Chapter 67

A harmadik próba

- Dumbledore is úgy gondolja, hogy Tudodki megerősödött? - kérdezte suttogva Ron.

Harry és Lucy mindent elmeséltek barátaiknak, amit a merengőben láttak, és majdnem mindent, amit utána Dumbledore mondott és mutatott nekik. Siriusról sem feledkeztek meg - miután visszatértek Dumbledore-tól, első dolguk volt megírni és elküldeni a levelet keresztapjuknak. Ők, Ron és Hermione ezen a napon is hosszú ideig maradtak a klubhelyiségben. Olyan alaposan meghánytákvetették a dolgokat, hogy a végén Lucy megismerkedhetett azzal az érzéssel, amiről Dumbledore beszélt: majd' kidurrant a feje a temérdek gondolattól, és sokért nem adta volna, ha ő is lecsapolhatja a felesleget.

Ron a kandallótűzbe bámult. Lucy ránézett, és látni vélte, hogy fogadott testvére megborzong - pedig a klubhelyiségben cseppet sem volt hideg.

- És ezek után megbízik Pitonban? - szólt Ron. - Megbízik Pitonban, amikor tudja, hogy halálfaló volt?

- Igen - bólintott Harry.

- Számomra is érthetetlen - mondta Lucy. - Viszont lehet, hogy ezért nem akarja nekiadni a sötét varázslatok kivédését. Sőt, szinte biztos. Talán kijönne rajta a fekete mágia iránti vonzalma.

Hermione tíz perce egy szót sem szólt - csak ült, tenyerébe támasztva homlokát, és a térdét bámulta.

- Rita Vitrol… - szólalt meg végül.

Ron megbotránkozva nézett rá.

- Hogy bírsz még most is azzal a nővel foglalkozni?

- Emlékeztek, mit mondott nekem a Három Seprűben? - kérdezte Hermione a térdétől. - „Olyan dolgokat mesélhetnék neked Bumfoltról, hogy égnek állna tőle a hajad." Most már tudjuk, mire gondolt. Mint újságíró, jelen volt a tárgyaláson, és tudja, hogy Bumfolt a halálfalók besúgója volt. Winky is ezért mondta, hogy Bumfolt gonosz varázsló. Kuport dühítette, hogy Bumfolt megúszta a börtönt, és otthon is beszélt a dologról.

- Na jó, de Bumfolt nem igazi besúgó volt, csak átverték, nem?

Hermione vállat vont. Ron ismét Harryhez és Lucyhoz fordult.

- És Caramel komolyan úgy gondolja, hogy Madame Maxime támadta meg Kuport?

- Igen - felelte Lucy. - De szerintem csak azért, mert Kupor a beauxbatons-os kocsi közelében szívódott fel.

- Madame Maxime neve eddig fel sem merült - jegyezte meg tűnődve Ron. - Pedig szinte biztos, hogy óriásivadék, és azt is tudjuk, hogy tagadja…

- Még szép, hogy tagadja - vágta rá élesen Hermione, és végre felpillantott a térdéről. - Emlékezz csak vissza, mi történt, miután Vitrol megírta azt a cikket Hagridról és az anyjáról. Vagy gondolj Caramelra - rögtön Maxime-ot gyanúsítja, csak mert félóriás. Ki akarná önként kitenni magát ilyen előítéleteknek? Ha tudom, hogy ez jár az őszinteségért, az ő helyében én is inkább azt mondanám, hogy hosszú csontjaim vannak.

Hermione az órájára pillantott.

- Te jó ég, elfelejtettünk gyakorolni! Meg akartuk tanulni a hátráltató ártást! Holnap semmiképp nem hagyhatjuk ki az edzést. Indulás az ágyba, Harry, ki kell pihenned magad.

Lucy és Hermione felballagtak a hálótermükbe és készülődni kezdtek a lefekvéshez. Lucy gondolataiba mélyedve húzta át a fején a hálóruháját, s közben végig Neville-n gondolkodott. Harry és ő úgy tettek, ahogy Dumbledore kérte: kihagyták beszámolójukból Neville szüleit. Miközben bemászott az ágyba, megpróbálta elképzelni, milyen érzés lenne, ha élnének a szüleik, de nem ismernék meg őket. Az ő árvaságukon gyakran még idegenek is szánakoztak, de most úgy érezte, Neville sokkal több sajnálatot érdemel, mint ő és Harry. Ahogy a sötétben fekve ezen gondolkodott, felizzott benne a gyűlölet azok iránt, akik ezt tették Mr és Mrs Longbottommal… Eszébe jutott, hogyan viselkedtek a tárgyalóteremben ülő emberek, mikor a dementorok kivezették a szőke fiút és három társát. Most már meg tudta érteni gyűlölködésüket és keserű kárörömüket… aztán felrémlett előtte a rimánkodó fiú tejfehér arca, és fájdalmasan beléhasított a tudat, hogy a fiú egy évre rá meghalt…

Voldemort bűne, gondolta Lucy az ágy sötét mennyezetére meredve. Az egész csakis Voldemort bűne. Ő szakította szét ezeket a családokat, ő tette tönkre ezeknek az embereknek az életét…

Neki, Ronnak és Hermionénak éjt nappallá téve tanulniuk kellett volna a vizsgáikra - melyeket még a harmadik próba előtt kellett letenniük -, ők mégis Harry felkészítésére fordították idejük és energiájuk java részét.

