Chapter 57

A négy bajnok

Harry csak ült, és maga elé meredt. Lucy tekintete a bátyja arcára tapadt, és hirtelen úgy érezte, mintha fulldokolt volna. Tudta, hogy a nagyteremben minden szem Harryre szegeződik. Megbénult a teste. Biztosan álmodik. Rosszul hallotta a nevet.

Ezúttal senki nem tapsolt. Egyre erősödő moraj támadt a teremben - olyan zúgás, mintha ezer méhkaptár dühös lakói ébredtek volna fel álmukból. A diákok közül többen felálltak, hogy megnézzék maguknak a dermedt-mozdulatlanul ülő Harryt.

Ez alatt a tanári asztalnál McGalagony professzor felállt, s Ludo Bumfoltot és Karkarov professzort megkerülve Dumbledore-hoz lépett. Súgva magyarázott neki valamit, s Dumbledore fejét kissé megdöntve, homlokráncolva hallgatta.

Harry Lucyhoz, Ronhoz és Hermionéhoz fordult. Lucy hiába próbálta kinyitni a száját, hogy valamit mondjon, de egyszerűen elveszett a hangja.

- Nem dobtam be a nevem - szólt Harry megrökönyödve. - Ti is tudjátok, hogy nem dobtam be.

Mindhárman ugyanolyan megrökönyödve néztek vissza a fiúra.

Dumbledore professzor most felemelte a fejét, és rábólintott McGalagony szavaira.

- Harry Potter! - szólt zengő hangon. - Harry! Légy szíves, te is gyere ide!

- Menj már! - súgta Hermione, és unszolva megbökte Harryt. Lucy legszívesebben rácsapott volna Hermione kezére.

Harry felállt, rálépett a talárja szélére, és kicsit megbotlott. Ahogy a fiú elindult a Griffendél és a Hugrabug asztala között, Lucy úgy érezte, mintha a testvére egy végtelenül hosszú folyosóra lépett volna, amin egyre távolabb került tőle. A moraj egyre erősödött. Hosszú-hosszú idő múltán Harry végre Dumbledore elé ért, ahol most a tanárok ostromolták a tekintetükkel.

- Nos… tudod, hol az ajtó, Harry - szólt Dumbledore. Most nem mosolygott.

Harry elindult a tanári asztal mentén. Hagrid, aki a legszélső széken ült, nem kacsintott, nem is integetett - ugyanolyan elképedt arccal meredt a fiúra, mint mindenki más.

Mikor Harry eltűnt a kis mellékajtón, mindenki egyszerre kezdett el beszélni. A diákok egymást túlharsogva próbálták kitaláln, hogy mi történhetett és versengve szidták Harryt, amiért bepofátlankodott a bajnokok közé. Dumbledore megpróbálta lecsitítani a társaságot, ám végül feladta, és fojtott hangon beszélgetni kezdett a másik két igazgatóval és Kuporral. Ludo Bumfolt ellenben sietősen követte Harryt a trófeaterembe.

A griffendélesek voltak az egyetlenek, akik nem ócsárolták Harryt; ők csak döbbenten meredtek egymásra, majd végül mindannyian kérdőn Lucy, Ron és Hermione felé fordultak, akik ezidáig nem szólaltak meg.

Végül Lucy törte meg a csendet.

- Nem dobta bele a nevét - szólt. - Tudtam volna, ha megteszi, elmondta volna.

- Már miért mondta volna? - kérdezte Ron. Hangjában volt valami furcsa, amit Lucy nem tudott azonosítani. - Biztosan meglepetésnek szánta.

- Ron! - nézett rá méltatlankodva Hermione. - Szerinted ilyen arcot vágott volna, ha szándékosan dobta volna bele a nevét a serlegbe?

Közben a három igazgató és Kupor besiettek a mellékajtón, hogy csatlakozzanak a bajnokokhoz. Őket McGalagony és Piton követte. Távozásuk után még nagyobb lett a hangzavar.

- Örülsz, Lucy? - harsogta Malfoy a mardekárosok asztala felől. - Biztosan büszke vagy, amiért a bátyád megint elérte, hogy rá vetüljön a rivaldafény! Ez nálatok már családi hagyomány!

- Pofa be, Malfoy! - kiabált vissza Hermione. Lucy még sosem látta a barátnőjét ilyen ingerültnek.

A hugrabugosok olyan szemmel méregették Lucyt, mintha ő maga dobta volna bele Harry nevét a serlegbe. Lucy agya ösztönösen kizárta az ilyeneket, ugyanis csak egy dologra koncentrált.

Ki tehette? Kinek állt érdekében, hogy Harry részt vegyen ezen a versenyen? Ha Malfoy nem lett volna kiskorú, Lucy azonnal őt gyanúsította volna meg a dologgal - azonban a korhatárvonal kizárta őt a körből. Vagyis csak nagykorú varázsló vagy boszorkány lehetett a tettes. De ez csak még kuszábbá tette a történetet. Mégis melyik felnőtt nevezné be Harryt a tusára? Melyikőjüknek jutott volna eszébe, hogy egy három évvel fiatalabb, sokkal tapasztalatlanabb versenyzőt küldjön Cedric mellé?

De mi van, ha… ha nem is a győzelem a cél? Hanem csak az, hogy Harry megszégyenüljön, megsérüljön vagy akár meg is…?

Lucy erre kapásból tudta a választ. Ám ez csak rontott a helyzeten. Ugyan hogyan oldhatta volna meg Voldemort, hogy Harry neve bekerüljön a serlegbe? Hiszen nem is tudhatott a tusáról… Valahol egy távoli országban bujkál, gyengén és magányosan…

Ekkor dörgő léptek hatoltak a fülébe, félbeszakítva a gondolatmenetét. Mordon állt fel a tanári asztaltól és bicegett a trófeaterem ajtaja felé. Mindenki kíváncsian követte a tanárt, ahogy belépett az ajtón, majd, amikor eltűnt, a nagytermet betöltő moraj is egyre nagyobb lett. Hiába küldte el a diákokat Flitwick és Bimba is vissza a hálótermeikbe, a tömeg szemlátomást nehezen akart felkerekedni. Lucy csak ült, továbbra is a csukott mellékajtóra meredve, miközben csak egyetlen gondolat maradt a fejében, kisöpörve minden mást…

Nem engedhetik Harryt versenyezni. Nem lehet, hogy elinduljon. Esélye sem lenne… ugyan már, kit érdekel az a nyavalyás dicsőség?! Akár meg is öletheti magát, ha nem reagál megfelelően egy veszélyes helyzetben!

- Gyere Lucy, menjünk - állt fel Hermione, majd belekarolt Lucyba, hogy talpra állítsa.

- Ti menjetek - szólt Lucy és egy hirtelen ötlettől vezérelve elindult a trófeaterem felé.

- Lucy, te meg hova mész? - kérdezte döbbenten Hermione. A kifelé örvénylő tömeg miatt azonban nem tudott a barátnője után menni. - Lucy!

Kiáltására jópáran megfordultak és a tekintetükkel követték Lucyt, ahogy átfurakodott a tömegen; bár az a végén szabad utat nyitott neki. A tanárok se állhatták útját, kikerülte őket és - nem törődve a következményekkel - egyszerűen berontott az ajtón.

Ott tizenkét döbbent szempárral találta szemben magát. Harry ott állt mindennek a közepén, a kandalló előtt; a lobogó tűz előtt kirajzolódó sziluettje furcsa hatást adott a testének. Krum és Karkarov tőle balra álltak, Fleur és Madame Maxime pedig tőle jobbra. Cedric mögötte a kandallónak támaszkodott, Piton és McGalagony pedig az ajtó mellett álltak, nem sokkal Lucy előtt. Dumbledore, Mordon, Bumfolt és Kupor pedig bizonyára Harry előtt állhattak, de most Lucy érkezésére mind a négyen megfordultak.

Lucy zihált a visszafojtott indulattól. Végighordozta tekintetét a döbbent arcokon, majd belekérdezett a feszült csendbe.

- Ugye nem engedik, hogy induljon?

Mivel senki sem felelt neki, ismét feltette a kérdést.

- Harry nem indulhat, ugye? - nézett szinte könyörögve Dumbledore-ra. - Hiszen túl fiatal… Nem ő dobta bele a nevét a serlegbe, fogalmunk sincs, ki tette, de Harry akarata ellenére cselekedett, az biztos.

- Potter, te mégis hogy képzeled, hogy…? - kezdte Piton dühtől felizzó arccal, de McGalagony beléfojtotta a szót.

- Perselus, ne most - szólt, azután Lucy felé fordult. - Potter kisasszony, miért van itt?

- Mert nem engedhetem, hogy a bátyám részt vegyen ebben az őrületben! - felelte Lucy kétségbeesetten. - Nem dobta bele a nevét abba az idióta serlegbe! Egyáltalán nem akart részt venni ebben!

- És ezt el is 'igyük? - kérdezte dühösen Fleur, mire Lucynál elszakadt a cérna.

