Chapter 55
Beauxbatons és Durmstrang
Másnap reggel Lucy és Hermione csendben öltözködtek. Lucy csak nagyon sokára aludt el és az éjszakája is nyugtalan volt: álmában azt látta, ahogy Sirius megkapja a dementorcsókot és csak egy tudattalan, üres test marad belőle. Korán ébredt fel és akkor sem tudott visszaaludni, így csak bámulta a plafont. Emiatt, mikor a két lány lement a klubhelyiségbe, ahol találkoztak Ronnal, a fiú egyből megjegyezte, hogy karikás a szeme.
Harry már korábban elment, mivel Ron csak az üres ágyát találta. De hogy hova, arról csak a reggelinél kaptak információt, mikor a fiú végre megjelent. Mint kiderült, a bagolyházban volt, hogy azonnal küldjön egy levelet Siriusnak - amiben leírta, hogy csak képzelte a fájdalmat és kérte, hogy ne jöjjön vissza.
- Hazudtál neki, Harry! - jelentette ki szigorúan Hermione. - Nem igaz, hogy csak képzelted azt a fájdalmat, és ezt te is tudod.
- Ha hazudtam, akkor hazudtam…! - felelte ingerülten Harry. - Sokkal nagyobb baj lenne, ha visszakerülne miattam Azkabanba.
- Hagyd békén! - szólt élesen Ron, mikor Hermione válaszra nyitotta volna a száját - és a lány most az egyszer engedelmeskedett.
Harry ezután Lucyra nézett. Lucy csak sóhajtott, majd csöndesen így szólt.
- Nem örülök neki, hogy hazudtál, de megértem, miért tetted - mondta. - Azt is leírtad, hogy a látomásom csak álom volt?
- I…Igen - felelte Harry.
- Nem baj - turkálta az ételét Lucy. - Inkább higgye azt, hogy nem történt semmi, mint hogy visszakerüljön Azkabanba.
A következő néhány hétben Lucy minden erejével azon dolgozott, hogy ne kelljen folyton Siriusra gondolnia. Persze minden reggel remélte, hogy Hedvig végre megérkezik a válasszal, és esténként, elalvás előtt óhatatlanul megkísértették rémlátomásai a dementorok gyűrűjében vergődő Siriusról, de annyit sikerült elérnie, hogy legalább a nappalai nem aggódással teltek. Elfoglaltságban ugyanis nem szenvedett hiányt. Az órákon egyre nehezebb anyagrészeket vettek, s ez különösképpen igaz volt a sötét varázslatok kivédése tantárgyra.
A csoport nagy meglepetésére Mordon professzor bejelentette: sorban minden tanulóra kimondja az Imperius-átkot, hogy érezzék a hatását, és kipróbálhassák, le tudják-e gyűrni.
- De hát… a tanár úr maga mondta, hogy ezt tiltja a törvény - vetette ellen bátortalanul Hermione, miután Mordon egy pálcasuhintással a falhoz söpörte a padokat, kiürítve a terem közepét. - Azt mondta, aki emberre szórja ezt az átkot, azt…
- Dumbledore szerint fontos megtapasztalnotok, milyen érzés - felelte Mordon, Hermionéra szegezve vesébe látó tekintetét. - Ha Granger kisasszony akkor óhajtja elkezdeni a gyakorlást, mikor már az élete lesz a tét - nekem úgy is jó. Kimehet. Senki nem tartóztatja.
Mordon göcsörtös ujjával az ajtóra mutatott. Hermione fülig elvörösödött, és valami olyasmit motyogott, hogy nem úgy gondolta, és ha lehet, inkább maradna. Harry, Lucy és Ron összevigyorogtak. Jól tudták, hogy Hermione inkább enne bubógumógennyet, semmint hogy kihagyjon egy ilyen fontos gyakorlatot.
Mordon egyenként magához intette a tanulókat, és kimondta rájuk az Imperius-átkot. Lucy döbbenten figyelte társait, akik a legelképesztőbb dolgokat művelték az átok hatása alatt. Dean Thomas háromszor körbeugrálta a termet, s közben az angol himnuszt énekelte, Lavender Brown lelkesen utánzott egy mókust, Neville pedig olyan tornagyakorlatokat mutatott be, amiket saját elhatározásából biztosan nem tudott volna végrehajtani. Szemlátomást egyikük sem tudott védekezni az átokkal szemben, s csak akkor tértek magukhoz, mikor Mordon leeresztette pálcáját.
- Potter - recsegte az auror, miközben Harryre nézett. - Te jössz.
Harry engedelmesen beállt a terem közepére. Mordon rászegezte a pálcáját, és így szólt:
- Imperio.
Lucy eddig vissza tudta fogni magát, de látva, hogy Harry arca ellazul, hogy a tekintete üressé válik, erős késztetést érzett, hogy lefegyverezze Mordont. Tudta, hogy csak gyakorlat, de ettől még nem aggódott kevésbé.
- Ugorj fel az asztalra - recsegte Mordon Harrynek. - Ugorj fel az asztalra.