- Ne is törődj vele! - legyintett Hermione, mikor Harry ezt szóvá tette, és felajánlotta a lánynak, hogy ha kell, nélkülük folytatja a gyakorlást. - Sötét varázslatok kivédéséből biztos, hogy kitűnőre fogunk vizsgázni. Több igézőt tudunk, mint mások végzős korukban.

- Jól fog jönni, ha majd mind a négyen aurorok leszünk - mondta lelkesen Ron, miközben kipróbálta a hátráltató ártást egy darázson, ami erre mozdulatlanná dermedt a levegőben.

Június elején lassan újra bizseregni kezdtek a kedélyek a kastélyban. Diákok és tanárok egyaránt fokozódó izgalommal várták a harmadik próbát, amelynek időpontja egyben a tanév utolsó hetének kezdete volt. Harry és Lucy minden szabad percükben igézőket gyakoroltak - Harry természetesen a próbára, Lucy pedig csak azért, mert kedve volt hozzá. Lucy látta a bátyján, hogy erre a próbára sokkal több önbizalommal készül, mint az előző kettőre. Lucynak csak egyszer kellett elmondania, hogy Harry már leküzdött néhány szörnyeteget és bűvös akadályt roxforti évei során, mert ezzel Harry is tisztában volt. Ráadásul a fiúnak ezúttal még arra is volt ideje és lehetősége, hogy úgy-ahogy felkészüljön a rá váró megpróbáltatásokra.

McGalagony professzornak elege lett belőle, hogy minden üres teremben Lucyékba botlik, s inkább megengedte nekik, hogy ebédidőben az átváltoztatástantermet használják. Harry gyorsan elsajátította a támadók lelassítására szolgáló hátráltató ártást, a taroló átkot, amivel szilárd tárgyakat tüntethetett el az útjából, és a varázspálcát északi irányba forgató tájolóbűbájt, amire Hermione bukkant rá egy régi könyvben. Lucy elmondhatatlanul büszke volt rá. A pajzsbűbájjal azonban Harry már nehezebben boldogult. Ezzel a varázslattal elméletileg olyan láthatatlan falat építhetett maga köré, ami egy ideig megvédi őt a gyengébb átkokkal szemben. Lucynak azonban sikerült áttörnie a bűbájt egy jól irányzott gumilábrontással, és Harry végigtántorogta azt a negyedórát, amíg a két lány az ellenbűbájt kereste.

- Akkor is nagyon jól haladsz - mondta biztatóan Hermione, miközben a listát böngészte, s kipipálta a már megtanult igézeteket. - Egyik-másik biztosan jól jön majd a próbán.

Ron az ablaknál állt, és a parkra bámult.

- Gyertek csak ide! - szólt hirtelen. - Szerintetek mit csinál Malfoy?

Harry, Lucy és Hermione odasiettek. Malfoy, Crak és Monstro egy fa árnyékában ácsorogtak. Crak és Monstro a környéket fürkészték, mintha őrködnének. Mindketten vigyorogtak. Malfoy arca előtt tartotta a kezét, és beszélt hozzá.

- Mintha egy adóvevőt használna - vélekedett Harry.

- Az kizárt dolog! - vágta rá Hermione. - Mondtam már, hogy a muglik szerkezetei nem működnek a Roxfortban. Gyerünk, Harry - tette hozzá szigorúan, hátat fordítva az ablaknak. - Próbáld meg újra a pajzsbűbájt.

Sirius most már naponta küldte a leveleket. Hermionéhoz hasonlóan ő is azt szajkózta, hogy Harry csak készüljön a próbára, ne törődjön semmi mással. Valamint minden levelében megismételte, hogy Harrynek és Lucynak nem feladatuk foglalkozni a kastély falain kívül zajló eseményekkel, és nem is tudják befolyásolni azokat.

Ha Voldemort valóban erőre kapott - írta egy ízben -, akkor különösen fontos ügyelnünk a biztonságotokra. Amíg Dumbledore védelmét élvezitek, nem eshet bántódásotok - de akkor sem árt az óvatosság. Az elsődleges cél az, Harry, hogy ép bőrrel átjuss a labirintuson. Aztán majd foglalkozhatunk a többi problémával is.

Bár június huszonnegyedike közeledtével Harryt láthatóan ismét gyötörni kezdte a lámpaláz, messze nem szenvedett annyira, mint az első és a második próba előtt.

