Chapter 68
Priori Incantatem
Lucy Voldemort vörös szemeibe bámult, de minél tovább tette ezt, annál biztosabban érezte a testének idegen mivoltát. Ez nem az ő teste volt. Úgy érezte, mintha árnyékként vetült volna rá annak az embernek az elméjére, akinek a testébe valahogy bekerült. Aztán, mikor megérezte a sebhely fájdalmát - ami nem neki, Lucynak okozott fájdalmat, ő csupán érzékelte azt -, hirtelen megvilágosodott arról, hova is került. Vagy inkább… kibe.
Megpróbált megszólalni és döbbenten jött rá, hogy képes a beszédre. Épp csak ebből Voldemort semmit sem érzékelt.
- H-Harry…?
Egy másodpercnyi csönd, majd…
- Lucy?! - A lány úgy érezte, mintha a fejében két hang beszélgetett volna, akik közül az egyik ő volt. - Mi folyik itt?! Hogy kerülsz a fejembe?!
- Nem tudom - felelte lassan Lucy. - Úgy éreztem, mintha transzba estem volna... Égni kezdett a homlokom, és mindenem fájt, mintha Crutiatus-átokkal kínoztak volna... Aztán hirtelen itt találtam magam.
Ekkor előtte Voldemort halkan belenevetett a fülébe - vagyis Harry fülébe -, majd megfordult. A lány csak ekkor vette szemügyre pontosabban a környezetét. Körülötte halálfalók álltak - ugyanolyan fekete taláros, maszkot viselő alakok, akik a Világkupadöntőn is megjelentek. A kör néhány helyen foghíjas volt. Ahogy lassan kiterjesztette a tudatát, Lucy rájött, hogy Harry fel van kötözve valahová, ami leginkább egy sírhoz hasonlított. A lábánál Féregfark hevert, aki folyamatosan remegett és a karját szorongatta, aminek a végén egy ezüst kézfej ült. Azután Lucy kicsit távolabb nézett és ekkor meglátta Cedricet, ahogy üveges tekintettel, tátott szájjal és mozdulatlanul feküdt nem messze Harrytől.
- M-Meghalt…? - kérdezte döbbenten. Harry nem tudott válaszolni, mert ekkor Voldemort megszólalt: és az ő mondanivalójára mindketten olyan feszülten figyeltek, mintha az életük múlt volna rajta.
- Mi tagadás, barátaim, elszámítottam magam. A nő esztelen önfeláldozásának pajzsa visszaverte átkomat, s az engem talált el. Aaah… azt a kínt, barátaim, nem lehet szavakba önteni. Nincs bűbáj, ami felvértezne ellene. Kiszakadtam testemből, satnyábbá lettem, mint a kósza árnyék, erőtlenebbé, mint a kóbor kísértet… elsorvadtam, de éltem. Hogy mi voltam, magam sem tudom… Én, aki mindenki másnál közelebb jártam a halhatatlansághoz. Hiszen tudjátok, hogy legfőbb célom legyőzni a halált. Akkor próbára tett a végzet, s úgy tűnt, egyik-másik kísérletem sikerrel járt… Nem tudott elpusztítani az átok, ami bárki mást a halálba küldött volna. De gyönge voltam, a leghitványabb féregnél is gyöngébb, s ami még rosszabb: tehetetlen… Nem volt testem, s minden varázslathoz, amely segíthetett volna rajtam, pálcát kellett volna használnom…
- Emlékszem, épp csak arra volt erőm, hogy ne váljak semmivé. Éjjel-nappal, percről percre kényszerítettem magam a puszta létezésre… Elbujdostam egy távoli országba, bevettem magam egy erdőbe, és vártam… Gondoltam, biztosan lesz egy az én hűséges halálfalóim között, aki megkeres… aki eljön, és végrehajtja helyettem a varázslatot, amitől visszanyerem a testem… De hiába vártam…
A körön ismét remegés futott végig. Voldemort hagyta, hogy a fenyegető csend átjárja a halálfalók lelkét - ezt kihasználva Harry hadarva belekezdett a magyarázatba.
- A Trimágus Kupát együtt fogtuk meg Cedrickel, ami egy zsupszkulcs volt és idehozott minket. Ezután megjelent Féregfark, karjában a pólyába csavart Voldemorttal, és megölte Cedricet… Ő volt a másik, a felesleges… Ezután hozzákötözött engem az öreg Tom Denem sírjához, Voldemort apjáéhoz. Felhasználták a véremet ahhoz, hogy Voldemort újjászülessen. Majd megjelentek a halálfalók…
Ekkor Voldemort folytatta a monológját, mire Harry elhallgatott.
