolygott bozontos bajusza alatt. Harry, Lucy, Ron és Hermione tisztában voltak vele, hogy Hagrid semmire nem vágyik jobban, mint egy saját sárkányra - élénken élt még emlékezetükben az a három évvel korábbi eset, amikor a vadőr örökbe fogadott egy Norbert nevű norvég tarajossárkányt. Hagrid egyszerűen imádta a szörnyetegeket - minél vérszomjasabb volt egy-egy bestia, ő annál jobban rajongott érte.

- Ezek a szurcsókok legalább kicsik - jegyezte meg Lucy, mikor a négyes az óra után a kastély felé baktatott.

- Most még azok - felelte borúlátóan Hermione -, de várd csak ki a végét. Hagrid majd kideríti, mi a kedvenc eledelük, és mire észbe kapunk, egyméteresek lesznek.

- De hát kit zavar az, ha kiderül róluk, hogy gyógyítják, mondjuk a tengeribetegséget? - évődött Ron.

- Nagyon jól tudod, hogy azzal csak Malfoyt akartam elhallgattatni - legyintett Hermione. - Egyébként szerintem igaza volt. A legjobb lenne az összeset agyontaposni, mielőtt csapatostól nekünk esnek.

A kastélyba érve a négyes egyenesen a nagyterem felé vette útját, ahol már várt rájuk a meleg ebéd. Hermione olyan mohón esett neki a bárányszeletnek, hogy Harry, Lucy és Ron csak bámultak.

- Ez az új fegyvered a manójogokért vívott harcban? - kérdezte fintorogva Ron. - Tüntetően halálra eszed magad?

- Nem - felelte Hermione olyan méltóságteljesen, ahogy csak kelbimbóval telepakolt szája engedte. - Csak még be akarok menni a könyvtárba.

- Mi!? - hüledezett Lucy. - Hermione, ez az első tanítási nap! Még nem is kaptunk leckét!

Hermione megvonta a vállát, s továbbra is úgy lapátolta magába az ételt, mintha egy hete nem evett volna. Mikor aztán kiürült a tányérja, felugrott, és „Vacsoránál találkozunk!" felkiáltással faképnél hagyta barátait.

Mikor elhangzott a délutáni órák kezdetét jelző csengőszó, Harry és Ron elindultak az Északi Torony felé, így Lucy jobb híján a könyvtár felé vette az irányt. Nem tudta, mit kezdjen a hirtelen jött szabadidejével, emiatt úgy döntött, csatlakozik Hermionéhoz és megnézi, miért volt olyan sürgős neki, hogy a könyvtárba menjen. Ott végigjárta a könyvektől roskadozó polcok folyosóit, végül meg is találta barátnőjét, aki mélyen beletemetkezett egy mágiatörténeti könyvbe.

- Minek olvasod ezt a könyvet? - kérdezte Lucy, mikor leült mellé.

- Majd megtudod - felelte tömören Hermione. Lucy emiatt lopva átlesett a lány válla fölött és beleolvasott a könyvbe. Hermione épp egy manókról szóló fejezetnél tartott.

- A manók jogaiért akarsz küzdeni, ugye? - kérdezte Lucy, mire Hermione összecsapta a könyvet és úgy nézett Lucyra, mintha az egy égbekiáltó bűnt mondott volna.

- Ha te is elkezded, hogy ne foglalkozzak vele, akkor én…

- Nem, nem azért - sóhajtott Lucy. Fogalma sem volt, hogyan magyarázza meg Hermionénak a helyzetet. - Nem akarlak lebeszélni róla, mert úgyse tudnálak. Azonban meg kell értened valamit: a házimanók gondolni sem akarnak a szabadságra. Ők így boldogok. Dobby egy csodabogár volt közöttük, de a legtöbben megrémülnének tőle, ha fel akarnád szabadítani őket. A lehető leghevesebben tiltakoznának a fizetés és a szabadnapok ellen.

- Mert ezt nevelik beléjük évszázadok óta! - heveskedett Hermione.

- Csendesebben! - pisszegte le őket Madam Cvikker, a könyvtárosnő.

Lucy halkabbra fogta a hangját.

- Azonban - suttogta - azért küzdhetsz, hogy a varázslók vegyék őket emberszámba. Hogy fogadják el, hogy nekik is vannak érzéseik. Javíthatsz a manók életkörülményein és elérheted, hogy sokkal kedvesebbek legyenek velük. Ugyanakkor arra ne nagyon számíts, hogy pénzt követeljenek a munkájukért. Senki sem fizetne egy manónak és a manók se akarnának bérért dolgozni.

Hermione most nem válaszolt, hanem csendben mérlegelte Lucy szavait.

- Abban maximálisan támogatlak, hogy a manóknak jobbak legyenek a munka- és életkörülményeik - folytatta Lucy. - De a fizetésről, a betegszabadságról, meg ilyesmikről mondj le. Esélyed se lenne meggyőzni a varázslókat, olyan mélyen élnek bennük ezek a dolgok. Ugyanúgy, mint a vérfarkasokkal szembeni előítéletek.

Hermione még mindig csendben volt.

- Szóval - szólalt meg végül -, te támogatsz?

- Tényleg tenni kell valakinek azért, hogy a manóknak jobb legyen - bólogatott Lucy. - De csak reális és elérhető célokért küzdj.

Úgy tűnt azonban, hogy Hermione meg sem hallja az intő szavakat.

- Akkor először is ki kell dolgoznunk egy mozgalmat - mondta csillogó szemekkel. Lucy csöndesen sóhajtott egyet. Már bánta, hogy idejött és egyáltalán megszólalt ebben az ügyben. Úgy tűnt, csak súlyosbította a helyzetet. Mikor Hermione elment számmisztikára, Lucy csak arra tudott gondolni, hogy a fiúk valószínűleg egy életre megutálják, ha meghallják, mit talált ki Hermione.

Mikor elérkezett a vacsoraidő, Lucy a nagyterem előtt várta a többieket. Harry és Ron láthatóan elég levertek voltak, Hermione azonban feltűnően vidámnak tűnt.

- Milyen volt a jóslástan? - kérdezte Lucy, mikor Harry, Ron és Hermione megálltak mellette.

- Hagyjuk - legyintett mogorván Ron. - A lényeg, hogy elkezdtünk bolygókból jósolni és olyan sok leckét adott fel az a gonosz vén szipirtyó, mint McGalagony.

- Szerintem többet - mondta Harry.

Ekkor egy kiáltás harsant a hátuk mögött.

- Weasley! Hé, Weasley!

Lucyék megfordultak. Malfoy, Crak és Monstro közeledtek feléjük, arcukon mámoros vigyorral.

- Mi van? - mordult feléjük Ron.

Malfoy meglobogtatta a Reggeli Próféta egy példányát.

