Chapter 56

A Tűz Serlege

- Mondjátok, hogy csak álmodom! - hebegte lenyűgözve Ron, mikor a Durmstrang delegációja nyomában elindultak felfelé a bejárati lépcsőn. - Itt van Krum! Viktor Krum!

- Ne légy már nevetséges, Ron - korholta Hermione. - Krum nem a jóisten, csak egy kviddicsjátékos!

- Csak eeegy kviddicsjátékooos?! - visszhangozta megbotránkozva Ron. - Hermione! Krum a világ egyik legjobb fogója! Álmomban se hittem volna, hogy még iskolába jár!

- Még szerencse, hogy úgy fogalmaztál, hogy „az egyik" - dörmögte Lucy. Szavait csak Harry hallotta, de ő így is elpirult; nyilván kibogozta a rejtett értelmüket.

A bejárati csarnokba érve Lucyék a többiekkel együtt a nagyterem felé vették útjukat. Nem messze tőlük Lee Jordan páros lábbal szökdécselt, hogy legalább Krum tarkóját láthassa, az előtte haladó hatodéves lányok pedig olyan kétségbeesetten kotorásztak a zsebükben, mintha kirabolták volna őket.

- Jaj, istenem, nem igaz, hogy pont most nincs nálam penna…

- Szerintetek ad egy autogramot a süvegemre rúzzsal?

- Libák… - vetette oda megvetően Hermione, mikor elhaladtak a lányok mellett, akik most megálltak a rúzson civakodni.

- Én biztos, hogy megpróbálok autogramot kérni tőle - jelentette ki Ron. - Van nálad egy penna, Harry?

- Nincs - rázta a fejét Harry. - Fent van az összes a táskámban.

- Lucy, nálad?

- Nekem sincs - felelte a lány. - De év közben még lesz alkalmad. Biztosan a tusa végéig maradnak.

Harry, Lucy, Ron és Hermione besétáltak a nagyterembe, és leültek a Griffendél asztalához. Ron a bejárattal szemközti oldalon választott helyet magának, hogy lássa Krumot, aki a többi durmstrangos diákkal együtt még az ajtónál álldogált - szemlátomást nem tudták eldönteni, hova üljenek. A Beauxbatons tanulói már letelepedtek a Hollóhát asztalához, s most savanyú képpel mustrálták a termet és a roxfortosokat. Hárman közülük még mindig nem vették le a kendőt a fejükről.

- Ennyire azért nincs hideg - jegyezte meg bosszúsan Hermione, a kendősök felé pillantva.

- Ide! Ide üljetek! - sziszegte Ron. - Gyertek ide! Hermione, ülj odébb, ülj odébb…

- Mi?

- Mindegy, felejtsd el - felelte lelombozva Ron.

Viktor Krum és durmstrangos társai leültek a Mardekár asztalához. Malfoy, Crak és Monstro önelégült arccal néztek körül, majd Malfoy az asztal fölé hajolt, és megszólította a vele szemben ülő Krumot.

- Ez az, nyalizzál csak neki, Malfoy! - morogta epésen Ron. - Úgyis egy perc alatt átlát rajtad… Naponta száz ilyen hajbókolóval találkozik… Szerintetek hol fognak aludni? Felajánlhatnánk Krumnak egy helyet a szobánkban, Harry… Szívesen átengedem neki az ágyamat, én elvagyok egy kempingágyon is.

Hermione megvetően felhorkant.

- Úgy látom, ők sokkal jobban érzik itt magukat, mint a beauxbatons-osok - jegyezte meg Harry.

A durmstrangos diákok kibújtak nehéz bundáikból, és érdeklődve nézegették az elvarázsolt mennyezetet. Egyikük másikuk álmélkodva forgatta kezében a csupa arany teríték darabjait.

Frics, a gondnok, aki az ünnepi vacsora tiszteletére egy kopott, penészfoltos frakkban jelent meg, további székeket helyezett el a tanári asztal mögött: kettőt-kettőt Dumbledore székétől balra és jobbra.

- Csak két felnőtt vendég érkezett, nem? - fordult Ronhoz Harry. - Miért hozott Frics négy plusz széket? Ki jön még ma este?

Ron azonban, aki a jelek szerint nem tudott betelni Krum látványával, meg se hallotta a kérdést.

- Valószínűleg a minisztériumból is jönnek emberek - felelte Lucy bátyja kérdésére.

Mikor az összes diák beért a nagyterembe, s megtalálta a helyét, a tanárok is bevonultak, és leültek a keresztben álló asztalhoz. A sort Dumbledore professzor, Karkarov professzor és Madame Maxime zárták. Igazgatónőjük láttán a beauxbatons-os diákok nyomban felpattantak. A teremben néhányan nevettek, de a vendégek ügyet sem vetettek rájuk. Nem ültek le addig, amíg Madame Maxime helyet nem foglalt Dumbledore balján. Dumbledore maga állva maradt, jelezve, hogy szólni kíván. Többen pisszegni kezdtek, s a terem elcsendesedett.

- Köszöntök ezen a szép estén minden bentlakót és - különösképpen - minden vendéget - szólt Dumbledore, széles mosolyt villantva a külföldi diákokra. - Nagy örömömre szolgál, hogy a Roxfortban üdvözölhetem a hölgyeket és urakat. Szívből remélem, sőt bízom benne, hogy itttartózkodásuk a kényelem és a kellem jegyében telik majd.

Az egyik beauxbatons-os lány, akinek a feje ki se látszott egy vastag sálból, leplezetlen gúnnyal felnevetett.

- Hazamehetsz, ha nem tetszik! - sziszegte felé Lucy.

- A Tusa hivatalos megnyitására a lakoma végén kerül sor - folytatta Dumbledore. - Addig is egyenek-igyanak, és érezzék otthon magukat!

Azzal leült, és nyomban beszélgetni kezdett Karkarovval.

