Csillagok országútján 5. fejezet: Renjo Hotsuma

Hulla fáradtan nyitottam ki szememet, fejem iszonyatosan zúgott. A reggeli nap fényei arany oszlopokként szűrődtek be ablakomon, végigkandikálva kanapém, asztalom és tévém sziluettjén. Morcosan összevontam szemöldökeimet. Egyáltalán nem értettem a helyzetet. Miért látom pont ezeket a tárgyakat?

Úgy akartam kezdeni ezt a reggelemet is, ahogyan az eddigieket. Hosszú percekbe fúló morgással és lustálkodással, úgyhogy adtam magamnak még egy esélyt. Újra becsuktam a szememet, hátha az előző kép csak fáradt elmém csalóka játéka volt.

– Na, akkor megint – dünnyögtem nyűgösen, és egy hatalmasat ásítva ránéztem a velem szemben zizegő képernyőre. – Oké! Itt valami tényleg nem stimmel – állapítottam meg álomködömön át. – A tévé tényleg velem szemben van, nem képzelődöm. De, ha lefeküdtem aludni, akkor nem a plafont kéne néznem? - Hosszú másodpercekig csak pislogtam, egyáltalán nem érzékelve semmit a külvilágból. Végre rávettem magam, hogy felkeljek, de nyakamba éles fájdalom hasított. Elmormoltam egy bájos szitkot a nyakamat illetően. Tagjaim elgémberedtek, ami megint felért egy újabb talánnyal. Egy pihentető alvás nem egészen ilyen. Ernyedten, lestrapálva ájultam vissza reggeli nyűgösségembe.

– Nekem ehhez reggel van – motyogtam frusztráltan. Elgyötörten néztem végig magamon, meg az alattam elterülő szőnyegen. – Szőnyeg. Egy szőnyeg. Puha, szürke és jó belesüppedni. Szőnyeg, de nem ágy. – Nem is tudom meddig filozofáltam azon, hogy tulajdonképpen mi is a különbség a szőnyeg és az ágy között? Talán fél percig? Annyi pont elég is volt, hogy megállapítsam, én most tulajdonképpen azon problémázom, hogy egy szőnyeg, mitől szőnyeg? – Basszus! – akadtam ki a saját hülyeségemen. – Pedig nem is ittam!

Az első épkézláb gondolatom végül az volt, hogy vajon miért ülök egy szál alsógatyában a földön? A második pedig az, hogy a paplanom, miért van félig a fejemre csavarva? Hunyorogva pillantottam az órám felé, a vekker reggel nyolcat mutatott. Csak nagyon homályosan derengett, hogy a tegnapi pakolás után, még leültem egyet játszani. Arra is emlékeztem, hogy Shusei bejött, és megpróbált rávenni, hogy menjek aludni, mert el fogok aludni a képernyő előtt. Rámordultam, és csendre intettem. Annyira utáltam, ha játék közben zavartak! Nem lehetett koncentrálni! - Na, tessék! Kellett nekem eljátszanom a nagylelkű nagymenőt Tsukumo kis akciójában! Most meg alig látok. – Fáradtan felnyögve végül nekiveselkedtem az újabb öntortúrának. - Fel fogok kelni a földről, és elmegyek fürdeni. – Meg kellett tennem, két okból kifolyólag. Egyrészt azért, mert nem ülhettem itt az idők végezetéig. Másrészt, mert baromi büdös voltam. Szóval zsibbadtság, hasogató fájdalom ide vagy oda, de megmozdultam. Izületeimet átropogtatva nyújtóztattam ki karjaimat, és egy nagy lendülettel lekaptam magamról a puha takarót. A távirányító lesodródott az ágyamról, és hatalmas koppanással ért földet a padlón.

– Franc! – morogtam magam elé, vakon tapogatózva becses tárgyamért. Magam sem készültem fel arra, hogy ilyen egyszerűen ki fogok billenni a mindig szilárd egyensúlyomból. De megtörtént. Csodás manőveremnek köszönhetően lefejeltem az ágyam keretét, és a távirányító sem lett meg.

- Baszki! – sziszegtem frusztráltan, ujjaimmal a sebhez kapva felmértem káromat. Szerencsére nem vérzett, de az eddig is lüktető a fejfájásomat, most sikeresen megtoldottam egy homloksérüléssel. Nem is tudtam, hogy ilyen keményfából készítették ezeket a nyomorult bútorokat. Az összes ilyen? Takarómat idegbetegen feltúrtam a matracra, és imbolyogva bár, de felemelkedtem. Halk kopogásra figyeltem fel, de először azt hittem hallucinálok. A hang megismétlődött. - Ez az én ajtóm. Tuti. - Vicsorogva szólítottam fel belépésre a kint várakozót.

- Jó reggelt… Mi történt veled? – A lágy, édes hang belekúszott fülembe, azonnal félresöpörve minden gyilkos indulatomat. – Pedig, de szívesen szétzúztam volna valamit! A reggelem után, minimum ez járt.

- Felébredtem – tártam szét karjaimat, és elindultam komódom felé. Azt hiszem, tegnapelőtt odahajítottam a tusfürdőmet.

- Azt látom – mért végig kritikusan, szeme mégis kedvességet és törődést tükrözött. Amint belépett, máris magamhoz tértem. Teljesen éber voltam, mégis tovább játszottam a kómás, tüskés sündisznót. Sohasem tudtam mit kezdeni a gyengédségével, muszáj volt valahogy védekeznem ellene. Rásandítottam, és tökéletes megjelenését látva egy kicsit megirigyeltem rendezettségét. Még a haja is normálisan állt, nem úgy, mint egy szénaboglya. - De, ő mindig ilyen volt. Nyugodt, kimért és összeszedett. - Még egyszer sem láttam, hogy valami kiborította volna önnön egyensúlyából.

- Jössz fürdeni? – kérdezte simogatóan. A hideg is kirázott pusztán a hangjának finom tónusától. Nem mertem ránézni. Akkor belevesztem volna szemének mélységébe.

- Ja – morogtam ellenségesen. Törülközőmet vállamra dobtam, majd tusfürdőmet és fogkefémet előkotorva fiókom mélyéről hátrébb léptem. Legnagyobb szerencsétlenségemre megbotlottam széthagyott joysticokmban. Halkan káromkodva rúgtam odébb.

- Ha egyszer is elpakolnál magad után, ez most nem történt volna meg – sóhajtotta lemondóan, szája szegletében egy apró, elnéző mosoly bujkált.

- Ne kezelj úgy, mint egy hülyegyereket! – vakkantottam morgolódva.

- Akkor talán úgy kellene viselkedned, hogy rászolgálj erre. Nem gondolod? – oktatott ki a maga kellemes modorában.

