Csillagok országútján 6. fejezet: Usui Shusei
„Furcsa volt ez a reggel. Mintha az egész életem vált volna semmissé csak azért, hogy egy újabbnak nyithasson teret."
Finoman belemerítettem kanalamat a cukortartóba, hogy egy keveset reggeli teámba szórhassak belőle. A parányi szemek kristályos hópelyhekként peregtek egymás után, végül a forró folyadékban semmivé oldódtak. - Valahogy én is így szűntem meg létezni Hotsuma közelében - kúszott ajkamra egy apró, de nagyon gyorsan elillanó mosoly. - Mintha a részévé váltam volna a fürdőben. - Belesüppedtem a szerelem által nyújtott csodálatos érzésbe, élvezettel ringatózva bársonyos ölelésében.
Álmodoztam akár egy kisgyerek, ezt pedig a velem szemben álló vitrin üvegajtaja is visszatükrözte. - Mintha egyfajta révületben lebegnék - sóhajtottam némán. Szívem vad dobogását képtelen voltam lenyugtatni, a folyamatosan ajkaimra törekvő mosoly akaratom ellenére is arcomra kúszott. Megadtam magam az érzékeimet ostromló édes kérésnek. Gondolataim zakatoltak, újabb és újabb képeket vetítve szemem elé. - A reggelről. - Az összes kockát végignéztem, mert tudtam, ha nem engedelmeskedem a mélyről feltörő követelésnek, csak rontok a helyzeten.
Alig észrevehetően felsóhajtottam, hogy könnyítsek a testemet uraló izgalmon és tettvágyon, de nem jártam sikerrel. A feszültség elemi erővel növekedett bennem, szétfeszítve ennek a bőrből és szervekből álló porhüvelynek a kereteit. Az adrenalin veszettül dolgozott ereimben, egyre gyorsabban áramoltatva véremet. A megfoghatatlan bizsergés a változás szelének leheletével borzongatta végig minden egyes porcikámat, kiégetve önálló akaratomat. Úgy tűnt, az események már régen kicsúsztak az irányításom alól. A testemben remegő borzalmas energia kifelé törekedett; de, hogy milyen formában kerül felszínre, arról fogalmam sem volt. Izzott és áradt, mint egy megfékezhetetlen lávatömeg, nekem pedig nem volt más választásom, mint engedelmeskedni borzalmas erejének. Elképedtem a saját reakcióimat szemlélve.
Futni lett volna kedvem az őszi avarban, kiélvezve a durva levelek surrogását a talpam alatt. Vagy csak szárnyalni a jeges szélben belélegezve annak tiszta, édes illatát. Talán sohasem éreztem még ilyen túláradó boldogságot és elégedettséget. A régóta dédelgetett és rejtegetett érzéseim, amiktől annyira óvni akartam a szeretett személyt, végre viszonzásra találtak. -Hotsuma. Szeretett. - Újra és újra el kellett ismételnem a szavakat, hogy tényleg elhiggyem. -Nem álmodom, ez a valóság. - Ha csak eszembe jutottak a fürdőbeli események, máris apró pír szökött mindig sápadt arcomra. Még utoljára megpróbáltam megfegyelmezni gondolataimat, de azok betörhetetlen vadlovakként száguldoztak az események tág mezején, fittyet hányva próbálkozásomra. Minek is dacoltam önmagammal? Talán az eddigi megszokott reflexek tették, talán más. Mégis minden józan intés ellenére, lebontottam a falaimat. Nem voltak már tüskés véderőművek, amelyek szívemet óvhatták volna Hotsuma ellen. Fantáziám üres lapként várakozott, hogy vágyaim végre megrajzolhassák a felületét. - A mindenütt gomolygó nehéz gőz, a forró levegő, ami síkossá tette a bőrét...
Elcsíptem a körülöttem levők fürkésző pillantásait, melyek röpke másodpercekre megpihentek arcomon. Nem számított, hogy mit szólnak. Nem akartam gondolkozni, csak érezni. Egy halk, de annál határozottabb torokköszörülés szakított ki ábrándozásom sűrű ködéből. Csak akkor figyeltem fel az ujjaim közül lassan kicsúszó vékony fémdarabra. -A kanál.- Mintha mi sem történt volna, kényelmesen visszatettem a kanalat a dúsan cizellált tálcára, és sajátommal ütemesen kevergetni kezdtem a rozsdabarna levet. A helyzet pokolian ironikus volt, mert bármennyire is éreztem a bennem hömpölygő változást, a testem végrehajtotta a hétköznapi tennivalókat. Fel tudtam venni az ingemet, sőt még a gombokat is megtaláltam rajta. - Nahát, ezt teszi az emberrel a szerelem? - rökönyödtem meg egy pillanatra. - Ez igazán... Érdekfeszítő.
Az ebédlőben felállított ódon óra mutatója lassan ütött egyet, mutatva az idő feltartóztathatatlan múlását. Hotsuma még sehol nem volt. - Talán fel kellene vinnem a reggelijét? - hezitáltam bizonytalanul. - Mit kellene most tennem? - Kérdések, amikre egyszerűen nem találtam a válaszokat.