- Egyetlen képességem maradt: meg tudtam szállni mások testét. Az emberek közé azonban nem merészkedhettem - tudtam, hogy az aurorok járják a világot, és kutatnak utánam. Néha beleköltöztem egy-egy állatba - ha tehettem, persze kígyóba -, de úgy sem mentem többre, mint csupasz lélekként, hiszen az állatok teste nem volt alkalmas varázslásra… és a jelenlétem gyorsan felemésztette őket, egy se húzta sokáig…
- Aztán… négy évvel ezelőtt… felcsillant a remény, hogy visszatérhetek. Egy varázsló - egy könnyelmű, hiszékeny, fiatal varázsló vetődött az erdőbe, ahol meghúztam magam. Épp ilyen alkalomról álmodoztam éveken át… A fiatal varázsló ugyanis tanár volt Dumbledore iskolájában… Könnyű volt rákényszeríteni az akaratomat… Visszahozott ebbe az országba, és nem sokkal később megszálltam a testét, hogy ott legyek, mikor végrehajtja parancsaimat. A tervem azonban meghiúsult. Nem tudtam ellopni a bölcsek kövét. Nem lett részem az örök élet ajándékában. Harry és Lucy Potter ismét az utamba álltak…
Voldemort szünetet tartott. Semmi nem mozdult a temetőben, még a tiszafa levelei sem. A halálfalók olyan dermedten álltak, mint megannyi sötét szobor; a maszk mögött megcsillanó szemük Voldemortra és Harryre szegeződött.
Harry tovább folytatta Lucynak a történetet.
- Mindegyiket a nevén szólította. Itt van Malfoy, Crak, és Monstro apja is. Valamint Macnair - tudod, a hóhér, aki ki akarta végezni Csikócsőrt. Avery és Nott. És Voldemort szerint van egy halálfaló a Roxfortban, aki benevezett engem a tusára, és aki már korábban visszatért hozzá.
- Egy halálfaló a Roxfortban? - ismételte sokkoltan Lucy. - Karkarov? Piton?
- Nem tudom, nem derült ki. Mindig a „hű szolgájaként" hivatkozik rá…
Voldemort eddig nyújtotta a csöndet és most ő folytatta a maga történetét.
- A szolgám meghalt, mikor elhagytam a testét, s én újból ott álltam gyöngén, tehetetlenül. Visszatértem távoli búvóhelyemre, s el kell ismernem, akkor valóban attól féltem, hogy hatalmam örökre odaveszett. Az volt életem legsötétebb időszaka… Nem remélhettem, hogy még egy alkalmas varázsló kerül az utamba… És világossá vált előttem, hogy egy sincs a halálfalók között, akit még érdekel a sorsom…
Az álarcosok némelyike feszengeni kezdett, de Voldemort nem törődött velük.
- És aztán, alig egy éve, mikor már alig pislákolt bennem a remény, végre megtörtént, amire kezdettől fogva vártam… Visszatért az egyik szolgám… Féregfarkot, aki megrendezte saját halálát, hogy a bőrét mentse, leleplezték egykori barátai, s ő úgy döntött, visszatér urához. Kutatni kezdett utánam abban az országban, ahol a szóbeszéd szerint menedékre leltem… Persze a keresésben segítették őt a patkányok, amelyekkel útközben találkozott. Féregfarkot szoros rokoni szálak fűzik a patkányokhoz. Nem igaz, Féregfark? Nos, szurtos kis barátai elmesélték neki, hogy van egy hely az albániai erdők mélyén, amit az állatok messze elkerülnek, mert sokat megszállt ott egy sötét árnyék…
- Azt hihetnénk, hogy ezután már minden simán ment, de nem. Féregfark ugyanis egy este, mikor már az én erdőm szélén járt, botor módon betért egy fogadóba, hogy csillapítsa éhségét… És kibe ütközött ott? A Mágiaügyi Minisztérium egyik boszorkányába, Bertha Jorkinsba.
- De lássátok, mily kegyes a sors Voldemort nagyúrhoz. Az a fogadó Féregfark utazásának végállomása s egyúttal utolsó reményem sírja lehetett volna. Féregfark azonban - valamely ihlet folytán messze felülmúlva önmagát - rábeszélte Bertha Jorkinst egy éjszakai kirándulásra. Az erdőben aztán ártalmatlanná tette a boszorkányt… Elhozta nekem azt a Bertha Jorkinst, aki megpecsételhette volna sorsomat, s aki végül olyan ajándéknak bizonyult, amilyenről álmodni se mertem… Ugyanis Jorkins - némi unszolás árán - felbecsülhetetlen értékű információkkal szolgált nekem.
- Megtudtam tőle, hogy a Roxfortban az idén megrendezik a Trimágus Tusát. Említette, hogy ismer egy hithű halálfalót, aki boldogan segítene nekem. Sok mindent elmondott… Az emlékezetét megbénító bűbájt azonban csak drasztikus eszközökkel tudtam megtörni. Mire minden hasznos információt kiszedtem belőle, teste és elméje már helyrehozhatatlan károkat szenvedett. A célját betöltötte, másra nem használhattam… végeztem hát vele.
Voldemort felöltötte iszonyú mosolyát, s szemében sátáni kéj csillant.