- Önbizalmat ad, hogy amennyire lehetett, felkészültem a feladatra - mesélte Lucynak, mikor a lány rákérdezett az okra -, másrészt ez lesz az utolsó próba. Akár jól teljesítek, akár nem, a tusa mindenképp véget ér, ami óriási megkönnyebbülés.

A harmadik próba napján a griffendélesek bebizonyították, hogy a reggeliből is lehet roppant zajos programot csinálni. A napi bagolypostával Harry kapott egy jókívánságlapot Siriustól. Bár a pergamendarabon csak egy sáros tappancsnyomot talált, a fiú ugyanolyan hálás volt érte, mint ha keresztapja szavakba öntötte volna üzenetét. Hermione elé egy kuvik szállt le, csőrében a Reggeli Próféta legfrissebb számával. A lány széthajtotta az újságot, megnézte az első oldalt - és ráköpte a nagy korty sütőtöklevet, ami épp a szájában volt.

- Mi van? - kérdezte kórusban Lucy, Ron és Harry.

- Semmi… - felelte gyorsan Hermione.

Megpróbálta eldugni az újságot, de Ron kikapta a kezéből, és rápillantott a szalagcímre.

- Ez nem lehet igaz! - mondta. - Pont ma. Micsoda egy kígyó…!

- Mi az? - érdeklődött Lucy. - Rita Vitrol újra támad?

- Á, nem - rázta a fejét Ron, és Hermione példáját követve ő is megpróbálta az asztal alá rejteni az újságot.

- Rólam szól, igaz? - kérdezte Harry.

- Dehogyis - felelte erőtlenül Ron.

Mielőtt azonban Harry vagy Lucy megszerezhették volna az újságot, Draco Malfoy átkiabált hozzájuk a mardekárosok asztalától.

- Hé, Potter! Potter! Hogy van a fejed? Ma nem vagy közveszélyes? Nem fogsz dilirohamot kapni?

Malfoy kezében is ott volt a Reggeli Próféta egy példánya. A mardekárosok vihogtak, és Harry felé forgolódtak, hogy lássák, hogyan reagál.

- Hadd lássam! - fordult Ronhoz Lucy. - Mutasd!

Ron kelletlenül átnyújtotta az újságot. Lucy megfordította, és Harryvel együtt fölé hajoltak. A címplaon a fiú képével találták szemben magukat, ami egy öles betűkkel szedett szalagcím alatt díszelgett.

HARRY POTTER KISZÁMÍTHATATLAN ÉS KÖZVESZÉLYES

A fiú, aki legyőzte a Sötét Nagyurat, elmezavarokkal küszködik, és veszélyt jelenthet környezetére.

Különtudósítónk, Rita Vitrol írása

A lapunk birtokába jutott információk szerint Harry Potter olyan viselkedési rendellenességeket és kóros tulajdonságokat mutat, amelyek erősen kétségessé teszik alkalmasságát, nemcsak a Trimágus Tusári való részvételre, de roxforti tanulmányainak folytatására is.

A Reggeli Próféta, a mágikus médiában elsőként, tudomást szerzett többek között arról az aggaszó tényről, hogy Potter rendszeresen összeesik az iskolában, és gyakran panaszolja, hogy fáj a homlokán lévő sebhely (mely köztudottan Tudjukki gyilkos átkának nyoma).

E sorok írója múlt hétfőn tanúja volt annak, amint Potter kirohant a jóslástanóráról, arra hivatkozva, hogy fájdalmai miatt képtelen folytatni az órai munkát.

A Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló ispotály megkérdezett szakértői szerint nem zárható ki, hogy Potter maradandó agykárosodást szenvedett Tudjukki merénylete következtében, s hogy a fájdalmakra való ismételt hivatkozás súlyos pszichés zavarának közvetett kifejeződése.

„Az is elképzelhető, hogy szimulál." - vélekedik egy neves specialista. - „Könnyen lehet, hogy viselkedését segélykiáltásként kell értelmezni."

A fentiek mellett aggodalomra adhat okot Harry Potter egy másik tulajdonsága is, amelyet Albus Dumbledore, a Roxfort igazgatója mindeddig gondosan eltitkolt a varázsló-közvélemény elől.

„Potter párszaszájú." - tudjuk meg Draco Malfoytól, a Roxfort negyedéves növendékétől. - „Néhány évvel ezelőtt, amikor valaki sorozatban támadta meg a diákokat, a legtöbben Potterre gyanakodtak, mert egyszer, a párbajszakkörön dühbe gurult, és ráuszított egy kígyót a saját húgára. Akkor eltussolták az ügyet, de mindenki tudja, hogy vérfarkasokkal és óriásokkal is barátkozik. Látszik rajta, hogy mindenre képes lenne a hatalomért."

