Csillagok országútján 9. fejezet: Luze Crosszeria

„Bátyám, elárultál bennünket az emberekért!"

Halvány, kék fények ragyogtak szemem előtt lustán ébresztgetve érzékeimet. Elbóbiskoltam, de felületes szendergésemből magamhoz térített a távolban monotonon pattogó lángok neszezése, hideg villódzása. Miután visszatértem a küldetésemről, szobám magányába húzódtam. Nem váltottam szót sem az anyámmal, sem az apámmal. Minek számoljak be arról, amiről nekik is tudomásuk van? Mindegyikünket csak egy dolog tartott Reiga oldalán. Az elszánt hév, a vég nélküli bosszú.

Megvetettem a félig emberi fattyat, de az alapvető problémám nem az emberek világában gyökerezett. Nekem nem voltak olyan nagyratörő terveim, mint a Nekromantának. Nem akartam eltörölni az emberiséget, nem akartam mindenható démoni hatalmat. Nem akartam megbüntetni a mindenséget a saját személyes nyomorúságom miatt. Nem követtem egy összetákolt utópiát, amivel megteremthetem a démonok korlátlan uralmát a földön. – Mindenből a legnagyobb, a legtöbb. Folyamatosan ezek az elcsépelt jelzők! A legnagyobb hatalom, totális elnyomás. Mélyen tisztelt úr lennék, egy megtestesült istenség az emberek világában…

De miért kívánnám azt, amivel már eleve rendelkezem?

Nem. Nekem teljesen más célom volt, mint Reigának. Meg akartam büntetni azt a személyt, aki a családunkat szégyenbe és romlásba taszította. Céljaim csakis rá koncentráltak, a körülmények pedig ügyesen forgatható kártyalapokká váltak.

A dúsan faragott kandallóm kék pokollángjaiba meredtem, úgy elemezgettem családunk tragikus sorsát. Mindig ezt tettem. Ha volt egy szemvillanásnyi szabad percem, amikor gondolataimat nem a kapott parancsok kötötték le, töprengtem. - Elbuktunk. Mindez egy fattyú miatt, aki talán nem is érdemes az életre. – Dühöm és haragom csillapíthatatlanul tajtékzott bennem, bosszúm feketén sistergő lángnyelvek formájában mardosta szívemet. Nem hagyott nyugodni, nem engedett megbékélni.

- Állj bosszút rajta! Büntesd meg a szégyenért, melyet nap, mint nap viselned kell! – sugallta józan eszem, mégis ott lebegett bennem a kétely, a fájdalom savként terjedő nedűje. Az volt a kötelességem, hogy törlesszek Lukának ezért a döntéséért. Elfordult a fajtánktól. Elfordult a családjától, egy olyan lélekért, aki folyamatos testet öltésével elfelejtette, örök küzdelemre és fájdalomra kárhoztatta egy démon lelkét. – Ch! Micsoda agyrém! – nyögtem fel frusztráltan. - Nekünk kellene a legnagyobb fájdalmat okoznunk. El kellene vennünk az emberek lelkét édes bájolással vagy durva erőszakkal. Nem nekünk kellene csapdába esnünk. – Nem értettem Lukát, vagy csak nem akartam? Még nem tudtam eldönteni, pedig legalább ezer év eltelt az árulása óta, volt időm az indokain töprengeni.

– Mérhetetlen düh – gondolkodtam némán. – Haragudtam rá, a gyűlölet szinte felemésztett; mégis, ha a dolgok mélyére tekintettem, rá kellett jönnöm, hogy ez a düh egy nagyon egyszerű dologból fakadt. - Konfliktusba kerültem saját magammal. - Én láttam a bátyám arcát, amikor arra a nőre nézett. - Nem láttam puhánynak, és nem éreztem szégyellni valónak azt, amit tett. Néha azt vettem észre, azt kívánom, bár érezhetnék az életben legalább egyszer úgy, mint Luka. – Szeretni. – Megváltozott, más lett. Teljesen eloldódott önnön lényétől, és emiatt úgy tűnt, mázsás súlyoktól szabadult meg. – Egy démon dönthet a saját akarata szerint? – Folyamatosan ezek a gondolatok keringtek fejemben, és ahelyett, hogy választ kaptam volna, csak még több kérdés bukkant fel a nyomukban.

Kérdések.

Valami duzzadt és dagadt bennem, szétfeszítve démonságom kereteit. Jól tudtam, hol van a helyem. Tudtam, hogy mi a dolgom, a kötelességem és eszembe sem jutott, hogy szem elől tévesszem a legfontosabb célomat.

Kételyek.

Mégis. A megszüntethetetlen örök fagyot kémlelve szívemben új rügyek fakadtak. Új lehetőségek, amik eltéríthettek démoni mivoltomtól ugyanúgy, mint a bátyámat.

Kíváncsiság.

Olykor felmentem a felszínre, és az emberek között sétálva, megbújva figyeltem őket. Próbáltam rájönni arra, mi végre történhetett az, hogy a szeretett és mélyen tisztelt bátyám, egyszer csak mindent elhajítva magától elhagyott bennünket. Hiszen az emberek annyira gyengék és esendőek. – Annyira színesek és különbözőek. – Láttam veszekedő párokat, bogarakat kínzó gyerekeket, kéjgyilkosságokat, háborúkat… Mindazt a rengeteg pusztítást, amitől talán még a föld is sírva fakadna, ha tehetné. - De nem ezt teszi akkor, amikor megnyílnak az ég csatornái? Siratja azokat a lényeket, akiket óvón védelmezett és babusgatott, hogy azután a saját vesztüket és az övét is okozhassák.

