Chapter 58
Sárkányok közelebbről
Lucy tudta, hogy a következő két hétben csak az tartotta Harryben a lelket, hogy találkozhat Siriusszal. Ő maga is úgy érezte, ez az egyetlen fényes pont jövőjük sötét horizontján. A sokkot, amit Harry bajnokká választása okozott, lassan kiheverték, de mindketten egyre jobban féltek mindattól, ami Harryre vár. Az első próba napja egyre közeledett; lassan, alattomosan kúszott a fiú felé, akár egy vicsorgó szörnyeteg. Az a rettenetes, idegőrlő feszültség, ami Lucyn úrrá lett, eddig ismeretlen volt számára; valahányszor az a veszély fenyegetett, hogy elveszíti a bátyját, az mindig hirtelen jött és sosem tartott sokáig. Ez a lassú, kínkeserves várakozás lassan felőrölte az idegeit - néha már arra gondolt, hogy még Voldemorttal kiállni sem lehet olyan borzalmas, mint végignézni, ahogy Harry élete lassan elér a csúcspontjára… és a végére…
Sem neki, sem Harrynek nem volt fogalma ugyan, miképpen tudná Sirius derűsebbé tenni a fiú számára azt a kilátást, hogy nemsokára felkészülés nélkül, emberek százainak szeme láttára végre kell hajtania egy nehéz és veszélyes varázslatot - de már az is könnyített a lelkükön, hogy legalább egy baráti arcot láthatnak. Lucy megírta Siriusnak, hogy Harry és ő a mondott időpontban várni fogják a klubhelyiség kandallójánál, aztán összedugták a fejüket Hermionéval, és több tervet is kidolgoztak arra, hogyan fogják eltávolítani az esetleg arra tévedőket a kérdéses éjszakán. Eltökélték, hogy legvégső esetben akár trágyagránátokat is bevetnek - bár ezt jobb szerették volna elkerülni, mert tudták, hogy akkor Frics elevenen megnyúzza őket.
Időközben Harry kastélybeli élete még keservesebbre fordult; ezáltal pedig Lucyé is, hiszen minden Harryt ért sérelmet a sajátjaként élt meg. A Reggeli Próféta lehozta Rita Vitrol cikkét, ami szinte csak a címében említette a Trimágus Tusát, egyébként Harry kiszínezett életrajza volt. A címoldal nagy részét Harry egész alakos képe foglalta el. Maga az írás (ami a második, a hatodik és a hetedik oldalon is folytatódott) teljes egészében Harryről szólt - néha megemlítették Lucyt is, a beauxbatons-os és a durmstrangos bajnok (hibásan írt) neve csak az utolsó sorban szerepelt, Cedricről pedig említés sem esett.
A cikk tíz napja jelent meg, de Lucyt még mindig elöntötte a pulykaméreg, ha rágondolt. Rita Vitrol olyan mondatokat adott a testvére szájába, amiket a lány legjobb tudomása szerint a fiú soha életében nem ejtett ki.
Igen, azt hiszem, a szüleim emlékéből, valamint a húgom támogatásából merítek erőt. Tudom, nagyon büszkék lennének rám, ha most láthatnának… igen, néha még ma is sírok miattuk, nem szégyellem bevallani… Tudom, hogy nem eshet bajom a tusán, mert ők vigyáznak rám…
Rita Vitrol azonban még ennél is tovább ment; nem elég, hogy hosszú és csöpögős mondatokká változtatta őket, de még másokat is meginterjúvolt Harryről.
A Roxfortban Harry végre szerető társakra talált. Bizalmas barátja, Colin Creevey szerint Harry szabadideje nagy részét szerető testvére mellett egy Hermione Granger nevű, elragadóan csinos mugli származású lány társaságában tölti, aki - Harryhez hasonlóan - az iskola éltanulói közé tartozik.
A cikk megjelenése pillanatától fogva gúnyos idézgetések forrása és gonosz kommentárok tárgya volt - elsősorban a mardekárosok körében.
- Nem kérsz egy zsepit, Potter? Hátha elbőgöd magad átváltoztatástanon…
- Mióta tartozol az iskola éltanulói közé, Potter? Vagy talán alapítottatok egy külön iskolát Longbottommal?
- Hé - Harry!
- Nem kell mondani, tudom! - kiabálta Harry, miközben megfordult a folyosón. Most jutott el arra pontra, hogy nem bírta tovább; Lucy alig tudta lefogni. - Épp most fejeztem be a bőgést, de mindjárt megyek és folytatom!
- Nem, csak azt akartam… Elejtetted a pennádat.
Cho volt az. Harrynek az arcába tódult a vér.
- Ja… kösz… bocsánat - motyogta, és lehajolt a pennáért.
- Hát… sok sikert keddre! - mondta Cho. - Remélem, jól fog menni.
Harryn látszott, hogy komplett idiótának érzi magát. Lucyt szerencsére csak említésképp tárgyalta a cikk, így ő most kimaradt ebből a balhéból. Hermione azonban megkapta a maga részét a gonoszkodó megjegyzésekből, de ő nem kezdett el ártatlan arra járókkal kiabálni. Ami azt illeti, Harry és Lucy is csodálták azért, ahogy a helyzetet kezelte. Lucy, önmagát ismerve, biztosan megátkozta volna azokat, akik gúnyolni merészelték volna.
- Elragadóan csinos? Ő? - sivította Pansy Parkinson, mikor először találkozott Hermionéval Rita cikkének megjelenése után. - Mihez, egy mókushoz képest?
- Ne törődj velük! - mondta méltóságteljesen Hermione, azzal felszegte fejét, és úgy sétált el a vihorászó mardekáros lányok mellett, mintha ott se volnának. - Ereszd el a füled mellett, Harry.
Harry azonban láthatóan már nem bírta elereszteni a füle mellett mindazt, amit a fejéhez vágtak. Ronnal a rövid párbaj óta nem volt közük egymáshoz. Lucy titkon reménykedett benne, hogy Harry és Ron tisztázni tudják a dolgaikat az alatt a két óra alatt, amíg patkányagyat kellett pácolniuk Piton pincelaboratóriumában (ő túlságosan haragudott Ronra, ám bízott benne, hogy testvérének szerencséje lesz legjobb barátjával), ám épp aznap jelent meg Rita cikke, ami szemlátomást megerősítette Ront abban a hitében, hogy Harry élvezi a nagy felhajtást, amit körülötte csapnak.
