Csillagok országútján: 2. fejezet: Luka Crosszeria
„Mindegy hol vagyok, vagy mit csinálok. Mindegy, mikor hunyom le a szememet, mindig látlak magam előtt. Annyi kép, annyi emlék, ami csak nekem mutat meg téged. Most is téged nézlek, Yuki."
Emlékeim és álmaim újra visszarepítettek oda, ahol minden elkezdődött. Kint ültünk a smaragd füvön, az előttünk csörgedező folyó lágyan morajlott lábaink előtt. A madarak édesen daloltak fejünk felett, én pedig nem tudtam levenni rólad a szememet. Hallás, látás? Mind egy irányba fókuszáltak. Rád.
Úgy szívtam magamba a látványodat, mint egy szomjazó az életmentő vizet. Hajad szikrázó aranyzuhatagként omlott hátadra, a hófehér ruha pedig még jobban kiemelte arcod ártatlanságát. Olyan gyönyörű voltál, mint egy angyal. Törékeny, tűnékeny és emberi. Mindig kedvesen csillogó szemedben gondterhelt fellegek úsztak, zavaros mocsárrá színezve a tiszta zöld tekintetet. Nem tudtam mást tenni, mint szótlanul ülni, és csodálni, attól rettegve, hogy bármikor csalóka illúzióként semmivé omolhatsz.
- Mi a baj? – kérdeztem puhán.
- Semmi – mosolyodtál el megnyugtatóan. Szívem egy ütemet kihagyott pillantásodtól. Kedves, odaadó, szerelmes. Kezemet kinyújtottam feléd, és tétován megérintettem puha bőrödet. – Olyan, mintha csak mi ketten lennénk a világon. Nem? – Megint szomorúság csilingelt hangodban.
- De. Pont olyan – mormoltam egyetértően. - Bárcsak ne lenne semmi! Csak te és én – sóhajtottam némán.
Édes illatod orromba kúszott, ahogy közelebb csusszanva hozzám, karomba bújtál. Finoman fogtam át válladat, hosszú karmaim bőrödet cirógatták. Érinteni is alig mertelek, annyira féltem attól, hogy összetörhetlek. Lehunyt szemmel élveztem azt a pillanatnyi békét, amit a csata előtt teremtettünk magunknak. Ajkaid édesen simultak enyémekhez, kellemes ízed enyémmel vegyült.
„Mintha csak mi ketten maradtunk volna ezen a világon."
Szemem felpattant, meglepett pillantásom a színes horizontra tapadt. – Már megint ez az álom – figyeltem az égen tovarebbenő felhőket. - Nem is álom, inkább emlékfoszlány. - A múlt csábító erejével kísértett, de mindig rá kellett döbbennem, hogy azaz idő már régen semmivé omlott. Yuki hangja, hajának fénye, bőrének illata, ajkának íze… Egyik érzet sem kopott meg a hosszú emberöltők alatt, és most mind ott összpontosultak új testében. Bennem semmi sem változott meg. - Akkor sem, ha most férfi testet választott. - Elbambulva pillantottam a mögöttem lágyan hullámzó víztükörre. A monoton csobogás kellemesen cirógatta fülemet, néhány kósza cseppecske felpattant arcomra, hogy aztán hideg patakokként folyhassanak le nyakamra, vállamra. Nem zavartak, legalább egy fokkal hűsítették forró bőrömet. Szerettem ezt a helyet. Mindig ennek a szökőútnak a peremére ültem le, ha szemmel akartam tartani Yukit. Mélyen beszívtam a parkból áradó üde levegőt, és azt lassan kifújva ellazítottam izmaimat.
– Jellemző! Még álmomban is készenlétben állok! – dohogtam némán. Tudom, hogy nem kellett ennyire feszülten figyelnem. A birtokot körülvevő védőháló révén rejtve voltunk az ellenség szeme elől. – Tudom, de ha róla volt szó… - néztem fel a szépen megfaragott erkély korlátjára és a kitárt ajtóra.
Egy csodának is tekinthettük a mostani átmeneti csataszünetet. Minden gyanakvásom ellenére megbecsültem, és kihasználtam ezt a röpke időszakot. Folyamatosan Yukival voltam, meg akartam ismerni ezt az életét is. Legnagyobb meglepetésemre a birtokon élők mindig tudták, mikor kell kettesben hagyniuk bennünket.
Bejártuk a várfalakat, a bástyákat, az óarany és bordó színekben pompázó őszi erdőt. Ő pedig csak csivitelt mellettem, mint egy apró kismadár, csillogó szemmel ecsetelve eddigi élményeit. Elképesztően sok történetet mesélt el hosszas sétáink alkalmával. Az árvaházról, felolvasásokról, gyöngyfűzésekről szóló vicces és olykor megható emlékek, az én szívemet is melegséggel töltötték el. - Legalább már így beszélt róluk. Örömmel és szeretettel. - Sokat mesélt nekem arról az Uzuki-kunról is, aki először befogadta, és szeretettel vette körül az iskolában. Emlékszem arra a kölyökre. Majdnem megölte Yukit, amikor megszállta egy mid-villain. Még a gondolat is vicsorgásra késztetett, hogy az a bolond majdnem kárt tett benne. Egyedül egy valakiről nem beszélt nekem soha. – Reigáról. Pontosabban arról a Kanata-sanról. – Tudtam, hogy azért hallgat, hogy engem kíméljen. - A más fájdalma, mindig jobban számított neki, mint a sajátja.
Nem akart róla beszélni?
Nem kérdeztem.
Semmit sem erőltettem rá, nem voltam türelmetlen. Némán ballagtam mellette őt hallgatva, és magamba szívtam lényének édes jelenlétét. Ha rólam vagy a családomról kérdezett, elsiklottam a téma felett. Miről is mesélhettem volna neki? A számtalan kiontott ember és démonéletről? Vagy a kegyetlen hidegségről, ami megacélozta szívemet, végül pedig elvette mindenemet? Érzéseket, vágyakat, ábrándokat. Úgy gyilkoltam, hogy a végén már azt se tudtam, mit miért teszek…
Ez voltam én. A mesterem parancsára bármikor, bárkit megöltem. Válogatás vagy bűntudat nélkül. - Ártatlan és bűnös. Jó és rossz. Helytelen és helyes. Ilyen értékek nem léteztek az én világomban, mert nem lehetett semmi, ami elgyengített. - Az egyetlen szabály a kiadott parancs, és annak feltétel nélküli végrehajtása volt. Katona és gyilkos voltam. Egy olyan lélek, aki eszközként használta a halál kiosztását egy percre sem téve mérlegre annak az életnek a súlyát. Úgy tűnt, nekem ennyi jutott. Nem is várhattam többet az életemtől.