A párszaszájúságot, azaz a kígyókkal való kommunikálás képességét sötét varázslatként tartják számon. Korunk leghíresebb párszaszájú varázslója nem más, mint maga a Sötét Nagyúr. Ráadásul a hír, hogy még a saját testvérét, Lucy Pottert sem kíméli, még inkább aggodalomra ad okot. A Feketemágia-ellenes Liga egyik tagja, aki nevének mellőzését kérte, így nyilatkozott: „Minden párszaszájú varázsló ellen szigorú vizsgálatot kellene indítani. A magam részéről felettébb gyanúsnak tartom, ha valaki beszél a kígyók nyelvén - ezek a hüllők hagyományosan a gonosztevők segítőtársaiként élnek a köztudatban, s az sem titok, hogy a fekete mágia előszeretettel használja őket." Majd hozzátette: „Az a tény, hogy valaki vérfarkasok és óriások társaságát keresi, erőszakos természetre utal."

A fentiek fényében indokoltnak tűnik, hogy Albus Dumbledore fontolóra vegye, megengedhető-e Harry Potter részvétele a Trimágus Tusán. Sokak nem titkolt félelme, hogy Potter a fekete mágia eszközeivel igyekszik majd kicsikarni a győzelmet a versenyen, melynek harmadik fordulójára ma este kerül sor.

- Élénk a fantáziája - szólt könnyedén Harry, és összehajtotta az újságot.

Odaát a mardekárosok asztalánál Malfoy, Crak és Monstro vihogva kopogtatták a fejüket, eszelős fintorokat vágtak, és kígyó módjára a nyelvüket öltögették.

- Honnan tudja, hogy jóslástanórán megfájdult a sebhelyed? - tette fel a kérdést Ron. - Nem lehetett a közelben, nem hallhatta…

- Nyitva volt az ablak - jegyezte meg Harry. - Kinyitottam, hogy bejöjjön egy kis friss levegő…

- Hát aztán… - legyintett Hermione. - Trelawney szobája az Északi Torony tetején van.

- Te vagy a mágikus poloskák szakértője - csóválta a fejét Harry. - Neked kellene tudnod, mi a módszere.

- Megpróbáltam rájönni - felelte Hermione -, de… de…

Egyszerre furcsa, álmodozó kifejezés jelent meg Hermione arcán. Lassan felemelte egyik kezét, és ujjait a hajához érintette.

- Jól vagy? - nézett rá Lucy.

- Aha - felelte szórakozottan a lány. Újra végigsimította a haját, majd a szája elé emelte a kezét, mintha egy láthatatlan rádióadóba beszélne. Harry, Lucy és Ron tanácstalanul összenéztek.

- Ez lehet a megoldás - szólt révedő tekintettel Hermione. - Minden egybevág… senki nem láthatja… még Mordon sem… és feljuthatott az ablakpárkányra… de nincs rá engedély… biztos, hogy nincs rá engedélye… Ha ez igaz, akkor a markunkban van! Fel kell szaladnom a könyvtárba - szinte biztos vagyok benne, de azért megnézem…

Azzal Hermione felkapta a táskáját, és kirohant a nagyteremből.

- Hé! - kiáltott utána Ron. - Tíz perc múlva kezdődik a mágiatörténetvizsga…!

- Hűha! - nézett a lány után Lucy -, nagyon ki lehet akadva Vitrolra, ha képes elkésni miatta a vizsgáról. Te mit fogsz csinálni, Harry? Binns vizsgáján is olvasol?

Harrynek, mint Trimágus-bajnoknak, ebben az évben nem kellett jegyeket szereznie; a vizsgákon csendben meghúzta magát a terem végében, és igézetgyűjteményeket olvasgatott.

- Ühüm - felelte Harry.

Ekkor azonban odalépett hozzájuk McGalagony professzor.

- Potter! Reggeli után várják magukat a nagyteremből nyíló szobában.

- De hát a próba csak alkonyatkor kezdődik! - rémüldözött Harry, és ijedtében az egész tányér rántottát a talárjára borította.

- Ezzel én is tisztában vagyok, Potter - felelte McGalagony. - Az utolsó próbára a bajnokok családtagjai is meghívást kaptak. Reggeli után alkalmuk lesz találkozni -velük.

Azzal a tanárnő távozott. Harry tátott szájjal bámult utána.

- Csak nem fogadták el Dursleyék a meghívást? - kérdezte hüledezve.

- Ki van zárva - rázta a fejét Lucy. - Rám csapták egyszer azt a… telefont, nem emlékszel? Hogy idejöjjenek a Roxfortba…

- Meglátjuk - vonta meg a vállát Ron. - Lucynak és nekem rohannunk kell a vizsgára, Harry. Utána találkozunk.

- Azért nézd meg, kik jöttek! - kiáltott vissza testvérének Lucy az ajtóból.