Az aranyedények a szokásos mágikus módon megteltek. A konyhai manók kétségkívül kitettek magukért: ilyen bő választékot Lucy még sosem látott a nagyterem asztalain. Az ételek között ráadásul nem egy külföldi különlegességnek tűnő fogás is volt.

- Az meg mi? - kérdezte Ron, a véreshurka mellett álló tálra mutatva, amelyben valamiféle kagylós leves gőzölgött.

- Bouillabaisse - felelte Hermione.

- Jobbulást! - szólt Ron.

- Ez egy francia étel neve - magyarázta Hermione. - Ettem ilyet tavaly nyáron, nagyon finom.

- Elhiszem neked… - felelte Ron, és kivett egy darab véres hurkát.

Lucy szedett egy keveset a levesből, majd megkóstolta. Nagyon finomnak találta, így jól megtöltötte vele a tányérját.

A nagyterem ezen az estén egyenesen zsúfoltnak hatott, pedig alig húsz személlyel voltak többen a szokásosnál. Talán azért tűnt úgy, hogy sok vendég van, mert a külföldi diákok színes egyenruhái élesen elütöttek a fekete roxfortos talároktól. A durmstrangosok bundaköpenyük alatt vérvörös talárt viseltek.

Hagrid a mellékajtón átosont be a terembe, vagy húsz perccel a vacsora kezdete után. Leült a tanári asztal végén fenntartott helyére, és vastagon bepólyált kézzel integetett négy jó barátjának.

- Jól vannak a szurcsókok? - szólt oda Harry.

- Csodásan! - felelte lelkesen Hagrid.

- Még szép, hogy jól vannak - jegyezte meg félhangosan Ron. - Végre kiderült, mi a kedvenc csemegéjük: Hagrid keze.

Ekkor egy ismeretlen hang szólalt meg Lucyék háta mögött:

- Bosánát, kéhrtek még á bouillabaisse-ből?

Az a beauxbatons-os lány volt, aki nevetett Dumbledore köszöntője alatt. Végre levette sálját, s az alól derekáig leomló, ezüstösszőke hajzuhatag került elő. Emellett nagy, mélykék szeme volt, s csillogóan fehér, szabályos fogsora.

Ron arca egy szempillantás alatt olyan színű lett, mint a durmstrangosok talárja. Rábámult a lányra, és válaszra nyitotta száját, de csupán egy elhaló nyögést tudott kipréselni.

- Vidd el nyugodtan - szólt Harry, a lány felé tolva a tálat.

- Nem kéhrtek tobet?

- Nem - nyögte ki Ron. - De nagyon finom volt.

A lány óvatosan felemelte a levesestálat, és a Hollóhát asztalához sétált vele. Ron úgy nézett utána, mintha soha életében nem látott volna még nőnemű embert. Lucy elnevette magát, s a hangtól Ron végre magához tért.

- Ez egy véla! - szólt rekedten.

- Véla a füled! - mordult rá bosszúsan Hermione. - Egyedül te bámultál úgy rá, mint egy féleszű.

Ebben nem volt teljesen igaza. Ahogy a lány átvágott a termen, jó néhány fiú utána fordult. Némelyikük még a száját is eltátotta.

- Kizárt dolog, hogy ez a lány egyszerű diák! - erősködött Ron, s oldalra hajolt a székén, hogy jobban lássa a tüneményt. - A Roxfortban nincsenek ilyenek!

- A roxfortos lányoknak se kell szégyenkezniük - vágta rá Harry.

- Ha majd visszadugtátok a szemeteket - szólt epésen Hermione -, megnézhetitek, kik érkeztek.

E szavakkal a tanári asztal felé mutatott. A fennmaradó két plusz szék időközben gazdára talált. Karkarov professzor másik oldalán Ludo Bumfolt ült, Madame Maxink mellett pedig Percy főnöke, Mr Kupor.

- Ők meg hogy kerülnek ide? - csodálkozott Harry.

- Úgy, hogy ők szervezték a Trimágus Tusát - felelte Lucy. - Gondolom, itt akartak lenni, amikor Dumbledore megnyitja a versenyt.

A főétel romjai eltűntek a tálakról, s helyükön megjelentek az édességek, amelyek között ugyancsak volt néhány egzotikus csemege. Ron bizalmatlanul szemügyre vett egy sápatag tejes-rumos zselét, majd az egész tálat kicsit jobbra mozdította, hogy jól látható legyen a Hollóhát asztala felől. A vélaszerű lány azonban szemlátomást már jóllakott, s eszében sem volt elkunyerálni a desszertet.

Miután az aranytálak végleg megszabadultak tartalmuktól, Dumbledore újra felállt. A teremben mindenki fészkelődni kezdett, s a kellemes izgalom Lucyra is átragadt. Néhány széknyire tőle Fred és George előredőltek, és feszült figyelemmel meredtek Dumbledore-ra.

- Elérkezett a nagy pillanat - szólalt meg az igazgató, végigjáratva tekintetét a felé forduló arcokon. - Hamarosan kezdetét veszi a Trimágus Tusa. Mielőtt behozzuk a ládát, röviden elmondanám…

- Mit hoznak be? - mormolta Harry. Lucy a vállát vonogatta.

- …hogy milyen különleges szabályok lépnek érvénybe ebben a tanévben. Mindenekelőtt azonban bemutatom a minisztériumból érkezett vendégeinket: Bartemius Kupor urat, a nemzetközi máguskapcsolatok főosztályának vezetőjét…

Gyér taps hangzott fel.

- …és Ludo Bumfolt urat, a varázsjátékok és mágikus sportok főosztályának vezetőjét.

