Csillagok országútján 8. fejezet: Furuori Senshiro

„Már nemcsak a bosszú vezérel. Azért vagyok itt, hogy megvédjem a barátomat!"

Olyan gyorsan száguldottunk Cadenza felé, amennyire csak lehetett. Végre eljött a mi időnk, megkaptuk a lehetőséget arra, hogy kivégezzük azt az átkozott dögöt. Kezemmel megmarkoltam hatalmas kaszám nyelét, és meglendítettem felé. Egyetlen vágás, és az a gúnyosan vigyorgó fej a porba hullik. Szemem sarkából Kurotóra pillantottam. Kardját két kézre fogva, izzó szemmel nyargalt a vörös démon felé. Elszánt volt, erős és rendíthetetlen. - A társam, akiért bármire képes lettem volna. – Sohasem gondoltam volna, hogy majd egyszer vállvetve fogunk egymás oldalán harcolni azért, hogy megvédjük az emberiséget a ráleselkedő veszélyektől.

Évekig annak sem voltam a tudatában, hogy már mindent tudok a múltunkban lappangó titokról, és a Giou klánban betöltött szerepünkről. Gyermekkoromtól kezdve edzettek arra, hogy egyszer majd folytathassam nagyapa életművét. – Megvédjem az embereket és segítsem Giou Takashirót ezeréves küzdelmében. – Persze, egy gyereknek az ő szintjén kellett kezdeni a tanítást, így a múltat mesék köntösébe bújtatva tálalták nekem. Mindent tudtam a világok között dúló harcokról, annak eredetéről és az erőviszonyokról; csak éppen a szereplők és az ő történeteik a mítoszok ködébe vesztek. Szívesen meghallgattam nagyapát, izgultam a vitéz harcosokért, szurkoltam a hősöknek, de különösebben nem adtam hitelt az elbeszéléseknek.

Szikrázóan kék ég, fullasztó meleg. Ennyire emlékeztem abból a nyári délutánból, amikor nagyapa megosztotta velem a múltunk egyik legfontosabb szeletét. A shogi tábla felett izzadtam, és homlokomat megtörölve sóhajtottam fel elgyötörten. Pokolian melegem volt, és még a vékony rizspapírfalak sem óvtak meg a mindent elemésztő forróságtól. Rám várt az újabb lépés, de én negyed annyira sem minősültem tehetséges játékosnak, mint a többiek. Minek szépítsem? Irtó béna voltam.

- Meséltem már neked a Giou klán titkáról? – kérdezte kedvesen, amikor végre sikerült odébb csúsztatnom egy bábut a táblán.

- Nem, nagyapa – mosolyogtam rá, ő pedig a mellettünk felállított apró asztal felé nyúlt. Elegáns mozdulattal megfogta a csészéjét. Elborzadva néztem, ahogy ivott egy rövid kortyot a gőzölgő italból. Én inkább valamilyen finom, jeges zöldteára vágytam. Nem is értettem, hogyan tudta meginni ilyen nagy melegben azt a tűzforró löttyöt. Nézni is kínzás volt!

- Ne nézz így! – nevetett fel öblösen. – A meleg ellen a forró tea a leghatásosabb fegyver. Kipróbálod? – intett érintetlen csészém felé.

- Inkább nem – húztam el számat, de azonnal udvariasan hozzátettem. – Köszönöm a figyelmességet. Kérlek, ne fáradj vele!

- Ó? – emelte megelégedetten szemöldökét, amitől csak még több ránc futott össze homlokán. – Úgy látom, igencsak megtanultad az illemet.

- Igyekeztem – biccentettem köszönetem jeléül, és türelmesen megvártam, hogy igyon még egy kortyot. Nem sürgettem, az elképesztően nagy szemtelenség lett volna. Majd folytatja a beszédet, ha jónak látja.

- Nos, mára is lenne egy történetem, ha meghallgatsz – jelentette ki ünnepélyesen. – Ezzel felmentést kapsz a játék folytatása alól – kacsintott felém. Igencsak felélénkülhetett az arcom, mert jót nevetett rajtam. Pedig már elég ügyesen tudtam uralkodni az indulataimon. Úgy látszik, nehezebb begyakorolni az etikettet, mint hittem.

- Szívesen meghallgatlak, nagyapa – helyeseltem elszántan.

- Sok-sok évvel ezelőtt, akkor, amikor az ég zenitjén a Bika készült lenyugodni, az élet sodrában találkozott két lélek. Az egyikük fényes volt, mint a Nap. Tudása és jelenléte aranyporként hullott mindenkire, akivel csak érintkezett. Ő volt a Próféta, aki látta a lelkek igaz útját, elhozta a reményt ebbe a megosztott létezésbe. – Rövidke hatásszünetet tartva rám sandított. - A másik lélek – folytatta - éjfekete mágiák szülötteként szakadt erre a világra. Egy hihetetlenül erős papnő és a démonkirály fiaként.