Harry behajlította a térdét, felkészülve az ugrásra. Mordon egyre a parancsot ismételgette, de Harry láthatóan nem akarta teljesíteni azt. Végül Mordon „Ugorj! GYERÜNK!" felkiáltására megmozdult: ugyanakkor a szemén látszódott, hogy semmi kedve ugrani. Az eredmény az lett, hogy nekiesett az asztalnak.
- Ezt már szeretem! - harsogta Mordon, miközben Lucy odarohant testvéréhez és talpra segítette. - Példát vehettek Potterről… Ő védekezett! Harcolt az átok ellen, és kis híján legyőzte! Próbáld meg újra, Potter, ti meg jól figyeljetek - a szemét nézzétek, az mindent elárul. Nagyon szép volt, Potter, nagyon szép! Téged nem fognak egykönnyen a hatalmuk alá hajtani!
Mordon egészen addig kínozta Harryt, amíg negyedik próbálkozásra teljesen le nem győzte a bűbájt. Lucy már annyira ökölbe szorította a kezét, hogy teljesen elfehéredtek az ujjai. Mordon ekkor végre elengedte Harryt és mágikus tekintete megállapodott Lucyn.
- Rendben, Potter kisasszony - szólt. - Most önön a sor.
Lucy dacosan ment ki a tanár elé. Elhatározta, hogy mindenképp elsőre legyőzi az Imperius-bűbájt, hogy Harrynek ne kelljen annyiszor végignéznie a kiszolgáltatott helyzetét, mint neki. Mordon rászegezte a pálcáját, majd kimondta a varázsigét:
- Imperio.
Csodálatos érzés volt. Lucyt egy csapásra derűs elégedettség töltötte el; eltűnt a lelkéből minden kínzó aggály és vágy. Úgy érezte, mintha lebegne - izmai elernyedtek, s már csak halvány sejtésként érzékelte, hogy mindenki, köztük Harry, őt nézi.
S ekkor meghallotta Mordon hangját, mely mintha egy távoli szobában csendült volna fel, valahol kiürült elméje mélyén: Csinálj cigánykereket… csinálj cigánykereket…
Lucy elkezdte felemelni a két kezét, de ekkor felébredt benne az akaratereje és kezdeti elhatározása.
- Csinálj cigánykereket…
- Nem - mondta Lucy magában.
- Csinálj cigánykereket…
- Nem, nem csinálom, semmi kedvem hozzá - felelte határozottan Lucy a fejében. - Nem akarok…
- CSINÁLD!
- NEM! - kiáltotta Lucy, és ekkor érezte, hogy visszasereglenek a fejébe a gondolatok, kiszorítva a kongó ürességet. Pontosan tudta, hogy ott állt a terem közepén, félig felemelt kézzel, miközben Mordon jóízűen nevetett.
- Ez aztán nem semmi! - nevetett. - Fantasztikus, Potter kisasszony, valóban fantasztikus! A maga sziklaszilárd akaratereje igazán példanélküli! Még senkivel sem találkoztam, aki elsőre le tudta volna győzni az Imperiust. Ezért húsz pont jár a Griffendélnek!
Lucy kifújta a bent tartott levegőt, majd társai tapsvihara közepette visszasétált Harry mellé.
- Miért csinálja ezt? - dörmögte Harry, mikor az óra után kifelé botorkált a teremből. Még mindig sajgott a térde. - Úgy beszél, mintha bármelyik pillanatban ránk támadhatna valaki.
- Igen - bólogatott Ron, akinek csak az egyik lába akart folyton összecsuklani. Ő nehezebben boldogult az átokkal, mint Harry, bár Mordon azzal biztatta, hogy estére már semmit sem fog érezni. - Ez már több mint üldözési mánia…
- Gondoljatok bele - szólt Lucy -, hogy miken ment keresztül a pályája alatt. Annyi szörnyű dolgot látott, hogy ne csodálkozzatok, amiért az agyára ment a munkája.
- Hát persze, Ms „Sziklaszilárd Akarat" - mondta Ron, de a szeme körüli ráncokból ki lehetett találni, hogy csak viccel.
Ron hátrasandított, s mikor megbizonyosodott róla, hogy Mordon hallótávolságon kívül van, majd suttogva folytatta:
- Nem csodálom, hogy a minisztérium nyugdíjba küldte. Nem hallottátok, mikor elmesélte Seamusnek, mit csinált azzal a boszorkánnyal, aki egyszer tréfából ráhuhogott április elsején? És az a sok könyv, amit felsorolt… Mikor lenne időnk elolvasni őket?
A negyedikesek év eleje óta tapasztalták, hogy tanáraik sokkal több tanulnivalót adnak fel nekik, mint előző tanévben. Egy alkalommal, mikor a griffendéles csoport hőbörögni kezdett a rengeteg átváltoztatástanlecke miatt, McGalagony professzor meg is indokolta a dolgot.
- Vegyék tudomásul, hogy most kezdik tanulmányaik legfontosabb szakaszát! - jelentette ki, szúrós pillantásokkal adva nyomatékot szavainak. - Közelednek a Rendes Bűbájos Fokozat vizsgáik…
- De hiszen az RBF-eket csak ötödévben tesszük le! - méltatlankodott Dean Thomas.