- Egészen addig ezt hittem, amíg nem találkoztam veled. – Ezért nem akarok erről részletesen beszélni. Legalábbis még nem. A múltamon nem változtathatok, de nem is akarok. Már ő is hozzátartozott ahhoz a pulzáló egészhez, ami a lényemet formálta, és alakította. - Mondjam el neki, hogy újra megölném mindet, mert tudom, hogy végül belép az életembe? – Azt nem. Teljesen összezavarodna.
Tegnap meglepett tapogatózó közeledésével. Kíváncsi volt rám, még többet szeretett volna tudni rólam. – Törődött velem. Távol áll a szerelemtől, de mégis boldog voltam. – Nagyon óvatosan kellett megfogalmaznom a szavaimat, nehogy véletlenül rájöjjön féltve őrzött titkomra. Egyszer már eltemettem ezeket az érzéseket. Most azonban, hogy itt volt pár lépésre tőlem… Az összes emlék felszínre bukkant egyszerre okozva végtelen boldogságot és égető fájdalmat. Azt sem tudtam, egyáltalán eljön-e annak az ideje, amikor végre bevallhatom neki, mennyire szeretem? Talán meg sem értené. Látom rajta a múltból megmaradt ragaszkodás maradványait, én pedig szánalmas ökörként ezekbe a darabokba kapaszkodva próbálom magam mellett tartani. - Feleleveníteni azt, ami egykor volt. – De az ismétlés csak álom, képlékeny illúzió. Ami egykor volt, sohasem tér vissza ugyanabban a formában. Mert ott lebeg a köztes idő, amely alakítja és felülírja a múltat. Mégha végigjárnánk újra ugyanazokat a helyeket… Ha ugyanúgy sütne a nap… Akkor is minden más lenne. - Minden.
Hallgattam, ha vele sétáltam. Mert amikor végtelen volt a némaság, beláthatatlan a holt tér, a csend beszélt hozzám. Azt susogta, akire vártál itt van, és szeret. Mi kell még, ami ennél is több lehet? – Mi kell még?
Hiszen azért is hálás lehetek a sorsnak, hogy újra itt van velem. Meg kellett elégednem ennyivel. De nem ment. Egyszerűen képtelen voltam. A felszínen higgadt voltam és összeszedett. De a szívem, a lelkem tombolt.
Csak azért tudtam erős maradni, mert nem akartam bántani. Hogyan zúdíthatnám rá az egykor volt szerelem emlékét? – Nem tehetem meg. Összetörném. - Gondterhelten szívtam be a friss levegőt. Bármit el tudtam viselni. A több száz évnyi várakozást, a családom és a világom gyűlöletét. Nem számított, mennyire szenvedek, mert velem volt az ígérete. Miénk volt az öröklét és az emberi léptékkel mért idő, ahol újra és újra testet öltött szerelmünk.
A lebukó nap sugarai tűzvörössé színezték a hófehér korlátot, a patyolat tiszta függönyt. „Nem számít, milyen testben vagyok, örökké szeretni foglak Luka."
- Én is.
Pillantásom visszavándorolt az égre. Nem tetszett ez a nagy csend. Ennyire lenyugodtak volna a kedélyek? – Ó, nem! Valami készül – állapítottam meg gyanakodva. A szimatom sohasem csalt, ha veszélyről volt szó. Biztos voltam benne, hogy nem fogjuk olyan könnyen megúszni a Reiga elleni harcot. A hadvezérek ismét felbukkanhatnak, nem lankadhatott a figyelmem. Főként Elegy miatt. Tudom, mennyire gyűlölte Yukit. Egy sértett nő büszkeségét, semmilyen formában nem szabadott lebecsülni. - Még arra is képes lehet, hogy valamilyen fondorlattal itt, az Alkonybirtokon férkőzzön a közelébe. Vagy csak én vagyok paranoiás? – túrtam idegesen tincseim közé.
– Nem – mormoltam lemondóan. – Megtenné. – Döntésem a pillanat töredéke alatt született meg. Terepszemlét tartok a környéken és a városban. - Az én érzékeim sokkal élesebbek, mint egy Zweilté. Ha valamelyik erre portyázik, azonnal tudni fogok róla. - Szememet az egyre lejjebb vándorló napra szegeztem, és felemelkedtem. Még búcsúzásképpen visszapillantottam a meglebbenő függönyre, és elindultam kifelé.
Zsebre vágott kézzel vágtam át a fák alatt, hallgatva a lépteim nyomán megreccsenő gallyakat, megzörrenő faleveleket. A zöld moha és az élő liánokként tekergőző borostyánindák néhol már benőtték az ősöreg, hatalmas törzseket. Itt-ott még nem száradt fel a víz sem. A tegnapi eső sáros tócsákba gyűlve terült el a sötét földön, saját tavat vájva magának. Kicsit sietősebbre vettem lépteimet. Az én sebességemmel számítva ez nem jelentett különösebben sok időt. Fél perc alatt el is értem a határt. Átléptem a halvány, rózsaszínes árnyalatban pompázó bűvös hálót. Kint voltam.
Megálltam, és felmértem a terepet. – Nem – terjesztettem ki érzékelésemet keresve egy másik démoni energia lenyomatot. – Senki sincs itt. - Nem érzékeltem semmilyen jelenlétet, így Tokió villogó fényei felé vettem az irányt. – Talán a városban bújtak meg? Ki tudja?
Ráérősen haladtam, pont olyan kényelmes tempóban, mint amikor még rá vártam. Amíg Yuki nem volt velem, csak lélek nélküli átutazóként sodródtam a világok között. Jártam az utcákat, a világokat. Tulajdonképpen nem csináltam semmit. Vegetáltam. Az évszakok színes pompájukban vonultak el előttem, de én csak a mindenre rátelepedő szürke fátylat érzékeltem. Egyszerű emberként lézengtem a halandók között, igyekezve beolvadni a nagy tömegbe. - Már nem is emlékszem az élénk fájdalomra és a nyomában beköszöntő sivár életuntságra. Mintha azt a pár száz évet, amíg a lelke pihent, nyitott szemmel átaludtam volna.