- Démonkirály? – dadogtam megdöbbenve. Nagyon élveztem ezeket a történeteket.

- Igen. Legalábbis akkor ezt állították. Óriási erők dolgoztak benne. Származása félelmet és gyanakvást szült azokban, akik nem ismerték. A félelem pedig gyűlöletet. Ő volt a Nekromanta, a démoni világ kapujának őrzője, aki örökké változó Holdként vándorolt az éjszakában nem találva menedéket vagy megnyugvást.

- Milyen szörnyű sors! – suttogtam meglepetten, szemem előtt megelevenedtek az alakok. Egy magas, szőke férfit láttam, akinek nyomában világos fény ragyogta be a szürke eget, és egy éjfeketehajút, akinek lépteit az éjszaka sötétje kísérte. – A világos volta jó, míg a sötét a rossz? – faggattam.

- Nem – tűnődött el nagyapa. – Ők egymás kiegészítői lettek volna.

- Lettek volna? – ütötte meg fülemet a szó,majd ijedten becsuktam a számat. Nem akartam tiszteletlen lenni.

- Igen – sóhajtott fel halkan, és szomorúan maga elé pillantott. – Ebben a mesében, ők nem a jót és a rosszat jelentették, hanem a nappalt, az éjszakát. A havat, a nyári meleget. Mindazt, ami egymás nélkül nem létezhet, vagy ha létezik, nem bírna értékkel. Ha nincsen éjszaka, honnan tudod, hogy másnap reggel van?

- Igazad van – mosolyogtam egyetértően. Nagyapa hosszú hallgatásba burkolózott, pillantása elkalandozott az udvart szegélyező kőkerítésen, és a fölé hajoló lombokon. – Mi történt a két lélekkel?

- Végül találkoztak – folytatta rám sem pillantva. – Egymás útját egyengették, segítették a másikat. De a Nekromantát elérte baljós csillagzata. Lelkét megfertőzte a benne is lappangó sötétség, és elbukott. A saját családja ellen fordult, és elpusztította a szeretteit. Démonokat toborzott, és vont az irányítása alá, hogy az embereket kiirtva őket emelje hatalomra. Eldöntötte, hogy hozzájuk fog tartozni, ha már az emberek világához nem tartozhat. – Ujjaim megremegtek, szívem nagyot dobbant. – Micsoda szörnyű vég! – gondoltam szánakozva. – A két lélek pedig elszakadt egymástól, és most saját átkuk alatt vergődve próbálják meglelni a maguk igazságát – sütötte le pillantását.

- Gondolod, hogy egyszer ismét egymásra találhatnak? – kérdeztem naivan.

- A halálban biztosan – bólintott nagyapa. Néma csend borult a szobára, hirtelen minden elhallgatott körülöttünk. Úgy tűnt, kint nem csicseregnek a madarak, nem zajonganak a kúria lakói. Pedig egy pár perccel ezelőtt meg mertem volna esküdni rá, hogy hallottam a ruhákat teregető asszonyok kacarászását, a mély, dörmögő hangú férfiak mormogását. – Senshiro! – eszméltem fel nagyapám hangjára. – Tudod, mi történik, ha a két oldal elszakad egymástól?

- Vándorolnak – bólintottam azonnal. Emlékeztem még a szavaira, nem tudott megtréfálni, és rám bizonyítani, hogy nem figyeltem a régebben elmesélt történeteknél.

- Vándorolnak, és harcba kezdenek. A harchoz pedig mindig több olyan lélek kell, akik meg tudják egymást védeni. Nézz a táblára! – mutatott maga elé. - Nem ugyanerről szól a shogi is? Vannak bábok, akik azért vannak, hogy egy náluk nagyobb erejű harcost megvédjenek.

- Akkor ez olyan, mint a háború – meredtem megkövülten a táblára. Kicsi voltam, de annyira nem, hogy ne tudnám, a háború az egyik legszörnyűbb dolog a világon.

- Igen, pontosan olyan – értett velem egyet.

- Te melyik oldalra állnál, ha választanod kellene? – kíváncsiskodtam.

- Te? – kérdezett vissza azonnal.

- Hm. Én biztosan azt, amelyikben a Próféta van. A démonoktól félek. – Hangosan felnevetett, majd felemelkedett.

- Jól jegyezd meg ezt a történetet, fiam. Rendben? – borzolt bele szeretettel hajamba.

- Úgy lesz – pislogtam fel nagy szemekkel.