- Az lehet, Thomas, de higgye el nekem, hogy meg fogják bánni, ha nem kezdik el a felkészülést! Továbbra is Granger és Potter kisasszonyok az egyetlenek a csoportban, aki a sündisznót tisztességes tűpárnává tudják változtatni! Hadd emlékeztessem rá, Thomas, hogy a maga tűpárnája még mindig reszketni kezd félelmében, ha valaki tűvel közeledik hozzá!
Hermione elpirult a büszkeségtől, de igyekezett nem túl önelégült arcot vágni.
Lucy alig tudta visszafojtani a nevetését, mikor Harry és Ron elmesélte neki, hogy Trelawney professzor mindkettejüknek jelest adott a házi feladatukra. Azonban annál kevésbé örültek, mikor Trelawney kitalálta, hogy készítsenek horoszkópot a következő utáni hónapra is. Mindketten úgy érezték, hogy végképp kifogytak a katasztrófaötletekből.
De a többi tanár sem tétlenkedett… Binns professzornak, a mágiatörténetet tanító kísértetnek az volt a mániája, hogy minden héten házi dolgozatot íratott a 18. századi koboldfelkelésekről. Piton professzor rájuk parancsolt, hogy végezzenek kutatásokat az ellenmérgekről. A feladatot mindenki komolyan vette, Piton ugyanis célzott rá, hogy karácsony előtt szúrópróbaszerűen megmérgezi majd a csoport egy-egy tagját. Flitwick professzor három könyvet adott fel nekik, előzetes felkészülés gyanánt arra az órára, mikor a begyűjtőbűbájjal foglalkoznak majd. Még legelnézőbb tanáruk, Hagrid sem kímélte meg őket a plusz faladatoktól. A durrfarkú szurcsókok látványos növekedésnek indultak, annak dacára, hogy továbbra sem derült ki, mivel, táplálkoznak. Hagridot ez roppantul fellelkesítette, s azzal az ötlettel állt elő, hogy a csoport tagjai estéről estére felváltva látogassanak el a kunyhójába, és vezessenek naplót a szurcsókok fejlődéséről. A feladatot ráadásul olyan arccal hirdette ki, amilyet a Mikulás vághat, mikor egy különösen nagy ajándékot húz elő a puttonyából.
- Nekem tökéletesen elég, hogy ezeket a rusnya dögöket az órán babusgatjuk - jelentette ki pimaszul Malfoy. - Eszem ágában sincs még esténként is bámulni őket!
Hagrid arca elkomorodott.
- Azt csinálod, amit mondok neked! - förmedt rá Malfoyra -, különben kipróbálom rajtad Mordon professzor módszerét… Úgy hallottam, csinos kis görény voltál, Malfoy.
A griffendélesek a hasukat fogták a nevetéstől. Malfoy elvörösödött a dühtől, de az incidens említése is elég volt hozzá, hogy ne merjen tovább feleselni. Harry, Lucy, Ron és Hermione az óra után rózsás hangulatban tértek vissza a kastélyba. Örültek, hogy Malfoy megkapta a magáét Hagridtól, már csak azért is, mert az előző tanévben a vadőr kis híján elvesztette az állását Malfoy álnok mesterkedése miatt.
A bejárati csarnokba érve a négyes diákok tömegébe ütközött. Mint kiderült, a csődület egy tábla miatt támadt, amit a márványlépcső tövében állítottak fel. Ron, aki a legmagasabb volt négyük közül, lábujjhegyre állt, és az előttük állók feje fölött átkukucskálva felolvasta a táblára írt hirdetményt:
TRIMÁGUS TUSA
A Beauxbatons és a Durmstrang delegációi október 30-án, pénteken 18 órakor érkeznek meg iskolánkba. A fenti napon a tanítás fél órával korábban ér véget. A tanulók visszaviszik felszerelésüket a hálótermekbe, majd felsorakoznak a kastély előtt, s ott, fogadják a vendégeket az érkezésük tiszteletére rendezett ünnepi vacsora előtt.
- Szuper! - örvendezett Lucy. - Pénteken bájitaltan az utolsó óránk! Pitonnak nem lesz ideje megmérgezni minket!
- Addig már csak egy hét van! - kiáltott fel csillogó szemmel a hugrabugos Ernie Macmillan. - Cedric tudja már? Megyek, elmondom neki a nagy újságot…
Ron értetlenül nézett a távozó Ernie után.
- Miféle Cedric?
- Diggory - világosította fel Harry. - Biztos ő is benevez a tusára.
- Még csak az kéne, hogy az a bájgúnár legyen a Roxfort bajnoka! - szólt fintorogva Ron, miután a tömegen átfurakodva végre elérték a lépcsőt.
- Diggory egyáltalán nem bájgúnár - méltatlankodott Hermione. - Csak azért utálod, mert a csapata legyőzte a Griffendélt. Úgy tudom, nagyon jó tanuló - egyébként pedig prefektus.
