Csillagok országútján: 3. fejezet: Murasame Touko

Fáradtan nyögve fordultam hasamra, egy erőszakos mozdulattal megtámadva kispárnámat. Borzalmasan fájt a fejem, annyira gyengének éreztem magam. Persze, ha ez még mind nem lett volna elég, az egészet megkoronázta az ébresztőórám élénk sivalkodása. Nem volt mit tenni. Ideje volt felkelnem, tornáznom, és iskolába mennem. – Istenem! Kérlek, add, hogy csak álom legyen! – fohászkodtam némán, még jobban elbújva takaróm rejtekébe. De a hang nem hallgatott el. Keserűen állapítottam meg, hogy tényleg csörög az a nyomorult vekker. Nem álmodtam. – Átkozott óra! – mormoltam halkan. Fejemet kidugtam a takaró alól, és sűrűn pislogva megpróbáltam teljesen kinyitni a szememet. Gondolataim csak a rövidtávú célok tudomásul vételére voltak képesek. Például tudtam, hogy első lépésben ki kell nyomnom az ébresztőmet, így kinyújtottam kezemet, és tapogatózva elindultam felé. A második meg… Tökéletesen ráért az első után. – Mi is a második lépés? – csikorogtak rozsdás kerekekként agytekervényeim. – Ó, igen. Fel kellene ébrednem. - Nagy sóhajjal fordultam hátamra, és igyekeztem kizárni elmémből lüktető fejfájásomat. - Ó a pokolba! – sziszegtem visszazuhanva, kezemet védekezően arcom elé kapva. Napsütés. Igen. Pontosan éreztem, hogy a függönyömön keresztül a nap aranysárga fényei orvul megtámadták érzékeny szememet. Vajon indulhatott ennél szörnyűbben a reggelem? – Átkozott reggel – motyogtam magam elé. Elindult egy újabb nap, de ez a mai, nem akármilyen volt az életemben. Hanem, a nagy nap. Persze, a dolgok romantikáján egy cseppet sem szépített a nyomorult ébresztő, ami megállás nélkül csörgött, és az én bénázásom, hogy még mindig képtelen voltam elérni azt az óra néven futó dögöt. – Ez az! – ujjongtam némán, amikor kezem beleütközött az éjjeliszekrényembe. Megtaláltam, és lenyomtam a gombot, így végre áldott csend telepedett a szobára. - Gyerünk, Touko – bűvöltem magam némán. – Ébredj! Elérkezett a nagy nap egy igazi nő életében. Tizenhat éves lettél. – Frusztráltan szívtam mélyre a levegőt. Egyáltalán, mi ütött belém este? Legszívesebben a falba vertem volna a fejemet, a tegnapi viselkedésem miatt. Miért mentem bele Hotsuma gyermekded fogadásába? Én tudtam a legjobban, mit jelentett az ő tétjében játszani. - Talán az egész probléma onnan ágazott ki, hogy Tsukumo eltűnt. - Senki sem tudta, merre járhatott, mi történhetett vele. - Vagy inkább senki sem mondta el – tippeltem rezignáltan. Igazán nem értettem, minek titkolóznak előttem. Úgyhogy fogtam magam, és kikérdeztem a személyzetet, még Takashirót is. „- Ne haragudj Touko-chan! Fogalmam sincs, merre járhat!"

Akkor hol a fenében lehet? Nem szokott csak így felszívódni! – Na, akkor – határoztam el magam tettre készen -, ha ma nem lesz ott a reggelinél, meg fogom keresni az iskolában vagy a városban. – Ellenségesen sziszegve hunyorogtam az ablakon át beszűrődő fényeknek. - Kellett nekem fogadnom Kurotoval, hogy elverem shogiban? Kellett nekem belemennem Hotsuma kitételébe? – Szídtam magam összeszorított fogakkal. - Hotsuma… Annyira tudta, hogy veszítek. Csak ezért találhatta ki ezt a szakés dolgot. - Fejfájásomat és gyengeségemet a tegnapi nap folyamán elfogyasztott négy csésze szakénak köszönhettem. Azt hiszem, Kuroto támogatott az ágyamba. Vagy… Most, erre nem emlékszem pontosan, de nem baj! Ez mind nem számított, mellékes szála volt az életemnek. Murasame Touko, a Zweilt őrzők egyik oszlopos tagja, nem adja könnyen magát. Könnyedén felnyitja a szemét, nem törődve másnaposságával, és felül és…

- Francba! Nem megy – zuhantam vissza ernyedten a párnára. Még sohasem voltam másnapos. Még sohasem ittam többet egy korty szakénál; egészen a tegnap estéig. Hatalmas nyögéssel tápászkodtam ki az ágyból, és eltántorogtam a ruhásszekrényemig. - Mindezt melyik napon kellett produkálnom? Pont ma.

– Bugyi, megvan. Harisnya, megvan – mormoltam halkan, ahogy a ruhadarabok a kezembe akadtak. – Már az iskolai nyakkendőmet kötöttem meg, amikor óvatlanul belepillantottam a tükörbe. Mindig tisztában voltam azzal, hogy az életben vannak fokozatok és állapotok, amik a túlszárnyalhatatlan kellemes kategóriáját verdesik. Ez most még azon is túlment. Fésűmmel szétszedtem az összegubancolódott tincseket, hogy hajam a megszokott rendezettségével hullhasson hátamra. Azonban a hatalmas vérerekkel átszőtt szempárral nem tudtam mit kezdeni. Lemondóan felsóhajtottam, és órarendemet átböngészve bedobáltam tankönyveimet és füzeteimet a táskámba. Még egyszer végigpillantottam magamon. – Rendben – biccentettem határozottan, és a kilincset lenyomva elindultam az ebédlőbe.

Miből is gondoltam azt, hogy meg fogom úszni Hotsuma élcelődéseit? Teljesen naív vagyok, érdemtelen arra, hogy betöltsem a tizenhatodik életévemet. Már be kellett volna, nőnie a fejem lágyának. Vagy nem?

- … és Touko-chan? – eszméltem fel vitriolos hangjára. Azt hiszem, a mondat elejét nem hallottam. De miért érzem azt, hogy jobb is? - Megtaláltad az elhagyott harsinyatartótad? Tudod, amit lengettél a fejed felett, amikor Kurotótól búcsúztál. – Kezem kissé megremegett, de még egészen jól tudtam uralkodni fortyogó indulataimon. - Azt hiszem, a fotel mögé esett – villantott rám egy gonosz mosolyt Isten hangja. – Kuroto olyan szívesen vitte volna utánad – tette még hozzá negédesen. Láttam, hogy Kuroto elpirult, Senshiro zavartan felcsuklott, Tachibana-san, pedig egy megsemmisítő pillantással jutalmazta ékes beszólását. Én pedig… Én pedig össze tudok roppantani egy teásbögrét? Mert a kezemben egyre jobban remegő szerencsétlen kis pohár már efelé haladt.