- Írnak az apádról, Weasley! - újságolta szinte kiabálva, hogy a csarnokban mindenki hallja. - Ezt hallgasd meg!

A MÁGIAÜGYI MINISZTÉRIUM ÚJABB BALFOGÁSAI

Rita Vitrol tudósítása

Úgy tűnik, még mindig nem ért véget a Mágiaügyi Minisztérium balsikersorozata. A Kviddics Világkupadöntőn lezajlott események kavarta botrány és az egyik tisztviselő-boszorkány rejtélyes eltűnése után a minisztérium ismét kínos helyzetbe került - ezúttal a mugli tárgyakkal való visszaélési ügyosztály egyik dolgozója, Arnold Weasley jóvoltából.

Malfoy felnézett az újságból.

- Apád nem lehet valami nagy szám - nyekeregte -, ha még nevét se tudták megjegyezni.

A bejárati csarnokban most már minden szem rájuk szegeződött. Malfoy meglebbentette az újságot, és folytatta a felolvasást:

Arnold Weasley, akit két éve elmarasztaltak egy repülő autó birtoklásáért, tegnap néhány megvadult hulladékgyűjtő tartály garázdálkodása kapcsán összetűzésbe került a mugli közrendvédelmi szerv („rendőrség") több tagjával.

Minden jel arra mulat, hogy Mr Weasley pártfogásába akarta venni „Rémszem" Mordont, az idős exaurort, akiről köztudott, hogy nyugállományba vonulásakor már nem tudott különbséget tenni a barátságos kézfogás és a gyilkossági kísérlet között. Mr Mordon erődítményszerűen őrzött házához érkezve Mr Weasley - cseppet sem meglepő módon - arra a megállapításra jutott, hogy ezúttal is téves riasztás történt. Mr Weasley több személyen is emléktörlést hajtott végre, mire el tudott menekülni a rendőrök elöl, arra azonban nem kaptunk választ tőle, hogy miért keverte bele a minisztériumot egy ilyen jelentéktelen, de következményeiben annál kínosabb ügybe.

- Még kép is van a cikkhez! - harsogta Malfoy, és felmutatta az újságot. - A szüleidet ábrázolja a házatok előtt - az úgynevezett házatok előtt. Az anyádnak nem ártana fogyókúrázni egy kicsit, nem gondolod?

Mindenki Ront nézte, aki remegett a dühtől. Lucy előkapta a pálcáját és már tett is egy lépést Malfoy felé, de Hermione megragadta a talárját.

- Fordulj fel, Malfoy - mordult Malfoyra Harry. - Gyere, Ron…

- Tényleg, te ott nyaraltál náluk az idén, Potter! - ütötte tovább a vasat Malfoy. - Mondd már, tényleg ilyen kövér az anyja, vagy csak a kép torzít?

- A saját anyáddal foglalkozz, Malfoy - vágott vissza Harry, miközben ő a felbőszült Ront, Hermione pedig a villámló szemű Lucyt rángatta vissza a talárjuknál fogva. - Mindig olyan az arca, mintha trágyát szagolt volna? Vagy csak ha túl közel vagy hozzá?

Malfoynak a fejébe szökött a vér.

- Ne merd sértegetni az anyámat, Potter! - sziszegte.

- Akkor te meg fogd be azt az ólajtó szádat! - felelte Harry, és hátat fordított Malfoynak. Lucy nagy morogva, de ugyanígy tett, miközben eltette a pálcáját.

BUMM!

Többen felkiáltottak - Lucy fehér fényt látott elsuhanni a feje mellett, és érezte, hogy valami forró súrolja az arcát. Rögtön újra a varázspálcája után kapott, de még hozzá sem ért, mikor újabb durranás rengette meg a bejárati csarnok falait.

- NE IS ÁLMODJ RÓLA, FIACSKÁM!

Lucy megpördült a tengelye körül. Mordon professzor bicegett lefelé a márványlépcsőn. Kivont pálcáját egy reszkető, fehér vadászgörényre szegezte, ami pontosan azon a helyen gubbasztott, ahol egy másodperce még Malfoy állt.

A bejárati csarnokban mindenki rémült mozdulatlanságba dermedt. Mordon ránézett Harryre és Lucyra, de csak a normális szemével - a másik be volt fordítva a fejébe.

- Eltalált bármelyikőtöket? - kérdezte mély, reszelős hangon.

- Nem - felelte Harry. - Csak súrolt.

- NE NYÚLJ HOZZÁ! - bődült fel Mordon.

- Mi… Mihez? - pislogott Lucy.

- Nem te - ő! - recsegte Mordon, és hüvelykujjával hátrafelé bökött a válla fölött. A mögötte álló Crak, aki épp a görény után nyúlt volna, azonnal megdermedt. Úgy tűnt, Mordon körbeforduló szemével mágikus módon átlát saját fején.

Az öreg auror most bicegve elindult Crak, Monstro és a fehér görény felé. Ez utóbbi rémülten visongott, és hanyatt-homlok rohanni kezdett a pincelépcső irányába.

- Lassan a testtel! - dörrent rá Mordon, és ismét rászegezte a pálcáját. A görény - mintha rugóra lépett volna - felröppent vagy három méter magasra, tompa puffanással leesett, majd újra a levegőbe pattant.

- Nem szeretem az olyanokat, akik hátba támadják az ellenfelüket - recsegte Mordon, egyre magasabbra dobálva a fájdalmasan visító görényt. - Aki ilyet tesz, gerinctelen, alattomos, gyáva ember…

A tehetetlenül kapálózó görény úgy pattogott, akár egy gumilabda.

- Soha - többet - ne - csinálj - ilyet - mondta Mordon, s minden szavának a görény egy-egy puffanó landolása adott nyomatékot.

- Mordon professzor! - csendült egy döbbent hang.

McGalagony professzor sietett lefelé a márványlépcsőn, karján egy köteg könyvvel.

- Üdvözlöm, McGalagony professzor - biccentett Mordon, s közben zavartalanul folytatta a fenyítést.

- Mit… Mit csinál? - kérdezte McGalagony, tekintetével követve a pattogó görény útját.

- Tanítok - felelte Mordon.

- Taní… Mordon, az egy diák?! - sikkantott fel McGalagony, s döbbenetében még a könyveit is elejtette.

- Egen! - bólintott Mordon.

- Hagyja abba! - kiáltotta McGalagony, és leszaladt az lépcsőn. Menet közben előhúzta varázspálcáját, és egy szempillantás múlva a görény visszaváltozott Malfoyjá. A mardekáros fiú nyögdösve hevert a kőpadlón; szőke haja borzasan lógott lángvörös arcába.