- Ne szólj bele! - kiabálta, miközben a tehetetlenségtől kezdtek előtörni a könnyei. Erőnek erejével visszatartotta őket. - Ugyan miért akarná Harry önszántából megöletni magát? Esélye sincs versenyezni ellenetek… Kit érdekel ez a hülye tusa?! Egy rossz mozdulat tőle és akár meg is halhat! Aki benevezte, annak csakis az lehetett az érdeke, hogy Harry megölesse magát. Azt hiszik, hogy önszántából be akart volna nevezni egy ilyen veszélyes versenybe, csak hogy dicsőséget szerezzen magának? Így is épp eleget bámulják olyasmi miatt, ami TÖNKRETETTE AZ ÉLETÜNKET! SEMMI SZÜKSÉGE ARRA, HOGY RÉSZT VEGYEN! AKKOR MEG MIÉRT TARTJÁK MÉGIS ITT? MIÉRT AKARJÁK A HALÁLÁBA KÜLDENI? MIÉRT AKARJÁK, HOGY VÉGIGNÉZZEM, AHOGY ELVESZÍTEM AZ UTOLSÓ EMBERT IS, AKIT A CSALÁDOMNAK HÍVHATOK?!

Szavait döbbent, sokkoló csend fogadta. A tanárok csak bámultak rá, a bajnokok elkerekedett szemekkel figyelték a lány arcán lefolyó könnyeket, amiket már nem tudott visszatartani. Lucy csak állt ott zihálva, kétségbeesetten kapkodva a tekintetét egyik felnőtt arcáról a másikra, hátha valakinek megjön az esze és végre kijelenti, hogy Harrynek nem kell részt vennie a tusán.

Végül maga Harry mozdult meg. Kivált a kör közepéből, odasétált Lucyhoz és magához ölelte. Lucy a bátyja vállába fúrta az arcát, miközben olyan erősen szorította magához a fiút, amennyire bírta. Attól félt, hogy ha egy pillanatra is elengedi, örökre elszakítják tőle és elküldik erre a vágóhídra.

- Versenyeznem kell, Lucy - suttogta Harry a húga fülébe. Hangjában érezhető volt a reményvesztett lemondás. - Kötelez a szerződés, amit rámkényszerítettek. Muszáj részt vennem. De mindent elkövetek, hogy túléljem. Nem érdekel a győzelem, nem érdekel a pénz… csak az számít, hogy valahogy végigcsináljam. Csak három próba… három próba és azután vége.

- De… de… - Lucy csak nagyon nehezen tudott megszólalni a torkában lévő gombóctól. - Az a három próba épp elég alkalom, hogy megpróbáljanak megölni.

Harry tekintete sokkal szomorúbb volt, mint bármi, amit a lány eddig tapasztalt. A tehetetlenségtől Lucy könnyei újra feltörtek, majd ismét Harry vállába temette az arcát. Testvére magához szorította, és a fejét simogatva próbálta megnyugtatni.

Sokáig csak Lucy halk zokogása hallatszott. Aztán, mintegy megtörve a bénító, feszült csendet, megszólalt Mordon:

- Látja, Karkarov? Nem én vagyok az egyetlen, aki azon a véleményen van, hogy Pottert valószínűleg azért nevezték be, hogy eltüntessék az útból. Nagyon erős zagyváló átok kellett hozzá, hogy a Tűz Serlege elfelejtse, hány bajnokot kell kijelölnie… Gondolom, a tettes egy negyedik iskola képviselőjeként nevezte be Pottert, hogy ő legyen az egyetlen a kategóriájában…

- Látom, sokat gondolkozott a problémán, Mordon - jegyezte meg hűvösen Karkarov. - És az elmélete valóban figyelemre méltó… Habár úgy hallottam, nemrégiben a fejébe vette az egyik születésnapi ajándékáról, hogy az egy ravaszul álcázott sárkánykígyótojás, s csak akkor döbbent rá, hogy egy vekkeróra volt, mikor már ripityára törte… Ezek után talán megérti, hogy nem vesszük teljesen komolyan a véleményét…

- Egy ártatlan esemény is könnyen válhat aljas célok eszközévé - vágott vissza vészjósló hangon Mordon. - Nekem a sötét varázslók eszével kell gondolkodnom, Karkarov - biztosan emlékszik még rá, hogy…

- Alastor! - szólt figyelmeztetően Dumbledore. Lucy hirtelen nem értette, kihez beszél, de aztán eszébe jutott, hogy a „Rémszem" nem lehet Mordon igazi keresztneve. Átlesett Harry válla fölött. Az öreg elhallgatott, de szemében sötét elégedettség tükröződött Karkarov lángra gyúlt arca láttán.

- Nem tudjuk, kit terhel felelősség a történtekért - szólt Dumbledore, valamennyi jelenlévőhöz intézve szavait. - Mindazonáltal úgy tűnik, nincs más választásunk, mint beletörődni a helyzetbe. Harry a tusa kijelölt versenyzője, csakúgy mint Cedric. Így hát mindketten versenyezni fognak…

- De Dumbli-dorh…

- Kedves Madame Maxime, ha kegyed tud más megoldást, örömmel meghallgatom.

Dumbledore várt, de Madame Maxime nem szólalt meg, csupán a szemét meresztette rá felháborodásában. Nem ő volt az egyetlen, akiben efféle indulatok dúltak. Piton majd megpukkadt az elfojtott dühtől, s Karkarov szeme is villámokat szórt. Bumfolt ellenben izgatottan összedörzsölte a tenyerét, és fülig ért a szája.

- Hát akkor, mire várunk még? - szólt vidáman. - A bajnokok azért vannak itt, hogy megkapják az első utasításokat. Beszél a zsűri nevében, Barty?

Kupor úgy kapta fel a fejét, mintha álmodozásból ocsúdna fel.

- Hogyne - szólt. - A feladatok… Nos, az első próba…

Szünetet tartott, ugyanis megakadt a tekintete Lucyn, aki még mindig Harry karjai között volt. McGalagony végül odalépett hozzájuk és gyengéden a lány vállára tette a kezét.

- Jöjjön, Potter kisasszony… Megiszunk egy teát… Jobb, ha most lenyugszik…

- De… - Lucy rémült pillantást vetett Harryre. Bátyja szomorúan mosolygott.

- Minden rendben lesz - mondta, de tekintete meghazudtolta a szavait. - Menj csak.

Lucy végül hagyta, hogy McGalagony kivezesse a trófeateremből. Még egyszer utoljára visszanézett - Harry épp csatlakozott a másik három bajnokhoz -, majd az ajtó bezárult mögötte, ő pedig remegve roskadt le Hagrid székére. A nagyterem már kiürült, a gyertyák csonkig égtek, s a kivájt tökfejek vigyora is kísértetiesebb volt így, hogy alig pislákolt bennük a fény.

- Igyon, Potter kisasszony - nyomott Lucy kezébe egy serleget McGalagony. Abban kihűlt tea volt. - Azzal nem segít Potteren, ha belebetegszik az aggodalomba.

- Hogy engedhetik, hogy versenyezzen? - kérdezte Lucy, miközben belekortyolt a teába.

- A magam részéről ugyanúgy nem értek egyet ezzel, mint maga - csóválta a fejét a tanárnő. - De sajnos semmit sem tehetünk, hogy megakadályozzuk. Maga és a barátai koncentráljanak arra, hogy megfelelően felkészítsék Pottert a próbákra. Idén valóban rengeteg óvintézkedést tettünk, mindenre ügyeltünk, hogy a bajnokok ne kerülhessenek életveszélybe. Ha minden jól megy, év végén úgy lesz vége ennek a versenynek, hogy senki sem sérül meg komolyan.

Lucyt nem nyugtatták meg McGalagony szavai, de jólesett neki, hogy a professzorasszony így törődik vele és Harryvel. Némán itta a teáját, miközben újra és úrja az ajtó felé pislogott. Aztán az végre kinyílt, majd kilépett rajta Madame Maxime, maga előtt terelve a gőgös arcú Fleur Delacourt. Amint a lábukkal is elhagyták a trófeatermet, hadarni kezdtek valamit franciául - látszólag nem tűnt fel nekik, hogy Lucy és McGalagony ott állnak mellettük. Nem sokkal később Krum és Karkarov is megjelentek; ők csendben, szó nélkül vágtak át a nagytermen.

- Harry, Cedric, ti is menjetek fel lefeküdni - hallotta Lucy a nyitott ajtón át Dumbledore hangját. - Úgy sejtem, a Griffendél és a Hugrabug népe már alig válja, hogy veletek ünnepelhessen. Kár volna, ha miattatok elszalasztanának egy ilyen kitűnő alkalmat arra, hogy jó nagy ricsajt és felfordulást csináljanak.

Néhány másodperc múlva meg is jelent a két fiú, mire Lucy felpattant és Harry nyakába vetette magát.

- Mi volt? - kérdezte türelmetlenül.

- November huszonnegyedikén lesz az első próba - mesélte Harry. - Csak a pálcát használhatjuk.

- Akkor Hermione kell neked - bólogatott Lucy. - Ő minden rontást, bűbájt és átkot ismer. Biztosan fel tudjuk úgy turbózni a repertoárodat, hogy megálld a helyed.

- Potter, Potter kisasszony, Diggory, induljanak a hálókörletükbe - szólt rájuk McGalagony, mire a három gyerek csendben elhagyta a nagytermet. Lucy agya vadul zakatolt, már az első próba járt a fejében. Feltett szándéka volt, hogy maradéktalanul eleget tesz házvezető tanára kérésének és mindent elkövet, hogy megfelelően felkészítse Harryt a próbákra.

- Na és… mondd csak… - szólalt meg hirtelen Cedric, mikor a fáklyákkal kivilágított bejárati csarnokba értek - …végül is hogyan csempészted bele a neved a serlegbe?

- Nem csempésztem bele - felelte Harry, Cedric szemébe nézve. - Igazat mondtam, ahogy Lucy is.

Cedric arcáról lerítt, hogy nem hisz nekik.

- Aha… értem - szólt. - Hát akkor… Jó éjszakát.

