Csillagok országútján 7. fejezet: Horai Kuroto

Villámként cikáztunk a hosszan kígyózó kocsisorok mellett. Egyenesen a külváros felé tartottunk. Ott tapasztaltunk gyanús démoni tevékenységet, ezért úgy döntöttünk, hogy utánajárunk a dolognak. Nagy sóhajjal ernyedtem el az ülésen, kicsit lazítva biztonsági övemen. Még ez is szorongatott, feszélyezett a mozgásban. Furcsa, idegen érzés telepedett rám, ahogy kipillantottam az ablakon. Az élet ugyanúgy zajlott körülöttem, az emberek nagy része a belváros felé igyekezett. Nem volt dugó, a kivezető úton velünk robogott néhány autó. Úgy készültem, hogy csak egy egyszerű portyázás lesz az egész, minden komolyabb összecsapás nélkül. Lassan már ott tartottam, hogy nyelni is alig bírtam. De a bennem táncoló feszültség nem akart távozni belőlem. Gyomrom elnehezült, mintha követ helyeztek volna belém, pedig csak rápillantottam a mellettem nyugodt és derűs arccal kormányzó Senshiróra. – Csak adja az ég, hogy neki ne essen baja! – hunytam le aggodalmasan szempilláimat.

- Ne rágd már magad! – pirított rám a maga kellemes modorában. Pilláim meglepetten nyíltak fel, és ránéztem társamra. – Ne aggódj, minden rendben lesz – bíztatott kedvesen.

- Ja – hagytam rá halkan, és kibámultam az ablakon. Szerettem volna hinni neki. Tényleg. De valamilyen oknál fogva baljós érzések kerítettek hatalmukba. Az utcákon sétáló embereket, futkározó gyermekeket és a többi autóban ülő utast figyeltem. Látszólag, minden a megszokott kerékvágásban haladt. Az élet ott hömpölygött körülöttem, pedig úgy éreztem, az idő lassan megfagy. A valóságosnak ható történések csak egy porhintésként, a démoni világ egy rendezett illúziójaként tárultak fel előttem. Mélyet lélegezve igyekeztem megnyugtatni háborgó gondolataimat

Megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan nyugtalanság ereszkedett elmémre. Féltettem Senshirót. Pokolian. Ajkamra fanyar mosoly kúszott, ahogy felidéztem milyen voltam gyermekként. - Borzalmas.– Szerencsére, már igen távol álltam egykori önmagamtól, aki semmire sem akarta méltatni a mellette ülő fiút. Féltem attól, hogy Senshirót is magammal sodrom abba a szörnyű maszlagba, amiből látszólag nem vezetett kiút. - A Zweilt őrzőség és annak keresztje. - Ki gondolta volna, hogy ma már elképzelhetetlennek tartom az életet legjobb barátom nélkül? Talán, pont én.

Ezért védekeztem ellene foggal-körömmel. Számtalanszor ismételgettem magamban, hogy a múlt többé nem tarthat fogva. De el kellett ismernem, hogy az volt az egyetlen erő, amely igazán formálta jellememet. A múltamban gyökereztem én magam is, és most meg kellett tennem mindent, hogy túlnőjek rajta.

„Tudatlanságban pihen a lélek, összekuporodva önnön sötétjében."

Lágy madárcsicsergés, gőzölgő tea. A néma teret csak a táblán mozgatott festett fadarabok koppanása törte meg. Egy újabb magabiztos csúsztatás jelezte mesterem lépését. Mindig kedves, nyílt tekintete óvó szeretettel pillantott rám. Sohasem tűnt haragosnak vagy gondterheltnek. - Lelke sima víztükör, melyen még a rápottyanó őszi falevelek sem okozhattak hullámokat. - Irigyeltem ezért a belső nyugalomért és édes simulékonyságért. Mint egy lágy kelme, ami pont úgy hullámzik, ahogyan az esése megkívánja.

Bennem nyoma sem volt mindennek.

Dühvel születtem, bosszúval telve. Egy olyan embernek, akitől elszakították a párját, és a szeme előtt kínozták halálra, nem maradt más csak a pusztító harag és a soha ki nem hunyó visszavágás lángja.

– Egyszer mindenért megfizetsz Cadenza – fogadtam meg halálom percében. A bűntudat, ami gyermekkorom óta kísértett, mostanra fájó űrré nőtte ki magát. Végül maradt a betölthetetlen semmi, a lelkem helye, ami valahol az életek során folytatott bolyongásommal semmivé foszlott. Nem kellett a lelkem. Nem akartam emlékezni a törékeny arcra, arra a gyönyörű angyalra, aki egykor szeretett, én pedig méltatlan voltam a védelmére.

Fogaimat összeszorítva koncentráltam a táblára, bár nem jelentett nagyobb kihívást, hogy mesterem ellentámadását visszaverjem. A stratégia, a játszma kegyetlen nyújtása a véremben volt. Az engem befogadó család szerint született győztes voltam, aki elméjének pallérozásával a lehető legkiválóbbá válhat.

Győztes? Én? Ugyan! Ha a tükörbe néztem, egy szánalmas lúzert, egy ócska vesztest láttam. Nem azért, mert annak akartam tűnni, hanem azért, mert az voltam. - Oboro. - Elviselhetetlen a hiány, amit az elvesztésed miatt érzek. A bennem gomolygó sötétség kiirthatatlan. Nincs az a szeretet, az az odaadás, ami eltüntethetné a mérgezett lélek sebeit. Még egyik Zweilt őrző sem veszítette el a szeme előtt a társát? Dehogynem.- Akkor miért nem voltam annyira kemény ,mint a többiek? Miért nem tudtam úgy viselkedni, mint ők?– Azért, mert a te társad lelke, a szerelmedé, örök időkre a semmibe enyészett. Nem támaszthatod fel, nem nézheted lelkének lenyomatát egy másik testben. Nem maradt belőle semmi, az emlékek pedig magát a halált táplálják.

- Kuroto! – szólított fel a velem szemben ülő őszes öregember. – A játékra figyelj! – Játék. A következő lépésre koncentráltam, majd egy határozott mozdulattal visszatámadtam. Shogiban verhetetlen voltam.