- Gazdatestnek Féregfark nem volt alkalmas - feltűnést keltett volna, ha látják, hiszen őt mindenki halottnak hitte -, viszont megleltem benne az embertestű szolgát, akire szükségem volt. Hitvány varázsló, de az utasításaimat végre tudta hajtani, s így létrehozhattam egy csökevényes és gyönge, de saját testet - egy átmeneti szállást arra az időre, amíg teljesülnek igazi újjászületésem feltételei… Kellett néhány magam alkotta bűbáj… némi segítség az én hű Naginimtól… - Voldemort pillantása a fáradhatatlanul köröző kígyóra esett, amit Lucy csak most vett észre. Ezt a kígyót látta ő és Harry a látomásaikban. - …egy unikornisvérből főzött elixír és a kígyóméreg, amivel Nagini szolgált… Így hamarosan megerősödtem annyira, hogy vállalkozhattam az utazásra.
- A bölcsek kövét már hiába kerestem volna. Azt Dumbledore megsemmisítette, efelől nem volt kétségem. De úgy véltem, egyelőre a halandó élet is megteszi, a halhatatlanságot ráérek később keresni. Szerényebb célt tűztem ki magam elé… Úgy döntöttem, megelégszem régi testemmel és régi hatalmammal.
- A főzethez, ami ma este életre keltett - s ami a fekete mágia egy régi csodája -, három fontos alapanyagra volt szükségem. Az egyiket nem kellett keresnem, igaz, Féregfark? Egy szolga élő húsa…
- Az apám csontját se volt nehéz megszerezni - csak ide kellett utaznom a sírjához. De egy ellenségem vérére is szükség volt… Féregfark azt mondta, ne válogassak. Igaz, Féregfark? Azt mondtad, bármelyik varázsló megteszi, aki gyűlöl engem… Ilyet még ma is úton-útfélen találni. De én tudtam, ki az az egy, akinek a vére által nagyobb hatalmam lesz, mint bukásom idején volt. Harry Pottert akartam. Vagy Lucy Pottert Őket, akik tizenhárom éve megbénítottak engem. Tudtam, hogy ha valamelyikük vérét használnám, belém költözne a védelem, amit az anyjuktól kaptak.
- De hogyan kapjam el Harry Pottert vagy Lucy Pottert? Ők maguk se tudják talán, milyen féltő őrizet alatt állnak. Potterék halála után Dumbledore vette védőszárnyai alá őket. Egy ősi varázslattal elérte, hogy a fiúnak ne eshessen bántódása, mikor a rokonainál van. Ott tehát nem nyúlhattam hozzá… Lucy végig varázslócsaládnál élt, akiknél olyan védelem volt, aminek a megtöréséhez túl gyenge voltam… A Kviddics Világkupa döntője már jobb alkalomnak tűnt… Gondoltam, ott, távol a rokonoktól és Dumbledore-tól, a két Potter talán védtelenebb… Az a hely viszont hemzsegett a minisztériumi varázslóktól - nem voltam elég erős ahhoz, hogy ott kíséreljem meg valamelyikük elrablását. Azt is tudtam, hogy utána visszatérnek a Roxfortba, ahol reggeltől estig a mugliimádó vén bolond görbe orra előtt lesznek. Hogyan kapjam hát el őket?
- Hogyan is… Természetesen a néhai Bertha Jorkinstól kapott információkra építve. Végül úgy döntöttem, hogy Harry Pottert választom - ugyanis mérhetetlenül felidegesített, mikor már csecsemőkorában a húgát akarta megmenteni. Hűséges halálfalómnak ott a Roxfortban gondoskodnia kell róla, hogy a fiú neve belekerüljön a Tűz Serlegébe. Aztán úgy kell intéznie, hogy Potter elsőként érintse meg a Trimágus Kupát, amit persze előbb zsupszkulccsá változtat. A serleg pedig ideröpíti Pottert - ide, ahol Dumbledore nem tudja megvédeni, s ahol én várom tárt karokkal. Így is történt… itt van a fiú, akiről azt hitték, a vesztemet okozta…
Voldemort tett egy lépést előre, szembefordult Harryvel, és felemelte a pálcáját.
- Crucio!
Lucy érezte, ahogy Harryt elborítja a fájdalom, ami percekkel korábban még őt kínozta.
- Tarts ki, Harry, kérlek, tarts ki! - ismételgette szüntelenül. Érezte, ahogy Harry szemgolyója őrülten forgott körbe-körbe. - Könyörgöm, tarts ki!
Aztán egyszerre elmúlt a kín. Lucy érezte, hogy Harry teste petyhüdten lógott a kötelek között. A fiú szemére ereszkedett ködön át Lucy az izzó vörös szempárba nézett. A levegő remegett a halálfalók kegyetlen hahotájától.
- Nem fogom bírni, Lucy - suttogta a lánynak Harry. - Erősebb nálam.
- Akkor se add fel! - kérte Lucy. - Küzdj, ameddig tudsz!
- Látjátok? - folytatta Voldemort. - Ostobaság volt azt hinnem, hogy ez a kölyök valaha is erősebb volt, mint én. Azt akarom, hogy mindenki elismerje: Harry Potter életét a vakszerencse mentette meg. A szemetek láttára fogok végezni vele, itt és most - itt, ahol Dumbledore nem segíthet neki, és most, mikor nincs már anyja, aki meghaljon helyette. Harcolhat az életéért. Megküzdök vele, hogy ne maradjon kétséges előttetek, melyikünk az erősebb. Már nem kell sokáig várnod, Nagini - suttogta, s a kígyó ismét eltűnt a sötétben.