Bumfoltot a diákok sokkal lelkesebben köszöntötték, mint Kuport - vagy mert híres terelőjátékos volt, vagy pusztán rokonszenvesebb viselkedése miatt. Bumfolt kedélyes integetéssel köszönte meg a tapsot. Bartemius Kupor még csak el se mosolyodott, mikor Dumbledore bemutatta. Lucy jól emlékezett a makulátlan öltönyre, amit Kupor a Világkupadöntőn viselt, s megállapította, hogy az jobban állt a férfinak, mint a varázslóruha. Dumbledore hosszú ősz haja és szakálla mellett Kupor vékony kefebajsza és kínosan egyenes hajválasztéka eléggé oda nem illőnek tűnt.

- Bumfolt és Kupor urak az elmúlt hónapokban nagyon sokat fáradoztak a Trimágus Tusa megszervezésén - folytatta Dumbledore. - Karkarov professzor, Madame Maxime és jómagam mellett ok is részt vállalnak majd a bajnokok teljesítményét elbíráló zsűri munkájából.

A „bajnokok" szó elhangzása egy csapásra felélénkítette a diákok lankadó figyelmét. Ezt bizonyára Dumbledore is észrevette, ugyanis mosolyogva folytatta:

- Akkor hát, Frics úr, kérnénk a ládát.

Frics, aki eddig az egyik sarokban ácsorgott, most előrelépett, és odavitt Dumbledore-hoz egy drágakövekkel kirakott, jókora dobozt, mely fából készült, és szemlátomást nagyon régi darab volt. A tennen izgatott moraj futott végig; Dennis Creevey még a székére is felállt, hogy jobban lássa a dobozt, de mivel olyan pöttöm volt, így is alig magasodott ki a többi diák közül.

- Mr Kupor és Mr Bumfolt már áttanulmányozták az idei bajnokok számára kidolgozott feladatokat - folytatta Dumbledore, miközben Frics letette elé az asztalra a dobozt -, és intézkedtek róla, hogy megtörténjenek a szükséges előkészületek. A tanév során elvégzendő három feladat próbára teszi a bajnokok varázserejét, szellemi képességét, és természetesen az is kiderül majd, meg tudják-e őrizni lélekjelenlétüket veszélyes helyzetekben.

Az utolsó szavak elhangzása után olyan néma csend borult a teremre, mintha a diákok még levegőt venni is elfelejtettek volna.

- Mint tudjátok, a tusán három bajnok mérkőzik meg egymással - folytatta higgadtan Dumbledore -, a három résztvevő iskola képviseletében. Pontozni fogjuk az egyes próbák végrehajtása során nyújtott teljesítményüket, s az a bajnok, aki a legmagasabb összpontszámot éri el. Övé lesz a Trimágus Kupa. Az iskolák bajnokait egy pártatlan döntőbíró, a Tűz Serlege választja ki.

Dumbledore most előhúzta pálcáját, és háromszor rákoppintott vele a fadoboz tetejére. A fedél lassan, nyikorogva felemelkedett. Dumbledore két kézzel belenyúlt a dobozba, és kivett belőle egy durván faragott, öblös fakupát. Az ósdi ivóedény egyetlen figyelemre méltó tulajdonsággal rendelkezett: a pereméig tele volt táncoló kék-fehér lángokkal.

Dumbledore becsukta a dobozt, s óvatosan elhelyezte a serleget a tetején, ahol a terem legtávolabbi sarkából is jól látszott.

- Aki bajnoknak kíván jelentkezni - folytatta -, írja fel olvashatóan a nevét és iskoláját egy pergamendarabra, s azt dobja be a serlegbe. Erre a következő huszonnégy óra áll rendelkezésére. Holnap este, Halloween ünnepén, a serleg kiad nekünk három nevet - azokét, akiket a legméltóbbnak ítélt az egyes iskolák képviseletére. A serleg a lakoma után a bejárati csarnokba kerül, hogy bárki szabadon hozzáférhessen.

- Mivel nem szeretném, ha a kiskorú tanulók kísértésbe esnének, korhatárvonalat fogok húzni a csarnokban felállított serleg körül. A vonal távol tartja mindazokat, akik még nem töltötték be tizenhetedik életévüket.

- Végezetül nyomatékosan kérek minden jelentkezni vágyót, hogy gondosan mérlegelje döntését. Akit a Tűz Serlege bajnoknak választ, annak kötelessége az elejétől a végéig részt venni a tusán. Abban a percben, mikor a jelölt elhelyezi nevét a serlegben, felbonthatatlan, mágikus szerződés lép érvénybe. A megválasztott bajnok már nem gondolhatja meg magát. Ezért fontos, hogy csak azok jelentkezzenek, akik biztosak benne, hogy készen állnak a játékra. Most pedig itt az ideje, hogy nyugovóra térjünk. Jó éjszakát mindenkinek.

- Korhatárvonalat húz! - szólt ravaszul csillogó szemmel Fred, mikor a társaság elindult a bejárati csarnokba nyíló ajtó felé. - Azt ki tudjuk játszani a kor-korrigáló főzettel, nem igaz? Becsempésszük a nevünket, és kész - a serleg nem tudja megállapítani, hány évesek vagyunk!

- És ha így van? Kiskorúaknak nincs esélyük a versenyen - vélekedett Hermione. - Még túl képzetlenek vagyunk. Fogd már fel!

- Csak a saját nevedben beszélj! - torkolta le George. - Lucy, Harry, ti is megpróbáljátok, igaz?

Lucy tudta, hogy Dumbledore nem tréfált, mikor figyelmeztette őket a korhatárra. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha megpróbálná… Tudta, hogy ha betöltötte volna a tizenhetet, mindenképp jelentkezett volna. Azonban ebben a helyzetben még nem érezte magát elég felkészültnek ahhoz, hogy részt vegyen a tusán.

- Hol lehet…? - kérdezte Ron, aki az egész beszélgetésből egy szót se hallott, mivel egyfolytában Krumot kereste a tekintetével. - Dumbledore nem mondta, hol alszanak a durmstrangosok, igaz?