„A bosszú kiolthatatlan parázsként támadt fel a gyenge, megtört lélekben."

Újra ott volt előttem az arca, hófehér testét karmazsin vér áztatta… A tűzvörös hajkorona ráomlott meztelen bőrére, miközben Cadenza kegyetlen nevetéssel föléhajolt.

- Érzed már a fájdalmat? – suttogta kéjtől fűtött hangon. A gyilkolás heve éltette, a pusztítás kimeríthetetlen öröme. Ocsmány, undorító lény volt, aki megérintette Őt. – Aga! – köpte megvetően, karmos ujjai puha nyakára fonódtak. – Már nem jelent élvezetet a szenvedésed – szűkítette össze szemét.

- Ne merj hozzáérni! – Üvöltöttem dühtől eltorzult hangon. Hogyan meri bántani? Rátenni a mocskos mancsát? Fuldokolva próbáltam térdre kecmeregni, de a sebeim túl mélyek voltak. Nem tudtam többé mozdulni. Megbénultam, szívem már alig dobogott. A démon nevetése magát a halált idézte. Karcos hangja hosszan visszhangzott a vértől bűzlő éjszakában. A gyönyörűen ragyogó Hold, amit annyiszor néztünk, az a sok-sok csillag, amit olyan örömmel tudott szemlélni, most mind tehetetlenül végignézték a haláltusáját.

Miért nem mozdul meg a föld? Minden élőlény? Miért nem segítenek neki?

Homályosan bár, de elősejlett lelkemben a válasz. Mert az ember az egyetlen, aki önszántából cselekedhetett ezen a bolygón. Remegve húztam fel magam könyökeimre, hajamról izzadtságcseppek csurrantak a földre, fülem zúgásába saját sípoló lihegésem vegyült.

Azután egyetlen törés, egy roppanás, ami arra késztetett, hogy felnézzek. Elhomályosult pillákkal, öklendezve néztem a kitört nyakra, az iszonyattól kimeredt égkék szempárra. Ott lógatta maga előtt, mint egy élettelen babát.Mert az isvolt.

- Keserű a kín, ugye? – fordította pillantását felém. Az apró faházak mind könnyű lángok martalékaivá lettek, a közös világunk semmivé omlott. Most ő is elveszett mindezzel együtt. – Gyűlölsz engem? – A világ két szín harmóniáján osztozott. A halál tompa fekete színén, és a vérként ragyogó égővörösén.

Gyűlölni? Nem. Ez már annál is mélyebb volt. Egy pokoli érzés, amit csak a gyilkolás élvezete tölthet ki. Hogy láthassam, amint a kezeim között vergődik, mint egy szárnyaitól megfosztott pillangó.

- Akkor ölj meg! – mosolygott rám kihívóan. Kezei között porrá omlott a szerelemem lelke. Testét használt rongyként taszította a földre. Bár ne láttam volna semmit! Könnyel telt szemekkel néztem végig a léleklángjának szétfoszlását. Aga semmivé lett. Szürke hamuvá,akár az otthonunk.Cadenza kíméletlen mosollyal nyalt végig ajkain, ragadozó vadként mérve végig. – Szórakoztass el egy kicsit, Zweilt! - Én voltam az újabb prédája, de egyáltalán nem érdekelt. Már nem éreztem semmit. Sem haragot, sem szerelmet. Ölni akartam. Kínozni. A bennem feltámadó keserűséget kioltotta megtébolyodott elmém örvénye. A bosszú fekete őrülete, porrá törte szívemet. Kardomat magam elé húztam, és a pengére száraz csókot nyomva elindultam a démon felé. Felkészültem a halálra.

Kacagott. Öblösen, mélyen és kegyetlenül. Tántorogva botlottam meg saját lábamban, de fekete pengémet mankónak használva lábra kászálódtam. Már nem volt sok, talán csak pár lépés ebben az őrülten táncoló világban, és követhettem édes szerelememet a halálba. Hogy magammal rántom-e azt a démont? Már nem is érdekelt. Csak az, hogy feloldódhassak a mindenségben; ott, ahol ő is lebegett.

Az utolsó pillanatban löktek félre, Cadenza pedig felpattanva tűnt el szemem elől. Hangja ott lebegett a bűntől terhes levegőben, a most nyíló tavaszi virágok émelyítő illatában. - Visszajövök érted Fekete Kard.

Sűrűn pislogva néztem fel az előttem álló alakra. Magas, karcsú alakja, hidegen villanó szürke szeme, hatalmas kardja… Ez…

- Jól vagy? – pillantott rám szigorúan. Képtelen voltam értelmesen válaszolni. Megvédett, de nem éreztem hálát iránta, csak olthatatlan gyűlöletet. Hogy merte ezt megtenni? Hogyan? Miért mentettél meg, Luka?

- Rohadj meg! – suttogtam kimeredt szemmel, ő pedig értetlenül lépett egyet hátra. – Rohadj meg! – Fájdalmas üvöltésem hosszan visszhangzott a holt csendben, elnyelődve megtört zokogásommal. Miután kikászálódtam hangos gyászomból, örök hallgatásra ítéltem szívemet. Soha többé nem sírtam.

„A lélek gyöngyházszínkagylóként zárul be, ha bántják."

Egy valamire megtanított az a démon. Az ösvényen egyedül maradtam, mert így volt rá esélyem, hogy megvédjem magam attól a fájdalomtól, amit a szeretteim elvesztése okozhatott. Küzdelmem magányra ítélt, ezért nem engedhettem közel magamhoz senkit. A lehető legjobban döntöttem. Bezártam a szívemet, hogy egyedül halhassak meg bosszúm beteljesítése közben. Nekem nem maradt más, csak ez. Minden erőmmel azon voltam, hogy el is higgyem, jól cselekszem.

„A lélek megdermedhet, és megfakulhat hosszú álma során."

Az évek elfutottak mellettem. Nem érdekelt az elismerés, a győzelem. Nem reagáltam a felém áradó szeretetre és elfogadásra, ami Senshiróból és a családjából áramlott felém. Elzárkóztam előlük, és megfagytam a végtelen idő tengerében, elevenen temetkezve el magányos emlékeimben. Valamikor meghoztam egy döntést, amit most követni akartam.