- Oldozd el, Féregfark, és add vissza neki a pálcáját!
Féregfark odalépett Harryhez, aki érezhetően igyekezett felegyenesedni, hogy állva tudjon maradni, mikor lehullanak a kötelei. Féregfark felemelte ezüstkezét, kivette a rongycsomót Harry szájából, azután egyetlen gyors mozdulattal letépte a sírkő köré feszülő köteleket.
- Fuss! - kiáltotta Lucy olyan hangosan, hogy szinte hallotta, hogy visszhangzik a hangja a fejében. - Fuss már! Harry, az istenért, fuss!
Ám Harry nem tudott futni. Csak állt remegő, sebesült lábára nehezedve a fűvel benőtt sírhanton, a halálfalók pedig szűkebbre vonták a kört, betöltve hiányzó társaik helyét. Féregfark átvágott a sorfalon, és elindult Cedric holtteste felé, hogy elhozza Harry pálcáját, ami ott feküdt a fiú mellett. Kisvártatva visszatért, és durván Harry kezébe lökte a pálcát, rá se nézve a fiúra. Azután ismét elfoglalta helyét a halálfalók körében.
Voldemort szene vörösen izzott a sötétben.
- Megtanítottak az iskolában párbajozni, Harry Potter? - susogta.
A kérdés felidézett Harryben egy emléket, amit érdekes módon Lucy is látott - mintha ő maga idézte volna fel. Olyan távolinak tűnt, mintha Harry egy előző életéből származott volna - pedig csak két éve történt, hogy részt vett a Roxfortban egy párbajszakkörön… ahol nem tanult semmi mást, csak a Capitulatus varázsszót, egy egyszerű lefegyverző bűbájt… Mire menne most azzal?
- Minden apróság segíthet - mondta Lucy, aki, mivel Harry fejében volt, látta tetsvére gondolatait, mintha a sajátjai lettek volna. - Ha csak lefegyverezni tudsz, akkor lefegyverzed.
- De még ha sikerül is megfosztanom Voldemortot a pálcájától - kontrázott olyan tempóban Harry, mintha visszafelé beszélne -, még mindig ott maradnak a halálfalók, harmincan egy ellen. Nincs bűbáj, ami megmenthetne. Az vár rám, amit Mordon annyit emlegetett - a kivédhetetlen Avada Kedavra-átok…
- Nem! - dörrent Lucy hangja Harry fejében. - Nem adhatod fel így!
- Meghajlunk egymás előtt, Harry - szólt Voldemort. Kissé előredőlt, de fejét végig felszegve tartotta. - Gyerünk, Harry, essünk túl a formaságokon… Dumbledore tanítványa legyen jó modorú… köszönj szépen a halálnak, Harry…
A halálfalók nevettek, s Voldemort ajkatlan szája mosolyra húzódott. Harry nem hajolt meg.
- Nem, nem fogsz játszani velem, mielőtt megölsz… - mondta némán. - Ezt az örömöt nem szerzem meg neked…
- Jól is teszed - helyeselt Lucy.
- Azt mondtam, meghajolsz!
Voldemort felemelte pálcáját, és Lucy érezte, hogy Harry gerince behajlik, mintha egy láthatatlan kéz nyomná a hátát. A halálfalók még harsányabban kacagtak.
- Fogjátok be a mocskos képeteket! - sziszegte Lucy. Ha lett volna saját teste, most remegett volna a haragtól.
- Ezt már szeretem… - szólt halkan Voldemort. Leeresztette pálcáját, s Lucy érezte, hogy Harry hátán megszűnt a nyomás. - Most pedig megküzdesz velem, mint férfi a férfival… Húzd ki magad, büszkén halj meg, ahogy az apád…
- Készülj… és harcolj.
Voldemort felemelte pálcáját. Harrynek megmozdulni se volt ideje, máris újra eltalálta őt a Cruciatus-átok. Lucy érezte a fájdalmat, hiába nem őt kínozta: olyan iszonyatos, olyan tébolyító volt, hogy Harry lassan azt sem tudta már, hol van…
- Ne add fel! - ismételgette Lucy, miközben érezte, hogy testvére a földön dobálja magát és üvölt kínjában. - Könyörgöm, ne add fel! Harry, el kell viselned, ki kell tartanod! Harry, kérlek, tarts ki…
Hiába nem volt teste, Lucy érezte, hogy zokog. Fehéren izzó kések szúródtak Harry bőrének minden négyzetcentiméterébe, a fejében mintha bomba robbant volna… és a fiú üvöltött - úgy üvöltött, mint még soha életében; Lucy lassan már a saját reményvesztett rimánkodását sem hallotta…
Aztán megszűnt a kín. Harry a hasára fordult, és feltápászkodott; tetőtől talpig remegett, ugyanúgy, mint Féregfark, miután levágta egyik kezét. Nekitántorodott az álarcosok sorfalának, s azok visszalökték a kör közepére.