Egy újabb diszkrét krákogás szakította meg gondolatmenetemet. Fürkésző pillantásom az asztalfőt elfoglaló intézőre siklott. Látszólag az újságját böngészte, valójában engem figyelt. -Tudni akarja, mi történt - állapítottam meg egy szempillantás alatt. Apró kanalával a feketéjét kevergette, majd lassan a pereméhez csúsztatta, és kecsesen megkocogtatva azt, lerázta a rajta maradt sötét cseppeket. A porcelán és az ezüst találkozásakor felhangzó éles csilingeléstől megborzongtam. Minden egyes mozdulatában benne rejlett a néma felhívás. -Meséld el, mondd el nekem. Ha akarod, én itt vagyok.
Nos, igen. Tachiban-san sohasem tudta kontrollálni a már-már tolakodásba fúló gondoskodását. Mindig biztosított bennünket arról, hogy mellettünk áll, és támaszkodhatunk rá. Állandóan atyáskodott felettünk. Az én ízlésemnek egy kicsit sok is volt az állandó csicsergése, lankadatlan figyelme. - Mintha nem is több ezer éves lelkek lennénk, akik láttak mindent, amit lehetett.-Egyszerű kamaszokként bánt velünk, mindig emlékeztetve arra, hogy Alkonybirtok falain kívül is vár minket egy izgalmas, felfedezésre váró élet.
- Talán valahol jól is esett a törődése - pillantottam le csészémre. - Olykor mindannyian szerettünk volna hétköznapi kölykökként tengődni, és olyan problémákon rágódni, mint az esedékes iskolaünnepek, avatók, dolgozatok. De a dolog sajnos nem volt ennyire átlátható és világos. - Elmúlt létezéseink és harcaink során megtanultuk, hogy ez az egész élet nevű játék, egy szépen megkreált álca, és könnyedén levethető illúzió volt, amit mindenkoron szolgálatába kellett állítanunk egy felsőbb érdeknek.
Nem létezett az egyén, az én. Csak egy nagyobb egész töredékeiként funkcionáltunk, és néha jobb, olykor rosszabb sors jutott nekünk. Ezt a furcsa, kettős érzést akkor észleltük a legerősebben, amikor Isten Fénye is csatlakozott hozzánk. Mozaikokká váltunk egy olyan képen, aminek valamikor a résztvevői kívántunk lenni. - De, most? Talán már nem is akarjuk igazán ezt a sorsot. - Mert miféle élet ez? Nem tudtunk igazán létezni Yuki jelenléte és a belőle áradó remény nélkül. Aki ennek nem volt a részese, az nem érthette, hogy miféle teljesség az, amiben élünk. - Lehetünk darabkái valami nagyobbnak anélkül, hogy szenvednénk tőle.
Tachibana-san mindig bátorított minket, hogy éljünk is az őrzőiségünk mellett. Ne csak vegetáljunk. Szerinte elzárkóztunk a saját falaink közé, pedig látnunk kellett volna a világot, mert ha ezt nem tettük meg, ez a testet öltés semmit sem ért.
Nem tudom, hogy a többiek hogyan viszonyultak ehhez a kérdéshez, de nekem a mostani életem is csak egy átmenet volt a sok közül. Végeérhetetlen létezésem egy újabb szakasza. - Árulás, szeretet, szerelem, csalódás, fájdalom és még sorolhatnám az érzelmek sokszínű palettájáról a különböző finom árnyalatokat. Mind ismertük ezeket az érzéseket. Átéltük őket és emlékeztünk rájuk. - Még ha cinikusan is, de megállapíthattam, hogy egy valami biztosan nem érhetett bennünket. Meglepetés. Annyira sok oldalát és vertikumát tapasztaltuk már meg a létezésnek, ami emberi ésszel talán fel sem fogható. Néha eltöprengtem azon, hogy jöhetett-e még valami, ami ezeken a benyomásokon, végül lenyomatokként rögzült mintákon esetleg túlmutathatott? Yuki személye eleinte ezzel a hiú reménnyel kecsegtetett. Isten Fénye, aki minden sebet begyógyított. Lelkünk sebeit azonban nem lehetett így eltüntetni, ehhez nem volt jogunk. - Nem háríthattuk a saját létezésünk felelősségét másra. Ez felért a meneküléssel, a megfutamodással. Olyan terheket tettünk Yuki vállára, amelyek nem is őt illették. Az, hogy ő magából csinált áldozatot, a mi hibánk is volt. Hiszen belementünk ebbe az őrült játékba. Ez nem folytatódhatott így sokáig. Yukinak is tovább kellett lépnie, ahogy nekünk és Takashiro-samának is. - Főként ő volt a kulcsfigura ebben a játszmában. - Takashiro-sama. - Hiába őrölte a bűntudat, a felelősségérzet, nem változtatott semmin. Néha szerettem volna tudni az okokat is. Miért?
- Újabb esélyt akart adni Reigának? Vagy csak nem volt ahhoz elegendő ereje, hogy megölje?
Egyikben sem lehettem biztos, csak találgatásokra hagyatkozhattam. - A Zweilt őrzők nem választhatták meg a sorsukat. A visszahívás pillanatában kötött lett a lelkük. A vak engedelmesség, megszokott körforgás hálójába gabalyodtak, és marionett bábukként táncoltak mások kénye-kedve szerint.- Ezért jutottam arra a következtetésre, hogy feltehetően nem jön semmi, ami túlmutatna a régin. Mert már múlt sincsen, csak az állandóság megszokott monotonitása. - De a mai reggel miatt... Hihetetlen, de azt hiszem, minden megváltozott. -Nemcsak újdonságot éreztem, hanem magát a megújulást. Az egész eddigi életem semmivé foszlott.- Nem a régi életem kapott egy újabb célt. Nem. Egy eredendően más minőségű létezést ajándékozott nekem a sors.