Cedric nem a márványlépcsőn indult el, hanem bement a lépcsőtől jobbra nyíló ajtón. Harry és Lucy egy ideig hallgatták távolodó lépteinek zaját, aztán némán elindultak a Griffendél-torony felé. Mindketten a gondolataikba mélyedtek.

Vajon lesz-e valaki Hermionén és Ronon kívül, aki hisz Harrynek, vagy mind azt gondolják majd, hogy a fiú csellel furakodott be a bajnokok közé? De hát miért tett volna Harry ilyet? Miért akarna olyanokkal versenyre kelni, akik mögött három évvel több tanulás és gyakorlat áll? Miért akarná emberek százainak szeme láttára kockára tenni az életét?

Lucynak újra eszébe jutott a gondolat, ami az asztalnál megfogalmazódott benne. Mi van, ha ez megint Voldemort egyik terve lesz? De akkor is, hogyan intézhette el Voldemort, hogy Harry neve a Tűz Serlegébe kerüljön? Mindenki úgy tudja, hogy a Sötét Nagyúr messze van, egy távoli országban rejtőzik… hatalmát vesztve, erőtlenül, magányosan, ahogy azt Lucy már végig is gondolta.

De az álomban, amelyik villanásokban jelent meg előtte, és amelyik után újra megfájdult Harry sebhelye, Voldemort nem volt egyedül… Féregfarkkal beszélgetett… és tervet szőtt az ő és Harry meggyilkolására…

Lucy arra ocsúdott fel, hogy Harryvel a Kövér Dáma portréja előtt állnak. Nem is emlékezett rá, hogyan mentek végig a toronyhoz vezető folyosókon és lépcsőkön. Meglepődve látta azt is, hogy a dáma nincs egyedül a képében. Ott ült mellette egy ráncos arcú boszorkány. A Kövér Dáma és az öreg boszorkány roppant kíváncsian néztek rájuk, különösen Harryre.

- Lám, lám, lám… - szólt a Kövér Dáma Harryhez. - Violet mesélte, mi történt. Hallom, megválasztottak az iskola bajnokának.

- Lárifári - mondta egykedvűen Harry.

- Micsoda!? - méltatlankodott a ráncos arcú boszorkány.

- Nyugodj meg, Violet drágám, ez nem neked szól! Ez a jelszó - csitította a Kövér Dáma, és keretestől előrelendült, hogy beengedje Harryt és Lucyt a klubhelyiségbe.

Abban a szempillantásban olyan eszelős ricsaj csapta meg Harry és Lucy fülét, hogy kis híján hanyatt estek tőle. Lucy még magához sem tért meglepetéséből, és már érezte, hogy Harryt tucatnyi kéz emeli-húzza át mellőle portrélyukon. A fiú néhány másodperc múlva már ott állt a Griffendél-torony összegyűlt lakói előtt, akik mind kurjongattak, tapsoltak és füttyögtek.

- Miért nem szóltál, hogy beneveztél!? - hallotta Lucy Fred üvöltését.

- És még csak szakállad sem nőtt! - harsogta George. - Szuper!

- Nem neveztem be - felelte Harry. - Nem tudom, hogyan…

Lucy gyorsan átmászott a portrélyukon. Őt most mindenki figyelmen kívül hagyta, de ezt egy kicsit sem bánta. Hermionét kereste a tekintetével, de sehol sem látta. Biztosan fölment, mert nem bírta ezt az őrületet. Lucy meg tudta érteni.

Angelina időközben odafurakodott Harryhez.

- Ha már nem én lettem, jó, hogy legalább egy griffendéles…

- Most visszavághatsz Diggorynak a kviddicsmeccsért, Harry! - visította Katie Bell, egy másik griffendéles hajtólány.

- Szereztünk kaját, Harry, gyere, egyél…

- Nem vagyok éhes, jóllaktam a lakomán… - próbált hárítani Harry, de semmi haszna sem volt.

Senkit nem érdekelt, hogy Harry éhes-e vagy sem, senki nem hitte el, hogy nem dobta be a nevét valahogy a serlegbe, és senki nem vette észre, hogy nincs kedve zajosan ünnepelni… Lee Jordan előásott valahonnan egy griffendéles zászlót, és nem tágított, amíg Harry vállára nem kanyaríthatta.

Harry pedig nem tudott megszökni. Valahányszor elindult a hálótermekhez vezető lépcső felé, a tömeg elállta az útját - a kezébe nyomtak egy újabb üveg vajsört, teletömték a markát süteménnyel és mogyoróval. Faggatták, hogyan játszotta ki Dumbledore korhatárvonalát, hogyan csempészte be a nevét a Tűz Serlegébe…

- Nem neveztem be! - ismételgette Harry. - Nem tudom, hogyan került bele a nevem.

Ezt a választ azonban mindenki eleresztette a füle mellett. Lucy nagy nehezen átvágott a tömegen, majd felment a hálóterembe. Tudta, hogy úgyse tudná lecsillapítani az őrjöngő griffendéleseket, mégis sajnálta, hogy ott kellett hagynia Harryt. Azonban érezte, hogy a neheze még hátravan.

Ahogy belépett a hálószobába, ott találta Hermionét. A lány hálóruhában ült az ágyán és MAJOM-os szórólapokat gyártott. Lucy jöttére felnézett és egyből eldobott mindent, ami a kezében volt.

- Hogy van Harry? - kérdezte. - Indulnia kell?

- Igen - felelte csüggedten Lucy, majd elterült az ágyán. - November huszonnegyedikén lesz az első próba. Addigra fel kell készítenünk.

Néhány másodpercig hallgattak, aztán…

- Mi van Ronnal? - kérdezte Lucy. - Nagyon furcsa volt, miután kihúzták Harry nevét.

Hermione úgy nézett ki, mint aki nem tudja, válaszoljon-e vagy sem. Végül megrázta a fejét.

- Majd holnap elmesélem - mondta inkább. - Most pihenj, elég nyúzottnak tűnsz.

- Ez semmi ahhoz képest, amin Harrynek kell keresztülmennie - motyogta Lucy, majd behúzta az ágyfüggönyét és úgy, ahogy volt, ruhástul elaludt.

Vasárnap reggel, ébredés után Lucynak néhány másodpercig fogalma sem volt, mi okozza lehangoltságát és szorongását. Azután egyszerre megrohanták az előző esti események emlékei. Felült, és széthúzta ágya függönyét. Hermione vele szemben már menetkészen várta őt.

- Most akartalak felébreszteni - szólt, mikor látta, hogy Lucy kimászik az ágyból. - Szerettem volna, ha te is ott vagy, mikor találkozom Ronnal.

- Miért? - kérdezte Lucy. Hermione megvárta, amíg barátnője gyorsan átöltözött és csak utána válaszolt.

- Mert jobb, ha a saját szemeddel látod a viselkedését.

Lucynak egyáltalán nem tetszett a dolog. Azt, hogy Hermione így beszélt a fiúról, nagyon rossz előjelnek tekintette. De abban igazat adott a lánynak, hogy amíg nem találkozott vele, addig nem érdemes következtetéseket levonnia.

Ron nem volt a klubhelyiségben, így a két lány a nagyterem felé indult. Minden diák, akivel találkoztak, az előző esti eseményekről beszélt. Majdnem mindnek az volt a véleménye, hogy Harry valahogy befurakodott a bajnokok közé és feltűnési viszketegsége miatt tönkretette az egész versenyt. Lucy egy alkalommal már olyan rosszul viselte ezt, hogy majdnem nekirontott egy hollóhátas ötödévesnek, de Hermione megállította, így különösebb botrány nélkül érték el a nagytermet.

A reggelinél sokkal rosszabb volt a helyzet. Lucy érkezésére minden fej felé fordult és rögtön sutyorogni kezdtek, miközben a lány leült a Griffendél asztalához. Lucy sejtette, hogy a tegnapi kirohanása biztosan elterjedt az iskolában és most őt is mindenki nagyzási mániában tobzódó valakinek tartja. Ám ezt teljesen ki tudta zárni a fejéből - elég volt csak Harryre gondolnia.

Ron egyedül ült és kedvetlenül majszolta a pirítósát. Hermione leült mellé, míg Lucy vele szemben. A lányok érkezése láthatóan semmi reakciót sem váltott ki a fiúból.

- Hol van Harry? - nézett körbe Lucy.

- Alszik - felelte tömören Ron, rá sem nézve a lányra. Lucy most már határozottan érezte, hogy fogadott testvérével valami nincs rendben.

- Na jó - tolta félre a zabkásás tányérját. - Mi van veled? Tegnap este óta nagyon furcsán viselkedsz.

Ron nem felelt, és amikor megszólalt, akkor sem a kérdésre válaszolt.

- Hogyhogy nem odafönt vársz rá? Elvégre tegnap eléggé kiborultál, mikor megtudtad, hogy mégis részt kell vennie a tusán; akkor alig akartál elmozdulni mellőle. - Ron most végre ránézett Lucyra. A fiú tekintete megfejthetetlen volt. - Nem értem, miért akadtál ki. Hiszen Harrynek sikerült átvernie a korhatárvonalat, jelentkezett és ki is választották…

- Nem lépte át a vonalat - mondta Lucy egyre jobban feltörekvő dühvel. - Valaki más dobta be a nevét.

Ron felvonta a szemöldökét.

- Miért csinált volna ilyet bárki is?

Lucy már majdnem rávágta, hogy „azért, hogy meghaljon", de végül csendben maradt és csak nyelt egyet. Hallgatása miatt Ron szemöldöke olyan magasra kúszott, hogy majdnem eltűnt a haja alatt. Hermione csendben evett mellettük, de közben aggódva pislogott barátaira.

