Csillagok országútján 4. fejezet: Murasame Tsukumo
„Ilyenkor igazán gyűlöltem, hogy az árnyék és a fény egymás velejárói."
Boldogan nevetett a kertben, mint egy megzabolázhatatlan kisangyal. Annak is láttam abban a pillanatban. – Egy angyalnak. - Sötétszőke haja beburkolta testét, rakoncátlanul simogatva bőrömet. Mosolya vakítóan szikrázott, akár a déli napsütés nyáron. Cseppnyi öröm és pillanatnyi tökéletesség. Ez volt ő. Egy pici, de annál fényesebb napsugár az életemben.
Az „angyalom" kitartóan kapálózott a karjaimban, és folyamatosan morgolódott, hogy tegyem le. Igyekezett visszajutni az emelvényhez, de lefogtam, és magamhoz szorítottam törékeny testét. Csodálkozva néztem le apró ökleire. - Hihetetlen, hogyan szorulhatott egy ilyen pici lányba, ennyi méreg? – ámuldoztam őt hallgatva. Ajkam akaratlanul is megrándult egy röpke pillanatra, ahogy elfojtottam mosolyomat. Még mindig kitartóan mondta a magáét. – Tskukumo! Tegyél már le! Ezt, hogy képzeled? - Most veszekedett velem, de biztos voltam benne, hogy boldog lesz, ha az ajándékát visszahozzuk az erdőből. Már eleve ez volt a tervem. Arra gondoltam, hogy éjszaka újra felépítjük a pihenőjét. Az elmúlt időszak legnagyobb meglepése Hotsuma volt. Ugyanazzal az ötlettel állt elő, mint amit kitaláltam.
„- Touko biztosan örülne neki, ha megépítenénk az ablaka előtt. Vagy te nem így látod? Tsukumo?" - De. Pontosan így láttam, csak éppen alig tértem magamhoz a meglepetéstől. - Hotsuma. Segít – próbáltam felfogni a szavakat, de egy kicsit nehezen ment. - Mindig ő állt az élen, ha valakit cukkolni vagy cikizni kellett. Most pedig... Mindegy! - Inkább nem beszéltünk többet a dologról, és nekiláttunk a kivitelezésnek. - Éjszaka lebontani, és egy erdőn keresztül átszállítani, majd újra összerakni az apró házikóját, több volt, mint kihívás. - Nem egyszer buktunk fel átkozódva a kiálló gyökerekben vagy a saját lábunkban. A megmentőnk, szövetségesünk képében sietett segítségünkre. - Ha Luka nem segít az elmúlt pár órában, még aludni sem lett volna időnk. - Rápillantottam Touko arcára, és szívem hevesebben kezdett verni mellkasomban. Egy kicsit durcás volt, de ezt sem bántam. A lényéhez tartozott az önfejűség, a konokság. - Ha nem így reagálna, akkor nem is az igazi Toukoval állnék szemben. - Annyira gondolataimba temetkeztem, hogy csak a bejárat előtt figyeltem fel a néma csendre. Harsánysága elhalványult, nevetése már nem zengett. Helyette idegesen mocorogva simult hozzám, ujjaival elmaszatolva arcán a könnycseppeket.
Évről-évre ez volt a dolgok kényszerű menete. A meglepetés elillant, a vígan lobogó lángocskák már csak pislákoltak szemében. Pontosan úgy haldokoltak, mint ez az átkozott évszak. – Ősz – fújtam megvetően. Mennyire utáltam a nyirkos hideget, a csontig hatoló jeges szelet; a díszköntösbe öltöztetett elmúlás illúziója. A természetben ismétlődő látszathalál a sorsunkat tükrözte. – Egy halál, ami valójában nem jelent örök nyugalmat. – Csak azért tudtam elfogadni a létezését, mert ő szerette. – Színek. Folyton színekben látott, és érzékeltetett. Ez a mai napig nem változott. – Az az öröm, ahogy már gyermekkorunkban is beszélt a rozsdamarta barna vagy éppen fakó sárga árnyalatokról mindig megdöbbentett. Morbidnak tartottam, hogy valaki a halált szereti. Én nem láttam az aranyozott nap búcsúját a sárguló levelekben, a zöldből barnává sötétedő melankóliát. Azokat a dolgokat, amikről ő beszélt. „- Nézd Tsukumo! Ott búcsúzik a nyár. Azért olyan sárga az a levél!"
- Szerintem inkább minden belülről rothadt a szemünk láttára. Az ősz megérkezett, és nyomában nem maradt más, csak a meztelen fák, a csupasz föld.
Nekem ez a halált jelentette. Neki pedig apró, de elengedhetetlen közjátékot a nagy, téli alváshoz. Legalábbis pár nappal ezelőtt ezt mondta. Meglepett sztoikus és töprengő arckifejezése, hiszen eddig csicsergett, mint egy kis veréb; repdesett saját örömének felhőjében. De az a bánat, ami akkor átfutott az arcán, minden reményt kiölt belőlem. Úgy haldoklott, mint a kedvenc évszaka. Tarka színek, mint megannyi mosoly és nevetés. - De mi húzódott mögöttük? Csak a halál édes lehelete.