Töprengésemből az asztaltársaság nyomasztó csendje ébresztett. Az ebédlő fényes, napvilágos tere most érthetetlenül szűknek tűnt. Pedig csak hárman tartózkodtunk a helyiségben. Vettem egy mély lélegzetet és felnéztem. A sanda pillantások és tétova krákogások mind a zavar, a kíváncsiság szembetűnő jelei voltak. Mintha mindenki tőlem várt volna valamit. Talán magyarázatot? Ahhoz túlzottan tartózkodó típus voltam, hogy önfeledten csevegjek a magánéletemről. Úgy döntöttem, megpróbálom oldani egy picit a szobában lebegő feszültséget. Tachibana-sanra mosolyogtam.
- Valami probléma van? - kérdeztem könnyedén. - Takashiro-san esetleg üzent értem?
- Nem - kerekedett el szeme egy pillanatra, de azután hamar visszanyerte lélekjelenlétét. Még a biztonság kedvéért megrázta a fejét, hogy tényleg elég meggyőzőnek hasson.
- Értem - sóhajtottam udvariasan. - Úgy viselkedett, mint egy rajtakapott kiskamasz - nyeltem vissza feltörő kuncogásomat. Csészémet könnyedén megemeltem, és kortyoltam egy keveset a túlcukrozott teámból. Kelletlenül elfancsalodtam. - Tudtam, hogy nem kellett volna beletennem azt az egy kanál cukrot - bosszankodtam némán. - Hotsuma persze mindent édesen eszik és iszik. - Kezem egy pillanatra megremegett, de szerencsére nem ejtettem le a csészémet.
Egyre jobban erősödött bennem a menekülés ösztöne. Szerettem volna egy kicsit elbújni a kíváncsiskodó tekintetek elől, hogy belesüppedhessek mágikus kis birodalmamba. Ebből a szempontból örültem neki, hogy a többiek nem tartózkodtak itthon. - Touko-chan úgysem bírná ki, hogy ne kotyogjon valamit... - De most neki és Tsukumonak állítólag a városban akadt dolga. - Kuroto és Senshiro biztosan nem másztak volna bele az életembe. - Velük egyáltalán nem volt annyira meghitt a kapcsolatom, mint a Murasame testvérekkel. Meg szerencsére nem tűntek annyira bizalmaskodó alkatoknak sem. - Ettől függetlenül az ő távollétüknek is örültem. Hol is vannak?
- Tachibana-san - emeltem pillantásomat ismét az intézőre. - Furuori-san és Horai-san, felderítésrementek? - igazítottam meg egyik csálén álló kiskanalamat.
- Igen - bólintott. - Ma ők voltak a sorosak.
- Értem - válaszoltam udvariasan, de gondolataim már megint máshol jártak. - Kíváncsi vagyok, hogy találnak-e valamit? - Nem akartam, hogy ebbe az édes idillbe beleromboljon egy tábornok.
Nyugtalanságomat palástolva, rezzenéstelen arccal, nyugodt tempómban folytattam tovább az étkezést. Jóízűen haraptam egyet az elém készített sajttal átsütött ropogós kifliből. Lehunyt szemmel élveztem a számat betöltő finom ízeket. Ez volt a kedvencem. Elégetten felpillantottam, de tekintetem a velem szemben pironkodó Ayán akadt meg. Halványan rámosolyogtam és biccentettem felé, mire rémülten lesütötte a pillantását. Egyetlen arcizmom sem rándult, pedig legszívesebben felnevettem volna. - Ennyire nem viselkedhetek másképpen? - viccelődtem némán, de valójában elgondolkodtam azon, hogy ennyiben megváltoztatott volna a Hotsumától kapott boldogság?Lenyeltem az utolsó falatokat és az ételt megköszönve magam mögött hagytam az ebédlőt. Szinte lyukat égettek a hátamba a kíváncsiskodó tekintetek. - Micsoda szörnyű emberi tulajdonság a kíváncsiság! Sohasem hagyja nyugton az ember fantáziáját. - Persze, én is a kíváncsiskodók közé tartoztam, hiszen nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi lett volna, ha egy kicsit tovább maradunk a fürdőben? - Mi lett volna, ha? - Ezeket a kezdetű mondatokat vetettem meg a legjobban a világon.
Csendesen róttam a folyosókat, élvezve a magas ablakokon beáradó gyenge napfényt. Vártam már, hogy újra láthassam őt, de közben tartottam a találkozástól. - Mit tegyek majd pontosan? Hogyan viselkedjek? Eddig még sohasem kerültem ilyen helyzetbe - töprengtem frusztráltan. Most jöttem rá, hogy mennyire kezdő vagyok ebben az egész szerelem játékban. - Vagy csak bízzam rá magam? Ő annyira magabiztosnak tűnt...- Hotsuma teljesen az ösztöneire hagyatkozott, és valahogy mindig működött nála ez a vonulat. Most is egyszerűen csak az érzései szerint cselekedett, és mindent jól csinált. - Én viszont megszoktam, hogy a józanságomra és az ítélőképességemre hagyatkozom. - Ha újra összefutok Hotsumával, nem viselkedhetek úgy, mint egy bohókás kamasz.