Akkor mégis miért?

Közöttük jártam, hogy láthassam és érezhessem azt, amit Luka is. Mégsem jutottam semmire. Csodálkoztam, hogy a mennyei seregek védelmezik ezeket a lényeket.

A napok, az évek, a századok múlása, mint megannyi homokszem a nagy egészben sodródott tova, mindig új maskarába bujtatva a megváltoztathatatlant. Az időt. Az idő, csillogó maszkja mögé rejtett elmúlás tükröződött a tavasz illékony arany, üde zöld színeiben, amivel a lelkeket ébresztgette fagyott álmukból. Lelebbentette róluk a hófehér, csillogó kristályból szőtt takarót. A tél szürke ege megrebbenő víztükörként fodrozódott, hogy átadhassa helyét a végtelen kékségnek. Az évszakok hazug álarcokként rebbentek el az idő vénsége előtt újra és újra elhozva a végzetünket.

Miért akar az emberek között élni valaki, aki tőlük teljesen különbözik? Mit adhatnak ők nekünk?

Ismét felmentem közéjük, és zsebre vágott kézzel sétáltam az utcákon, tanulmányoztam őket. Merengésemből egy erőteljes lökés, és az azt követő szisszenés rázott fel. Egy kedves mosoly, csilingelő hang. „Bocsáss meg, figyelmetlen voltam!" Egyszerű szabadkozás, mégis a szívem felmelegedett a belőle áradó kedvességtől és finomságtól. Pedig csak egy egyszerű lány volt. Nem volt csábító, nem volt végzetes szépség, mégis olyan tisztaság áradt belőle, annyi éteri romlatlanság… Démonként is bűnnek éreztem megtörni az ártatlanságát. Összezavarodva ráztam meg a fejemet, és odébb léptem. – Bűnnek érezni, hogy bemocskoljam a félelem és a kétség erejével? Hát, teljesen elment az eszem? – acsarkodtam magamra.

A változás lassan bukkant fel szívemben, én pedig azon kaptam magam, hogy egyre több időt töltök el az emberek között, mint az otthonomban. Őt kerestem, de nem találtam, ami nagyon meglepett, mivel megjegyeztem a ragyogását, a színeit. – Mintha a föld nyelte volna el.

Hosszas keresgélésemnek végül egy újabb utasítás vetett véget. A nagyapám, a tanács nagyhatalmú vezérdémona ekkor parancsolta meg, hogy szolgáljam személyesen a démonkirályt. Bele kellett egyeznem, hiszen ez nagy elismerésnek számított a családomnak és nekem is. Elvállaltam, hiszen csak egy lélek felkutatásáról, megtöréséről volt szó.

Tengernyi vér, halál sikolyok. Hajam fekete szalagként szárnyalt a halál hideg fuvallatában, szemfogaim fenyegetően megcsillantak, ahogy lepillantottam áldozatomra. Az égen rongyos szürke fellegek gyülekeztek. Viharfelhők, amiknek nehéz, esőtől terhes halmai megfeketedtek erőmtől. A szökőkút faragott angyalarcát könnyfátyolként borították el a felhőkből szemerkélő esőcseppek. Őt néztem. Barna szemét, rettegő arcát. Karom remegett,ajkam megvonaglott. - Okosan számoltál, nagyapa – emeltem magasra kardomat. – Ne aggódj, nem fogom elhagyni a világunkat.

- Ki vagy te? – emelte rám reszkető pillantását. – Várj! Téged ismerlek… Te voltál az a fiú, aki… - Hangja elhalt, könnyei apró patakokként gyöngyöztek arcán. – Miért teszed ezt velem? – Lehelte megtörten, de nem válaszoltam. Lesújtottam, és kardommal kivágtam lüktető szívét.

Sikeresen átmentem a démonkirály legelső vizsgáján. Képes voltam megölni egy ártatlan embert, aki számított nekem. A démonvilág nem ereszti az alattvalóit. A Crosszeria családra pedig a bátyám bukása után különösen figyeltek.

Esélyem sem volt kitörni.

Hagytam, hogy az események elsodorjanak magukkal. Küldetések, edzések. Kitüntetések és elismerések. A legjobbá váltam. A szívem megfagyott, és az útjára indult változás megrekedt bennem. Soha többé nem akartam emberek közé menni. Nem, ha ilyen jelentéktelen lelkek elvesztése mégis ennyi szenvedéssel járt. Kiöltem magamból az ébredező érzelmeket, és azzá váltam, ami voltam. Démonná. Kísértetté az éjszakában, kósza lidérccé az álmokban.

Egy hidegvérű gyilkossá.