Hangsúlya elárulta, hogy ezt perdöntő érvnek tartja. Ron azonban készen állt a válasszal.
- Azért vagy úgy oda érte, mert jóképű - jelentette ki fitymálóan.
- Nem szokásom a külsejük alapján megítélni az embereket! - csattant fel sértődötten Hermione.
Ron erre csak köhögött egyet, de az furcsamód úgy hangzott, mintha azt mondta volna: „Lockhart". Lucy erre kuncogott, mire Hermione sértődötten otthagyta őket.
A bejárati csarnokban elhelyezett hirdetmény feltűnően nagy hatást gyakorolt a kastély lakóira. A következő héten Lucy jószerével semmi másról nem hallotta beszélni társait, csak a Trimágus Tusáról. Futótűzként terjedtek a diákok között a pletykák és találgatások az olyan kardinális kérdésekről, mint: kik jelölik magukat a Roxfort bajnokának; milyen feladatokat kapnak a bajnokok; és miben különböznek a beauxbatons-os és durmstrangos diákok a roxfortosoktól.
Az általános izgalom mellett még egy dolog jelezte a nagy nap közeledtét: a kastélyban kitört a takarítási láz. Számos portréról eltávolították a lerakódott piszokréteget - nem kis bosszúságot okozva az ábrázolt személyeknek, akik a kezelés után mogorván gubbasztottak keretükben, és sziszegve tapogatták rózsaszínűre sikált arcukat. A fényesre suvickolt lovagi páncélok eztán nyikorgás nélkül lengették karjukat, és Argus Frics, a gondnok úgy leteremtette azokat, akik elfelejtették használni a lábtörlőt, hogy az elsős lányok több ízben sírógörcsöt kaptak.
A tanárok is feltűnően ingerlékenyek voltak.
- Longbottom, ha egy mód van rá, ne hangoztassa a Durmstrang delegációja előtt, hogy még a legegyszerűbb transzformációs bűbájt se tudja végrehajtani!
Ez a kirohanás McGalagony szájából hangzott el egy különösen nehéz óra végén; miután Neville véletlenül átültette a saját fülét egy kaktuszra.
Az október harmincadikára virradó éjszakán a nagyterem is ünnepi díszbe öltözött - amint azt a reggelihez érkező diákok megállapíthatták. A helyiség falain öt hatalmas selyemzászló függött - egy piros, közepén a Griffendél címerállatával, az oroszlánnal, egy kék a Hollóhát bronzvörös sasával, egy sárga a Hugrabugot jelképező fekete borzzal és egy zöld, amire a Mardekár ezüst kígyóját hímezték. Az ötödik, egyben legnagyobb zászlót, mely a tanári asztal mögötti falon lógott, a Roxfort címere díszítette: egy nagy R betű az oroszlán, a sas, a borz és a kígyó gyűrűjében.
Harry, Lucy, Ron és Hermione a nagyterembe lépve rögtön megpillantották Fredet és George-ot, akik már az asztalnál ültek - ezúttal is félrevonultan, halk beszélgetésbe merülve. Mikor a négyes odaért hozzájuk, éppen George beszélt.
- Persze, tök ciki - mondta kedveszegetten. - De ha nem hajlandó beszélni velünk, muszáj lesz levélben megírnunk neki. Majd a kezébe nyomjuk - nem bujkálhat előlünk a végtelenségig.
- Ki bujkál előletek? - kérdezte Ron, miközben leült az ikrek mellé.
- Te például bujkálhatnál… - felelte mogorván Fred. - Nagy szívességet tennél vele.
- És mi a ciki? - faggatózott tovább Ron.
- Hogy az öcsénk mindenbe beleüti az orrát - vetette oda George.
- Van már valami ötletetek a Trimágus Tusával kapcsolatban? - érdeklődött Lucy. - Kitaláltátok, hogyan nevezhetnétek be?
George csüggedten rázta a fejét.
- Megkérdeztem McGalagonytól, hogyan választják ki a bajnokokat, de nem árulta el. Azt felelte, kíváncsiskodás helyett inkább változtassam vasalóvá a mosómedvémet.
- Vajon milyen próbák lesznek a tusán? - morfondírozott Ron. - Szerintem nekünk is lenne esélyünk, Harry, hisz annyi veszélyes dolgot csináltunk már…
- De nem zsűri előtt - vetette ellen Fred. - McGalagony azt mondta, a bajnokokat aszerint pontozzák, milyen szépen oldják meg a feladatot.
- Kikből áll a zsűri? - kérdezte Harry.
- A részt vevő iskolák igazgatói mindig benne vannak - felelte jól értesülten Hermione. - Az 1792-es tusán például mindhárman meg is sérültek, mert rájuk támadt a sárkánygyík, amit a bajnokoknak foglyul kellett volna ejteniük.
A négy fiú és Lucy döbbenten meredtek rá - Hermionét pedig szokás szerint felbosszantotta a tény, hogy rajta kívül senki nem olvasta a vonatkozó szakirodalmat.