A kérdésre azonban szinte azonnal választ kapott. Most értek oda a mardekárosok asztalához, ahol Karkarov épp felsorakoztatta diákjait.

- Indulunk vissza a hajóra - szólt. - Hogy érzed magad Viktor? Jóllaktál? Hozassak neked egy kis forralt bort a konyháról?

Krum, aki épp belebújt bundájába, a fejét rázta.

- Én kérnék egy kis bort, professzor úr - szólt reménykedve az egyik durmstrangos fiú.

- Nem téged kínáltalak, Poljakov - reccsent rá Karkarov, félretéve atyai modorát. - Nézd meg a talárodat, már megint úgy ettél, mint egy disznó…

Azzal Karkarov sarkon fordult, és diákjai élén elindult az ajtó felé. Harry, Lucy, Ron és Hermione ugyanakkor értek oda, mint ő. Harry és Lucy megálltak, és udvariasan előre engedték Karkarovot.

- Köszönöm - dörmögte szórakozottan Karkarov, futó pillantást vetve a testvérpárra.

Egy lépés után azonban megtorpant, és hátranézett. Úgy meredt Harryre és Lucyra, mintha kísérteteket látna. A durmstrangos diákok követték példáját, és megálltak. Karkarov tekintete lassan felfelé vándorolt Harry arcán, s végül megállapodott a villám alakú sebhelyen. Majd a mellette álló Lucyra nézett és ezután ide-oda kezdte kapkodni a fejét a két arc között. Ekkor már diákjai is kíváncsian nézegetni kezdték a két Pottert, akik a szemük sarkából látták, hogyan ül ki arcukra lassan a felismerés. A pecsétes talárú fiú oldalba bökte a mellette álló lányt, és nyíltan Harry homlokára mutatott.

- Igen, ők Harry és Lucy Potter - recsegte egy hang.

Karkarov professzor megpördült a tengelye körül. Rémszem Mordon állt mögötte, hosszú botjára támaszkodva. Az öreg auror rezzenéstelen, mágikus tekintete szinte átfúrta a Durmstrang igazgatóját.

Lucy tisztán látta, hogy Karkarov elsápad, majd arca megfeszül a félelemmel vegyes dühtől.

- Maga itt!? - sziszegte.

- Igen, én itt - felelte mogorván Mordon. - Ha nincs mit mondania Potternek, menjen tovább, Karkarov. Elállja az utat.

Ez igaz volt; jókora tömeg gyűlt már össze mögöttük, s a távolabb állók a nyakukat nyújtogatva pislogtak az ajtó felé, hogy lássák, ki tartja fel a sort.

Karkarov professzor nem felelt, csak intett diákjainak, és továbbindult. Mordon utána fordult; sebhelyes arcára mély undor ült ki, s addig követte Karkarovot mágikus tekintetével, amíg az el nem tűnt a tölgyfa ajtó szárnyai mögött.

Másnap szombat volt, vagyis a roxfortos diákok akár két órával is tovább alhattak, mint más napokon. Harry, Ron, valamint Lucy és Hermione mégis korán felébredtek, s mint kiderült, ezzel nem voltak egyedül. Ahogy reggelizni indulva leértek a bejárati csarnokba, ott már vagy húsz diák ácsorgott. Némelyikük pirítóst majszolt, s valamennyien a Tűz Serlegét nézegették, mely a csarnok közepén állt, azon a széken, amelyikre máskor a Teszlek Süveget helyezték. A kőpadlón vékony arany vonal húzódott, három méteres sugarú kört vonva a serleg köré.

- Bedobta már valaki a nevét? - fordult Lucy az egyik bámészkodóhoz, egy harmadéves lányhoz.

- Igen, az összes durmstrangos - felelte a lány elpirulva. Szemlátomást zavarba jött, hogy Lucy megszólította. - A roxfortosok közül még senkit nem láttam.

- Szerintem sokan már az este bedobták a nevüket, miután mi lefeküdtünk - vélekedett Harry. - Én legalábbis biztos éjjel jöttem volna le, amikor senki nem látja… Elég kínos, ha a serleg, mondjuk, rögtön visszadobja az ember cetlijét.

Ekkor nevetés csendült a háta mögött. Lucy megfordult; Fred, George és Lee Jordan szaladtak lefelé a lépcsőn, s mindhárman roppant izgatott arcot vágtak.

- Megvolt! - súgta oda diadalmasan Lucyéknak Fred. - Bevettük.

- Mit? - kérdezte Ron.

- Hát a kor-korrigálót, te süket - felelte Fred.

- Egy-egy cseppet fejenként - szólt tenyerét dörzsölgetve George. - Csak pár hónapot kellett öregednünk.

- Ha valamelyikünk győz, elharmadoljuk az ezer galleont - magyarázta lelkes vigyorral Lee Jordan.

- A helyetekben nem lennék olyan biztos a dolgomban - csóválta a fejét Hermione. - Honnan veszitek, hogy Dumbledore nem gondolt erre a trükkre?

Fred, George és Lee válaszra se méltatták.

- Készen álltok? - fordult két barátjához Fred, akinek már a lába is remegett az izgalomitól. - Jól van… én megyek elsőnek…

Lucy dermedten figyelte az akciót. Fred elővett a zsebéből egy pergamencetlit, amin mindössze három szó állt: „Fred Weasley - Roxfort". Azután az aranyló vonalhoz lépett. Úgy állt ott, lábujjhegyen hintázva, mint a gyakorlatára készülő toronyugró. Mikor már az összes tekintet rászegeződött, nagy levegőt vett, és átlépte a vonalat.

Lucy egy szemvillanásnyi ideig azt hitte, sikerült neki - ezzel George is így lehetett, mert diadalmas rikkantással Fred után ugrott -, ekkor azonban éles sercegés hangzott fel, s az ikrek úgy röppentek ki az aranyszegélyű körből, mintha parittyával lőtték volna ki őket. Három méteres repülés után nyekkenve landoltak a csarnok kövén; s hogy a fájdalomhoz szégyen is társuljon, hangos pukkanás hallatszott, és a következő pillanatban már mindkettőjük állán hosszú, fehér szakáll lengedezett.