Mire felnőttem, és szembesültem a történetek igaz voltával, már készen álltam a harcra. Mindent tudtam a Zweiltokról, Reigáról és Takashiro-samáról. Sohasem merült fel bennem az a kérdés, hogy vajon valóban szükség van a harcra? Hiszen, magam is tapasztalhattam a démoni aktivitást, és azt, hogy valóban ártó szándékkal közelednek az emberek felé. Nem volt más választásunk, mint felvenni velük a harcot.

„Tiszta szívvel, és erős lélekkel kell harcolnod." – Ez volt nagyapa jelmondata, én pedig igyekeztem ennek megfelelni. A hétköznapjaimat egyszerű gyermekként éltem. Iskolába jártam, barátokat szereztem, de közben nem hanyagoltam el örökségem tanulmányozását sem. Az életem egyhangúan telt, egészen addig, amíg nem került hozzánk egy Zweilt őrző, akinek felnevelését Takashiro-sama ránk bízta.

Ő volt Kuroto.

Kuroto, aki sokáig megfejthetetlen rejtvénynek tűnt a számomra. Feje tetejére állította az életemet, főként azért, mert rettentően sok harag és keserűség tombolt a lelkében. Rettentően megsajnáltam, és amennyire csak tudtam, igyekeztem körbevenni a gondoskodásommal, a szeretetemmel, hogy érezze, nincsen egyedül. - Miért teszi ezt önmagával valaki? Miért temeti el magát elevenen? – töprengtem a magányos fiút bámulva, aki folyamatosan eltaszított magától. Pici méregzsákként fújtatott a szeretet legapróbb lángjára is, gőgös modorával védekezve a múltjában gyökerező fájdalom ellen. Egészen addig nem értettem az okait, amíg Cadenza meg nem jelent a birtokunkon. Addig azt hittem, a szenvedés megszüntethető, a múlt eltörölhető, ha az ember tiszta szívvel él. Ebben hittem, hiszen erre neveltek.

Nagyapa halála, és az a rengeteg ember… A tengernyi vér.

Valami akkor megváltozott bennem.

A veszteség fájdalma emésztő gyűlöletet, elképzelhetetlen űrt hagyott bennem, amit egyszerűen képtelen voltam kiirtani magamból. A bosszú vált kizárólagos célommá, és az, hogy végre elvehessem annak a Cadenza nevű démonnak az életét. Ez vezetett Kuroto mellé, és a Zweilt őrzők közé. Eleinte ki akartam érdemelni Kuroto bizalmát, de onnantól kezdve minden megváltozott. - Meg akartam ölni az összes démont, aki az utamba került.

Fülemben veszettül dobolt saját véráramom, szívem egyre hevesebben lüktetett. Nagyot nyeltem, és minden erőmet beleadtam az ütésbe. A magas tábornok körül szikrázva örvénylett hatalmas ereje, de már késő volt. Nem tudott olyan gyorsan cselekedni, hogy mind a kettőnk támadását kivédje. Ha az egyikünket félre is üti, akkor is el fogja találni a másik. A kasza borotvaéles pengéje megcsillant, Kuroto kardja fényes kígyóként siklott Cadenza mellkasa felé. Mozdulatlanná dermedtem, amikor felfogtam, hogy valaki blokkoltam a csapásomat.

- Ch! – fújtam megvetően, amikor fegyverem egy másik kardon akadt fenn. Testem védtelenné vált, de ami még rosszabb, a kombinált támadásunk elúszott. – Fenébe! – Új tervet kell csinálnunk, különben mind a ketten itt hagyjuk a fogunkat anélkül, hogy valamelyik magas rangú opastot eltettük volna láb alól. - Legalább az egyiket meg kellene ölnünk. - A penge éle felett Elegy pillantott rám fanyar mosollyal. Izmaim megfeszültek, igyekeztem elhátrálni előle, hogy a kaszám ismét használható állapotba kerüljön; de a próbálkozásaim rendre kudarcot vallottak. – Francba! – sziszegtem némán, amikor a pengém kissé elhajlott. Halk kuncogás csendült fel a dermedt csendben.

- No, lám! Nem vagy valami fair játékos, ezért közbe kell, hogy avatkozzak – magyarázta kedvesen, hangja édes mézként csepegett fülembe belém ültetve a belőle áradó hideg sötétséget. Újra megpróbáltam kihúzni kaszámat a szorításból, de egyszerűen nem sikerült. – Talán valamilyen bűbájt használ?– néztem a két fegyverre, melyek látszólag alig érintkeztek. Elméletileg ki kellene tudnom csúsztatni a fogásából, ehhez képest még a karomat sem voltam képes mozdítani.