Királykék szatén, fekete selyem. Pillantásom elkalandozott az ágyam keretét szegélyező baldachinon, majd kitekintettem az ablakon túl elterülő kopár tájra. A szobámból látható liget ugyanazt az unalmas képet tükrözte vissza, amit mindig. A cseresznyevirágfa kék szirmai éteri könnyedséggel ereszkedtek le a hótakaróval borított, eleven gyémántként ragyogó paplanra. A félelem és fájdalom szagát sodorta felém a szél. Ez a kert nem sugallt nyugalmat vagy békét. A fák között a félelem fagyott mozdulatlansága lebegett, a sötétség gyémántként szikrázó hótakaróján kísértő árnyak suhantak el. Az idetévedt lelkeket elbájolták, és ha sikerrel jártak, végtelen hidegségbe, mozdulatlan fagyba zárták a megtévedteket.

- Végtelen tél és örök fagy. A démoni világ igazi arca. Ugyanolyan dermedt, mozdulatlan, mint a mennyek birodalma, csak annak teljesen ellentétes pólusát képviseli. – Mégis szépnek láttam ezt a világot, lenyűgözőnek.

- Luze! – Azonnal felültem a lágy hangra, és tekintetemet belépő anyámra szegeztem. – Jól vagy, kisfiam? – Lassú, ringó léptekkel közeledett felém, kezében egy ezüst tálcát tartva. Éjfekete haja hosszú palástként omlott hátára, mélylila ruhája csak még jobban kiemelte szeme ibolyaszín árnyalatát.

- Igen – válaszoltam katonásan.

- A démonkirály hívat – tette le a tálcát asztalomra, és a magas ablak elé sétálva kibámult a kertre.

- Értem – egyenesedtem fel, és az asztalhoz lépve leemeltem a ráhelyezett csészét. A megkínzott lelkek könnycseppjein át áramlott belém az éltető, sötét őserő. Nyelvemen éreztem fájdalmukat, a kétségbeesett vergődésüket. Ereimben végigömlött haláluk ereje elérve szívemig. – Köszönöm, anyám – hajoltam meg alázatosan, és sarkon fordultam, hogy elinduljak a trónterem felé.

- Milyen volt? – állított meg hangja. Egy pillanatig tétováztam, majd felé fordulva végigmértem törékeny alakját. Tudtam, hogy kire kíváncsi. Már nagyon régóta nem látta őt.

- Mint egy áruló – feleltem ridegen. Halkan felnevetett.

- Olyan vagy, mint az apám. A tökéletes másává tett – fordult felém, és hozzám suhant. Nesztelen léptei nem vertek visszhangzott a fényes kövezeten. Egyenesen a kék fényeket árasztó kandalló előtt állt meg. – Luze, drága fiam. Te vagy az én reménységem – suttogta. Pillantása a lángokba révedt, és méltóságteljesen intett felém. – Most indulj! Ne várasd meg őket miattam – parancsolta. Némán biccentettem, és ismét elindultam kifelé. Jól tudtam, mire gondolt. Én voltam az a személy, aki bosszút állva a megtévelyedett bárányon kiemelhette a porból családunkat. Ez volt a kötelességem, a feladatom. – A sorsom. - Végigsétáltam a magas oszlopokkal tarkított csarnokon, melynek végtelennek tűnő mennyezete a sötét térbe futott. Mellettem megtépázott, fehér ruhás szolgálók hajoltak meg. Azok a megkínzott lelkek, akik szárnyukat elveszítve bemocskolták a démoni világgal tisztaságukat. Szakadt ruhájuk a bukásukat jelölte. Minden egyes nappal több darab vált le az őket óvó fénylepelből, míg végül semmivé omolva felemészthetővé vált a lelkük. – Végleg megszűnnek az itteni erők forgatagában. - Gyilkolás, harag, bánat, önkínzás, kegyetlenség és a gyűlölet. Mind olyan értékek, melyek hozzánk vezették el az embereket. A sötétség óvó, butító lepellel fogta körbe őket. A védelemért cserében a szabad akarat semmivé omlott. Többé nem választhattak szívük szerint. Szolgák lettek, egyszerű bábok.

- Vajon Luka döntése választás? – Léptem ki az ajtón, és erőm felkavarodott körülöttem, ahogy egy szempillantás alatt a démonkirály palotája elé teleportáltam. Fogaimat összeszorítva vettem egy mély levegőt. Nem gondolkozhattam ezen! Esélyem sem volt arra, hogy megértsem a bátyámat. Neki, a törvényeink értelmében vesznie kellett. Arról nem is beszélve, hogy nem kisebb személyt árult el, mint magát a királyt. – Ezt kell tennem – győzködtem magam.

Felpillantottam a gyémánt és zafír tömbökből kimunkált, és fényesre csiszolt falakra. A kastély úgy ragyogott, mint egy mennyei ékszerdoboz. Körülötte apró pelyhekben hópihék keringtek, egészen felgyűrűzve a magas tornyokig. Némelyik kiszökkent saját útjáról, és leereszkedett a magas hegy alatt elterülő völgybe. - A Számadás Völgye. Még sohasem jártam ott eddig. – Szemem erőltetve próbáltam átlátni a völgyre ereszkedő sűrű ködön át, de nem jártam sikerrel. – Mély titkokat, démoni praktikákat rejtett az a hely. Minden egyes léleknek ott kellett áthaladnia, mielőtt a démonkirály színe elé állhatott. A Számadás Völgye megmutatta legbelső világunkat. Egy tükör, ami megmutatta igazi arcunkat.– Visszafordultam a bejárat elé, és elindultam befelé. Szolgák és őrök hada kísérte figyelemmel lépteimet, miközben beléptem a gránit lapokkal borított kapun. Félelemmel vegyes gyűlölettel húzódtak el előlem, és utat nyitottak a széles csarnok bejárata előtt. Hideg, rezzenéstelen arccal sétáltam fel a kék bársonnyal borított fekete lépcsősoron, miközben szemem sarkából a fejem felett lévő nyitott emeleteken posztolókat pásztáztam. A kastély belső termei, árkádjai éles ellentétben álltak külső megjelenésével. A külsejével magához csalogatta, és elbájolta az eddig eljutott lelkeket. Azonban ha beléptek, rájuk zuhant a mindenhonnan áradó sötétség és hidegség. Komor fekete és kék színek uralkodtak a monumentális, lenyűgöző és félelmetes falak között. Eleinte még rám is ezt a hatást gyakorolta. Mára megszoktam a démonkirály eme hatásvadász trükkjét.