- Ez mind benne van A Roxfort történetében! Habár igaz, hogy az a könyv nem valami megbízható forrás. Jobban illene hozzá A Roxfort cenzúrázott története cím, vagy lehetne, mondjuk Erősen elfogult és a kínosabb részleteket mellőző beszámoló a Roxfort történetéről.
- Miről beszélsz? - értetlenkedett Ron.
Lucy sejtette, mi következik, és nem is tévedett.
- A házimanókról! - felelte emelt hangon Hermione. - Több mint ezer oldalas az a könyv, de egyetlen sort sem ír arról, hogy mi itt mindannyian bűnrészesek vagyunk száz rabszolga kizsákmányolásában!
Harry megcsóválta a fejét, és szedett magának egy kis rántottát. Ron és ő egy percig sem titkolták, hogy hidegen hagyja őket a házimanók felszabadításának ügye, Hermione harci kedve mégsem hagyott alább. Lucy leginkább csak úgy csinált, mint aki segít, hogy Hermione ne piszkálja őt annyira.
Mindhárman vásároltak egy-egy MAJOM - jelvényt, de csak azért, hogy a lány végre békén hagyja őket. Hermione azonban ettől csak vérszemet kapott; egyrészt követelte, hogy viseljék a jelvényt, másrészt elvárta volna, hogy a többieket is próbálják rávenni erre. Ő maga esténként körbejárt a Griffendél klubhelyiségében, propagandaszónoklatokat tartott az embereknek, és az orruk alá dugta a gyűjtőperselyt.
- Tisztában vagytok vele, hogy kik húzzák át az ágyaitokat, gyújtják meg a tüzet, takarítják a tantermeket és főzik az ebédet? Rabszolgasorban senyvedő varázslények!
Néhányan, például Neville, adakoztak, hogy megszabaduljanak a lánytól. Olyanok is voltak, akik többé-kevésbé egyetértettek Hermionéval, de nem volt kedvük aktívan részt venni a kampányban. A legtöbben viccnek tartották az egészet.
Ron most az őszi napfényben fürdő mágikus mennyezetre emelte tekintetét, Fred pedig élénken érdeklődni kezdett egy darab sült szalonna iránt (az ikrek nem voltak hajlandók MAJOM-jelvényt vásárolni). George viszont odahajolt Hermionéhoz.
- Figyelj, Hermione, voltál te már lent a konyhában?
- Természetesen nem - felelte tartózkodóan a lány. - Tudtommal diákoknak nem szabad…
- Hát mi voltunk - vágott a szavába George, Fredre és önmagára mutatva.
- Egy csomószor voltunk, kaját szerezni. Láttuk a manókat, és képzeld! Jól érzik magukat! Úgy gondolják, hogy nekik van a legjobb munkájuk a világon.
- Azért, mert így megy ez évszázadok óta! - vágott vissza szenvedélyesen Hermione. - Mert kimosták az agyukat!
Nem folytathatta tovább, mert ekkor hangos szárnysuhogás közepette megérkeztek a baglyok a napi postával. Lucy a magasba pillantott és azonnal meglátta Hedviget. Ron és Hermione aggódó arccal néztek a közeledő madárra, Lucy és Harry azonban feszült izgalommal figyelték, ahogy Hedvig leereszkedett Harry vállára, behúzta szárnyát, és fáradtan előre nyújtotta egyik lábát.
Harry magához vette Sirius válaszát, és felajánlotta Hedvignek sült szalonnája maradékát, amit a bagoly hálásan el is fogadott. Harry egy oldalpillantással meggyőződött róla, hogy Fred és George újra elmerültek stratégiai tárgyalásukban, majd suttogva felolvasta a levelet Lucynak, Ronnak és Hermionénak.
Ügyes próbálkozás volt, Harry!
Visszatértem az országba, de gondosan elrejtőztem. Szeretném, ha folyamatosan tájékoztatnál mindenről, ami a Roxfortban történik. Ne Hedviget küldd, váltott baglyokat használj! Miattam ne aggódj, inkább magadra vigyázz! Ne felejtsd el, amit a sebhelyeddel kapcsolatban kértem!
Lucy!
Nem tudom, miért érzed Harry fájdalmát, de egy dolgot tudok: ez valóban nem normális. Ha legközelebb ilyet tapasztalsz, rögtön szólj Dumbledore-nak, ahogy kértem. Időnként te küldd a leveleket, Árész jobban bele tud olvadni a többi bagoly közé és így kevésbé tudják lekövetni a levelezéseteket.
Vigyázz magadra, Hercegnő!
Sirius
- Miért kell váltott baglyokat használnotok? - kérdezte fojtott hangon Ron.
- Hedvig túl szembeszökő jelenség - felelte Harry helyett Hermione. - Feltűnő lenne, ha egy hóbagoly újra meg újra megjelenne Sirius rejtekhelyénél. Ha jól tudom, ez a faj nem őshonos nálunk.
Harry összecsavarta a levelet, és talárja zsebébe süllyesztette.