- Azt még megérteném, hogy Harry titkolózik, de nem értem, neked miért kell - szólt Ron. - Harry biztosan elmondta neked, hogyan játszotta ki a védvonalat. Nem értem, miért kell hazudnotok, hiszen Harry megúszta a dolgot. Engedik versenyezni, ezer galleont nyerhet… Nem rossz pénz. És a vizsgák alól is felmentették…

- Nem dobta bele a nevét a serlegbe! - pattant fel Lucy, villámló szemekkel nézve Ronra. - Nem akart részt venni ebben az egészben! Mégis miért akart volna? Az örök dicsőségért? Így is mindenhol megbámulják, neki épp elég az is…

- Hát persze - mondta Ron. - De most tulajdonképpen Harryről vagy magadról beszélsz? Bár, végső soron tök mindegy. Biztosan nagyon rossz lehet nektek, hogy mindenki ismer titeket, hogy folyamatosan kivételeznek veletek, hogy mindegy, mit csináltok, mindig megússzátok…

- Te most komolyan féltékeny vagy ránk? - kerekedett el Lucy szeme felháborodásában. - Mégis mire vagy féltékeny?

Erre már Ron is felpattant. Arca egyre vörösebb színt öltött. A vitájuk egyre több ember figyelmét vonzotta, lassan már az egész nagyterem Ron és Lucy szócsatáját hallgatta.

- Ugyan, honnan is érthetnéd meg? - tette fel a költői kérdést Ron. - Hiszen te vagy a nagy Lucy Potter! A lány, aki túlélte! Hogyan is érthetnéd meg, milyen olyasvalakinek, mint én? Egy kisebb vagyont örököltél, amit csak Harryvel kell megosztanod, míg nekünk folyton spórolnunk kell, vagyunk kilencen a családban, akikért apa nap, mint nap dolgozik! Ugyan miért vennéd ezt észre, miért vennéd észre, hogy hogyan is érzek, hiszen mindenki veled foglalkozik, amióta csak hozzánk kerültél! Akárhová megyünk, az emberek rögtön veled kezdenek törődni, minket is csak azért ismernek, mert „velünk él a nagy Lucy Potter".

- Ha tudnád, mennyire gyerekes vagy! - fakadt ki Lucy. - Fogalmad sincs, miről beszélsz, gőzöd sincs, mire vágysz igazából! Azt hiszed, minden a pénzen és a hírneven múlik? Azt hiszed, attól lesz valaki nagy varázsló vagy boszorkány, ha mindenhol felismerik, és rengeteg pénze van? Tudod, hogy sokkal szívesebben lennék szegény és kapnám vissza a szüleimet, mint élnék így, hogy annyi pénzem van, amire nincs is szükségem!

- Ó, milyen rossz lehet akkora vagyonnal rendelkezni, hogy azt se tudod, mihez kezdj vele!

- Szerinted hányszor ajánlottam már fel, hogy megosztom veletek azt a pénzt? A szüleid azonban mindig visszautasítottak…

- Mert nem akarnak tőled függeni!

- Azt hiszed, nem tudom? De még így is próbálok nektek segíteni, ahogyan csak tudok, de…

- Ha nem tetszik, nyugodtan Harryhez költözhetsz! - kiabálta paprikapiros arccal Ron. - Úgyis mindig azért rimánkodsz, hogy nem vagytok egy család, hogy mindig külön kell válnotok a nyárra! Ha annyira hiányzik neked, akkor költözz hozzá! Hiszen úgysem vagy a családunk tagja, csak azért élsz nálunk, mert Dumbledore ránk bízott!

Hátborzongató csend ereszkedett a nagyteremre. Lucynak borzasztóan fájtak Ron szavai és annyira igazságtalannak érezte a fiú bánásmódját, de tudta, hogy ha Ron valamiben sziklaszilárdan hisz, akkor attól semmi sem tántoríthatja el. Lucy a szeme sarkából látta, hogy Fred, George és Ginny megbotránkozva bámulnak a testvérükre, valamint azt is, hogy az egész nagyterem a válaszára vár. Nem tudta, hogyan nézhetett ki kívülről, de Hermione rémült arckifejezéséből ítélve pontosan úgy, mint aki mindjárt felrobban. Emiatt sokak számára megdöbbentő volt az a halk, mégis jeges tőrként ható hang, amivel Lucy válaszolt:

- Ronald Bilius Weasley - suttogta. Vitában eddig egyetlen egyszer sem használta a fiú teljes nevét. - Azt hittem, okosabb vagy ennél.

Azzal sarkon fordult és sietős léptekkel elhagyta a nagytermet. Nem emlékezett rá, hogy reggelinél előfordult-e valaha, hogy ilyen csöndben legyen az összes diák - elvégre minden lépése visszhangot vert a dermesztő csöndben. Tudta, hogy minden szem rá szegeződik és várják, hogy mikor mutat valami reakciót az arca. De Lucy nem érzett magában semmi mást, csak megbántottságot és ürességet.

Ahogy kilépett a bejárati csarnokba, mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Lucy nem tudta, mit mondanak, de őszintén szólva nem is érdekelte. Csak a fiú igazságtalan szavai jártak a fejében. Soha, egy pillanatig sem érzett úgy, ahogy azt Ron lefestette. Nem tudta, honnan szedte ezeket, de úgy érezte, hogy már elég régóta gyűlhetett ez az indulat a lelkében. Vajon mindig is így érzett?

Fantáziálásából a saját neve és rohanó léptek zaja térítette magához.

- Lucy! Lucy, várj már meg!

Hermione rohant felé, kezében egy szalvétába csavart pirítósköteggel. A lány a márványlépcső közepe környékén érte utól Lucyt. Lefékezett mellette és néhány másodpercig csak zihált a futástól.

- Minek az a pirítós? - kérdezte Lucy, bár sejtette a választ.

- Harrynek - felelte Hermione. - Biztosan nem akar a nagyteremben reggelizni.

- Meg is értem - morogta Lucy.

Bár nem kérdezte, Hermione mégis elmesélte a történteket.

- Miután elmentél, majdnem az egész Griffendél-asztal nekiesett Ronnak. Fred, George és Ginny elhajtották őket, de aztán ők maguk kezdtek el kiabálni vele.

- Nem érdekel - felelte Lucy. - Majd akkor kezdek újra foglalkozni vele, ha képes lesz felnőni.

Hermione szólásra nyitotta a száját, de aztán végül becsukta és csendben lépkedett tovább Lucy mellett.

Mikor elérték a Kövér Dámát, az jelszó nélkül kinyílt - de csak azért, mert odabentről Harry mászott ki, és egyáltalán nem tűnt jókedvűnek. Mikor azonban meglátta a lányokat, halványan elmosolyodott.

- Sziasztok! - köszönt, ahogy földet ért előttük. - Hol voltatok?

- Reggelizni - felelte Hermione és Harry felé nyújtotta a szalvétába csavart pirítósköteget. - Ezt neked hoztam…

- Köszönöm - vette át a csomagot Harry, majd Lucyra nézett. A lány arckifejezését látva elkomorodott. - Mi történt?

- Nem fontos - vonta meg a vállát Lucy. - Van kedved sétálni egyet?

- Jó ötlet - bólogatott Harry.

Lementek a földszintre, gyorsan átvágtak a bejárati csarnokon - még a tekintetükkel is elkerülték a nagyterem ajtaját - és egy perc múlva már a park füvét taposták. A tó felé irányították lépteiket, ahol ott horgonyzott a durmstrangosok szikár árbocú hajója, fekete tükörképet vetve a tó vizére. Csípősen hideg reggel volt, mozgatniuk kellett a lábukat, hogy ne fázzanak. Ráérősen majszolták a pirítósokat, s közben Harry töviről hegyire elmesélte Hermionénak, mi történt azután, hogy a nevét hallva felállt a Griffendél asztalától. A fiú láthatóan hatalmas megkönnyebbülésére a lány fenntartás nélkül elhitte minden szavát.

- Nagyon jól tudtam, hogy nem neveztél be - jelentette ki, miután Harry végzett beszámolójával. - Amilyen arcot vágtál, miután Dumbledore felolvasta a neved! Már csak az a kérdés, hogy ki dobta be azt a cetlit - mert Mordonnak igaza van, Harry… Én se hiszem, hogy egy diák volt. Megtéveszteni a serleget, hatástalanítani Dumbledore korhatárvonalát, erre…

- Találkoztál ma már Ronnal? - vágott a szavába Harry.

Hermione habozott; lopva Lucyra nézett, aki csak kurtán bólintott.

- Öö… igen… a reggelinél.

- Még mindig úgy gondolja, hogy én dobtam be a nevem?

- Hát… nem, nem hiszem… - felelte zavartan Hermione. - Nem egészen.

- Mi az, hogy nem egészen?

- Jaj, Harry, hát még mindig nem érted? - fakadt ki keseregve Hermione. - Ron irigykedik!

- Irigykedik?! - hüledezett Harry. - Mit irigyel tőlem? Azt, hogy kiröhögtethetem magam az egész iskola előtt?

- Számomra is rejtély - szólt közbe Lucy. - Az egész nagyterem előtt a fejemhez vágta, hogy egyáltalán nem érthetem meg, és hogy ha nem tetszik az, hogy velük lakom, bármikor hozzád költözhetek… Kijelentette, hogy nem vagyok a családjuk tagja…

- Micsoda?!

Harry megtorpant és felháborodva meredt Lucyra. A lány most először érezte, hogy Harry igazán dühös Ronra.