A faragott korlátok halk suttogások szárnyaltak felém. Valószínűleg szolgák leselkedtek lépteim után. Orromban éreztem rettegésük bűzét. Féltek tőlem, ugyanakkor csodáltak is.

- Itt van. Megint hívatja. – Hallottam a rettegéstől megrezzenő vékonyka hangot. Nem láttam az arcukat, de nem is számítottak. Ugyanazt a régi nótát fújták, akárcsak a többiek.

- Ő most már az új kedvenc. – Megvető, gúnyos tónus.

- Ugyanolyan szép arca van, mint a bátyjának. – Álmodozó, csodálattal teli női hang.

- Persze, hogy szép… Ő egy opast. – Ismét az a megvető hang.

- Ugyanolyan rémisztő is, mint a bátyja – vágott vissza az első leány.

- Csitt! Az ő nevét nem vehetjük a szánkra!

- Nem. Királyunk szerint kegyetlenebb, mert a belőle eredő sötétség nagyobbra nőtt, mióta Ő elment.

Harminc méter magasságból, még csak nem is sejthették, hogy hallom őket. Érzékeim még tovább fejlődtek. Amikor nem Reigának vagy a démonnagyúrnak szolgáltam, edzettem. Tökéletesre akartam pallérozni a harci tudásomat és az erőszintemet. Túl akartam szárnyalni Lukát. A legfelső emeletre érve megálltam a folyosón. A falakba vésett hatalmas szobrok monumentális arcai tekintettek vissza rám. Kígyó, sárkány és oroszlán. A magasra felfüggesztett zafírkövekből álló csillárok kísérteties derengésbe burkolták a hosszú folyosót.

A duplaszárnyú kovácsoltvas ajtó előtt egy magas, taláros férfi állt. Mellkasán fémesen csillant meg a tanácsosi szimbólumot jelképező gömb. Lépteinek nesze elnyelődött a kék szőnyegek puha anyagában. Amint elém ért, tisztelettudóan hajoltam meg előtte, és néma csendben vártam az utasítását.

- Itt a parancs – nyújtotta át a tekercset. Elvettem, és gyorsan kibontva átolvastam. Minden világos volt. A továbbiakban is együtt kellett működnöm Reigával. Miután a Nekromanta leszámolt Takashiróval, el kellett pusztítanom őt is és a könyvet is, amellyel képes lehetett démonokat megkötni, és szolgálatra kényszeríteni. A démoni tanács vezetője elém lépett, sötétlila pillantása szigorúan mért végig. – Nem fogadok el kudarcot! – közölte velem nyersen. Hosszú pillanatokig bámultunk egymásra, végül a démon nem várva feleletre hátat fordított nekem, és a tanácskozó ajtaja felé vette irányát. Éjfekete palástja hosszú függönyként kísérte lépteit.

- Igenis, nagyapa – hajoltam meg ismét, és megvártam, amíg alakját elnyeli a dúsan faragott ajtó. Fekete örvény, fullasztó köd és egy szempillantás alatt ismét a szobámban találtam magam. – Mi a…? - Meglepetten fordultam anyám felé, aki karját összefonva maga előtt a kandalló mellett állt.

- Hívattál? – kérdeztem halkan. – Nahát! Nagyon ritka alkalmakkor szokta alkalmazni ezt a fajta utazási módot– állapítottam meg, és veszélyt szimatolva egy lépést elhátráltam. – Esetleg betörtek hozzánk? Amióta mi lettünk az úgynevezett árulóklán, néhány démon igen csak elszemtelenedett. Megpróbáltak a mi halálunkból hasznot húzva feljebb jutni.– Persze, egy egyszerű mid-villain nem tudhatott a hatalomban történő összefonódásokról. A családunkon kívül senkinek sem juthatott a tudomására, hogy változatlanul a démonkirály jobb keze maradtunk. Nem estünk ki a kegyeiből, azonban a teljes feloldozás eléréshez a gesztusok nem voltak elegendőek. Nem volt elég, hogy újra és újra bizonyítanunk kellett a hűségünket, az igazi trófeát Isten Fénye és Luka Crosszeria likvidálása jelentette. – Ez volt a lehetőség, amivel rendbe hozhattam volna a családom becsületét.- Mégis az eltelt idő alatt ott motoszkált bennem a kétely, és megállíthatatlanul felbukkant bennem a kósza kérdés. - Valóban ezt akarom tenni?