Voldemort orrlyukrései kitágultak a kéjes izgalomtól.
- Pihenünk egy kicsit - szólt. - Kifújjuk magunkat… Ez fájt, igaz, Harry? Nem szeretnéd, ha folytatnám, ugye?
Harry nem válaszolt. Lucy hallotta a fiú gondolatait, mintha a sajátjai lettek volna. Meg fog halni, gondolta Harry. Meg fog halni, ahogy Cedric - ezt ígérte neki a parázsló vörös szempár… meg fog halni, mert innen már nincs menekvés…
- De nem alázkodom meg - mondta Lucynak remegő hangon. - Nem fogok úgy táncolni, ahogy Voldemort fütyül… Nem fogok rimánkodni…
- Azt kérdeztem, szeretnéd-e, ha folytatnám - sziszegte Voldemort. - Válaszolj! Imperio!
És Lucy érezte, hogy eltűnnek Harry fejéből a gondolatok… Egy pillanatig rettegett tőle, hogy az ő hangját is elnyomja majd az átok, de aztán rájött, hogy szerencsére nem így volt.
- Mondd, hogy nem szeretnéd… - sziszegte Voldemort. - Mondd, hogy nem szeretnéd…
- Ne mondd - szólalt meg Lucy. Megkönnyebbülten érezte, hogy Harry tudata amúgy se akart engedelmeskedni, de azért ő tovább ismételte az utasítást. - Ne válaszolj…
- Mondd, hogy nem…
- Nem mondom, nem válaszolok… - mondta most már Harry is.
- Mondd, hogy nem…
- NEM MONDOM! - kiáltotta Harry.
Alighogy a fiú kiejtette ezt a két szót, a révület megszűnt, Lucy ismét érezte Harry tagjaiban a Cruciatus-átok emlékét, a sajgó fájdalmat, s Harry is tudatára ébredt, hogy hol van és mi vár rá…
- Nem mondod? - szólt fenyegető-halkan Voldemort, s a halálfalók most nem nevettek. - Nem mondod, hogy nem szeretnéd? Az engedelmesség erény, Harry… Ez meg kell tanulnod, mielőtt meghalsz… A fájdalom talán jobb belátásra bír…
Voldemort felemelte pálcáját.
- FUSS! - kiáltotta Lucy.
Harry ezúttal résen volt; a kviddicspályán megedzett reflexeit segítségül hívva a földre vetette magát, és begurult Voldemort apjának sírköve mögé. Az átok a márványoszlopba csapódott.
- Nem bújócskázni akarok veled, Harry. - Voldemort halk, fagyos hangja egyre közelebbről szólt. A halálfalók nevettek. - Nem tudsz elbújni előlem. Vegyem úgy, hogy nincs kedved tovább párbajozni? Szeretnéd, ha gyorsan befejezném? Ahogy akarod, Harry… Gyere elő… gyorsan túl leszel rajta… talán nem is fog fájni… habár nem tudom, még sosem haltam meg…
Harry összekuporodott a sírkő mögött. Lucy hallotta Voldemort közeledő lépteit…
- Harry… - szólalt meg erőtlen és reményvesztett hangon. Tudta, hogy itt a vég… Végig fogja nézni Harry életének utolsó perceit. Végignézi, miközben nem tehet semmit, hogy megakadályozza.
- Ki kell mennem, Lucy - válaszolta Harry. Csendes beletörődés volt a hangjában és visszhangzott Lucy tudatában. - Nem akarok így, a földön kuporodva meghalni. Emelt fővel, harc közben fogok elmenni, mint apa.
- Harry… kérlek, ne… - zokogta Lucy. A tehetetlenség ezerszer rosszabb volt, mint a tény, hogy végig fogja nézni a testvére halálát.
- Sajnálom, hogy látnod kell... de tudd, hogy szeretlek... te vagy a családom és mindig az leszel.
- Én is szeretlek, bátyus - suttogta Lucy, majd felszívta magát. Hangja megkeményedett és határozott jelenléte mintha Harryt is megerősítette volna. - Nem hagylak magadra. Segítelek minden erőmmel. Ragadj meg minden lehetőséget, hogy életben maradj! De ha mégis úgy van megírva, hogy itt érjen a vég... Hát én veled leszek az utolsó pillanatig.
- Köszönöm - hunyta le a szemét Harry, hogy összeszedje minden maradék erejét.
Mielőtt Voldemort bedughatta volna kígyóarcát a sírkő mögé, Harry felállt… megmarkolta pálcáját, felemelte a kezét, és kiugrott a sírkő mögül. Voldemort résen volt. Mikor Harry és Lucy egyszerre Capitulatus!-t kiáltottak, ő is elordította magát:
- Avada Kedavra!
Voldemort pálcájából zöld fénycsóva tört ki, Harryéből pedig piros sugárnyaláb. Lucy az egész lényét, minden varázserejét átadta Harrynek, akinek a pálcája így mindkét Potter erejét felhasználta. A két varázslat összeütközött - és Harry pálcája egyszerre vibrálni kezdett.