- Hasztalan – kezdte lassan, unottan. - Kívülről blokkoltam az izommozgásodat. Egyelőre – tette hozzá elégedetten. - Francba, a büdös francba! – átkozódtam. – Mit tehetnék most? - A jégszőke loknik finoman rebbentek meg arca körül, ajka résnyire nyílt. Hosszú szemfogain végignyalva dobott felém egy csókot. – Ha nem bánod, elrabolnám az életedet – búgta izgatóan. Halálra rémültem.

Évek óta készültem erre az összecsapásra. Edzettem a szívemet, az elmémet, hogy elfogadják, akikkel harcolni fogok többek, mint az ember. Nálunk erősebbek, akik a sötétségben fogantak, és annak erejéből táplálkoztak. Azt hittem, készen állok. Annyira erősen akartam hinni, hogy talán elsiklottam a felett, hogy talán csak hinni akarom, hogy készen állok. - Lehet, hogy csak álltatom magam, és Kurotónak volt igaza? Lehet, hogy gyenge vagyok ehhez az összecsapáshoz?

- Az új Zweilt – súgta Elegy. – Nem lehet egyszerű hozzászoknod az erőkülönbségekhez – csettintett szabad kezével, mire ujjai közé simult ostora nyele. Cselekednem kellett volna, de nem ment. Teljesen leblokkoltam, egyszerűen nem jutott az eszembe semmi. Hallottam magam mögött Kuroto kiáltását, ahogyan azt is észleltem, hogy Cadenzán taszítva egy hatalmasat kivédte annak csapását. Ha nem teszi meg, már halott lennék. - Nem lehetsz gyáva! Kuroto számít rád– bátorítottam magam, de lábam remegett, kezem egyre jobban izzadt. Elegy gúnyos kacagása töltötte be a fülemet. - Úgy tűnik, nem olyan erős a gyűlöleted és a bosszúd, mint Fekete Kardé. Már életben sem tud tartani. – Gyűlölet? Bosszú? Igen, évekig ebből a két energiából merítettem az erőmet, de mostanra mindez megváltozott. Eleinte csak a nagyapám halála iránt érzett elképesztő harag volt az, amely vezetett. Mostanra azonban rá kellett jönnöm, hogy a bosszú, a düh nem az én fegyvereim. Kuroto beszámolójából tudhattam a legjobban, milyen az, ha valaki teljesen magányossá és kiszolgáltatottá vált a saját fékevesztett bosszújának. Nem akartam olyanná válni, mint ezek a démonok. Nem akartam a szolgálójuk lenni abban a fény és életnélküli létezésnek, amelybe a meggyötört lelkeket taszították. Egy ember ennél többre hivatott.

- Már nemcsak a bosszú vezérel. Azért vagyok itt, hogy megvédjem a barátomat – szűrtem ki fogaim közül a szavakat.

- Barátság? Megvédeni valakit? Nagyon szép és fennkölt szavak! De tudod, mit látok én? Azt, hogy Fekete Kard képes lenne eldobni az életét, egy olyan hitvány társért, aki leblokkol a megfelelő pillanatban. – Fogaimat összeszorítva két kézre fogtam kaszámat, és egy hangos kiáltással magamhoz rántottam a gyönyörű opastot. Nem törődtem az udvariassággal, sem azzal, hogy most egy nővel állok szemben. Ostora ugyan meglendült felém, de tudtam, hogy gyorsabb leszek nála, ha nem tétovázom. Volt alkalmam megfigyelni támadás előtt, és támadás közben is. Most rajtam volt a sor, hogy hasznosítsam a tapasztalataimat.

Egyedül álltunk az udvaron. Leizzadva lihegtem, már ki tudja, hányadik összecsapásunk után. Nagyapán nem látszott, hogy megerőltette volna az edzés. Laza testtartással állt, de már tudtam, hogy mennyire csalóka a látszat. Lehet, hogy a következő pillanatban ismét nekem ront, és kiütve a kezemből a gyakorló katanát a földre küld.