A vizsgát nagy nehezen végigszenvedte. A koboldlázadásokról kellett írniuk, de Lucy sosem szentelt túl sok figyelmet a mágiatörténetnek, így jópár kérdésre kitalált valami választ, csak hogy ne maradjon üresen. Ahogy oldalra pillantgatott, látta, hogy Ron is hasonlóan próbálja átvészelni ezt a három órát. Hermione épp hogy beesett a vizsgára, de látszott rajta, hogy nem nagyon koncentrált - még mindig a felfedezésének a hatása alatt állt, de akkor se osztotta ezt meg Ronnal és Lucyval, mikor kisétáltak a teremből. Akkor ugyanis ismét elrohant, így Lucy és Ron kettesben sétáltak le ebédelni.

A nagyteremben azonban váratlan meglepetés fogadta őket. Harry a Griffendél asztalánál üldögélt, méghozzá Bill és Mrs Weasley társaságában.

- Anya! Bill! - álmélkodott Ron, mikor leült melléjük. - Ti meg hogy kerültök ide?

- Eljöttünk megnézni Harryt az utolsó próbán! - jelentette ki nagy vidáman Mrs Weasley. Bill közben megölelte Lucyt köszönésképp, aztán a lány leült Harry mellé. - Néha én is kiszabadulhatok a konyhából, nem? Hogy sikerült a vizsga?

- Hát… jól - felelte Ron. - Nem nagyon jutottak eszembe a lázadó koboldok nevei, úgyhogy írtam néhányat hasból. - Ron szedett magának a húspástétomból, Mrs Weasley rosszalló pillantásától kísérve. - Nem volt nehéz… Csupa olyan nevük van, hogy Borostás Bodrod, Undok Urg meg Mosdatlan Morgin.

Mrs Weasley reakciójából ítélve Lucy jobbnak látta, ha nem beszél arról, hogy ő is hasonlóan oldotta meg a problémát.

Fred, George és Ginny is leültek hozzájuk. Lucy úgy érezte magát, mintha újra az Odúban lenne. Már-már végeztek az ebéddel, amikor megjelent Hermione.

- Na, elmondod, mire jöttél rá? - kérdezte Lucy.

Hermione figyelmeztetően megrázta a fejét, és Mrs Weasleyre nézett.

- Szervusz, Hermione - köszönt mosolytalan arccal a boszorkány.

- Kezét csókolom - szólt Hermione, szemlátomást elszontyolodva a hűvös fogadtatástól.

Harry rájuk nézett, majd így szólt:

- Mrs Weasley, ugye, nem hitte el, amit Rita Vitrol írt rólunk a Szombati Boszorkányban? Hermione nem a barátnőm.

- Ó, nem! - legyintett Mrs Weasley. - Dehogy hittem el!

Ezek után azonban sokkal barátságosabb volt Hermionéval.

Ron utolsóként jóslástanból vizsgázott, Hermione számmisztikából, Lucy pedig, mivel már végzett az összes vizsgájával, csatlakozott Harryhez, Billhez és Mrs Weasleyhez, és délután hosszú sétát tettek a kastély körül, azután visszatértek a nagyterembe az esti lakomára. A tanárok asztalánál most ott ült Ludo Bumfolt és Cornelius Caramel is. Bumfolt ezúttal is vidám formáját hozta, Caramel viszont, aki Madame Maxime mellett foglalt helyet, szigorú arcot vágott, és konok hallgatásba burkolózott. Madame Maxime aligalig nézett fel a tányérjából. Lucy észrevette, hogy vörös a szeme, s azt is, hogy Hagrid gyakran rápillant az asztal túlsó végéből.

Erre az estére a konyhai manók még a szokásosnál is több fogással készültek, de Harry, akinek mostanra visszatért a lámpaláza, alig néhány falatot evett. Lucy csak két fogást tudott leerőltetni a torkán - a többi az izgalomtól és az aggodalomtól már nem tudott lecsúszni. Mikor aztán az elvarázsolt mennyezet kékje kezdett bíborpirosba váltani, Dumbledore felállt, és a terem elcsendesedett.

- Hölgyeim és uraim, elérkezett a Trimágus Tusa harmadik s egyben utolsó próbájának estéje. Kérem a bajnokokat, hogy Mr Bumfolt kíséretében fáradjanak le a kviddicspályára. A tisztelt közönség és a zsűri többi tagja öt perc múlva követi majd őket.

Harry felállt. A griffendélesek lelkesen megtapsolták, Weasleyék, Lucy és Hermione pedig sok sikert kívántak neki. Harry csatlakozott Cedric, Fleur és Krum hármasához, és együtt indultak el a kétszárnyú ajtó felé.

- Minden rendben lesz - mondta Hermione.

- Tudom - mosolygott Lucy. Tudta, hogy Harry, amennyire lehetett, felkészült a próbára. Alighanem most volt a legtöbb esélye a többi bajnokkal szemben.

