Fordítói jegyzék (vagymiacsoda): Minden kedves One Piece rajongónak szép napot! A következő történet egy FORDÍTÁS, szóval én csak egy kedves közreműködő vagyok, aki az író engedélyével közzéteszi eme gyöngyszemet.

Remélem nem fordítottam félre semmit, de ha mégis találtok benne hibát, (egyáltalán fogja olvasni valaki?), csak szóljatok, (szívesen meghallgatok mindenkit, én csak egy kezdő fordító vagyok). Remélem, élvezni fogjátok. Én túl sok örömömet lelem benne.

Eredeti cím: One Piece 100 Themes

Írta: ForFreedom21

És a One Piece szereplői nem az enyémek vagy bárkié, rendben, csak Oda-sensei-é.

Béta: 春風, ezer köszönet neki. A magyartalanság sokkal érezhetőbb lenne nélküled.

Élete mindig sötét volt.

A legközelebbi személyt, aki számára a családot jelentette szeme láttára ölték meg. A golyó elvette a fényét. Túl fiatal volt ehhez, csak 10. Az ilyen rémségeket, állítólag távol kell tartani a gyerekektől. De egyetlen hősnek sem lehet könnyű múltja, ugye?

Valami olyanná vált, amit utált, egy esélyért, hogy megmentse, amit szeretett. Nap-nap után visszatért az "otthonába" és térképeket csinált. Általában örömét lelte benne.

De ezek a térképek nem érte készültek.

Kényszerítették, hogy tolvaj legyen. Csak százmillió belire volt szüksége. Ennyi. Aztán az élete jobb lenne. Aztán a fénye visszajönne. De nem volt könnyű.

Belebotlott egy ostoba szalmakalapos fiúba. Naivnak és hülyének tűnt, de később bebizonyította, rosszul gondolta. Erős volt és nagyra becsülte kalapját. És tudta, hogy mások mit becsültek.

És megvédte azokat.

Az útitársa szinte ugyan olyan volt, egy kicsit komolyabb, és eldöntötte, hogy egyelőre csatlakozik. Tudta, hogy szerezni tudnak neki egy kis pénzt és az volt minden, amire szüksége volt.

Nemsokára ráakadtak egy szigetre, egy közismert hazudozóval. Egy hajót kerestek (mert legyünk komolyak, egy kalóz csapat nem ragadhat egy evezős csónakban). De amikor a falut megtámadták, a fiú a szalmakalapban nem hagyhatta. És így hárman segítettek a hazugnak megmenteni. És a hazug csatlakozott hozzájuk.

Észrevette magán, az új hajójukon, úton a Grand Line felé, hogy mosolyog. Jól érezte magát. . És abbahagyta. Ez nem történhet meg. Nem kedvelheti meg ezeket az embereket. Kalózok voltak és el kellett hagynia őket. Keményebben próbálkozott, hogy elhatárolja magát.

Amikor a lebegő étteremhez értek, észrevett egy körözési plakátot. Elsötétítette kedvét és a kötelességére emlékeztette. El kellett mennie.

Így elment, a hajóval és mindennel.

Nem is tudta, hogy három kalóz (bocsi, most már négy) érte fog jönni. Hallott róla, hogy a kalózvadász kavarodást okozott, de elhessegette a gondolatot. Azonban, végül meglátva őt az Arlong Parknál, megrémült. A kalózvadász kötekedik vele és átlöki a határán. Amikor a kalózvadász beugrik a vízbe, nem tud mást csinálni.

Megmenti.

És amikor bedobják a férfit a börtönbe, kiszabadítja.

Ő, az átkozott hazug feltűnik, utasítják, hogy ölje meg. Elvégre ő egy hidegvérű boszorkány, nem? Kényszeríti magát, hogy azt mondja neki, hogy az "üzlete" miatt van és megszúrja magát, beledobva a hazugot a vízbe. Arlong bizalma helyreáll.

Dühös lesz, olyan dühös, hogy összetöri igazi otthonát. Nővére készteti, hogy elmondja miért. És a nővére együtt érez vele.

Mikor a hülye kapitány feltűnik, határait újra tesztelik. Miért nem tudják békén hagyni? Miért nem értik meg? Nem egy közülük. Soha nem lehet. Élete túl sötét. Az ő fényük valami olyasmi, amit ő nem érhet el.

Végül, miután a faluja elfut mellette, azzal a szándékkal, hogy Arlonggal küzdjenek, feladja. Térdeire esett és megszúrta rabsága jelét. Hogy meri ezt a sok fájdalmat okozni? Ki ő, hogy ilyen sötétségbe taszítsa az embereket?

De a penge megállt. És felnézett, könnyekkel a szemében, meglepődve. És ott volt ő, az a bolond szalmakalapos. Mondta, hogy menjen el, piszkot dobálva rá, hangja alig hallatszott.

De a szalmakalapos egy izmát se mozdította és ő megállt. Egyik kezét a szája elé helyezte és sírt még egy kicsit, mielőtt szembenézett vele. Segítséget kért, életében először. És amikor kincsét fejére rakta, kiabálva - HÁT PERSZE -, a sötétség nagyja eloszlott. Párás tekintettel hagyták ott.

Ment és bekötötte sebeit és eldöntötte, hogy szembenéz Arlonggal. Nem sírhatott tovább, nem pazarolhatta az időt: őt kivéve mindenki harcolt. Csatlakoznia kellett.

Odaért és a kalózok harcoltak. Úgy tűnt, hogy vesztésre állnak és… hol volt amúgy is az a hülye kapitány? Arlong választásra késztette a kalózok és a falu között. A választásnak könnyűnek kellett volna lenni, de szíve nehéz volt. Tényleg elkezdte szeretni az átkozott idiótákat, akik követték. Elhatározta magát.

Később, mikor bútor repült ki a legkevésbé kedvelt szobájából, újra sírt. A megkönnyebbüléstől. És a pára két darab felhővé vált.

És amikor az épület összeomlott, biztos volt abban, hogy elájul. De megtagadta, hogy tegyen bármit is, amíg a hülye kapitány fel nem tűnik. És amikor feltűnt, mindent tisztává tett:

- NAMI! Az ÉN nakamám vagy!

Kezét szájához emelte, szeme engedély nélkül könnyezett, és bólintott. Minden felhő elhagyta látását. Minden, amit látott egy vakító fény és hagyta magát csatlakozni hozzá.