- Igen – válaszolta tompán. – Apád szeretné, ha találkoznál valakivel – kezdte halkan. – Kérlek, gyere velem! – parancsolta. Némán bólintva indultam utána. Áthaladtunk a tágas árkádok és a fekete ónixból faragott boltozatok alatt. Az oszlopokat apró rubintok és zafírok díszítették megannyi szemként pislogva a bámészkodókra. Beléptem a hatalmas tanácskozó szobánkba, anyám pedig tétován megérintette karomat.

- Menj! – intett a tűz előtt álló vándorköpenybe burkolózott idegen felé. Az ajtó becsukódott mögötte, én pedig a rengeteg régi tekercs és lexikon között egyedül maradtam az idegennel. A hatalmas ablakokon beáramlottak a kinti kék fények, kísérteties homályba burkolva a termet. Odakint hópelyhek szállingóztak, és csapódtak az áttörhetetlen üvegre. – Hm. Hó. Több kering a kastély körül, mint általában – állapítottam meg gyanakodva, és pillantásomat a magas alak hátára szegeztem. Nem fordult felém.

- Jöjj közelebb! – csendült fel kellemes, mély hangja. Tartottam tőle, mégis mágiája finoman végigbizsergetett, és hihetetlen erővel vonzott. Egy lépéssel közelebb léptem, de így is készenlétben álltam. Fogalmam sem volt róla, hogy ki ez az alak, ráadásul azt sem hanyagolhattam el, hogy valamilyen úton összezavarta az érzékeimet. A fülemben nagyon halk sistergés hallatszott, mintha egy rádió keresné a megfelelő frekvenciát az adása sugárzásához, fejem fájdalomtól lüktetett. Fenyegető erő szánkázott végig gerincem mentén, ahogy kieresztette eddig rejtett erejét. Lopva körülkémleltem, de az apámat nem láttam sehol. – Hol van ő? – Arra eszméltem fel, hogy ujjaim finoman megrándultak, miközben a férfi felemelte a kezét, és lesimította fejéről a csuklyát. Minden egyes idegszálam készen állt a harcra.

- Ne aggódj, Luze-kun! Nem azért jöttem, hogy bántsalak. – Hangja mézédes kísértésként kúszott fülembe elbódítva józan eszemet. Furcsa kisugárzása és lebilincselő ereje volt. Egyszerre éreztem nyugalmat és fenyegetettséget a közelében. – Fagy. – Ez volt az első gondolatom, amikor ránéztem. Furcsa, bizsergető erő lengte körül, ami kitartóan ostromló hullámokként nyaldosta védőbástyáimat. – Bántani engem? – szorítottam össze fogaimat tehetetlen dühömben. - Ki ez az alak, aki csak úgy hívatlanul betoppant ide, és vette a bátorságot, hogy sértegessen a saját házamban? - Felpillantottam a hátratolt csuklyára, és onnan a hosszú, aranyszínű hajzuhatagra. – Szőke – állapítottam meg szkeptikusan. Még sohasem láttam ilyen fényes és ragyogó hajszálakat. - Mintha a szivárvány minden színében játszottak volna, amikor a fények rájuk estek. - Felém fordult, és sötétszürke szemével ridegen rám pillantott. Kis híján hátratántorodtam a belőle áradó energiától, de tartottam magam. – Opast vagyok. Egy magasrangú démon.Nem lehetek puhány! – utasítottam magam gondolatban.

- Ki maga? – kérdeztem hűvösen, az idegen pedig elismerően elmosolyodott. Gyomrom apróra szűkült a fenyegető, jeges erőtől, ami görcsbe rántotta. – Ez a félelem.- Féltem tőle, és ez az érzés egyre intenzívebben borította el tudatomat.

- Mi tagadás, valóban nagy a hasonlóság közöttetek – töprengett el egy pillanatra, és rideg tekintete végigsiklott rajtam. Teste körül alig látható köd örvénylett, aminek dermesztő hidege még az én ereimben is megfagyasztotta a vért. – Ez nem köd. Ez… Jég. Pontosan olyan, mint amilyet az ablak előtt is láttam. Ez az ő ereje lenne? Ki a franc ez? – Összeszűkült szemmel koncentráltam a mozdulataira, testtartásom mégis laza maradt. Már fiatalon megtanultam, hogy mind a harcokban, mind az életben a szándék elleplezése a legfontosabb. – Apám akarta, hogy beszéljek vele. Ha merénylő lenne, arról tudnánk.

- Eddig még nem volt alkalmunk találkozni – oldotta ki köpenyét, és egy hanyag mozdulattal a számára előkészített fotelbe hajította. A kék lángok hideg ragyogása visszaverődött a fekete üvegként csillogó többemeletes galériarendszerről. – Tudom jól, hogy mi jár a fejedben – folytatta. – Ki ez az alak? És mit akar itt? – Fegyelmezetten vártam, hogy mit fog mondani. Légzésem egyre jobban elnehezült, ahogy fokozatosan engedte rám pokoli erejét. Fülem csengett, a fejemben egyre erősödött az eddig mérsékelten lüktető fájdalom. – A családod már több ezer éve hűen szolgál engem. – Szemem tágra nyílt a felismerés pillanatában. – Ő lenne a démonkirály? – mértem végig érdeklődve, de arcom hűen leplezte meglepettségemet. A gyengeségem jele lett volna, ha hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a kíváncsiság. – Igen – sütötte le szemét elégedetten, és ismét a kandalló felé fordult. Kezét kinyújtotta a lángok fölé, mintha csak melegedni akarna.