Hermione türelmetlenül legyintett.

- Figyeljetek, nem ez a lényeg! - szólt. - Mindig mindenki veletek foglalkozik, ezt ti is tudjátok. Nem ti tehettek róla - tette hozzá gyorsan, látva, hogy a két Potter ingerülten közbe akar vágni - és nem is örültök neki, tudom, de… Ronnak ott van a sok testvére, akikkel otthon versengenie kell… és ti, a legjobb barátai is híres emberek vagytok. Abban igaza volt, hogy ha együtt mentek valahol, az emberek csak rátok figyelnek fel, őt észre se veszik… és ő ezt elviseli, egy szót se szól, de gondolom, ez már túl sok volt neki…

- Hát ez szuper… - morogta a bajsza alatt Harry. - Csodás. Mondd meg neki, hogy bármikor szívesen cserélünk vele. Mondd meg, hogy kipróbálhatja, milyen érzés, ha mindenki az ember homlokát bámulja…

- Nem mondok meg semmit! - felelte ingerülten Hermione. - Majd ti megmondjátok neki, ha akarjátok. Ezt csak úgy intézhetitek el, ha beszéltek vele.

- Nem fogunk utána rohangálni és könyörögni neki, hogy nőjön fel! - csattant fel Lucy, olyan hangosan, hogy a közeli fán gubbasztó baglyok felröppentek ijedtükben.

- Ha majd kitöröm a nyakam, talán magától is rájön, hogy nincs mit irigyelni rajtam! - tette hozzá Harry ugyanolyan ingerülten.

- Ez nem vicc - szólt csendesen Hermione. - Ez egyáltalán nem vicc.

Arcán féltő aggodalom tükröződött.

- Gondolkoztam a dologról… Ugye, tudjátok, mit kell tennetek? Rögtön, amint visszamentünk a kastélyba?

- Igen - vágta rá Harry -, megkeressük Ront, és jól…

- Írtok Siriusnak. Értesítenetek kell róla, mi történt. Megkért titeket, hogy folyamatosan tájékoztassátok a roxforti dolgokról… Mintha előre sejtette volna, hogy valami ilyesmi történik. Hoztam is magammal egy darab pergament és pennát…

- Felejtsd el, Hermione! - Harry körülnézett, hogy nem hallja-e őket valaki, de a park kihalt volt. - Sirius visszajött az országba, csak mert megfájdult a sebhelyem. Ha megírjuk neki, hogy valaki benevezett engem a Trimágus Tusára, ajtóstul fog berontani ide a kastélyba…

Hermione azonban hajthatatlan volt.

- Meg kell írnotok neki, mert kérte! - jelentette ki szigorúan. - Különben is meg fogja tudni…

- Kitől?

- Harry, te se gondolod komolyan, hogy ez titokban fog maradni - csóválta a fejét Hermione. - A Trimágus Tusa nevezetes esemény, és te híres ember vagy. Nagyon csodálkoznék, ha a Reggeli Próféta nem írná meg, hogy te vagy az egyik bajnok… Már most is benne vagy minden második könyvben, amit Tudodkiről írtak… és Sirius jobban örülne, ha tőled tudná meg a hírt.

- Jó, jó, majd én megírom neki - felelte Lucy. - Amúgy is úgy egyeztünk meg, hogy én írok neki legközelebb.

Harry bedobta a tóba az utolsó pirítóst. Aztán csak álltak, és nézték a kenyérszeletet. Néhány másodperc múlva kibukkant a vízből egy vaskos polipkar, és lehúzta magával a mélybe. Akkor sarkon fordultak, és elindultak a kastély felé.

Együtt mentek fel a bagolyházba. Hermione adott Lucynak egy darab pergament, pennát és egy üveg tintát, aztán elindult az ülőrudak hosszú sora mentén, és nézegetni kezdte a különféle a baglyokat. Lucy és Harry lekuporodtak a fal tövébe, és a lány megírta a levelet.

Kedves Sirius!

Arra kértél, hogy Harry és én írjuk meg Neked, ha valami történik a Roxfortban. Hát íme: nem tudom, hallottál-e róla, de idén megrendezik a Trimágus Tusát. Szombat este, mikor kiválasztották a három bajnokot, Harryt is kijelölték - negyediknek. Nem tudjuk, ki dobta bele a nevét a Tűz Serlegébe, mert ő nem. A másik roxfortos bajnok Cedric Diggory a Hugrabugból.

Lucy felemelte a pennát, és elgondolkozott. Aztán egyszerre elöntötte őt a mérhetetlen bánat, amit Ron szavai okoztak a lelkében, és egy lendülettel leírta minden érzését - úgy hitte, csak Sirius értheti meg őt.

Még csak egy nap telt el azóta, de máris minden a feje tetejére állt. Mindenki azt hiszi, hogy Harry befurakodott a bajnokok közé, emiatt a griffendéleseken kívül mindenki elítéli őt. Ezáltal pedig engem is, mert képes voltam berontani a bajnokokhoz és jelenetet rendezni, hogy Harry ne indulhasson el a tusán. Mindenki azt hiszi, hogy nem bírjuk ki, hogy ne ránk irányuljon a figyelem.

Igazából nem is ez fáj a leginkább. Hanem az, hogy Ron se hisz nekünk. Irigykedik ránk, azt hiszi, élvezzük ezt a kitüntetett figyelmet. Harrynek nem meséltem el a teljes veszekedésünket, de a lényeget így is tudja. Úgy hiszem, csak Te érthetsz meg, hiszen te is ugyanebben a helyzetben voltál… Igazából nem is érzem, hogy jogom lenne panaszkodni, hiszen Rólad tizenkét évig hitte mindenki, hogy gyilkos és áruló vagy. Az én helyzetem nem is mérhető a Tiédhez.

Valójában csak jól esett kiadnom magamból ezeket. Kicsit jobb lett most, hogy elmesélhettem neked.

Remélem, jól vagy, és Csikócsőr is.
Lucy

- Kész - szólt oda Hermionénak, azzal felállt, és lesöpörte a szalmaszálakat talárjáról. Abban a percben Árész odaröppent hozzá, ráült a vállára, és nyújtotta a lábát. Míg Lucy rákötözte a levelet a baglya lábára, addig Harry bíztatóan simogatta a lány hátát.

- Jogod van panaszkodni - mondta halkan. - Ő a keresztapánk… Kinek mondanád el, ha nem neki?

Lucy hálásan mosolygott (igaz, az is halvány volt), majd odasétált az ablakhoz és útnak indította Árészt.

Harry és Lucy is remélték, hogy hétfőre a diákok többsége napirendre tér a történtek felett, de csalódniuk kellett. Folytatódott a tanítás, így nem bujkálhattak tovább iskolatársaik elől, akik mind szentül hitték, hogy Harry maga intézte el saját bajnoki kinevezését. Ráadásul Lucy már két jelenetet is rendezett, amiben Harry mellett állt ki, így ő is gyakori téma volt a diákok körében.

A hugrabugosok, akik hagyományosan jó kapcsolatokat ápoltak a griffendélesekkel, testületileg megsértődtek. Egyetlen gyógynövénytanóra elég volt hozzá, hogy ez nyilvánvalóvá váljon. Minden hugrabugos úgy vélte, hogy Harry ellopta bajnokuk dicsőségét, s ezt az érzésüket bizonyára csak fokozta a tény, hogy a Hugrabugnak ritkán volt része bármiféle dicsőségben. Egyedül Cedricre lehettek büszkék, aki csapatával egyszer győzelmet aratott a Griffendél felett. Ernie Macmillan és Justin Finch-Fletchley, akikkel a két Potter egyébként jóban volt, egész órán egy szót sem szóltak hozzájuk, pedig Harry és Lucy együtt dolgoztak velük a rugósgumók átültetésén. Egyetlen megnyilvánulásuk az volt, hogy kárörvendően nevettek, mikor az egyik gumó elszabadult, és Harry arcába pattant. Ron, valamint Lucy és Harry sem álltak szóba egymással. Mindig úgy helyezkedtek, hogy Hermione üljön középen, s ha a lány megpróbált beszélgetést kezdeményezni, mindhárman készségesen válaszolgattak neki, de egymás tekintetet elkerülték. Lucy úgy érezte, még Bimba professzor is kimértebben bánik Harryvel, mint máskor - de talán csak mert tudta, hogy Bimba a Hugrabug házvezető tanára.

Rendes körülmények között Harry és Lucy örültek volna, hogy felkereshetik Hagrid kunyhóját, de a legendás lények gondozása óra egyben azt is jelentette, hogy találkozniuk kell a mardekárosokkal - Harry bajnoki kinevezése óta először.

Amint az várható volt, Malfoy a szokásos gúnyos vigyorral az arcán jelent meg.

- Nézzétek, fiúk, itt a hős bajnok! - fordult Crakhoz és Monstróhoz, miután megbizonyosodott róla, hogy Harry hallja, amit mond. - Nálatok van az autogramos füzetetek? Most menjetek oda hozzá, mert a halottak nem tudnak írni… A Trimágus Tusán úgy hullanak a bajnokok, mint a legyek… Szerinted meddig fogod húzni, Potter? Mondjuk tíz percig?

Crak és Monstro kötelességszerűen heherésztek, de Malfoynak itt meg kellett szakítania monológját, mert megjelent Hagrid. A vadőr a kunyhó mögül érkezett, karjában egy rakás ládával. Mindegyik láda egy-egy jól fejlett durrfarkú szurcsókot rejtett. A csoport nagy megrökönyödésére Hagrid kifejtette, hogy a szurcsókok azért gyilkolták egymást, mert túl sok a fölös energiájuk, s hogy a megoldás nem más, mint pórázt kötni rájuk, és megsétáltatni őket - órai munka gyanánt. A bizarr ötlet egyetlen előnye az volt, hogy elterelte Malfoy figyelmét Harryről.