– Mi van? – durrant el két másodperc alatt az agyam.

- Hotsuma – intett kedvesen, és közelebb lépett hozzám. Illata azonnal orromba kúszott, pedig semmilyen kölnit nem használt. Sem dezodort. - Meg, most reggel van. – Úgy tűnt, ez az ő saját illata volt, ami mindig körbelengte. Akkor is, amikor felébredt, amikor éppen evett vagy írt. - Vagy már teljesen megkattantam, és képzelődöm? Az én esetemben, ez tökéletesen elképzelhető. - Puha ujjai felsiklottak meztelen mellkasomra. Egy darabig fehér kezét tanulmányozta a bőrömön, végül lehunyta szemét. – Mennyire dobog a szíved! – Hangja alig volt erélyesebb egy gyenge szellőnél. Nagyot nyelve léptem hátrébb, megremegve érintésének forróságától. A közelében képtelen voltam kezelni az érzéseimet. Összezavart, és ledöbbentett, ha hozzámért. Egyszerűen ledermedtem, és úgy kezdtem habogni, mint valami óvodás.

Teljesen kiszolgáltatott lettem, függtem tőle. Rabjává váltam a belőle áradó nyugalomnak és gyengédségnek. - Nem, ez elviselhetetlen – szorítottam össze fogaimat. Beférkőzött a páncélom alá, és hiába tudtam, hogy bízhatok benne, még mindig maradt bennem valamennyi ellenállás. Talán azért, mert ez már nemcsak a Zweilt őrzők közötti kötődésről szólt. Sokkal-sokkal többet jelentett, mint egy egyszerű barát, és ezért még jobban féltem. Rettegtem a fájdalom keserű ízétől, saját dühöm pusztító erejétől. A legjobb és legősibb módszert bevetve védekeztem ellene. Azonnal támadtam.

- Szar reggelem volt – morogtam keményen, ellépve mellette. Az ajtóm felé vettem az irányt. – Jó lenne, ha nem tetéznéd! – figyelmeztettem baljósan. Nem válaszolt semmit fenyegetésemre, valószínűleg nem is akart.

Néma csendben haladtunk egymás mellett, és a hosszú, elegáns folyosó hidegsége csak még tovább fokozta a közöttünk lebegő űrt. Nem néztem rá, egyszerűen képtelen voltam. Tudtam, hogy mennyire a lelkébe gázoltam a viselkedésemmel. – Egy állat vagyok – szidtam magam némán. – Megbántottam, pedig nem akartam. – Szerettem volna bocsánatot kérni, de a szavak egyszerűen nem jöttek a számra. Milyen érdekes, ha valakit meg kellett sértenem vagy taposnom, mennyivel könnyebben csúszott minden. De amikor szembe kellett néznem a saját rombolásommal, az sokkal nehezebb és fájdalmasabb volt. Ironikus, hogy Isten hangja voltam, a beszéd mégsem ment.

A közös fürdőbe érve kibújt papucsaiból, és a nagy kádhoz sietve megengedte a vizet. Meztelen talpai halkan puffantak a matt kövezeten. Morgolódva követtem, lepillantva karcsú alakjára. Finom kezével éppen a hőmérsékletet ellenőrizte. Tusfürdőjét lerakta a medence szélére, és az egyik mosdóhoz lépett. Mind a ketten vettünk a közös fogpasztából, és nekiálltunk fogat mosni. Mozdulataim apróak és agresszívek voltak. Úgy viselkedtem, mint akit megbántottak, holott én voltam az, aki sértegetett. – Csak egyszer lépnék túl ezen – hunytam le szememet, és kiköptem egy adag fehér habot. Ki akartam zárni magamból mindent, főként motozásának hangjait. Semmit sem akartam hallani. Csendet akartam, és mellette ezt meg is kaptam.

Arra eszméltem fel, hogy a víz nem csobog mellettem, és egyedül állok a mosdó előtt. Fogkefémet ledobtam az egyik tartóra, és elindultam a gőzölgő víz felé.

Éppen vetkőzött. Lassú, megfontolt mozdulatokkal vetette le pizsamáját, szépen összehajtva a darabokat. Tűzben égő arccal szakítottam el pillantásomat hátának kecses ívéről, nyakának hosszú oszlopáról. – Ez őrület! Nem tekinthetek így rá – győzködtem magam gépiesen, pedig tudtam, hogy mennyire reménytelen az ellenállásom. Szinte letéptem alsónadrágomat, és határozottan bebaktattam a meleg, illatos vízbe. Csak reménykedni mertem abban, hogy nem vette észre sóvárgó pillantásomat, amit a falakon futó összes tükör magába nyelt. Egyáltalán minek ennyi tükör? – Ez a Takashiro tiszta perverz! – puffogtam némán. Szememet lehunyva támasztottam tarkómat a kád kávájának, kifektetve karjaimat a hűvös kőre.

A halk csobbanásra figyeltem fel, és a bőrömet érő finom vízhullámokra. Még mindig csukott szemmel pihegtem a vízben, mélyeket lélegezve a nehéz levegőből. Rendkívül hálás voltam az égben tanyázó istennek, hogy a forró gőzre foghattam arcom pírját. Így kevésbé fenyegetett a lebukás veszélye. Alig hittem el, hogy ez a félelmem tárgya. – Hogy ő rajta kap! – Szemem lassan felnyílt, és arra néztem, ahol sejtettem. Háttal ült le, kezeivel finoman csorgatva magára a vizet. Elakadó lélegzettel figyeltem mozdulatait, a nyakára tapadt nyirkos hajszálait. Mivel nem érinthettem, azzal értem be, ami maradt. Éhesen vizslattam bőrének krémes puhaságát, elképzelve, hogy milyen lehet igazán megsimogatni. Nemcsak futólag, hanem kiélvezve minden apró pillanatát a tapintásának.

Milyen régóta is érzek így iránta? Talán már gyermekkorunk óta, csak akkor még nem mertem bevallani magamnak. Vagy nem is értettem, és egyfajta kötődésként fogtam fel. Akkor még gyerekes ragaszkodásnak tekintettem azt, ami mára hihetetlenül mély érzéssé nőtte ki magát. - Folyamatosan óvni akartam, vigyázni rá. Mégis én jelentettem a legnagyobb veszélyt ránézve. - A tulajdon szüleim rettegtek tőlem. A féktelen indulataimtól, amik miatt bármikor porrá égethettem bárkit egy egyszerű, haragos szemrebbenéssel oltva ki életét.

