2. rész – Viszlát, Berk

Asztrid és én végre megtaláltuk az apámat. Épp készült a nagy beszédére az utolsó próbám előtt. Felsóhajtottam, majd bátorításul Asztridra néztem. Ő mosolyogva bólintott, így mély levegőt véve bizonytalanul előre léptem.

- Apa. Beszélnünk kell. – mondtam komoly hangon, ő pedig vidáman fordult felém.

- Fiam! A nagy sárkánygyőző! – nevetett és veregette meg a vállamat. - Pár tanácsért jöttél, hogyan a legjobb kivégezni azt a bestiát? Nos, nekem a kedvencem…

- Nem, apa. Másról van szó. Tudod… - kezdtem remegő hangon, majd az ajkamba haraptam. Gyerünk, Hablaty, csak ki kell böknöd. Utána könnyebb lesz. Sóhajtottam egy nagyot, majd a szemébe néztem. - Én nem akarok sárkányokkal harcolni.

- Mit mondtál fiam? Elismételnéd újra? Azt hiszem rosszul hallottam. – olvadt le a mosoly az arcáról.

- Nem akarok sárkányokkal harcolni, apa. Nem tudok sárkányt ölni. – feleltem bizonytalan hangon.

Döbbenten nézett rám pár pillanatig, majd váratlanul nagy nevetésben tört ki. Megvakartam a tarkómat, majd kínos nevetés közben Asztrid fele fordultam. Ő tanácstalanul megrántotta a vállát.

- Jaj, fiam. Szépen rá akarsz szedni. Ugyan! Hogyne akarnál sárkányt ölni? Viking vagy!

- Igen, de… Mutatnom kell valamit. A sárkányok nem olyanok, mint amilyeneknek hittük őket. Idomíthatóak.

- Igaza van, Pléhpofa. Én magam is láttam, amikor együtt repültünk az éjfúriáján. – szólalt meg Asztrid, mire ijedten néztem rá. Hirtelen a szája elé kapta a kezét.

- Az éjfúriáján? Ez most valami vicceljük meg a főnököt dolog, ugye? – kérdezte az apám komolyan. Lehunytam a szememet és megingattam a fejemet.

- Nézd, apa. Hallgass meg! Amit Asztrid mondott, igaz. Fogatlan bebizonyította…

- Egy éjfúria? Idomítottad? Ez képtelenség! Hol van most? – kérdezte dühösen és elindult egy asztalhoz.

- Az erdőben, egy medencében, de hallgass meg előtte. – szóltam utána remegő hangon, de nem fordult felém. Felkapott egy fejszét az előtte álló asztalról, majd hirtelen az erdő felé kezdett rohanni.

- Meg fogja ölni Fogatlant! – kiáltottam rémülten, mire Asztrid mellém lépett.

- Fuss! Beszélj vele!

Rémülten bólintottam és iramodtam utána. Alig tudtam vele tartani a lépést. Ahogy láttam, hogy egyenesen a medence irányába megy, megfagyott bennem a vér. Honnét ismeri azt a medencét? Fenéket, Hablaty! Miért mondtad el neki, hogy hol van? Futottam amilyen gyorsan csak tudtam, de még mielőtt megérkezhettem volna a titkos rejtekhelyünkhöz, Fogatlan fájdalmas kiáltását hallottam. A rémülettől megdermedtem. Ne-ne-ne! FOGATLAN!

Szaladtam tovább, remélve, hogy megakadályozhatom a katasztrófát, de már késő volt. Ahogy megérkeztem a bejárathoz, apám lépett ki rajta. A ruhája és szakálla vörös volt a töménytelen mennyiségű vértől. Elkezdtem pánikolni. Ne! A legjobb barátom halott! Ez nem lehet! Miért? Miért? Éreztem, hogy a remegő lábaim feladják a súlyom alatt. Sokkolódva néztem magam elé, majd lassan fel az apámra. Ő ridegen nézett végig rajtam.

Nem tudtam mit tenni, hirtelen könnyek szöktek a szemembe és elkezdett forogni velem a világ.

- Képes voltál összeállni velük. Többé nem vagy viking! Többé nem vagy a fiam! – zengett az erdő az üvöltésétől. Én összerezzentem és csak arra tudtam gondolni, hogy miért nem mentünk el, amikor még lehetett volna.

Apám lassan felemelte a fejszét, hogy lesújtson. Hogy mire gondoltam ekkor? A halott barátomra. Féltettem-e az életemet? Nem. Csak egyvalamit éreztem, ez pedig a bűntudat. Ahogy a barátom vérétől vörös fejsze belém hasított, nem tudtam mást tenni, fájdalmasan felkiáltottam és az oldalamra fordultam…

Hirtelen kinyitódott a szemem, én pedig rémülten kapkodtam a levegőt. Könnyes szemekkel néztem körbe és meglepődve láttam, hogy a szobámban vagyok, a földön. Végignézve magamon, nem találtam semmi sérülést. Akkor lehet, hogy csak álmodtam ezt az egészet? Ó, hála Thornak!