Ilyenkor tényleg úgy éreztem, hogy átkozott vagyok. Bántotta valami, én pedig tétlenségre kárhoztatva külső szemlélőként figyeltem szenvedését. Azonkívül, hogy magamhoz öleltem, és mellette maradtam, nem tehettem mást. - Elegendő ez? Elég az, amit nyújthatok? Mert a fájdalmunkhoz képest ez oly' kevés. Annyira semmitmondó. - A Zweilt tagság az oka mindennek. Mert nem enged csendben meghalni, és befejezni egy életet. Nem érezhettük a halál pillanatában felbukkanó felejtés nyugalmát. Nem. Emlékeznünk kellett minden egyes sebre, elcsattant pofonra, amiket az elmúlt életeink során szereztünk. A rengeteg emlék… Maga a múlt újra és újra béklyóba zárta lelkünk szövetét, véres sebeket ejtve rajtunk. - A rózsa tövise is felsérti az emberek gyenge bőrét, akár a fájdalom. - Körbefonja a lelkeket láthatatlan bilincsével, és bénító tétlenségre kárhoztat. – Felelősség vagy bosszú? Szerelem vagy gyűlölet? Teljesen mindegy, hogy szép vagy rút érzelmek. - Az összes kapocs megbénítja a lélek szárnyalását. - Ez lenne a Zweilt őrzők ajándéka? - Egy poshadt állóvízben való lebegés? Ha igen, akkor sohasem szabadulhatunk meg önkéntes láncainktól. Csak akkor, ha egyszer végleg kiléphetünk ebből a létezésből. Többé nem hívnak vissza bennünket, csak csendben elmúlunk, mint az összes többi ember.
– Tudom, hogy magunk választottuk ezt a sorsot, és csak mi felelünk a tetteinkért. De ez nem jelenti azt, hogy a végtelenségig képesek vagyunk tűrni a fájdalmat. – Rápillantottam az egyre szomorúbb, közönyösebb arcra. - Hol volt annak a határa, amit még elbírt egy emberi szív? Mennyi sebet szerezhetett anélkül, hogy elveszítené önnön ártatlanságát? – Touko arca nem tükrözött érzelmeket. Szép volt, és fakó. Az ősz is ilyen nem? - Egy maskarába bújtatott halálkupac. Egy színész, aki illúziót emelve a létezők elé elhiteti velük, hogy amit abban a pillanatban látnak az valóság. – Valójában őt látom? Vagy az álarcát? - Ismertem minden egyes rezdülését, a szava járását. Mindenét. Mégis előfordulhatott, hogy nem láttam meg valamit? - Egy kollektív tudat, amely mégis engedi az egyén létét. Ugyanarra emlékeztünk mind, de másképpen.
– Valamit, ami lényegbe vágó lenne? – Mindannyian másképpen dolgoztuk fel a traumákat. Egyesek erőt merítettek az emlékekből, engem csak megkötöttek, és tehetetlenné változtattak. Egyetlen dolog tartott itt. – Ő.
Fellépdeltem a lépcsőkön, és szobája ajtaja elé érve belöktem azt. Képes voltam mosolyt erőltetni az arcomra, és az ágyra ültetve nővéremet, tenyerembe zártam meztelen lábát. Teljesen átfagyott.
- Jéghideg a talpad – suttogtam halkan. Hallgattunk, a lényegi dolgokról nem beszéltünk. – Egyszerűen nem ment.
- Mikor indulunk? – emelte rám tompán csillogó pillantását, nem véve tudomást előző megjegyzésemről.
- Ahogyan szoktunk – cirógattam meg kusza hajzuhatagát. – Olyan feszült lett.
- Akkor felöltözöm. Majd kopogok az ajtódon, ha elkészültem. Rendben? – húzta maga elé térdeit. Láttam, hogy megpróbálja magát lelkileg felvértezni az elkövetkezendő órák fájdalma ellen. Arcvonásai megkeményedtek, pillantásából elillant a gyermekded arrogancia, csipkelődő vidámság.
- Persze – emelkedtem fel előle, és az ajtóhoz lépve lenyomtam a kilincset.
- Tsukumo – állított meg édes hangja. Megtorpantam, és a nyitott ajtóból visszafordulva rápillantottam. A csillogás, a csilingelés semmivé foszlott. Egy élettelen, hideg baba ült előttem. Lassan rám emelte zöld szemét. Újra visszatért belé a régi erő és acélos higgadtság. Milyen kár, hogy én mind a kettőnek híján voltam ebben a pillanatban. – Csak Takashiro-samának szóljunk. A többiek ne tudjanak róla – szegezte le ridegen. Némán bólintottam. - Én is ugyanígy gondoltam.
- Megyek – intettem fáradtan, és kiléptem a folyosóra. Becsuktam magam mögött az ajtót, és ernyedten nekitámaszkodtam. Halálosan fáradt voltam. Fejem lüktetve hasogatott, izmaim remegtek a kimerültségtől. Mi tagadás! Rengeteget dolgoztam az elmúlt időszakban, de akkor is megérte. – Az arcán tükröződő boldogság bármit megért. Bármit.
Ellöktem magam az ajtótól, és a szomszédos szoba felé vettem az irányt. Lenyomtam a kilincset, és beléptem. Puritán bútorok, nyers színek. Ledőltem az ágyra, és a plafonra meredtem. Az óra egyhangú, folyamatosan ismétlődő kattogása emlékeztetett a percek megállíthatatlan pergésére. Mélyre szívtam szobám állott levegőjét, és azt lassan, fokozatosan kieresztve igyekeztem megnyugodni. Feldúlt voltam, amihez társult borzalmas kimerültségem is. Csak most érzékeltem, hogy az a csekélyke két óra alvás mennyire nem ért semmit. Állóképességem és önfegyelmem homokvárakként omlottak össze. Pedig most szükségem volt az erőmre. – Gyerünk Tsukumo! Koncentrálj! – parancsoltam rá kocsonyaként remegő izmaimra. Ránéztem az órára, és elgyötörten felnyögtem. - Miért telnek ilyen gyorsan a percek? Most pont arra lenne szükségem, hogy minél több legyen belőle. - Feltápászkodtam az ágyról, és ruháimat ledobálva derekamra csavartam törülközőmet. Még ahhoz sem volt erőm, hogy szennyesemet a tartójába dobjam. Hanyag mozdulattal egybetúrtam mellette a ruhákat, és magamhoz vettem tusfürdőmet és fogkefémet. Belebújtam papucsomba, és kicammogtam a folyosóra. A bársonyszőnyeg szerencsére eltompította lépteim hangját. Örültem neki, hogy nem csapok nagy zajt, mert a többiekre is ráfért a pihenés. – Annyit segítettek nekem. Megérdemlik. - A reggeli fények tapogatózva siklottak végig a falakon, a szabadon hagyott fényes kövezeten. Kóvályogva, nagyokat pislogva vonszoltam el magam a fürdőbe. Úgy döntöttem, nem a nagy kádat, hanem az egyik kisebb zuhanykabint fogom használni. Kinyomtam egy kevés pasztát a fogkefémre, és kiválasztottam az egyik boxot.