- Meg – bólogattam egyetértően, miközben azzal nyugtattam magamat, hogy nem ölhetem meg az egyik társamat. Néma csend uralkodott az asztal körül. Mindenki idegesen fogyasztotta könnyű reggelijét, alig pillantva a másikra. Egyedül Hotsuma provokált állandóan, de ez már annyira megszokott volt közöttünk.

- Aha – hörpintett egyet az elé letett teából. – Akkor biztosan nem bánod, ha… - Tudtam, hogy még beszél. Azt is, hogy rajtam élcelődik, de egyszerűen képtelen voltam elszakítani a pillantásomat Tsukumo helyéről. Nem volt itt, nem volt sehol. – Hol lehet? – Egyre jobban aggódtam érte. Ennek már a fele sem volt tréfa.

- Nincs itt – jelentettem ki váratlanul elszomorodva. Mélyet sóhajtva emeltem fel pillantásomat, és a megdöbbent tekinteteteket, a megfagyott csendet érzékelve azonnal egy műmosolyt préseltem ajkaimra. De azt hiszem, ebből inkább egy Touko-féle vicsor lett. – Ugye most csak szórakoztok velem? – csaptam az asztalra erősen. – Ti tudjátok, hol van. Akkor meg? – tártam szét tanácstalanul karjaimat.

– Tsukumo hamarabb beért az iskolába – vetette oda félvállról Hotsuma, megakasztva panaszáradatomat. A megértés parányi szikrája sem izzott fel hideg szemében. Mindig is tudtam, hogy kiállhatatlan bunkó. De ez most kezdett túlmenni minden határon. – Ne izgasd magad! Dolga volt, amit nélküled kellett megcsinálnia! – Szívem nagyot dobbant a kegyetlen szavak hallatán. – Nélkülem. Hát persze - hajtottam le fejemet -, végül is, ő nincsen hozzám láncolva.

- Nagyon elfoglalt volt mostanában – csendült fel Shusei kellemes hangja, melynek nyomán édes nyugalom árasztott el.

- Igen, persze – mormoltam, de már a könnyeimmel küszködtem. Kezeim remegtek, ujjaim jéghidegek voltak.

- Ne fújd már fel ennyire! – vakkantott felém ismét a szőke istencsapása.

- Hotsuma – emelkedtem fel az asztaltól, a lehető leghiggadtabb hangnemet megütve. Pillantásomat képtelen voltam elszakítani az üres terítékről. Vettem egy mély lélegzetet, és lassan ráemeltem sápadt arcomat. – Nem fogok veszekedni, amikor Tsukumo lehet, hogy bajban van. - Láttam, hogy a többiek megdöbbennek, de nem foglalkoztam a reakcióikkal. Őszintén szólva, már a fejfájásom sem érdekelt. - Annyira féltettem, azt az ostoba, bolond, agyalágyult, édesszájú Tsukumot. – Fogaimat alsó ajkamba mélyesztettem, és végül kihúztam derekamat. Nem görnyedhetek örökké az érintetlen tányérom fölé. – Bevinnél az iskolába? – préseltem ki végül a szavakat.

- Ja – mormogta vissza ellenszenvesen. – Tachibana – morrant fel hevesen. – Mondd meg Toumának, hogy jó lenne, ha valami ehetőt is főzne végre – vetette hanyagul vállára táskáját. Még hallottam Tachibana-san megrovó dorgálását, de már nem foglalkoztam vele. Minden annyira furcsa volt ma reggel, és ez nemcsak a másnaposságomnak szólt. Arról már nem is vettem tudomást.

Egymás után sétáltunk ki a tágas ebédlőből, lépteink hangosan koppantak a folyosó kövezetén. Nem szóltunk egymáshoz. Mit is mondhattam volna? Hogy nem értem Tsukumo hová tűnt? Nem értem, miért nem válaszol nekem senki? Mindenki úgy viselkedett, mintha teljesen normális lenne, hogy ő nincsen sehol. Erre már nem lehetett mit reagálni.

Még csak be sem csaptam magam mögött az autó ajtaját, annyira nem volt energiám már tombolni. Csak azt a kiolthatatlannak tűnő ürességet és elveszettséget érzékeltem, ami egyre mélyebbre rágta magát szívemben. Én ültem leghátul, előttem a fiúk szálltak be morgolódva az autóba. Kinéztem az ablakon, és az előttem elsuhanó tájat néztem.

- Bírod még csillagom? – eszméltem fel Hotsuma élcelődésére. – Vagy adjak egy zacskót? – Gúnyos vigyorával próbált feldühíteni, de most ezzel sem tudott kirángatni apátiámból.

- Igen, bírom – válaszoltam gépiesen. – És nem, nem kell – fújtam unottan, és ismét kibámultam az ablakon. Érzékeltem a ránk telepedő nehéz, feszült légkört, de úgy döntöttem egy fikarcnyi erőfeszítést sem teszek azért, hogy eloszlassam. Bosszúálló vagyok? Gyerekes? Lehet. De tudtam, hogy valamit elhallgatnak előlem. - Tsukumoval függött össze, és mégis hallgattak. Pedig tudták, mennyire aggódom érte. – Utáltam őket azért az információért, amit tudtak, de nem osztották meg velem. - Egyáltalán mi a fene lehetett ilyen fontos, amit ugyanakkor én nem tudhatok? - töprengtem fáradtan.

Egy darabig még bámultam a gyorsan elsuhanó fákat, hogy aztán átadhassák helyüket Tokió magasra törekvő felhőkarcolóinak, beton és üvegrengetegének. Minden annyira zajos lett, csillogó és üres. – Milyen érdekes, ha Tsukumo itt van, sokkal inkább olyan ez a város, mint egy felderítésre váró ékszerdoboz. Nem egy művi katlan.

Amint a kocsi fékezett, már ki is szálltam belőle. Futva indultam az iskola felé egyetlen, utolsó kapaszkodóként tekintve rá. – Ha itt nem lesz, akkor nem tudom, mit fogok csinálni. – Az iskola tágas udvarát sárga és aranybarna levelek borították be, olyan sűrűn, hogy a takarítók nem győztek elsöpörni a szürke betonkőről. Az ősz csodálatos sokszínű színei a fák lombjaiban is visszaköszöntek, de most egyszerűen nem tudtam örülni a lenyűgöző látványnak. Minden szürke lett és fakó. Annyira borzalmasan aggódtam. A kint álló csoportok között átfurakodva rohantam be az épületbe, tekintetemmel mindenhol őt keresve. – Ott – nyílt tágra szemem, ahogy megpillantottam az ezüstös szőke hajat.