A csarnok falai beleremegtek a felharsanó nevetésbe. Még Fred és George is hahotára fakadtak, miután feltápászkodtak, és megpillantották egymás szakállát.

- Én figyelmeztettelek - zendült egy derűs, mély hang. Dumbledore professzor lépett ki a nagyteremből. Mosolyogva végigmérte a két áldozatot, és folytatta: - Azt ajánlom, keressétek fel Madam Pomfreyt. Ha jól tudom, már kezelésbe vette Fawcett kisasszonyt a Hollóhátból és a hugrabugos Summers urat. Ők ugyancsak öregítettek magukon egy cseppet, bár el kell ismernem, egyiküknek sincs olyan pompás szakálla, mint nektek.

Fred és George a nevetéstől görnyedező Lee kíséretében elindultak a gyengélkedőre, Harry, Lucy, Ron és Hermione pedig - ugyancsak kacarászva - folytatták útjukat a reggeliasztalok felé.

Az éjszaka folyamán a nagyterem díszei kicserélődtek. Mivel mindenszentek előtti nap, Halloween napja volt, élő denevérek fellege röpködött az elvarázsolt mennyezet alatt, s lépten-nyomon töklámpások pislogtak rá a belépőkre. Harry, Lucy és barátaik odamentek Deanhez és Seamushoz, akik épp a bajnoki szerepre jelentkező, nagykorú roxfortosokról beszélgettek.

- Azt mondják, Warrington már hajnalban felkelt, és bedobta a nevét - mesélte Harrynek és Lucynak Dean. - Tudjátok, az a nagydarab mardekáros, aki úgy néz ki, mint egy álmos lajhár.

Harry, aki ismerte Warringtont a kviddicspályáról, fintorogva megrázta a fejét.

- Az nem lehet, hogy mardekáros bajnokunk legyen!

- A hugrabugosok mind Diggoryról áradoznak - jegyezte meg gúnyosan Seamus. - Ki hitte volna, hogy hajlandó bepiszkítani a bájos pofikáját?

- Halljátok? - kapta fel a fejét Lucy.

A bejárati csarnok felől üdvrivalgás hangjai szűrődtek be a nagyterembe. Mind az öten az ajtó felé fordultak, melyen épp akkor lépett be egy magas, fekete hajú lány, arcán szégyenlős mosollyal. Angelina Johnson volt az, a Griffendél kviddicscsapatának egyik hajtója. A lány egyenesen háza asztalához sétált, és leült Lucyék mellé.

- Túlestem rajta - újságolta. - Bedobtam a nevem!

Ron elismerően nézett rá.

- Komolyan?

- Te már elmúltál tizenhét? - kérdezte Harry.

- Persze, hogy elmúlt - válaszolt a lány helyett Ron. - Nem látod, hogy nincs szakálla?

- A múlt héten volt a születésnapom - bólintott Angelina.

- Örülök, hogy a Griffendélből is jelentkezett valaki - szólt Hermione. - Szorítunk neked, Angelina!

- Kösz, Hermione! - mosolygott rá a lány.

- Hát inkább te legyél a bajnok, mint Bájgúnár Diggory - szólt fennhangon Seamus, magára vonva az asztaluk mellett elhaladó hugrabugosok sértődött pillantásait.

- Na és mi a mai program? - kérdezte Ron, mikor a reggeli végeztével felálltak, és elindultak kifelé a nagyteremből.

- Idén még meg se látogattuk Hagridot - emlékeztette a többieket Harry.

- Lemehetünk, én benne vagyok - bólintott Lucy -, csak meg ne kérjen minket, hogy ajánljuk fel egy-két ujjunkat a szurcsókoknak.

Hermione arca hirtelen felragyogott.

- Most jut eszembe! Hagridot még nem is szerveztem be az Em-A-Jé-OEm-be! Várjatok, felszaladok a jelvényekért! Egy perc és itt vagyok!

- Nem normális… - sóhajtott Ron, mikor Hermione eltűnt a lépcsőfordulóban.

- Nézd csak, Ron! - szólt Harry. - Jön a kedvenced…

A tölgyfa ajtóban megjelentek a beauxbatons-os diákok, köztük a véla-lány is. Bevonultak a bejárati csarnokba, és a kíváncsiskodók szétnyíló sorfala között egyenesen a Tűz Serlege felé indultak. Nyomukban Madame Maxime is belépett az épületbe. Sorba állította a diákokat, akik ezután egyenként besétáltak az aranyló vonal határolta területre, és bedobták cetlijüket a Tűz Serlegébe. A serleg tüze minden pergamenszeletnél pirosra színeződött, és szikrák pattantak ki belőle.

- Szerintetek mi lesz azokkal, akiket nem választanak ki? - kérdezte fojtott hangon Ron, mikor a véla-lány a serleghez lépett. - Visszamennek az iskolájukba, vagy itt maradnak megnézni a versenyt?

Harry vállat vont.

- Nem t'om - felelte.

- Nem hiszem, hogy elmennek - rázta a fejét Lucy. - Madame Maxime is itt marad, hisz benne van zsűriben.

Mikor a serleg az utolsó beauxbatons-os nevét is elnyelte, Madame Maxime intett diákjainak, és a tölgyfa ajtón át kivezette őket a parkba.

- És ők vajon hol alszanak? - szólt tűnődve Ron, s elindult az ajtó felé, hogy a távolodó csapat után nézzen.

- Szerintem abban a hatalmas kocsiban, amiben jöttek - felelte Lucy.

A hátuk mögött felhangzó zörgés jelezte, hogy Hermione megérkezett a MAJOM-jelvényekkel.