– Talán magamhoz térek – dörmögtem orrom elé. Az aranykeretes tükrök felfogták, és magukba zárták sápadt arcomat, álmosan pillogó szememet. Mindenhonnan egy megviselt Tsukumo pillantott vissza rám. – Remek! – sóhajtottam mérgesen, és törülközőmet az egyik fogasra csaptam. A csapokat megnyitva beállítottam a hőmérsékletet, hogy a finom melegvíz végig zuhoghasson jéggé hűlt testemen. - Nemcsak Touko fázott át a csípős hajnali levegőben – gondoltam fáradtan, és a flakont felrázva öntöttem egy adag krémet a tenyerembe. Pár gyors mozdulat, és máris habzott bőrömön a tusfürdő.
Szerettem volna még egy kicsit tovább ejtőzni a forró gőzben, de tudtam, hogy sietnem kell. Gyors fogmosás, és már léptem is ki a törülközőmért, hogy sietve átdörzsölhessem magam. Papucsomba belebújtam, tubusomat a kezembe fogva kisétáltam a közös fürdőből. Visszalejtettem a szobámba, és a szekrény elé lépve összeválogattam azokat a darabokat, amikben menni akartam. Nem szerettem a sötét színeket, így elég kevés volt belőlük a ruhatáramban. Alsónadrágomat magamra húztam, rávettem a fekete farmert. Végül előkotortam fiókomból egy zoknit is. - Póló, garbó és kész is. - Szennyesemet összeszedtem, és bedobtam a tartójába. – Ha Touko meglátja – indult el gondolatom, de már alig voltam magamnál. Azt hittem, a zuhany egy picit serkenteni fog. Ehelyett a nehéz pára csak még jobban eltompította érzékeimet. Arra gondoltam, amíg várom, elheverek egy kicsit az ágyamon. - Talán, öt percre le is hunyhatnám a szememet. – Dőltem megadóan a puha takaróra. - Úgyis hallani fogom, ha jön… - Kezeimet összefűztem tarkóm alatt, ólomsúlyú pilláimat lehunytam. - Majd kopog… Én pedig, meghallom.
„- Tsukumo, Tsukumo… Ébredj! Fel kell ébredned! Idő van! – Álmosan nyíltak fel pilláim, hogy aztán lélegzetem hosszú másodpercekre elakadhasson. Még nyújtani akartam a pillanatot. Ízlelni és magamba olvasztani az érzékeimet bombázó kellemes ingereket. Olyan közel hajolt hozzám, hogy vállig érő sötétszőke haja az arcomat csiklandozta. Bőrömön éreztem türelmetlen szuszogását. – Nem késhetünk el a suliból – mosolygott rám vidáman. Illata az orromba kúszott, én pedig kinyújtottam kezemet, hogy megérinthessem ezt az égi tüneményt. Egy igazi angyalt. Halkan motyogott valamit, és kezemet elkapva játékosan megszorította azt. – Gyerünk, gyerünk! Már beszéltem anyáékkal, elengedtek délután a parkba, úgyhogy igyekezz! – utasított megszokott modorában, hogy utána azonnal kaphassak egy hatalmas puszit arcomra.
- De este zsúr lesz. Nem? – emeltem meg szemöldökömet értetlenül, és felülve odébb túrtam a takarómon heverő játékokat.
- Előtte fogunk kimenni – magyarázta bosszankodva, és lemászott ágyamról. Felszisszenve ugrott egy nagyot, és szeme villámokat szórva meredt rám.
- Most mi van? – védekeztem gyengén. – Már kelek is. Látod? – rúgtam le paplanomat hevesen, hogy lássa, mennyire buzgón teljesítem utasításait.
– Mikor tanulod már meg, hogy a játékaidnak a dobozokban van a helyük, és nem a földön? – pörölt velem korán reggel drága nővérem. Fejemet leszegtem, és halványan elmosolyodtam.
- Szeretem, ha megdorgálsz Touko-chan. Ez azt jelenti, törődsz velem! Köszönöm! – suttogtam kedvesen. Eltorzult arccal masszírozta talpát, egy cseppet sem hatotta meg a felemelő pillanat.
– Dorgállak? Örülj, hogy csak ennyit kapsz! – nyögte elkínzottan. - Egyszer laposra is foglak verni – acsarkodott tovább. - Az a hülye rakéta! Ó, hogy az a jó… - Még csak tíz éves voltam, de akkor is felvetődött bennem a kérdés. – Vajon léteznek káromkodó angyalok?"
Finom cirógatásra eszméltem fel. Orromba üde illat kúszott, arcomat néhány puha hajtincs simogatta. Lassan nyitottam fel pilláimat, hogy szememet a felettem támaszkodóra emelhessem.
- Egész éjjel dolgoztál ugye? – kérdezte lágyan, én pedig nagyot szusszanva bólintottam.
- Igen, de nem számít – hangom még mindig rekedt volt az alvástól. - Most indulnunk kell. Ha visszaértünk, majd iszom egy erős teát – szívtam be mélyen a levegőt, és arcát finoman megérintettem. Kicsit odébb toltam, hogy felülhessek. Azonnal legurult rólam, én pedig villámként felpattanva az ágyról, az ajtóhoz siettem. - Mégsem láthatta rajtam, mennyire gyenge vagyok! Kettőnk közül én vagyok a férfi. Akként is kell viselkednem – húztam fel lábaimra félcipőimet, és fehér kabátomat felkapva rápillantottam. Éppen a cipőfűzőit kötötte meg.