- Tsukumo! – kiabáltam hangosan, hátha felhívhatom magamra a figyelmét. Nem reagált. Láttam, hogy néhány osztálytársam érdeklődve vagy éppen értetlenül megbámul, de nem foglalkoztam a vizslató tekintetekkel. Már csak pár lépésre volt tőlem. Egyenesen oda tartott, ahol az első óránk volt. Csak ő lehetett. A haj, a ruha, a lassú járás. – Kifulladva értem utol, és megragadtam a karját.

- Mégis mi a fenét hittél? Hogy csak úgy elindulsz nélkülem? – ripakodtam rá, de tirádáimat azonnal elsöpörte a döbbenet. – Ez nem ő. – Akiro – nyögtem elsápadva, és egy lépést elhátrálva elengedtem karját. A folyosón minden szempár ránk szegeződött.

- Touko-chan? – emelte meg szőke szemöldökeit, égkék szemei kedvesen, de értetlenül néztek vissza rám.

- Bocsáss meg! – hajoltam meg azonnal illedelmesen. Táskám a kövön puffant, hangja éles csattanásnak hangzott a dermedt csendben. A beáramló őszi napfénycsíkok játékában láthattam az orrom előtt kacéran táncoló porszemeket. Lépteim nyomán kavarodhattak fel, és még mindig nem lebegtek vissza a helyükre. Szívem hevesen dobogott mellkasomban, vérem megvadulva száguldozott ereimben. – Azt hittem, Tsukumo az – dadogtam bűnbánóan.

- Őt nem láttam ma – válaszolta készségesen, én pedig nagyon lassan felpillantottam rá. Nyomát sem láttam rajta a haragnak. – Szerencsére! – fújtam megkönnyebbülten. – Azt hiszem, ma nem jött iskolába. – Ettől féltem a legjobban. Itt sincs. Hát akkor hol van? Merre járhat? - Hotsuma azt mondta itt lesz. Megint csak ködösített – pánikoltam lesápadva. – Istenem, valami baj van! De… Takashiro-sama szólt volna, ha veszélyben lenne. Nem? Vagy a sorsára hagyná? Hiszen Shusei esetén is csak annyit mondott, hogy áldozatokat kell hoznunk egy nagyobb cél érdekében. - Ezt mind tudtuk. Így születtünk erre a világra. Áldozati bárányokként, akiknek bármikor igába kellett hajtaniuk a fejüket, ha ezt kérték tőlük.

- Értem – motyogtam megsemmisülten. Barna bőrtáskám sziluettje úszott el az arcom előtt.

- Tessék – mosolygott rám lágyan. Zavartan pirulva fontam ujjaimat a táskám fülére.

- Köszönöm szépen – hajoltam meg újra. Nem akartam itt maradni. Egy percig sem. Sarkon fordultam, és elindultam a kijárat felé.

- Touko-chan! – állított meg Akiro értetlen hangja. Kérdőn fordultam felé. – Erre lesz az óránk- mutatott a terem felé.

- Tudom – biccentettem halkan, és félszegen rámosolyogtam. – Egy kicsit gyengének érzem magam, beszélek az orvossal – hazudtam szemrebbenés nélkül, osztálytársam pedig készségesen elhitte mondvacsinált kifogásomat. Csak gratulálhattam tökéletes színjátékomhoz.

- Elkísérjelek? – lépett elém, de egyszerűen képtelen voltam elviselni a közelségét. Megremegve hátráltam el a fölém magasodó alak elől.

- Nem szükséges – ráztam meg fejemet határozottan. – Szia! – perdültem meg, és utat vágtam a hullámzó tömeggé összeálló masszában. Mintha még ők is hátráltattak volna. Fojtogattak a jelenlétükkel, az egész létezésükkel. Fuldokolva törtem ki az udvarra, hátamon hideg izzadtságcseppek csorogtak alá, nyálkás csigaként araszolva végig bőrömön. Reggeli fejfájásom lüktetve tért vissza. Eddig tudtam magam tartani, a gyengeség átvette felettem az uralmat. Sziszegve, táskám fülét elesetten markolva szédelegtem ki a kapun. Szerencsére már becsöngettek, így senkivel sem találkoztam kint. - Legalább ennyiben nem akadályoztak. - Lassan, botorkálva indultam a kapu felé. Ilyen ürességet érezhetett Hotsuma, amikor Shusei miatt aggódott? Ugyanez a betölthetetlen űr tátongott benne?

Fáradtan róttam az utcákat, szememet folyamatosan a járda repedezett köveire szegezve. Emberek, akik munkába siettek, kávézókba ültek be, vagy csak kéz a kézben sétáltak az utcán. Telefonjukat a fülükhöz nyomó férfiak és nők tömege. Üzleti ügyeket, családi viharokat, szerelmi csalódásokat megbeszélő alakok. Kiüresedett tekintettel, minden különösebb figyelem nélkül tettem egyik lábamat a másik után. Lépteim már nem koppantak a köveken, puha homokba süllyedt a cipőm talpa. Megint ott álltam a szürke köntösében morajló tenger előtt. Hűvös, szinte jeges szél fújt a víz felől, erre sodorva a tél hideg, tiszta illatát. Mélyet szippantottam belőle, és táskámat ledobva leültem a homokba. Ujjaimat széttárva túrtam a puha, nyirkos szemek közé élvezve, ahogy átkaristolják bőrömet az érdes porszemek. A nap ragyogóan sütött az égen, kiemelve annak ártatlan, kobalt árnyalatú kékségét. A fehér sirályok alacsonyan vitorlázva köröztek a megrebbenő felszín felett, zsákmányra vadászva.

Összekuporodva bambultam magam elé, nem foglalkozva az arcomon lepergő könnyekkel. Az elviselhetetlen hiányt senki és semmi sem tudta pótolni. Pedig azt hittem, ha idejövök, egy picit megnyugszom. Vagy miben is reménykedtem? Hogy talán, itt találom? Hiú ábránd. Pont úgy, mint reggeli kitörésem, amikor azt hittem, egyedül útnak indulhatok, és megtalálhatom. – Vesztettem. - A víz monoton morajlása volt az egyetlen kapocs, amely a valóságban tartott. Az egyetlen szál, ami józan eszemet még a testemhez kötötte. Mondhatnám, hogy kiborulásom a Zweilt őrzőkben újra és újra testet öltő kötődés miatt van, de úgy éreztem, ez az egész helyzet túlmutatatott az ősi, nagyon régi karmánkon. Mennyi érzés és benyomás, ami elraktározódott elmémben… Gyermekkorunk óta mindig együtt voltunk. Mindig. Ennek a szónak most valóban súlya volt a szívemben. Csak egy pillanatra hunytam le szememet, hogy felidézhessek néhány régi szép emléket, amikbe kapaszkodhattam.