Hermione mindhármójukra dühös volt. Felváltva győzködte őket, hogy beszéljék meg végre a dolgot, de Harry és Lucy hajthatatlanok voltak; Harry azt mondta, csak akkor áll szóba Ronnal, ha az beismeri, hogy ő, Harry nem dobta bele a nevét a Tűz Serlegébe, és bocsánatot kér, amiért hazugnak nevezte őt. Lucy pedig azt ismételgette, hogy egészen addig nem áll szóba a fiúval, amíg az bocsánatot nem kér azokért, amiket a fejéhez vágott.
- Ő kezdte az egészet - ismételgette konokul Harry. - Keressen meg ő minket!
- De hát hiányzik nektek! - csattant fel Hermione. - És tudom, hogy ti is hiányoztok neki! És nem csak neki, hanem Frednek, George-nak és Ginnynek is! Az egész mizéria kezdete óta kerülitek őket!
- Hogy Ron hiányzik? Nekünk? - méltatlankodott Lucy. - Szó sincs róla!
Ez persze vaskos hazugság volt. Lucy nagyon kedvelte Hermionét, a legjobb barátnője volt, de a Ronnal leélt közös éveket, amikor testvérként törődtek egymással, nem lehetett csak úgy kitörölni. Harrynek továbbra sem sikerült megtanulnia a begyűjtőbűbájt - valahogy begörcsölt ebben a témában - és Hermione váltig állította, hogy az elmélet elsajátítása majd kilendíti a holtpontról. Ebből aztán az következett, hogy Harrynek az ebédszünetben folyton a könyveket kellett bújnia. Lucy pedig jobb híján a könyvtárban töltötte szinte minden szabadidejét (akkor is, amikor Harry és Hermione órán voltak), mert csak itt tudott megmenekülni a felszínes, mindennek bedőlő roxforti diákság elől.
Viktor Krum is rengeteg időt töltött a könyvtárban. Lucyban fel is merült a kérdés, hogy vajon csak tanul-e vagy az első próbára igyekszik felkészülni. Hermionét pedig kifejezetten zavarta Krum gyakori jelenléte. Nem mintha a fiú akár egyszer is megszólította volna őket. Hermionét a kuncogó lánycsapatok idegesítették, akik a könyvespolcok mögül leselkedtek Krumra.
- Még csak nem is jóképű! - dohogott, sötét oldalpillantásokat vetve Krum durva vonású arcára. - Csak azért vannak úgy oda érte, mert híres! Rá se néznének, ha nem tudná megcsinálni azt a Frontszíj-műugrást…
- Vronszkij-műbukás - sziszegte összeszorított fogakkal Harry. Összenézett Lucyval, aki csak fáradtan csóválta a fejét.
Furcsa dolog, de ha az ember fél egy közelgő eseménytől, és szívesen lelassítaná az idő múlását, az hajlamos rá, hogy még jobban felgyorsuljon. Az első próbáig hátralevő napok úgy suhantak el, mintha valaki kétszeres sebességre állította volna az összes órát. Lucy ugyanúgy nem tudott megszabadulni szinte már palástolhatatlan rettegésétől, mint Harry. Az egész teljesen abszurdnak tűnt, de az átélt kalandok után Lucy már úgy érezte, mintha eggyé váltak volna a testvérével: bármit érzett Harry, az rá is átragadt és mindent, ami a fiúval történt, Lucy a sajátjaként élt meg. Harry elejtett megjegyzéseiből pedig az is kiderült, hogy ez fordítva is igaz volt: a fiú nem csak a próba miatt aggódott, hanem amiatt is, hogy Lucynak végig kell néznie.
Az első próba előtti szombaton az iskola vezetése engedélyt adott rá, hogy harmadévestől felfelé minden tanuló meglátogassa Roxmorts falut. Hermione úgy vélte, mindhármójuknak jót tenne, ha kimozdulnának egy kicsit a kastélyból, s a két Potternek nem is volt ellenvetése.
- Na és Ron? - kérdezte Harry. - Nem akarsz inkább vele menni?
- Öhm… hát… - Hermione kissé elpirult. - Arra gondoltam, hogy találkozhatnánk vele a Három Seprűben.
- Nem - jelentette ki határozottan Harry és Lucy.
- Jaj, ne legyetek már ilyenek…
- Lemegyünk veled a faluba, de nem találkozunk Ronnal, és végig rajtunk lesz a láthatatlanná tévő köpeny - sorolta a feltételeit Harry.
- Jól van, jól van! - hagyta rájuk mérgesen Hermione. - De tudjátok, hogy utálok úgy beszélni veletek, hogy rajtatok van az a köpeny. Nem látom, hogy rátok nézek-e vagy sem.
- Nekem nem kell a köpeny - nézett bátyjára Lucy, aki erre csak megvonta a vállát.
Így hát Harry a hálóteremben felöltötte magára a láthatatlanná tévő köpenyt, majd visszament a földszintre, és elindult Lucyval és Hermionéval Roxmorts falu felé.
Lucy egészen eddig nem is sejtette, hogy mi a véleménye róla a diákoknak, de így, hogy Harryt nem látták mellette, ő vált a gonosz megjegyzések céltáblájává.
- Hol hagytad a bátyádat, Lucy?
- Nocsak, el tudtál szakadni tőle? Nem fogod elbőgni magad a hiányától?
- Már készülsz arra, hogy ellegyél nélküle?
Ez a beszólás egy hetedéves mardekáros szájából hangzott el. Lucy már előkapta a pálcáját, de Hermione és a láthatatlan Harry visszafogták.
- Ne csinálj jelenetet! - sziszegte Harry a köpenyben.
- Annyira szívesen megátkoznám őket! - füstölgött Lucy.
- Nézz csak hátra… - suttogta Harry. - Rögtön kihasználná az alkalmat, hogy még egy sztorit megírjon.
Rita Vitrol és fotós barátja épp ekkor léptek ki a falu kocsmájából, a Három Seprűből. Fojtott hangú beszélgetésbe mélyedve elhaladtak Hermione és Lucy mellett, egy pillantásra se méltatva a lányokat. Lucy hátat fordított nekik, hogy véletlenül se lássák az arcát.
Mikor Vitrolék már elég messze jártak, a két lány Harry hangját hallotta:
- Szóval Vitrol megszállt a faluban. Tuti, hogy azért, mert meg akarja nézni az első próbát.
Mikor ezt meghallotta, Lucy gyomra görcsbe rándult a rémülettől. Ezt azonban nem tette szóvá; ős és Harry nemigen beszélgettek Hermionéval a közelgő próbáról - úgy tűnt, a lány legszívesebben nem is gondol rá.