Az ágyamba kapaszkodva felálltam, majd a szobám egyik sarkába rakott kosaramon állt meg a tekintetem. Mi van, ha mindez valamiféle jelzés volt? Nem kételkedem benne, hogy apám kész lenne megölni Fogatlant, ha mindez kiderül. Ezt pedig nem kockáztathatom.

Megfogtam egy papírt, írtam pár sort az apámnak, majd azt az ágyamra raktam. Egy nagyot sóhajtottam, majd a kosaramhoz léptem. Felkaptam a hátamra, majd csendben kimásztam az ablakomon. Az apám lent alszik, csak így tudok észrevétlenül megszökni. A kosaramat dobtam le először, majd én is utána ugrottam. A landolás kissé fájdalmasra sikerült. Fintorogva álltam fel és poroltam le magamat. Ahogy körbenéztem, észrevettem, hogy szép lassan kezd már világosodni. Sóhajtottam egyet, majd újra a hátamra raktam a kosarat és sietve rohantam a medence fele. Hiába alakult az este minden olyan jól Asztriddal, még miatta sem fogom kockáztatni Fogatlan életét. Egyszerűen nem tehetem.

Ahogy megpillantottam a medence bejáratát, mosolyogva lassítottam. Le kell nyugodnom, nem láthatja rajtam, hogy valami baj van. Nyeltem egy nagyot, majd csendben átmásztam a sziklák között. Ahogy fentről körbenéztem és megláttam Fogatlant, hogy milyen békésen alszik a víz mellett, elmosolyodtam. Ne aggódj, barátom. Nem fogom engedni, hogy bárki is bántson. Megajándékoztál a bizalmaddal, ez pedig nem volt hiábavaló.

Ahogy lemásztam a sziklákon a medence aljára, Fogatlan egyből megérezte a jelenlétemet. Álmosan nézett felém, majd az égre.

- Jó reggelt, pajti. Bocs, hogy felébresztettelek, de komoly dologról van szó. – igyekeztem hozzá, majd fáradtan raktam le a kosarat a vállamról. Ásított egy nagyot, majd felállt és a szárnyait kinyújtóztatta. Amint végzett vele, mellé léptem és felerősítettem rá a kosarat. Kíváncsian bökte meg az oldalamat, mire sóhajtottam egyet.

- Úgy néz ki, pajti, hogy mégis elmegyünk. Túl veszélyes, még úgy is, ha Asztrid mellettünk áll.

Nyüszítve ült le, mire elmosolyodtam és megvakargattam az oldalát.

- Ne aggódj. Jól megleszünk mi ketten is, nem?

Lassan bólintott egyet, majd egy újabb ásításba kezdett. Én felmásztam a nyeregbe és megsimogattam a fejét.

- Bocs a korai ébresztőért. Ígérem, amint elhagytuk Berket és találunk egy szigetet, pihenhetsz, én pedig fogok addig neked halat. Áll az alku?

Erre lelkesebben bólintott, majd megrázta a szárnyait és felkészült az indulásra. Én még utoljára körbenéztem a medencében, majd Fogatlan füléhez hajoltam.

- Mit szólnál hozzá pajti, ha indulás előtt még egyszer, utoljára körberepülnénk a szigetet? Csak hogy… Valami szép emlékem is maradjon róla.

Mosolyogva bólintott, én pedig aktiváltam a farokszárnyat, hogy aztán kilőjünk az égbe.

A törzsfőnök, és abban a pillanatban a világ legbüszkébb apja, Termetes Pléhpofa közben otthon vidáman készítette a reggelit fiának. Nagy nap előtt állnak, így eljött végre az ideje egy kiadós közös reggelinek. Nevetve gondolt a gyermekkorára. Mennyire imádta, mikor az apjával közösen falták fel azokat az ízletes jak bordákat és combokat. Micsoda idők voltak azok! Ő ezt eddig nem tudta megtenni, de most, hogy a fiából igazi harcos lett… Háh! A falu összes harcosa irigykedhet az ő fiára! Egy valódi Haddock! Immáron csak nevetett azon, hogy korábban mennyire felültette a fia. A kiképzés előtt ő volt a leggyatrább viking, akit valaha látott Berk szigete! Odinra, kemény volt! Közel állt már hozzá, hogy lemondjon róla, erre kiderül, hogy hihetetlen érzéke van a fenevadak legyőzésében!