Egy töredéknyi másodperc. Vagy több?

- Tsukumo! Már megint nassolsz? Teljesen el fogsz hízni! – Fejemet ölében pihentettem, úgy hunyorogtam fel rá. Ki tudja hányadszor róttam meg őt a mai napon? Talán ezredszerre? Az élénk napsütés csak még inkább kiemelte arca kedvességét, szeme álmodozó csillogását. Hátát a mögötte magasodó széles fa törzsének vetette. Kegyes volt hozzánk a természet. A fa lombjának sátra megóvott bennünket a délelőtti nap hevétől. Biciklijeink a zöld füvön elterülve várakoztak, körülöttünk alig volt mozgás. A park sűrű zöldje körbeölelt bennünket, egy eldugott smaragd szigetté avatva a tisztásunkat.

- Ugyan! – legyintett intésemre. – Ne foglalkozz ilyen semmiségekkel – kapott be még egy falat édes, gyömbéres kekszet. Nem válaszoltam, helyette szememet lehunyva átadtam magam a belőle áradó kellemes nyugalomnak. Elmém egyre mélyebbre süllyedt, az álom kútja magába rántott. – Tervezel még valamit mára? – kérdezte kedvesen, ujjaival tétován kisimított egy hajtincset homlokomból. Magamhoz tértem, és álmosan morogva nyitottam fel szememet.

- Nem – ásítottam nagyot nyújtózva, pillantásom a felettünk megrezzenő levelekre esett. – Te? – dörzsöltem meg arcomat.

- Nem – rázta meg fejét, ezüstös szőke tincsei, homlokába estek. - Nagyon jó most így. Veled – suttogta halkan, de alig figyeltem szavaira.

- Én is szeretek veled lenni – akartam válaszolni, de egyszerűen képtelen voltam. Nyelvem nem engedelmeskedett, pilláim ólomsúllyal nehezedtek szemeimre.

- Aludj csak – suttogta. Ujjai hajamba bújtak, cirógatása pedig édes álomba ringatott.

Milyen kegyetlen az emberi érzékelés. Még most is érzem magamon ujjainak melegségét, magamba szívom fanyar, tiszta illatát, mint akkor, ott a fa alatt.

- Touko-chan, Touko-chan! – Valaki a nevemen szólongatott, ebben biztos voltam. De a hanga annyira távolinak hangzott. Talán nem is erről a világról beszéltek hozzám. – Touko-chan! Kérlek, kelj fel! Így megfázhatsz! – Aggodalmas tónus, simogató ujjak.

Felnyitottam pilláimat, szemöldökeimet értetlenül összevonva. - Mi történt? Elaludtam a tengerparton? – szívtam mélyre a levegőt. Hajam szétterült a világos színű homokon, karjaimat és lábaimat összehúzva igyekeztem megtartani testem elillanó melegét. Azt hiszem, már teljesen mindegy volt a próbálkozásom. Irtózatosan fáztam, fogaim egyre hevesebben koccantak össze.

– Fenébe! – morogtam magam elé bosszankodva. Álmosan pislogva figyeltem a szemem előtt hullámzó piszkos szürke tengert, és a beleolvadó kék horizontot.

– Jól vagy? – Szemem tágra nyílt, és azonnal hátamra gördülve pillantottam fel az annyira hiányolt arcra. Egy hosszú pillanatig hitetlenkedve meredtem rá, ő pedig meglepetten vonta fel szemöldökeit. Fehér ingben térdelt felettem, zakója rám csavarva gyűrődött össze hátam alatt. Akkor tehette rám, amikor aludtam. Harag és megkönnyebbülés fojtogatta torkomat, én pedig a másodperc törtrésze alatt taszítottam el magamtól ölelő karjait. Már alig láttam őt a könnyeimtől. Remegve ültem fel, és a kabátot szorosabbra húzva magam körül, igyekeztem megóvni magam a feltörekvő fájdalomtól. Fogalmam sem volt róla, hová ment. Vagy miért? Halálra aggódtam magam miatta. Azt hittem, belehalok. Erre megjelenik, csak így? Kocsonyaként remegve emeltem rá pilláimat, egy gyors mozdulattal maszatolva el könnyeimet. Arcom érzékeny bőrét felsértették a tenyeremre tapadt homokszemek. Haja szemébe hullott, ajkáról vékony csíkban szivárgott le karmazsin vörös vére. - Akkor haraphatta meg, amikor meglöktem. - Szívem hatalmasat dobbant. - Hogy lehettem ennyire ostoba? Hiszen boldognak kellene lennem, hogy itt van. Mégis… Mégis képtelen vagyok…

- Idióta! – kiabáltam rá, hangom reszketett. – Hogy tűnhettél el minden szó nélkül? - Még mindig nem válaszolt. Dermedten ült.

- Jól vagy? – emelte rám végül pillantását. Annyi törődés, és szeretet áradt belőle. Én pedig úgy viselkedem, mint egy megvadult fúria. De képtelen voltam leállni. - Nem, egyszerűen nem ment. - Bántani akartam, mert ő is bántott. Egy áthatolhatatlan fal mögül tekintettem rá. Tudtam, hogy hozzá kellene bújnom… Meg kellene ölelnem, és elsuttognom neki, mennyire hiányzott, mennyire kiborultam, hogy már két napja szó nélkül eltűnt. Most is csak velem foglalkozott, és ez a törődés, most jobban fáj minden egyes vágásnál vagy halálnál, amit eddig elszenvedtem. Nagyot szusszanva néztem fel rá. Egymással szemben térdeltünk a hideg homokban, amit még a nap sugarai sem tudtak átmelegíteni. Túlzottan gyengék és erőtlenek voltak már őszi tündöklésének utolsó cseppjei. Pontosan ilyennek éreztem magam. Túlzottan gyengének, erőtlenek. Olyan fénysugárnak, aminek már régen árnyékban lett volna a helye.

- Kérlek, ha haragszol is – kezdte alázatosan. - Legalább vedd fel a kabátot. Nem akarom, hogy megfázz! – esdekelt halkan. Szó nélkül csúsztattam bele karjaimat a pár számmal nagyobb méretű ujjakba. A homokot pásztáztam, ismét. Szégyelltem magam az előbbi kitörésem, még inkább szörnyűséges gondolataim miatt.

- Merre voltál? – kérdeztem rekedten. Nem, és nem akartam sírni.

- Dolgom volt – felelte készségesen. Nem akart választ adni. Valamit elhallgatott előlem. Fájt a tudat, hogy van az életének egy olyan szegmense, amit nem osztott meg velem. Tudtam, hogy ő egy teljesen önálló lény, egy külön életet élő ember, de akkor is féltékeny voltam az összes olyan személyre, aki kicsit is többet tudhatott róla. Még akkor is, ha minden másban én voltam az első. - Mennyire önző vagyok. Szánalmas.