A lenyugvó nap sugarai halvány rózsaszínné színezték a zöld leveleket, a földutat szegélyező sötétbarna törzseket. Madarak szárnyaltak az aranysárga égen, mókusok futottak fel a vörösfenyők érdes kérgén, féltékenyen fogva mancsaik közé összegyűjtött eleségüket. Látszólag minden nyugodt és mozdulatlan volt.
A semmiből tört elő, és késztetett megtorpanásra a bőrömet égető idegen erő. Egy másik démoni jelenlét feszült enyémnek. - Még a levegő aromája is megváltozott – szimatoltam a hűvös esti szellőbe. Ez még nem egy közvetlen támadás előszele volt. Jól számítottam, amikor arra jutottam, hogy nem fognak nyugodtan üldögélni. Folyamatosan kutatnak Yuki és a Zweilt őrzők után. Érzékelésemet kiterjesztve mértem fel a lehetőségeket. Alkonybirtok biztonságban volt, sűrű lepel védte a durasok ellen. Mélyen beszívtam a levegőt, és komótosan tovább folytattam utamat. Édeskés temető aroma kúszott orrcimpámba. Jól ismertem ezt a túlvilági bűzt.
- Luka, édesem! – A mézes-mázos hang bántóan csengett fülemben. Megálltam. – Szívdöglesztően nézel ki, mint mindig. – Az erdő sűrűjéből kibontakozó karcsú alak, lassú léptekkel közeledett felém. Mélyen dekoltált kabátja most sem rejtette véka alá telt idomait. Jégszőke haja hatalmas csigákban keretezte babaarcát.
- Elegy – mértem végig ridegen. Ostorának díszes nyelét kecsesen végighúzta telt ajkain.
- Hogy van a kis hercegnőd? – duruzsolta buján. Nem méltattam válaszra. – Mondd emlékszik már rád? – nyújtotta el vitriolos szavait. Az idegeimen akart táncolni, de úgy döntöttem figyelmen kívül hagyom rosszindulatát. Szorosan elém lépett, és dús kebleit mellkasomhoz préselte. Korbácsának faragott fém nyele államon koppant. Csábítási kísérlete szánalmas próbálkozás volt, de bele kellett mennem a játékába.
- Mit keresel itt? – kérdeztem síri hangon. Ki akartam szedni belőle, hogy miért pont ebben az erdőben járkált? - Mi van, ha sejti, hogy erre van Alkonybirtok?
- Olyan távolságtartó vagy velem Luka – nyafogta megjátszott ártatlansággal. Ujjai kecsesen felfutottak mellkasomra, és nekem támaszkodott. Édeskés illata rendületlenül ostromolt, hátha elbódulok. Undorodtam tőle. – Teljesen lelomboz ez a viselkedés – biggyesztette le szép vonalú száját. - Régebben sokkal tüzesebb voltál – susogta lábujjhegyre emelkedve.
- Nos? – sóhajtottam unottan.
- Hideg vagy és távolságtartó. Nem melegít senki éjszakánként? – susogta puhán. – Ó! Jól ismerlek Luka – duruzsolta, ajkaival enyéim felé közelítve. – Ismerem az igényeidet, a szenvedélyedet – lehelte forrón.
- Ha te mondod – vontam meg vállamat nemtörődöm módon. Gúnyos, éles kacaja hasított a vérvörös alkonyatba. Hosszú fogai kivillantak szájából.
- A nagy hadvezér! – nevetett tovább, még könnyei is kicsordultak. A hideg fém végigsiklott arcomon. – Aki mindent odadobott egy olyan nő kedvéért, aki még csak nem is emlékszik rá! Milyen szánalmas! – Szememet összeszűkítve mértem végig. Tudtam, hogy provokálni akart, ezért nem reagáltam. Karjai vaskapcsokként zárultak nyakam köré. – Olyan mozdulatlan vagy, mint egy kőszobor – mosolygott fel rám kihívóan. Folyamatosan az erőszintjét figyeltem, hátha támadni akar. – Hát ennyire hidegen hagynálak? Régebben olyan jól elszórakoztunk… Csak mi ketten. – Kifejezéstelen pillantással néztem el feje felett.
- Mint látod. – Arcomra ráfagyott a rideg maszk. Tudtam, hogy ezzel a viselkedéssel feldühíthetem. Márpedig nekem ez volt a célom. - Egy dühös Elegy, mindig többet beszél, mint amennyit szabadna.
A lenyugvó nap vöröses fényei lassan haldokoltak a horizonton. Az ég egyre jobban szürkült, az éjszaka tündöklő királynőként libegett fel az égre. Ugyanilyen volt tegnap is, amikor Yukival beszélgettem. Gyönyörű, zöld szeme ragyogott a csillagok fényében, szőke haja csillogó glóriaként vetett szikrákat a sötétben. Ajkam bizsergett, szívem egyre hevesebben lüktetett. Szerettem volna ízlelni a bőrét, ujjaimat hajába fúrni, hogy élvezhessem tincsei selymes simogatását.
– Csak sétáltam egy kicsit – kacsintott rám kacéran. Hangja visszahozott a jelenbe. Száját elégedett macskaként megnyalva kalandozott el pillantása nyakamon és számon. Karjai lesiklottak vállaimról, arca eltávolodott tőlem. Valószínűleg most tűnt fel neki, hogy nem nagyon hatottak rám a bájai. Kezét csípőjén nyugtatva húzta el arcomtól ostorát.
- Nos – léptem el mellette –, ha csak ennyi volt a műsor kedvesem, akkor folytatnám az utamat – indultam meg egyenesen Tokió felé.
- Szóval visszamész hozzá? – Nem torpantam meg. Jól számítottam. Átmeneti gyengeségével elárulta magát. - Ahhoz a nőhöz, aki az örök szerelem illúziójába ringatott? – Egy sértett, féltékeny nő hideg gúnya, aki soha nem jelentett nekem semmit. Hibázott, és ez az én malmomra hajtotta a vizet. - Elegy nem tudott semmit. - Nem tudta hol van Alkonybirtok, ha ismerné a helyet, már régen ott lenne. - Ugyanolyan tempóban lépkedtem tovább egy pillanatra sem billenve ki nyugalmamból. - Vissza fogsz jönni végül – suttogta síri hangon, mire megtorpantam. - Ehhez nem kell jóstehetség. Meddig fogod bírni Luka? - Lassan fordultam felé, hideg pillantásomat a kegyetlen elégedettségtől eltorzult arcra szegezve.