- Miben lehetek a szolgálatára, uram? – hajoltam meg alázatosan. – Aranyszőke haj, szürke szempár. Ilyen lenne a démonkirály?

- Gyere ide mellém, Luze! – utasított kellemes hangján. Óvatosan hozzá sétáltam, és én is a lángokba meredtem. Ösztöneim még mindig dolgoztak bennem, és arra intettek, hogy mindenképpen tartsak távolságot ettől a veszélyesen gyönyörű lénytől. - A sötétség megszépítette a vonásait, a tiszta kegyetlenség hamvassá színezte bőrét. A legtökéletesebb gonosz, aki a szépség csábító köntösébe bújva kísértette meg, és taszította romlásba az avatatlan lelkeket. – Nem akartam megismételni a kérdésemet, nem is tehettem. Az a tiszteletlenségem jele lett volna, amit minden bizonnyal kíméletlenül megtorolt volna rajtam. – Sürgetni a démonkirályt? Viccnek is rossz! – húztam el számat. Ő az, aki egyetlen gondolatával megszakíthatja az életem folyamát. Ő volt a teremtőm, minden démon atyja. A zúgás mérséklődött, fejfájásom tompult. – Tudod, mi a démoni erők alapja, Luze? – kérdezte halkan. Nem pillantottam rá, kitartóan bámultam a lángokat. Ha nem kellett elviselnem a vizslató szempárt, egy kicsit erősebbnek éreztem magam.

- A sötétség – feleltem készségesen.

- Tudod, mi a sötétség? – Kezdtem összezavarodni a jelenlététől, a beszédétől. Hangja nyugodtan és megfontoltan csengett, olyan ráérősen beszélgetett velem, mintha ez napi rutin lett volna. Egész lénye vonzott, ugyanakkor taszított. Még a hangja is csalogató volt, akárcsak az illata. Vettem egy mély lélegzetet, hogy lenyugtassam magam. Úgy gondoltam, ez a beszélgetés is valamilyen teszt részét képezte, amin bizonyítanom kellett. Hát, akkor rajta!

- Fájdalom, kétségbeesés… - soroltam színtelenül.

- Csak ez lenne? Ezért rettegnének tőlünk? – Egyáltalán nem értettem, hogyan jön ez az egész ide. Minek kellene erről beszélnünk?

- A félelmeiktől félnek, amit mi testesítünk meg az életükben – vontam meg vállamat.

- Nocsak? – húzta ajkát mosolyra. Kirázott a hideg ettől a vigyortól. Torz, kegyetlen, velejéig romlott. – Tudsz gondolkozni? Ez előnyödre is válhat – merengett el. Ha nem a démonkirályról lett volna szó, talán sértésnek vettem volna a dolgot. Így azonban lenyeltem rettegésemet és felháborodásomat. – Nem kell véka alá rejtened a félelmedet – említette meg, mintegy mellékesen. Szürke szeme áthatóan pásztázott, mostanra már egyértelművé vált, hogy a reakcióimat figyelte.

- Rendben – biccentettem alázatosan.

- A félelem a legnagyobb őserő, ami a mennyek birodalmával csak szemben állhat. Hideg és dermedt – biccentett az ablak felé. – Mozdulatlan, mint az örök fagy és hó. Nincsen benne változás, előrehaladás. Azonban az emberek mások. Ők képesek változni, a lelkük mozgásban van azáltal, hogy újra és újra szabad akaratból testet öltenek. – A körülötte kavargó apró hópelyhek ellebbentek arcom előtt, és megsimogatták bőrömet. – Már te is találkoztál a tornácokon lévő lelkekkel. Nemde? – Némán bólintottam, és felidéztem a különböző szinteken raboskodókat. Az a szint volt a legmélyebben, amin mi is tartózkodtunk. A narancsosan ragyogó lángnyelvek itt már égkék színekben pompáztak, nem égettek forrón, inkább jegesen perzseltek. A tiszta sötétség szépsége, a romlatlan gonoszság ereje tükröződött benne. A bukott emberi lények tépett fehér ruhájukban ott sínylődtek a tornácokon, örök szenvedésre és a perzselő lángok elemésztő erejére kárhoztatva. Voltak, akiket a láncaikhoz rögzítettek, míg másokat a démonok szolgálatába állították, amíg végleg el nem enyésztek.

Halk csettintés térített magamhoz gondolataimból. A kandallóban lobogó lángok mozdulatlanná dermedtek. – Megfagytak – álmélkodtam.

- A sötétség teremtőereje óriási. Ezt láthattad azokban a tornácon sínylődő lelkekben is, akiknek erejéből a magunkét tápláltuk. Az emberi világban is megtalálhatóak a gonosz lenyomatai, bár ezek megmaradtak a külsőségek szintjén.

- Külsőség? – kérdeztem magamtól.