- Elmentek - szólt Hermione, s a főutca túlsó vége felé pillantott. - Menjünk be a Három Seprűbe, és igyunk egy vajsört. Egy kicsit fázom - ti nem? Nem kell beszélgetnetek Ronnal! - tette hozzá ingerülten.
A Három Seprűben igen nagy volt a forgalom. A közönség nagy részét a szabad délutánjukat élvező roxforti diákok tették ki, de rajtuk kívül volt ott még mindenféle mágikus népség - olyan különös szerzetek, akikkel Lucy máshol nemigen találkozhatott.
Harrynek nem lehetett könnyű átfurakodnia a tömegen a láthatatlanná tévő köpenyben, hiszen óvakodnia kellett attól, hogy bárkivel is összeütközzön. Emiatt Lucy is nagyon lassan haladt, nehogy elveszítse Harryt maga mögött.
Miközben Lucy - nyomában Harryvel - a sarokban álló szabad asztal felé araszolt, Hermione elment megvenni italaikat. A kocsmán átvágva Lucy megpillantotta Ront, aki Fred, George és Lee Jordan társaságában üldögélt az egyik asztalnál. Sikerült leküzdenie a kísértést, hogy ingerülten odaszóljon fogadott testvérének; inkább folytatta útját a szabad asztal felé, s végül szerencsésen el is érte azt. Látta, hogy mellette megmozdult a szék, jelezve, hogy Harry is leült.
Kisvártatva megérkezett Hermione a három vajsörrel. Az egyiket rögtön becsempészte Harry köpenye alá.
- Van valami témád, amit meg szeretnél vitatni? - kérdezte Hermione Lucytól, mire a lány a fejét rázta. - Nem baj, felkészültem erre is.
E szavakkal elővette talárja zsebéből a noteszt, amiben a MAJOM tagjainak névsorát vezette. A rövid lista tetején Lucy megpillantotta Ron nevét, Harryét és a sajátját. Úgy érezte, mintha évek teltek volna el azóta az este óta, mikor a két fiú együtt írta hamis horoszkópjukat, s mikor Hermione kinevezte őket titkárnak meg pénztárosnak, Lucyt pedig helyettesnek.
- Azon gondolkozom, hogy esetleg megpróbálhatnék néhány falubelit is beszervezni az Em-A-Jé-O-Em-be - szólt Hermione, körülhordozva tekintetét a kocsmában.
- Persze, szuper ötlet - felelte gúnyosan Harry. - Mikor fogod már végre abbahagyni ezt a majomkodást?
- Majd ha a házimanók rendes fizetést kapnak, és normális munkakörülményeik lesznek! - sziszegte Hermione. - Azt hiszem, lassan eljön a konkrét cselekvés ideje. Szerintetek hogyan lehet bejutni a konyhába?
- Fogalmam sincs - vonta meg a vállát Lucy. - Kérdezd meg az ikreket.
Hermione töprengő hallgatásba mélyedt, Lucy pedig tovább iszogatta vajsörét, és a kocsma vendégeit figyelte. Valamennyien vidámnak és felszabadultnak tűntek. Ernie Macmillan és Hannah Abbott csokibékás képeket cserélgettek az egyik közeli asztalnál. Mindkettőjük talárján ott villogott a Szurkolj CEDRIC DIGGORY-nak-jelvény. Nem messze az ajtótól ott ült Cho, csapatnyi hollóhátas barátja társaságában. Ő nem viselt Cedrices jelvényt… Lucy eltöprengett, hogy vajon ez jelent-e bármit is Harrynek.
Mit nem adna érte, ha ő is úgy érezhetné magát, mint a többiek, akik csak nevetgélnek, cseverésznek, és más gondjuk sincs, mint a másnapi lecke. Elképzelte, hogyan üldögélne most a Három Seprűben, ha a Tűz Serlege nem dobta volna ki Harry nevét. Először is akkor a fiúnak nem kellene a láthatatlanná tévő köpeny alatt kuksolnia és ő, Lucy sem lenne ennyire ingerült és rémült. Másodszor akkor Ron is ott ülne vele, Harryvel és Hermionéval, és valószínűleg vidáman találgatnák, milyen életveszélyes próbát kell kedden kiállniuk az iskolák bajnokainak. Ha nem lenne Harry is bajnok, Lucy már alig várná a keddet, amikor majd láthatja, hogyan oldják meg a feladatot… Nem pedig azon agyalna állandóan, hogy vajon sikerül-e Harrynek teljesítenie a feladatot… hogy egyáltalán megússza-e…
Lucynak most eszébe jutott Sirius, s a gondolat lazított valamicskét a lelkét szorító pánton. Neki és Harrynek már csak tizenkét órát kell várniuk, hiszen aznap éjjelre beszélték meg a randevút a klubhelyiség kandallójánál. Ha minden jól megy, találkozni fognak Siriusszal - no de mi ment jól az utóbbi időben?
- Nézzétek, ott van Hagrid! - szólt Hermione.
A fejek erdeje fölött valóban ott vitorlázott Hagrid bozontos üstöke. A két ragacsos csomóból álló frizuráról szerencsére már lemondott. Lucy először furcsállta, hogy addig nem vette észre az óriást, de miután felállt, és figyelmesebben odanézett, látta, hogy Hagrid újra meg újra lehajtja fejét - ugyanis Mordon professzorral beszélgetett. Hagrid előtt a szokásos vödörszerű korsó állt, Mordon viszont a saját laposüvegéből iszogatott. Madam Rosmerta, a csinos kocsmárosnő ennek nem örült túlságosan; sértődött pillantásokat vetett Mordonra, miközben begyűjtötte az üres poharakat a szomszédos asztalokról. Bizonyára azt hitte, Mordonnak nem ízlik az ő híres forralt mézbora - de Lucy tudta, hogy nem erről van szó. Mordon a legutóbbi sötét varázslatok kivédése órán elmondta a csoportnak, hogy többnyire csak saját készítésű ételeket és italokat fogyaszt, mert tudja, milyen könnyű mérget keverni egy gazdátlanul hagyott pohárba.
Kisvártatva Hagrid és Mordon felálltak - nyilván távozni készültek. Mordon viszont egyszerre felkapta a fejét, s mágikus szemét arra a sarokra szegezte, ahol Lucyék ültek. Azután megütögette Hagrid lapockáját (a vállát nem érte el), mondott neki valamit, majd mindketten elindultak Harry, Lucy és Hermione asztala felé.
- Lám csak, Lucy, Hermione! - köszönt nagy hangon Hagrid.
- Szia - felelte mosolyogva Hermione.