Öt perccel később a nagyterem apraja-nagyja felkerekedett és elindult a kviddicspálya felé. Száz meg száz diák tódult a lelátókra, szapora lábdobogás és vidám csevegés közepette. Egyébként már csak a lelátók emlékeztettek rá, hogy a hely egykor kviddicspálya volt. A küzdőteret minden oldalról hat méter magas sövényfal vette körül. A bokrok sűrű sora egyetlen helyen szakadt meg - az volt a hatalmas labirintus bejárata. Mögötte sötétbe vesző ösvény várta a bemerészkedőt. Az ég immár tiszta mélykék volt, s az első csillagok is megjelentek.

Lucy, Ron, Hermione, és a többi Weasley a magasabb sorokban kerestek helyet, a griffendéles tábor szívében. Lucy a négy bajnokot és Bumfoltot figyelte, akik a labirintus bejáratánál álltak. A nagy zsivajban négy ember sétált be a stadionba, s lépett oda a bajnokokhoz: Hagrid, Mordon, McGalagony és Flitwick professzor. Mind a négyen nagy, piros, világító csillagot viseltek - közülük hárman a süvegükön, Hagrid pedig vakondbőr mellénye hátán. Elmagyaráztak valamit a bajnokoknak, akik bólintottak, ezután pedig Bumfolt a torkának szegezte pálcáját. Dörmögött valamit, s mikor megszólalt, mágikusan felerősített hangja visszahangozva harsogott a lelátók között.

- Hölgyeim és uraim! Ezennel kezdetét veszi a Trimágus Tusa harmadik és egyben utolsó próbája! A verseny pillanatnyi állása következő: Cedric Diggory és Harry Potter a Roxfort bajnokai nyolcvanöt-nyolcvanöt ponttal holtversenyben vezetik a mezőnyt! - Szavait akkora üdvrivalgás fogadta, hogy a megriadt madarak seregestől röppentek fel a Tiltott Rengeteg fáiról. Lucy úgy érezte, hogy még a griffendéles tábornál is hangosabban kiabált. - A második helyen a Durmstrang Intézet bajnoka, Viktor Krum áll, nyolcvan ponttal! - A közönség tapsolt. - A harmadik helyezett Fleur Delacour, a Beauxbatons Mágusakadémia növendéke!

Lucy ekkor észrevette, hogy Harry integetett nekik, így a többiekkel együtt széles mosollyal visszaintegett.

- Akkor hát… - szólt Bumfolt. - Harry és Cedric. Sípszóra indultok. Három, kettő, egy…

Bumfolt röviden belefújt a sípjába, mire Harry és Cedric sietve elindultak a labirintus bejárata felé. A labirintusba lépésüket hatalmas üdvrivalgás kísérte és ez akkor sem csillapodott, mikor már rég eltűntek szem elől. Nem sokkal később Bumfolt másodjára is belefújt a sípjába, mire Krum - nem túl elegánsan futva - elindult a labirintus felé és hamarosan elnyelte őt a sövényrengeteg. Mikor aztán elhangzott a harmadik, utolsó sípszó, Fleur úgy futott az útvesztőbe, mintha üldöznék. Mind a négyen versenyben voltak tehát.

A hangulat ezután ahhoz hasonlított, mint a második próbán. A közönség beszélgetni kezdett, de közben a fél szemét mindig a labirintuson tartotta. Hagrid, McGalagony, Mordon és Flitwick is elindultak külső sövények mentén és figyeltek.

- Vajon milyen akadályok várnak rájuk? - kérdezte Ron fél óra után.

- Azt hallottam, hogy Hagridtól kaptak néhány varázslényt - felelte Lucy. - Ha a durrfarkú szurcsók is köztük van, akkor már előre sajnálom a bajnokokat.

- Az még semmi! - legyintett Ron. - Gondolj a többi lehetséges szörnyre! - Ron megborzongott.

Egyszerre éles sikoly hasított a levegőbe. A nézőtér egy pillanatra úgy elnémult, mintha elvágták volna a hangot. Azután mindenki egyszerre kezdett beszélni és szinte mindenki a beauxbatons-osok felé fordult, akik idegesen pislogtak egymásra. A sikoly kétségkívül egy lánytól származott…

- Mi történhetett Fleurrel? - aggodalmaskodott Hermione.

- Nem küldött fel szikrákat - pásztázta végig a labirintus fölött az eget Lucy. - Lehet, hogy csak megsérült, de még tudja folytatni…

- Nem úgy hangzott - mondta Ron. - De gondoljunk arra, hogy így eggyel kevesebb ellenfele van Harrynek.

Tíz percig nem történt semmi, így mindenki kezdett feloldódni kicsit. Ezután azonban egy vörös szikraoszlop szállt fel a labirintus közepéhez közel és lebegve megállt a levegőben. A közönségben mindenki azt találgatta, hogy vajon ki adhatta fel a versenyt. Ráadásul olyan közel volt már a célhoz…

- Remélem, nem Harry az - szólalt meg Ron.

- Ő nem adja fel ilyen könnyen - bizonygatta Lucy, kicsit magának is. - Ő végigmegy minden akadályon, nem számít, milyen nehezek. Sosem adja fel.