Egy pillanatig, mintha fülelt volna. – Mire készül? – pislogtam felé bizalmatlanul. Egy kis veréb telepedett a vállára, az ő csiviteléseit hallgatta. Lemondóan sóhajtottam. - Ezek vagyunk mi. Máris valamilyen parancs érkezhetett a verébfutáron keresztül. Remek! Még csak le sem zártuk ezt a beszélgetést, máris dolgoznunk kell. Úgy látszik, a Takashiro által ígért átmeneti békesség igencsak tiszavirág életűnek bizonyult.

– Gyere – emelkedett fel, és nekem nyújtva kezét, rám mosolygott. - Igen, mennünk kell. – Jéghideg ujjaimat meleg tenyerébe csúsztattam, és szoknyámat leporolva indultam utána. Még mindig fogta a kezemet, táskám a kezében ringatózott. Sokáig sétáltunk a tengerparton, egészen addig, amíg az ott elkezdődő erdő széléhez nem értünk.

- Valamilyen küldetést kaptunk? – kérdeztem értetlenül, mert Tsukumo nem mondott semmit. Az érdekes volt, hogy miért nem a birtok felé vettük az irányt? Nem felelt, csak ujjaimat bíztatóan megszorítva tovább vezetett. – Tsukumo – torpantam meg figyelmeztetően. – Szeretném hallani, hogy mit mondott a verébfutár – jelentettem ki határozottan. Mosolyogva fordult felém, és közelebb lépve hozzám, egy hosszú csókot lehelt homlokomra.

- Menjünk – szorította meg ujjaimat, én pedig a döbbenet miatt nem tudtam nem engedelmeskedni neki. – Nemsokára odaérünk – tette hozzá még kedvesen, én pedig próbáltam megfigyelni a környezetemet, hogy legalább memorizálhassam az utat. Poros földút, amit fák és bokrok szegélyeztek. A lehulló levelek gyönyörű bordó és sárga árnyalata még meghittebbé színezte az óarany árnyalatokban játszadozó rengeteget.

- Nagyon rejtélyes – méregettem bizalmatlanul az előttem rendületlenül haladó Tsukumo hátát. – Mostanában délutánonként eltűnt, ez a két napos kiesés pedig egyenesen… Egyenesen borzalmas volt. Nem vallott rá ez az egész. Ő mindig megmondta, mikor mit csinált vagy hová ment. Nem is nagyon szokott mászkálni, hiszen annyira lusta. Most pedig? – Letértünk egy mellékösvényre az erdőben, és ott haladtunk tovább. A talányok száma pedig csak gyarapodott. – Mellékösvény. Vajon hova vezet? Mit akarhat? - Annyira a gondolataimba temetkeztem, hogy nem is figyeltem a néha arcomnak csapódó vékonyabb ágakat, a cipőmre tapadó leveleket. Az időérzékem is teljesen kikapcsolt. Mióta gyalogolhattunk? Öt perce vagy fél órája? Nem nagyon figyeltem. Egyre nehezebben vettem a levegőt, az eleinte könnyű kis emelkedőnek induló csapás, egyre meredekebbé és csúszósabbá vált. Egyértelműen felfelé tartottunk. – Hová megyünk? A csúcsára? - Újra körbepillantottam, de csak a magasra felfüggesztett pányvákként szétterülő lombokat, és a közöttük átszüremkedő kékséget láttam. Azonkívül, semmi változás nem állt be a táj harmóniájában. - Fa, bokor, levelek és egy nemrégen tisztított út. - Váratlanul megtorpant, én pedig meglepetten csapódtam hátának. Már nyitottam volna a számat, hogy tehetetlen dühömet és értetlenségemet rázúdíthassam, de veszekedésemet azonnal félbeszakította, finom érintésével. Felém fordult, táskámat hanyagul maga mellé tette. Megfogta mind a két kezemet, és lassan ajkaihoz emelte őket. Elpirulva fogadtam az ujjaimat ért apró csókokat. Nemcsak a tirádák, a lélegzet is bennem akadt. Minden egyes pilleszárny érintés apró lángcsóvákat gerjesztett bőröm alatt.

- Emlékszel még, mit kértél a tizenhatodik születésnapodra? – duruzsolta kedvesen, és örömtől szikrázó pillantását rám emelte. Szemem nagyra nyílt, fejemet értetlenül ráztam meg. Tényleg. Annyira kifárasztottak a nap eseményei, a rengeteg aggodalmaskodás, hogy teljesen elfeledkeztem a születésnapomról.

- Én – nedvesítettem meg ajkaimat. – Nem egészen értem, hogyan jön ez ide – suttogtam értetlenül.

- Touko-chan, kérlek, csukd be a szemedet – lépett el egy kicsit távolabb tőlem.

- Tessék? – kérdeztem vissza értetlenül, és kezemet kitépve fogásából, csípőre tettem. – Tsukumo! Most nincs időnk bolondozni – sóhajtottam lemondóan.

- Kérlek. – Egy egyszerű szó. Ez hatott rám a legintenzívebben. Nem tudtam ellenállni a hangjának. Teljesen a bűvkörébe kerültem, és minden racionális érvemet sutba vágva lecsuktam a szememet. Hagytam, hogy két kezemet újra megfogja, és vezessen. – Innentől már tiszta. Nem eshetsz el egyetlen ágban sem – magyarázta továbbra is kedvesen. Hallottam a talpam alatt megreccsenő ágakat, éreztem a vállamat végigsúroló leveleket. Hajamba erősen belekapott a szél, valószínűleg kiérhettem a fák óvó takarásából. – Nyisd ki a szemed! – szólított fel lágyan. Némán engedelmeskedtem parancsának. Megbabonázva néztem körbe a gyönyörű tisztáson, melynek ékességeke egy szépen felállított emelvény volt. Sötétzöld vázát üveglapokkal fedték be, hogy ne érje szél a bent ülőket. Ugyanakkor tökéletes kilátás nyílhatott a káprázatosan hullámzó tengerre.

- Boldog születésnapot! – suttogta fülembe, és egy puszit nyomva arcomra, háttrébb lépett. Nem voltak szavak, amik hűen kifejezhették volna érzéseimet. - Gyönyörűséges. Álomi, lebilincselő.

- Tsukumo – suttogtam meghatottan, és felé fordulva szorosan elé léptem. Hosszú percekig néztem a szemébe, és gyengéden átöleltem. Élveztem a belőle áradó meleget, bőrének lágy tapintását, megnyugtató illatát. – Nagyon köszönöm! – szipogtam, megpróbálva elfojtani sírásomat.