- Kész vagyok – fújt egy nagyot, és fekete kabátját összegombolva elindultunk kifelé. – Már beszéltem Takashiro-samával – suttogta gyorsan.
- Mit mondott? – kérdeztem feszülten. Lábujjhegyre emelkedve suhantunk el a néma folyosón és a többiek szobája előtt.
- Mint mindig, teljesen megértett. Természetesen, nem volt semmi kifogása. Ibuki visz ki minket a városba, onnantól pedig nem leszünk felügyelet alatt. Amint hívjuk, visszajön értünk – darálta szárazon.
- Rendben – biccentettem elégedetten. – Ne haragudj, hogy elaludtam! – szabadkoztam halkan, és leléptem az első lépcsőfokra.
- Most viccelsz velem? Egész éjjel az ajándékomat építetted – torkolt le fojtott hangon. – Természetes, hogy fáradt vagy! Majd a kocsiban alszol, és pihensz – túrt bele hajamba, átmasszírozva fejbőrömet. Szívem nagyot dobbant érintésétől, arcomra meleg mosoly kúszott.
- Oké – egyeztem bele utasításába. A bejárati ajtó halkan becsukódott mögöttünk, a fehér autó már útra készen várt bennünket.
„Arca halovány volt, haja ziláltan omlott hátára.
- Tsukumo, Tsukumo! – Csak a nevemet tudta ismételgetni. Életemben először láttam rémültnek, és zavarodottnak. Remegve fúrta magát ölelésembe. Többen is tartózkodtak a nappaliban, előttem egy fehér köpenyes figura magyarázott. Az ablakon túlra tekintettem, de a könnyek már így is elhomályosították pilláimat. A fák, a bokrok mind egy elmosódott folttá olvadtak össze. Nem voltak különálló formák vagy alakok. Csak a sárga, barna és vörös mázolmány, ami az ősz képében köszöntött be hozzánk.
- Az egyik hozzátartozója volt olyan kedves, és elintézte a temetés költségeit – koppant a színtelen hang az üres térben. – Giou Takashiro-sama azt állítja, önök az ő régen eltűnt rokonai.
- Giou Takashiro? – leheltem kétkedve. Ismertem ezt a nevet. De honnan? Sűrű pislogással próbáltam eltüntetni könnyeimet, hogy felnézhessek a belépő férfira. A szeme… Én ismertem őt. Vagyis… De igen, tudtam. Akár egy mély kút, amibe belemerülhet az ember, úgy buktam alá a másodpercek töredéke alatt rajtam átzúduló emlékekben. Elmúlt életek, már régen megszakadt, és most újraszövődő kapcsolatok. Az elsöprő erejű megterheléstől jéghideg izzadtságcseppek gyöngyöztek homlokomon. Minden egyes porcikám remegett. Képtelen voltam felfogni az előttem felbukkanó, majd tovalebbenő ismeretlen ismerősöket. Azt a rengeteg arcot, számtalan érzést. – Bajtársak, barátok és ellenségek. Fájdalom, szenvedés és szeretet. - Zihálva nyögtem fel, kis híján leborulva a kanapéról. A világ elhomályosult, a semmibe enyészett. De az elmém, még így is zakatolt. A gondolatok megállíthatatlan ringlispílként keringtek fejemben.
- Tsukumo! – tartott meg a zokogó Touko, és szorosan magához ölelve húzott vissza az örvénylő mélységből. - Cseppnyi napfény. Kapaszkodó a sötétben. Touko-chan.
„– A nevem Murasame Tsukumo."
A nap beragyogta a férfi alakját, apró szikrákként pattogva végig mézszőke haján, szemüvegének fémkeretén.
„– A Zweilt őrző egység tagja vagyok, immár háromezer éve."
Sötét öltönye csak tovább nyújtotta így is magas termetét.
„- Feladatom az ellenséges durasok felkutatása, és likvidálása."
Már alig kaptam levegőt. - Mi ez? Én még csak… Honnan tudok ilyeneket? Ez őrület! – Szerettem volna kérdezni, de nem mertem megtenni. Egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy meg fog bomlani az elmém. Gondolataim megálltak, magukba nyelve a rengeteg információt és tudást, amit az eddigi tapasztalatok során felhalmoztak. Talán egy szívdobbanásnyi idő volt, amíg nem érzékeltem a külvilágot. Csak azt a végtelen fekete űrt, amiből kibontakozott régi-új személyiségem. Lassan újraindult a világ körforgása, egy új nézőpont által.
- Üdvözöllek Tsukumo – szólított meg dallamos hangján, megigazítva szemüvegét. – A nevem, Giou Takashiro. Értetek jöttem…
„Tudom, már vártalak."
Összerezzenve tértem magamhoz, arcom az üveghez tapadt. A motor monoton búgása morajlott fülemben, egyre jobban közelítve a valóság felé. – Ébrenlét, kocsi – szívtam be mélyen az illatosítótól átitatott citromos levegőt. Hunyorogva kipislogtam az ablakon. - Már be is értünk Tokióba. - Reszketve masszíroztam meg halántékomat. – Touko könnyáztatta arca… Bár, ne aludtam volna el!
- Alhatsz még – csendült fel mellettem nővérem hangja, én pedig nagyot ásítva szakítottam el bőrömet a hideg ablaktól. Teljesen hozzátapadt, ahogy nekicsúsztam.
- Nem, inkább nem – nyújtózkodtam elégedett macska módjára. Szememet megdörzsöltem, és belesüppedtem a puha ülésbe. Mára a rémálmokból inkább elég volt.