Végre olyan fiúvá vált, akiről mindig is álmodozott! Hablaty a sárkánygyőző! Hablaty a hős! Hablaty Berk leendő vezetője! Hablaty, az apja büszkesége!

Pléhpofa azóta újból büszkeséggel vonulhatott végig a falu főterén. Az ő fia volt a Sárkány Mester! Berk lakói így nevezték el. Soha többé nem kell szégyenkeznie Hablaty miatt, amiért olyan… ügyetlen. Vagyis, ügyetlen volt! Ő már más. Csoda történt, ezt pedig még Pléhpofának is fel kell fognia.

Ma végre a fiából is Viking lesz. Közéjük fog tartozni, de igazán!

Izgatottan pakolta ki a különféle ételeket az asztalra, majd nevetve indult a fia szobájába vezető lépcsőhöz.

- Fiam! Ideje felkelni! Eljött a nagy nap! Ma végre igazi Viking leszel! – kiáltotta Pléhpofa és izgatottan várta, hogy meglássa a fiát. Az után a sárkány után végre elkezdhet edzeni vele! Vajon fejszével, vagy buzogánnyal kezdjék?

Miután nem hallott fentről mozgást, nevetve lépett közelebb a lépcsőhöz.

- Gyerünk, fiam! Hasadra süt a nap! Egy igazi harcos a nappal kel!

Pléhpofa várakozón hallgatott, majd sóhajtott. Hiába, a lustaságot még ki kell nőnie. De nem baj, egyszerre csak egy lépést előre, nem?

Nagy mosollyal az arcán indult az emeletre, majd ahogy észrevette, hogy Hablaty ágya üres, megszaporázta a lépteit. Az emeleten körbenézve sehol nem látta a fiát. Merre mehetett? – gondolta magában aggódva, majd tekintete a fia ágyán heverő papírra esett.

Aggódva fogta meg, majd kezdte olvasni:

Szia Apa!

Sajnálom, hogy ismét csalódást okoztam neked ezzel, de nem megy.

Nem tudok sárkányokat ölni, ezt pedig már a legelején megmondtam neked. Ezek a lények nem olyanok, mint amilyennek hisszük őket. Nem minden sárkány vérszomjas fenevad, sőt, vannak köztük nagyon barátságosak is. Tudom, nem érted miről beszélek, de bízz bennem. Tapasztalatból mondom.

Emlékszel a legutóbbi sárkány portya estéjére? Lelőttem egy éjfúriát a találmányommal! Te nem hallgattál rám, én pedig felkerekedtem megkeresni. Büszkévé akartalak tenni, hogy kivágom a szívét és neked adom. Próbáltam, tényleg, de nem tudtam! Elengedtem és nem bántott. Először nem értettem miért. Kíváncsi voltam és többször találkoztam vele utána. Barátok lettünk.

Elvesztette az egyik farokszárnyát miattam. Nem tudott repülni, én pedig csináltam egy mesterséges szárnyat neki. Repültem vele a felhők között! Az egész fantasztikus, leírhatatlan érzés.

Hidd el nekem, a támadások mögött is van valami ok, erre pedig idővel rá fogok jönni.

Most el kell mennem, nem akarom kockáztatni, hogy Fogatlannak, a sárkányomnak baja essen. Remélem, egy napon megértesz és visszatérhetek Berkre. Nem érzem magamat árulónak, de tudom, hogy nem maradhatok. Feleslegesnek érzem a harcot a sárkányok és az emberek között. Ők, mások…

Bocsáss meg nekem, amiért így köszönök el. Nehéz döntés volt, de meg kellett hoznom.

Vigyázz magadra és sajnálom.

Fiad,

Hablaty

Pléhpofa újra és újra átolvasta az írást, majd döbbenten nézett maga elé. Ez nem történhet, nem lehet. Mindez csak egy hazugság! A fia… A fia és egy sárkány? Barátok? BARÁTOK?!

Asztrid nagyokat pislogva ébredt és egy mosoly terült szét az arcán. Hablattyal álmodott. Azt álmodta, hogy újra elmentek repülni és egyszerűen csodálatos volt. Amint túllesznek ezen a nehéz helyzeten Pléhpofával, minden naplementekor megkéri majd a fiút, hogy repüljenek. Nincs ehhez fogható érzés.

A lány mosolyogva ült fel az ágyában, majd lépett az asztalához. Gyorsan felerősítette magára a vállpántját és a tüskés szoknyáját, majd egy pillantást vetett a tükörbe. Mosolyogva igazította meg a haját és indult lefelé. Ma Hablaty mellé fog ülni a Nagyteremben reggelinél, aztán utána kettesben kitalálják, hogy mi legyen.