- Na végre, gyere, siessünk! - sürgette Ron, és már szaladt is lefelé a bejárati lépcsősoron. Közben egy pillanatra se vette le a szemét a véla-lányról, aki ekkor már társaival együtt a park közepén járt.

Mikor a négyes közelebb ért a Tiltott Rengeteg szélén álló vadőrkunyhóhoz, a beauxbatons-osok szállásának rejtélye is megoldódott. A diákok sorban beszálltak a hatalmas, halványkék lovas kocsiba (bizonyítva, hogy Lucynak volt igaza), amely most ott állt Hagrid házától alig ötven méternyire. Az elefántnyi szárnyas lovak békésen legelésztek a kocsi mellett kialakított karámban.

Harry bekopogott a kunyhó ajtaján, mire odabent nyomban felhangzott Agyar ugatása.

- Nézzenek oda! - brummogta örvendezve Hagrid, miután ajtót nyitott vendégeinek. - Már azt hittem elfelejtettétek, hol lakom!

- Nagyon sok dolgunk volt, Hag… - kezdte Hermione, de mikor végignézett a vadőrön, torkán akadt a szó.

Hagrid a legjobb (de ettől függetlenül szörnyű) bolyhos barna öltönyét viselte, s hozzá egy sárga-narancsszín kockás nyakkendőt. Ez azonban még a kisebbik baj volt. Szemlátomást megpróbálta frizurába kényszeríteni loboncát, s a cél érdekében nagy mennyiségű ragacsos anyagot - valószínűleg gépzsírt - kent a fejére. Haja most két vastag csomóban lógott a vállára - talán megpróbált olyan lófarkat kötni magának, mint Billé, de úgy találta, hogy ehhez túl sok haja van. Mindenesetre ez a külső egyáltalán nem illet hozzá.

Hermione egy hosszú pillanatig megkövülten bámult rá, aztán bizonyára úgy döntött, hogy nem fűz kommentárt a dologhoz, mert így folytatta:

- Öhm… hol vannak a szurcsókok?

- Kinn a tökágyásba - felelte vidoran Hagrid. - Megizmosodtak a kicsikék, már legalább egy méteres mindegyik. Csak az a baj, hogy elkezdték gyilkolni egymást.

- Nahát! Tényleg? - folytatta az udvarias csevegést Lucy. Közben figyelmeztető pillantást vetett Ronra, akiről lerítt, hogy szívesen áldozna néhány szót Hagrid frizurájára.

- Bizony - sóhajtott szomorúan a vadőr. - De már elrendeztem őket. Most külön ládákban vannak. Azért még megmaradt vagy húsz darab.

- Milyen szerencse! - jegyezte meg Ron. Hagrid nem vette észre, hogy gúnyolódik.

A vadőrkunyhó egyetlen, meglehetősen szegényes berendezésű helyiségből állt. Az egyik sarokban hatalmas ágy terpeszkedett, matracán foltokból varrt ágyterítővel. A tűzhely előtt az ágyhoz hasonlóan túlméretezett asztal állt, a hozzá tartozó székekkel körülvéve, a mennyezetről pedig füstölt sonkák és döglött madarak lógtak alá bizarr csillárok gyanánt. Harry, Lucy, Ron és Hermione letelepedtek az asztalhoz. Hagrid teát készített nekik, s hamarosan élénk beszélgetés bontakozott ki köztük - természetesen a Trimágus Tusáról. Hagrid szavaiból kiderült, hogy őt is legalább annyira izgatja a verseny, mint barátait.

- Majd meglátjátok - szólt vigyorogva. - A szátokat is eltátjátok majd, bizony. Az első próbán… hopp, majdnem kikotyogtam.

- Mondd már, Hagrid! - faggatta kórusban a három jó barát, de a vadőr csak vigyorgott, és a fejét rázta.

- Nem, nem - brummogta. - Meglepetés. Csak annyit árulhatok el, hogy csuda dolgokat láttok majd. A bajnokok felköthetik a gatyájukat… Sose hittem volna, hogy ezt megérem… hogy láthatom a Trimágus Tusát!

Lucyék végül ebédre is ott maradtak a vadőrlakban - bár nem sokat ettek. Hagrid marharagunak nevezte, amit főzött, Hermione azonban talált az ételben egy jókora madárkarmot, s ettől nemcsak neki, de Harrynek, Lucynak és Ronnak is elment az étvágya. Így hát evés helyett is beszélgettek. Tovább faggatták Hagridot a próbákról, találgatták, kik lesznek az egyes iskolák bajnokai, és az a kérdés is felmerült, hogy Fred és George vajon megszabadultak-e már hófehér szakálluktól.

A délután közepén eleredt az eső, s ez odabent még meghittebbé tette a hangulatot. Kellemes volt üldögélni a pattogó tűznél, hallgatni az ablakpárkányra hulló esőcseppek halk kopogását, s nézni Hagridot, aki a zoknijait stoppolja és Hermionéval vitatkozik a házimanókról. A vadőr ugyanis kerek perec kijelentette, hogy eszében sincs belépni a MAJOM-ba.

- Nem örülnének azok a szabadságnak, Hermione - jelentette ki nagy komolyan, miközben vastag, sárga cérnát fűzött egy jókora csonttű fokába. - A házimanónak a vérében van, hogy az embereket szolgálja. Boldogtalanok lennének, ha elvennéd a munkájukat, és megsértődnének, ha pénzt akarnál rájuk tukmálni.

Lucy örült, hogy Hagrid így vélekedik, de Hermionét szemlátomást nem győzte meg vadőr barátjuk.

- De hát Dobby is boldog volt, mikor Harry felszabadította! - erősködött. - Sőt azóta hallottuk, hogy már fizetést is kér!

- Egy manó is lehet ütődött. Nem azt mondom, hogy nincs köztük egy-két csodabogár, aki inkább szabadon szaladgálna, de a legtöbbet bottal se tudnád elkergetni a háztól. Ilyen a természetük, Hermione.