Amikor valaki úgy döntött, hogy Zweilttá válik, a lelke lényegének döntését követte. Az emberek világa ellen törő rosszat óhajtotta felszámolni minden erejével. Ezért képes volt elveszíteni bármit, még önmagát is. Lelkem és arcom az évek múlásával egyenes arányban feketedett és aszalódott össze. Önmagamat emésztettem fel magányommal.

Udvariasságból és kötelességtudatból részt vettem minden rendezvényen, amit az újonnan összeeszkábált családom rendezett. Nemcsak elfogadtak. Úgy kezeltek, mintha odaszülettem volna közéjük. Én pedig mit tettem? Hideg arroganciával utasítottam el gondoskodásukat, mert akkor egyszerűbb volt megvédenem őket. Cadenza bármikor ide jöhetett, és szétdúlhatta azt az ingatag építményt, amit bizalomnak és kötődésnek neveznek. Nem engedhettem meg, hogy újra győzzön, és ezért valaki szenvedjen. Nem akartam kötődni senkihez. Az csak fájdalmat szült. Ezt senki sem érthette igazán, csak egy Zweilt őrző.

- Kuroto – eszméltem fel Senshiro hangjára. – Nem tartasz velem? Elmegyek horgászni a tóra. – Egy pillanatra megtorpantam, és belenéztem az őszinte, tiszta szeretet sugárzó szempárba. Arcom nem tükrözött érzelmeket. Régen éreztem bármi mást a magányon kívül.

- Nem – válaszoltam hidegen, és kezemet zsebre téve elsétáltam a kapu felé. Senkinek sem szóltam, hogy hová megyek. Nem tartozott rájuk. Láttam az arcán átsuhanó csalódottságot. Évek óta folyamatosan visszautasítom a közeledését. Mégis mit hitt? Mi változott? – Bennem nem változott semmi. Mert nem változhatott.

A megfakult lélek kitartóan járja az útját akkoris, ha már nem arra vezet az ösvénye."

Az élet egy kibírhatatlan semmivé változott, melybe kényszerűen vetették a még itt maradt lelkeket. Csak a bosszú és a fájdalom éltetett. Iskolába jártam, és shogit gyakoroltam. Igaza volt Senshiro nagyapjának. A játék közben valóban ki lehetett kapcsolni. Az elme egy pár pillanat erejéig, de szabaddá vált az őt megkötő béklyók alól. Ez jelentette az egyetlen menedéket.

Edzettem, és tanultam, miközben nagy ívben elkerültem az embereket. Az iskolában sem barátkoztam senkivel, a többiek pedig igen hamar megtanultak távolságot tartani tőlem. Ki barátkozott volna egy ilyen rideg és gőgös fiúval, amilyennek beállítottam magam? Senki. Egy ember látott át tökéletes álcámon, Senshiro. Kitartóan csüggött rajtam, és lassan arra eszméltem fel, hogy napom egyetlen fénypontja a zavaró becenevekkel ellátó, és fura megnyilvánulásokat megejtő Senshiro lett. Úgy gondoskodott rólam, mintha az öccse lennék. Segített beilleszkedni a többiek közé, ő volt az egyetlen kapocs, ami a valósághoz kötött.

- Kuroto! Jössz velünk fagyizni? – intett ki egy csoport fiú közül.

- Nem – vágtam azonnal hátraarcot, hogy végre megszabaduljak az iskolától, és attól a sok embertől. Lépteim egyedül koppantak a kihalt folyosón, majd az udvar kövezetén. Hiába álltak körülöttem mások, nem vettem őket észre. Sanda pillantások, megvető fintorok. Ezeknek a kereszttüzében bandukoltam, de nem zavartak különösebben. Én választottam az egyedüllétet, együtt kellett élnem vele.

- Kuroto! – hallatszott mögülem az ismerős hang kiáltása. Senshiro kifulladva torpant meg előttem, és térdeire támaszkodva kifújta magát.

- Na, mi az? Nem mész a többiekkel? - Legszívesebben elharaptam volna a nyelvemet. Lehet, hogy színtelen és érzések nélküli volt a kérdés, de akkor is feltettem. Ő csak kicsit elpirulva rám mosolygott, és tarkóját megvakarva idegesen felnevetett.

- Arra gondoltam, inkább hazasétálok veled – mosolygott még mindig kedvesen. Egyetlen vállrándítással viszonoztam a gesztust, és elindultam hazafelé. Besorolt mellém, és néma csendben róttuk a forgalmas utcákat, együtt nyomorogtunk a tömött metrón. Nem kezdeményezett beszélgetést. Tudta, hogy nem szívesen beszélgetek vele. De kitartóan jött mellettem.

Hagytam.

„A melengető napfényre virágként nyílik meg a lélek. Mégha nem is akarja."

Végül minden egyes nap együtt mentünk haza az iskolából, és bár nem beszéltünk, a légkör egyre meghittebbé vált. A csend olykor tényleg beszélt helyettünk. Mindig hozott nekem ebédet, megkínált valamilyen nyalánksággal. A lelkemet körbevevő jégpáncél észrevétlenül olvadt le, pont úgy, mint a jégcsapokból kiváló vízcseppek. - Eleinte alig tűnik fel az a néhány csepp, ami leválik az összefagyott víztömbről, azután pedig már csak a megállíthatatlan fogyatkozás, végül a semmivé válás marad.

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy megkérdeztem Senshirót, hogyan telt a napja.

„A múlt egy szelete, ami erővel tölt fel."

Az avatón gyorsan túl akartam esni. Nem szerettem a formaságokat. Idegesítettek. Még valamikor régen, egy másik életben valaki megszeretetett velem egy hatalmas fát. Ő volt az egykori társam és szerelmem. Amikor újjászülettem, kerestem magamnak egy zugot, ami emlékeztetett a hajdan volt időkre. – Rá. – Legnagyobb örömömre újdonsült családom birtoka mellett találtam egy hozzá hasonlót. Hatalmas, robosztus fa, melyen nem fogott az idő vasfoga. Látta az évszakok változását, a történelem múlását. Olyan magasra másztam a kérges ágak között, ahonnan tisztán láthattam a csillagokat. Feloldódtam ennek a csodálatos érzésnek a puhaságában, mintha csak egy hófehér felhőn lebegtem volna a végtelen kék ég tetején. Itt voltam a legközelebb ahhoz a valamihez, amiben Oboro lelke feloldódott. Vajon ott van még a lenyomata? Felfedezhetem még a nagy egészben az ő töredékes lényét. Éjszakákat töltöttem el azzal, hogy a csillagok között őt kerestem, de sehol sem találtam.