- Jól jegyezd meg, amit most mondok, Senshiro! – Elhomályosult pillantással néztem fel arcára. Pokolian fáradt voltam, szerettem volna, ha tartunk egy kis szünetet.- Minden ember fél a harcban. Minden ember összetörhet. Az igazi lélek próbája mégis az, hogy képes-e a veresége után talpra állni. – A gyenge, tavaszi napsütésében hidegen villant fel a szigorú szempár, a maga előtt tartott bambuszrúd megrezdült. – Mindig figyeld az ellenfeled! Elemezd a mozdulatait, találd meg a támadás legmegfelelőbb pillanatát, és azt a gyengepontot, amivel felfedheted a támadási stratégiáját. Nem hagyhatod, hogy feldühítsen. Nem vezethet a gyűlölet, mert bármekkora erőt is ad, kamatostul veszi azt vissza. Tiszta szívvel, nyitott elmével kell állnod előtte. Ha erre képes vagy, fel tudod venni a harcot bárkivel. Ki tudsz térni előle, és hárítani is tudod az ütéseket. A félelem és a gyűlölet hozzánk tartozik, de nem szükséges hagynunk, hogy uraljanak bennünket – emelte lassan maga elé katanáját. Nagyot nyelve pásztáztam mozdulatait, igyekeztem betartani az előbb adott utasításait. - Nézni a mozdulatokat, megtalálni azt a pontot, amikor támadni akar – ismételtem magamban. – Nem feledkezhetsz meg a társaidról – folytatta zengő hangon. - A társad, mindig rád fogja építeni a stratégiáját. Ha nem vagy képes kontroll alatt tartani a félelmed, ő is elveszik. Ha elvakít a gyűlölet, mind a kettőtöket elpusztítod. Ezt akarod? – Összerezzentem szigorú hangjától.

- Nem – préseltem ki magamból.

- Nem hallom! – csattant fel keményen.

- Nem! – kiáltottam elszántan.

- Akkor a következő lesz a feladatod. Meg foglak támadni, neked pedig, ha alkalmad nyílik rá, vissza kell verned a támadásomat. Ha lehet, most már ne csak állj, és tátsd a szádat, ha nem próbáld meg használni a szemedet és a fejedet! A harcban nem lehetsz passzív,még akkor sem, ha megfigyeled az ellenfelet. Ha leblokkolsz, meghalsz. Megértetted?

- Igen – bólintottam, és egy lépést hátrálva felemeltem katanámat.

„Kitérni a támadás elől, ha arra alkalom nyílik."

Kíméletlen erővel ütöttem gyomorszájon, majd ellökve magamtól háttrébb ugrottam. Köhögve tántorodott meg, és kiköpött egy adag vért a földre. – Te – emelte rám dühtől izzó pillantását. Haja egyre jobban lobogott arca körül. – Nő az erőszintje, támadni fog. Az előbb Cadenzánál is ezt láttam. Ez az egyik figyelmeztetőjel, amiről tudhatom, hogy támadni fognak. Figyelnem kell! – Te megütöttél egy nőt? – sipította felháborodva. – Micsoda arcátlan kölyök vagy! – köpte undorodva. – Nem tudnál legalább békében elpusztulni?

Esküdni mertem volna, hogy nem pislogtam. Direkt nem hunytam le a szememet, hogy felkészülhessek, mégis az egyik pillanatban jó öt méterre állt tőlem a nyílt udvaron, míg a következőben hátulról taszítva meg belerúgott a velem szemközt emelkedő kemény falba. Kifulladva zuhantam térdre, arcomat és kezemet felsértette az amúgy is repedezett vakolat. Számat elöntötte saját vérem sós, fémes íze. Ráharaptam a nyelvemre. Lihegve fordultam felé, hogy háríthassam következő csapását, de a kaszám túl messzire sodródott tőlem. Kaparászó ujjaim hiába kaptak utána, csak a felrepedt betondarabok akadtak kezembe. Elkínzottan felnyögtem, amikor pillantásom összeakadt diadalittas tekintetével. Mennyi vérszomj és kegyetlenség tükröződött abban a zöld szempárban, azon az angyali arcon! Karcsú lába megemelkedett, és hatalmas erővel lesújtott tüdőmre. Éles reccsenés, mintha száraz ágakat zúztak volna össze. - Azt hiszem, néhány bordám eltört. - Légzésem egyre jobban elnehezült, a leszakadt szilánkok valószínűleg átüthették a szivacsos szövetet. Hörögve köptem ki egy adag vért mellkasomra, de ettől is óriási fájdalom hasított belém.

- Senshiro… - Biztos voltam benne, hogy Kuroto kiáltott, de képtelen voltam felé fordulni. A fájdalom és a gyengeség teljesen letaglózott. Évekig edzettem azért, hogy kiváló Zweilt legyek, és hasznára váljak a legjobb barátomnak. Kurotónak. Most azonban… Most azonban úgy tűnt, nem leszek képes harcolni. Hiába próbáltam mozdítani a tagjaimat, egyszerűen megbénított az oxigénhiány, tüdőm egyre rosszabb állapotba került.

- Kár erőfeszítéseket tenned – hallottam valahonnan távolról Elegy hangját. – Szétzúztam a tüdődet, nemsokára meg fogsz fulladni. Most azon töprengek, hogy gyors vagy lassú halált szánjak neked?

- Senshiro! – Kuroto kiabált ismét, de hangját elnyomta Cadenza öblös nevetése.

- Fekete Kard, a társadnak már mindegy. De… Most legalább nem engem kell okolnod a halála miatt. Egyszerűen gyenge volt.