Tétován megálltam a könyvtár dupla szárnyú ajtaja előtt, és lenyomtam a kilincset. Egy kicsit még tolni akartam a találkozás pillanatát. Beléptem a világos terembe, és becsuktam magam mögött az ajtót. Nyomottan felsóhajtottam, és nekitámaszkodtam. - Sokat olvastam már a szerelemről. Mindenhol azt írták, a szenvedély és a vágy fűti ilyenkor a feleket. A józan ész pedig semmibe fullad. Talán ne vegyek tudomást arról, ami engem lényegében alkot?- görcsöltem megremegve. Ironikus, hogy pont attól a személytől kezdtem rettegni, akinek a puszta gondolata is hihetetlen boldogságot okozott pár perccel ezelőttig.
Pillantásom végigsiklott a gazdag berendezésen és díszítésen. Takashiro-sama mindig is értett az eleganciához. A magas ablakokon beáradt a reggeli napfény halovány sugara, és megvilágította a galériakomplexum alá beépített méregzöld kanapékat. A kellemes aranyfényű faanyag, amiből a galéria készült, a könyvtár padlójának fényes zöld kövezete és az azon elterülő nyers szőnyegek sokkal inkább hasonlítottak egy királyi rezidencia pihenőhelyéhez, mint a Zweilt őrzők egyik hadiszállásához.
A hatalmas polchoz léptem, és találomra leemeltem róla egy könyvet. Katonás rendben sorakoztak a már megjelent kötetek, külön címkézve a folyóiratok, regények, történelmi, filozófiai, csillagászati, orvosi tárgyú könyvek. Még nem volt erőm végigböngészni az egészet. Annyira hatalmas volt a vezérünk gyűjteménye. Mintha egy kortalan múzeumba kerültem volna, a tudásnak egy olyan tárházába, ahol az idő akaratlanul is megfagyott.
- Hát, ide menekültem - állapítottam meg keserűen. Halk kopogás hasított a dermedt csendbe, én pedig belépésre szólítottam fel a kint várakozó illetőt. Aya szerencsére volt olyan kedves, és utánam hozta a teámat, és némi süteményt, nehogy éhen vesszek. Kedvesen rámosolyogtam, és letelepedtem az egyik kanapéra.
- Köszönöm, Aya! - A hagyományos kimonóba bujtatott lány kecsesen meghajolt. Tényleg éhes voltam. A reggeli közben magamba tuszkolt pár falat nem volt éppen laktató. Léptei élesen koppantak a tiszta kövezeten, azután már csak az ajtó szárnyának tompa puffanása visszhangzott a néma teremben.
Töprengve fellapoztam a kezemben tartott kötetet, de nem értettem a szavakat, a jelentések elmosódtak. Még a kemény borítóra vésett címre sem emlékeztem. - Pedig milyen nagy betűkkel volt írva - fancsalodtam el, de nyomban utána halkan felkuncogtam. - Hát mégis igaz. Az együtt élő emberek lassan, de biztosan mindig átvették egymás szokásait. - Hotsuma lelkesedett nagyon az olyan könyvekért, amelyek sok képet tartalmaztak. Tanulás közben az apró betűs részeket egyszerűen csak kihagyta. Pedig ott is volt rengeteg csemege az érdeklődők számára. De őt erről lehetetlenség volt meggyőzni.
- Holnap dolgozatot írunk, jó lenne, ha készülnél - torpantam meg figyelmeztetően ajtaja előtt. Motorzúgása, kerekek éktelen csikorgása és sivalkodása töltötte be a szobát. Az idegesítő hang kiszűrődött a folyosóra is. Az ágy előtt ülve billegett jobbra és balra, mintha testének mozgásával is segíthetné versenyzőjét a játékban.
- Mese habbal - vetette hátra a válla felett. Rám sem nézett, csak a képernyőt figyelte. - Minek olvassam, ha mindig átélem? - csattant fel dühösen. Elmaradhatatlan joystikcja a kezében lifegett, az a szerencsétlen képernyő pedig megint ugyanazokat a bamba képkockákat pergette.
- Az nem ugyanaz, mint amit leírnak - fontam össze karjaimat magam előtt.
- Bakker! Megint elcsesztem. Így nem lesz soha rekordom! - Az eddig szorongatott joystick nagy csörömpöléssel vágódott a padlónak. - Rohadt életbe! - Teste egyre hevesebben remegett, szinte már zihált, olyan gyorsan kapkodta a levegőt. Arcára a düh rózsái festettek vörös foltokat. - Te jó ég! - emeltem kérlelően az égre szememet. - Most tényleg a játéka miatt fog szívrohamot kapni? - gondoltam szánakozva, de utána csak egy mély és lemondó lélegzettel konstatáltam, hogy igen. Hotsuma képes rá, hogy teljesen kiboruljon a játéka miatt.
- Mióta csinálom ezt az egy rohadt pályát...
- Mikor szándékozol felöltözni? - szakítottam félbe unottan, félrecsúszott pizsamáját méregetve. - Tudomásom szerint már jócskán elmúlt dél - emlékeztettem.
- Békén hagynál? - füstölgött orra alá motyogva. - Most buktam be a tizenkettest - dühöngött.
- Ó, hát persze - rántottam meg a vállamat.