- Igen. Olyan lenyomatok, amikkel az erőnket növelhetik az avatatlanok. Rítusok a duzzadó Hold alatt, véres szertartások és szeánszok. Sokan azt gondolják, a földbe karcolt jelek, néhány ember eszement összejövetele nem számít. Ostoba képzelgés, semmitmondó játék az egész. Meg kell mondanom, hogy ebben igazuk van. – Meglepetten pillantottam rá. – Nem a gyermekrajzok számítanak, hanem a szándék. Az érzés, az elhatározás, ami mindennek az eredője. Ha ez nem lenne, akkor egyetlen lélekhez sem férhetnénk hozzá. Ugyanez a mechanizmus működik a Mennyek birodalmában is. – Kicsit meglepett, hogy ennyire sokat beszélt nekem arról, amiről már így is tudtam. – Minden léleknek van gyengepontja – folytatta halkan. - Ezeket a pontokat megkísértve bűnbe taszíthatjuk őket, és akkor elragadhatóvá válnak. – Szünetet tartott, gondolom arra várt, hogy reagáljak.

- Igen – válaszoltam készségesen. Hosszú pillanatokig a fagyott lángokat néztem, majd pillantásomat újra az arcára emeltem.

- Mondd, Luze! Elképzelhető, hogy egy démonnak is van gyengepontja? – Nem engedtem, hogy megrebbenjen a szemem. A démonkirály halkan felnevetett, energiája felmarta bőrömet. A jégvirágokká fagyott lángok dermedten meredeztek a kandallóban. Már tudtam, hogy mit akart tőlem.

- El – válaszoltam röviden. Elégedetten bólintott.

- Én is erre jutottam – sóhajtotta. – Szerintem már tudod, miért vagyok itt – jelentette ki csendesen. – Azt akarom, hogy Crosszeria Lukát a gyengepontján keresztül kapd el. Ezzel két legyet üthetünk egy csapásra.

- Öljem meg Isten Fényét? – kérdeztem szárazon. Mi mást akarhatna? Hiszen, minden démon erre törekszik.

- Semmiképpen sem – rázta meg fejét elutasítóan, és megrebbenő szememet látva gúnyos vigyorra húzta tökéletes ívű ajkát. Most már teljesen homályba burkolózott a szándéka. – Mit is akar pontosan tőlem? Örültem volna, ha választ kapok erre a kérdésre. – Szükségünk van Isten Fényére és arra a reményre, amit adni képes. Ha nem élteti a lelkeket az egyensúly, ami a Mennyek birodalma és közöttünk fennáll, akkor a béke örökre megszűnik.

- Ez pedig annyira fontos? – kérdeztem lágyan, ajka kissé megrándult.

- Igen. A Nekromantát ezért kell mindenképpen félreállítani. Ő fel akarja borítani a sötétség és a fény egyensúlyát. Amikor a világ még nagyon fiatal volt, a két fél a sötétség és fény egy paktumot kötöttek egymással. Mind a két félnek jogában állt a Földön lelkeket szereznie, de ott fent nem törhettek egymás ellen. Csak akkor, ha azt az emberek maguk kérték. Semmi kis csatákat megvívhattak, de az igazi harcnak valahol teljesen máshol kellett eldőlnie. Nem a mennyben és nem is a pokolban. Hanem a szívben. – Elhallgatott, majd fejét félrebillentve vett egy mély lélegzetet. Kifújt levegője nyomán apró jégvirágok borították be a szurokfekete falakat. – Angyalok, démonok. Különböző világokban és pólusokban létezünk, az alapvető esszenciánk mégsem különbözik. – Zavarodottan pillantottam fel rá. – Mi a végtelen gonoszból, a mennyek lakói a végtelen jóból fakadnak. Mindannyian ugyanolyan változatlan öröklétben lebegünk, csak éppen teljesen más oldaláról mutatjuk be az életet. Van, aki azt vallja, a gonosz nem létezik, puszta kitaláció. – Halkan, gúnyosan felnevetett. – Ostobák! Észre sem veszik, hogyan menetelnek a saját halálukba a tudatlanságuk által. A gonosz élő és létező. Hiszen itt vagyunk. Vagy nem?

- De igen – bólintottam egyetértően. – Még mindig nem értettem, mihez kell neki Isten fénye? Az egyensúly fenntartásához. – Ezért kell ő is? – kérdeztem halkan. Tisztán értette, kire célzok.

- Igen – bólintott. - Az embereknek szükségük van a reményre, ami a magasba emelheti őket. Minél ragyogóbb és tisztább a fény, annak nyomában annál erősebb a sötétség mindent elnyelő ereje is. – Egyáltalán nem értettem, miért mondja el nekem mindezt. – Nem érted, ugye? – hunyta le hosszú, mézszínű szempilláját.

- Nem – válaszoltam kereken. – Azt nem értem, miért tart annyira fontosnak, hogy ezt megossza velem. - Már eddig is az értésemre adta, hogy nem szereti a képmutatást, így igyekeztem őszinte lenni hozzá.

- Azt meghiszem! – nevetett fel cinikusan. - Azért mondtam el ezt neked, mert te is az a fajta démon vagy, akinek tudnia kell, mit miért tesz. Ahogyan azt is, hogy miért kell megölnie – emeltem rám csillogó pillantását -, a saját bátyját. – Ujjaim lassan ökölbe szorultak, ajkam megvonaglott. Várt pár pillanatot, majd lassan folytatta. - Ha nem kapcsolod ki Luka Crosszeriát és a Nekromantát, elpusztítod az egész világunkat.