Hermione végül elpakolta a jelvényeket, de sértődött arca elárulta, hogy nem győzték meg az érvek.

Fél hatra szinte teljesen besötétedett. Harry, Lucy, Ron és Hermione lassan elszánták magukat az indulásra - elvégre nem akartak lemaradni a Halloweeni lakomáról, s még kevésbé a nagy pillanatról, amikor kihirdetik a bajnokok nevét.

- Veletek megyek - mondta Hagrid, félrepakolva a lyukas zoknikat. - Csak várjatok még egy percet.

E szavakkal felállt, az ágy mellett álló fiókos szekrényhez lépett, és kutatni kezdett benne. A négyes nem is figyelt oda rá - aztán egyszerre szörnyű szag csapta meg az orrukat.

- Mi ez, Hagrid? - nyögte köhögve Lucy.

- Hm? - A vadőr megfordult; jókora üveget tartott a kezében. - Nem tetszik az illata?

- Ez valami arcszesz? - kérdezte kissé rekedten Hermione.

- Hát… kölnivíz - dörmögte Hagrid, a megszokottnál valamivel pirosabb orcával. - Talán egy kicsit túl sokat kentem magamra… Várjatok, mindjárt lemosom.

Azzal kisietett a kunyhóból, az ablak előtt álló vizeshordó fölé hajolt, és vadul dörzsölni kezdte arcát.

- Kölnit locsol magára? - hüledezett Hermione. - Hagrid?

- Azért a haja meg a ruhája se semmi - jegyezte meg halkan Harry.

Ron hirtelen az ablak felé mutatott.

- Odanézzetek!

Hagrid felegyenesedett, és megfordult. Korábbi elpirulása semmi volt ahhoz képest, ami most az arcával történt. Harry, Lucy, Ron és Hermione csendesen felálltak, hogy Hagrid ne vegye észre, és közelebb lopóztak az ablakhoz. Madame Maxime és a beauxbatons-os diákok a kék kocsitól nem messze álltak, bizonyára ők is indulófélben voltak. A kunyhóban nem lehetett hallani, mit mond Hagrid Madame Maxime-nak, de a vadőr szeme elfátyolosodott, s arcán olyan kifejezés ült, mint mikor Norbertre, az újszülött sárkánybébire nézett.

- Felmegy vele a kastélyba! - csattant fel méltatlankodva Lucy. - Minket meg itt hagy, pedig rá vártunk!

Valóban - Hagrid még csak hátra se pillantott, s mire Lucyék észbe kaptak, már Madame Maxime oldalán csörtetett felfelé a füves emelkedőn. A beauxbatons-os diákoknak loholniuk kellett, hogy lépést tudjanak tartani a hosszú léptű párossal.

- Tetszik neki a nő! - ámuldozott Ron. - Képzeljétek el, ha ezek ketten összeházasodnak… Egytonnás gyerekeik születnének!

Mivel házigazdájuk távozott, nem volt más hátra, mint hogy ők is elinduljanak. Kiléptek a kunyhóból, becsukták maguk mögött az ajtót, és körülnéztek. Az ég meglepően sötét volt. Fázósan összehúzták köpönyegüket, és elindultak a kastély felé.

- Huuu, nézzétek, ott vannak! - suttogta Hermione.

A Durmstrang delegációjának tagjai épp ekkor bukkantak fel a lankán. Viktor Krum Karkarov oldalán lépkedett, a többiek kissé lemaradva követték őket. Ron izgatott várakozással figyelte Krumot, de a fiú akkor sem nézett hátra, mikor a tölgyfa ajtóhoz ért, így nem látta meg a mögötte haladó Lucyékat.

A nagyterembe lépve meg kellett állapítaniuk, hogy az utolsók között érkeztek roxfortos társaik már szinte mind az asztaloknál ültek. Időközben a Tűz Serlege is új helyre került - most a tanári asztalon állt, Dumbledore üres széke előtt. Fred és George is ott voltak már - szakállmentesen -, s úgy tűnt, nem hagyott bennük mély nyomokat a kudarc.

- Remélem, Angelinát választják! - szólt Fred, mikor Harry, Lucy, Ron és Hermione leültek.

- Én is remélem - felelte izgatottan Lucy. - Mindjárt kiderül.

A halloweeni lakoma valahogy hosszabbnak és unalmasabbnak tűnt, mint az előző években. Lucynak az ínycsiklandozó fogások sem ízlettek annyira, mint máskor - talán mert ez már a második ünnepi vacsora volt két napon belül. Sokan a nyakukat nyújtogatva nézelődtek, jó páran türelmetlenül habzsoltak, mindenki izgett-mozgott, s egyre többen álltak fel, hogy megnézzék, eszik-e még Dumbledore - mindebből Lucy arra következtetett, hogy nem csak ő, de mindenki más is csak arra vár, hogy véget érjen a vacsora, és kihirdessék a három bajnok nevét.

Nagy sokára aztán elérkezett ez a pillanat is. Az aranytálak újra tisztán és fényesen csillogtak, s a zsivaj egyre élénkült a teremben. Mikor azonban Dumbledore felállt, egy csapásra néma csend lett. Az igazgató két oldalán helyet foglaló Karkarov professzor és Madame Maxime ugyanolyan izgatottnak tűntek, mint bárki más a jelenlévők között. Ludo Bumfolt széles mosollyal integetett a diákoknak, Mr Kupor viszont közönyös, szinte unott arcot vágott.

- Nos, a serleg már majdnem készen áll rá, hogy meghozza döntését - szólt Dumbledore. - Becslésem szerint még egy percre van szüksége. Addig is megkérem a leendő bajnokokat, hogy nevük kihirdetése után fáradjanak ide a terem végébe, haladjanak el a tanári asztal előtt, és menjenek át a szomszéd helyiségbe - itt az asztal mögötti ajtóra mutatott - ahol megkapják majd az első utasításokat.