Sohasem fogom elfelejteni apám lemondó arcát, anyám rettegéstől tompa pillantását. A félelmeik és gyűlöletük táplálták bennem azt a démont, amivé később értem. Szülők, akiknek az otthon melegét kellene megadniuk gyermekeiknek, a szeretet és elfogadás édes támaszát nyújtaniuk. Játszi könnyedséggel húzták ki alóluk biztonságos létezésük alapját, a saját kicsinyességük okán. Ezek a gyerekek pedig meghasonlottak önmagukkal, mert saját magukat kezdték okolni olyan tettekért is, amelyekért nem feleltek. Mert nem láttak mást, csak a lényüket érő elutasítást, utálatot.

Sok gyermek a saját fantomjaival harcolt. Megfelelés, alázat, útkeresés, majd felnőtté válás képében. De nekem más volt a keresztem. Bárcsak ennyi problémám lett volna ebben a rohadt életben! Eltörpültek az enyéim mellett, pedig jól tudtam, hogy mindenkinek a maga keresztje a legsúlyosabb. Szüleim is úgy tekintettek rám, mint valamiféle ocsmány, mutáns szörnyetegre, aki nem érdemes az életre. Sokáig küzdöttem, hogy elfogadjanak. Azt akartam, hogy szeressenek. Mindent megtettem ezért. Jól tanultam, és igyekeztem jól viselkedni, de amikor bántottak, nehezen uraltam az érzéseimet. Nehezen? Inkább sehogy. Mégsem fogtam padlót. Harcoltam tovább egy olyan életért, melynek csak az elérhetetlen illúziója lebegett előttem. Mert csalóka vágyálom volt azt hinnem, hogy valaha is lehetek normális gyerek. Nem lehetek, soha. A végső tőrdöfést, az anyám és az apám adták meg. A gyűlöletem parttalan homályába menekültem a világ elől. Könnyebb volt megvetnem mindenkit, mint tovább küzdenem. Így kevésbé fájt.

Éppen az iskolából értem haza, kint szakadt az eső. A hosszan nyújtózó sötét házban sehol sem égett a villany. Mindenre csend, és homály borult. Egyszerű, puritán lakásunk volt. Olyan, mint bárki másnak.

- Anya? – kérdeztem félénken. Eléggé kifárasztott a mai nap. Újra csak szembekerültem az ellenségeimmel, akik a többség elvén támadtak meg, és vertek össze. Még akkor sem hagyták abba, amikor sírva görnyedtem össze a porban, annyira fájtak a zúzódásaim. Számban saját vérem fémes íze érződött, a világ vad táncra perdült szemem előtt. Nem könyörögtem, csak vártam, hogy hagyják abba. De a kegyetlen ütések, rúgások és a lelkemet is szétcincáló gúnyolódások nem értek véget. A harag teljesen elborította az agyamat, elködösítette józan gondolataimat, félrerúgta morálomat. Fekete szörnyetegként kúszott a szívembe, gúnyosan röhögve az ocsmány, gyenge kis emberfattyakon, akik nem voltak érdemesek az életre.

Kurvára nem.

A féktelen indulat lángvörös gejzírként fortyogott bennem arra várva, hogy megadjam az engedélyt a kitörésre. Megtettem. Kimeredt szemmel néztem végig lángolásukat. Először a bőrt és a hajat marta le róluk az emésztő lángtenger. Égett húsuk illata és testük füsttel kevert pernyéje magasra szállt a szürke égben. Visítottak, és sikítottak, de már senki sem menthette meg őket. Hamuvá égettem. Mindet.

Akkor, abban a pillanatban csak a féktelen gyilkolási ösztönt, és a mindent beborító fájdalmat érzékeltem. - Miért? Miért történik velem mindez? – Annyira szerettem volna válaszokat kapni, de nem kérdezhettem. Az egész életem egy romokkal tűzdelt kálváriajárásra hasonlított, ahol a szenvedő nem kérdezhetett.

Mindennap, amikor hazaértem, anyám rémülten hátrált el előlem, behúzódva szobájának rejtekébe. Apám sokáig dolgozott a munkahelyén, állítólag túlórázott. Mindig akkor ért haza, amikor én már aludtam. – Túlóra? Egy fenét! - Nagyon jól tudtam, hogy ez csak olcsó kifogás. Miattam tette. Ő sem akarta látni ezt a szörnyeteg fiút, akit ha tehetnék, örök életére bezárnának egy cellába. Úgy talán megkímélhető a világ a lététől.

Egyedül voltam, nem segített senki. Csak a pusztító harag maradt, amivel fel tudtam vértezni gyenge és sérülékeny lelkemet. De ezt, kinek vallhattam volna be? Hiszen azonnal rést ütnek páncélomon, és még azt a keveset is elveszik tőlem, ami még az emberekhez kötött. - Ami miatt, még embernek tarthattam magam.

Megtorpantam, és füleltem. Nem érkezett válasz.

- Anya? Itthon vagy? – A másodpercek töredéke alatt rémültem kis híján halálra. Kihalt ház, sötétség. - Lehet, hogy itt hagytak? – Dobbant meg szívem rémülten. - Lehet, hogy annyira nem kellek nekik, hogy egyszerűen jobbnak látták, ha elmennek? Ne, kérlek ne! Ne tegyétek ezt velem. – Ajkamat véresre harapdáltam, gyomrom görcsberándult. A rajtam elhatalmasodó pánik nyálkás kígyóként tekeredett nyakam köré, nem engedve levegőhöz jutni. Kezem remegett, halántékomon nyirkos izzadtságcseppek csorogtak, ragacsos csigákként araszolva bőrömön.

Váratlanul fény villant a folyosó végén. A konyhában.

- Anya – maszatoltam el könnyeimet. Észre sem vettem, mikor csordultak ki szememből. Végtelenül hálás voltam az égben tanyázó ősöknek, szellemeknek vagy istennek… Bárkinek, aki lehetővé tette, hogy átélhessem ezt a pillanatot. - Nem hagytak el! – dörömböl fülemben a mondat, lábaim szinte repítettek felé. Már nem zavart bevert képem, sem szétharapott ajkam. Egy pillanatra elfeledtem, hogy nem vagyok több egy ocsmány gyilkosnál, aki lemészárolta a saját osztálytársait. Egy kisfiú voltam, aki az anyjához akart bújni, mert fájt a szíve és szenvedett. Döbbenten cövekeltem le az ajtóban, amikor meghallottam anyám hisztériás hangját.

- Hívd fel! Adja ide a pénzt, és vigye innen most! Vagy te mit javasolsz? Én már egy kész idegroncs vagyok, nem bírom tovább! – Sírt. Anya sírt. Miattam. - Várjuk meg, amíg megöl minket is? – folytatta élesen. - Ez egy szörnyeteg!