- Ne sírj! – törölte le könnyeimet. – Azt akarom, hogy mosolyogj – suttogta simogatóan. - Hát ezért volt ez a nagy szervezkedés? E miatt tűnt el több napra?

- Ezt mind te? – Már befejezni sem tudtam a mondatot.

- Egy kisebb segítséggel – kacsintott rám kedvesen.

- Segítséggel? – emeltem meg szemöldökeimet csodálkozva. A rejtélyek még valóban nem értek véget.

- Senshiro szerezte az üveget és a fémvázat. Kuroto elhozta, és Hotsuma és Shusei segítettek megépíteni és lefesteni. Főleg Hotsuma. Miután Luka is megtudta, mire készülünk, besegített és neki köszönhetően nagyon gyorsan elkészültünk. Démonok… – nevetett vidáman. - Mindenki segített, hogy ez a csodálatos nap ma…

- Hotsuma? – motyogtam megütközve. Az a bunkó, mocskos szájú… Ő segített Tsukumonak? – Meg mindenki? – nyögtem, és már nem tudtam visszatartani sírásomat. Azt kérte mosolyogjak, de képtelen voltam rá. Csak sírni tudtam az örömtől. Hosszú percekig őt szorongatva szipogtam és nevettem felváltva, nem győzve ismételgetni, hogy mennyire boldog vagyok.

- Gyere – húzott magával, egyenesen az emelvényre. Az erdő közepén felépítettek nekem egy csodálatos kis ékszerdobozt. - Egy saját kis palotát.

- Nem zártad be? – kérdeztem idegesen.

- Nem szükséges. Erre nem jár senki. Amikor megtisztítottam a vágást, akkor tűnt fel – mosolygott vissza rám, én pedig döbbenten ültem le a kör alakban rögzített kényelmes padra. A széltől és a hidegtől védve ültünk a pici katlanban. A nap melege nem hevítette át az üveget, így nem volt bent nagy hőség. Mellém telepedett, és hosszasan néztük az előttünk emelkedő, és süllyedő fehér habokat, a tiszta, bárányfelhőkkel telehintett kék eget. Alig bírtam felfogni a szavait. - Megtisztította az erdőnek ezt a részét.

- Tetszik? – Elhűlve meredtem rá. Szorongó, sápadt arcára. – Ő szorong?

- Hogy tetszik-e? – sápítoztam elhűlve. – Ez egyszerűen csodálatos – bújtam hozzá közelebb. – Mióta csinálod ezt? – hajtottam fejem mellkasára. Kibújtam cipőimből, és felhúztam lábaimat magam elé.

- Egy hónapja mindennap kijövök ide - válaszolt készségesen, én pedig újra csak döbbenten emeltem fel fejemet. - Ez egyszerűen hihetetlen!

- Te? Ezzel foglalkozol…

- Most csak élvezd ezt a napot – tette mutatóujját ajkaimra, hogy elhallgattasson. – Este, minden kérdésedre válaszolunk, ígérem. – Némán biccentettem, és összekucorodva testének dőltem. Egyik karjával átölelt, és magához húzva hajtotta arcát a fejem búbjára.

- Mi lett volna, ha nem jövök el az iskolából? – kotyogtam bele a meghitt csendbe.

- Elmentem volna érted, és elszöktetlek, egy mondvacsinált ürüggyel. – Hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Mi lett volna, ha nemet mondok? – somolyogtam, ujjaimmal megcirógatva mellkasát.

- Jöttél volna, biztosan – nyomott egy puszit arcomra. – Mert kíváncsi vagy, és nem bírod megállni, hogy ne szerezz tudomást arról, amiről nem tudsz. – Halkan felkuncogtam.

- Tényleg ilyen vagyok – ismertem el, és térdeimet átölelve felpillantottam a bárányfelhőkre. – Hogyan is volt? – motyogtam magam elé, és szememet lehunyva újra visszarepültem nyolc éves önmagamhoz.

- Tsukumo! Tsukumo gyere már! – Rózsaszín biciklimen ülve kalimpáltam ablaka felé. A türelem sohasem volt a fő erényem, és ebben most sem sikerült jeleskednem. Már kitoltam az ő zöld biciklijét is, anyuval és apuval megbeszéltem, hogy kimehetünk a szülinapi zsúrom előtt a parkba. Addig legalább egy kicsit kettesben lehetünk.

- Megyek már! Egy pillanat! – Dugta ki fejét az ablakon, és visszaintve lerohant az emeletről. Amint becsapódott mögötte az ajtó, anya és apa léptek ki nyomukban.

- Siessetek haza! – intett anya kedvesen.

- Persze – harsogtam, és már kerekeztünk is ki a parkba. Az ősz szerencsére kegyes volt hozzánk. Meleg volt, és még egyáltalán nem érződött a tél előszele. Amint kiértünk a parkba, már fékeztem is le, és kétkerekűmet sorsára hagyva felkaptattam a kedvenc helyünkre. Kifulladva ültem le, és dőltem el a füvön a felettem feszülő kék eget bámulva.

- Megfázhatsz – landolt fejemen egy kék és piros kockás pokróc.

- Hogy? Olyan meleg van, mintha tavasz lenne – söpörtem le fejemről a meleg takarót.

- Azért csak tedd magadra – mosolygott a fölém magasodó öcsém.

- Jó, jó – sóhajtottam fel frusztráltan, és beleburkolóztam a puha anyagba.

- Ma lesz a születésnapod – kacsintott rám cinkosan. – Próbáltam kilesni, mit vettek neked anyáék, de nem sikerült – húzta el ajkait.

- Nem baj! – ültem fel, és belebokszolva vállába, átöleltem. – Köszönöm, hogy megpróbáltál segíteni nekem – nyomtam egy nagy, cuppanós puszit kipirult arcára.

- Egyébként mit szeretnél kapni? – kíváncsiskodott mosolyogva. – Tényleg mit is? Talán valami olyat, ami csak nekem szól. Már, ha létezik olyan.

- Hát – dörzsöltem meg orrnyergemet –, mindenképpen olyat, ami emlékezetes és egyedi – sóhajtottam elgondolkodva. – Például szeretném, ha egyszer úgy bánnának velem, mint egy hercegnővel – vigyorogtam rá csíntalanul.

- Az milyen? Rózsákkal felhintett padló? – pöccintette meg orrom hegyét.

- Ó, a fenébe! – kaptam arcom elé kezemet, és bosszúsan kinyújtottam rá nyelvemet. – Ez fájt! – morcoltam.

- Nekem is fáj a vállam – védekezett azonnal. – Na, jó! Béke? – nyújtotta felém jobb kezét.