- Legközelebb te írsz Siriusnak - mondta Lucynak. A lány meg sem bírt szólalni, így csak bólintott. Nem tudta eldönteni, hogy örüljön-e vagy búsuljon az új hírek miatt. Azt mindenképp jó volt tudni, hogy Siriusnak sikerült biztonságban visszatérnie az országba, s az is örömmel töltötte el, hogy közel tudja magához keresztapját, s ezentúl nem kell olyan sokáig várnia a válaszaira.
- Köszönöm, Hedvig - szólt Harry, és megsimogatta a baglyot. Az álmosan huhogott, s miután belekortyolt gazdája narancslevébe, szárnyra kapott - nyilván a bagolyház felé, hogy végre kialudja magát.
A nap az izgatott várakozás jegyében telt. Komoly tanulásról szó sem lehetett, hisz mindenkinek a beauxbatons-osok és a durmstrangosok érkezése járt a fejében. Aznap még a bájitaltanóra is elviselhetőbbnek tűnt - bizonyára azért is, mert fél órával rövidebb volt. A korai kicsöngetés után Harry, Lucy, Ron és Hermione egyenesen a Griffendél-toronyba siettek. Letették könyveiket, köpenyt kanyarítottak a vállukra, és már indultak is vissza a bejárati csarnokba.
Odalent a diákok házanként felsorakoztak vezető tanáraik irányításával.
- Weasley, igazítsa meg a süvegét! - pirított rá McGalagony Ronra. - Patil kisasszony, vegye ki azt a nevetséges kacatot a hajából!
Parvati kelletlenül bár, de eltüntette copfja végéről a nagy, csicsás lepkedíszt.
- Jöjjenek utánam! - adta ki a parancsot McGalagony. - Évfolyamok szerint, sorrendben… Ne lökdösődjenek…!
A csapat levonult a bejárati lépcsőn, és felsorakozott a kastély előtt. Hűvös, tiszta este volt. Lassan besötétedett, s a Tiltott Rengeteg fái fölött már feltűnt a sápadt, áttetszőnek tűnő hold. Lucy, aki Harry és Ron között állt a negyedik sorban, hátulról is jól látta, hogy a kis Dennis Creevey szó szerint remeg az izgalomtól.
Ron az órájára nézett, majd fürkészni kezdte a kapuhoz vezető utat.
- Mindjárt hat óra - mondta. - Szerintetek mivel jönnek? Vonattal?
- Kétlem - felelte Hermione.
- Hát akkor? - kérdezte Harry, s a csillagok pöttyözte ég felé pillantott. - Seprűn?
- Nem hiszem - rázta a fejét Lucy. - Ahhoz túl messziről jönnek…
- Zsupszkulccsal? - találgatott tovább Ron. - De az is lehet, hogy hoppanálnak… talán ott, ahonnan ők jönnek, tizenhét év alattiaknak is szabad.
- Hányszor mondjam még el - korholta Hermione -, hogy a Roxfort területén nem lehet hoppanálni?
Izgatottan pásztázták tekintetükkel a homályba burkolózó kastélyparkot, de mozgásnak nyomát se látták. Minden csendes és nyugodt volt. Lucy lassan átfázott. Nem bánta volna, ha a vendégek végre megérkeznek… Talán valami látványos belépőre készülnek? - gondolta, és eszébe jutott, mit mondott Mr Weasley a Világkupadöntő előtt a sátortáborban: „Mi, varázslók nem bírjuk megállni, hogy ne vágjunk fel egymás előtt…"
- Lám csak! - kiáltott fel ekkor Dumbledore, aki a leghátsó sorban állt, a többi tanár között. - Ha jól látom, közeledik a Beauxbatons delegációja!
- Hol? - hallatszott innen is, onnan is a kérdés, s a diákok ahányan voltak, annyi felé tekingettek.
- Ott! - rikkantotta egy hatodéves fiú, a Tiltott Rengeteg felé mutatva.
A mélykék égen valóban közeledett valami - méghozzá nem is lassan. Egyelőre csak annyit lehetett megállapítani róla, hogy nagy - nemhogy egy, de száz seprűnél is nagyobb.
- Ez egy sárkány! - sikoltott fel egy elsőéves lány.
- Dehogy sárkány! - intette le Dennis Creevey. - Egy repülő ház!
Dennis közel járt az igazsághoz… Mikor a kastélyablakok fénye rávetült a Tiltott Rengeteg fái fölött elhúzó irdatlan, fekete tömegre, egyszerre tisztán látszott, hogy az nem más, mint egy ház nagyságú, halványkék lovas kocsi. Az égi tüneményt tucatnyi, elefánt méretű, aranysárga szárnyas ló húzta.
A kocsi egyre lejjebb ereszkedett, de még mindig szélsebesen repült. Az első három sorban álló diákok ösztönösen hátrálni kezdtek. Aztán a lovak nagytányér méretű patái ágyúsortűznek is beillő dobogással talajt fogtak, s egy másodperccel később földet ért a kocsi négy kereke is. A lovak megrázták hatalmas fejüket; tűzvörösen izzó szemük vadul villogott.
Lucy épp csak egy pillantást vethetett a kocsi ajtaját díszítő címerre (az két keresztbe tett varázspálcát ábrázolt, melyekből három-három csillag tör elő), aztán az ajtó kinyílt.