Az erdő mélyen hallgatott, félelem szaga szárnyalt a levegőben. Még a tudatlan állatok is rettegtek tőlünk. Joggal. - Meddig fogod bírni ezt a szenvedést? – Halott virág illata újra az orromba kúszott. Már közvetlenül előttem állt. Puha léptei alig érintkeztek a talajjal, szinte suhant felette. – Egy napig? – duruzsolta tovább, hangja nem volt erőteljesebb a meglebbenő szellőnél. - Egy évig? – Fagyott szenvedély, holt érzelmek. - Évszázadokig? – Káröröm, ami mások szenvedéséből táplálkozik. - Meddig? – dalolta negédesen. Mennyire távol állnak már tőlem ezek az érzelmek. - Csak miattad Yuki.
Egy szó nélkül fordultam sarkon, és indultam tovább. Mindent megtudtam, amit akartam.
- Most meg hova mész? – Förmedt rám durván. Ostorának éles pattanása hasította végig a levegőt, én pedig a pillanat töredéke alatt tértem ki alattomos csapása elől. A föld hatalmas darabokban szakadt ki, magasra röppenve a levegőben. A felkavarodott por egy pillanatra eltakarta előlem a sötét erdőt, és a sápadtan pislákoló csillagokat. – Kevés vagy hozzám. - Combizmaimat és vádlimat megfeszítve rugaszkodtam el a talajtól, és felszökkenve mögötte is teremtem. Hangtalanul és gyorsan mozogtam. Energiáim lila és fekete szikrákként pattantak szét ujjaim között, hogy aztán pokoli villámokká nőhessék ki magukat. A másik dimenzióból megidézett kardom markolata már tenyerembe is simult.
Kabátom fellebbent a felkavarodó és egymásnak feszülő erők szelétől. Hallottam meglepett nyögését, láttam a szemében felparázsló döbbenetet. A fekete penge hegye hófehér torkának szegeződött várva, hogy elindulhasson gyilkos útján. Csak egy apró mozdulat kellene, egy jól irányzott vágás. És örökre megállíthatnám ennek az ocsmány szívnek a dobogását. Mélyen beszívtam a levegőt, és mozdulatlanná dermedve vártam. Gyilkos ösztöneimet uralmam alá hajtottam, megzaboláztam remegő izmaimat.
- Luka szívem! Micsoda udvariatlanság ez? – vont kérdőre dallamos hangján lassan felém fordulva. Karjait lenézően maga elé emelte nem foglalkozva a neki szegeződő pengével. – Csak így félbeszakítani egy hölgyet a társalgás közepén – dohogta megrovóan. Játékos hangsúlya egyre veszélyesebbé mélyült. Valószínűleg feldühítette magát.
- Nincs időm a játékaidra. Fejezzük be itt és most. – Hangom minden érzés nélkül koppant az egyre metszőbbé váló hidegben. A csillagok szikrázó fényei végigtáncoltak törékeny alakján. - Ha nem ismerném, azt gondolnám, az erdő egyik tündérével állok szemben. Milyen csalóka a démonok szépsége… Mennyire hazug és álságos. – Tökéletes vonásai eltorzultak állatias vigyorától. Egyik ujját kényesen a kard hegyére tette, és eltolta nyaka elől.
- Te büdös kutya! – sziszegte dühtől fojtott hangon. Erőszintje emelkedett, gyilkos energiái megannyi vulkánként akartak kitörni testéből. – Azt hiszed, beszélhetsz velem ilyen hangon? – Ereje egyre gyorsabban örvénylett körülötte. - Nem vagy más, csak egy szánalmas kutya! – köpte megvetően. Most tényleg olyan volt, mint egy démon. Egy szörnyeteg. Talpa nem hagyott nyomott a puha porban, olyan könnyedén siklott előre. Ezüst loknijai veszettül táncoltak arca körül. Őrült sebességgel száguldott felém, hogy megölhessen. Vesztére. Jól láttam, hogy már képtelen összepontosítani vagy koncentrálni. Túlzottan feldühítette magát. Folyamatosan engem gyalázva üvöltött, karmai meghosszabbodva kaptak szemem felé. – Egy kutya vagy! Rühös kutya, akit korbáccsal kell megnevelni!
Minden egyes támadása elől ki tudtam térni. Annyira elveszítette az önkontrollját, hogy csak parttalanul csapkodott maga előtt. Kardom élével megvágtam puha vállát, széles sebet ejtve makulátlan bőrén. Vad tűz táncolt szikrázó szemében.
- Megsebesítettél? Hogy merted? – sikította megvadulva. Habzó szájjal csapott vissza. Ostora élő indaként tekeredett pengémre, megbénítva további támadásaimat. – Francba! – sziszegtem némán. Szabad kezével egy hosszú, vörös tőrt idézett meg, és egyenesen felém repítette. - Mérgezett pokoli tőr, ami lelassítja a vérkeringést, végül megállítja a szívet. Nem aprózza el. De én sem. - Felugorva tértem ki támadása elől, és kardomonegy nagyot rántva közelebb vontam magamhoz. Hangtalanul értem talajt, karcsú teste enyémhez csapódott. Egy pillanatig sem haboztam. Határozott mozdulattal sújtottam kézfejére, hogy az ostor szoros fogása végre engedjen pengémen. Elhaló kiáltással eresztette el fegyverét, és megtántorodva térdre rogyott. Valószínűleg összezúztam a csontjait. Vicsorogva pillantott fel, sérült kezét fogva.
- Miért? – nyögte ki összeszedve erejének maradékát. Ezüstszőke haja fátyolként hullámzott arca körül. Sebtében felhúzott védőkörét fél kézzel romba dönthettem volna, mégsem tettem. – Miért ér ő neked ennyit? – zihálta dühösen. – Hiszen, azt sem tudja ki vagy? Minden egyes nap csak a saját fájdalmadra emlékeztet – vagdalkozott kitartóan. - Arra, hogy nem kaphatod meg. Egy karnyújtásnyira van a boldogság, mégsem érheted el soha, mert ő elfelejtett! – Hangsúlyozta ki a szavakat. Fejét megrázva mért végig. – Én nem értelek. Tényleg nem. - Igen, minden egyes szava igaz volt. Yuki nem emlékezett rám, elfelejtett. - De…
- Egy valamit elfelejtettél Elegy – suttogtam gyengéden. – Lehet, hogy minden napom egy újabb szenvedés kezdete. Minden perc egy küzdelem, amit érte vívok. De a boldogság és az öröm, amikor őt nevetni láthatom vagy lélegezni… Minden mást elfeledtet velem.