Folyamatosan kifelé bámultam, pillantásom elkalandozott a fák levelei, a részletesen kiépített és karbantartott kert felé. Még mindig mosolyogtam. Hogyan lehet emlékezni ilyen élesen, egy ennyire semmitmondó emlékre? - Az emberi elme egy megoldhatatlan rejtély - állapítottam meg vidáman. - Akárcsak Hotsuma. - Néha úgy viselkedett, mint egy nagyra nőtt gyerek. Nem lehetett nem nevetni a dühöngésein, és soha véget nem érő tirádáin. - Máskor pedig, mint egy férfi.
- Szóval ide rejtőztél - morrant mögöttem karcos hangja.
- Nem rejtőzködöm - fordultam felé mosolyogva. Karba font kezekkel támaszkodott az ajtófélfának. Aranyhajzuhataga kócosan meredezett feje tetején, öltözékét egy kopott farmer, egyszerű piros póló és barna bakancs alkotta. Pont olyan volt, mint bármikor máskor. Áradt belőle az a megzabolázhatatlan vadság és keménység, szeme mégis lágyabban és érzékibben tekintett rám. Gerincem mentén apró borzongás indult el, mustráló pillantását látva. Zavartan pislogtam egyet, hátha sikerül összeszednem magam.
- Remélem, meg fogod enni - vonta össze szigorúan a szemöldökeit.
- Hogyan? - mormoltam halkan. Teljesen elmerültem arcának tanulmányozásában. Minden apró vonást, hajszálnyi rezdülését más színben láttam. Államat mosolyogva tenyeremre támasztottam.
- Már ki is hűlt? - acsarkodott tovább. Mint mindig, most is hamar dühbe gurult. Pillantásomat teám és süteményem felé fordítottam.
- Hogy ezt? - sóhajtottam ráérősen. - Persze! - hunytam le szememet ráérősen, arcomat a napfény felé fordítva. Akkor sem nyitottam fel pilláimat, amikor éreztem, hogy besüpped mellettem a kanapé gyenge szövete. Orromat megcsapta a bőréből áradó fanyar dezodor illat, ami elkeveredve a ruhák mosószeres aromájával igazán kellemesnek bizonyultak. Hunyorogva pillantottam rá, ajkaimra pedig elnéző mosoly kúszott. Éppen az egyik süti szeletet majszolta.
- Kaphatnék egy kicsit? - kérdeztem alázatosan. - Hogyan viselkedjek vele? - Gyulladt ki tudatomban a vészlámpa.
- Persze - vonta meg vállát hanyagul. Az ölébe vette a tányért, majd felemelt egy gyümölcskosarat, és a szám elé tartotta. Döbbenten és értetlenül néztem hol rá, hol az ételre. Valahogy úgy képzeltem, hogy idenyújtja a tányért, és mellékelve egy szalvétát megvárja, amíg leemelek egyet. Kaján vigyor kúszott lassan ajkaira, én pedig összevont szemöldökkel méricskéltem a kezét. - Ha most azt mered kérdezni, hogy megmostam-e a kezemet, tönkreteszed a helyzet romantikáját - cukkolt gúnyosan.
- Az már tönkrement akkor, amikor a kézmosást szóba hoztad - morogtam megalázottan, hogy ennyire felsültem a még meg sem indult szópárbajban. Érdes hangján felnevetett, én pedig lehunyt szemmel haraptam egy picit a süteményből. - Még csak az hiányzott, hogy valamilyen megjegyzést tegyen a harapásomat illetően. Tőle ez is kitellett.
- Te utálod az édeset, nem? - emelte meg szemöldökeit kétkedve. Megint provokálni akart. Úgy döntöttem, ideje egy kicsit kivillantanom a tigriskarmaimat.
- Ezekben nincsen cukor, sem olyan borzalmas szirup, amiket te annyira szeretsz - jelentettem ki higgadtan.
- Borzalmas szirup - dünnyögte elhűlve. - Ember! Beszélj már normálisan! Néha az az érzetem támad, hogy valami korosodó, középkorú férfival dumálok - dünnyögte számon kérően. Halkan felnevettem.
- Néha olyan ostoba vagy! - kuncogtam kedvesen, mire a tányért azonnal visszacsúsztatta az asztalra.
- Ha ez téged ilyen vidámmá tesz, bármikor leszek ostoba - terpeszkedett el a kanapén, színpadiasan intve egyet.
- Tudtad, hogy nem tudsz olyanná válni, amilyen vagy? - mosolyodtam el ördögien. Felháborodottan felhorkantott, és az apró asztalt felrúgva rám vetette magát. - Egy pillanat! - villant be azonnal.
- Ne! Az asztal, a sütemény... A szőnyeg! - rivalltam rá figyelmeztetően, de ő csak nevetve kapta el kapálózó karjaimat, és súlyával lenyomott a kanapéra. Lihegve igyekeztem kiszabadulni alóla, hogy összetakaríthassak, de ő kényelmesen elheveredett rajtam, mint egy jóllakott oroszlán.
- A? - utánzott vigyorogva. Poklian élvezte a helyzetet. - A mi? - Ajkai súrolták arcomat, a levegő pedig bennem ragadt. A napsugarak fehér szikrákként pattogtak végig arany fürtjein, még jobban lenyűgözve sóvárgó pillantásomat. - Hogyan lehet az, hogy egy ilyen gyerekes játék közben férfiasnak találom? - fordítottam el szégyenkezve arcomat.