- Fogd be! – dördült rá társam. Tudtam, hogy azért nem tud idejönni, mert a vörös démon feltartóztatja. Sajnos, igaza volt Cadenzának. Gyenge voltam. Ennél sokkal jobban kellett volna szerepelnem, hogy megvédhessem Kurotót, és igazi Zweilt őrzőhöz méltóan viselkedjek.

A pillanatok lelassultak, látóteremet a fölém magasodó, gyilkoló szépség és a kifeszített szárítóköteleken lógó színes ruhák töltötték be. – Ez lenne az utolsó kép, amit láthatok? – gondoltam fájdalmasan, ajkam megvonaglott. A hosszú kard torkomnak szegeződött, gazdája élvezettel karcolta végig vele bőrömet.

- Szóval, mit tegyek veled? Most már a méreg is benned van – guggolt le elém, és hosszú karmú kezével megérintette arcomat. – Méreg? Mikor? Hogyan?

- Hogy? – nyögtem értetlenül, gondolataim egyre lassabban forogtak, akárcsak a nyelvem.

- A kard éle – magyarázta készségesen, mintha éppen nem a saját haláltusámról lenne szó. Finom melegség szivárgott torkomról a mellkasomra, orromat saját vérem bűze csavarta. – A véráramodba jutatta a fegyveremben és az energiámban örvénylő blokkolót. Egyébként, nagyon szép a színe – mártotta bele ujját vérembe, és szájába csúsztatva megízlelte azt. Undorodva húzódtam volna el, de a fal felfogta hátrálásomat. – Ezért teszek neked egy engedmény – hajolt közel, ajka súrolta számat. - Gyorsan öllek meg, hogy ne kelljen annyit szenvedned. Így jó lesz? – mosolygott rám, és ismét felegyenesedett. Meglendítette a kardot, én pedig tehetetlenül vártam, hogy lesújtson. – Sajnálom, nagyapa! Sajnálom, Kuroto. Mind a kettőtöknek csalódnia kellett bennem. Pedig én igazán igyekeztem. Mégsem sikerült megvédenem a társamat, a barátomat.

- Senshiro-san, Kuroto-san! – Valahonnan annyira ismerős volt ez a hang. – Megálljatok! - Hatalmas robaj, melynek a nyomában éles sikoly harsant fel. Szememet lassan felnyitottam, és csodálkozva néztem az előttem álló, fekete ruhákba bújtatott alakba. – Lehetetlen! – nyílt szét résnyire szám.

- Luka? – köszörültem meg a torkomat. Kabátja, éjfekete haja folyamatosan lobogott erejének szelében, ujjai körül lilásan szikrázó fények pattogtak. Olyan volt, mintha elektromos áram örvénylett volna a keze körül. - Ilyen lenne egy opast ereje?Állítólag Luka volt közülük a legerősebb és leghatalmasabb démon. - Elképzelni sem tudtam, milyen pusztításra képes, ha egyszer valóban szabadjára engedi az erejét.

- Senshiro-san – térdelt mellém Yuki, és felszisszenve rám nézett. Aggódó pillantása szivárgó véremet, és mellkasomat, pontosabban Elegy bakancsnyomát nézte. – Azonnal segítek – húzta szét ingemet, és elakadó lélegzettel megtántorodott. – Teljesen összezúzódott – suttogta elborzadva. - Ez borzalmas! - emelte fölém kezét. Luka felmordulva pillantott rám szeme sarkából. Aggódó lángocskák lobogta benne, ahogy sérülésemre nézett. Tudtam, mire gondolt. – Arra, hogyha Yuki meggyógyít, ő fogja érezni ezt a fullasztó, borzalmas fájdalmat. – Nem hagyhattam, hogy ez történjen vele. Én bármit el tudtam viselni. Nem kellett feleslegesen szenvednie. Felköhögve ragadtam meg Yuki segítő kezét.

- Ne tedd! – nyögtem elkínzottan. A belső vérzés, a szörnyű fájdalom egyszerűen elborított. Nem akartam, hogy Isten Fénye átvegye ezt a borzalmas szenvedést. – Majd a doktor segít! De kérlek, Te ne tégy semmit – kérleltem alig hallhatóan. Már beszélni sem volt erőm.

- De – nyögte tétovázva – nekem az a feladatom, hogy segítsek. – Erőtlenül rámosolyogtam, szám szélén kicsordult a vérem.

- Most nem kell… Csak Kurotónak segítsetek… Cadenza – hörögtem elesetten.

- Luka! – pillantott el mellettem Yuki. – Kérlek, segítenél Horai-sannak?