A labirintus bejáratánál most mozgolódás támadt. Hagrid tűnt fel, karjában az ernyedt testű Fleurt cipelte, aki láthatóan nem volt magánál. A beauxbatons delegációja egyszerre pattant fel, Madame Maxime pedig azonnal odarohant Hagridhoz és a bajnoka felől érdeklődött. A vadőr próbálta megnyugtatni őt, miközben odavitte az eszméletlen lányt Madam Pomfrey-hoz, aki rögtön kezelésbe vette őt.

Nem sokkal később megjelent Mordon, aki az ájult Krumot hozta. Ő küldhette fel a piros szikrákat, amin mindenki, még a roxfortosok is csodálkoztak.

- Miért adta fel? - kérdezte Hermione, miközben figyelte, ahogy Mordon Madam Pomfrey-hoz cipelte Krumot. - Mi történhetett?

Ron szólásra nyitotta a száját, de válaszát elnyomta a roxfortosok egyre jobban feltörekvő ujjongása. Mivel Fleur és Krum is kiestek, ez azt jelentette, hogy Harry és Cedric közül fog kikerülni a győztes - vagyis biztosan a Roxfort iskola fogja megnyerni a Trimágus Tusát. A hugrabugosok és a griffendélesek ünneplésébe az egész lelátó beleremegett; Lucy kíváncsi lett volna, hogy vajon a labirintusban hallja-e az a két fiú, akiket éltetett az egész iskola.

Ezután lassan alábbhagyott az ünneplés és a helyét a feszült várakozás vette át. Vajon ki fog kisétálni, kezében a Trimágus Kupával? Harry vagy Cedric? Lucy számára nem volt kérdés, hogy kinek szurkolt. Habár Cedric ügyes volt, és kétségkívül keményen küzdött a győzelemért, de Harry azzal bizonyíthatott volna a legjobban, ha megnyeri ezt az egészet úgy, hogy közben neki volt a legkevesebb esélye.

Ahogy telt az idő, a feszültség lassan már szinte elviselhetetlen volt. A várakozás kezdte kikezdeni a roxfortosok idegeit. A Griffendél és a Hugrabug tanulói olyan idegesen pislogtak egymásra, mintha a másik ház tagjai megpróbálnák segíteni a saját bajnokukat.

Lucy homlokába egyszerre borzalmas fájdalom nyilalt - sokkal erősebb volt, mint a korábbiak, amiket átélt. Felszisszent és a fejéhez kapott, de a fájdalom olyan hirtelen szünt meg, amilyen hirtelen jött.

- Mi történt? - fordult felé Ron.

- Semmi… jól vagyok - dörzsölte meg a halántékát Lucy. Egy pillanatra már azt hitte… de nem, most nem fájdulhatott meg Harry sebhelye. Hiszen bent volt a labirintusban, ahol Voldemort biztosan nem érhette el. Semmi baj sem volt… biztosan az idegesség játszott az érzékeivel…

Ebből a jelenetből Ronon és Hermionén kívül senki sem vett észre semmit, hiszen mindenki a labirintus bejáratára szegezte a tekintetét, miközben a mellette ülővel beszélgetett. A sok hang olyan morajjá erősödött, mint egy kaptárnyi dühös méh zizegése.

- Nézzétek! - mutatott Ron abba az irányba, ahol a két kiesett bajnok ücsörgött, akik időközben magukhoz tértek. - Karkarov!

Karkarov, aki eddig Krum mellett ült, most hirtelen a bal karjához kapott, miközben a szeme kitágult a rémülettől. Azonnal felállt és a lehető legkisebb feltűnést keltve elhagyta a stadiont. Alig néhányan vették csak észre a roxfortosok közül, de a durmstrangosok mind követték tekintetükkel az igazgatójukat, ahogy kisietett a pályáról, miközben folytak le az arcán a verejtékcseppek.

- Vajon mitől rémült meg ennyire? - kérdezte Lucy.

- Nem tudom, de úgy néz ki, a durmstrangosok se tudják mire vélni - mondta Hermione.

- Valamitől nagyon megrémült - vélekedett Ron. - Láttátok az arcát? Mintha egy mumust látott volna…

- Attól biztosan nem rémülne meg ennyire - mondta Lucy.

Alig pár perc telt el, mikor elkezdődött. Lucy egészen addig a pillanatig olyasmit érzett a fejében, mintha egy kis kalapács szüntelenül ütögette volna a koponyáját. Ám ekkor a fájdalom olyan hirtelen erősödött fel, hogy Lucy összerándult a fájdalomtól. A homlokához kapott, amihez mintha tüzes vasat nyomtak volna…

- Lucy! Hé, mi a baj? - hallotta valahol Ron hangját.