- Ne - súgta fülembe forrón. - Ne fordulj el! - suttogta bársonyosan. Testem azonnal reagált a közelségére, szívem vadul lüktetett, arcom egyre melegebbé vált. Annyira nem akartam elpirulni, de egyszerűen képtelen voltam uralkodni magamon. Egy darabig még néztem a kövön szétszóródott fehér cserepeket, a szétkenődött gyümölcsöskosarakat és a tea sötét foltját a világos szőnyegen. Egyre nehezebben vettem a levegőt, kezemet lassan felcsúsztattam az engem beborító kemény mellkasra.
- Megfojtasz - susogtam alig hallhatóan, kiszáradt ajkaimat megnedvesítve. Hosszú pillanatokig a szememet bámulta, majd két karján megtámaszkodva feljebb emelkedett. Vártam, hogy leszálljon rólam, és azután összeszedhessem a reggelim maradványait. - Az a tea szép kis foltot fog hagyni a szőnyegen- húztam el ajkaimat. - Ez meg mire volt jó? - suttogtam haragosan. - Nézd, mit tettél! - utasítottam rendre. Lusta mosoly kúszott ajkaira, úgy állta szigorú pillantásomat. Nem foglalkozott azzal, hogy mennyire megfeddtem. Egyszerűen csak nézett, és lejjebb hajolva ajkával megérintette az enyémet.
- Miért foglalkozol állandóan a körülményekkel? - kérdezte kedvesen. A hangja lágy volt és simogató. Mintha nem is a jól ismert Hotsuma feküdne felettem.
- Én nem - tiltakoztam erőtlenül, de képtelen voltam befejezni a mondatot. Újra a zöld szempárt kutattam. Szerettem volna a mélyére látni, de csak azt a nyers energiát érzékeltem, ami belőle áradt. Olyan a színe, mint a haragosan hullámzó viharos tengernek vagy az apró mohapamacsoknak, amik megülnek a fák törzsein, iránymutatóként szolgálva az arra tévedt vándoroknak. Lenyűgöző és mély kút, melynek nem volt vége, csak egy folyamatosan kavargó örvénylése, ami magába szippantotta gondolataimat, felszámolta józan eszemet. Csak egy pillantás volt az egész, mégis alapjaiban rengette meg eddigi világom masszív falait. Ha valaki más mondaná ezt, el sem hinném. Hiszen, nekem mindig számítottak a körülmények. Most mégis hallgatok rá, szótlanul engedelmeskedem neki. Csak azért, mert ő kérte. - Ez lenne a szerelem?
- Mire gondolsz most? - csókolta meg kedvesen ajkaimat.
- Arra, hogy mekkora hatalmad van fölöttem - vallottam be az igazat. - És, hogy én ehhez mennyire semmi vagyok - sütöttem le pillantásomat idegesen. Már megint görcsöltem.
- Nekem feletted? - kuncogott nagyon halkan, orrával megcsiklandozva nyakam bőrét. Megborzongtam, és összerándultam érintése nyomán. Nem is tudtam, hogy ennyire érzékeny vagyok ezen a területen. - Akkor te még nem tudod, hogy micsoda hatalmad van felettem - lehelte érzékien. Nyelve verőeremet kóstolgatta, mígnem a nedves izmot fel nem váltotta fogainak éles karcolása. Rémülten szívtam be a levegőt, és pilláimat lehunyva sóvárogtam a folytatás után.
Annyira tompának éreztem magam. Ólmos nehézségű szemhéjaimat felemeltem, hogy újra ráfigyelhessek, de csak a velem szemben tetejére állított világot láttam. A zöld és óarany tónusok összefolytak a délelőtti fények csillogásában, az általa létrehívott vékony lepellel burkolva be az elegáns falakat, bútorokat. Halkan felnyögtem, amikor az eddigi óvatos csókok egyre erősödő harapásokká és szívásokká mélyültek. Ujjaimat a napfényszínű sörénybe merítettem, hogy visszafogjam követelőző marásait, de súlyos teste enyémnek feszült, ellenállhatatlanul szegezve a kanapé puha matracának.
Eddig nem is éreztem, hogy ennyire erős lenne. Vagy csak az akaratom foszlott semmivé az értelmetlen hadakozás közben? Halkan felnyögtem, amikor erős ujjaival belemarkolt egyik combomba.
- Ne! - suttogtam megtörten, mert nem tudtam, hogy valóban ellen akarok-e állni a vonzásának? A varázslat minden egyes pórusából áradt belém. Orromba kúszott az illata által, bőrömbe ivódott csókjainak izzó pecsétjével. - Hotsuma, nem is tudod, hogy én mennyire... - Homályos pillantással néztem fel a magasról lefüggő csillárra. Az áttetsző kristályok a szivárvány ezernyi árnyalatában tündökölve verték vissza az aranyló fényeket. Egy újabb agresszív marással, és az azt követő kínzó nyalogatással hívta fel magára újra figyelmemet. -Mennyire féltem attól, hogy csak önmagam legyek.- Most hirtelen nem is értettem, eddig miért tartottam tőle? Mi miatt aggódtam? Egyetlen érintésével elsöpörte a bennem fodrozódó kételyeket. Szerettem volna elmondani neki, hogy többé nem félek. De szólásra nyílt ajkaimat halk sóhajok és nyöszörgések hagyták el, értelmes mondatok helyett. Pedig beszélni akartam, hogy mindent megértsen arról, ami bennem zajlott.
- Hotsuma - suttogtam lázasan, hiszen el kellett neki mondanom. Beszélnem kellett az érzéseimről.