- Persze. Te csak figyelj a fiúra – mosolygott ránk megkönnyebbülten, majd pillantását az előtte állókra szegezte. Hunyorogva igyekeztem kivenni Kuroto alakját a felkavarodott porfelleg mögül. A fekete ostor csúszós kígyóként fonódott fehér csuklója köré.

Szemem tágra nyílt, számon egy fájdalmas nyögés csúszott ki. Nem is láttam, mikor kapták el. Felfűzve lógott, az egyik szárítókötélen, tehetetlen bábként vergődve annak szorításában. Elszörnyedve szorítottam meg Yuki kezét. Csoda, hogy tudta tartani a súlyát. Nem maradhattam itt. Segítenem kellett, szüksége volt rám.

- Kuroto – nyögtem eltorzult arccal, és lassan ülőhelyzetbe tornáztam magam.

- Senshiro-san! – intett azonnal Yuki, igyekezve megállítani mozdulataimat. – Ne mozdulj! Nagyon rossz állapotban vagy. – Lábam és karom remegett, számban már állandósult vérem fémes íze. Nem akartam még többet beszélni, az csak elgyengített volna. Lassan térdre kászálódtam, és alkaromra támaszkodva homlokomat a mocskos földhöz érintettem. Pihennem kellett, és arra koncentrálnom, hogy ne ájuljak el. - Levegő. Lélegeznem kell! - Sípolva szívtam be az életadó oxigént, ami szakadozva, de eljutott a tüdőmbe. Reakcióidőm lelassult, minden idegszálamat fájdalom kínozta. – Senshiro-san! – fogta meg óvatosan Yuki a vállamat. Tántorogva felegyenesedtem, és arcomon elmaszatolva véremet Cadenzára néztem. Eddig képtelen voltam fókuszálni, alig láttam, hogy mi történik körülöttem.

Luka jó pár méterrel előttünk állt, keze határozottan fonódott az éjfekete kard markolatára.

- Luka, édesem – szólította meg Elegy. – Ha megmozdulsz, ez a fiú meg fog halni – bökött karmával a kötélen lógó Kuroto felé. – Cadenza minden bizonnyal örülne neki, ha ő törhetné ki a nyakát, de egy ilyen apró játékot megengedett nekem. – Micsoda ocsmány, undorító szörnyeteg volt ez a nő! Azt hiszem, azért utáltam igazán a démonokat, mert a csábító szépségük mögé rejtették kegyetlenséget. Elegy mutatóujja megrezdült, az ostor pedig megfeszült Kuroto csuklója körül. Nem nyögött fel, nem kiáltott, arcvonásai mégis megrándultak a rátörő fájdalomtól. Segítenem kellett. Imbolyogva indultam meg felé, de Luka figyelmeztetően felemelte hatalmas kardját.

- Maradj hátul! Így nem veszem hasznodat, a társad pedig meghal – utasított ridegen. Azonnal megtorpantam. Nem tehettem kockára Kuroto életét. Nagyot nyelve, dobogó szívvel néztem fel az elkínzott arcra.

- Ne aggódj – formálta szájával a szavakat, és alig láthatóan biccentett felém. Katanája a porban hevert, ingje véresen, mocskosan tapadt felsőtestére. Biztosan több helyen is megvágták, amíg sikerült elfogniuk. Mindez csak azért, mert túl gyenge voltam ahhoz, hogy meg tudjam védeni. Lesütöttem szememet, és elpislogtam a beléjük gyűlő könnyeket.

- Sajnálom, Kuroto. Nem tudtam a hasznodra lenni – suttogtam megtörten. A vállamon megpihenő, finom érintés térített magamhoz. Hátrafordultam, és Yukival találtam magam szemben.

- Ne aggódj! – mosolygott rám megnyugtatóan. – Nem a te hibád. Ők nagyon erősek. Gyere! – karolt belém, és kicsit hátrébb vitt. – Ne legyünk Luka útjában. Meg fogja menteni Kurotót. Biztos vagyok benne. – Nem akartam elmozdulni a helyemről. Segítenem kellett.

- Nekem kellene megvédenem őt – sóhajtottam lemondóan.

- Nem vagy olyan állapotban – tiltakozott azonnal. – Ha még többet mozogsz, lehet, hogy leáll a tüdőd, és már én sem tudlak megmenteni – suttogta hevesen. Annyira érzékeny volt. Már láttam is a szemében gyülekező könnycseppeket. Tudtam, hogy minden egyes szava igaz. A testem elhasználódott, a méreg miatt nem tudtam kontrollálni a mozdulataimat, de akkor sem ülhettem tétlenül. Nem hagyhattam, hogy az a két szörnyeteg bántsa őt. Nem voltam rá képes, hogy végignézzem a halálát.

- Segítenem kell! – hörögtem gyengén.