Dumbledore most elővette pálcáját, és széles mozdulatot tett vele. Erre a töklámpásokba helyezett mécsesek kivételével az összes gyertya elaludt, s így a teremre félhomály ereszkedett. A legerősebb fényforrás most a Tűz Serlege volt; sugárzó, kék-fehér lángjai szinte szúrták a szemet. Mindenki dermedten, némán várt. Néhányan az órájukra sandítottak.

- Pár másodperc… - suttogta Lee Jordan, aki Harrytől kétszéknyire ült.

A serleg tüze hirtelen vörösre színeződött és szikrázni kezdett, a következő pillanatban egy lángnyelv csapott ki belőle, fel a magasba, s abból egy megperzselt pergamendarab hullott ki. A termen álmélkodó moraj futott végig.

Dumbledore elkapta a pergament, és eltartotta magától, hogy el tudja olvasni az időközben ismét kék-fehérben táncoló lángok fényénél.

- Az idei Trimágus Tusán - szólt erős, csengő hangon - a Durmstrang bajnoka Viktor Krum lesz.

- Tudtuk! - rikkantott bele Ron a kitörő tapsviharba.

Lucy tekintetével követte Viktor Krumot, aki felállt a Mardekár asztalától, esetlenül felkacsázott a tanári asztalhoz, majd jobbra fordult, és végigment az asztal előtt.

- Bravó, Viktor! - kiáltott fel Karkarov olyan harsány hangon, hogy még a dörgő taps közepette is mindenki értette, amit mond. - Tudtam, hogy te vagy a mi emberünk!

Miután a mellékajtó becsukódott Krum mögött, a taps néhány másodperc alatt elhalt. A figyelem középpontjába ismét a serleg tüze került. Az szinte azon nyomban újra pirosra változott, majd a lángok hátán egy második pergamenszelet röppent a levegőbe.

- A Beauxbatons bajnoka - hirdette ki Dumbledore - Fleur Delacour!

- Ő az, Ron! - kiáltotta Harry.

A véla-lány kecsesen felemelkedett székéről, hátralebbentette hosszú, ezüstszőke haját, s elindult a Hollóhát és a Hugrabug asztala közötti folyosón.

- Ó, nézzétek, milyen csalódottak - szólt Hermione, fejével a többi beauxbatons-os felé intve. Lucy úgy találta, hogy a „csalódottak" ebben az esetben kissé enyhe kifejezés. A hoppon maradtak közül két lány is az asztalra borulva zokogott.

Fleur Delacour is kiment a mellékajtón, s a terem ismét elcsendesedett. Ezúttal azonban a csendhez olyan feszültség társult, hogy szinte szikrázott tőle a levegő. A Roxfort bajnoka következett…

A serleg lángjai ismét pirosra színeződtek; újabb szikrák pattantak ki az edényből; a lángnyelv a magasba csapott, s Dumbledore leemelte a hegyéről a harmadik pergament.

- A Roxfort bajnoka - szólt emelt hangon - Cedric Diggory!

- Jaj, ne! - fakadt ki Ron, de Lucyn kívül senki nem hallotta szavait, azok elvesztek a szomszéd asztalnál kitörő hangorkánban. A hugrabugosok egytől egyig felpattantak székükről, s rikoltozva, tapsolva és dobogva ünnepelték Cedricet. A fiú sugárzó mosollyal arcán elhaladt társai mellett, és a mellékajtó felé vette az irányt. A taps távozása után sem akart szűnni, s Dumbledore-nak sokáig kellett várnia, mire újból szóhoz jutott.

- Kitűnő! - szólt örvendezve, mikor többé-kevésbé megnyugodtak a kedélyek. - Megvan hát a három bajnokunk. Biztos vagyok benne, hogy valamennyien - így a Beauxbatons és a Durmstrang többi képviselője is - egy emberként sorakoznak fel a bajnokok mögött. Azzal, hogy buzdítjátok és lelkesítitek a versenyzőket, fontos…

Dumbledore hirtelen elhallgatott, s a teremben mindenki pontosan tudta, miért.

A serleg tüze megint pirosra váltott. Szikrák pattantak ki belőle, majd hosszú lángnyelv csapott a magasba, egy negyedik pergament emelve ki a serlegből.

Dumbledore ösztönösen kinyújtotta a kezét, és megfogta a pergamenszeletet. Eltartotta magától, és elolvasta. Hosszú szünet következett; Dumbledore a pergamenre meredt, mindenki más Dumbledore-ra. Végül az igazgató megköszörülte a torkát, és felolvasta a pergamenre írt nevet.

- Harry Potter.

Draco a nyakát nyújtogatva bámult a Griffendél asztala felé, ahogy mindenki más is. Ösztönösen Pottert kereste a tekintetével, és meg is találta: a fiú dermedten meredt maga elé, míg mindenki tátott szájjal bámult rá.

Dracoban egyszerre többféle érzés is viaskodott. Egyrészt ott volt a düh. Potter már megint belekeveredett valamibe, amihez az égvilágon semmi köze sem volt. Ismét benne volt a dolgok sűrűjében, megint mindenki vele foglalkozott, ő volt a kis híresség, aki sosem tudott kihagyni egy alkalmat, hogy kitűnjön a többiek közül. Draco még sosem találkozott ilyen feltűnési viszketegségben szenvedő alakkal.

Aztán ott volt a káröröm. A többi, tizenhét éves bajnok között Potternek semmi esélye sem volt. Túlságosan képzetlen, ráadásul neki is legtöbbször csak a szája járt és sosem tudott teljesíteni. Draco biztos volt benne, hogy Potter már a legelső próbán csúfosan elbukik - bármi is legyen az.

Azonban nem tudott szabadulni egyetlen gondolattól: mégpedig attól a lánytól, aki Potter mellett ült, és aki legalább annyira meg volt rémülve, mint a testvére.