- Hogy vagy, Hagrid? - kérdezte Lucy halványan mosolyogva.
- Köszönöm, remekül.
Mordon bicegve megkerülte az asztalt, majd fölé hajolt; Lucy azt hitte, a MAJOM-noteszt veszi szemügyre, de aztán Mordon halkan megszólalt:
- Szép köpenyed van, Potter.
Lucy döbbenten felkapta a fejét. Ilyen közelről tisztán látszott, hogy Mordon orrából valóban hiányzik egy jókora darab. Az öreg varázsló szája ravasz mosolyra húzódott.
- A tanár úr szeme… - hallotta Harry döbbent hangját - Mármint a tanár úr átlát…?
- Igen, átlátok az ilyen köpenyeken - felelte nagyon halkan Mordon. - És ennek a képességnek nemegyszer jó hasznát vettem.
Hagrid is rávigyorgott Harryre. Persze a vadőr nem láthatta a fiút - de Mordon bizonyára elmondta neki, hogy ott van.
Most Hagrid is az asztal fölé hajolt, mintha kíváncsi lenne a MAJOM-notesz tartalmára, és suttogva, hogy csak Harry hallja, suttogott valamit. Lucynak a nagy zsivajban esélye sem volt, hogy halljon belőle bármit is, de nem sokkal ezután Hagrid felegyenesedett, fennhangon elköszönt Lucytól és Hermionétól, rákacsintott egyet Harryre, és Mordonnal együtt távozott.
- Miért akar Hagrid éjfélkor találkozni velem? - szólt megütközve Harry.
- Miért, azt mondta? - kérdezett vissza nem kisebb megütközéssel Hermione. - Mit forgathat a fejében? Harry, szerintem nem biztos, hogy jó ötlet lemenned hozzá… - Hermione aggódva körülpislogott. - A végén még lekésed a találkozót Siriusszal és Lucynak egyedül kell beszélnie vele.
- Az még a kisebbik gond - szólt Lucy -, de Sirius szerintem Harryvel is beszélni akar.
Kisvártatva Harry tétován megszólalt:
- Tudom, hogy semmi értelme annak, amit most kérek, de… lejönnél velem Hagridhoz, Lucy?
Lucy elkerekedett szemekkel bámult az asztallapra és nagyon vigyáznia kellett, hogy ne nézzen arra, ahol Harry ült
- Miért szeretnéd, hogy lemenjek? - kérdezte.
- Csak szeretném - felelte Harry. - Rossz érzésem van, és a jelenléted megnyugtatna.
- Rendben - egyezett bele Lucy. - De fogjuk rövidre, mert a végén tényleg lekéssük a találkozót Siriusszal.
Hermionénak láthatóan nem tetszett az ötlet; azt javasolta, küldjék le Hedviget egy üzenettel, hogy Harry nem ér rá - feltéve persze, hogy a durcás bagoly hajlandó együttműködni -, Harry és Lucy mégis úgy döntöttek, hogy inkább lemennek. Lucy roppant kíváncsi volt rá, mit akarhat a vadőr Harrytől - annál is inkább, mivel Hagrid még soha nem hívta le a fiút a kunyhójába ilyen késői órán.
Harry este úgy tett, mintha korán ágyba akarna bújni. Lucy és Hermione a Kövér Dáma portréja előtt álltak és fél tizenkettőig vártak; akkorra beszélték meg ugyanis, hogy kinyitják Harrynek a portrét, hogy aztán a két Potter kiosonhasson a parkba. A megbeszélt időpontban aztán a két lány felnyitotta a portrét, majd Harry keze megjelent a semmiből és megragadta Lucy csuklóját. A lány lopva körbepillantott, majd bebújt a köpeny alá. Adott magának egy másodpercet, hogy magával ragadja a nosztalgia: az az éjszaka jutott eszébe, mikor Harry és ő először próbálták ki édesapjuk köpenyét. De gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat; inkább segített Harrynek összefogni a köpenyt magukon, motyogtak egy-egy „köszi"-t Hermionénak és útnak indultak.
Aznap tintafekete volt az éj. A parkban csupán két fényforrás tűnt Lucy szemébe: Hagrid kunyhójának ablaka, és a beauxbatons-os kocsi, amelyben ugyancsak égtek a fények. Lucy még Madame Maxime kiszűrődő hangját is hallotta, mikor Harry bekopogtatott a vadőrlak ajtaján.
- Te vagy az, Harry? - suttogta Hagrid, miután kinyitotta az ajtót, és nem látott senkit.
- Igen. - Harry és Lucy besurrantak a kunyhóba. Harry lehúzta fejéről a csuklyát, de úgy intézte, hogy Lucy ne látszódjon. - Miért hívtál le?
- Mutatni akarok valamit - felelte Hagrid.
Nemcsak izgalomtól csillogó szeme, de egész megjelenése azt sugallta, hogy valami nagy eseményre készül. A gomblyukába túlfejlett articsókára emlékeztető virág volt tűzve, s bár a jelek szerint ezúttal lemondott a gépzsír használatáról, azért megpróbálta rendbe szedni frizuráját - legalábbis erre utaltak a hajában fityegő kitört fésűfogak.
- Mit akarsz mutatni? - kérdezte gyanakodva Harry. Vagy tojásokat raktak a szurcsókok, vagy Hagrid megint vásárolt egy háromfejű óriáskutyát valamelyik alkalmi ivócimborájától - Lucynak így hirtelen és nagyjából ezek voltak a tippjei.
- Gyere utánam, maradj csendben, és tartsd magadon azt a köpenyt! - utasította Hagrid a fiút. - Agyart nem visszük magunkkal, neki nem tetszene…
- Figyelj, Hagrid, nem tudok sokáig maradni… egy órára vissza kell érnem a kastélyba…
Hagrid azonban nem figyelt rá. Kinyitotta az ajtót, és már csörtetett is kifelé az éjszakába. Harry és Lucy utána szaladtak, s meglepődve látták, hogy Hagrid a beauxbatons-os kocsi felé vezeti őket.
- Hagrid, miért…? - kezdte Harry.
- Cssss!
Hagrid hármat koppantott a keresztbe tett aranypálcákkal díszített ajtón. Az ajtó kinyílt, és megjelent Madame Maxime. Széles vállát most selyemkendő fedte. Mikor meglátta Hagridot, elmosolyodott.
- Áh, 'Ágrid… itt áz idő?
- Bónc-oár - köszönt széles mosollyal Hagrid, s kinyújtotta kezét, hogy lesegítse a hölgyet az aranylépcsőn.