- Rosszat álmodtál? – Talált azonnal elevenébe. Felé fordultam, szemrebbenés nélkül állva kutató pillantását.
- Nem – legyintettem könnyedén -, csak nem tudok kocsiban aludni – sóhajtottam unottan. Jól játszhattam a szerepemet, mivel azonnal megnyugodott.
- Akkor jó – húzódtak mosolyra piros ajkai. Megkönnyebbülten fújtam ki az eddig bent ragadt levegőt. Touko egy két lábon járó radar volt. Egyszerűen bármikor kiszúrta, ha valami gondom volt. De most megúsztam a faggatást. - Nem akartam még a saját démonaimmal is terhelni.
- Azt hiszem, megérkeztünk – jelentette ki Ibuki lágyan.
- Igen, ideértünk – csilingelt nővérem hangja. – Nagyon szépen köszönjük, hogy szakítottál ránk időt – hálálkodott egy kis mosolyt préselve arcára. Én tudtam a világon a legjobban, hogy mekkora erőfeszítésébe tellett ez az apró gesztus. Sofőrünk fékezett, mi pedig kikászálódtunk az autóból. A belvárosban nagy volt a zaj és a nyüzsgés. - Persze, hiszen szombaton végre mindenki egy kicsit kikapcsolódhatott. – A városi levegő nem volt annyira balzsamos és friss, mint az erdő közelében. Sokkal inkább fülledt, poros és betonszagú. Kocsik dudáltak egymásra, emberek suhantak el mellettünk biciklijükön egyensúlyozva. Minden pulzált az élettől.
- Amikor hívnak, jövök önökért – intett ki Ibuki kedvesen az autóból. Touko egy aprót biccentett, és kezét enyémbe bújtatva nekem támaszkodott. Mind a ketten a távolodó titkárnőt figyeltük. Talán abban reménykedtünk, hogyha őt nézzük, tovább nyújthatjuk a pillanatot. Később kell majd szembenéznünk a ránk váró valósággal. De a pillanat, mint minden más az életben, eltelt.
- Indulnunk kell – állapítottam meg szomorúan. Keze megrándult markomban. Csak úgy vibrált a benne elfojtott idegességtől. Néma csendben a zebrához sétáltunk, nem szóltunk egymáshoz. A velünk szemben levő buszmegállóba igyekeztünk, onnan indult a mi járatunk. Útközben az emberek elégedetten somolyogva megbámultak minket. Mosolyogva mérték végig Toukot, utána pedig engem. Elhaladtunk egy kamaszlányokból álló csoport mellett is. Rendkívül jó fülemnek köszönhetően, minden egyes szavukat hallottam.
- Milyen szép pár… - Haltak el az izgatott megjegyzések, amint leléptünk a járdáról. – Szép pár? Nem látszik, hogy testvérek vagyunk? – csóváltam meg fejemet értetlenül. Bambulásomból ismét Touko térített magamhoz. Megszorította kezemet, és megtorpant. - Már be is értünk a megállóba? Észre sem vettem. - Elvegyültünk a többiek között, de most nagyon frusztrált a jelenlétük.
- Már jön is – nyekergett a mellettem álló idősebb hölgy.
- Gyere Tsukumo! Szálljunk fel! – húzott maga után Touko-chan. Pár perccel később már a tömeggel együtt nyomakodtunk fel az így is zsúfolt járműre. Határozottan tört magának utat, én pedig csak nehezen, sűrű bocsánatkérések közepette tudtam követni. Lezöttyent a leghátsó ülésre, és türelmetlenül felém intett.
- Itt vagyok – ziháltam győzedelmesen. Mennyire utáltam a tömeget!
- Sokan vannak. Nem? – kérdezte színtelenül.
- Ja – hagytam rá. Az idősebbek elégedetlenkedve morogtak, úgy vették le kalapjukat és kabátjukat. Nem lepett meg a reakciójuk. Fullasztóan meleg volt. Kabátomat feldobtam a tartóra, és az övéért nyúltam.
- Köszi – dobta felém, és fanyarul rám mosolygott.
- Nincs mit – hajtottam fel a sötét szövetet enyém mellé. A kötött, fekete ruha csak még jobban kiemelte alakja sápadtságát és törékenységét. Hosszú haját felkontyozta, és lecsusszant a helyén. Elvackolódtam mellette, és lecsúsztam székemen. Karjaimat összefontam mellkasomon, és végigpillantottam az utasokon. Arcát vállamnak döntötte, térdeit megtámasztotta az előtte levő ülés támláján.
- Fél óra – dünnyögte álmosan.
- Igen. Akkor érünk a végállomásra – válaszoltam komoran, fél szemmel egy idős párt figyelve. Meghitten egymásnak dőlve bámulták az ablakon át elsuhanó tájat. Irigykedtem rájuk. Nagyon. Szerettem volna egyszer megélni, hogy én is így üldögélhetek nyugodtan, gondtalanul. Toukoval. Szeretném, ha végre ez a harc véget érne. Ha nem kellene többé durasokat ölni vagy Reigát üldözni. Olyan boldogok lehetnénk. - Beleolvadhatnánk a mindennapok sodrásába, ugyanolyanná válva, mint bárki más. - Visszapillantottam rá, és egyik karomat átfontam vállai körül. Megkönnyebbült mosollyal támasztotta tarkóját nekem. Teljesen megnyugtatott a jelenléte. Pedig a buszon lebegő állott szag így is belém szivárgott, folyamatosan facsarva orromat. Szemöldököm megrándult, és izmaimat ellazítva igyekeztem kizárni tudatomból a mindenhonnan fülembe kúszó hangokat. Annak ellenére, hogy mennyire fáradt voltam, elég könnyedén sikerült. – Szerencsére – fintorodtam el. Befelé koncentráltam, erőm morzsáit szedegetve. Teljesen feltöltődtem, amíg csukott szemmel, üres elmével pihenhettem. Nem figyeltem semmi másra, csak a megállók számára, és a motor búgására. Nem léteztek az emberek, a mások. Csak az a ringatózó, meleg lüktetés, amibe elmémet zártam. A busz lelassított, és megállt.