A fiú izmai görcsbe rándultak - ha akarja, se tudta volna mozdítani ujjait. Vékony fénysugár feszült a két pálca között - nem piros, nem is zöld, hanem fényes, mély aranyszínű -, és Lucy, ahogy ámuló tekintete végigfutott a sugáron, látta, hogy a másik pálca is vibrál, s Voldemort hosszú fehér ujjai is görcsösen remegnek.
Ekkor valami egészen váratlan dolog történt - Harry lába alól eltűnt a talaj. Lucy eddig is úgy érezte, mintha lebegne, de ez az élmény sokkal rémisztőbb volt számára. Miközben pálcáik közt továbbra is ott feszült a ragyogó arany sugár, Voldemort is és ő is a levegőbe emelkedtek. Lassan eltávolodtak Voldemort apjának sírjától, s végül leereszkedtek egy tágasabb térségen, ahol nem voltak sírok… A halálfalók követték őket. Egymást túlharsogva kiabáltak, utasításokat kérve Voldemorttól, aztán ismét körbe álltak, és többen közülük elővették pálcájukat. A kígyó ott tekergett lábaik között.
A két pálcát összekötő fénynyaláb sugarakra hasadt; az összeköttetés megmaradt, de most még vagy ezer, egymást keresztező íves fényszál tört fel a magasba. A fények kupola alakú aranyló hálóvá rendeződtek - a fényketrec körülzárta Harryt és Voldemortot, s távoli zsivajjá tompította a kívül rekedt halálfalók kiabálását.
- Ne csináljatok semmit! - rikoltotta Voldemort. Néhány másodpercig csak bámulta a jelenséget, megzavarodva, értetlenül; azután erőlködni kezdett - látszott, hogy meg akarja törni a pálcákat összekapcsoló fénysugarat. Harry még elkeseredettebben kapaszkodott a pálcájába; most már két kézzel markolta, s az arany sugár töretlen maradt. Lucy minden akaraterejét megfeszítve koncentrált, hogy mindenét átadhassa Harrynek.
- Várjatok a parancsomra! - kiabálta Voldemort. - Addig ne csináljatok semmit!
S ekkor felcsendült egy gyönyörű, földöntúli hang… mintha a Harry és Voldemort körül épült vibráló arany fényháló minden egyes szála megpendült volna. Lucy azonnal felismerte a hangot, pedig életében csak egyszer hallotta ezt… a főnix dalát…
És érezte, hogy Harry lelkét elöntötte a bizakodás… a fiú számára ez a remény hangja volt. A leggyönyörűbb, legboldogítóbb zene, ami a fülébe csenghetett… Lucy úgy érezte, mintha a dal nem is körülötte szólna, hanem a fejében, egész testében… Harry és Lucy gondolatai eggyé váltak a zene hatására… Dumbledore-hoz kötötte őket ez a zene, s szinte olyan volt, mintha a hang egy jó barát volna, aki beszél hozzájuk: „Ne szakítsd meg a kapcsolatot."
Tudjuk, felelte Harry és Lucy a zenének. Tudjuk, hogy ki kell tartanunk… de amint ezt végiggondolták, máris sokkal nehezebbnek tűnt a feladat. A pálca egyre erősebben rezgett a kezében… A fénysugár is megváltozott… most gyöngysorhoz hasonlított - fénygolyók csúszkáltak rajta ide-oda. Lucy érezte - talán azért, mert a pálca az ő erejét is felhasználta a mágiához, amit alkotott -, hogy Harry pálcája megrándult, s a fénygyöngyök mind elindultak a fiú irányába… a pálca ismét megremegett, mintha dühös lenne, a fénygyöngyök pedig lassan, de kitartóan csúsztak Harry felé…
Az első fénygyöngy már csak néhány centiméterre volt a pálca hegyétől. A pálca rohamosan melegedni kezdett - végül annyira átforrósodott, hogy Lucy attól félt, kigyullad. Minél közelebb ért a fénygyöngy, a pálca annál vadabbul remegett; Lucy biztosra vette, hogy Harry pálcája megsemmisülne, ha a fénygyöngy megérintené; már most is szinte recsegett…
Harry és Lucy összeszedték magukat, és a gyöngyökre összpontosítottak. Akaratuknak erejével igyekeztek rávenni őket, hogy álljanak meg, és induljanak el visszafelé. Ott csengett a fülükben a főnix dala, tekintetüket a fénygolyókra szegezték… és a gyöngyök akadozni kezdtek, rezegve megálltak, majd csigalassúsággal elindultak Voldemort felé… most a másik pálca kezdett el vadul remegni, és Voldemort arcára ült ki a megrökönyödés, sőt, talán a félelem…
Az első fénygyöngy ott rezgett közvetlenül Voldemort pálcája előtt. Se Harry, se Lucy nem tudta, mire jó, amit csinálnak, nem tudták, mit akarnak elérni vele… mégis teljes erőből koncentráltak rá, hogy a fénygyöngy belemenjen Voldemort pálcájába… és az lassan… nagyon lassan… folytatta útját az arany fényfonálon… még egyszer megremegett… aztán elérte a pálcát…
Voldemort varázspálcája abban a szempillantásban sikoltozni kezdett… aztán - Voldemort vöröslő szeme elkerekedett a döbbenettől - egy sűrű köd vagy füst alkotta kéz röppent ki belőle, s tűnt el a sötétben… annak a kéznek az árnyéka, amit Voldemort Féregfarknak varázsolt… újabb fájdalmas sikolyok következtek… s most valami sokkal nagyobb dolog bomlott ki a pálca hegyéből. Ennek az anyaga is sűrű, majdhogynem szilárddá tömörült, szürke füst volt… egy fej jelent meg… aztán egy törzs és két kar… Cedric Diggory felsőteste.