- Bolond vagy – vágott mondatomba megremegő hangon. Erőszintje egyre csökkent, szörnyű dühe mérséklődött.
- Lehet – biccentettem megadóan.
- Még a hangod is más, amikor róla beszélsz – sóhajtotta lemondóan. – Pedig, mindazt megtestesíted, amire a fajunk vágyott. A legerősebb és a leggyönyörűbb vagy. Szépséged ragyogása túlszárnyalja az összes pokolbeli lényét. És te… - csuklott el hangja. – Te mindent eltaszítottál magadtól, csak miatta – lehelte keserűen. – Miért?
- Miért vársz választ egy olyan kérdésre, amit úgysem értenél meg? – kérdeztem hidegen. Értetlenül pislogott fel rám. Egy démon, aki képtelen szeretni, megnyitni a szívét más lélek előtt, fel sem foghatja mit jelent a bizalom, a hit és a szerelem. – A bizalmat, hogy élhetek másképpen is. Hitet abban, hogy lehetek másmilyen is. A szerelem ereje, ami jobbá tett. Nem mondanám, hogy emberibbé, csak talán egy fokkal jobb démonná. - Yuki ezeket adta nekem. A mindent.
- Magyarázd el – kérte csendesen. Dührohama úgy látszik semmivé foszlott, haja vállain pihent. Kifáradva pihegett sebesült kezét szorongatva. Kardomat magam mellé eresztettem. - Magyarázd el, hogyan kellhetett neked akkor is még több, amikor mindened megvolt? – emelte rám csillogó szemét.
- Nekem Yuki a mindenem – mormoltam ridegen.
- Ilyen szavakkal csak az emberek dobálóznak – rázta meg undorodva loknijait, és sérült kezét combjára csúsztatva felsóhajtott. - Az a nő teljesen megrontott téged. Elidegenített a lényegedtől. Attól, ami te magad vagy. Egy démon – sziszegte halkan. Liliom illata belekúszott orromba. A hervadás, a lassú halál ígéretét hordozta a teste, a lelke.
- Démon vagyok – jelentettem ki határozottan. – De Yuki mellett találtam meg a lényegemet. - „Csak annyit ígérj meg nekem, ha mindez véget ér, visszajössz hozzám."
- Luka – kúszott hozzám közelebb a porban. – Csak kínzod magad – próbált jobb belátásra téríteni. - Életről-életre elárulod a népedet, a családodat és önmagadat is. – Nem válaszoltam. Macskaszemeit néztem, és az erőszintjét figyeltem. Tudni akartam, mire akar kilyukadni. Talán újra támadni akar? Vagy csak elbizonytalanítani? Ha erre is játszott, szavai nem hatottak meg. Család? Otthon? Ezek a kötelékek csak egy lélekhez kapcsoltak. Ahhoz a csodálatos lényhez, akit képtelen voltam megosztani mással.
- Nem tudsz megingatni – jelentettem ki szilárdan. - A tér és a világok bármely pontjáról visszajövök érted.
- Valóban nem? Szerinted, hogyan fog reagálni, ha kiderül rólatok minden? – kérdezte kegyetlenül. Szemem egy pillanatra sem hunytam le, a képek mégis olyan élénken elevenedtek meg előttem, mintha újra ott lettem volna.
„Kérlek, te tedd meg, ha eljön az idő. Kérlek!" Arca könnyes, szeme ragyogása megfakult a rengeteg fájdalomtól. Soha többé nem akartam őt ilyennek látni. Soha."
- Mindenki fut a vesztébe – folytatta tovább kíméletlenül, ajkait megnedvesítve -, de az embereket és a démonokat az különbözteti meg egymástól, hogy mi tehetünk is valamit a végzetünk elkerülése végett. Te miért nem teszel így? – kérdezte halkan, és lassan felemelkedett.
- Pont azt teszem. – Szemem egy pillanatra sem rebbent meg. Ostorát összetekerve nagyot sóhajtott, és lehunyt szemmel csípőre tette a kezét. Pár másodpercig elgondolkodva állt, majd egy lemondó mosollyal megrázta loknijait.
- Teljesen hibbant vagy Luka – duruzsolta megrovóan. Nem várt választ, ereje lassú örvényléssel kavarta fel a port és lehullott leveleket lábai körül. – Nos, akkor én távozom, kedvesem. Nemsokára találkozunk – kacsintott rám kihívóan. Egy pillanattal később már el is tűnt a semmiben. Hűlt helyét bámulva nyitottam meg a saját dimenziómba nyíló kaput, és visszaküldtem kardomat. Már nem volt rá szükségem. Felpillantottam az ég fekete bársonyán ragyogó sápadt csillagokra. Ideje volt visszatérnem a birtokra, már nem maradt több teendőm. Bár Elegy nagyon közel jutott hozzánk, nem találta meg a rejtekhelyet.
Ráérős léptekkel fordultam sarkon, és indultam hazafelé. Élveztem az éjszakai szél jeges simítását a bőrömön, hallgattam a huhogó baglyokat, az avarban motozó kisállatokat, az édesen ciripelő tücskök muzsikáját. Jó volt ez a csend és nyugalom. Cipőim koppanását elnyelte a puha por, úgy éreztem, mintha teljesen beleolvadnék az erdő csendes magányába. Részévé váltam a magasra nyújtózó sötét fáknak, a megrezzenő bokroknak, az önként lehulló faleveleknek. Ennek az emberi, törékeny és folyamatosan változó világnak. Mindannak, ami Yukit jelentette.
Pár lépésre volt már csak a védőkör. - Valószínűleg Takashiro nem lesz elragadtatva a kis magánakciómtól – léptem át a rózsaszín hálót. - Attól meg végképp nem, hogy ki tudtam játszani a védelmét. Mit mondhatnék? – húztam elégedett mosolyra ajkaimat. - Talán, semmit. Nem szokásom magyarázkodni.