- Touko – ráztam meg gyengéden nővérem vállát. Halkan felmordulva egyenesedett ki ültében, kábán meredve maga elé. – Elaludt – mosolyodtam el halványan. Álmosan megdörzsölte elgémberedett kezeit és lábait, majd kabátjáért nyúlt. Felemelkedtem, és leadtam neki. Sálját magára kanyarította, haját kibontotta szoros kontyából. Felhúztam kabátomat, és gyorsan összegombolva az ajtó felé vettem az irányt. Utolsóként szálltunk le a buszról. Pár percre megtorpantunk, de aztán pillantásunkat a jól ismert virágárus felé fordítottuk.
- Gyere – fogta meg kezemet határozottan, és elindultunk a bolt felé. Ez egy teljesen más világ volt. Olyan, mint egy varázserdő kezdete. Nem voltak felhőkarcolók, megszűnt a zakatoló zaj. Itt az áhítatos csend és a mindent átfogó nyugalom uralkodott. Lépteim már nem a szürke betonon puffantak, hanem a hideg, fagyott anyaföldön. – Bemegyek – biccentett fejével a bejárat felé. – Nyugodtan várj itt kint. – Beleegyezően bólintottam, és hátat fordítottam a csillogó, virágokkal és koszorúkkal ékesített kirakatnak. Lejjebb sétáltam, és leültem a járdaszegélyére. Nem zavart a tagjaimba kúszó nyirkos hideg. Talán jobban felélénkített, mint eddig bármi más. - Tényleg sikerült kipihennem magam a buszon – állapítottam meg némán. Halk csilingelést és sietős léptek kopogását hallottam hátam mögül.
- Megvetted? – emelkedtem fel, leporolva nadrágomat.
- Igen – mutatta felém a fehér krizantémokat. Tenyerembe zártam nyirkos ujjait, és a faragott fakapu felé fordultunk. Hát itt voltunk. Már csak pár lépés hiányzott, és beléptünk az örök békét ígérő Buddha alatt.
Temető. Egy apró szentélye a világból kiszakadt lelkeknek, ahol menedékre találhatnak családtagjaikkal együtt. Kevesen voltak, csak a gondozók tevékenykedtek a sírok között. Gyomláltak, avart söpörtek. - A háromnapos Obon már régen elmúlt. Persze, hogy nincs tömeg. - Az emberek szokás szerint júliusban lerótták tiszteletüket őseik előtt. Mi akkor is itt voltunk, de ez a kis kitérő, most csak annak a gyászos napnak szólt, amikor a szüleink meghaltak.
- Egy nappal Touko-chan születésnapja után. - Ellépdeltünk az aprólékos figyelemmel rendben tartott növények, a magas, díszítés nélküli kőtömbök mellett. Bekanyarodtunk a megfelelő sorba, és egy, a többivel megegyező szürke márványtömb előtt letérdepeltünk. Elővette a táskájába pakolt füstölőket, néhány mécsest, és a fehér krizantémokat a kőlapokra helyezte. Szertartásosan meggyújtotta a gyertyákat, a füstölőket és tenyereit alázatosan összesimítva halk imába kezdett. Felpillantottam a higanyszínű kőtömbre, és szememet lehunyva fohászkodtam apához és anyához.
- Kérlek, segítsetek rajta! - Könyörögtem nekik, hogy oldozzák fel Toukot a saját magára kiszabott bűnbánata alól. Segítsék ahhoz, hogy végre megbocsásson önmagának, mert egyedül, az én erőmből erre nem telt. Minden évben ugyanezt kértem. - De azt hiszem, nincsenek szellemek a túlvilágon. Nincsen senki, csak a saját reményeink, hogy valaki talán hall bennünket. Mert imádott nővérem még mindig csak emésztette magát. Sápadttá és önmaga árnyékává vált erre az egy napra. - Teljesen kifordult önmagából, én pedig attól a tudattól, hogy nem tudok segíteni rajta.
- Egyszer talán megbocsátok magamnak – suttogta megtörten. Csodálkozva, tágra nyílt szemmel fordultam felé. – Az imáim, mégis meghallgattattak?
- Megteheted – érintettem meg csípős levegőtől kipirult bőrét. Arcára simítva tenyeremet belécsempésztem egy leheletnyi melegséget. A szürke füstcsíkok felkígyóztak a kék égbe, semmivé omolva annak szövedékében.
- Nem vagyok rá képes – szorította ökölbe kezeit. – Magamat hibáztatom évről-évre. – A szavak csak úgy ömlöttek belőle. - Próbálom újragondolni azt a napot, hogy mi lett volna, ha nem követelőzöm… Akkor nem mennek el, és nem történik meg mindez – szűrte ki a szavakat összeszorított fogai közül.
- Mindenkire ki van szabva a sorsa – húzódtam közelebb, magamhoz ölelve remegő testét. Pillantásom a megrebbenő lángocskákra tévedt. Két mécses, két léleknek. – Mindenkinek eljön az ideje – simítottam végig karcsú hátán. Reszketett. Fogai összekoccantak, annyira fázott. A bűntudat belülről fagyasztotta meg minden egyes porcikáját. A több rétegnyi ruha sem tudta megtartani teste melegét. – Mennyire ismertem ezt az érzést. Annyiszor átéltem.