-Tudod, hogy semmiért sem cserélnék el egyetlen pillanatot sem, amit veled tölthettem? – emlékeztem vissza szavaira.

-Én sem – gondoltam válaszképpen, de nem mondtam ki. Hosszú barna haja leomlott csípőjére, az éjszakai kisállatok hangjai nem hatottak riasztónak vagy félelmetesnek. Ha léteztek tündérek, akkor ő az volt. Egy vadóc, erdei nimfa, aki csak azért született erre a világra, hogy elcsábítsa az erdőbe betévedő lelkeket. Imádta a dús, zöld rengeteget. Ezért én is megszerettem a körülöttünk pulzáló és mindig változó természetet. Miatta.

Most is oda vágytam. Leülni az egyik szélesebb ágra, és mélyen beszívni az erdőből áradó üde, friss illatot. Egyedül lenni minden emberi zsivaj és hangos szó nélkül. Már az emberek hangját is alig bírtam elviselni. Egyedül a természet lágy ölelésében tudtam újra önmagamra találni. Akkor, amikor nézhettem a végtelen tengerként hullámzó zöld lombokat, amiket kiválóan beláthattam a sziklaszirtről. Teljesen egyedül maradhattam.

„Van, ami mindig visszahúz. Megpróbáltatást állít az ébredező lélek elé."

De a rémálmok nem szűntek meg. Hiába ültem ki minden este a védelmezőnek tekintett fa alá, hogy a csillagokat fürkészve keressem az enyhülést; a vér, a halál és a fájdalom nem illant el. Olyan régen történt minden... Mégis, mintha sót szórnék az eleven sebre, ha éjszakánként akaratlanul is, de megnyitom emlékeim kútját. Gyűlöletes a gyengeségem, a szenvedésem. Újra és újra leperegnek előttem a képek, mintegy filmkockákként égve be tudatom szövedékébe. Még mindig a múltam foglya voltam. Talán menthetetlenül be is börtönöztem magam a csapdámba. Nem láttam a gyűlölet labirintusából kivezető utat, elveszítettem a reményt. Nem volt fény, ami világítson a sötétben. Csak a mindent beborító feketeség maradt.

Éjszakánként kiizzadva, saját kiáltásomra tértem magamhoz, remegve ölelve át reszkető testemet. A jeges verítékcseppek gyöngyökként csorogtak alá a hátamon, fekete hajam szénfekete legyezőként tapadt arcomba, éles szálaival felsértve bőrömet. Ahogy az avató közeledett, minden egyes éjszakámat Oboro haláltusája töltötte be. Vele együtt belém szivárgott a hideg gyűlölet, az emészthetetlen bosszú, ami elválasztott az előttem feltáruló lehetőségektől. Ugyanazok a képek… Ugyanazok a színek. Vörös és fekete.

Lassan már nem tudtam aludni, saját félelmeim teljesen megbénítottak. Rettegtem attól, ha álomra hajtom a fejemet, újra látni fogom őt vérben ázva, mocskosan. Éjszakákon át dacoltam a fizika törvényével, és nem voltam hajlandó aludni. Egy idő után enni sem akartam. Nem kívántam az ételt. Senshiro aggodalmasan pillantott rám, nagyapja folyamatosan nógatott, hogy egyek, de elutasítottam mindkettőjüket.

- Jól vagyok – válaszoltam mindig ugyanazt a durva elutasító mondatot. – Hagyjatok, kérlek! – tettem hozzá egy fokkal enyhébb hangon, hátha elvehetem szemtelen beszólásom élét. Hogy sikerült-e? Nem tudtam. Már csak árnyéka voltam önmagamnak, egy ténfergő szellem, aki utolsó mentsváraként a gyönyörűen illatozó erdőbe és a melegen ragyogó csillagok fényébe menekült.

Végül az avató előtti este, ismét az erdőben talált. A csillagokat néztem, mint mindig. Talán azért, mert az egyetlen fényforrás ők voltak. Reménykedtem benne, hogy adnak nekem valamilyen jelet, aminek segítségével tudhatom, hogy mit tegyek. Mi legyen a következő kérdésem?

De a néma csendet csak a tücskök éjszakai koncertje, és az apró fiókák motozása tört meg. Semmilyen isteni sugallat nem érkezett onnan fentről. Valóra vált az, amire annyira vágytam. Magamra maradtam. Sokáig bámultam a halványan pislákoló gyertyalángoknak tűnő pontokat, míg végül minden akaraterőmet és kitartásomat kijátszva az álom rám telepedett.

„Az idő, ami egykor erőt adott, most mindettől megfoszthat."

- Kuroto! – szólított felhatározottan Oboro. A vékony falon át láttam sziluettjét, ahogy idegesen babrálva hosszú hajával átvetette azt a vállán. – Gyere már!Elkésünk! – sürgetett toporogva, én pedig ünneplőruhámon elvégezve a végső simításokat elcsúsztattam a rizspapírból készített ajtót. – Juj! – sikkantott fel örömmel. – Nagyon jól nézel ki – nevetett boldogan, én pedig elpirulva pillantottam rá lesütött szempilláim alól. Ő egyenesen gyönyörű volt. A kéknek ezen árnyalata csak még jobban kiemelte szeme szikrázó szépségét, haja mély, gesztenyebarna árnyalatát. Az est leszállt, mi pedig az esedékes Csillagünnepre készülődtünk. – Na,gyere! Tudok, egy jó helyet! – ragadta meg kezemet, és maga után húzva rángatott ki szegényes faházamból.

- Minek úgy sietni? – sóhajtottam lemondóan. – Már úgysem fogjuk látni a főattrakciót. Lekéstük a jó helyeket – fogtam vissza veszett ugrándozását.