- Felőlem legyen – rántottam meg flegmán a vállamat. - Béke – ragadtam meg, és magamhoz húzva megsimogattam szőke tincseit. Hosszú percekig figyeltük a tőlünk nem messze játszadozó gyermekeket, akik vidáman futkározva kergették a pillangókat vagy az elguruló labdájukat. Ujjaim elmerültek dús hajában, és fejét masszírozva lehunytam szememet. Csak mellette éreztem ezt a furcsa, megfoghatatlan nyugalmat.

- Szóval? – Pillantottak fel rám, én pedig zavartan nyitottam fel szememet.

- Szóval mi? – emeltem meg szemöldökeimet. Egy pillanatra elveszítettem a fonalat.

- Milyen az a hercegnős dolog? – mormolta türelmetlenül, egyik ujjával megbökve hasamat.

- Hát, olyan elvarázsolt és eldugott. Valami, ami csak nekem szól – töprengtem hangosan.

- Értem – suttogta halkan, és szemét lehunyva elaludt az ölemben. Betakartam a pokróccal, én pedig a fának támaszkodva figyeltem a parkban sétáló vagy üldögélő embereket. Béke és harmónia. Ujjaim hajába siklottak, és halkan dúdolva álomba ringattam.

- Eldugott és elvarázsolt – nyitottam ki mosolyogva a szememet. – Hihetetlen, hogy még emlékszel – sütöttem le pillantásomat szégyenlősen.

- Valami, ami csak neked szól – nyomott újabb puszit arcomra. – Na, várj! – emelkedett fel, és előre sétálva egy dobozt vett elő. – Tessék – nyújtotta felém. – Ez még hozzátartozik a meglepetéshez. Bontsd ki! - Kérdően néztem rá, és óvatosan elvéve a hatalmas, piros masnival átkötött fehér dobozt, szétbontottam a szalagokat. Szívem hevesen dobogott, nagyon kíváncsi voltam, hogy mivel próbálja még túlszárnyalni eddig is mesebelinek ható ajándékát. Megdermedve, értetlenül meredtem a zizegő rózsaszín papírok közül előkerülő csillogó-villogó valamire. Értetlenül emeltem ki az arany tiarát, és összeszűkült szemmel tanulmányoztam azt.

- Nos? – vigyorgott rám incselkedve, egyik kezét megtámasztva a mögöttem magasodó fémrúdban. – Eléggé hercegnős? – affektált gúnyosan. Egy jól irányzott rúgással díjaztam őt a humoráért. – Ez van! Most a bokája bánhatja a szerencsétlen humorát.

- Hülye! – nevettem fel, és kényeskedve hajamba tűztem az ajándékot.

- Ez nem volt valami hercegnős – nyögött fel méltatlankodva, ahogy sérült végtagjára nehezedett. – A hercegnők nem rugdosódhatnak – huppant le mellém. Arcán megkönnyebbültség suhant át. - Tényleg fájhatott a rúgás.

- Akarsz még egyet? – húztam el ajkamat zordan. Mosolyogva megrázta a fejét. - Elvarázsolt és eldugott. Valami, ami csak nekem szól.

- Nem felejtettem el – suttogta, és mellkasához bújva vackolódtam el mellette. Felpillantottam az ábrándos kék égre.

- Nem kellett volna ennyi erőfeszítést tenned – suttogtam halkan, pedig valójában kimondhatatlanul boldog voltam. - Csak miattam törte magát ennyire.

- De, kellett – válaszolta morcosan. Felé fordulva simítottam végig arcát, és szemébe nézve merültem el annak sötétjében.

- Olyan hihetetlen ez az egész – suttogtam hálásan.

- Örülök neki, hogy tetszik – fonta szorosabbra karjait körülöttem. – Lehet, hogy sokszor lusta vagyok, de arra sohasem sajnálom az időt, ami igazán fontos az életemben – támasztotta homlokát az enyémnek.

- Tudom – susogtam halkan. – Minden olyan jól alakul – kezdtem halkan. – Luka és Yuki-chan, mintha újra egymásra találtak volna. Végre Hotsuma is összhangba került önmagával, bár még mindig sokat káromkodik, meg bunkó… De itt van Kuroto is és Senshiro. Végre együtt vagyunk mind. Ez pedig csodálatos – simogattam meg puha bőrét.

- Valóban az – simogatta meg hátamat. Hálásan fúrtam magam ölelésébe, és nyakához hajtva arcomat, kipillantottam a mögötte elterülő rengetegre.

- Milyen szép az erdő – sóhajtottam álmodozva. – Egyébként – ültem fel -, hogyan találtad meg ezt a helyet? – Érdeklődtem, és felfelé görbülő száját látva, már előre kételkedtem abban, hogy valóban hallani akarom az ominózus történetet. - Azok, amik úgy kezdődnek: amikor Hotsumával elmentünk… Mindig valami tragédiával végződtek.

- Éppen Hotsumával néztünk olyan helyet, ahol tudunk sziklákat mászni… - Szememet lemondóan az égnek emeltem.

- Sziklákat? – adtam hangot döbbenetemnek, hogy utána szörnyű aggodalmam azonnal elönthesse szívemet. – Minek akarsz te sziklákat mászni? – markoltam széles vállaiba.

- Mert kíváncsi vagyok, és érdekel – billentette félre fejét.

- Ó! Értem – motyogtam megsemmisülten.

- Touko-chan! – cirógatott meg figyelmeztetően. – Olyan vagy, mint egy kotlós – piszézte meg orromat. – Kotlós… - A szó még sokáig visszhangzott a fejemben, hogy utána még dühösebb pírokat festhessen az indulat sápadt arcomra.

- Akarsz egy monoklit? – vicsorogtam dühösen. Halk, elégedett nevetéssel jutalmazta kirohanásomat.

- Nem változol – csóválta meg lemondóan fejét, és nyugodt hangnemben tovább folytatta. – Akkor találtuk meg ezt a helyet. Arra gondoltam, mennyire örülnél, ha találnék egy olyan tisztást, ami csak a tiéd. Egy tizenhat éves nőnek – hangsúlyozta ki a nő szót -, pedig kijár az, hogy úgy kezeljék, mint egy hercegnőt. Most azonban, hogy megismerhetted ennek a helynek a történetét – emelt le magáról, és leültetve a padra felemelkedett. – Mire készül? - Egy lépést elhátrált, és sunyi kis félmosolyával végigmért.

- Hercegnőm – hajolt meg színpadiasan –, szabad egy táncra? – nyújtotta felém kezét, én pedig felnevetve csúsztattam ujjaimat tenyerébe.

Tsukumo közelében mindig ez történt. Megszűnt az időérzékem. Csak suhantunk a sebtében kialakított, kör alakú táncparketten, amíg az ég kéksége végül rózsaszín árnyalatúvá nem olvadt. Néha megálltunk, ilyenkor leültünk a padra, és kis pihenés után elfogyasztottuk a Touma-san által csomagolt ebédemet, vagy a Tsukumo által idekészített kisebb nassolnivalókat. – Ez is egyike volt azoknak a dolgoknak, amik annyira jellemezték őt. Kekszek, édes bonbonok.