- Sétáltassak meg egy ilyen undormányt? - szólt, s borzadva rábámult az egyik láda lakójára. - És hova kössem rajta a pórázt? A tüskéjére, a robbanó farkára vagy a szívókorongjára?

- Középen a testére - felelte Hagrid, s egyúttal meg is mutatta, hogyan gondolja a dolgot. - Öhm… esetleg húzzátok fel a sárkánybőr kesztyűtöket, csak a biztonság kedvéért. Harry, Lucy, gyertek, segítsetek nekem pórázt kötni erre a kövér példányra…

Hagrid persze nem szorult segítségre, de szeretett volna egyedül beszélni Harryvel és Lucyval. Mikor a többiek már mind útnak indították szurcsókjukat, komoly képpel a testvérpárhoz fordult:

- Szóval indulsz a Trimágus Tusán, hm? Te lettél az iskola bajnoka.

- Az iskola egyik bajnoka - javította ki Harry.

Hagrid bogárfekete szeme aggódva csillogott bozontos szemöldöke alatt.

- Tipped sincs, hogy ki nevezett be téged?

- Szóval elhiszed, hogy nem én voltam? - kapta fel a fejét Harry. Kis híján könnyek szöktek a szemébe, olyan hálás volt Hagrid szavaiért.

- Persze, hogy elhiszem - dörmögte a vadőr. - Miért ne hinném el, ha egyszer azt mondod? Egyébként Dumbledore is elhiszi.

- Bár tudnám, ki tette! - csóválta a fejét Harry.

- És Lucy - nézett a lányra Hagrid -, természetes, hogy aggódsz Harryért. Mindannyian aggódunk, Dumbledore is. De nem kell mindenkivel összeveszned, aki nekitámad a testvérednek.

- Ha Ron nem viselkedne olyan gyerekesen, nem vesztem volna össze vele - vágta rá Lucy. - Különben is, nem is az fájt a legjobban, hogy nem hisz Harrynek. Hanem…

- Tudom - szakította félbe Hagrid. - Valóban nem volt szép, ahogy beszélt veled, ezt aláírom. De azért próbálj meg kibékülni vele.

Lucy nem válaszolt, csak töprengve bámulta a park füves lankája felé. A csoport tagjai időközben szétszóródtak, s ki-ki a saját állatával bajlódott. A szurcsókok immár egy méternél is hosszabbak voltak, s egykor puha és színtelen testüket most vastag, fényesszürke páncél borította. Óriásskorpióba oltott hosszú rákra emlékeztettek - csak épp még mindig nem volt se felismerhető fejük, se szemük. Csupa izom testük azonban tekintélyes erőt kölcsönzött nekik - szemlátomást nem volt könnyű féken tartani őket.

- Úgy látom, élvezik a dolgot - állapította meg elégedetten Hagrid. Lucy feltételezte, hogy a szurcsókokról beszél, a csoporttársairól ugyanis ezt nem lehetett elmondani. A szurcsókok farka rendszeres időközönként kirobbant, s mivel olyankor az állatok több métert repültek előre, sétáltatóik jobbára hason csúsztak utánuk, s csak egy-egy röpke pillanatra sikerült feltápászkodniuk a fűből.

- Hát, nem is tudom, Harry - sóhajtott Hagrid. - Bajnok lettél… Ha ebben az iskolában történik valami, abban te mindig benne vagy.

Harry nem válaszolt. Lucy tudta, hogy ebben a pillanatban mindketten ugyanarra gondolnak. Igen, ha történik valami, abban az egyikük, vagy akár mindketten benne vannak… Hermione is valami ilyesmit mondott, mikor a tónál sétáltak, és Ron is erre célzott annál az ominózus veszekedésnél…

A következő néhány nap bármelyike komoly eséllyel indulhatott volna a „Harry és Lucy Potter legrosszabb roxforti napja" címért. Egyedül azok a napok jelenthettek volna bizonyos konkurenciát egy ilyen versenyben, amelyeket a testvérpár másodéves korában élt át, amikor mindenki őket gyanúsította a diákok elleni merényletek elkövetésével. Akkor, két éve azonban Ron az ő pártjukon állt. Lucy úgy érezte, Harry most is könnyebben elviselné a támadásokat, ha Ront ismét a barátjának tudná, de büszkesége nem engedte neki, hogy könyörögni kezdjen. Így viszont Harry ott állt egyedül, az össznépi gyűlölködés magányos céltáblájaként. Ugyanis hiába csengett le a szenzáció Lucy kirohanásai körül, Harry bajnoki mivoltát nem tudták ilyen könnyen lenyelni.

Harry egyik este, mikor a klubhelyiségben ültek, részletesen kifejtette Lucynak, hogyan is érez.

- A hugrabugosok reakcióját, ha rosszul is esik, legalább meg tudom érteni - mondta -; nekik a saját bajnokukat kell támogatniuk. A Mardekártól sem számítottam jobbra; mindig is fújtak rám, hiszen nem kis részem volt abban, hogy a Griffendél annyiszor legyőzte a Mardekárt. A Hollóháttól azonban azt vártam, hogy legalább olyan lelkesen szurkolnak majd nekem, mint Cedricnek.

Harrynek ebben a tekintetben csalódnia kellett. A hollóhátasok többsége is elítélte őt, mondván, feltűnési viszketegségtől hajtva furakodott be negyediknek a bajnokok közé.

Lucy gyűlölte látni, hogy igaza volt abban, amit azon az estén mondott: hogy Cedrichez sokkal jobban illik a bajnoki szerep, mint Harryhez. Nehéz lett volna eldönteni, kit övezett nagyobb csodálat ezekben a napokban: Viktor Krumot vagy a csinos arcú, egyenes orrú, fekete hajú és szürke szemű Cedricet. Ugyanazok a hatodéves lányok, akik korábban Krum autogramjáért epedeztek, egyik nap ebédszünetben Harry és Lucy szeme láttára könyörögtek Cedricnek, hogy szignálja iskolatáskáikat.

A két Potter Sirius válaszára is hiába várt. Harry állítása szerint Trelawney professzor minden addiginál magabiztosabban jósolgatta közelgő halálát, s a fiú ráadásul olyan szánalmas teljesítményt nyújtott a begyűjtőbűbáj gyakorlásakor, hogy Flitwick professzor szégyenszemre plusz házi feladatot adott neki - pedig ilyen sorsra korábban csak Neville jutott.

- Tudom, hogy neked is ment volna, Harry - bátorította Hermione, mikor a fiú Hermione és Lucy oldalán kifelé ballagott Flitwick tanterméből - Csak nem koncentráltál eléggé… -

Bezzeg Hermione felé egész órán úgy röpködtek a tárgyak, mintha egy táblatörlő szivacsokra, papírkosarakra és lunaszkópokra kifejlesztett speciális mágnes lenne a testében. Lucy is elsajátította a bűbájt, de közel sem nyújtott olyan jó teljesítményt, mint amire képes lett volna.

- Csodálod? - morogta sötéten Harry. Épp akkor haladt el mellettük Cedric Diggory, s a díszkíséretét alkotó lányrajongók mind olyan arcot vágtak, mintha Harry egy különösen nagyra nőtt szurcsók lenne. - De azért fel a fejjel, igaz? Végül is délután dupla bájitaltanunk lesz…

- Harry… - kezdte Lucy, de inkább elharapta a mondatot. Tudta, hogy ebben a lelkiállapotban semmi olyat se tudna mondani, amivel felvidíthatta volna Harryt.

Dupla bájitaltanra menni máskor sem volt öröm, de ezekben a napokban felért egy középkori kínvallatás ígéretével. Lucy nemigen tudott elképzelni kellemetlenebb dolgot, mint Harryként másfél óráig összezárva lenni Pitonnal és a mardekárosokkal, akiknek feltett szándékuk volt kegyetlenül megtorolni, hogy a fiú iskolabajnokká merészelte választatni magát. Harrynek az előző ilyen pénteki órát is csak úgy sikerült átvészelnie, hogy Hermione szünet nélkül zümmögte a fülébe: „ne törődj velük, ne törődj velük, ne törődj velük". Lucy az egyik alkalommal már majdnem megátkozta Malfoyt, de Hermione még idejében kikapta a pálcáját a kezéből.

És semmi nem utalt arra, hogy ez az óra kellemesebben telik majd.

Mikor Harry és Lucy Hermionéval megérkeztek Piton pinceterme elé, már ott találták a mardekárosokat, akik mind egy-egy jókora jelvényt viseltek a talárjukon. Lucy először meghökkent, mert hirtelen azt hitte, MAJOM-jelvény van rajtuk - de aztán látta, hogy a kitűzőkön egy hosszabb, piros betűs szöveg áll. Könnyen el tudta olvasni, mert a betűk fényesen világítottak az alagsori folyosó félhomályában:

Szurkolj CEDRIC DIGGORY-nak, a Roxfort IGAZI bajnokának!

- Hogy tetszik, Potter? - kérdezte fennhangon Malfoy. - És ez még nem minden - nézd csak!