- Fenyítésre sosem használunk transzformációt, Mordon - sápítozott McGalagony. - Dumbledore professzor biztosan mondta magának…

- Igen, mintha említette volna… - Mordon közönyösen megvakarta borostás állát. - De gondoltam, hadd ijedjen meg egy kicsit…

- Mi itt büntetőfeladatot adunk, Mordon! Vagy beszélünk az illető házvezető tanárával!

- Ám legyen, beszélek vele - bólintott Mordon, megvetően végigmérve Malfoyt.

Malfoy, akinek még mindig könnyezett a szeme a fájdalomtól és a megaláztatástól, gyűlölködve nézett Mordonra, és motyogott valamit, amiben jól kivehető volt az „apám" szó.

- Úgy gondolod? - Mordon tett néhány döngő lépést Malfoy felé. - Lucius Malfoy régi ismerősöm… megmondhatod neki, hogy Mordon rajta tartja a szemét a fián… Ezt üzenem neki… A házad vezetője pedig Piton, igaz?

- Igen - motyogta kelletlenül Malfoy.

- Vele is volt már dolgom - recsegte Mordon. - Alig várom, hogy elbeszélgethessek a jó öreg Pitonnal… Na gyerünk, lódulj… - Azzal megfogta Malfoy karját, és elindult vele a pincelépcső felé.

McGalagony professzor egy ideig aggodalmasan nézett utánuk, aztán felemelte pálcáját, és a lépcsőn szanaszét heverő könyvek felé intett vele. A könyvek nyomban a levegőbe emelkedtek, és visszarepültek a kezébe.

- Ne szóljatok hozzám! - mondta Ron, mikor ő, Harry, Lucy és Hermione pár perccel később leültek a griffendélesek asztalához. Körülöttük mindenki a bejárati csarnokban lezajlott közjátékról beszélt.

- Miért ne? - csodálkozott Hermione.

- Mert most próbálom örökre az emlékezetembe vésni, ami történt - felelte átszellemült arccal Ron. - A nagy attrakció: Draco Malfoy, a pattogó görény…

Harry, Lucy és Hermione felnevettek, majd Hermione mindnyájuknak szedett a marharaguból.

- Azért elég csúnyán elbánt Malfoyjal - jegyezte meg. - Még szerencse, hogy McGalagony közbelépett…

Lucy felkapta a fejét.

- Hermione! - méltatlankodott. - Ne rontsd el életünk legszebb pillanatait!

Hermione türelmetlenül legyintett, és lapátolni kezdte magába az ételt. Harry gyanakodva nézett rá.

- Csak azt ne mondd, hogy ma este még könyvtárazni akarsz - mondta.

- Muszáj - felelte tele szájjal a lány. - Egy csomó dolgom van.

- De hisz azt mondtad, Vector professzor…

- Nem tanulni megyek - vágta el a beszélgetést Hermione, és öt perc múlva már csak egy üres tányér emlékeztetett rá, hogy ott járt.

A széke azonban nem maradt sokáig üresen - Fred huppant le rá.

- Mordon! - szólt vigyorogva. - Csúcs volt, mi?

- Csúcson túli! - tódította George, miközben letelepedett az asztal túloldalán.

- Szupercsúcs! - Lee Jordan, az ikrek legjobb barátja zuttyant le George mellé. - Délután volt óránk vele - tette hozzá, Lucyéknak címezve.

- Na és milyen volt? - kapott a témán Harry.

Fred, George és Lee sokatmondó pillantásokat váltottak.

- Eszmétlenül jó - csóválta a fejét Fred.

- Nagyon tud az öreg - mondta Lee.

- Mit tud? - kérdezte felcsigázva Lucy.

- Tudja, hogy milyen sötét varázslók ellen harcolni - suttogta áhítatosan George. - Király az öreg!

- Tök ász! - bólogatott Lee.

Ron gyorsan előásta táskájából az órarendjét.

- Csak csütörtökön lesz óránk vele! - fakadt ki csalódottan.

A következő két napban nem történt semmi említésre méltó - leszámítva azt az apróságot, hogy Neville a hatodik üstjét is lyukasra égette bájitaltan órán. Piton, akinek rosszindulata az előző tanév vége óta beteges mértékűvé fokozódott; büntetőfeladatot szabott ki Neville-re, s fiú a súlyos idegösszeroppanás tüneteit mutatta, miután végzett egy hordó tüskés békagyík kibelezésével.

- Ugye, tudjátok, mitől van így megkattanva Piton - szólt Ron, miközben Harryvel és Lucyval figyelték, hogyan próbálja Hermione megtanítani Neville-t egy csutakoló ráolvasásra, amivel a fiú eltüntethette a békabél-maradványokat a körme alól.

- Mordon miatt - bólintott Harry.

Az iskolában nyílt titok volt, hogy Piton örömmel vállalkozna a sötét varázslatok kivédése tantárgy oktatására. Immár negyedik éve várt a felkérésre, s ennek megfelelően féltékeny rosszindulatot táplált Lucyék összes addigi sötét varázslatok kivédése tanárával szemben. Az előző három évben nem is titkolta érzelmeit, Rémszem Mordon esetében azonban valami okból óvakodott a nyílt ellenségeskedéstől. Lucy látta őket együtt - étkezésekkor és ha összefutottak a folyosón -, és az volt a benyomása, hogy Piton nem mer Mordon szemébe nézni - se a mágikusba, se a normálisba.

- Szerintem Piton tart egy kicsit Mordontól - jegyezte meg Lucy tűnődve.

- De szép is lenne, ha Mordon tüskés bókagyíkká változtatná Pitont… - mondta álmodozó arccal Ron.

A negyedéves griffendélesek olyan lelkes izgalommal várták Mordon első óráját, hogy csütörtökön már rögtön ebéd után felsorakoztak a sötét varázslatok kivédése tanterem ajtaja előtt.

Hermione volt az egyetlen, aki csak csengetésre ért oda.

- Fent voltam a…

- …könyvtárban - fejezte be helyette Lucy. - Gyere gyorsan, különben elfogynak a jó helyek.

A négyes sietve elfoglalta a tanári asztalhoz legközelebb eső székeket. Kirakták maguk elé A sötét erők. Önvédelmi kalauz című könyvet, és csendben várakoztak - ami már önmagában szokatlan dolog volt. Hamarosan fel is hangzottak a folyosón a jól ismert döngő léptek, és megjelent az ajtóban Mordon, a maga fenyegető valójában. Talárja alól kilógott a bicegéséért felelős karmos végű faláb.

- Azokat elrakhatjátok - recsegte, miután a tanári asztalhoz lépett, és leült. - A könyveket. Nem lesz szükségetek rájuk.

A csoport engedelmeskedett. Mordon elővett egy pergamenlapot, kirázta sebhelyes arcából szürke sörényét, és hozzálátott a névsorolvasáshoz. Csak normális szemével nézte a pergament, másik, mágikus szeme a diákok arcát fürkészte.