Izgatottan gondolt azokra a gyönyörű zöld szemekre, mikor leért a szobájából. Az anyja a konyhában készített reggelit. Asztrid mosolyogva settenkedett mögé, majd adott egy puszit az arcára.

- Jó reggelt anyu.

- Asztrid! Kislányom! Ne hozd így rám a szívbajt! – ugrott egyet az asszony, mire Asztrid felnevetett.

- Bocs, anyu. Én megyek, a srácok már biztos várnak a nagyteremben.

- Várj csak! – szólt utána, mire kíváncsian fordult meg a lány. Az anyja gyanakvón nézett rá, majd hirtelen elmosolyodott. – Csak nem… szerelmes vagy?

- Ugyan, anyu! Ilyet meg honnét veszel? – kérdezte zavartan a lány, mire az asszony felnevetett.

- Szinte sugárzol tegnap este óta. Elmondod ki az, vagy titok? – kacsintott a nő, mire a szőke lány megforgatta a szemeit.

- Erre most nincs időm, anyu. Megyek, sok dolgom van még ma. – mutatott az ajtóra, amin hirtelen az apja lépett be.

- Sibbe, el sem hiszed mi történt! – szólt a férfi, majd a lányára nézett. – Ó, jó reggelt Asztrid.

- Jó reggelt apa. Valami baj van? – kérdezte a lány, mire a férfi bólintott és leült a felesége mellé.

- Pléhpofa megőrült. Bélhangos próbálja visszatartani attól, hogy megölje az arénában levő bestiákat.

Asztrid döbbenten pislogott és hirtelen Hablatyra gondolva összeszorult a gyomra. Ugye ő jól van?

- Ó, magasságos Thor! Ez borzasztó! De mi történt? – kérdezte Asztrid anyja, mire a férfi megvonta a vállát.

- Azt senki sem tudja. Azt hajtogatja, hogy azok a bestiák tehetnek róla, hogy elvesztette a fiát.

- Hablatyot? – kérdezte Asztrid ijedten, mire az apja bólintott. – De miért?

- Nem tudom. Ennyit hallottam, mert aztán Bélhangos elvitte a kovácsműhelybe.

- Szerinted megölték a kis Hablatyot azok a szörnyek? Hisz ma lesz a nagy próbája! Vagy nagyon megijedt ettől és elmenekült? – kérdezte Asztrid anyja döbbenten. Asztrid maga elé nézett, majd észrevétlenül elhagyta a szobát és az erdő felé kezdett rohanni.

- Jaj, Hablaty! Mit műveltél már megint? – kérdezte a lány aggódva.

Amilyen gyorsan csak tudott a medencéhez rohant, ahol az este elbúcsúzott a fiútól és az éjfúriától. Fájdalmasan nézte mindkettejük hűlt helyét. Lehet, hogy Hablaty mégiscsak elmenekült? Annak ellenére, hogy megbeszélték, hogy együtt kitalálnak valamit? A lány fáradtan és szomorúan ült le és nézett az égre.

- Annyira ostoba és makacs vagy. Ha nem jössz vissza, esküszöm, hogy utánad megyek, és addig ütlek, amíg mozogsz. Akkor pedig még az éjfúriád sem menthet meg tőlem, különben ne legyen a nevem Asztrid Hofferson!

Fájó szívvel fordultam meg Fogatlan nyergében, hogy még egy utolsó pillantást vessek szülőfalvamra, a gyönyörű Berkre.

Hiányozni fog? Borzasztóan! Jó döntést hoztam? Határozottan! Vissza fogunk még valaha térni? Nem tudom.

Sóhajtottam egy aprót és próbáltam kiverni a fejemből az ezer és ezer felszínre törő kérdést. Próbáltam előre tekinteni. Fogatlan a felhők közé szállt, én pedig apró mosollyal az arcomon néztem le rá.

- Hát pajti, keressünk akkor magunknak egy szigetet, ahová estére letáborozhatunk. Holnap eldöntjük, merre kezdődjön a mi nagy, közös kalandunk. Mit szólsz hozzá?

Fogatlan erre lelkesen bólintott párat, majd kicsit növelt a sebességen. Kezemet széttártam a felhők között és csak próbáltam élvezni ezt a semmihez sem hasonlítható érzést. Talán pár pillanatra sikerült is elfelejtenem a gondokat, csak élveztem a repülést. Fogatlan vidáman kilőtt elénk egy tűzgolyót, immáron azonban tekintettel arra, hogy én is a hátán utazok, kikerülte a lángcsóvákat. Mosolyogva néztem le rá és nevettem fel.

Kezdődjön hát a nagy kaland.