- Ideje lenne hazaindulnunk – távolodott el tőlem kezemet megcsókolva. – A többiek már biztosan nagyon várnak – csúsztatott még egy bonbont ajkai közé.

- Hogyan? – pislogtam fel meglepetten.

- Mindenki készül neked egy kis meglepetéssel – kacsintott, és zakóját felsegítve rám, elindultunk kifelé.

- De – torpantam meg várakozóan. – Mi lesz ezzel a gyönyörűséggel itt? – mutattam a nekem épített ékszerdoboz felé. Fájt belegondolni, hogy nemsokára már nem lesz itt. – Megszűnik a hely, és annak a varázsa is.

- Azt majd holnap elintézzük a fiúkkal – simogatta meg kézfejemet.

- Akkor le lesz bontva? – leheltem fájdalmasan. Egy pillanatra azt hittem, hogy a szívem szakad meg. - Eltűnik egy cseppnyi varázs ebből a világból.

- Le – bólintott határozottan.

- Segíthetek? – kérdeztem buzgón, de azonnal leintett.

- Nem. Azt akarom, hogy mindig így emlékezz, erre a helyre – csippentette ujjai közé államat, és homlokomra egy lágy puszit hintve elindultunk az általa vágott csapáson.

A zöld lombsátorral együtt egy rózsaszínes és kék színekben játszó álom zárult össze mögöttem. Rózsaszín, mint gyermekkoromban a régi biciklim, amin annyit álmodoztam. Kék, mint a felettünk feszülő végtelen ég. – Köszönöm Tsukumo – pillantottam hátára. – Talán soha, semmivel nem fogom tudni meghálálni az odaadásodat, a gondoskodásodat. Ilyenkor érzem azt, mennyire nem számít, hogy életek óta pusztán a harc miatt támad fel a lelkünk, újabb és újabb burkokat keresve magának. Ezek azok a pillanatok, amikor azt érzem, nemcsak egy kilátástalan, életeken és korokon átívelő háborúskodás sakkbábui vagyunk. Úgy tűnik, még ha faramuci módon is, de kaptunk egy hatalmas ajándékot az élettől. Valami olyat, amit nagyon meg kell becsülnünk, még akkor is, ha tudjuk mindez egyszer véget ér. Együtt maradhattunk. Jó vagy rossz emlékekkel, fájdalmakkal és sebekkel, de együtt.

- Touko-chan – pillantott hátra válla felett Tsukumo, és ajkára egy elnéző mosoly kúszott. – Kérhetnék tőled valamit? – köszörülte meg torkát zavartan. Értetlenül pillogtam fel rá. Nem tudtam, mi miatt néz rám ilyen elesetten.

- Mit? – szűkítettem össze szememet. Ijedten krákogott egyet, én pedig felnevettem. – Bökd csak ki! Ma van a születésnapom. Semmi sem teheti tönkre – mosolyogtam rá megnyugtatóan.

- Akkor, szóval magadon hagynád a tiarádat? Fogadtam Hotsumával, hogy… - Ezért a mondatért a másik bokáján toroltam meg sérelmemet.

- Ezt nem hiszem el! – Szentimentális hangulatomat, mintha a szél fújta volna el. – Elképesztőek vagytok – dohogtam durcásan. Tsukumo nevetve vette elő telefonját, és felhívva Senshirot kérte meg, hogy jöjjön el értünk. Még egy darabig hangosan hisztériáztam arcátlanságuk miatt. Tirádáimat csak Tsukumo nevetgélése, és békítő hangja törte meg.

- Ugyan Touko-chan, hiszen így valódi hercegnő lehetsz! – tett rá még egy lapáttal.

- Hülye! – vágtam tarkón, és peckesen elsétáltam mellette a fövenyen. Pár méteren át még Tsukumo előtt nyargaltam, de aztán lépteim lelassultak, és tanácstalanul megálltam. – Merre kell mennünk? – fordultam felé sértődötten. Nem szólt semmit, csak elém lépve szorosan magához ölelt, és egy hosszú puszit nyomott arcomra. Dühöm egy szempillantás alatt elszállt, talán már az erdőben sem voltam mérges. Csak egyszerűen védeni akartam magam attól a rengeteg, csodálatos érzelemtől, ami átzúdult rajtam. – Minek védekeztem? Minek álltam ennek ellen? Teljesen felesleges volt elrejtenem ezeket az érzelmeimet. Azt, hogy mennyire szeretem őket.

Szombaton reggel álmosan fordultam a hátamra, és ziláltan felülve másztam ki az ágyamból. A tegnap esti meglepetés vacsora hihetetlenül jól sikerült. Persze, Hotsuma beszólásait nem úsztam meg. Mennyire élvezte, hogy cukkolhat a tiarámmal… - Inkább nem is akarok rá emlékezni – ráztam meg fejemet, és eltántorogtam az ablakomig, hogy bepótolhassam a tegnap elmaradt tornámat. Félrehúztam a függönyömet, és megdermedtem a mozdulat közben. Pislogtam egyet. Azután még egyet.

Ott állt, nekitámaszkodva az én kis ékszerdobozomnak. A boldogságom édes szelencéje, amit Tsukumo ajándékozott nekem. Most annyi különbség volt, hogy az üveget kivették, és helyette méregzöld, nyitott fémszálakkal pótolták. Ő pedig, mosolygott. Azt várta, hogy felébredjek.

Szerintem az egész ház az én sikításomtól zengett. Fel sem öltöztem, úgy rohantam ki a kertbe, mezítláb ugorva Tsukumo nyakába.

- Azt mondtad lebontod – szorongattam drága öcsémet.

- És? – incselkedett velem, szorosan átölelve derekamat.

- De azt hittem, le fogod bontani, és kidobod – hebegtem zavartan.

- Egy fenét! Annyit dolgoztam vele! – nevetett fel, de szeme azonnal ellágyult. – Fontos volt neked. Természetes, hogy nem dobom ki.

- Köszönöm – suttogtam nyakába.

- Most azonban, bemegyünk, nehogy megfázz! – szólított fel, és egy pillanatra tett csak le, hogy aztán karjaiba emelve elindulhasson velem befelé.

- De én itt akarok maradni – kapálóztam óvódásként.

- Majd, ha felöltöztél – válaszolta rendületlenül. Olyan volt, mint egy felnőtt. A férfi, akitől kaptam egy csodálatos ékszerdobozt, és benne a világot. – A szeretetét adta, a gondoskodását.

„Egy apró ékszerdoboz a világ,

Éneke beszédesebb minden apró szónál.

Aki kinyitja csodálatos kapuját,

Keblére öleli édes dallamát."