Világoskék taláros fiú ugrott le a kocsiról. Fürgén lehajolt, motozott egy kicsit a küszöbnél, és lehajtott egy arany lépcsősort. Azután tiszteletteljesen hátrahúzódott. A kocsi belsejéből most egy gyerekszánkó nagyságú, fényesfekete, magas sarkú cipő bukkant elő. Azt egy lábszár és egy test követte, s az egészből összeállt a legtermetesebb nő, akit Lucy valaha látott. A kocsi és a lovak mérete egy csapásra értelmet nyert. Nem egy diákból a döbbenet hangjai szakadtak fel.
Lucy csak egy embert ismert, aki testméreteiben versenyre kelhetett a hölggyel (aki időközben lesétált az aranylépcsőn, s végighordozta tekintetét a roxfortosok bámuló seregén), és az Hagrid volt. Így ránézésre centiméterre egyforma magasak lehettek, Lucynak mégis úgy tűnt - talán mert a vadőrt már sokat látta -, hogy a nő még a természetellenesen túlfejlett Hagridnál is termetesebb. A vendég most elindult a kastély felé, s a bejárati csarnokból kiáradó fényben Lucy az arcát is szemügyre vehette: a nőnek szép, olajbarna bőre volt, nagy, fekete szeme és meglehetősen görbe orra. Haját szoros, fénylő kontyba csavarta a tarkóján. Testét tetőtől talpig fekete szatén fedte; nyakán és vastag ujjain megannyi tündöklő opálkő ékeskedett.
Dumbledore tapsolni kezdett, s a felsorakozott diákok követték példáját. A hölgy most Dumbledore-hoz lépett, és szívélyes mosollyal kinyújtotta a kezét. Dumbledore maga sem volt épp alacsony ember, mégis majdhogynem felemelt fővel kellett kezet csókolnia.
- Kedves Madame Maxime - szólt nyájas mosollyal -, boldog vagyok, hogy a Roxfortban üdvözölhetem.
- Én iss öhrülok, 'ogy itt le'etek - felelte Madame Maxime mély, búgó hangon. - 'Ogy van, kedves Dumblidorh?
- Köszönöm, remekül.
- A diákjáim - szólt Madame Maxime, és hanyag mozdulattal a háta mögé mutatott.
Lucy figyelmét eddig teljesen lekötötte Madame Maxime, így csak most vette észre azt a tucatnyi, tizenhét-tizennyolc éves forma fiút és lányt, akik időközben felsorakoztak Madame Maxime mögött. A diákok valamennyien dideregtek, ami nem is volt csoda, tekintve hogy talárjuk szemlátomást finom selyemből készült, és egyikükön sem volt köpeny. Néhányan közülük sálba, kendőbe burkolták a fejüket. Az arcukból nem sok látszott, hisz Madame Maxime hatalmas árnyékában álltak, Lucynak mégis úgy tűnt, hogy nyugtalanul tekintgetnek a kastélyra.
- Karhkarhóv megérhkezed márh? - kérdezte Madame Maxime.
- Még nem - felelte Dumbledore -, de bármelyik percben itt lehet. Idekint óhajtja megvárni, vagy befárad a kastélyba melegedni?
- Inkább bemenek - felelte Madame Maxime. - De á lóváim…
- A legendás lények gondozása tanárunk boldogan ellátja majd őket - nyugtatta meg Dumbledore. - Hamarosan visszatér, csak előbb kiküszöböl egy apró problémát, ami a… - öhm - jószágai körül adódott.
- A szurkcsókok - súgta oda Harrynek egyszerre Lucy és Ron. Aztán összenéztek, majd a szájukra szorították a kezüket, hogy ne nevessenek fel hangosan.
- A parhipáimmal erkélyesen kell bánni - jegyezte meg Madame Maxime, s arckifejezése elárulta, hogy nemigen bízik az említett tanár képességeiben. - Rhoppant szilaj állatok…
- Biztosíthatom, hogy Hagrid megbirkózik a feladattal - mosolygott Dumbledore.
- Nos, rhendben - szólt kecses főhajtással a hölgy. - Kéhrem, inforhmálja ázt á 'Ágridot, 'ogy a lóvak kizárhólag tisztá whiskyt isznák.
- Informálni fogom - felelte Dumbledore, és viszonozta a főhajtást.
- Indulás. - Madame Maxime parancsolóan intett diákjainak, s a félrehúzódó roxfortosok sorfala között a bejárati lépcső felé indult.
Seamus Finnigan áthajolt Lucyék felé Lavender és Parvati előtt.
- Kíváncsi vagyok, ezek után mekkorák lesznek a durmstrangosok lovai… - szólt rosszmájúan.
- Ha kicsit is nagyobbak lesznek, mint ezek, Hagrid se fog elbírni velük - csóválta a fejét Harry.
- Vajon mi történhetett a szurcsókokkal? - kérdezte Lucy.
- Lehet, hogy megszöktek - vetette fel reménykedve Ron.