Apró, csillámló darabokként hullott szét az a kristálypalota, amibe még elzárkózhattam. Ami megvédett a fájdalomtól. Még egy utolsó könnycseppet ejtettem saját gyermekkoromért, meggyászolva szüleimet és saját hitvány létezésemet. Elszakadt az az apró, ezüstös fonal, ami még az emberekhez kötött. Végül mély lélegzetet véve felcammogtam a lépcsőn. Megfürödtem, és lefeküdtem. Nem vártam meg a jó éjt puszit, úgysem kaptam soha. Arra pedig mindek várjunk, amit úgysem kaphatunk meg?

Ha lehet, még elgyötörtebben nyitottam fel szememet.

- Mi a baj? – simított végig arcomon Shusei. Pillantása enyémbe mélyedt, ujjaival óvatosan beletúrt összetapadt fürtjeimbe. Gyengéden cirógatni kezdte fejemet, érintése azonnal ellazított. Megadó sóhajjal ernyedtek el megfeszült izmaim. Az sem érdekelt, hogy mikor úszott mellém. Itt volt, és ez volt a lényeg. – Az egyetlen, aki nem fordult el tőlem. Akinek a szemében nem egy szörnyeteg voltam.

- Azt hiszem, elaludtam – motyogtam rekedt hangon.

- Rosszat álmodtál? – faggatott tovább, puha érintéseivel masszírozva belém a törődés ambróziáját. Shusei olyan volt nekem, mint valami drog. A jelenléte egy teljesen másik világba repített el, ahol nem volt fájdalom, harc csak béke, nyugalom és szerelem. – Ehhez pedig pusztán a létezése elegendő volt.

- Ja – morogtam előrébb dőlve, egészen közel hajolva hozzá. Az áttetsző víz apró gyűrűkként hullámzott körülöttünk, megtörve lapos hasán. Szemébe mélyedve döntöttem homlokomat övének, mélyet lélegezve a párás levegőből. – Bocs- nyögtem ki végül.

- Nem gond – susogta higgadtan. Egyik kezemmel tétován nyirkos tincsei közé túrtam, de amikor nem észleltem ellenállást, bátrabban merítettem ujjaimat hajába.

- Isten hangja vagyok, mégis ha kinyitom a számat, csak megbántalak. Akkor miért lettem én Isten hangja? Tiszta baromság! – morgolódtam. – Ez talán hasonlított egy bocsánatkérésre. Azt hiszem.

- Isten hangja mindig mennydörög – kezdte halkan, picit eltávolodva tőlem. Pillantását homlokomra emelte. – Lángol, és kiéget mindent maga körül, olyan hatalmas a teremtő és tisztító ereje. – Döbbenten pislogtam rá. – Honnan a fenéből szed ez ilyeneket?

- Azt kétlem – húzódtam távolabb. Megint mérgesnek voltam. - Még, hogy teremtek! Inkább pusztítok. – Te tudod a legjobban, hogy milyen voltam Shusei. Ne szórakozz velem! – morrantam figyelmeztetően.

- Persze, hogy tudom – cirógatta meg kusza fürtjeimet. Puha ujjai levándoroltak halántékomra és államra, én pedig képtelen voltam elszakadni angyali arcától. Olyan gyönyörű volt, mint egy szobor. Hűvös, hideg, mégis a belőle áradó jeges nyugalom ellensúlyozni tudta a szívemben tomboló tűzforró lángokat. – De valaha is belegondoltál abba, hogy egyszerűen csak rossz oldaláról szemléled a dolgokat? Talán önmagadat? – vetette fel. Pillantásom lecsúszott összeégett vállára és mellkasára. A tejfehér bőr finomságán rozsdabarna foltként terjengett az égési sérülés, örökre emlékeztetve engem végzetes hibámra. Felszisszenve érintettem meg ujjaim hegyével a sérült felületet, és dühösen izzó szemekkel rámeredtem.

- Eszednél vagy? – suttogtam gyilkos indulattól fojtott hangon. Nem rezzent össze. Ő még akkor sem utasított el, amikor tomboltam, és ez a gyengéd figyelmessége az őrületbe kergetett. – Nézz magadra! – mutattam a sebre. Még mindig engem bámult, gyönyörű szeme kedvesen tanulmányozott. Megragadtam állát, erős ujjaim közé zárva arcát. – Gyerünk! Nézz rá, és mondd azt, hogy nem vagyok szörnyeteg! – dörrentem rá kegyetlenül.

- Kérlek, hallgass rám – vágott közbe csak azért, hogy újra megvédjen saját magamtól. Nem. Nekem erre nem volt szükségem. Nem kellett senki mentegetése, főleg nem az övé. - Nekem kellett volna őt óvnom, még a széltől is. Ehelyett… - Felemelkedtem a vízben, és fölé magasodva megtámaszkodtam a süllyesztett kád szélén. Nem menekülhetett. Közrefogtam karjaimmal, és vicsorogva lepillantottam kipirult arcára, száraz, duzzadt ajkaira. Annyira hihetetlenül szép volt és odaadó, ettől pedig csak még dühösebb lettem.

- Nem! Te hallgass ide! És nyisd ki jól a füledet, mert nem szeretném elismételni a röpke monológomat! – utasítottam közel hajolva hozzá. Kit kísértettem ezzel a lépésemmel? Őt vagy magamat? Rá akartam ijeszteni, éreztetni akartam vele, hogy most én vagyok a főnök, de az ellenkező hatást értem el. Kicsit lejjebb csúszott a kádban, szeme ködösen pillantott vissza rám. Ajkát egy picit benedvesítette nyelvével. Pokolian ingerlő volt, karjaim már remegtek a visszafojtott vágytól. Át akartam ölelni, magamhoz szorítani, de visszafogtam magam. Nem támadtam le, mert nem volt hozzá jogom. Óvhattam, dédelgethettem, de nem kérhettem azt, amit csak annak a személynek adhatott, aki a legfontosabb számára az egész világon. – Csak olyan lehet számára a legfontosabb, aki nem bántaná. Én bántottam. Nem vagyok rá érdemes, hogy megkapjam, és akármennyit pedálozom, soha nem is leszek az. – Vettem egy mély lélegzetet, és lassan kieresztettem. Meg kellett nyugodnom. Még mindig őt néztem.