A szépen gondozott parkon túl már ott emelkedett a hatalmas fehér kúria. Meleg fényei hívogattak, hogy siessek, mert valaki már vár rám.
- Luka! – hallottam meg magam előtt az elfulladt kiáltást. Megtorpantam, és tágra nyílt szemmel néztem a felém száguldó Yukit. Messziről nevetve integetett felém. – Tudtam, hogy erre fogsz jönni! – zihálta kifulladva. – Tudta? Honnan? – meredtem rá kíváncsian. Amint elém ért, térdeire támaszkodva kifújta magát, és kipirult arccal, lihegve nézett fel rám. – Nagyon aggódtam érted, merre jártál? – érdeklődte kedvesen. - Ragyogó zöld szemek, fényes szőke haj. Olyan hihetetlenül gyönyörű. Tiszta és ártatlan. – Szerettem volna megérinteni, és átölelni.
- Csak körülnéztem – mosolyogtam rá megnyugtatóan, és vele a nyomomban elindultam a ház felé. – Pihentél? – faggattam.
- Igen – biccentett elégedetten. – De a vacsorával megvártalak – torpant meg gyámoltalanul, ami engem is megállásra késztetett. – Ugye, nem baj? – mosolygott fel pironkodva, de pillantását azonnal lekapta rólam. Zavarban volt, ettől pedig kis híján elakadt a lélegzetem. Tudtam, hogy mikor izgatott a jelenlétem miatt. – Ez a félénk pillantás pedig mindent elárult nekem. - Szívem egyre hevesebben dörömbölt, ereimben forró lávaként száguldozott a vérem. Nem bírtam tovább türtőztetni magamat. Megkockáztattam, hogy megérintem. - Talán, nem riasztom el magamtól. - Kezemet kinyújtva csippentettem ujjaim közé állát, és felemeltem földet pásztázó pillantását. Nézni akartam a szemét, és rajta keresztül a lelkét.
- Dehogy – susogtam kedvesen. Üde rózsaillata az orromba kúszott, én pedig mélyet szippantottam belőle.
- Én… Én annyira aggódtam – dadogta ki rákvörös arccal. Sűrűn pislogva köszörült meg torkát, és nagyot nyelve folytatta. – Olyan rossz érzésem volt. Azt éreztem, hogy veszélyben vagy – érintette meg kezemet, és két tenyerébe zárva karmos ujjaimat, megszorította azokat. – Szörnyű volt – futották el könnyek gyönyörű szemét.
- Yuki – suttogtam vissza lágyan. – Ne sírj! Hisz látod, jól vagyok – töröltem le egy könnycseppet puha arcáról.
- Igen, látom – szipogta, és egyre szorosabban fogva kezemet közelebb lépett hozzám. Ujjai bátortalanul érintették meg hajamat. Ettől az ártatlan, gyenge közeledéstől is megborzongtam. Lehunyt szemmel élveztem lassan arcomra csúszó cirógatását. - Puha, pilleszárny érintések. Tapogatózóak, tétovázóak. - Szemem felnyílt, vágyam egyre hevesebben tolakodott fel testemben. - Nem tehetem meg! Nem! – utasítottam minden egyes porcikámat és idegszálamat, ami Yukihoz akart kapcsolódni. Hagytam, hogy ismerkedjen bőrömmel. Ajkába harapva pislogott fel rám, én pedig kis híján felolvadtam a szeméből áradó forróságtól. Valószínűleg fel sem fogta, hogy mennyire csábító a közelsége.
- Luka – susogta erőtlenül.
- Igen? – préseltem ki nagy nehezen a kérdést. Olyan nehéz volt gondolkodni és értelmes mondatokat formálni, ha így érintett.
- Éreztél már valaki iránt úgy, hogy tudtad hozzád tartozik, de mégsem merted megérinteni? – bökte ki végül, orcái ismét rózsás színekben játszottak.
- Most is így érzek – leheltem halkan. Ujjaim felcsúsztak gyönyörű arcára, hogy aztán onnan tarkójára vándorolhassanak elrejtőzve a selymes tincsek takarásában. Teste egyre hevesebben remegett, lábai alig tartották. Nekem támaszkodva próbált talpon maradni. A csillagok ezüst fényei sejtelmes csillogással övezték karcsú testét, elnyíló ajkait.
- Luka, én így érzek irántad. Ez baj? – sóhajtotta halkan, és édesen felmosolyogva simogatta végig arcomat. Éreztem, hogy rettentően fél a válaszomtól. A régi ismerősökként rárohanó rengeteg idegen érzéstől. Szerelem. Forró és áradó, mindent magába foglaló. - Egy érzés, ami kerekké és egésszé teszi kettőnket ebben a körforgásban.
Tétova, megremegő ujjacskái végigsiklottak ajkaimon, államon, hogy aztán ismét felkalandozva arcomon, szememhez érhessenek. Megadóan csuktam le pilláimat engedve, hogy finom cirógatásával végigsimíthasson rajtuk.
– Ha igen, akkor én nagy bajban vagyok – dörmögtem halkan, még mindig lehunyt szemmel. A levegő is belém rekedt, amikor ujjai helyett ajkait éreztem meg homlokomon. Csodálkozva pattant fel szemem, és átszellemült arcát látva magamhoz húztam. Hosszú pillanatokig csak egymást bámultuk, elfeledkezve térről és időről. Bennem kereste annak az érzésnek a mozgatóját, ami a karjaimba űzte. Csak remélhettem, hogy lassan felelevenednek benne a régen eltemetett érzések. – Akkor mindent érteni fog.
Bizonytalanul merültem el borostyánszín szemében. Hezitáltam. Forró lehelete számat cirógatta, ajka nyíló rózsaként hívogatott. Egyik karom lassan lesiklott derekára, hogy megtartsam remegő testét. Úgy reszketett, mint könnyű falevél a szélben. Minden apró porcikám Yuki után áhítozott, de nem nyúltam hozzá. Azt szerettem volna, ha ő is ugyanúgy akarja. Ha átéli azt az érzést, amit századok óta őriztünk a szívünkben. Neki kellett döntenie.