- Jól van - bólintott, miután az utolsó tanuló is jelentkezett. - Lupin professzor megírta nekem, milyen anyagrészeket vettetek. Eszerint alaposan begyakoroltátok, hogyan kell elbánni különféle sötét lényekkel - tanultátok a mumust, a rőtsipkást, a bicegócot, a kákalagot, a kappát és a vérfarkast. Így van?

Mindenki bólogatott.

- De keveset tudtok - folytatta Mordon -, vészesen keveset tudtok az átkok kivédéséről. Az én dolgom, hogy segítsek pótolni ezt a hiányosságot. Egy évem van rá, hogy felvértezzelek benneteket a sötét…

- Hogyhogy, hát nem marad tovább? - bukott ki a kérdés Ronból.

Mordon megcélozta Ront mágikus szemével. A fiú megszeppenve pislogott, de félelme alaptalannak bizonyult. Mordon ugyanis elmosolyodott - amennyire Lucy tudta, érkezése óta először. Ettől ugyan még jobban eltorzult sebhelyek szabdalta ábrázata, mégis megnyugtató volt tudni, hogy efféle barátságos gesztusokra is képes. Ron szemlátomást határtalanul megkönnyebbült.

- Te Arthur Weasley egyik fia vagy, igaz? - recsegte Mordon. - Apád nemrég kihúzott engem a csávából… Igen, egy évig maradok. Ezt is csak Dumbledore kedvéért vállaltam… Egy év, aztán tovább élvezem békés nyugdíjas éveimet.

Sötéten felkacagott, aztán összedörzsölte két tenyerét.

- Nahát akkor… Vágjunk bele! Tehát az átkok. Sokféle rendű és rangú átkot ismerünk. Na már most, a Mágiaügyi Minisztérium előírása szerint negyedévben csak az ellenátkokat taníthatom meg nektek. Magukat az illegális sötét átkokat hatodéves korotokig nem láthatjátok. Azt mondják, túl fiatalok vagytok még az ilyesmihez. Dumbledore professzor azonban úgy gondolja, nem kell annyira félteni titeket. És bizony én is azt mondom: minél előbb megtudjátok, mire számíthattok, annál jobb. Hogy is tudnál kivédeni valamit, amit sose láttál? Ha egy varázsló illegális átkot akar szórni rád, nem fog előre figyelmeztetni. Nem fogja udvariasan elmagyarázni, mi vár rád. Magadnak kell rájönnöd. Ezért fontos az éberség és az előrelátás. Azt most tegye el, Brown kisasszony, és rám figyeljen, hogyha beszélek.

Lavender összerezzent és elpirult. Épp az ő horoszkópját nézegették Parvatival a pad alatt. Ezek szerint Mordon mágikus szemével nem csak a saját fején látott át, hanem a tömör asztallapon is.

- Nos… tudja valamelyikőtök, mely átkokat bünteti a legszigorúbban a varázslótörvény?

Néhányan bátortalanul felemelték a kezüket - köztük Ron, Lucy és Hermione is. Mordon rámutatott Ronra, de mágikus szemét még mindig Lavenderre szegezte.

- Hát - kezdte félszegen Ron -, apám mesélt egyről… Ha jól emlékszem, Imperius-átoknak hívják.

- Úgy bizony - bólogatott Mordon. - Az biztos, hogy apád jól ismeri azt az átkot. A minisztériumnak egy időben sok munkát adott az Imperius.

Mordon felemelkedett a székről, kihúzta az asztal fiókját, és kiemelt belőle egy befőttesüveget. Az üvegben három nagy, fekete pók szaladgált. Lucy látta, hogy a Harry mellett ülő Ron nyugtalanul fészkelődni kezd - Ron ki nem állhatta a pókokat.

Mordon belenyúlt az üvegbe, kivette az egyik pókot, és a tenyerére helyezte, hogy minden tanuló jól lássa. Azután rászegezte az állatra pálcáját, és ezt mormolta:

- Imperio!

A pók fonalat húzva leugrott Mordon tenyeréről, majd lengeni kezdett előre-hátra, mintha légtornászmutatványt hajtana végre. Lábait mereven kinyújtotta, aztán csinált egy hátraszaltót, majd a fonalat elszakítva lehuppant a tanári asztalra, s ott elkezdett cigánykereket hányni. Mordon megpöccintette pálcáját, mire a pók a két hátsó lábára állt, és - bármily hihetetlen - szteptáncolni kezdett.

A teremben mindenki nevetett - kivéve Mordont és Lucyt.

- Vicces, mi? - recsegte Mordon. - Az is ennyire tetszene, ha veletek csinálnám?

Egyszerre mindenkinek elment a kedve a nevetéstől.

- Ez a teljes kiszolgáltatottság átka - dörmögte csöndesen Mordon, miközben a pók lábait behúzva gurulni kezdett az asztalon. - Ha akarnám, kiugrana az ablakon…

Ron megborzongott.

- Volt idő, amikor rengeteg boszorkány és varázsló állt az Imperius-átok hatása alatt - folytatta Mordon. Lucy tudta, hogy Voldemort rémuralmának idejéről beszél. - Nem volt könnyű dolga a minisztériumnak, mikor ki kellett deríteni, ki cselekedett kényszer alatt és ki szabad akaratából.

- Az Imperius-átkot legyőzni nem lehetetlen - a módszert majd elmondom -, de sziklaszilárd jellem kell hozzá, s az nem mindenkinek adatik meg. Jobb tehát, ha el sem talál az átok. Ahhoz pedig mi kell? LANKADATLAN ÉBERSÉG! - bődült fel hirtelen, az osztály nagy rémületére.

Mordon elkapta a bukfencező pókot, és visszadobta a befőttesüvegbe.

- Tud valaki egy másikat? Egy másik illegális átkot?

Hermione és Lucy keze ismét a magasba lendült, s Lucy nem kis meglepetésére Neville-é is. Neville gyógynövénytanból volt a legjobb - pontosabban egyedül abból volt jó -, s más órákon szinte soha nem jelentkezett. Arckifejezése most elárulta, hogy ő maga is csodálkozik saját merészségén.

- Tessék - szólította fel Mordon, mágikus szemét száznyolcvan fokos fordulattal a fiúra irányítva.

- Van egy… a Cruciatus-átok - mondta Neville vékonyka hangon, de érthetően.

Mordon hosszú, vesébe látó pillantást vetett Neville-re - ezúttal mindkét szemével.

- Longbottom a neved, igaz? - kérdezte, miután mágikus szeme a névsorra fordult.

Neville megszeppenve bólintott, de Mordon nem tett fel neki több kérdést. Helyette kihalászta a befőttesüvegből a második pókot, és letette az asztalra. Az állat meg se moccant - bizonyára megdermedt a félelemtől.