Néztem? Ittam magamba gyönyörű vonásait, mélybarna szemét. Szeme nem tükrözött mást, csak figyelmet és kíváncsiságot. – A teremtésnek a közelében sem vagyok. Ha teremthetnék… Tudod, mit tennék? Először is elsöpörném ezt a rohadt harcot a földről, ami újra és újra Reiga ellen uszít bennünket. Utána pedig eltüntetném az erőmet, hogy soha többé ne bánthassak senkit. Főleg téged nem. Úgyhogy, jól gondold, meg mit beszélsz. Teremtés? Mi a fenét képzeltél mégis, amikor ilyennek állítottál be? Olyan kibaszott hálás vagy azokért a sebekért a testeden? – csattantam fel, hatásosan lezárva kis hegyi beszédemet. A harag vörös függönye végre fellebbent szememről, így újra képes voltam fókuszálni.

Mosolyogott. – Mi a francért mosolyog? Gúnyolódik? – tanulmányozom arcát gyanakodva, de nem úgy tűnt, mint aki éppen ironizálni készül kis előadásomat hallva. Valami más sütött belőle. Nem tudtam, hogy pontosan mi, és ez kiborított. Már éppen készültem, hogy elégedetlenkedve felmorranjak, amikor két puha tenyere közé simította arcomat.

- Hotsuma – susogta halkan, ujjai finoman masszírozni kezdték halántékomat. Teljesen lefagytam. Shusei megérintett. – Néha, annyira ostoba vagy! – rótt meg gyengéden. Meglepetten nyílt tágra szemem, az övét fürkészve. Az apró, zöld pettyecskék, amik néha teljesen olajzölddé színezték pilláit, most egy külön dimenziót nyitottak előttem. Ragyogó csillagok voltak, pont olyan tiszták, mint az univerzumban keringő bolygók és meteorok összessége. Végtelen, mint a naprendszerek spirálja, amik egymásba fonódva rajzolták ki egy másik világ létezését. – Te nem vagy hibás – húzta közel arcomat, és nyugtatóan masszírozva kutatóan méricskélt. Egyszerűen nem tudtam belélátni. Mintha egy sűrű fátyol mögött lebegett volna az összes gondolata, indíttatása. Mindent megadtam volna azért, hogy ebben a pillanatban tudjam, mire gondol. A gomolygó pára ellebegett közöttünk, még sikamlósabbá téve így is csúszós bőrünket.

- Ja, persze – motyogtam elveszetten. Szerettem volna lehunyni a szememet, de egyszerűen képtelen voltam. Magába szippantott pillantásának örvénylő mélysége, egy pillanatra felfedve a szívében kerengő érzelmeket. – Szerelem? – tántorodtam meg hitetlenül egy pillanatra. Talán nem is láttam jól. Csak félreértettem, mert annyira szeretném, ha ő is úgy gondolna rám. – Társként, és nemcsak azért, mert őrzők vagyunk. – A társa akartam lenni az életben is. Boldogság vagy gyötrelem? Még nem tudtam, mit tartogat nekem a jövő, de azt tudtam, hogy nélküle egyenesen nincs jövőm.

- Kérlek, higgy nekem – susogta odaadóan. - Most vagy soha – gondoltam elszántan, szívem hevesen lüktetett mellkasomban, vérnyomásom az egekbe szökött. Egy olyan határt készültem átlépni, ami egyértelműen a teljes kiszolgáltatottság fenyegetésével járt, de nem bántam. Képtelen voltam felfogni, hogyan lehet ennyire vágyni valakinek az ízére? Az érintésére?

Óvatosan közelebb hajoltam hozzá, és vártam. Szabad utat engedtem neki. Ha akarja, még kitérhetett előlem. Kicsit meglepetten figyelt, arcára rózsás pír kúszott. Zavartan rebbenő szeme először ajkamra, majd onnan kínzó lassúsággal nyakamra és vállaimra kúszott. Felperzselt a pillantásával. Azt hiszem, pontosan ilyen érzés lehet elevenen elégni. Mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, ádámcsutkája idegesen ugrott, ahogy gyorsan nyelt egyet. Olyan közel volt már. Arcomon éreztem szuszogását, simogató meleg leheletét. Sűrű szempillái félig ráereszkedtek tompán csillogó szemére.

Rendkívül óvatosan érintettem hozzá számat, türelmesen kóstolgatva őt. Kezeimmel veszettül markoltam a kád szélét, mert féltem, ha megérintem, onnantól nem lesz megállás. Apró puszikat hintettem szétnyíló ajkaira, még mindig szédülve a tengernyi zsibongó érzéstől. – Megcsókoltam. Végre megcsókoltam Shuseit – dübörgött fejemben a gondolat.

Lehet, hogy a csók után el fog lökni magától a maga udvarias, törődő módszerével. Most, hogy ízlelhettem, és megkaphattam egy szeletét, úgy tűnt ez a lehetőség rosszabb a pokolnál is. Itt kellett volna leállnom, hogy ne sérüljek meg még jobban, amikor őrületünkből feleszmélve, visszautasít. De nem ment. Ízlelni őt, érezni az illatát, bőréhez simulni több volt, mint mennyei. Karjai nyakam köré fonódtak, és megadóan döntötte hátra fejét a kád peremén, ajkait teljesen megnyitva előttem.

Mintha egészen eddig a pillanatig ő is hezitált volna. Nyelvem követelőzően csúszott belé, felderítve minden apró zugát szájának. Hallottam halk zihálását, amikor egy pillanatra elszakadtam tőle csak azért, hogy még szenvedélyesebben találhassak vissza hozzá. Karcsú ujjai hajamba bújtak, és erősen markolva a tincseket, tétován megérintette nyelvemet. Hörögve nyögtem fel a pillanatnyi diadal hevében. – Megérintett! Önszántából! – ujjongtam magamban. Vérem forrt, a testem éhesen lüktetett. Tapasztalatlanul, de annál kíváncsibban tapogatott körül, hogy aztán egy óvatlan pillanatban átcsusszanhasson ajkaimba. A levegő belém szorult, halkan szájába morogtam. Ujjaim már zsibbadtak az erőteljes szorítástól, amivel a márványos keretet ostromoltam. Egy röpke pillanatra elszakadtam, és lihegve rápillantottam kipirult arcára. Hosszú szempillái dús seprűkként söpörték arcát.

- Olyan szép vagy – suttogtam rekedten a világ egyik legidétlenebb mondatát.

- Te is – mosolygott fel rám kábán, puha ujjaival végigrajzolva ajkam vonalát. – Miért nem érintesz meg? – dorombolta bizonytalanul. Döbbenten meredtem rá, és megpróbáltam felfogni a szavakat. – Shusei, most felajánlotta magát? Nekem? – Majdnem belegebedtem, hogy ne nyúljak hozzá, és erre kiderült, hogy ő is ugyanannyira vágyik érintésemre, mint én az övére. – Valóság ez egyáltalán? - Hosszú pillanatokig a csempékről visszaverődő lihegésünk hallatszott, és a csapokból néha kicsorduló vízcseppek. Szégyenlősen kapta le rólam pillantását, máris szabadulni akart. Testemmel zártam el előle az utat. Megint a jól ismert pillantás köszönt vissza. - A higgadt, udvarias és kedves Usui-kun, akit lehetetlenség kiborítani a nyugalmából.