- Jaj, ne is mondj ilyet! - szólt borzongva Hermione. - Még csak az kéne, hogy ránk szabaduljanak.
Most már valamennyien dideregtek, s ennélfogva egyre türelmetlenebbül várták a másik delegáció érkezését. A legtöbben az eget kémlelték, feltételezve, hogy a durmstrangosok is ott tűnnek majd fel. Néhány percig csak Madame Maxime lovainak horkantásai törték meg a csendet, azután…
- Ti is halljátok? - kérdezte egyszer csak Ron.
Lucy a fülét hegyezte. Valahonnan a sötétből távoli, furcsa zaj szűrődött feléjük: tompa morajlás és zúgás keveréke, mintha egy óriási porszívó haladt volna egy köves folyómederben…
- A tó! - kiáltott fel Lee Jordan. - Nézzétek a tavat!
A park legmagasabb pontján álltak, így kitűnő rálátásuk nyílt a tükörsima, fekete vízre - pontosabban a vízre, ami egy perccel korábban még tükörsima volt. Valami mozgás támadhatott a tó mélyén; jókora buborékok jelentek meg a felszínen, s egyre nagyobb hullámok mosták a sáros partot. Azután a tó közepe egyszer csak örvényleni kezdett, mintha a fenéken kihúztak volna egy hatalmas dugót…
Az örvény torkából hosszú, fekete tárgy bukkant elő… mintha egy oszlop lett volna… aztán a várakozók megpillantották rajta a kötélzetet. Egy árboc volt az. S ahogy a mélyből lassan, méltóságteljesen kiemelkedő testen végigfolyt a hold fénye, különös, csontvázszerű hatást keltett - mintha egy rég elsüllyedt hajóroncs bukkant volna a felszínre; még a kerek hajóablakok is derengő kísértetszemekre emlékeztettek. Miután a törzs teljesen kiemelkedett, a hajó súlyos loccsanással ráfeküdt a vízre, és lassan elindult a part felé. Alig egy perccel később Lucy már hallotta is a vízbe ereszkedő horgony csobbanását, majd palló csapódott a hullámok mosta parti kövekre.
A hajóból kiszállók alakja tisztán kirajzolódott a kajütablakokon kiszűrődő fényben. Széles, tömbszerű sziluettjük azt a benyomást keltette Lucyban, hogy csupa Crak és Monstro érkezett… Mikor azonban a jövevények közelebb értek a kastélyhoz, és megvilágította őket a bejárati csarnok fáklyáinak fénye, kiderült, hogy robusztus körvonalaikat csimbókos szőrrel borított, ócska bundaköpenyüknek köszönhetik. Egyedül a csapat élén haladó férfi viselt másféle bundát; az fénylő ezüstszürke volt, akárcsak a férfi haja.
- Dumbledore! - köszönt már messziről a szürkebundás. - Hogy van, drága barátom, hogy van?
- Köszönöm, Karkarov professzor - felelte Dumbledore -, kiválóan.
Karkarov telt hangjához kissé behízelgő modor társult. Termete hórihorgas volt és szikár, akárcsak Dumbledore-é, de ősz haját ő rövidre nyírva hordta, s kis kunkorban végződő kecskeszakálla sem tudta elrejteni csapott állát. Mikor odaért Dumbledore-hoz, két kézzel szorította meg kollégája kezét.
- A jó öreg Roxfort… - szólt, és mosolyogva felnézett a kastélyra. Fogai meglehetősen sárgák voltak, s Lucynak feltűnt, hogy csak a szája mosolyog, a szeme nem - az továbbra is hideg marad. - Istenem, mennyire örülök, hogy itt lehetek… Gyere, Viktor, menjünk be a melegre…! - Ugye megengedi, Dumbledore? Viktor egy kicsit megfázott…
Karkarov hívogatóan intett az egyik diáknak. Az kilépett a többiek közül, s mikor elhaladt a roxfortosok mellett, Lucy megpillantotta nagy, hajlott orrát és sűrű, fekete szemöldökét. Nem volt szüksége se Ron bökdösésére, se a fülébe sziszegett szavakra, hogy felismerje ezt az arcot.
- Lucy - ez Krum!
Draco döbbenten bámulta a durmstrangos delegáció elejét. Felismerte Karkarovot - egyszer eljött az apjához még régen és akkor találkoztak -, azonban, mikor megpillantotta Viktor Krumot, akkor esett le az álla.
Tudta, hogy Krum még fiatal, de eszébe sem jutott, hogy még iskolába jár. Te jó ég, ha az apja annak idején a Durmstrangba küldi, akár barátok is lehettek volna… Merthogy ez Potterékkel nemigen jött össze. Ám ami késik, nem múlik, gondolta Draco. Szinte biztos volt benne, hogy a durmstrangosokat a mardekárosok fogják befogadni. Elvégre ők álltak jellemben a legközelebb hozzájuk. Vagyis most megkapta az alkalmat, hogy végre elérje, hogy ne csak ő legyen féltékeny, hanem rá is legyenek féltékenyek.
Nem mintha ezt be akarta volna ismerni mások előtt.