- Hogy te mindig csak károgni tudsz? – pirított rám kedvesen, és csilingelően felnevetett. – Na, gyerünk! Én még tudok egy helyet. – Kezemet elengedte, és kecses őzikeként szökkent át előre, egyenesen a város mellett elterülő erdő felé véve az irányt.

- Arra ne menj! – próbáltam figyelmeztetni, de már nem hallotta a hangomat. - Vagy nem akart meghallani – füstölögtem magamban. Sietve követtem nyomait, hosszú perceken át üldözve a zöld rengetegben. Utáltam az erdőket, mert misztikusak és veszélyesek voltak. Néha felvillant előttem alakja, én pedig mélyen hálát adtam az égnek, hogy legalább néhány csillagot ma hanyagul világító fáklyaként feltűzött az égre.

- Itt vagyok! – intett az egyik emelkedő tetejéről. Combjaim fájtak, légcsövem sípolt az erőkifejtéstől, de az én imádott tündérkém, még mindig nem állt le. Elhűlve meredtem a még mindig virgonc lányra. Honnan van benne ennyi erő? – Mássz! – utasított, és felkapaszkodott a szirten magasodó fára.

- Na,nem – lihegtem kifulladva, de ő csak gúnyosan kinevetett. Arcát nem láttam, csak ruhájának suhogását és néha elfúló nyögését hallottam.

- Na,de. Mozogj Kuroto! Vén papa lettél? – incselkedett velem, mire azonnal megembereltem magam, és felkúsztam a fára. Közvetlenül mellételepedtem le, és dobogó szívvel hallgattam boldog zihálását. – Nézd! – mutatott fel az égre, én pedig értetlenül követtem ujja hegyét. – Hát,nem gyönyörű – suttogta édesen, és vállamnak dőlve az égre meredt. Nem láttam ott semmit, csak egy rakás csillagot. Némán ültem mellette, és próbáltam rájönni, miért is annyira fontos neki az a kopár ég és néhány szottyadt csillag.

- Ha egyszer tényleg meghalok, csak nézz fel a végtelenül kék égre, ha süt a Nap. A sötét éjszakában világító csillagokra. Mindegyikükben ott leszek, és örökké vigyázni fogok rád – suttogta halkan, majd újra mély hallgatásba burkolózott. Annyira megdöbbentem, hogy reagálni sem tudtam. Csak egy valami visszhangzott bennem megállás nélkül.

- Ha ez megtörténik,szó nélkül utánad megyek. – Nem mondtam ki a szavakat, ahogyan azt sem, hogy mennyire szeretem. Végül az idő és saját gyengeségem elvette tőlem. Végleg elveszítettem.

„Az ösvény megnyílt. Csak rá kell lépni."

Meglepett, de jó érzéssel töltött el, hogy nem álmodtam rosszat. A vizsgákon ragyogóan teljesítettem, valószínűleg azért, hogy ne kelljen a fájdalmamra koncentrálnom. Minden energiámat a shogira fordítottam, és ennek meg is lett az eredménye. Magas fölénnyel arattam győzelmet. Fáradtan kullogtam haza, és öltöztem át, hogy utána kimehessek üdvözölni az udvarban összegyűlt embereket. Semmi kedvem nem volt hozzá.

- Jó lenne, ha kellemesebb képet vágnál az egészhez! – pirított rám Senshiro menyasszonya. Nem voltunk túlzottan jó viszonyban. Engem irritált az állandó nyafogása, parancsolgatása, ő pedig csak szimplán fújt rám. – Az egész család kitette érted a lelkét öcsi! – tette karba kezeit, és durcásan végigmért.

- Úgy érted, Senshiro – javítottam ki szándékos botlását.

- Hogy mi van? Te kis… - Inkább becsuktam a fülemet, és nem hallgattam ennek a némbernek a tirádáját. Roppantmód fárasztó volt, és egy idő után megfájdult tőle a fejem.

- Senshiro – súgtam a mellettem tevékenykedőnek. Érdeklődve fordult felém. – Biztosan ezt a nőt akarod elvenni feleségül? – kérdeztem kétkedve, de ő csak halkan kuncogott. Mit látott benne? Számomra ez úgy látszik, örök rejtély marad.

- Gyertek! Csinálok rólatok egy közös képet! – szakított ki gondolataimból a „menyasszony" hangja. A nagy felhajtást unottan és kiábrándultan szemlélve indultam meg a „Gratulálunk Kuroto!" transzparens alá. Olyan személyek is összegyűltek, akikről azt sem tudtam, hogy kicsodák. Talán szomszédok? Vagy rokonok? Esetleg mindkettő? Biztosan Senshiro nagyapja hívta meg őket, hogy eldicsekedhessen az eredményeimmel. Úgy viselkedett, mintha ehhez a családhoz tartoznék. Micsoda hazugság és ostoba képzelgés! Én nem vagyok képes tartozni senkihez. Már nem. Úgyis csak tönkretenném az illetőt vagy rászabadítanám Cadenzát. Fáradtan álltam középen, még csak meg sem kíséreltem a mosolygást. Minek ez az egész? Sokkal jobb lett volna, ha hagyják, hogy átvegyem a díjamat. Nem kellett volna torta, meg ételekkel roskadásig pakolt asztal. Nem kellett volna ennyire kimutatniuk az örömüket. Nem érdemeltem meg. A lehető leggyorsabban visszahúzódtam a házba, és onnan figyeltem az eseményeket és Senshirót. Éppen a maradékokat pakolta el, a Nap már egyre lejjebb bukott a horizonton. Alkonyodott. Az ártatlan kékséget rózsaszínes és arany árnyalatok öntötték el. – Nemsokára kihunynak a fények. – Pillantásomat a magas, szőke fiúra emeltem. Maradhat még fény egy olyan embernek, aki el akarja azt magától marni? - Van még esélyem? - Tétovázva tettem meg felé az első lépést, de utána már maguktól vittek a lábaim hozzá.

- Elmegyek egy kicsit – böktem ki, miután egy darabig esetlenül ácsorogtam mellette.