Azzal nekinyomta a jelvényt a mellkasának, mire arról eltűntek a piros betűk, s helyettük egy zöld felirat jelent meg:

POTTER, A BÉNÁK BAJNOKA

A mardekárosok a hasukat fogták a nevetéstől. Valamennyien követték Malfoy példáját, és körös-körül felizzottak a zöld POTTER, A BÉNÁK BAJNOKA feliratok. Lucy érezte, ahogy az ereiben végigszáguld a harag tüze és érezte, hogy egyre jobban közelít a határhoz, ahol már nem bírja tovább és a következményekre fittyet hányva megátkozza az összes mardekárost, akit a szeme előtt lát.

- Nagyon vicces! - vetette oda Hermione Pansy Parkinsonnak és a többi mardekáros lánynak, akik még a fiúknál is harsányabban kacagtak. - Biztos sokáig gondolkoztatok rajta.

Ron a falnál állt, Dean és Seamus mellett. Ő nem nevetett, de nem is állt ki Harry mellett.

- Akarsz egyet, Granger? - kérdezte csúfondárosan Malfoy, és egy jelvényt nyújtott Hermione felé. - Szívesen adok, van egy csomó. Csak ne érj hozzá a kezemhez, mert most mostam meg, és nem akarom egy sárvérűvel bemocskolni.

A harag, ami napok óta gyűlt Lucyban, most egyszerre robbant ki belőle. Ő is és Harry is gondolkodás nélkül előkapták a pálcájukat. A körülöttük állók lökdösődve hátrálni kezdtek.

- Harry, Lucy! - szólt rájuk figyelmeztetően Hermione.

Malfoy is elővette pálcáját.

- Na, mi lesz? - suttogta izzó gyűlölettel, miközben ide-oda járt a tekintete Harry és Lucy között. - Most nincs itt Mordon, hogy megvédjen titeket! Támadjatok, ha van hozzá merszetek…!

Fél másodpercig egymás szemébe néztek, aztán - hajszálpontosan egy időben - meglendült a három pálca.

- Carbunculus! - kiáltotta Harry.

- Densaugeo! - ordította Malfoy.

- Relaxo! - sikoltotta Lucy.

Pálcáik hegyéből egy-egy rövid fénysugár röppent ki. A két fiú átka félúton összeütközött, majd lepattantak egymásról, így mindkettő irányt változtatott - Harryé Monstro arcába csapódott, Malfoyé pedig Hermionét találta el. Lucyé eközben akadálytalanul elérte Pansy Parkinsont, így a lány ernyedten esett össze. Monstro felordított, és megmarkolta az orrát, amely egyetlen hatalmas keléssé dagadt, Hermione pedig a rémülettől nyöszörögve szája elé kapta mindkét kezét.

- Hermione! - kiáltott fel Ron, és egy ugrással a lány mellett termett.

Harry és Lucy is arra fordultak. Ronnak nagy nehezen sikerült lefejtenie Hermione kezét az arcáról. A látvány nem volt valami szívderítő. Hermione felső metszőfogai - melyek eddig sem voltak éppenséggel kicsik - riasztó tempóban nőni kezdtek. Szegény lány egyre inkább egy hódhoz hasonlított - fogai már túlnőttek alsó ajkán, és lassan az álláig értek. Hermione megtapogatta őket, és borzadva felsikoltott.

- Mi ez a nagy lárma? - csendült egy vészjóslóan nyájas hang. Piton közeledett feléjük.

A mardekárosok versengve jelentkeztek. Piton felemelte hosszú sárga ujját, és Malfoyra - mutatott.

- Halljuk.

- Potter megátkozott, tanár úr…

- Egyszerre átkoztuk meg egymást! - csattant fel Harry.

- …és Monstrót találta el… nézze meg, tanár úr…

- Lucy Potter pedig megátkozta Pansyt… - jelentette Millicent Bullstrode. - Nézze, tanár úr, meg sem bír mozdulni.

Piton megvizsgálta Monstrót, akinek a feje most illőbb helyen lett volna egy mérges gomba gyűjteményben, mint egy ember nyakán. Azután lehajolt Pansyhoz, és egyetlen pálcaintéssel megszüntette az átkot, így a lány nagy nehezen felállt.

- Monstro, Parkinson, induljanak a gyengélkedőre! - szólt higgadtan.

- Malfoy pedig eltalálta Hermionét! - sietett jelenteni Ron. - Nézze meg!

Nagy nehezen rávette Hermionét, hogy mutassa meg a fogait Pitonnak - a lány kétségbeesetten igyekezett takargatni őket, bár ez elég nehéz volt, mivel fogai már a gallérjáig értek. millicent Bulstrode és a többi mardekáros lány görnyedeztek az elfojtott nevetéstől, és Piton háta mögül Hermionéra mutogattak.

Piton közönyös arccal rápillantott a lányra, majd így szólt:

- Nem látok rajta semmi szokatlant.

Hermione nyöszörögve felsírt, sarkon fordult, és elrohant a folyosón.

Harrynek, Lucynak és Ronnak az volt a szerencséje, hogy egyszerre kezdtek el kiabálni, s mivel a szűk folyosó erősen visszhangozott, Piton nem érthette pontosan, milyen sértéseket vágnak a fejéhez. A lényeget azonban így is felfogta.

- Nos, lássuk! - szólt émelyítően mézesmázos hangon. - Ötven pont a Griffendéltől, a két Potter és Weasley pedig büntetőfeladatot kap. Most pedig indulás befelé, különben egy hétre való munkát találok ki nektek.

Lucynak csengett a füle a dühtől. Az égbekiáltó igazságtalanság annyira felbőszítette, hogy legszívesebben ezer apró darabra átkozta volna szét Pitont.

Elcsörtetett a tanár mellett, követte Harryt és Ront a pinceterem végébe, és lecsapta táskáját a leghátsó asztalra, közvetlenül Harry mellé. Testvére szemében még sosem látott ilyen izzó haragot, mint amit most Piton váltott ki belőle. Ron is remegett az indulattól - egy pillanatig úgy tűnt, mintha újra minden a régiben lenne hármójuk között, de aztán Ron megfordult, és a testvérpárt faképnél hagyva leült Dean és Seamus asztalához. Közben az első sorban ülő Malfoy hátat fordított Pitonnak, és vigyorogva megnyomta jelvényét. A csoport újra gyönyörködhetett a POTTER, A BÉNÁK BAJNOKA feliratban.

Végre elkezdődött az óra. Harry és Lucy leültek, rámeredtek Pitonra, és különféle borzalmakról fantáziáltak, amik a tanárral történhetnének…

Piton fekete szemében gonosz fény csillant, ahogy körülhordozta tekintetét a csoporton.

- Lássuk az ellenmérgeket! - fogott bele mondókájába. - Elég időtök volt rá, hogy összeállítsátok a recepteteket. A mai órán mindenki elkészíti a magáét, aztán kiválasztunk valakit, akin kipróbáljuk…

Piton tekintete a leghátsó pad felé vándorolt, s Lucy nyomban kitalálta, mire számíthat. Piton őt vagy Harryt fogja megmérgezni. Elképzelte, amint felkapja az üstjét, előreszalad vele, és az egész forró löttyöt Piton zsíros hajára önti…

Álmodozásából váratlan zaj térítette magához: valaki kopogott a pincehelyiség ajtaján.

- Colin Creevey volt az. Belépett a terembe, megeresztett egy vigyort Harry és Lucy felé, majd félszegen odasomfordált Piton asztalához.

- Tessék! - förmedt rá Piton.

- Tanár úr, azért küldtek, hogy vigyem fel Harry Pottert.

Piton kampós orra felett rámeredt Colinra. A fiú lelkes arcáról lassan leolvadt a mosoly.

- Potternek jelenleg bájitaltanórája van - felelte ridegen Piton. - Az óra után majd felmehet.

Colin elvörösödött, és pislogni kezdett.

- De… Mr Bumfolt hívatja Harryt, tanár úr - szólt félénken. - A többi bajnok is ott van… Azt hiszem, le akarják fényképezni őket…

Lucy megkockáztatott egy oldalpillantást Ron felé, de barátja konokul a mennyezetet tanulmányozta. Aztán Harryre nézett; a fiú láthatóan inkább elsüllyedt volna.

- Jó, nem bánom, menjen - morogta bosszúsan Piton. - Potter, a holmidat itt hagyod, és rögtön visszajössz, ha végeztél.

- Tanár úr - cincogta Colin - a holmiját is magával kell vinnie. Az összes bajnok…

- Akkor vigye! - csattant fel türelmét vesztve Piton. - Fogd a holmidat, Potter, és tűnj el a szemem elől!

Harry a vállára vetette a táskáját, felállt, és elindult az ajtó felé. Lucy követte a tekintetével. Mikor testvére elhaladt a mardekárosok asztalai mellett, egyszerre tucatnyi POTTER, A BÉNÁK BAJNOKA felirat villant az arcába.

Amint becsukódott az ajtó, Piton füstölögve folytatta a monológját. Mikor végre kiadta az instrukciókat, a szokásos csend ereszkedett a pincehelyiségre. Így, hogy Harry nem volt jelen, a mardekárosok is visszavettek egy kicsit az arcukból - bár a kitűzőiket Lucy szívesen lerángatta volna a talárjaikról. És valahányszor Malfoy hátrafordult, hogy rávigyorogjon, a lány szívesen előkapta volna a pálcáját, hogy egy jó kis átokkal „kicsinosítsa" egy kicsit a fiú öntelt képét. De már így is kihúzta a gyufát Pitonnal, így hát csendben maradt; noha Piton minden alkalmat megragadott, hogy kritizálja a munkáját.