- Lássuk tehát a Cruciatus-átkot - szólt Mordon. - Ehhez egy kicsit nagyobb alany kell, hogy jól lássátok a hatást.

A pókra szegezte pálcáját.

- Baziteo!

A pók püffedni kezdett, mígnem egy tarantulánál is nagyobbra nőtt. Ron most már leplezni sem próbálta viszolygását, és olyan messzire húzódott székével a tanári asztaltól, amennyire csak a következő pad engedte.

Mordon ismét a pókra szegezte pálcáját, és ezt mormolta:

- Crucio!

A pók behúzta lábait, a hátára fordult, és iszonyú vonaglásba kezdett. Hangot nem adott ki, Lucy mégis biztosra vette, hogy ha tudna, üvöltene fájdalmában. Mordon nem mozdította a pálcát; az állat kínjai szemlátomást egyre fokozódtak…

- Hagyja abba! - kiáltott fel Hermione.

Lucy a lány felé fordult. Hermione nem a pókot nézte, hanem Neville-t. A fiú szeme kidülledt a borzalomtól, s olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy ujjai elfehéredtek.

Mordon leeresztette pálcáját. A pók kinyújtotta lábait, de továbbra is rángatózott.

- Reducio - mormolta Mordon.

Az állat ismét eredeti méretére zsugorodott, s Mordon visszatette a befőttesüvegbe.

- Ez a kínok átka - szólt halkan. - Aki végre tudja hajtani a Cruciatust, annak nem kell se hüvelykszorító, se tüzes vas ahhoz, hogy megkínozzon valakit. Egy időben ez az átok is igen népszerű volt… Helyes… Tud még valaki illegális átkot?

Lucy körülpillantott. Társainak feszült arckifejezése elárulta, hogy mindnyájan kíváncsiak rá, mi lesz a harmadik pók sorsa. Végül Lucy lassan, de biztosan felemelte a kezét.

- Tessék - nézett rá Mordon.

Lucy megköszörülte a torkát.

- Avada Kedavra - jelentette ki tisztán és határozottan.

Többen, köztük Hermione és Ron is, feszengve pillantottak rá.

- Hát igen - szólt Mordon, s ferde szája ismét torz mosolyra húzódott. - Ez a harmadik s egyben a legszörnyűbb. Avada Kedavra… a halálos átok.

Belenyúlt a befőttesüvegbe; a harmadik pók, mintha sejtette volna, mi vár rá, kétségbeesetten szaladgált körbe-körbe az üveg alján. Mordon elkapta, és kitette az asztalra, mire a pók azonnal futásnak eredt.

Mordon felemelte pálcáját. Lucynak elszorult a torka.

- Avada Kedavra! - harsogta a varázsló.

Vakító zöld villanás töltötte be a termet, s olyan zúgás hallatszott, mintha egy jókora tárgy repült volna a levegőben. A pók futtában a hátára fordult, s bár sérülésnek nyoma sem volt rajta, egy porcikáját se mozdította többé. A lányok közül többen a tenyerükbe sikkantottak; Ron a felé csúszó döglött pók láttán úgy hőkölt hátra, hogy majdnem leesett a székről. Mordon lesöpörte az asztalról a pókot.

- Nem túl szép dolog - szólt higgadtan. - Nem is túl kellemes. És nincs ellenátok. Nincs védekezés. Csakis két emberről tudunk, akik túlélték. Ők itt ülnek előttem.

Harry elvörösödött, Lucynak azonban egyetlen arcizma se rendült. Mordon rendes szeme a lányra, a mágikus pedig Harry arcára szegeződött. A többiek is mind őket nézték. A lány az üres táblára meredt, mintha valami nagyon érdekeset vett volna észre rajta, de valójában nem is látta a táblát…

Szóval így haltak meg a szülei… pontosan úgy, mint a pók. Vajon rajtuk se volt sérülés nyoma? Vajon ők is látták a zöld villanást, és hallották a feléjük suhanó halál zaját?

Lucyt azóta kísértették édesapja és édesanyja halálának képei, mióta megtudta, mi történt velük - vagyis azóta, amióta az eszét tudta. Bár egészen harmadéves koráig nem tudta, mi is történt pontosan, és hogy mi vezetett ahhoz a tragikus éjszakához. Ehhez „szüksége" volt a dementorok hathatós segítségére, valamint arra, hogy kiderüljön az igazság Siriusról és Féregfarkról.

Valahol a messzi távolban felcsendült Mordon hangja. Lucy nagy nehezen visszakormányozta figyelmét a jelenbe, és a varázslóra nézett.

- Az Avada Kedavra végrehajtásához komoly varázserő kell. Ha most mind rám szegeznétek a pálcátokat, és kimondanátok a varázsigét, nem történne semmi, még az orrom vére se eredne el. De nem ez a fontos. Nem azért vagyok itt, hogy gyilkolni tanítsalak benneteket.

- Ahogy mondtam, az Avada Kedavra ellen nincs védekezés. Miért mutattam hát be nektek? Mert meg kell ismernetek. Tudnotok kell, mi a legrosszabb, amire számíthattok - azért, hogy elkerülhessétek. LANKADATLAN ÉBERSÉG! - harsogta, s a csoport egy emberként hőkölt hátra.

- Na már most - folytatta - ezt a három átkot - az Avada Kedavrát, az Imperiust és a Cruciatust - összefoglaló néven főbenjáró átkoknak nevezzük. Akiről bebizonyosodik, hogy emberre szórta valamelyiket, egy életre az Azkabanba kerül. Ezek leselkednek rátok. Ezekkel kerülhettek szembe. Fontos, hogy felkészüljetek, hogy felvértezzétek magatokat ellenük. De a legfontosabb: sose lankadjon az éberségetek… Most pedig vegyetek elő pennát, és másoljátok le, amit a táblára írok.

Az óra hátralevő része szorgalmas jegyzeteléssel telt. Kicsengetésig egy szó sem hangzott el a teremben - mikor azonban Mordon elengedte őket, és a csoport kitódult a folyosóra, mind egyszerre kezdtek el beszélni. A legtöbben még most is csak suttogva merték felidézni a hátborzongató bemutatót.

- Láttad, hogy vonaglott?

- És amikor megölte… durr, és kész!

Úgy beszélnek az óráról, gondolta Lucy, mintha cirkuszi előadást láttak volna. Ő maga nem találta szórakoztatónak a demonstrációt - s úgy tűnt, Harry és Hermione sem.

- Gyertek már! - türelmetlenkedett Hermione.

- Hova, a könyvtárba? - fintorgott Ron.

- Nem - felelte komoran a lány, és egy mellékátjáró felé bökött. - Neville-hez.