- Ne félj, nem teszek semmi olyat, amit később megbánhatnál - emelte fel fejét megkínzott nyakamról. - Nem tudnálak bántani, képtelen lennék rá - duruzsolta ajkaim közé, majd egy finom puszival felemelkedett rólam. Át akartam ölelni, hogy maradásra bírjam, de karjaim bénán hevertek mellettem. Sokkal inkább hasonítottam egy rongybabára, mint egy húsvér emberre. Ujjait enyéim közé fűzte, és óvatosan felsegített. Ragyogó zöld szeme rajongva tapadt ajkaimra és nyakamra.
- Tudom - dünnyögtem száraz torokkal. Úgy látszik olyan gyors tempóban kapkodtam levegő után, hogy teljesen felmarta a torkomat.
- Viszont, lenne egy rossz hírem - kezdte elkomorodva.
- Mi lenne az? - kérdeztem komolyan, azonnal hozzá igazodva. A légkör megváltozott. A játékos napfények melengető oszlopai most sokkal inkább éles reflektorfényeknek tűntek. Gyenge kis sugarak voltak, de elegendőek ahhoz, hogy kiemeljék a Hotsuma arcán tükröződő sötét árnyékokat. Láttam rajta, hogy vívódik, de nem értettem, miért nem akarja velem megbeszélni. - Mindig elmondott mindent. Mi történhetett?
- Baj van? - érintettem meg ajkát bizonytalanul. Morogva elkapta ujjaimat, és arcát tenyerembe temetve pislantott fel.
- Így is mondhatjuk - szívta be frusztráltan a levegőt. - Kurotoék hívtak. Gáz van Tokió egyik déli vektoránál, a harminckettesnél. Azt mondták, mindannyian kelleni fogunk - darálta mérgesen. - Pedig azt hittem, legalább ez a kurva nap más lesz - motyogta paprikásan. Mit mondhatnék? Én is ebben reménykedtem.
- Mikor kell indulnunk? - siklottam el káromkodásai felett.
- Ha lehet, minél hamarabb. Tsukumo és Touko már odatartanak. Előbb fognak befutni, mivel már eleve Tokióban kavartak - nyúlt el a kanapén, és karjait felfektetve a támlára, hátrahajtotta a fejét.
- A tábornokok? - kérdeztem színtelenül.
- Ja. Az a nőstény, meg a vöröske, akire Kuroto annyira pipa. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem megy fejjel a falnak - utalt az előző incidensre. A férfi, aki megölte a társát, és annyira megkínozta Fekete Kardot. - Mind nagyon jól emlékeztünk Cadenzára.
- Akkor? - emelkedtem fel, és gyorsan lehajolva el kezdtem szedegetni a cserepeket. - Indulnunk kellene. - Hangom színtelen volt és távolságtartó. Pedig nem kértem sokat. Csak egyetlen napot Reiga és a tábornokok nélkül.
- Reiga és az a szaros sleppje - köpte megvetően, majd felém fordította pillantását. - Mit csinálsz? - csattant fel, és talpra ugrott.
- Összeszedem a földre borított dolgokat - feleltem halkan, és gépiesen pakolgattam tovább a földön.
- Na, persze! Te szépen visszaülsz a kanapéra, mielőtt megvágod magad! - utasított ellentmondást nem tűrően. Engedelmes bábként emelkedtem fel, és telepedtem vissza a kanapéra. Őt figyeltem, és lehet, hogy nagyon rossz híreket hozott, ajkaimra mégis apró mosoly kúszott. Minden koncepció nélkül dobálta egymásra a cserepeket. Némelyik jó pár méteren elrepült a megcélzott halomtól. - Ha így folytatja, Ayának az egész könyvtárat ki kell takarítania- hunytam le szememet.
- A folt - morogta ellenségesen. - Ehhez Aya fog kelleni - csóválta meg a fejét, és halkan szitkozódni kezdett, ahogy beletenyerelt egy adag gyümölcsmasszába.
- Biztosan ne segítsek? - faggattam óvatosan. De csak legyintett egyet sütitől ragacsos kezével, hogy ne is zavartassam magam.
- Boldogulok - fújta, és a felállított asztalra pakolta a sütemény és cserépmaradványokat. A szépen polírozott falap most tea és gyümölcsmaradványoktól fénylett. Pillantásom végigvándorolt a rommá vert olvasórészlegen, és a kanapé mellett akadt meg. Az általam választott könyv hevert ott. Félig nyitva volt. Feltehetően akkor esett ki a kezemből, amikor Hotsuma felrúgta az asztalt, és feldöntött engem is.
- Azt látom - nyugtáztam szerencsétlenkedését. A szám szélén játszadozó apró mosolyt képtelen voltam elrejteni. - Le kellene állítanom, mielőtt többet árt.
- Kinevetsz? - vakkantott fenyegetően, én pedig halkan felnevettem.
- Igazából nagyon hízelgő, hogy ennyire óvni szeretnél mindentől - kezdtem kedvesen. Hangom lágyan csengett, ő pedig farmerjába törölve ragacsos kezét, leült a földre. Térdeit felhúzta, és karjait megtámasztva rajtuk érdeklődve felpillantott.
- Ez csak természetes - villantott rám egy sármos mosolyt.
- Igen, az - értettem egyet, és felemelkedtem a kanapéról. - Indulnunk kell. - El akartam lépni mellette, de erős keze megtorpanásra kényszerített. Ujjai acélos kapcsokként tekeredtek csuklóm köré, megállásra késztetve.