Lucy úgy érezte, mintha egyszerre elvesztette volna a látását. A kín lassan már nem csak a homlokát, hanem az egész testét égette. Felsikoltott, nem bírta tovább visszatartani. Érezte, ahogy enyhén felemelkedett a székből, majd összeesett és a földön dobálta magát. Vonaglott, rángatózott, a kezét a homlokára szorította, miközben sikoltozott és már nem tudta, hol van, miért van ott, csak a fájdalmat érzékelte, a végtelen kínt…

- Lucy! Lucy!

Lucy hallotta a nevét, halványan érezte a kezek érintését a vállán, de mindent elnyomott a fájdalom, ami csak fokozódott, és úgy tűnt, soha nem akar véget érni. Úgy érezte, mintha hirtelen eltalálta volna a Crutiatus-átok… De nem, az se lehetett ilyen fájdalmas… Lucy úgy érezte, nem létezik ennél pokolibb és kínzóbb fájdalom…

Mikor a kín már elviselhetetlenné fokozódott, Lucy magában a halálért rimánkodott. Öljetek meg! sikoltotta magában, hiszen nem tudott szavakat formálni a szájával. Öljetek meg, vessetek véget ennek!

Aztán egyszerre elmúlt a fájdalom. Lucy zihált, de úgy érezte, mintha a tagjai még mindig rángatóztak volna. Azonban az a furcsa érzése volt, hogy mintha megszűnt volna a fizikai valója. Mégis, érzékelte a külvilágot, de idegennek érezte magát a testében. Ahogy lassan visszanyerte az öntudatát, rögtön rájött, hogy miért. Arra számított, hogy amikor kinyitja a szemét, aggódó arcokat fog látni, fölöttük a csillagos éggel, ő pedig a földön fog feküdni, miközben zihál az átélt traumától. Azonban az, amit látott, egyáltalán nem hordozott értelmet a számára. Csupán egyetlen dolgot tudott megmondani.

Bárhol is volt, nem a kviddicspálya lelátóján feküdt, a labirintus bejárata előtt. Ugyanis a látvány, ami elé tárult, nem más volt, mint egy temető. És az arc, amibe belebámult, nemhogy megnyugtatta, hanem annyira megrémítette, hogy kis híján újra elájult. Ott volt előtte az arc, ami három éve kísértette lidérces álmaiban, az arc, ami a koponyánál is fehérebb volt, az arc, amiben két szűk rés jelezte a lapos kígyóorrot, az arc, amiben égővörös szemek ültek, az arc, amihez most már egy sovány test is tartozott. Ha tehette volna, Lucy felsikolt rémületében, de annyira megdöbbentette, amit látott, hogy csak meredt az arcra, aminek a tulajdonosa egy pillanattal korábban vette le az arcáról a kezét.

Az újjászületett Voldemort nagyúr állt előtte.

Dumbledore gyengéden, de határozottan rázogatta a földön heverő lányt, Weasley idegesen, szünet nélkül szólongatta, Granger a sírással küszködött, és a többi Weasley is falfehér arccal bámulta őt. A griffendélesek kivétel nélkül felálltak és feszülten figyelték, ahogy az igazgató próbálta magához téríteni Lucy Pottert.

Mint egy hullám, úgy terjedt a közönség soraiban a hír a lány állapotáról, így jutott el Dracohoz is. Alig lélegzett. Olyan fehér volt, akár egy halott. Semmire sem reagált, csak feküdt ernyedten, mint akiből eltávozott az élet.

Draco először el nem tudta képzelni, ki sikoltott és miért. Aztán, mikor odakapta a fejét, akkor látta, hogy Lucy volt az és olyan elgyötört arcot vágott, mintha kínozták volna. Leesett az ülések közé és a földön, ahol Draco már nem láthatta őt, sikoltozott tovább, egyre magasabb hangon és egyre kétségbeesetten. Dumbledore szinte rögtön felrohant hozzá, de akárhogy szólongatta, Lucy csak sikoltozott és egy ponton túl már olyan fájdalmas volt hallgatni, hogy Draco legszívesebben befogta volna a fülét. A Weasleyk és Granger köré gyűltek és próbáltak segíteni az igazgatónak, de Lucy kínjai jól hallhatóan fokozódtak.

Aztán egyszer csak elnémult. Olyan hirtelen hallgatott el, mintha elvágták volna a hangját - és ez sokkal rémisztőbb volt, mint amikor sikoltozni kezdett. Egy pillanatig olyan nyomasztó csönd ereszkedett a stadionra, amilyet Draco még soha nem érzékelt. De mivel Dumbledore és a lány körül állók továbbra is szólongatták, ráadásul egyre kétségbeesettebben, Draco arra következtetett, hogy Lucy továbbra sem tért magához.

Hogy mi történt vele…? Elképzelni nem tudta. Azonban, ahogy körülnézett, döbbenten állapította meg, hogy nem csak a griffendélesek, hanem mindenki, még a mardekárosok is aggódva pislogtak Lucy felé, aki olyan csöndesen feküdt ott, mintha… mintha meghalt volna.