Ha valamikor, most megtörténhetett volna, hogy Harry elengedi a pálcát - de a fiú ösztönei erősebbek voltak döbbeneténél, úgyhogy ujjal nem lazítottak a szorításon. Az arany fénysugár töretlen maradt, és Cedric Diggory tömör, szürke kísértete („De tényleg kísértet-e?" - gondolta Harry. - „Olyan szilárdnak tűnik…") teljes alakjában kibújt Voldemort pálcájának hegyéből, mintha egy szűk alagútból préselné ki magát… Aztán az árnyék, Cedric árnyéka talpra állt, végignézett az arany fényfonálon, és így szólt:
- Tarts ki, Harry.
Szavai visszhangozva zengtek, mintha a messzeségből szólna. Harry Voldemortra nézett, így Lucy is láthatta a fekete mágust. A varázsló arcára ráfagyott a döbbenet. Erre ő is éppoly kevéssé számított, mint Harry és Lucy…
A fénykupola körül szaladgáló halálfalók rémült kiáltozása távoli tompa zajként szűrődött Harry és Lucy fülébe…
A pálca újból sikoltozni kezdett… és megint kibomlott valami a hegyéből… Megjelent egy újabb fej, aztán a törzs, a karok… ahogy előtte Cedric, úgy most egy öregember préselte ki ködtestét a pálcából… egy öregember, akit Harry és Lucy egyszer álmukban láttak. Az öreg árnyéka (Vagy az emléke volt? A kísértete?) odaállt Cedricé mellé, rátámaszkodott botjára, s kissé csodálkozó arccal megnézte magának Harryt, az arany fényfonalat és Voldemortot.
- Szóval tényleg varázsló volt? - szólt, Voldemortra függesztve pillantását. - Megölt engem a bitang… Tanítsd móresre, fiú…
De ekkor már egy újabb szürke, füstszoborszerű fej bontakozott ki a pálca végéből… ezúttal egy nő feje… Harry az erőlködéstől remegő karokkal nézte, Lucy pedig úgy figyelte az eseményeket, hogy félig az arany fénygyöngyökre koncentrált… A nőalak is a földre ereszkedett, majd felállt, csakúgy, mint Cedric és az öregember…
Bertha Jorkins árnyalakja tágra nyílt szemmel végigmérte a harcolókat.
- Ne engedd el! - kiáltotta távolból zengő hangon. - Ne engedd el, Harry! Ne engedd el!
Voldemort három áldozata most járkálni kezdett a fénykupola fala mentén - ugyanúgy, mint a külső oldalon a halálfalók… Biztató szavakat súgtak Harrynek, s Voldemorthoz is beszéltek, de a két Potter nem értette, mit sziszegnek neki.
Voldemort pálcájából pedig ismét kibújt egy fej… és a testvérpár rögtön tudta, hogy ki az… tudták, mintha csak őrá vártak volna, mióta Cedric árnyéka megjelent…
Egy hosszú hajú, fiatal nő árnyalakja bukott a földre, felegyenesedett, és Harryre nézett…
- Anya! - kiáltott fel Lucy. Mégis, ez a „kis" döbbenet semmi sem volt ahhoz képest, amit akkor érzett, mikor az anyja megszólalt… ugyanis többes számot használt…
- Apátok is jön - szólt csendesen a nőalak. - Találkozni szeretne veletek… Nem lesz semmi baj… tartsatok ki …
Ő is jött… először a feje, aztán a teste… egy magas, kusza hajú férfi szürke alakja bújt elő Voldemort pálcájából…
James Potter volt az. A földre ereszkedett, majd felállt, csakúgy, mint előtte a felesége. Azután odalépett Harryhez, a szemébe nézett, és ő is megszólalt. Hangja távoli és visszhangos volt, akárcsak a többieké, de halkan beszélt, hogy a kísértő áldozataitól megrettent Voldemort ne hallja szavait. Ráadásul ő is többes számot használt… mintha tudta volna, hogy a lánya is jelen van…
- Ha majd megszakad a kapcsolat, egy rövid ideig még itt maradunk… feltartóztatjuk őt… Meg kell érintenetek a zsupszkulcsot, az visszavisz a Roxfortba… megértettétek, Harry, Lucy?