- Értem. Későn jössz? – pillantott rám kedvesen, majd meglepetten torpant meg mozdulata közben. Egy hihetetlenül kényes határt készültem átlépni, amire eddig képtelennek éreztem magam. Talán ő is érezte a hezitálásom mögött megbúvó súlyosságot, ennek a döntésnek az értékét. Pár hosszú másodpercig a szememet fürkészte, igyekezve kitalálni a mögötte meghúzódó gondolatokat. Majd a feltornyozott tányérhalmot visszatette az asztalra, és szó nélkül mellém állt.

Indulásra készen álltunk. Mind a ketten.

„A lélek sétája a fényben."

Lépteink súlyosan puffantak az erdő kihalt csendjében, az éjszaka lopva érkezett meg közénk. A sötétség fokozatosan araszolt előre, mind több és több teret hódítva el a nappal világából. Nem tellett sok időbe, amíg elértük kedvenc helyemet, de addig is egy picit magamra maradtam a gondolataimmal. - Ki tudja, kinek mit sugall maga az út? – pillantottam le a kemény földútra. Számtalanszor kitapostam már ugyanazt az ösvényt. Sohasem haladtam más vágáson. Könnyebb volt a megszokott, a begyakorolt vonal, mert ott nem érhetett semmilyen meglepetés. - Talán ugyanígy élem az életemet is.– Az életemre és a sorozatos testet öltésemre is úgy tekintettem, mint egy végérhetetlen ösvényre, amit egyedül kellett rónom. Nem tett boldoggá az elhatározásom, de ha el akartam kerülni, hogy újabb emberek sérüljenek meg, köztük én magam is, a lehető leglogikusabban döntöttem. - Logikusan, de nem életszerűen – állapítottam meg elkeseredve. Azt hiszem, most kezdtem igazán megérteni, mit is jelentett maga a shogi, a játék. A játékos látszólag egyedül volt, de valójában egy partnerrel játszott. Ahhoz, hogy ki tudja fürkészni a stratégiáját, a lépéseit, bele kellett helyezkednie az elméjébe, és ezzel együtt magába kellett engednie egy darabot a másikból. Kiszolgáltatta saját magát az elme pallérozott játékában.

De talán, most már nem kell így lennie. Szeretném hinni, hogy a mellettem menetelő ember a bajban is társam lesz. Igaz barátom, akire számíthatok. Álmélkodva nézett körbe, örömmel lelkesedve a csodálatos kilátásért. Könnyedén szökkent fel az ágak közé, boldog pillantása rám siklott.

- Kuroto? Hát itt szoktál elbújni? – jegyezte meg játékosan.

- Igen – morogtam esetlenül, kissé nehezen igazodva a hirtelen változáshoz. A magány megszűnni látszott. Egy darabig makacsul összeszorítottam a számat, nem akartam beszélni. De elég volt egy pillantás lelkes arcára, hogy tudjam, jól tettem, amit tettem.

A szavak megállíthatatlan folyamként ömlöttek belőlem. Mindegyikben ott bujkált a múlt keserűsége és a felejtés utáni olthatatlan vágy. Ő pedig meghallgatott, és kedves figyelme gyógyír volt lelkem fájdalmára. Sohasem gondoltam volna, hogy egy Zweilt őrzőnek létezhet második társa.

„A szeretet nem rangsorol."

- Megérkeztünk – térített magamhoz révedezésemből a mellettem ülő. Indexelt, és letérve egy szűkebb sikátorba leállította az autó motorját. – Innentől gyalog kell mennünk. – Némán biccentettem, és kiszálltam a kocsiból. Árnyakként cikáztunk egyik háztól a másikig. Ez nem az a kellemes kertvárosi negyed volt, amire számítottam. A bérházak magas erődítményekként törekedtek a magasba, sűrűn sorakozva egymás mellett. Falaikról nyomokban mállott le a vakolat, szabadon hagyva az alatta levő téglákat. Minden kopott, dohos és sötét volt. Hiába volt nappal, a fölöttünk kifeszített szárítóköteleken himbálódzó rongyok eltakarták előlünk az eget. Olykor foltokban kivillant a vakító kékség, de azután gyorsan tova is tűnt a színes ruhák mögött. Egyszerre torpantunk meg, érzékelve a miénknek feszülő erős energiát. Fogaimat összeszorítva húztam elő kardomat, készülve a legrosszabbra. A bűzéről felismertem azt a nyomorultat.

Sötét aurája fojtó köpenyként telepedett rám, dühe vörös pikkelyekkel borított sárkányként fújtatott fejem felett, mérges párlatot lehelve orromba. Gyűlölete belém szivárgott, fogamat önkéntelenül is összeszorítottam. Úgy vicsorogtam, mint egy megvadult kutya.

- Kuroto! – szólt rám figyelmeztetően Senshiro, de nem foglalkoztam az intésével. Az előttem kirajzolódó porfellegre emeltem tekintetemet. Nem tévedtünk. Valóban voltak itt démonok. De, hogy pont ők? A nő karcsú alakja, éteri tüneményként rajzolódott ki a szemmel látható energiamezőből, jégszőke haja puha függönyként keretezte angyali arcát. Mindig elcsodálkoztam azon, hogy mennyire gyönyörű volt ez a mocskos szörnyeteg. De figyelmemet nem sokáig kötötte le az ő jelenléte. A felhő mögül felhangzó nevetéstől kirázott a hideg. Torkom összeszorult, gyomromba mázsás súlyok telepedtek. - Ő volt az! Az a rohadék! – Vörös haja eleven tűzként örvénylett sápadt arca körül, majd ahogy csillapodott erejük heve, lazán ráomlott széles vállára.

- Fekete Kard! – dörmögte elégedetten. – Örülök, hogy látlak – húzta vigyorra vékony ajkát.

- Csinos kölyök lettél – dalolta Elegy kedvesen. – Pedig csak egy ember vagy – csettintett nyelvével megvetően. Egyik kezét csípőjén pihentette, míg másikkal ostorának nyelét cirógatta.

- Kuroto – húzódott mellém Senshiro. – Segítséget kell hívnunk! – suttogta sürgetően, de nem mozdultam. Dermedten néztem azt a vörös szörnyeteget, miközben a bennem dúló gyűlölet és félelem egyre erősebbé vált.