Figyelmesen tanulmányoztam arcát. Hosszú évek óta, most tudott csak megnyílni nekem. – Azt hiszem, Yuki miatt. Ő olyan zsilipeket nyitott fel mindannyiunkban, amiknek köszönhetően szembe kellett néznünk önmagunkkal. Többé nem fordíthattunk hátat a világ tükrének, mert valójában nem is létezett. Csak felcímkéztük, mert könnyebb volt valaki mást, valami külsődlegest hibáztatni vagy akárcsak arra mutatni, ha problémánk volt. - A világ tükre, ami a lényegünktől különböző másik. - Milyen könnyű volt ezt mondani. - Pedig valójában a világ mi magunk voltunk. – Isten Fénye valóban gyógyította a sebeinket. De nemcsak azokat, amik a testen hagytak nyomot. A lelkünkbe látott, és annak szövedékébe hatolt. - Önkéntelenül is reflektorfénybe állította saját gyengeségeinket, a sötét oldalunkat. Mindazt, ami a szív sötét árnya; ami önmagunk tükre.
- Tudom Tsukumo. De olyan nehéz – nyögte elcsukló hangon, arcát nyakamba temette. Nem akart rám nézni, annyira zaklatott volt. – Olyan nehéz nem látni a saját kicsinyességemet… Annyiszor eszembe jut… Ha másképpen cselekszem, akkor ők élnének, és... – fulladt el parttalan önostorozása. Még hallgatni is fájt, a szavait. - Végre megtörtént. - Felszínre került a hosszú évekig dédelgetett, és nevelt rothadás. A csillogó, színes jelmez alatt megállíthatatlanul terjengett az emésztő bánat, a savnál is jobban maró önsanyargatás.
- Nincsen mi lett volna ha – pusziltam meg feje búbját, és ujjaimat hajába fúrva nyugtatóan simogatni kezdtem. – Nem vagy rossz. Nem – ismételgettem megállás nélkül. Remegett, és néha halkan felcsuklott a sírástól. Úgy ringattam, mint egy kisgyermeket. Próbáltam megvédeni őt attól a fájdalomtól, amihez hozzá sem férhettem. – Takashiro-sama mindig azt mondta, hogy a tudás morzsái ott vannak az orrunk előtt. Apró, elszórt csillagokként világítanak az éjszaka sötét köpenyén, arra várva, hogy valaki észrevegye haldokló pislákolásukat. - A tudás egy útmutató, feltárja lelkünk lényegét.– Mindenkinek megvan a saját csillaga, a saját útja. - Újabb puszit hintettem Touko homlokára, és nyugtató szavakat suttogtam hajába. A mi csillagainkat Yuki mutatta meg.Mindig is kerestük, hajszoltuk az életünk értelmét és mozgatóját, de önnön vakságunkból… Talán gyávaságunkból kifolyólag nem tudtuk, vagy nem akartuk megtalálni azt. Inkább kitérőket tettünk, manővereztünk. A csillagaink pedig változatlanul ragyogtak, ránk vártak. - Ragyogás – gondolkodtam el némán. - Ami ragyog, az feltételezi az árnyék meglétét is. – Toukonak is át kellett mennie a maga sötétségén, hogy visszatalálhasson önmagához. Nem segíthettem, mert ez egy magányos út volt. Csak egyedül birkózhatott meg vele. - Ilyenkor igazán gyűlöltem, hogy az árnyék és a fény egymás velejárói. – Nem bírtam elviselni a szenvedését.
- Gyűlölsz? – hüppögte folyamatosan csordogáló könnyeit törölgetve.
- Miért tenném? – ráztam meg fejemet értetlenül. Egyáltalán nem tudtam, hogy mire akart kilyukadni ezzel a kérdéssel. Hogyan tudnám őt gyűlölni? Ha az egész világot lángokba borítaná, én akkor sem lennék képes elfordulni tőle. - Ahhoz túlzottan szeretem.
- Pedig minden okod megvan rá – feszült meg teste karomban. Eltolt magától, de arcát még mindig nem fordította felém. A földet fixírozta. - Én képtelen vagyok együtt élni azzal, ha… - Nem tudta befejezni erőtlen susogását. Meghökkenve emeltem meg állát, és döbbenten néztem szemébe.
- Te miattam…? – Sohasem gondoltam volna, hogy a probléma gyökere éppen az én személyemmel függ össze. - Valamit nagyon elronthattam, ha ezt hitte.
- Anyáék miatt meg tudtam bocsátani magamnak. Azért, amit mondtál. De miattad… - vett egy reszkető, mély lélegzetet. - Elvettem őket tőled is – lehelte sápadtan. - Ezt a fájdalmat nem egyedül hordozom. Felelős vagyok a tiédért is. Te miattam szenvedsz. – Vontatottan ejtette ki a szavakat. Hosszú, döbbent csend telepedett ránk. Képtelen voltam megszólalni, hiszen nem akartam hinni a fülemnek. De annak sem, hogy ennyire félreértelmeztem a jeleket. Mindig azt hittem, hogy ismerem őt.
- Honnan vetted ezt? – faggattam gyengéden. – Tettem valamit, vagy mondtam? – próbáltam rájönni a dolog nyitjára. - Ismerem a gondolatait, a reakcióit. A nevetését, reggelenként az álmosan csillogó szemét…
- Tenni? Mondani? – vágott közbe keserűen ismételve szavaimat. – Dehogy! Én ezt éreztem – nyomta meg a szavakat. – Nem kellenek ehhez szavak… - nyöszörögte dühösen. - Azon aggódott, hogy a szüleink elvesztése miatt kevésbé fogom szeretni? Hogy őt hibáztatom?
- Ostoba vagy – mosolyodtam el lágyan, és közel húzva magamhoz, átöleltem. Döbbenten nézett arcomra próbálva kiolvasni szememből, hogy mi járhat éppen a fejemben.