- Luka – susogta erőtlenül. A lángok már gerincemet nyaldosták, kezem egyre hevesebben remegett. – Én… - hangja elfulladt, puha bőre izzott. Ujjaim gyengéden masszírozták tarkóját, számat kedves mosolyra húztam. Képtelen voltam tovább tagadni az érzéseimet. – Én azt hiszem, összezavarodtam. Úgy érzem, természetes, ha veled vagyok, ha… ha…
- Ha magamhoz ölellek? – fejeztem be a mondatot. Szemét összeszorítva bólogatott, majd a levegőt mélyen beszívva közelebb bújt hozzám. Nem utasított el. Nem lökött el magától. Férfiként született újjá, mégis akart engem. Vettem egy mély lélegzetet, és szememet lehunyva támasztottam arcomat feje búbjára. Haja bőrömet simogatta, már alig kaptam levegőt a gyomromban táncoló izgatottságtól.
- Természetes, ha mellettem vagy, ha megérintesz – duruzsolta mellkasomba. Meghökkenve nyitottam fel szememet, és lepillantottam rá. Szeme elhomályosulva kereste pillantásomat, nyelvével megnedvesítette kiszáradt ajkait. A látvány is remegésre késztetett, ujjaim egyre erősebben szorították hajfürtjeit. – Luka – nyögött fel elesetten, ajkai újra olyan közel voltak enyémekhez. Ösztönösen mozdultam, pedig nem akartam lerohanni.
Szenvedélyesen tapadtam puha szájára, először csak futólag kóstolgatva. Eddig leláncolt érzéseim hangos csörgéssel rázták le magukról béklyóikat. A hétlakat alatt őrzött szenvedély, forró lávaként tört ki börtönéből, folyékony tűzként száguldva ereimben. Forrt a vérem, minden egyes idegszálam Yukira figyelt. Óvatosan kóstolgattam ajkait, először finoman megharapdálva alsó, majd felső ajkát. Annyira régen éreztem már. Nem akartam elsietni semmit.
Kis kezei felsiklottak arcomra, és megadóan nyílt meg ostromom előtt. Nyelvem követelőzően siklott szájába, megmártózva édes nyálában. – Yuki! Yuki! – Képtelen voltam józanul gondolkodni. Itt volt a karjaimban. Annyi éven át sóvárogtam utána, kis híján beleőrültem a magányba. De most érinthettem, ízlelhettem. – Csókolhattam. – Vágytól elmélyült nyögésem elfojtott morgásként tört elő torkomból. Zihálva szakadtam el tőle megrettenve saját reakcióimtól. – Ó a francba! Mit tettem?
- Luka – susogta kocsonyaként reszketve, és lábujjhegyre emelkedve ujjait hajamba bújtatta. – Kérlek, ne gyűlölj ezért. Könyörgöm – pillantott rám esdekelve. Mély nyögésem elkeveredett halk nyöszörgésével, amikor felemelve pille könnyű testét, a mögötte magasodó fához támasztottam. Óvatosan lecsúsztattam lábait a földre, és az érdes kéregbe markoltam. Karmaim belemélyedtek a fa testébe, tenyerembe apró szálkák fúródtak a kifejtett erőtől. Vettem néhány reszkető lélegzetet, hogy megnyugodhassak Sikerrel jártam. Levezettem a felgyűlt feszültséget.
- Hogyan gyűlölhetnélek Yuki? – támasztottam homlokomat övének. Pillantásunk összekapcsolódott, és még tomboló szenvedélyemen át is éreztem a szerelmet, amely végre viszonzásra talált.
- Én nem is tudom, mit teszek – dadogta megtörten. Könnyei elárasztották csillogó szemét, én pedig azonnal lecsókoltam a legördülő cseppeket.
- Mindennél jobban szeretném, ha folytathatnám…
- De, én fiú vagyok – szakított félbe elborzadva. Remegő kezét csókomtól duzzadt ajka elé emelte. Olyan arccal meredt maga elé, mint aki halálos bűnt követett el. – Ez olyan kínos. Romlott vagyok – hadarta idegesen.
- Nem vagy romlott. Nekem nem számít, hogy fiú vagy – szakítottam félbe panaszáradatát, hozzádörgölve orromat az övéhez.
- De…
- Neked igen? – Vetettem véget újabb aggályainak egy egyszerű kérdéssel. – Kevésbé akarsz velem lenni, mert férfi vagyok? Idegenkedsz tőlem? – Tétován megrázta a fejét.
– Nem – nyögte ki reszketve. – És… és ettől vagyok annyira megrémülve – motyogta elveszetten. - Képtelen vagyok uralkodni magamon, ha a közelemben vagy. – Annyira ártatlan volt és törékeny. Persze, hogy új volt neki ez az egész helyzet. Még nekem is, de én legalább tudtam, hogy mit akarok. Őt.
- Yuki – kértem türelmesen. – Nézz rám, kérlek! – Lassan felemelte fejét. – Nekem is csak nehezen megy – kezdtem kedvesen. Szeme meglepetten nyílt kerekre. Örültem neki, hogy ilyen fényesen süt a hold. Legalább láthatta az arcomon, hogy nem a levegőbe beszélek. – Nehezen tudok uralkodni magamon, ha a közelemben vagy. Mindig óvni akarlak. Mindig vágyom rád – suttogtam halkan, egy óvatos puszit nyomva nedves arcára. Idegesen csuklott fel, én pedig elégedetten elmosolyodtam hangjától. Már megint borzalmasan zavarban volt.
- Vágysz? Rám? – lehelte értetlenül. – Nem egy múltbéli emléket akarsz feltámasztani általam? – Hát itt volt a probléma. Még mindig nem értette az egésznek a lényegét.
- Emlékszel arra, mit meséltem a démonokról? – Aprót biccentett, gyönyörű szeme enyémet kutatta. – Nem számít, milyen testben vagy, te ugyanaz maradsz. – Érintettem meg ajkaimmal állát. – Az érzéseim nem változtak. – Eddig fán nyugvó kezem könnytől maszatos arcára siklott. Óvatosan érintettem, nehogy egyetlen szálka is megsebesítse. – Inkább megújultak. – Óvatos csókokat hintettem bőrére, míg végül elértem csodálkozástól résnyíre nyílt ajkait. Szájába suttogva folytattam vallomásomat. – Fontos vagy nekem Yuki. Te vagy maga az élet, a minden. – Már nem láttam a szemét, a haját. Csak lényét érzékeltem, szeretetét és szerelmét, ami felém áradt, és meleg köpenyként burkolt be. A magány nehéz leple semmivé foszlott.