- Az új társaddal egyszer már találkoztam – villant fel tekintete, én pedig egy hangos kiáltással löktem félre Senshirót. Ismertem a reakcióit. Tudtam, hogy ártani akar neki. – De nem mutatkoztam be eléggé – vicsorgott közvetlen közelről arcomba, ahogy a levegőből érkezve hosszú kardjával felém csapott. Az utolsó pillanatban hárítottam nehéz ütését, pengéink fémes csilingeléssel csaptak össze, hogy azután sikoltva elcsúszhassanak egymáson. A fegyverek karcsú kígyókként falták egymást, egyre hevesebb csapásokkal ostromolva a másikat. Fémesen cikáztak, olykor összeakadtak, próbálták eltörni a nekik feszülő hajlékony pengét. Arra vártak, hogy melyik acél pattan szét hamarabb a rámért ütések erejétől. Cadenza megvadult arccal, röhögve támadott újra és újra, én pedig kénytelen voltam védekezni. – De legalább Senshiro jól van – tértem ki egy ütése elől, és a hosszú kaszát megidéző társam háta mögé pattanva néztem végig a két démonon. Fel kellett mérnem az esélyeinket. A nő, nem mozdult. Frusztráltan tanulmányozta karmait, majd színpadiasan ásított egyet.

- Befejezted? – dorombolta kedvetlenül.

- Fekete Kard! Ne fossz meg az élvezettől! – fújtatott Cadenza, nem foglalkozva a mögötte unatkozó démonnővel. A mocskos betonon csúszkált, akár egy csúszó-mászó a porban. Mindattól undorodtam, amit ő megtestesített. A gyűlöletet, az örömtelen életet. – A magányt, amire magamat ítéltem. Miatta. – De már nem voltam gyermek. Többé nem hibáztathattam mást a saját döntéseim miatt. Fel kellett nőnöm, és felelősséget kellett vállalnom önmagamért. – És Senshiróért. - Tudtam, hogy nem szabad felelőtlenül támadnom, de a nő úgy tűnt, nem jelentett veszélyt. – Talán, nem fog harcba bocsátkozni.

- Már jeleztem a többieknek – súgta fülembe Senshiro. – Kérlek, légy türelemmel. Nem akarom, hogy a vesztedbe rohanj – esdekelt halkan. Fáradtan fújtam egyet, levetve magamról a düh és gyűlölet leplét. Józan eszemnek hitt bosszúm, ami hosszú testetlen álmomban is elkísért, most halott levélként pottyant le lelkem szövedékéről.

- Ó, ne már! – vicsorgott dühösen Cadenza. – Megpuhultál Kuroto? Vagy talán, tartsak egy kis emlékeztetőt arról, hogy mit jelent a társ nélküli élet? – nyalta meg ajkát.

- Nem fogsz hozzáférni – jelentettem ki szilárdan.

- Nagy szavak, egy ilyen kisgyerektől. Lássuk, mit tudsz! – szólított fel kihívóan.

- Ne! – ragadta meg karomat Senshiro. Mézszínű pillantása aggodalmasan tapadt rám. – Ne menj! Ezt akarja elérni, hogy nekimenj! – Hangja remegett, ajkai megvonaglottak. Tudtam. Tudtam, hogy ezt akarja. Már átláttam rajta. Talán több is forgott itt kockán, mint egy egyszerű összecsapás. Már megindultam azon az úton, ami felemelt a sötétségből. Cadenza bele akart hajtani abba a feneketlen verembe, aminek nem láttam az alját. – A lélek nélküli haláléba.

- Ejnye Kuroto! – búgott közvetlen közelről az arcomba. Már nem körözött körülöttünk, mint egy zsákmányra leső vad. Megállapodott, és engem tanulmányozott. – Eltűnt belőled az a tűz, amit annyira szerettem. A gyűlölet heve, ami annyira hasonlóvá tett hozzánk.

- Ne hasonlítsd magadhoz, te szörnyeteg! – zengett Senshiro hangja. Bennem ragadt a levegő, ahogy a vörös hajú tábornok, elé perdülve megragadta ingje nyakánál fogva.

- Neked nem osztottam lapot kicsi fiú – dörögte mérgesen, és egy határozott mozdulattal a szemközti téglafalhoz vágta.

- Senshiro! – kiáltottam fel kétségbeesetten, és megindultam felé, hogy segíthessek. A vakolat tenyérnyi darabokban pergett le becsapódott teste nyomán, ő pedig úgy omlott össze, mint egy rongybaba. Utamat egy hosszú, karcsú penge állta el. A szemüveg összetörve landolt a földön, kezei remegve próbálták megtartania súlyát. - Él. Az isteneknek és az ősöknek hála! Életben van! – ujjongtam némán, de nem engedtem, hogy reflexeim eláruljanak.

- Mit gondolsz? – nézett rám elgondolkodva. – Megöljem most? Vagy hagyjam még életben? Hiszen, ő csak egy második. Nem? – kérdezte udvariasan. Szavai gúnytól csepegtek, pillantása savként égetett lyukat a szívembe. Nem engedhettem, hogy Senshirónak baja essen. Nem. Bele kellett mennem Cadenza elmebeteg játékába. Akkor talán időt nyerhetek neki, és időben érkezik a segítség. – Megmenthetik.

Kardomat egy kecses mozdulattal emeltem magam elé, és egy lépést hátrálva felkészültem a támadásra. Bármit mond vagy tesz ez a démon, már nem vagyok az ő teremtménye. Hosszú időn át mérgezte a lelkemet, szívemben elhintve a reménytelenség magvait. Valóban a saját gyengeségem és félelmeim zártak el az emberektől. És a tudat, hogy ezzel végre letisztáztam magamban a saját árnyaimat, megszabadított.

- Nem győzhetsz – jelentettem ki magabiztosan.

- Hogyan? – kérdezett vissza gőgösen, és hatalmas kardját könnyed tollpiheként megemelve, megforgatta maga előtt a levegőben.

- Teljesen mindegy, hogy most megölsz vagy sem – kezdtem halkan. – Akkor sem győzhetsz le. Többé nem fogom elvágni magam az emberektől. Nem leszek magányos – emeltem magam elé kardomat, minden egyes izmom megfeszült. Felkészültem a támadásra és a hárításra egyaránt.