- Azt hitted - hajtotta le fejét -, hogy nem tudlak vagy akarlak megvédeni? - suttogta hidegen. Hosszú tincsei az arcába estek, így nem láthattam a szemét. Egyáltalán nem értettem, mitől lett hirtelen ennyire ideges, de az egyenes vonallá préselődött ajkai arról árulkodtak, hogy valamivel nagyon feldühíthettem. Keze remegett a visszafojtott indulattól. Csodálkozva ráztam meg fejemet, és visszaléptem elé.
- Hotsuma - szólítottam meg lágyan, de nem reagált. Lassan térdre ereszkedtem, és tenyereim közé simítottam arcát. Nem látszott mérgesnek. Inkább letörtnek és értetlennek. - Éppen azon gondolkoztam ma reggel, hogy valóság-e az a csodálatos varázslat, amit tőled kaptam? - súgtam boldogan, és egy óvatos puszit hintettem ajkára. Még mindig gyanakodva méricskélt, így újra próbálkoztam. - Féltem attól, hogy nem leszek elég ehhez a csodálatos érzéshez. Esetleg elrontok valamit vagy rosszul csinálok, mert még soha nem tapasztaltam a szerelemnek ezt a fajta mélységét - sóhajtottam megkönnyebbülten. Azt hittem, sokkal nehezebb lesz kimondani, de a szavak csak dőltek belőlem, megállíthatatlan folyamként zubogva szívem mélyéből. Boldog voltam, mert nem hátráltam meg.
- Féltél? - Csodálkozott. Meglepettségét nem is akarta palástolni.
- Igen - húztam vissza kezeimet, és combomra fektettem őket.
- De miért? Mit ronthatnál el? - suttogta rekedten.
- Te annyira természetesen viselkedsz, de én...
- Én? Természetesen? - morogta elgondolkodva.
- Igen - mosolyodtam el. - Féltem, hogy nem tudok úgy viselkedni, ahogyan kellene. Azt sem tudtam, hogy akarsz-e tőlem még valamit? - hadartam el egy szuszra. - Itt nem rólad van szó. Nem arról, hogy kételkednék benned! Hanem abban, hogy én voltam bizonytalan. Minket illetően - szívtam be mélyen a levegőt. Ijedten figyeltem az arcát, szerettem volna tudni, hogy mi jár a fejében. Egy pillanatig megdermedt, tekintete szinte üvegessé vált. Majd úgy tűnt, kezdi megemészteni a szavaimat, és ez volt az a pont, ahol halálosan rettegni kezdtem reakciójától. Végül is kimondtam. "Mi." Láthatta, én bennünk gondolkozom. Nem csak külön benne vagy magamban.
- Bolond - vigyorodott el szemtelenül. - Neked semmit sem kell csinálnod, csak létezned, és hagynod, hogy szeresselek - csippentette ujjai közé államat, és magához húzva követelőzően megcsókolt. A sütemény maradványokat elkente az arcomon, így egy újabb máz keletkezett bőröm fehér rétegén. De még ez sem tudott zavarni. Önfeledten élveztem az érintését, lubickoltam a boldogságban, amit pusztán egy mondattal képes volt elérni.
Tényleg ennyire egyszerű lenne minden? Csak hagyjam, hogy szeressen, és minden rendben lesz? Ajkával még egy utolsó csattanós csókot lopott az enyémekről.
- Egyszer már megmondtam, hogy ne takard el magad előlem semmilyen szinten - suttogta kedvesen.
- Igen - haraptam bele bizonytalanul ajkaimba.
- Ezt nemcsak a sebekre értettem - lehelte érzékien, és feltápászkodott a hideg kőről. - Te csak azon idegeskedj - nyújtotta felém kezét -, hogy Aya ne szedjen szét minket a szőnyeg miatt - kacsintott rám cinkosan. Rémülten elsápadtam, de amint meghallottam harsány nevetését, egy óvatos mosoly kúszott ajkaimra. Most már értettem, miért lehetett pont ő az a személy, aki egy teljesen új életet adott nekem. - Mindent másképpen szemlélt, mint én. - Ő volt az ellentétem, a tökéletes társ, aki mindenben kiegészített. Egyetlen egy dologban értettünk mélységesen egyet, ez pedig az egymás iránt érzett határtalan szerelmünk volt. Hotsuma volt a korszakokon átívelő szerető, aki elérte, hogy többé ne zavarjon az örökös harc, a teljesség nélküli élet. Mert hiába volt nemes a cél, ha a szív időközben megfáradt.
Most azonban úgy éreztem, a mi töredékes létezésünk is kerek lehet. Egész. Rábukkantam erre a csodálatos kincsre, ami annyira gyönyörűvé és élettel telivé változtatta a napjaimat, életeimet, amilyet talán sohasem kívánhatok. Ezért az egyért megérte újra és újra feltámadni. - Miatta.
- Inkább nem szeretnék belegondolni - somolyogtam lesütve pilláimat.
- Menjünk - ölelte át derekamat, és közel húzva magához elvezetett az ajtóig.
- Rendben - nyomtam egy apró puszit szájára, és kinyitottam a könyvtár ajtaját.
„Számtalan út és számtalan vég,
Mind csak egy valamiről mesél.
Egy mozaikokká szórt élet,
Hit és bizalom nélküli lélek,
Hogyan válhat teljessé."
By Katren