Neville magányosan állt az átjáróban, és a falat bámulta. Ugyanolyan állapotban volt, mint mikor Mordon bemutatta a Cruciatus-átkot: szeme kidülledt, s arcán a tömény borzalom kifejezése ült.

- Neville - szólította meg óvatosan Lucy.

A fiú körülnézett.

- Á, sziasztok! - szólt furcsa, magas hangon. - Érdekes óra volt, igaz? Mit gondoltok, mi van vacsorára? Nagyon… nagyon éhes vagyok.

Hermione aggódva nézett rá.

- Jól vagy, Neville?

- Persze, semmi bajom - felelte Neville, még mindig fejhangon. - Nagyon érdekes vacsora… óra… Mi van vacsorára?

Ron döbbenten pillantott a fiúra.

- Neville, mi bajod…?

Ekkor azonban az átjáróban felhangzottak a jellegzetes döngő léptek. Mind az öten elhallgattak, és szorongva pislogtak a közeledő Mordonra. A varázsló azonban olyan mély, barátságosan zengő hangon szólalt meg, ahogy még sosem hallották beszélni.

- Nyugodj meg, fiam - szólt. - Gyere, kísérj fel a szobámba… No gyere… iszunk egy bögre teát…

Neville nemhogy megnyugodott volna, de még jobban megrémült a gondolattól, hogy Mordonnal kell teáznia. Dermedten állt, s egy hang se jött ki a torkán. Mordon mágikus szeme Harryre és Lucyra fordult.

- Ti jól vagytok, ugye?

- Igen - felelte szinte dacosan Harry, mindkettejük nevében.

Mordon szeme alig észrevehetően megrebbent.

- Meg kell ismernetek a gonoszt - szólt, még mindig a testvérpárra meredve. - Nem kellemes a szemébe nézni, mégis meg kell ismernetek. Nincs értelme tagadni a létezését… No… gyere, Longbottom. Van néhány könyvem, ami érdekelni fog.

Neville könyörögve pillantott Harryre, Lucyra, Ronra és Hermionéra, de azok egy szót se szóltak. Nem volt hát más választása, hagyta, hogy Mordon a vállára tegye sebhelyes kezét, és elvezesse.

- Ez meg mi volt? - fakadt ki Ron, miután Neville és Mordon eltűntek a szemük elől.

Hermione tűnődve csóválta a fejét.

- Könnyebbet kérdezz.

- De az óra se volt semmi - fordult Harryhez és Lucyhoz Ron, mikor már a nagyterem felé igyekeztek. - Fredéknek igazuk volt: Mordon tényleg nagymenő. Ahogy megcsinálta az Avada Kedavrát… bumm, és a póknak kampec volt. Úgy feldobta a talpát, mintha…

A két Potter arckifejezését látva Ron elharapta a mondatot. Legközelebb a nagyteremben szólalt meg - figyelmeztette Harryt, hogy este hozzá kellene látniuk a jóslástanlecke elkészítéséhez.

Evés közben Hermione nem vett részt a társalgásban. Ezúttal is behabzsolta az ételt, és amint végzett, elrohant a könyvtárba. Harry, Lucy, és Ron vacsora után a Griffendél-torony felé vették útjukat, és Lucy, akinek azóta is a főbenjáró átkok körül forogtak a gondolatai, most maga hozta fel a témát.

- Mit gondoltok - szólt, mikor a Kövér Dáma portréja elé értek -, Mordon és Dumbledore bajba kerülnének, ha a minisztériumban megtudnák, hogy láttuk az átkokat?

- Biztos - felelte vállvonogatva Ron. - De Dumbledore mindig is a saját feje után ment, Mordont pedig úgyis folyton nyaggatják. Ő előbb átkoz, aztán kérdez - gondolj csak az őrkukáira…

- Lárifári! - szólt Harry a portrélyuk előtt.

A Kövér Dáma felcsapódott, s a hármas bemászott a portrélyukon. A klubhelyiségben tömeg és zaj fogadta őket.

- Na, lehozzuk a jóslástancuccot? - kérdezte Harry.

- Muszáj lesz - dörmögte kedveszegetten Ron.

Míg a fiúk felbaktattak a könyveikért, Lucy leült egy szabad asztalhoz. Nem tudta kiverni a fejéből az Adava Kedavra vakító, zöld fényét. Úgy érezte, mintha a régi rémálmát látta volna maga előtt. A fényt, ami elnyelte a szüleit, majd aztán Harryt is, és ő semmit sem tehetett érte… Sötét fantáziálásából a visszatérő fiúk térítették magukhoz.

- Találkoztunk Neville-lel - szólt Ron, miközben leültek.

- Hogy van? - kérdezte Lucy.

- Mordon adott neki egy könyvet gyógynövényekről - mesélte Harry. - Bimba professzor mesélte neki, hogy Neville jó gyógynövénytanból, azért ezt a könyvet adta neki.

Lucy gondolatban kalapot emelt Mordon előtt. Az öreg auror jobb módszert nem is találhatott volna Neville felvidítására, mint hogy említette neki Bimba dicséretét. Neville nagyon ritkán hallhatott bárkitől is elismerő szavakat - utoljára Lupin professzor bánt ilyen figyelmesen vele.

Harry és Ron egyáltalán nem lelkesen, de hozzáláttak a horoszkópkészítéshez, azonban egyórányi kínkeserves munkával mindössze annyit sikerült elérniük, hogy az asztal megtelt telefirkált pergamenlapokkal. Lucy fél óra után szállt be a munkába, hogy segítsen nekik, de csak annyit ért el vele, hogy az agyára olyan sűrű köd ereszkedett, mintha a fejében füstölgött volna Trelawney professzor illatosított kandallótüze. Ugyanis még mindig élénken élt benne az emlék.

- Gőzöm sincs, mit jelent ez az egész - motyogta Harry, tanácstalanul bámulva a nagy nehezen kiszámított értékek listáját.

- Pedig neked tudnod kéne - terült el az asztalon Lucy. - Nekem eddig tartott az erőm, innentől rátok bízom.

- Nincs más hátra - szólt Ron, akinek már minden szál haja az égnek állt, annyit vakarta a fejét -, vissza kell térnünk a jól bevált kamu módszerhez.

- Úgy érted - nézett rá Harry - írjuk meg hasból?

- Pontosan - bólintott Ron, azzal lesöpörte az asztalról a számításokat, megmártotta pennáját, és körmölni kezdett.

- A Mars és a Jupiter szerencsétlen konstellációja miatt - diktálta magának - jövő hétfőn szinte biztosan súlyos köhögési rohamaim lesznek. - Itt felpillantott Harryre. - Ismered Trelawneyt: minél cikisebb dolgokat jósolsz, annál jobban örül.

- Igazad van.

Harry takaros gombócba gyűrte az előtte fekvő félig teleírt pergament, és egy csapat csevegő elsős feje fölött a tűzbe hajította.