- Nem nagyon érdekel, mit pofázol – morogta ellenségesen, és hatalmas pengéjével a levegőbe suhintott. Energiája felmarta bőrömet, égette a torkomat. Pillantásomat Senshiro felé emeltem, de ő úgy tűnt, rendben van. Érdekes, hogy nem támadták meg. Vajon miért? Ennyire nem érdekelte Cadenzát? – Én vagyok az ellenfeled – szökkent felém a tábornok. Ütését a legnagyobb nyugalommal védtem ki. Csak a harc heve égette tagjaimat, nem a szívemből és lelkemből kiágazó gyűlölet vagy bosszúvágy.

- Harcolj! – vakkantotta felém habzó szájjal, és kardjával felfelé csapva egy másodpercre szabadon hagytam felsőtestemet. Arcára volt írva a groteszk élvezet, úgy vitt be gyomorszájamba egy erős ütést. Keserű epét köptem ki számon, és elfulladva rántottam vissza pengémet, közben térdemmel csapva álla felé. Kardomat mintegy támasztékként használva rugaszkodtam el a földtől, és egy hosszú szaltóval rúgtam állon a megtántorodó tábornokot. Kecsesen fogtam talajt, hangtalanul érkezve a földre. Gyomrom pokolian fájt a bivalyerős ütéstől, de így is kihúztam magam. Kardomat magam előtt leeresztve várakoztam. Ellentámadásba fog átmenni. Biztosan. Az ajkairól lecsorgó vért lassan lenyalta, és izzó pillantását rám emelte.

- Ez új volt – vigyorgott rám. – Magabiztos vagy. Ilyen jónak hiszed magad? – tette hozzá kissé meglepetten, de tagadóan megráztam fejemet.

- Nem hiszem magam annak. De végre tudom, hogy mi az, amit keresnem kell az életemben. – Lelkem hatalmas óceán, melyet egy falevél sem kavarhat fel. Többé nem zavarja semmi az áramlását. – Még én sem. Ezt, ő sohasem fogja megérteni. Ezért nem tudhatja, hogy mennyire sokat jelent nekem Senshiro.

- Ezek a nagy szavak, amit az emberek ócska frázisokként pufogtatnak! – fújta lemondóan. – Mindig is meglepett, hogy ilyen gyenge, ócska lények, mint amilyenek ti vagytok, miért futtok a nagy szavak után. Nem nektek való – köpte megvetően.

- Úgy gondolom, egy ember olyan érzéseket képes megélni, ami túlnőve rajta a magasba emelheti. –Senshiro szeretete és törődése tett azzá, ami most vagyok. Bizakodóvá. Cadenza bozontos szemöldökét megemelve kritikusan végigmért.

- Érzelmek? Hallod magad? – kérdezte vontatottan, hosszan elnyújtva a szavakat. – Mondd csak… Mit éreztél akkor, amikor a szemed láttára törtem el annak a lánynak a nyakát? Ó! – simította végig töprengve állát, csak, hogy ezzel a mozdulattal is engem kínozzon. - Nem is emlékszem rá, mi is volt a neve? - Nem reagáltam. Vártam, hogy felbukkanjon bennem az emésztő harag, az olthatatlan gyűlölet. De az égető lángok nem bukkantak fel. Szeme dühösen szűkült össze látva, hogy nem tudja felpiszkálni indulataimat.

- Itt a vége – lendült felém dühösen. Haja izzó lángtengerként örvénylett körülötte, arcának vonásaoi eltorzultak. Teljesen mindegy, milyen formát ölt magára, így is az marad, ami. Ebben a borzalmas percben is boldognak éreztem magam, mert megszabadultam a magamra akasztott felelősség és félelem leple alól. Győztem. – Lehet, hogy meghalok, de győztem. Elkezdtem élni. – Tettem egy tétova lépést, hogy magam elé emeljem a pengémet, de nem volt már rá szükségem. Egy hatalmas kasza fogta fel Cadenza súlyos csapását, erejébe beleremegett a fegyvert tartó személy karja.

- Senshiro – suttogtam halkan, alig merve elhinni, amit látok.

- Mozdulj már, te bolond! – mosolyodott el szárazon. Hajtincsei közé mészpor és alvadt vér vegyült. – Vér – meredt tágra szemem, és kaszáját kicsúsztatva a szoros fogásból, kettejük közé vetettem magam. Nem engedhettem harcolni. Nem volt olyan állapotban.

- Játsszuk ezt le! – csikorogtam határozottan, térdeim megroggyantak a démon ereje alatt. – Senshiro! – kiáltottam hátra. – Lépj hátrébb! – utasítottam kétségbeesetten. Őt nem adom. Amíg járni tudok, amíg lélegzem, védeni fogom őt. - Nem engedhetem annak a vadállatnak a közelébe.

- Nem – vágott vissza dacosan.

- Nem érünk rá erre, nem vagy olyan állapotban – vicsorogtam figyelmeztetően. - Egyedül kell cipelnem ezt a terhet! Nem rángathatlak bele! – jelentettem kihatározottan. Kardomat egyre lejjebb szorította, hegye már söpörte a repedezett betont.

Lihegve,egy nagy kiáltással markoltam rá két kézzel a markolatra, hogy egy erős lökéssel hátrébb sodorjam ellenfelemet. Így nyertem egy töredéknyi percet. Senshiro szilárdan megállt mellettem, és poros arcát letörölve rám pillantott. Bíztató mosolya valósággal szíven ütött.

-Itt hadoválasz arról, hogy már megváltoztál, mégis elfelejted, hogy van egy társad? – recsegte szárazon. Nevetésének hangja napfényként fúródott be a magány sötét szövedékébe.

-Úgy tűnik – vigyorogtam rá, és kardomat megemelve Cadenzára emeltem pillantásomat.

– Gyerünk! – indultam meg a démon ellen. Senshiróval együtt.

„A magány sötétjét beragyogja a fény,

Emberöltőkön át mutatva az ösvényt.

A remény kék madara könnyedén lebegve száll,

A szél szárnyán vitorlázva, a szívekbe talál."