Madame Maxime becsukta maga mögött az ajtót, majd Hagrid a karját nyújtotta neki, s a két óriás elindult a szárnyas lovak karámjának kerítése mentén. Harry és Lucy egy pillanatig értetlenül bámultak utánuk, aztán összenéztek, majd futva követték őket. Hagrid Madame Maxime-ot akarta megmutatni Harrynel? De hisz a fiú akkor látja őt, amikor csak akarja… nem az a típus, akit nehéz észrevenni…
Úgy tűnt azonban, hogy mégsem Madame Maxime a meglepetés, hanem ő is valami meglepetésre vár. Egy idő után ugyanis kacéran megkérdezte:
- 'Ová visz engem, maga kis 'uncut?
- Mindjár' meg tetszik látni - dörmögte Hagrid. - Nem bánja meg, hogy eljött. Csak aztán el ne mondja senkinek, hogy megmutattam. Ez még hétpecsétes titok.
- Lákát lesz á számon! - felelte Madame Maxime, hosszú fekete szempilláit rezegtetve.
Csak mentek és mentek, mintha sose akarnának megérkezni. Lucyt egyre jobban bosszantotta, hogy ott kell loholnia a két embertorony nyomában, s mind gyakrabban pillantott az órájára. Hagrid kitalált valami sületlenséget, és Harry meg ő a végén még lekésik miatta Siriust.
- Ha nem érünk oda egy percen belül - Lucy jóformán csak Harry szájának a mozgásából tudta megmondani, mit akar a bátyja -, visszafordulunk, és itt hagyjuk Hagridot.
- Megegyeztünk - felelte Lucy ugyanezzel a módszerrel.
De ekkor - mikorra már olyan nagyot kerültek a Tiltott Rengeteg széle mentén, hogy a kastély és a tó eltűnt a szemük elől - megütötte valami Lucy fülét. Férfihangok, kiáltások - azután egy dobhártyaszaggató, iszonyú üvöltés…
Hagrid és Madame Maxime megkerültek egy kisebb facsoportot, azután megálltak. Harry és Lucy sietve követték őket - egy pillanatig azt hitték, máglyák körül szaladgáló embereket látnak - azután eltátották a szájukat, és egy darabig nem is tudták becsukni.
Sárkányok.
Négy kifejlett, hatalmas, vad sárkány. Ott ágaskodtak üvöltve, égnek meredő nyakkal egy palánk határolta kifutóban. Fejük legalább tizenöt méterre volt a földtől, s kitátott, gyilkos fogakkal teli pofájukból tűzoszlopok lövelltek a magasba. Volt köztük egy ezüstöskék, hosszú szarvú - az acsarogva kapkodott a közelében álló varázslók felé; egy sima pikkelyű zöld, amelyik toporzékolt és dobálta magát; egy vörös bőrű, finom aranytüskékkel szegélyezett pofájú, amelyik gomba alakú tűzgomolyagokat okádott; és egy hatalmas fekete, amelyik mind közül a leginkább hasonlított egy óriásgyíkhoz.
A sárkányokat vagy harminc - példányonként hét-nyolc - varázsló igyekezett féken tartani a szörnyetegek nyakára és lábaira csatolt bőrbilincsekről lógó láncok segítségével. Lucy megbabonázva meredt a magasba; a fekete sárkány kidüllesztette macskaszerű, függőleges pupillájú szemét - hogy dühében-e vagy félelmében, azt Lucy nem tudta eldönteni -, és irtózatos, bömbölő üvöltést hallatott…
- Maradj ott, Hagrid! - kiáltott hátra a deszkakerítéshez legközelebb álló varázsló, aki a fekete sárkány egyik láncát tartotta. - Hatméteres lángot tudnak köpni! Ez a mennydörgő fújt már tizenkét métereset is!
- Hát nem gyönyörűek? - dörmögte elérzékenyülten Hagrid.
- Nem bírunk velük! - kiáltotta egy másik varázsló. - Kábító átkot nekik, háromra!
A sárkányőrök mind előhúzták pálcájukat.
- Stupor! - ordították kórusban. A kábító átkok, mint megannyi tüzes rakéta, átszelték a sötétséget, s szikraesőt hullatva a sárkányok pikkelyes bőrének ütköztek.
Lucy a legközelebb álló sárkányra meredt; az vészesen megtántorodott, s pofáját hatalmasra nyitotta, mintha némán üvöltene. Orrlyuka már csak füstölgött, láng nem tört elő belőle. Azután a szörnyeteg lassan eldőlt. Sok-sok tonna izom és csont zuhant a földre, olyan robajjal, hogy a két Potter mögött megzörrentek a fák ágai.
A sárkányőrök leeresztették pálcájukat, és az elkábított szörnyetegekhez léptek. Azok még fektükben is akkorák voltak, mint egy-egy kisebb domb. A varázslók sietve megfeszítették a láncokat, s azok végét a pálcájuk segítségével mélyen a földbe hajtott vaskarókhoz rögzítették.
- Megnézzük őket közelebbről? - fordult Madame Maxime-hoz Hagrid, és már vonszolta is a hölgyet a kerítés felé. Harry és Lucy követték őket. Az a varázsló, aki figyelmeztette Hagridot, hogy ne menjen közelebb, most elindult feléjük - s Lucy döbbenten ismerte fel benne Charlie-t.
- Ezzel megvolnánk - szólt zihálva Charlie. - Most egy darabig nyugton maradnak. Útközben álomfűlevet kaptak. Gondoltuk, kellemesebb lesz nekik majd itt a sötétben felébredni - de amint láttad, így se voltak túl jó hangulatban.
- Milyen fajtájú sárkányok ezek, Charlie? - kérdezte Hagrid, a fenségnek kijáró hódolattal bámulva a fekete sárkányt. A szörny szeme résnyire nyitva volt; szembogarának széle sárgán kivillant a ráncos fekete bőrredő alól.
- Ez egy magyar mennydörgősárkány - magyarázta Charlie. - A kékesszürke egy svéd sróforrú, az a kisebb egy közönséges walesi zöld, a vörös pedig egy kínai gömblángsárkány.
Charlie körülnézett. Madame Maxime a palánk mellett sétált, és az elkábított szörnyetegeket nézegette.
- Arról nem volt szó, hogy őt is magaddal hozod - szólt szemrehányóan Charlie. - El fogja mondani a diákjainak, pedig a bajnokok nem tudhatják, mi vár rájuk.
- Gondoltan, biztos örül, ha elhozom - vonta meg a vállát Hagrid, le sem véve szemét a sárkányokról.
- Romantikus randevú, mondhatom - dörmögte fejcsóválva Charlie.