- Szép dobás - dicsérte meg Lucy.

- Kösz - ragadta meg Harry a pennáját és újra a pergamen fölé görnyedt. - Na jó… Mi vár rám hétfőn… Mondjuk, megégetem magam.

- Ezzel ne viccelj - dörmögte sötéten Ron. - A végén még bekövetkezik. Hétfőn megint mehetünk szurcsókokat etetni… Na, lássuk a keddet. Kedden ööööö…

Harry A jövő zenéjében kutatott ötletek után.

- Kedden veszíts el egy értékes tárgyat - javasolta.

- Megteszi - bólintott Ron, és leírta a jóslatot. - Méghozzá aaaa… Merkúr miatt. Téged pedig támadjon hátba valaki, akit a barátodnak hittél.

- Aha… ez jó - jegyzetelt Harry. - Azért, mert a Vénusz a tizenkettedik házban van.

- Szerdán pedig bunyózni fogok, és jól megvernek.

- Ááá, én akartam bunyózni. Na mindegy, akkor én elveszítek egy fogadást.

- Igen, mert arra fogadsz, hogy én győzök a bunyóban…

A fiúk további egy órát töltöttek a sötétebbnél sötétebb jóslatok gyártásával, Lucy pedig nevetett az abszurd elképzeléseken. Közben a klubhelyiség lassan elcsendesedett körülöttük - a griffendélesek sorban felszállingóztak a hálótermekbe, és aludni tértek. Egy idő után odasomfordált hozzájuk Csámpás, elhelyezkedett egy üres széken, és attól fogva le se vette tekintetét Harryről - olyan szemrehányóan meredt rá, ahogy Hermione tette volna, ha látja, hogy Harry hamis jóslatokból eszkábálja össze a horoszkópját.

Lucy körülnézett a klubhelyiségben. Pillantása megakadt Freden és George-on, akik a szemközti falnál ültek, és pennával a kezükben egy pergamenlap fölé görnyedtek. Ez a jelenet már önmagában is szokatlan volt, hisz az ikrek többnyire azokat a helyeket keresték, ahol a legnagyobb volt a nyüzsgés, és akkor érezték jól magukat, ha mindenki rájuk figyelt. Lucy egyetlenegyszer látta őket így összedugni a fejüket - azon az Odú-béli estén. Akkor felmerült a gyanú, hogy esetleg új megrendelőlapot szerkesztenek a Weasley Varázsvicc Vállalat termékeihez - de ez most nem tűnt valószínűnek, hisz egy ilyen buliból Lee Jordant se hagyták volna ki. Lucy élt a gyanúperrel, hogy rejtélyes elfoglaltságuk valamiféle kapcsolatban áll a Trimágus Tusával.

Miközben ezen morfondírozott, George egyszerre megrázta a fejét, pennájával átfirkált valamit a pergamenlapon, és fojtott hangon így szólt Fredhez:

- Nem, ez túl szemrehányóan hangzik. Óvatosan kell fogalmaznunk…

George lopva körülnézett, és észrevette, hogy Lucy figyeli őket. Lucy megeresztett egy vigyort, és gyorsan elfordította a fejét - nem akarta, hogy George azt higgye, hallgatózik. Kisvártatva aztán az ikrek összetekerték a pergamenlapot, jó éjszakát kívántak Lucyéknak, és elmentek lefeküdni.

Alig tíz perccel később kinyílt a portrélyuk, és Hermione mászott be a klubhelyiségbe. Egyik kezében egy köteg pergamentekercset tartott, a másikban egy zörgő tartalmú dobozt. Gazdája láttán Csámpás felpúpozta a hátát, és dorombolni kezdett.

- Sziasztok! - köszönt Hermione. - Készen vagyok!

- Én is! - vágta rá diadalmasan Ron, és eldobta pennáját.

Hermione leült, lerakodta a magával hozott holmikat egy üres székre, és kíváncsian maga elé húzta Ron horoszkópját.

- Elég zűrös hónapod lesz - jegyezte meg gúnyos éllel, és megsimogatta Csámpást, aki időközben az ölébe telepedett.

- Hát igen - felelte ásítva Ron -, de legalább tudom, mi vár rám.

- Úgy látom, kétszer is vízbe fogsz fulladni - mondta Hermione.

- Tényleg? - Ron megvizsgálta a szöveget. - Az egyiket ki kéne cserélni arra, hogy agyontapos egy megvadult hippogriff.

- Nem gondolod, hogy egy kicsit túllőttél a célon? - kérdezte Hermione. - A vak is látja, hogy az egészet kitaláltad.

- Kikérem magamnak! - hőbörgött tettetett felháborodással Ron. - Órák óta gürizünk itt, mint a házimanók!

Hermione szemrehányón felvonta a szemöldökét.

- Ez csak egy kifejezés - vonta meg a vállát Ron.

Harry végzett saját lefejezésének megjövendölésével, és letette a pennát.

- Mi van abban a dobozban? - fordult Hermionéhoz.

- Nahát, téged érdekel? - kérdezett vissza a lány, sértődött pillantást vetve Ronra. Azután az asztalra helyezte a dobozt, és levette a tetejét.

A dobozból vagy ötven kitűző került elő. Nem volt két egyforma színű közöttük, de mindegyiken a MAJOM felirat állt.

- Majom? - Lucy tanácstalanul forgatta ujjai közt a jelvényt. - Ennek meg mi értelme?

- Nem majom - magyarázta Hermione -, hanem Em-A-Jé-O-Em. A „Manók Alkotmányos Jogaiért Országos Mozgalom" rövidítése.

- Szóval mégiscsak megcsinálod - mormogta Lucy úgy, hogy a többiek ne hallják.

- Sose hallottam ilyen mozgalomról - csóválta a fejét Ron.

- Persze, hogy nem hallottál! - legyintett türelmetlenül Hermione -, hiszen csak most indítottam be.

- Te indítottad be? - csodálkozott Ron. - És hány tagja van a mozgalomnak?

- Ha ti is csatlakoztok, akkor már négy lesz - felelte magabiztosan Hermione.

- Elvárnád tőlünk, hogy kitűzzünk egy MAJOM feliratú jelvényt? - kérdezte Ron.

- Em-A-Jé-O-Em! - ismételte sértődötten Hermione. - Eredetileg azt akartam ráírni, hogy „Vessünk véget a varázslények embertelen elnyomásának, és vívjuk ki egyenjogúságukat!", csak nem fért rá. De a kiáltványunk elején ez a jelmondat szerepel.

Hermione felmutatta az egyik pergamentekercset.

- Alapos kutatómunkát végeztem a könyvtárban. A manókat évszázadok óta rabszolgasorban tartják. Egyszerűen hihetetlen, hogy még senkinek nem jutott eszébe síkra szállni a jogaikért!