- Tessék? – dadogta zavartan, én pedig megkönnyebbülten felnevettem. Tudtam, hogy mennyire ironikus a helyzethez mérten a reakcióm, de akkor sem voltam képes magamba fojtani vidám mosolyomat. - Eddig egy olyan fantommal harcoltam, ami nem is létezett. Most pedig kiderült, hogy a legnagyobb ellenfél, Touko önmarcangolásának tárgya, én vagyok. - Majdnem belepusztultam, hogy levehessem róla a terhét. Ehelyett pusztán a létezésemmel növeltem azt.
- De én a még nagyobb ökör, hogy mindezt nem vettem észre – túrtam hajába játékosan. – Attól tartasz, hogy téged okollak anya és apa halála miatt? – kérdeztem kedvesen. Mutatóujjamat ajkára csúsztattam, nehogy megszólaljon. – Csak bólints! – szólítottam fel szigorúan. Megadóan biccentett, szemében még mindig ott táncoltak az értetlenség zöldes lángjai. – Azt hiszed, kevésbé szeretlek ezért? – Hosszú szempilláit lesütve mereven bólintott. – Szerinted, ha téged okolnálak… Építenék neked egy saját kis ékszerdobozt? – Teste alig érezhetően, de megremegett. – Kivágnék egy tisztást? – folytattam kérlelően. Apró könnycseppek indultak útjukra szempillái alól. – Hiányolnálak a nap minden egyes órájában, amikor távol vagy tőlem? Kérlek, felelj! – utasítottam lágyan, ujjamat lecsúsztatva duzzadt ajkáról.
- Nem – suttogta rekedten, letörölve azt a pár kósza cseppet, ami elkalandozott arcán.
- Itt lennék most veled? – érintettem futólag ajkamat homlokához.
- Nem. – Halvány, nagyon pici mosoly kúszott arcára. – Akkor te nem haragszol rám? Nem engem okolsz? – ingatta fejét hitetlenkedve.
- Nem – zártam le a témát, és felemelkedve kezet nyújtottam neki. – Te vagy a legcsodálatosabb ajándéka az életemnek – jelentettem ki szilárdan. Meghatottan állt fel a földről, és zavartan felpillantott rám.
- Ugye – kezdte dadogva - tudod, hogy nagyon? – bökte ki elpirulva.
- Nem jobban, mint én – fogtam meg kezét, és hideg ujjait átmasszírozva hátat fordítottunk a két szürke márványtömbnek. A mécsesek még égtek, de már nem a fájdalom és megbánás apró jeleiként. – Talán sohasem fogom tudni eléggé megköszönni Isten Fényének, hogy felszínre hozta a bennünk nyugvó sötét árnyakat. - Feltekintettem a leveleiket hullató fákra. A szél kósza szárnyán lebegtek és ringatóztak, megadva magukat a természet törvényeinek. – Mitől ember az ember? Talán attól, ha kijavíthatja a hibáit, ráébredhet a saját gyengeségeire? Vagy ha elfogadva a világ és a sors törvényeit nem dacol velük, hanem egyszerűen kiélvezve azokat megéli élete teljességét? – Ősz. Az elérhetetlen és vágyott halál képmása, és ebben sohasem fog megváltozni a véleményem. De egy valamit tanulhattam tőle. – Az önfeladást, a lebegést. – Pillantásomat az előttem hosszan elnyúló útra, és a rápottyant falevelekre emeltem. – Lehetek elégedetlen a Zweilt őrzők sorsával, de attól még változik valami? Semmi. Elfut mellettem az életem, ha azokat az embereket irigylem, akik kezükben a felejtés kulcsával kiléphetnek az életükből. Nekem erre nincs lehetőségem, és ezt el kell fogadnom. Fel kell adnom a saját önsajnálatomat, a vágyaimat egy jobbnak hitt életről. Ennél nincs jobb élet - pillantottam Touko boldogságtól kipirult orcájára. Csak látnom kellett az én kincsemet, ami a sors lehető legnagyobb ajándéka. - Touko-chan. - Az igazán fontos dolgok nem létrejönnek valamikor az idők folyamán, hanem mindig is léteztek és előttünk voltak. Nem kell értük küzdeni, és egyiket sem szabad egy esetleges jövőképpé torzítani. – Csak élni kell, ezt az életet és most. - Ujjainkat összefűzve sétáltunk a fasorral szegélyezett földúton. A levelek minden egyes lépésünk alatt zizegve egymásnak dörzsölődtek.
- Egyébként láttam - szakított ki merengésemből csipkelődő hangja -, hogy leültél a járda szegélyére – fordult velem szembe. Bűnbánóan elmosolyodtam, és kezét szám elé emelve egy apró, bocsánatkérő puszit hintettem rá. – Legközelebb ne tedd! Rendben? – bújt hozzám kismacskaként, elhagyva zsörtölődését. – Megfázhatsz. Úgyhogy, ígérd meg! – követelőzött gyerekesen.
- Nem teszem – válaszoltam engedelmesen. – Ígérem – mosolyogtam le rá. Már kezdte visszanyerni a régi életkedvét. Finom melegség áramlott a lényéből, nyugtató paplanként ölelve körbe testemet és idegeimet. Megnyugtatott, elandalított. Magunk mögött hagytuk a temetőt, a mosolygó Buddhát, és felszálltunk a végállomáson várakozó buszra. Előhúztam telefonomat, és felhívtam Takashiro titkárnőjét.
- Ibuki! Nem szükséges értünk jönnie. Körbenézünk a városban. – Ezen a napon mi is kikapcsolódunk, mint bárki már.
„Anya, apa! Ugye mosolyogtok ti is?"
„Lélekcseppek sodródnak kiszolgáltatottan várva,
Egymást üldözve egy megkreált világban.
Félreértett illúziókat szülve, és mély tudatlanságba szállva,
Reszketnek önnön félelmeik vasbéklyójában.
Minden egyes szív némaságra ítélve,
Lebeghet hazugságainak parttalan homályában."