- Négy… - szólt Hagrid. - Minden bajnoknak egy, igaz? Mi lesz a feladatuk? Le kell győzniük őket?
- Nem, ha jól tudom, a sárkányok csak elállják majd az útjukat, és át kell jutniuk rajtuk - felelte Charlie. - Persze mi is ott leszünk. Ha komolyra fordul a dolog, rögtön küldjük az oltóbűbájt. Nőstényeket kértek, amik épp költenek… nem tudom, miért. Mindenesetre nem irigylem azt, aki a mennydörgőt kapja. Alattomos egy bestia. Nézd meg, elöl-hátul életveszélyes.
Charlie pálcájával a fekete sárkány farkára mutatott. Azon végig bronzvörös, tűhegyes tövisek sorakoztak.
Charlie sárkányőrkollégái közül öten odaléptek a mennydörgőhöz. Egy kifeszített vászondarabon gránitszürke tojásokat cipeltek, s azokat most óvatosan lerakták a sárkány mellé. Hagrid vágyakozva felnyögött.
- Megszámoltam a tojásokat, Hagrid! - figyelmeztette Charlie, majd témát váltott: - Hogy van Harry?
- Jól - felelte szórakozottan a vadőr, a sárkánytojásokat bámulva.
- Remélem, akkor is jól lesz, miután találkozott ezekkel - jegyezte meg sötéten Charlie. - Anyának nem is mertem elmondani, mi lesz az első próba. Így is folyton sápítozik… - Charlie utánozni kezdte Mrs Weasley aggódó hangját: - „Hogyan engedhették meg, hogy benevezzen arra a tusára, hiszen még olyan kis fiatal! Azt mondták, csak a nagyok jelentkezhetnek!" Miután meg elolvasta azt a cikket a Reggeli Prófétában, egész nap szipogott. „Még ma is sír néha a szülei miatt! Szegénykém, ha én ezt tudom!"
Harry kicsit megrángadta Lucy talárujját, jelezve, hogy eleget hallott. Lucy is úgy érezte, itt az ideje a távozásra. Sarkon fordultak és elindultak vissza a kastélyba.
Mikor kellő távolságra voltak a sárkányoktól, de még elég messze voltak a kastélytól, Harry kifakadt.
- Sárkányok! - nyögte. - Mi az, hogy sárkányok? Mégis hogyan győzzek le egy sárkányt csak a pálcámmal?
- Azokat a legtöbb varázslat nem tudja kiütni - magyarázta Lucy remegő hangon. - Láttad, hogy egy tucat varázsló kell hozzá, hogy hasson a bűbáj a bőrükön keresztül…
Harry olyan hangot adott ki, mint egy nyüszítő kiskutya és nem is szólalt meg addig, amíg vissza nem értek a toronyba. Ami azt illeti, Lucynak se volt sok kedve beszélgetni. Inkább csak összekulcsolta a kezét Harryével, kihasználva, hogy még megteheti.
Nem tudta eldönteni, örülne annak, hogy immár tudja, mi vár a bátyjára. Talán jobb volt így, hogy már most túlesett az első megdöbbenésen. Ha kedden látja először a sárkányokat, lehet, hogy annyira ledöbben, hogy reagálni se tud a feladatra… Egyetlen pálca lesz nála… egyetlen pálcával kell legyőznie egy kifejlett, tizenöt méter magas sárkányt… Mégis hogy a fenébe gondolhatja ezek után mindenki, hogy Harry önszántából jelentkezett erre az őrültségre?
A két Potter sietős léptekkel haladt az erdő széle mentén. Lucy az órájára nézett. Ha beszélni akarnak Siriusszal, negyedóra múlva ott kell állniuk a kandalló előtt. Márpedig nagyon is akartak vele beszélni - annyira, mint még soha senkivel. Még jobban megszaporázták hát lépteiket - s akkor egyszerre beleütköztek valami ruganyos, szilárd dologba.
Harry szemüvege félrecsúszott, majd hátratántorodott, és Lucy maga után húzva elesett.
- Au! Ki az? - szólt egy hang valahol fölöttük.
Lucy gyorsan ellenőrizte, hogy minden tagját takarja-e a köpeny, de nem mozdult. Felnézett az előtte álló sötét alakra, s nyomban felfedezte rajta az ismerős kunkorodó kecskeszakállat… Karkarov volt az.
- Ki az? - kérdezte ismét Karkarov, s gyanakodva körülnézett a sötétben.
Harry és Lucy meg se nyikkantak. Karkarov még vagy egy percig forgolódott. Bizonyára úgy vélte, egy állatba ütközött, mert derékmagasságban nézett körbe. Azután visszaosont a fák közé, és folytatta útját a sárkányok kifutójához.
Harry lassan, óvatosan felállt, talpra segítette Lucyt, majd - ügyelve arra, hogy lépteik ne csapjanak zajt - mindketten továbbsiettek a kastély felé.
Hogy mit keresett Karkarov az erdőnél, az nem is volt kérdés. Bizonyára az járt a fejében, hogy az éj leple alatt kifürkészheti, mi lesz az első feladat. Talán látta, mikor Hagrid és Madame Maxime elindultak az erdő széle mentén - a két óriást távolról sem volt nehéz észrevenni… s már csupán meg kellett keresnie a távoli hangok forrását, hogy Madame Maxime-hoz hasonlóan ő is megtudja, mi vár kedden a bajnokokra. Most tehát úgy állt a dolog, hogy Cedric lesz az egyetlen versenyző, aki valóban az ismeretlennel néz majd szembe.
Harry és Lucy megérkeztek a kastélyhoz. Beosontak a tölgyfa ajtón, és elindultak felfelé a márványlépcsőn. Lucynak szúrt az oldala a megerőltető tempótól, ránézésre Harry is kifulladhatott már, de egyikük nem mert lassítani - alig öt percük maradt rá, hogy a klubhelyiségbe érjenek…
- Lárifári - zihálta oda Lucy a békésen szunyókáló Kövér Dámának.
- Ahogy gondolod… - motyogta álmosan a Dáma, és szabaddá tette a portrélyukat. Harry és Lucy bemásztak és körülnéztek. A klubhelyiség üres volt, s a trágyabűz hiánya arra engedett következtetni, hogy Hermionénak nem kellett használnia a gránátokat.
A két Potter kibújt a láthatatlanná tévő köpenyből, és letelepedtek a kandalló előtt álló karosszékek közül kettőbe. Körülöttük félhomály volt. Csak a pislákoló tűz szolgált némi fénnyel. Egy közeli asztalon jelvények hevertek, amik az előzőek továbbfejlesztett verziói voltak. Most a POTTER, A BÉNÁK LEGBÉNÁBB BAJNOKA felirat díszelgett rajtuk.