- Engedj el! – utasított kedvesen. Hangja finoman csengett, de tudtam, hogy a látszat mögött nincs más, csak az odahazudott rend és harmónia. Lelke szégyentől és megalázottságtól háborgott. Azt hitte, nem akarom őt.

- Nem – ráztam meg fejemet határozottan, szinte kegyetlenül pillantva rá.

- Hotsuma! – figyelmeztetett erőtlenül, és kezeit mellkasomra csúsztatva megpróbált eltolni magától. Egy pillanatra ugyan, de láttam sebzett pillantását, amit gyorsan el is takart szempilláinak sűrű legyezőjével. - Megbántottam. Megint.

- Azt hiszed, elengedlek? – suttogtam hevesen. Még mindig nem nézett rám, csak csúszós bőrömön próbált fogást találni, hogy menekülhessen. – Hallod? – dördültem rá fojtottan. Nem válaszolt, csak hadakozott. Nem volt mit tenni, meg kellett érintenem, pedig ezzel kockáztattam, hogy rászabadítom a saját vágyaimat. Csuklóit megragadva tapasztottam tenyereit hullámzó mellkasomra. – Nézz rám! – kértem lágyan. Először nem akart nekem engedelmeskedni. – Kérlek – esdekeltem nagyon halkan. Meglepetten pillantott fel. A zöld csillagocskák apró pettyekként örvénylettek szemében, magukba forrasztva lényemet.

- Mit akarsz? – nyögte elkínzottan.

- Téged – jelentettem ki szilárdan. Döbbenten vonaglott meg, és ajkait összepréselve szorította ökölbe kezeit. Elutasított. Nem akart engem. - Mit is vártam? – hunytam le elgyötörten szememet.

- Miért teszed ezt velem? – lihegte elkínzottan. Annyi fájdalom sütött most belőle.

- Shusei? – Teljesen értetlenül álltam a helyzet előtt. - Hiszen, ő nem akart engem. Akkor miért?

- Ha ennyire emlékeztetlek még mindig a saját bűnödre… Miért érintesz így? Miért hiteted el velem, hogy kellek neked? – A döbbenettől szóhoz sem jutottam. Egyre hevesebben remegett. Csuklóit még mindig szorosan markoltam, jelezve, hogy nem vagyok hajlandó elengedni őt. Megvártam, amíg egy kissé összeszedi magát, utána lágy puszit hintettem duzzadt ajkaira. Vágytam rá, őrülten meg akartam kapni, de most sokkal fontosabb volt, hogy meg tudjam, mi az, ami ennyire bántja.

- A saját bűnömre? – kezdtem el faggatni. – A sebekre gondolsz? – kérdeztem halkan, amikor nem méltatott válaszra. Elnézett a vállam felett. Tudtam, hogy nincs bent semmi érdekes látnivaló. Előlem menekült.

- Hagyjuk ezt – sóhajtotta lemondóan, és megpróbált újra kibontakozni karmaim közül. – Eressz el! – kérte lágyan.

- Mindig azzal vádolsz, hogy elfutok a képességem elől – közelítettem meg más oldalról a problémát. Shusei már csak ilyen volt. Ha valamit nem akart elmondani, még az Isten sem vette rá, hogy beszéljen. Nekem kellett kihúznom belőle a szavakat. Figyelmesen és türelmesen. Egyik erény sem volt az én reszortom.

- Ki fog hűlni a víz – figyelmeztetett komoly arccal, egy cseppet sem törődve próbálkozásommal.

- Akkor te most mit teszel? – kérdeztem lágyan, közel hajolva hozzá. Olyan gyorsan hőkölt hátra, mintha egy szörnyeteg vicsorgott volna az arcába. – Ennyire undorodsz az érintésemtől? – susogtam megtörten.

- Nem – rázta meg fejét határozottan. Végre abbahagyta a szabadulóművész játékot, és rám emelte pillantását. – Rossz ötlet volt az együtt fürdés – ejtette ki lassan a szavakat. Mindegyik egy méreggel bevont tőrrel ért fel. - És telitalálattal fúródtak a szívembe.

- Értem – jelentem ki rezignáltan. Megint vesztettem. Próbálkoztam, és vesztettem.

- Nem. Azt hiszem, nem annyira – mosolyodott el kedvesen. Kereshettem volna a remény lángjait a zöld pettyek között, de már annyira mindegy volt. – Amikor rám nézel, a múltat látod – mutatott ujjával égett bőrére. – Azt, ami megköt. Hiába ígérted, hogy többé nem szenvedsz miattam, lássuk be, nem vagy rá képes Hotsuma. Szenvedsz. Miattam. Én pedig nem tehetlek ki ennek…

- Idióta vagy! – vágtam közbe hevesen, közelebb húzva forró testét. – Azt hiszed, a sebeid zavarnak? – kérdezem ingerülten. Szégyenlősen bólintott, ujjai hófehér legyezőkként terültek szét bőrömön. – Annyira gyönyörű volt. – Elérhetetlen.

- Elfordulsz tőlem, mert a múltad egy olyan szelete vagyok, amit jobb lenne örökre kiradírozni az életedből – koppannak üres szavai, lelkének fájdalmát tolmácsolva. – Természetesen megértelek, és amiben tudlak, támogatlak téged. Éppen ezért szeretném, ha többet nem fürdenénk együtt – szegezte le határozottan.

- Azt hiszed, ezt jelented nekem? – leheltem csodálkozva. – Az eszedbe sem jutott, hogy pont a legrosszabb oldaláról közelíted meg a lényeget? – sunyítottam kicsit mosolyogva, mire egy elégedetlenkedő nyögést kaptam válaszként. Azt hiszem, már kezdett felengedni. Nem volt annyira elutasító. – Te nem egy szelet vagy az életemből Shusei – súgtam ajkai közé. – Te maga vagy az életem, és hiába vagy kiváló tanuló, ha ezt a lényeges szempontot képtelen vagy meglátni – hergeltem játékosan. - Soha többé nem fordítom el róluk a pillantásomat! – ígértem meg ünnepélyesen, és ajkára egy futó puszit hintettem. – Csak soha ne takard el magad előlem. Semmilyen szinten – leheltem óvatos csókot sebére. Ösztönösen összerándult, végül egy megadó sóhajjal lecsúszott a padra. Elengedtem kezeit, tudtam, hogy most már maradni fog. A korábbi komor hangulat lassan semmivé foszlott. Tipegve, de lépegettük egymás felé. Őszintén, levetkezve gátlásainkat.