- Jól nyisd ki a füled, Hermione - szólt emelt hangon Ron. - A manók jól - érzik - magukat - így. Elégedettek a sorsukkal.

Hermione végig se hallgatta az ellenérvet, hanem Ront túlharsogva folytatta:

- Rövid távú célunk a teljesítményarányos bérezés és a varázslényhez méltó munkakörülmények biztosítása számukra. Hosszú távon el akarjuk érni, hogy tiltsák meg a testi fenyítést, és alkalmazzanak egy manót a varázslényfelügyeleti főosztályon, aki képviseli fajtársai érdekeit.

- És hogy fogjuk elérni mindezt? - érdeklődött Harry.

- Először is tagokat toborzunk - magyarázta lelkesen Hermione. - Arra gondoltam, hogy az új tagoktól két sarlót kérünk - azért kapnak egy jelvényt -, és a bevételből finanszírozzuk a röplapkampányunkat. Ron, te leszel a pénztáros! Van fent egy perselyem, majd odaadom. Te pedig, Harry, a titkár. Kezdd is el írni, amit mondok, hogy meglegyen az alakuló gyűlés jegyzőkönyve. Lucy, te pedig segítesz nekem tagokat toborozni, valamint te leszel a helyettesem; hiszen azt mondtad, egyetértesz a törekvéseimmel.

Hermione sugárzó arccal nézett barátaira. Lucy nem tudta eldönteni, hogy Hermione naivitásán sajnálkozzon-e, vagy Ron arckifejezésén nevessen. A csendet végül nem is Ron törte meg - rajta látszott, hogy szóhoz se jut az elképedéstől -, hanem az ablak felől hallatszó halk kopogás. Harry a zaj irányába fordult, majd döbbenten felkiáltott:

- Hedvig!

Harry felpattant, az ablakhoz szaladt, és kinyitotta. Hedvig beröppent a helyiségbe, leírt egy tiszteletkört, majd leszállt Harry horoszkópjára.

- Körberepülted a Földet? - nevetett Harry, miközben visszasietett az asztalhoz.

- Meghozta a választ! - lelkendezett Lucy, a bagoly lábához kötözött viharvert pergamendarabra mutatva.

Harry gyorsan kibontotta a pergament rögzítő szalagot, aztán lehuppant a székére, és olvasni kezdte a levelet. Hedvig halkan huhogva rátelepedett a térdére.

- Na, mit ír? - kérdezte türelmetlen kíváncsisággal Hermione.

Lucy vetett egy pillantást a levélre. Az nagyon rövid volt, s látszott rajta, hogy kapkodva írták. Harry hangosan felolvasta:

Harry,

Azonnal indulok északra. A dolog a sebhelyeddel nem az első nyugtalanító hír, amit mostanában kapok. Ha a heg újra megfájdul, vagy ha Lucynak újra látomásai lesznek, rögtön szóljatok Dumbledore-nak. Úgy hallom, mozgósította Rémszemet - ezek szerint az ő figyelmét sem kerülték el a jelek.

Hamarosan újra írok. Üdvözlöm Ront és Hermionét. Harry, Lucy, tartsátok nyitva a szemeteket!
Sirius

Harry felpillantott barátaira, akik döbbenten meredtek rá. Lucy úgy érezte, mintha a gyomra kővé változott volna.

- Elindul észak felé? - suttogta Hermione. - Visszajön?

- Milyen jelek nem kerülték el Dumbledore figyelmét? - értetlenkedett Ron. - Harry… Mit művelsz?

Harry ugyanis püfölni kezdte öklével a saját homlokát, riadt menekülésre késztetve Hedviget.

- Miért kellett megírnom neki!? - fakadt ki keserűen.

- Miről beszélsz? - kérdezte megütközve Ron.

- Most az hiszi, vissza kell jönnie! - Harry most az asztalt kezdte el csapkodni, úgyhogy Hedvig méltatlankodó huhogás közepette továbbköltözött Ron székének támlájára. - Visszajön, mert azt hiszi, baj van! Neked pedig semmit nem tudok adni - vetette oda Hedvignek, aki várakozóan csattogtatta a csőrét. - Ha enni akarsz, fel kell repülnöd a bagolyházba.

Ezzel sikerült vérig sértenie Hedviget; a bagoly felröppent, szárnyával megsuhintotta Harry fejét, és távozott a nyitott ablakon át.

- Figyelj… - kezdte csitító hangon Hermione.

- Megyek lefeküdni - vágott a szavába Harry. - Reggel találkozunk.

Azzal felcsörtetett a hálóterembe. Ron és Hermione döbbenten bámultak utána, aztán egyszerre Lucy felé fordultak; tekintetük elárulta, hogy arra várnak, mikor fog Lucy is kiborulni. A lány azonban csak meredt maga elé és semmi sem volt benne, csak a tiszta félelem.

Ha Sirius visszajön, és elfogják, az csakis az ő hibájuk lesz. De hát mit tehettek volna? Ugyanazt álmodták, Lucy érezte Harry fájdalmát… Ez nem volt normális, ezt mindketten tudták. Szükségük volt Siriusra, de ha a keresztapjukat elfogják, mert segíteni akar nekik… Lucy arra számított, hogy Sirius levelétől meg fog nyugodni, de csalódnia kellett: most jobban félt, mint korábban bármikor.

- Lucy… - kezdte lassan Hermione.

- Nem fogok kiabálni - mondta gyorsan Lucy, majd felállt. - Jó éjszakát… majd találkozunk holnap.

Azzal Hermionét meg sem várva felrohant a hálóterembe. Gyorsan belebújt a hálóruhájába, majd a fejére húzta a takarót és megpróbált elaludni. Azonban tudta, hogy még jó sokáig nem jön álom a szemére.

Draco még sosem érezte magát ennyire megszégyenítve. Mordon egy komplett őrült volt - ezt eddig is tudta, de testközelből megtapasztalni egészen más volt, mint hallani róla. Kezdte megérteni, miért forral ellene bosszút az apja majdnem teljes ismerettségi köre.

A fiú úgy érezte, hogy a sárba tiporták. Ő szokott másokat kigúnyolni, ahogy azt tette Weasley-vel is. Ki a fene gondolta volna, hogy Mordon így közbe fog lépni? Végül is, Dumbledore barátja, ő meg a pártfogója az olyan sárvérűeknek és vérárulóknak, mint Granger és Weasleyék. Azonban ez még nem ok arra, hogy egy nyamvadt vadászgörénnyé változtassák! Ráadásul Mordon ellen még Piton se tud semmit se tenni - ez egyértelműen kiderült.

Nincs más hátra, más módszert kell kitalálnia, hogy folytathassa eddigi tevékenységét. Elvégre a Mardekár ház tagja volt… nekik pedig lételemük a ravaszság.