Harry és Lucy ismét a tűz felé fordultak - és a fiú összerezzent ijedtében.
A kandallóban ott lebegett Sirius feje. Napok óta először Harrynek mosolyra húzódott a szája és Lucy is rég volt már ilyen megkönnyebbült. Felpattantak a székből, lekuporodtak a kandalló elé, és Harry az örömtől dadogva így szólt:
- Sirius… de jó… hogy vagy?
A férfi külseje nagy változáson ment keresztül, mióta Harry és Lucy utoljára látták. Mikor nyár elején búcsút vettek egymástól, Sirius arca sárga és beesett volt, fekete haja pedig hosszú, koszos csimbókokban lógott a vállára. Haja most rövid és tiszta, arca pedig telt és egészséges színű volt. Jóval fiatalabbnak tűnt így - nagyjából úgy festett, mint azon a fényképen, ami a két gyerek szüleinek esküvőén készült róla. Lucy erős kísértést érzett, hogy átmenjen a tűzön és a keresztapja karjaiba vesse magát.
- Most az a fontos, hogy ti hogy vagytok - felelte a fej komoly arccal.
- Én…- Harry egy pillanatra megakadt, de aztán elkezdtek ömleni belőle a szavak. Lucynak esélye sem volt közbeszólni, de a lány őszintén szólva nem is akart. Harry elmondta, amire Lucy is célzott a legutolsó levelében; hogy senki nem hisz neki, hogy mindenki azt gondolja, önszántából jelentkezett bajnoknak, hogy Rita Vitrol mindenfélét hazudott róla a Reggeli Prófétában, hogy lépten-nyomon gúnyolják és sértegetik, ráadásul Lucy is kap ezekből a rágalmakból rendesen, s hogy még Ron is képmutatónak tartja mindkettőjüket, és féltékeny az állítólagos sikerére…
- …s most meg Hagrid megmutatta, mi lesz az első próba, és sárkányok lesznek, Sirius, sárkányok! Végem van…- fejezte be keserű monológját.
Sirius gondterhelten ráncolta a homlokát. Szemében még mindig a megkínzottak tompa, háborodott tekintete ült, azkabani kínjainak nem múló emlékeként. Türelmesen kivárta, amíg Harry panaszáradata elapad, s csak azután szólalt meg:
- A sárkányokkal el lehet bánni, Harry, de erről majd később. Sietnünk kell, nem maradhatok sokáig. Behatoltam egy varázslócsalád házába, az ő kandallójukat használom, de bár melyik percben hazaérhetnek. Figyelmeztetnem kell téged és Lucyt is egy-két dologra.
- Mire? - kérdezte csodálkozva Lucy. Nemigen tudott olyan dolgot elképzelni, ami fenyegetőbb lenne a sárkányoknál.
- Vigyázzatok Karkarovval - felelte Sirius. - Ő egykor halálfaló volt. Tudjátok, kik azok a halálfalók, ugye?
- Igen… de… mi? - értetlenkedett Harry és Lucy is tátott szájjal hallgatta Siriust.
- Elkapták, együtt ültünk az Azkabanban, de aztán őt szabadlábra helyezték. Biztosra veszem, hogy ezért akart Dumbledore az idén egy aurort a Roxfortba - hogy legyen, aki rajta tartja a szemét. Karkarovot Mordon tartóztatta le. Ő küldte Karkarovot az Azkabanba.
- Karkarovot elítélték, aztán szabadlábra helyezték? - Lucy úgy érezte, agya képtelen befogadni ezt az újabb megdöbbentő információt. - De hát miért?
- Mert a minisztérium vádalkut kötött vele - felelte komoran Sirius. - Karkarov kijelentette, hogy belátta tévedését, megbánta bűneit… és felsorolt jó pár nevet. Más embereket küldött maga helyett a börtönbe. Gondolhatjátok, hogy nem valami népszerű az Azkaban lakói körében. Úgy hírlik, szabadulása óta gondja van rá, hogy minden diák, aki megfordul az iskolájában, alaposan elsajátítsa a fekete mágiát… Úgyhogy, Harry, légy óvatos a Durmstrang bajnokával.
- Jó… értem - szólt töprengve Harry. - De… gondolod, hogy Karkarov nevezett be engem? Mert ha igen, akkor nagyon jó színész. Ő tiltakozott a leghangosabban, amikor a serleg kidobta a nevem.
- Hogy jó színész, az nem kétséges - felelte Sirius. - Másképpen nem tudta volna elérni, hogy a Mágiaügyi Minisztérium szabadon engedje. Egyébként én is olvasom a Reggeli Prófétát …
- Ahogy mindenki más, sajnos - vetette közbe keserűen Lucy.
- …és annak a Vitrol nevű nőnek az egyik múlt havi cikkéből kiderült, hogy Mordon házát támadás érte az elutazása előtti éjszakán. Igen, tudom, hogy Vitrol szerint az egész vaklárma volt - tette hozzá gyorsan, látva, hogy Harry közbe akar szólni -, de nem értek egyet vele. Szerintem valaki meg akarta akadályozni, hogy Mordon eljusson a Roxfortba. Az a valaki ugyanis pontosan tudta, hogy Mordon megnehezítheti a dolgát. Az ügyben nem volt alapos vizsgálat, hiszen Rémszem nap mint nap betörőket fedez fel a háza körül. De ez korántsem jelenti azt, hogy mindig téved. Mordon a minisztérium legjobb aurora volt.
- Na és… mi következik mindebből? - kérdezte Lucy. - Gondolod, hogy Karkarov meg akarja ölni Harryt? De hát miért?
Sirius habozott.
- Különös híreket hallottam az utóbbi időben - szólalt meg végül. - A halálfalók feltűnően felbátorodtak. A Kviddics Világkupadöntőjén is megmutatták magukat, nem igaz? Valaki felküldte a Sötét Jegyet… No és az a másik dolog. Hallottatok róla, hogy egy minisztériumi boszorkánynak nyoma veszett?
- Bertha Jorkinsra gondolsz? - kérdezte Harry.
- Igen. Albániában tűnt el, vagyis pontosan ott, ahol Voldemortot utoljára látták… Jorkins pedig biztosan tudott a Trimágus Tusáról.
- Lehet… - mondta bizonytalanul Harry. - De nem valószínű, hogy csak úgy belesétált Voldemort karjaiba.