- Ellenem fordítottad a szavaimat – mosolygott elégedetten, szívem pedig majdnem kiugrott a helyéről örömömben. Megint láttam az egyensúlyt, ami tartópillére volt lényének, éreztem a belőle áradó bódító nyugalmat. Már nem szenvedett.

- Így van – vigyorogtam rá egyetértően. Gyengéden megcirógatta tincseimet, majd a homlokomon növekvő puklimat. Eltűnődve rám pillantott, és komoly arccal közelebb csúszott hozzám.

- Évekig a sebeim okozta eset miatt emésztteted magad – simított végig vállamon –, és ki akartál kerülni a múltad bűvköréből. – Már nyitottam volna a számat, hogy elmondjam neki ez mennyire nem így van, amikor egyik kezét felemelte. Csendre intett. Ez az egy mozdulat elegendő is volt ahhoz, hogy befogjam a bagolylesőmet. Figyelmesen rápillantottam, és hagytam, hogy simogasson. - Féltem, ha meglátsz, ez mind elemi erővel tör föl benned, és ahelyett, hogy segítenék, és a gyógyulásodat szolgálnám, én magam teszlek tönkre.

- Ez nem igaz! – tiltakoztam gyorsan. – Attól féltem, hogy nem érdemellek meg – böktem ki végre azt, ami a lelkemet nyomta.

- Miről beszélsz? – meredt rám elhűlve. Ujjai megrebbenő madárkákként távolodtak el testemtől. Máris hiányzott az érintése, így kezeit akaratosan visszahúzva, újra bőrömre nyomtam tenyereit. Megilletődve mosolygott fel rám, majd engedelmesen masszírozni kezdte vállam kőkemény izmait.

- Ezek a sebek arra is emlékeztetnek, miért nem kaphatlak meg soha – suttogtam szenvedélyesen. Hangom keserű, arcom kiábrándult volt. Tükörbe sem kellett néznem, hogy tudjam, milyen fintor futott át vonásaimon. – Bántottalak. Ha valakit szeretünk, azt nem bántjuk meg – állapítottam meg lemondóan.

- Ha valaki szeret bennünket – csilingelt hangja -, akkor attól bármilyen sebet képesek vagyunk elviselni. Akkor is, ha kockáztatjuk a belé vetett bizalmunkat, a testi épségünket. A szív bármit kibír, csak bízz benne. – Varázslatos ujjai fellazították a letapadt izmokat, ezzel párhuzamosan feloldva a bennem tanyázó feszültséggócokat is.

- A szív egyszer összetörik – szakítottam félbe.

- Miért bünteted magad? – hajolt közel. Megrebbenő szempillákkal hagytam, hogy átvegye a kezdeményezést.

- Nem büntetem magam – szűrtem ki fogaim között. – Ez, az igazság! – morogtam ellenségesen.

- A te igazságod – igazított ki gyengéden. – De, kíváncsi vagy az enyémre? – kérdezte puhán. Összezavarodva emeltem meg szemöldökömet. Ez volt az a fordulópont, amikor a nagy és erős Hotsuma teljesen gyengének és védtelennek érezte magát a vele szemben ülővel.

- Több igazság? – ismételtem gyanakodva, ő pedig lassan bólintott egyet.

- Igen – helyeselt harmatgyenge szavaimra. – Nos? – Szája szegletében egy pici, huncut mosoly bujkált. Mindig úgy nézett rám, mint egy nagy gyerekre, akinek a csínytevéseire féltő gondoskodással és szeretettel kell reagálnia. De most… Megint benne ülhettem azon ritka pillanatok egyikében, amikor Shusei teljesen egyenrangú félként kezelt. Csodálatos érzés volt.

- Tudod, hogy igen – szegtem le fejemet, és száraz ajkaimat megnyalva vettem egy mély lélegzetet. Féltem attól, amit mondani akart.

- Amikor először megismertelek, a porban feküdtél. Összegörnyedve tűrted az ütéseket, én pedig nem értettem, miért nem tiltakozol. Nagyobb voltál, és erősebb, mint a többi kölyök, mégsem tettél semmit – kezdte halkan. Hangja csengő énekként kúszott bele a fürdőszoba néma csendjébe. Imádtam, ha beszélt. Áradt belőle a törődés. – Amikor jobban megismertelek, és kiderült a titkod, mindent elkövettem, hogy érezd, én melletted állok; nem vagy egyedül. Meg akartalak szabadítani a magányodtól, mégis a szíved egy rekesze zárva maradt előttem – sóhajtotta szomorúan. Érdeklődve pislogtam egyet. Nem értettem, mire gondolt. – Még velem sem tudtad átadni magad az igazi érzéseidnek, annyira féltettél – mosolygott rám édesen.

- Attól féltem – mormoltam orrom elé, de nem tudtam befejezni a mondatot.

- Igen. Tudom, mitől – tekerte körbe mutatóujja körül göndörödő hajamat.

- Amikor sírva jöttél el hozzám, megszakadt a szívem. – Hangja elhalkult, szeme furcsa, földöntúli bánattal telt meg. Még sohasem láttam a léleknek ezt a mélyről felszakadó, és olyan gyorsan semmivé omló fájdalmát. – Minden egyes könnycsepp, amit ejtettél savként mart engem is – lehelte. – Még nem voltunk Zweilt őrzők hivatalosan, mégis éreztem azt a megmagyarázhatatlan kötődést, ami űzött, és hajtott hozzád. Nem tudtam megszabadulni sem tőled, sem a szenvedésedtől. De nem is akartam – jelentette ki elmélázva. – Arra gondoltam, ha a lelkünk is megosztott lényegként lebeg ezekben a testekben, akkor talán… - akadtak el szavai, de azután egy nagyot nyelve ismét megtalálta a hangját. - Akkor talán képes lehetek átvenni a szenvedésedet. Mégha, csak egy darabját is, és akkor könnyebb lesznek neked – susogta. – Vajon sikerült? – tűnődött el hangosan. Fogalmam sem volt róla, hogy érzékeli-e még a jelenlétemet?

- Igen – susogtam meghatottan, és ajkára megint egy futó csókot nyomtam. Nem bírtam ellenállni, meg kellett érintenem. Most pedig, hogy ezeket elmondta… Soha, álmomban sem gondoltam volna, hogy így érez irántam.

- Ennek örülök – kúszott egy halvány mosoly ajkaira. – Nem bántam meg – pillantott rám váratlanul határozottan.

- Tessék? Mit? – ráncoltam össze szemöldökeimet.