- Megtetted – fogta meg karomat. – De előfordulhat, hogy az ember nem tehet többet, mint amire képes – bátorított. – Amire képes?– visszhangzottak bennem szavai. - Azemberarraképes,amitelhatároz. - Elszántan léptem hátrébb, és combizmaimat megfeszítve elrugaszkodtam a talajtól.

„Ha elhatároztad, hogyan akarsz támadni, ne gondolkozz többet, csak cselekedj!" – Nagyapám mindig ezt mondta, amikor edzettünk. Hát, most itt volt az ideje, hogy hasznosítsam is a megszerzett tudásomat. A sebeim lüktetve fájtak, de úgy döntöttem, egyszerűen kikapcsolom az agyamat, és nem figyelek az általa közvetített ingerekre. A begyakorolt, automatikus mozdulatokat üres fejjel hajtottam végre, és a dolog tényleg működött. Egyetlen pillanatra képes voltam kiiktatni fájdalomreceptoraimat, ez pedig tökéletesen elég volt ahhoz, hogy kivitelezzem a tervemet.

Nem számított, ha belehalok, ahogyan az sem, ha túlélem. A lényeg az volt, hogy meg kellett próbálnom menteni Kurotót. - Nem. Meg fogom menteni Kurotót. - Egyetlen hang sem csúszott ki a számon, pedig a fájdalom és a bénító varázs ereje szinte cafatokra tépte vele dacoló izmaimat, tüdőm már nem sípolt. Kaszámat meglendítve vágtam el az ostort, az áramként végigpattogó démoni erő végigperzselte a karomat. Meglepett hördülések, egy elégedetlenkedő női kiáltás.

- Senshiro-san! – hallottam Yuki kétségbeesett kiáltását. - Nem gondolkodni, csak cselekedni. - Karomat kitártam, hogy elkapjam a lezuhanó Kurotót, de már képtelen voltam parancsolni az izmaimnak. Két erős kar zárult körém, és Kuroto magához szorítva a földre zuhant. Amint földet értünk, Luka már hárította is a beérkező két erős támadást.

- Kuroto – pillantottam fel elgyötörten, és számra egy halvány mosolyt préseltem. – Rendben vagy? – kérdeztem halkan. Megrovóan felnyögött, és remegve lefektetett a betonra. Olyan óvatosan mozgott, amennyire csak lehetett, hogy kímélhessen. Teljesen mindegy volt! A finom érintések késekként cirógatták idegvégződéseimet.

- Mit műveltél magaddal, te bolond? – kérdezte mérgesen, szemében apró könnycseppek ragyogtak.

- Megvédtelek – nyögtem halkan. Már csak tőmondatokban tudtam kommunikálni.

- Minek? Kiszabadultam volna? Itt volt Luka. – Ujjai egyre hevesebben remegtek, szája megvonaglott.

- Csak – tettem hozzá, de már alig kaptam levegőt, ezért inkább feladtam a beszédet is.

- Mi történt itt? – Sípoló légvételeimet keresztülszelte a kedves, édes hang. – Istenem! Senshiro, Kuroto? – Az arc, mely előttem lebegett, nagyon emlékeztetett talán… Talán… Kiére is?

- Nyugodj meg, Touko-chan. Senshiro-san rendbe fog jönni. – Tudatom szakadozott fonalakkal kapcsolódott testemhez, már nem tudtam a külvilágra figyelni, csak az engem szaggató fájdalomra, a tüdőmben pulzáló lüktetésre. Lecsuktam a szememet, hátha úgy könnyebben ki tudom rekeszteni a szörnyű kínt.

- Nagyon súlyos állapotban van. Tsukumo, Touko-chan? Megtennétek, hogy hazaviszitek? – Udvarias, lágyan kérlelő hang, ami teljesen megnyugtatta idegeimet.

- Ja! Mit tököltök még? Arra vártok, hogy kinyiffanjon? Én majd lezúzom ezeket!

- Hotsuma! Fogd vissza…

A tudatomat tartó szál, elszakadt. Végre belezuhanhattam gyógyító öntudatlanságomba, ahol többé nem éreztem a hideget, és a tagjaimat bizsergető fájdalmat. Tudtam, hogy a harc folytatódik, de innentől már semmi sem számított. Megtettem, ami tőlem tellett. Erős maradtam bosszú és harag nélkül is.

- Soha ne juss az én sorsomra, Senshiro! Soha ne tanuld meg, mit jelent az igazi gyűlölet, mert nem leszel különb azoktól a démonoktól, akik ellen harcolunk. Én majdnem olyanná váltam, mint ők, de te megmutattad nekem, hogy van választási lehetőségem. Éppen ezért szeretném, ha ünnepélyesen megfogadnánk egymásnak, hogy soha többé nem esünk ebbe a hibába.

- Megfogadom…