Óra végén Piton természetesen Lucyt választotta ki, hogy legyen a tesztalany. A mardekárosok leplezetlen vigyorgással figyelték, ahogy a lány rezzenéstelen arccal kimegy a tanár elé, kezében a fiolával, amiben az ellenmérget hozta. Lucy gyors oldalpillantást vetett Ronra - a fiú tűntetően az asztalát bámulta. Ezután Malfoyon akadt meg a tekintete - a szőke fiú valahogy nem vigyorgott olyan vidáman, mint a társai.

- Nos, Potter - szólt Piton -, lássuk, mit sikerült összekotyvasztanod.

A lány kezébe adott egy fiolát, amiben átlátszó folyadék volt. Lucy kihúzta a dugót és óvatosan beleszagolt. Nem érzett semmi különösen. Azonban pontosan ebben reménykedett. Az ellenméreg, amivel készült, direkt olyan fajta volt, hogy Piton akármilyen mérget kiválaszthatott volna, akkor is hatástalanítja (ez természetesen nem volt igaz, de Lucy csak mert hinni abban, hogy a tanár nem fog negyedikesnél nehezebb bájitalt készíteni). Piton fénytelen fekete szemeibe nézett, majd felhajtotta a mérget.

A torkát végigperzselte a folyadék, és Lucy azonnal érezte, hogy szédülni kezd. A gyomra mintha kilyukadt volna és a sav elkezdte marni az egész bensőjét. Megtántorodott, de minden akaraterejét összeszedve kirántotta a dugót a saját fiolájából és gyorsan megitta az ellenmérget. Egy ideig nem érzett semmit, ami egy pillanatra megrémítette. De ekkor érezte, hogy a szédülés kezd elmúlni és a terem sem tűnt már annyira ingatagnak. Sóhajtott egyet, majd összeszedte magát és határozottan megállt Piton előtt.

A griffendélesek ujjongva tapsoltak, míg a mardekárosok fújoltak. Lucyt egyik sem érdekelte. Csak ki akart végre szabadulni a nyomasztó pincéből és megkeresni Harryt. Tompán hallotta csak Piton szavait, amiket a tanár a fogai között szűrt.

- A büntetőfeladatod holnap este kell elvégezned Weasley-vel és Potterrel - morogta pengevékony ajkakkal. - Mindhárman legyetek este hétkor az irodám ajtaja előtt.

Lucy csak bólintott, majd sarkon fordult, gyorsan összeszedte a holmijait és elsőként hagyta el az osztálytermet. Egyenesen a nagyterembe ment, hogy megvacsorázzon - bár úgy érezte, egy falatot sem bír lenyelni. Megkönnyebbülésére a Griffendél-asztal végében ott találta az egyedül vacsorázó Harryt.

- Szia! - köszönt, ahogy leült mellé. Harry elgyötört arca láttán csak ennyit kérdezett: - Nagyon rossz volt?

- Ne is mondd! - morogta Harry. - Rita Vitrol csinált velünk interjúkat és az összes mondatomat kiforgatta, hogy még véletlenül se legyen hű az igazsághoz. Alighanem holnapra megjelenik egy cikk rólam, ahol „feltűnési viszketegségben szenvedő, tragikus hős"-ként fognak ábrázolni.

- Soha nem bírtam azt a nőt - bólogatott Lucy. - Igazság szerint nem tudom, mit mondhatnék. Szeretném kijelenteni, hogy ennél rosszabb már nem lehet - nézett végig a nagytermen -, de akkor hazudnom kellene, azt meg nem szeretnék.

- Őszintén szólva nem hiszem, hogy ezt lehet még ragozni - jelentette ki sötéten Harry.

Lucy inkább lenyelte a választ. Nem akarta még jobban elkeseríteni a bátyját.

- Mi volt bájitaltanon? - kérdezte Harry. - Piton téged mérgezett meg, mi?

- Igen, de eleve úgy készültem, hogy engem fog, így bemagoltam egy hihetetlenül erős ellenméreg receptjét - felelte Lucy kis kárörömmel. Örült, hogy túljárt Piton eszén.

- Okos - dicsérte meg Harry halvány mosollyal.

- Valamint azt is mondta, hogy holnap este hétre legyünk az irodája előtt - tette hozzá Lucy. - Tudod, a büntetőmunka.

- Már alig várom.

Vacsora után mindketten felmentek a Griffendél-toronyba. Úgy beszélték meg, hogy mindketten felmennek a hálóterembe, hogy lepakolják a könyveiket és utána Lucy segít Harrynek a begyűjtőbűbájról szóló plusz házifeladatban. Lucy a hálóterembe érve rögtön Hermione ágya felé pillantott, de barátnője nem volt ott - gyanította, hogy a lány még mindig a gyengélkedőn van, és várja, hogy a fogai visszanyerjék eredeti méretüket. Mire leért a klubhelyiségbe, Harry már az egyik félreeső sarokban ült és szomorúan tekintett Ron felé - volt barátja Fred és George társaságában ücsörgött, de látszott, hogy az ikrek tüntetően figyelmen kívül hagyják. Biztosan még mindig nehezteltek rá a Lucyval történt veszekedés miatt; Lucy ugyanis azóta az összes Weasley-gyereket elkerülte.

- Nem tudom elhinni, hogy nem hisz nekem - mondta Harry, mikor Lucy leült mellé. - A legjobb barátom három éve és képes azt hinni, hogy ennyire vágyom a figyelemre? Képes elhinni rólam, hogy megöletem magam a „dicsőségért"?

- Harry, én azóta ismerem, mióta az eszemet tudom és még sosem láttam ilyennek - felelte Lucy. - Remélem, egy nap megjön az esze.

Csendben nekiláttak a feladatnak. Még öt perce sem dolgoztak, mikor egyszer csak kopogást hallottak az ablak felől.

- Árész! - sóhajtotta megkönnyebbülten Lucy. Gyorsan az ablakhoz futott és beengedte a madarat; Árész leszállt Harry házi feladatára és kinyújtotta a lábát, miközben elégedetten huhogott. Lucy leoldotta a levelet, majd adott egy kis bagolycsemegét Árésznak.

- Nagyon köszönöm! - mondta hálásan. A bagoly kedveskedve megcsipkedte gazdája kezét, majd szárnyra kapott és elrepült a bagolyház felé.

- Mit írt? - kérdezte mohón Harry. Lucy kinyitotta a levelet és fojtott hangon felolvasta testvérének.

Lucy!

El kell mondanom Neked és Harrynek néhány dolgot, amit levélben nem tudok megírni - túl nagy a veszélye annak, hogy illetéktelenek is elolvassák. Beszélnem kell Veletek személyesen, négyszemközt. Tudjátok úgy intézni, hogy egyedül legyetek a Griffendél-toronyban, a kandallónál, november 22-én éjjel egy órakor?

Ha valaki, én tisztában vagyok vele, hogy Harry tud vigyázni magára, s amíg Dumbledore és Mordon ott vannak mellette, addig nem eshet bántódása - valaki ugyanis ellene tör, és nem válogat az eszközökben. Dumbledore orra előtt benevezni őt arra a tusára merész és mesteri húzás volt. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy Te biztonságban vagy, Lucy. Nagy valószínűséggel megpróbálnak majd felhasználni Téged, hogy Harry közelébe jussanak, vagy akár az életére törjenek.

Ami Ront és a többieket illeti… Ne aggódj miattuk! Előbb vagy utóbb rá fognak jönni, hogy milyen veszélyes ez a tusa, addig meg úgyse tudod őket jobb belátásra bírni. Próbáld kizárni őket és koncentrálj arra, hogy Harryt minél jobban felkészítsd a tusára!

Tartsátok mindketten nyitva a szemeteket! A továbbiakban is tájékoztassatok, ha valami szokatlan történik. A november 22-iki dologgal kapcsolatban sürgős választ várok.

Sirius

Draco a gondolataiba meredve üldögélt a Mardekár asztalánál. Pottert és Lucyt figyelte, ahogy különvonulva, magányosan beszélgetnek a Griffendél-asztal legvégében. Így, Weasley és Granger nélkül olyan magányosnak tűntek, hogy Draco már majdnem megsajnálta őket. De aztán eszébe jutottak az apja szavai, így erőt vett magán és a vacsorájára fordította a figyelmét.

Hogy elterelje a gondolatait, a közelmúltban történt eseményekre gondolt. A jelvényeken azóta dolgoztak, hogy Pottert kihúzták negyedik bajnoknak - a nagyteremben körülnézve majdnem mindenki viselte is. A griffendélesek nem, de ők mindig is elfogultak voltak. A párbaj (már ha lehetett annak nevezni) azonban egy hirtelen ötlet folytán jött. Úgy érezte, nem hagyhatja ki a lehetőséget, hogy egy kicsit megpiszkálja Potter és Lucy komfortzónáját. Bár, arra már nemigen volt szükség. Nem számolt vele, hogy Weasley ellenük fog fordulni és úgy tűnt, ez sokkal jobban megviseli őket, mint bármi, amit addig Draco csinált. Azonban az a kijelentés, hogy amit Weasley vágott Lucy fejéhez azon a reggelen… Még Draco sem tudott volna ilyeneket mondani a lánynak. Abban az egy pillanatban sokkal jobban gyűlölte a fiút, mint korábban bármikor. Azt hitte, Lucy ott helyben elsírja magát - ehelyett a lány csak hidegen végigmérte Weasley-t, aztán kisétált. Mindenféle dráma, vagy kiabálás nélkül, de így sokkal hatásosabb volt, mintha üvöltözni kezdett volna.

Draconak ettől a gondolattól elment az étvágya. Kedvetlenül eltolta magától a tányérját, majd felállt és csatlósai oldalán elhagyta a nagytermet.