- Igen - nyögte Harry. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy meg tudja tartani a pálcát izzadó ujjai között.
- Honnan tudjátok, hogy itt vagyok? - kérdezte Lucy döbbenten. Mikor Lily válaszolt, eltátotta a száját.
- A szülők mindig megérzik a gyermekeik jelenlétét... Sosem hagytunk el titeket, ahogy ti se hagytátok el egymást, bármilyen messze is vagytok fizikailag egymástól.
- Vigyázz továbbra is a húgodra, Harry... - mondta James. - Lucy, te pedig vigyázz a bátyádra…
- Rendben - felelte egyszerre a két Potter.
- Harry… - suttogta Cedric árnyalakja. - Kérlek, vidd vissza a testemet. Vidd vissza a szüleimnek…
- Visszaviszem… - felelte Harry az erőlködésben összeszorított fogakkal.
- Most… - súgták a szüleik. - Készüljetek fel a menekülésre… és tegyétek meg…
- MOST! - ordította egyszerre Harry és Lucy. Úgy érezték, egyébként sem bírták volna tovább - Harry teljes erőből felfelé rántotta a pálcát. Az aranyfonál elszakadt, a kupola fénye kihunyt, a főnixdal elnémult - de Voldemort áldozatainak árnyékalakjai nem tűntek el - ők zárt sorban elindultak Voldemort felé, szürke falukkal elzárva őt Harrytől…
Harry úgy szaladt, mint még soha életében; félrelökött két megrökönyödött halálfalót, és elrohant Cedric teste felé. Sírkőtől sírkőig szökkent, Lucy pedig szinte a hátában érezte az álarcosok átkait, hallotta, ahogy azok a kőlapokba csapódnak. Harry kerülgette az elsuhanó átkokat és az útjába kerülő sírhantokat, Lucy pedig minden erejével bíztatta őt.
- Kábítsátok el! - hallották Voldemort üvöltését.
Három méterre Cedrictől Harry beugrott egy márvány angyalszobor mögé, fedezéket keresve a piros fénycsóvák elől. Az angyal szárnya darabokra tört a belecsapódó átkoktól. Harry még szorosabban megmarkolta pálcáját, és kiugrott a szobor mögül…
- Obstructo! - kiáltotta, a válla fölött hátraszegezve a pálcát.
Lucy fojtott kiáltást hallott - Harry bizonyára eltalált egyet a felé rohanó halálfalók közül.
- Menj, menj, menj! - sürgette a fiút, akinek nem kellett kétszer mondani. A kupa fölött átugorva Harry hasra vetette magát - az utána küldött átkok a feje fölött suhantak el -, és Cedric karja után kapott…
- Félre az utamból! - rikoltotta Voldemort. - Én ölöm meg! Ő az enyém!
Harry ujjai Cedric csuklójára fonódtak; már csak egyetlen sírkő volt közte és Voldemort között, de Cedric testét meg se bírta mozdítani, így pedig nem érte el a kupát…
Voldemort vörös szeme felizzott a sötétben. Szája kéjes mosolyra húzódott, s Harry látta, hogy már emeli a pálcát…
- HARRY! - kiáltott fel rémülten Lucy.
- Invito! - ordította Harry, pálcáját a Trimágus Kupára szegezve.
Az aranyserleg a levegőbe emelkedett, és a fiú felé röppent - Harry pedig elkapta a fülét.
A következő pillanatban Lucy meghallotta Voldemort dühös üvöltését, és hatalmas rántást érzett Harry köldöke táján… A zsupszkulcs működött. A sötét temető eltűnt, helyette jött a zúgó szél, a színes örvény, és a két Potter repült, Cedrickel együtt vissza, a Roxfort felé…
Semmi sem működött. Már Madam Pomfrey is felsietett Lucyhoz és megpróbálta magához téríteni a lányt, de Lucy csak feküdt mozdulatlanul, nem reagálva semmire. Mintha transzba vagy kómába esett volna… Mrs Weasley már zokogott, a Weasley lány és a felnőtt Weasley fiú próbálták megnyugtatni, Granger se tudta tovább visszatartani a könnyeit, de Dumbledore és Weasley még mindig kitartóan rázogatták és szólongatták Lucyt.
Egyre nagyobb lett a tömeg a lány körül. A griffendélesek már mind odagyűltek és a Hollóhátból és Hugrabugból is egyre többen csoportosultak oda, hogy lássák, mi történik vele. Egyedül a mardekárosok maradtak a helyükön. Ők a kezdeti sokk után már napirendre tértek Lucy ájulása fölött és beszélgetni kezdtek.
Egyedül Draco nem tudott végleg elfordulni Lucytól. Mindig azon kapta magát, hogy a lány felé bámult és kezdett egyre jobban aggódni miatta. Még soha nem látott senkit így transzba esni - épp emiatt olyan fokú nyugtalanság lett úrrá rajta, amit már a környezete elől is alig tudott elrejteni.
Imádkozott, hogy Lucy mihamarabb magához térjen és ne kezdjék el faggatni őt arról, hogy miért ilyen ideges.