- Luka – nyöszörögte halkan, ujjai ismét hajamba bújtak. – Nem bírom elviselni, ha nem vagy velem. Rettegek attól, hogy bajod esik miattam. Hogy elveszíthetlek. – Ajkai bátortalanul érintették enyémeket. Futó puszi volt, mégis ő adta. Önszántából. A lelkem ujjongott. – Rettegtem a saját érzéseimtől, mert nem értettem őket. Képtelen voltam felfogni, hogyan szerethetlek ennyire – lehelte számba az annyira vágyott szavakat. Nem tétováztam tovább.
Ajkunk és testünk megadóan simult egymáshoz az éjszaka leple alatt. A teljesség harmóniája dalolt lelkemben, szívem megvadulva dobogott. Annyi vándorlás és szenvedés után végre ismét egymásra találtunk.
Tudom, hogy ez a pillanat visszahozhatatlan az életben. Megismételhetetlen. Most ölelhetem, és szerethetem; a következő pillanatban a jelen már csak múlt lesz, egy édesen kísértő emlék. Pár röpke pillanatra boldogok lehetünk úgy, hogy nem félünk. Nem rettegünk a jövőtől, a fájdalomtól. - Akkor sem, ha mindezt beárnyékolja az a borzalmas tudat, hogy nem vagyok képes teljesen megvédeni őt. - Nem tudom megóvni érző szívét, a hatalmas lelkét. Mindig sebeket és tengernyi fájdalmat fog kap olyan emberektől, akiket szeret; és akikben végül csalódnia kell. Én pedig nem tehetek mást, csak oltalmazóan ölelhetem, abban reménykedve, hogyha törékeny testét egyben tartom… Akkor talán nem hullik szét a lelke milliónyi darabokra. Szeretném azt hinni, hogy legalább ennyi hasznom van.
Egy apró, tétova könnycsepp csúszott ajkaink közé. A boldogság édes íze.
- Amikor utoljára öleltem, és csókoltam, én is sírni akartam. Csak egyszer, ebben a rohadt, démoni életben. Mégsem tettem meg.
Azt mondják, a démonok nem tudnak sírni. Valóban nem. Ha tudtam volna, valószínűleg ordítva zokogtam volna, azon a kopár, vérvörös területen, ahol nem nőttek fák, nem sarjadt fű. A pokol tornácának kietlen rétjén nem volt élet, csak végtelen a fagy, örökké tartó a magány. Nem létezett semmi csak a halál, és a nyomában járó szenvedés. A porban térdeltem, hosszú fekete köpenyembe burkolva azt az apró napsugarat, amely életemet jelentette. Már csak itt volt helyünk. Ebben a mocskos, véres világban.
Reszkető vadként bújt hozzám, már régen nem tudott uralkodni érzelmein. Zokogott. Hosszasan, fájdalmasan rángatta testét a kín.
- Bocsáss meg nekem Luka – hüppögte elfulladva. – Bocsáss meg a saját gyengeségemért, és azért, hogy képtelen vagyok elengedni téged. Magammal rántottalak ebbe a halálra ítélt szerelembe… – Hogyan haragudhatnék rá? Nélküle képtelen lennék élni. Ha ellökne magától, abba talán bele is pusztulnék. Apránként emésztene fel, hogy tudom, valahol él és lélegzik, én pedig nem érinthetem azt, ami az enyém.
Szorosabban öleltem magamhoz, hátha mérséklődik remegése. De az én ölelő karjaim sem segítettek. Szerettem volna válaszolni. Elmondani neki, hogy mennyire nincsen igaza. Mégsem tettem, inkább hallgattam. Nem volt szüksége szavakra. Azt akarta, hogy hallgassam. Némán hajába fúrtam orromat, és mélyen beszívtam édes illatát. - Luka! Azt mondtad, hogy sohasem árulsz el – kezdte remegő hangon.
- Így van – biccentettem egyetértően.
- Akkor ennek szellemében, meg kell ígérned nekem valamit. Ha eljön az időm… Ha meg kell halnom a harcban, a te kezedtől akarok elesni. – Fogaim megcsikordultak egymáson, karjaim acélkapcsokként záródtak törékeny teste köré. Nem, én erre képtelen vagyok! – Luka – nyögte halkan, megérezve ellenállásomat. Nem mert rám nézni. Már ehhez sem volt ereje. – Könyörgöm, kérlek… - Finoman eleresztettem, és talpra kecmeregtem. El kellett távolodnom tőle, nem bírtam a közelében maradni. – Bármit kérhetett tőlem, csak ezt nem… - Az égen úszó sötét felhők eltakarták a mocskos szürke eget, én pedig mélyet szippantottam a halál édeskés, koporsó illatából. Zsongó fejjel indultam el előre a koponyákkal és halottakkal tűzdelt szikla felé. Valaha emberek és démonok lehettek, ma már csak szánalmas, szenes maradványai az egykoriaknak. Ez a világ az otthonom volt. Egykor.
- Erre nem lesz szükség – jelentettem ki magabiztosan. Most már képes voltam ránézni. Ellen tudtam állni könyörgésének. – Mert megvédelek téged, bármi áron. - A rongyos füstszínű felhőkön néhány kósza napfénycsepp tört utat magának, megvilágítva a hosszú hajzuhatagot, az elnyílt tűzpiros ajakakat, azt a sugárzó lényt, aki velem szemben térdelt a mocskos porban.
- Ígérd meg! – könyörgött elesetten. Nem adta fel. – Kérlek, könyörgöm. – Vékony testét újra rázta a zokogás, én pedig tehetetlenül sütöttem le szememet.
- Yuki! – hangom figyelmeztetően csengett, fogaim ajkaimba vájtak.
- Mondd ki! – követelte egyre megtörtebben.
- Tudod jól, hogy annyiszor mondom el, ahányszor csak hallani szeretnéd. – Könnyben úszó szemét arcomra emelte. - Sohasem árullak el.
„Annyira szeretlek Yuki."
Nincsen idő és nincsen tér,
Csak a szüntelenül forgó világkerék.
Lelkek születnek és dőlnek romba,
Az árulás sivár mezsgyéjén elkárhozva.
Édes szerelmünkben ártatlanul álmodunk,
A halál és újjászületés végtelen illúziójában.