- Az égésnyomokat – ejtette ki lassan a szót, folyamatosan arcomat fürkészve. Még mindig tartott a reakcióimtól. Még mindig attól félt, hogy esetleg megbánthat. - Nekem, csak az számított, hogy ne hagyj el. Te tudhatod a legjobban, mit éreztem akkor, hiszen átélted. – Tudtam, mire célzott. Arra az esetre azzal az őrült Ashleyval. Meg akart halni, engem pedig kis híján megőrjített a látványa. Összetört teste megkínzottan hevert, kifüggesztve azokon a nyomorult csápokon. Arca halottsápadt, bőrének krétafehérségét csak hajának aranybarna árnyalata és a skarlátszínű vér oldotta fel.

Igen, nagyon is értettem miről beszélt. Arról a testetlen és nemtelen rettegésről, ami belekúszott a szívembe, és összefacsarta azt. - Magány. - Magamra akart hagyni, és odadobta volna az életét pusztán miattam. Az lett volna a lovagiasabb, ha azt siratom, mekkora áldozatot hozott értem. De, soha nem voltam ennyire önzetlen. Egy önző dög voltam, mert csak magamra gondoltam. Arra, hogy többé nem láthatom a mosolyát. Nem érezhetem a teste melegét.

- Ashley – acsarogtam dühösen.

- Tudod, mi hozott vissza akkor az életbe? – súgta puhán.

- Jah – morogtam. – Az, hogy üvöltöztem. – Jellemző.

- Igen – nevetett fel halkan, belőlem pedig azonnal elillant a harag. - Valóban Isten hangja vagy. Visszahoztál az életbe, mert hallottalak. Újrateremtetted bennem az élni akarás vágyát. Úgyhogy kapaszkodtam abba a vékony fonalba, ami még a testemhez kötött. Csak miattad. – A szeme. Azok a sugárzó, zöld pettyecskék teljesen kifordítottak önmagamból, hogy aztán egy teljesen új minőségemben találhassam magam. – A béke és a szerelem állapotában.

- A tíz pontos hang. Hurrá – viccelődtem fanyalogva.

- A tűzeset is ilyen volt, csak akkor én voltam a te helyzetedben – folytatta kedvesen. - Azért kockáztattam, mert másképpen megölted volna magad – vett egy mély reszkető lélegzetet. Feszülten figyeltem, nem szóltam közbe. - Amikor lehiggadtál, az arcodon olyan borzalmas iszony és undor ült… Úgy néztél rám, mintha megbecstelenítettél volna – susogta halkan.

- Mert azt is tettem – bólintottam, ujjaimmal arcát és állát simogatva.

- Nem – ingatta fejét édesen. – Kioltottad a lángokat, és képes voltál a saját dühödet uralni. De ami a legfontosabb, életben maradtál – túrt bele hajamba, és a szőke fürtökkel játszadozva, fölém magasodott. – Önző vagyok – jelentette ki szigorúan. – Amikor meg akartál halni, csak az járt a fejemben, hogy többé nem láthatlak. Egyedül maradok. – Szívem megveszekedett kalapácsként dörömbölt bordáim börtönében, ahogy visszahallottam a saját érzéseimet. - Az ő szájából.

- Én – suttogtam szaggatottan, hogy bevalljam nem önző, de mutatóujját ajkamra helyezte.

- Hallgass! – parancsolta, én pedig nem tudtam nem engedelmeskedni a belőle áradó bűverőnek. – Eltakartam előled a sebeket, mert amikor a gyógyulásom után találkoztunk, és rájuk néztél… Megint, mindent újra láttál. Nem engedhettem, hogy ezt tedd magaddal. Így jobbnak láttam, ha elkerüllek. Igyekeztem minél kevesebbet érintkezni veled. Most azonban… Most már, többé nem takarom el a sebeket. Csak ne emészd magad miattuk. Miattam – tette hozzá akadozva.

- Nem fogom – ígértem meg, és lehúzva magamhoz, arcára apró puszikat hintettem felfalva minden apró szegletét. Megharapdáltam füleit, végigcsókoltam nedves hajtincseit. Végül homlokomat övének támasztottam, és egy megkönnyebbült mosollyal szemébe néztem. A gyönyörű zöld pettyek csillogva tárták fel előttem lelkének apró szelencéjét, én pedig megadóan merültem el érzéseinek mámorában.

- Nem fogom – nyomatékosítottam újra szavaimat, mire ajkaira csúszott egy halvány mosoly. – Nemcsak ezeket rejtettem el előled – kaptam el zavartan pillantásomat róla.

- Tudom – simogatott meg nyugtatóan, és ajkait finoman az enyémekre simította. – Ugyanazokat, amiket én is - rajzolta a szavakat szájával az enyémre. - Azokat az érzéseidet, amelyektől ugyanúgy megrémültél te is, amikor rám néztél.

- Igen – dünnyögtem megadóan, erőszakos ajkaim közé kapva puha száját.

- Mennünk kell! Kihűlt a víz – tolt el magától határozottan, én pedig elégedetlenül dünnyögve kászálódtam ki a medencéből.

– Isten hangja? – ízlelgettem új nevemet, miközben magamra csavartam törülközőmet.

- Igen – biccentett egyetértően, és felvette tiszta ingjét, és alsónadrágját. – Gyere, fel kell öltöznünk, nehogy megfázzunk. Utána pedig reggeli – utasított puha hangján.

- Jól van – motyogtam megsemmisülten, és elindultam utána a folyosóra.

- Itt van nálam a fogkeféd és a tusfürdőd – lendítette meg pakkját, amibe a dolgait pakolta. – Ja, igen. Ezeket az apróságokat teljesen elfelejtettem.

- Köszi – mormoltam, és szobája elé érve néztem, ahogy keze a kilincsre siklik. Ajkaimra apró mosoly kúszott. – Hé! Shusei – szólítottam meg.

- Igen? – fordult felém vesztére. Nekilöktem a szerencsére még csukott ajtónak, és mohón megcsókoltam.

- Ezzel még tartoztam – vigyorogtam rá öntelten, figyelmen kívül hagyva felháborodott kioktatását. A zöld kis pettyek, most haragtól szikráztak. Olyan ritkán láttam őt mérgesnek. Vagyis inkább, soha. Elégedetten, jókedvűen trappoltam szobám felé. Mit is magyarázott az előbb? Ó, megvan. Illem. – Cseszek az illemre, ha ő az enyém – dúdolásztam némán, és benyitottam szobámba.

„Játékos fények tánca kering a szélben,

Öröklétig összeforrva a boldog teljességben.

A tűz és a víz találkozásánál, egy új élet bontakozik ki,

Örömmel emelkedve a mennyek csodás egéig."