- Történetesen ismerem Bertha Jorkinst - felelte komoran Sirius. - Néhány évfolyammal felettünk járt a Roxfortba, és már akkor se volt normális. Az a nő mindenbe beleüti az orrát, viszont esze egy fikarcnyi sincs. Ez így nem túl jó kombináció. Ha valaki csapdába akarja csalni Bertha Jorkinst, nem kell túlságosan megerőltetnie magát.
- Szóval… Voldemort tudomást szerezhetett a tusáról? - kérdezte Lucy szorongva. Legszörnyűbb gyanúját látta beigazolódni. - Erre célzol? Gondolod, hogy Karkarov az ő utasításait követi?
- Nem tudom - felelte nyugtalanul Sirius. - Tényleg nem tudom… Karkarov nem az a fajta ember, aki visszatér a gyenge Voldemorthoz. De bárki is dobta be a nevedet, Harry, jó oka volt rá, a tusa pedig alkalmat kínál rá, hogy balesetnek álcázott merényletet kövessenek el ellened.
- Zseniális ötlet - motyogta keserűen Harry. - Előkészítették a terepet, a többit a sárkányokra bízzák.
- Igen, igen… lássuk a sárkányokat - folytatta sietve Sirius. - Van egy jó módszer, Harry. A kábító átokkal ne is próbálkozz - vagy fél tucat varázsló együttes átka tud csak ki ütni egy ilyen erős és varázzsal teli szörnyeteget.
- Igen, láttuk, amikor elintézték őket…
- De egyedül is ártalmatlanná tudod tenni a sárkányt. A bűbáj, amit el kell végezned, nagyon egyszerű. Csak…
Lucy figyelmeztetően felemelte a kezét, és torkában dobogó szívvel hallgatózott. Valaki közeledett a csigalépcsőn.
- Menj el! - sziszegte oda Siriusnak. - Gyorsan! Jön valaki!
Harry és Lucy felpattantak, és a tűz elé álltak - tudták, ha valaki meglátná Sirius fejét a Roxfort falai közt, abból hatalmas botrány lenne… a minisztériumot is bevonnák… őket faggatni kezdenék Sirius hollétéről…
A hátuk mögött halk pukkanás jelezte, hogy Sirius eltűnt a tűzből. Lucy a fiúk csigalépcsőjének alja felé meredt - ki lehet az, aki hajnali egykor sétálni indul, és aki miatt Sirius nem mondhatta el Harrynek, hogyan kell elbánni egy sárkánnyal?
Ron volt az, barna pizsamában. Mikor meglátta Harryt és Lucyt, megtorpant, azután körülnézett a klubhelyiségben.
- Kivel beszélgettetek? - kérdezte.
- Mit érdekel az téged? - csattant fel Harry. - Különben is, mit keresel itt ilyenkor?
- Láttam, hogy nem vagy az ágyadban, és… - Ron elharapta a mondatot, és vállat vont. - Semmit. Megyek, lefekszem.
- Gondoltad, szaglászol Harry után egy kicsit, mi? - kiabálta Lucy. Tudta, hogy Ronnak foganna sem volt róla, mit zavar meg, s hogy Ron nem szándékosan tette, amit tett, de nem érdekelte - ebben a pillanatban mindent gyűlölt Ronban, még a pizsamája szárából kilógó bokáját is.
- Nagyon sajnálom - felelte Ron dühtől kivörösödött arccal. - Tudhattam volna, hogy nem szabad zavarni titeket. Fel is megyek, hogy Harry nyugodtan gyakorolhasson a következő interjújára.
Harry felkapott egy POTTER, A BÉNÁK LEGBÉNÁBB BAJNOKA feliratú kitűzőt, és teljes erőből Ron felé hajította. A jelvény homlokon találta Ront.
- Tessék! - sziszegte Harry. - Tedd el, hogy legyen mit viselned kedden. Ha szerencséd van, most már sebhelyed is lesz… Az minden vágyad, nem?
Azzal Harry dühösen elindult a csigalépcső felé. Lucy azt várta, hogy Ron a fiú útjába áll, de Ron csak állt ott kinőtt pizsamájában, mozdulatlanul. Harry már jó ideje eltűnt a lépcsőn, de Ron még mindig csak ott állt. Aztán Lucyra emelte a tekintetét, aki még mindig a kandalló előtt állt és egész testében remegett. Minden érzelem, ami az utóbbi időben felgyülemlett benne, most akart kitörni belőle: a keserűség, a tehetetlenség, a szorongás, a hihetetlen mértékű félelem… Lecsordult egy könnycsepp az arcán, de Lucy erőszakosan letörölte. Ron szemébe fúrta a tekintetét és próbálta minden érzelmét belesűríteni abba a pillantásba: azt akarta, hogy a fiú lássa, min megy keresztül emiatt az egész miatt, hogy lássa, mennyire szenved, hogy bűntudatot keltsen benne, hogy ő is szenvedjen amiatt, amiért olyan idióta, mint a Malfoy-félék…
Ron már épp szólásra nyitotta a száját, de Lucy nem akart többet hallani. Felcsörtetett a lányok hálószobájába, ruhástul az ágyára dőlt, a párnájába temette az arcát és hosszú, keservesen gyötrelmes idő után végre zokogni kezdett.
Draco hihetetlenül jól szórakozott Rita Vitrol cikkén. Úgy érezte, a legjobb dolog volt, hogy azt a firkászt rászabadították Potterékre - így ő elintézi a pletykák kitalálását és híresztelését, Draconak és bandájának pedig csak ki kellett használnia a leírtakat.
Elképesztőnek találta, hogy a Roxfort diákjai még mindig úgy bántak Potterékkel, mint a bajnokok kihirdetésének után. Az utálatuk kicsit sem csillapodott, az azonban nem nagyon tetszett Draconak, hogy Lucynak is éppúgy kijár ezekből a rágalmakból, mint Potternek. A lány nem igazán tehetett a helyzetről és csak a bátyját védte. Azt viszont már olyan mániákusan tette, hogy Draco kezdett kételkedni a lány épelméjűségében. Annál is inkább, mert valahányszor Lucy szemébe nézett, nem tudta figyelmen kívül hagyni azt a mély szomorúságot és szorongást, amit a lány a Tűz Serlegének felállítása óta magával cipelt. Bármennyire próbálta ignorálni a dolgot, hogy a feladatára koncentrálhasson, sokkal jobban megrendítette Lucy lassú összeomlása, mint azt kellett volna.
Abban viszont biztos volt, hogy kedden véget ér ez a folyamat - vagy így, vagy úgy.