- Egy démon nem vállal felelősséget – kezdtem nyugodtan.

- A magas rangúak vállalnak. – Mindenre lesz egy válasza?

- Belőlem nem fog hőst csinálni! – szorítottam ökölbe kezemet, már egyre nehezebben tudtam uralkodni az indulataimon. Valóban ekkora terhet akarnak rám róni?

- Nem is az a szándékom. Csak éppen téged találtalak a legmegfelelőbbnek arra, hogy likvidáld a bátyádat. Hiszen, mind a ketten jól tudjuk, bármennyire is védeni akarja a szerelmét, pontosan a miatta felébredő érzelmek következtében nem képes bántani a drága kisöccsét. – Vicsorogva fogtam vissza a bennem tomboló vadat. Ha eddig lettek volna kétségeim azt illetően, hogy kivel álltam szemben, azok most mind elillantak volna. – Romlott, hideg, érzéketlen. Sötét lény. Minden démon atyja.

- Ha elfoglalnánk az emberek világát, nem lenne könnyebb? – Próbáltam visszatalálni a józan eszemhez, a hidegvéremhez. Nem veszíthettem el a fejemet a király jelenlétében.

- De. Nagyon is lehet – nevetett fel halkan. – Azonban nem lenne annyira szórakoztató a küzdelem. – Pusztán ennyi lenne a nagy mozgatóerő, ami hajtja a világunkat? Az unaloműzés? – Nálunk nem létezik erkölcs vagy áldozatvállalás. Ettől a tettedtől nem válsz hőssé vagy felelősségteljes őrré, aki mindenre elszántan védelmezi a világa értékeit. Pusztán egy démonná, aki gyilkol, ha azt parancsolják neki. Most még tisztán érzem benned a kételyeket – szimatolt bele a levegőbe. Összerezzentem, ujjaim megrándultak. - Védenem kell az életemet? – mértem végig futólag szemem sarkából. – Nem foglak megölni… Még. Az nem az én módszerem – vonta meg vállát, és kínzóan lassan elmosolyodott. Egy lépéssel közelebb lépett hozzám, én pedig felpillantottam a szürke kőként ragyogó szempárra. – Tudod, mi tart bennünket össze? – duruzsolta negédesen. Megráztam a fejemet, testemre bénító kábaság ereszkedett. Tudatom elhomályosult, és már mindenütt csak a fehéren kavargó hópelyheket láttam.

Mintha csak táncoltak volna a pokol királya körül.

- Az egyéni érdekeink, az önzésünk és a sötétségből fakadó erő az, amely összekovácsolt. – Hangját valahonnan nagyon távolról hallottam. Túlzottan el voltam foglalva a lábam és csípőm köré kúszó pelyhekkel, amik rátapadtak fekete egyenruhámra. - Kegyetlenség, könyörtelenség, szívtelenség, gyűlölet és harag – sorolta. - Ezek azok, amik összefognak bennünket. – Még mindig nem értettem, miért ad nekem magyarázatokat. Hiszen, elég lenne csak utasítania.

- Miért? – bukott ki belőlem, ahogy rápillantottam. A bódító kábulat még mindig nem tűnt el. Szorosan állt előttem, és egy hosszú pillanatig az arcomat figyelte. Ajkán ismét megjelent az a furcsa, érdeklődő mosoly. Szó nélkül a köpenyéért nyúlt, és széles vállára terítette a durva szövetet.

- Miért beszélek neked minderről? Igen. Tudom, hogy ez érdekelt igazán már attól fogva, hogy rájöttél, kivel állsz szemben – egészítette ki kérdésemet, és csuklyáját a fejére húzta. – Nos? – tartott hatásszünetet. - Ki tudja? – tárta szét karmos kezét. - Talán puszta unaloműzésből – indult el az ajtó felé. A kandallóban eddig dermedten várakozó lángok fellobbantak a jégpáncél alatt. – Egyszer minden gyümölcs beérik, még itt a pokolban is - emelte meg kezét, és a hatalmas ajtó egyetlen intésére feltárult. – Én várni fogom – fordult felém. Pillantása hosszú percekig az enyémbe mélyedt. Tagjaim megremegtek, szememet könnyek futották el. A hevesen kavargó pelyhek egyre sűrűbben áramlottak teste körül, majd egy pillanattal később már el is tűnt.

A teremben uralkodó bénító erők oszlani kezdtek, én pedig újra képes voltam lélegezni. Valami miatt nem tetszett ez az egész találkozás. A megbeszélés a démonkirállyal, ez az egész értelmetlenül nagy felhajtás. Azt hiszem, teljesen más dolgot akart elérni, mint amiről beszélt. - Nem lehetett ennyire egyszerű – gondolkodtam gyanakodva. Ezt nem hihettem el. – Minden gyümölcs beérik? – töprengtem szavain. Mélyen legbelül sejtettem, hogy rólam beszélt. Én voltam a gyümölcs, akinek a beérésére várt. – Mégis mit akart tőlem igazából?– Ennek a találkozásnak nemcsak a meggyőzés és a szemrevételezés volt a célja. – Fel akart használni Luka ellen, és azt akarta, hogy egyetértsek vele. Miért?

Érzékeimet kiterjesztve vizsgáltam környezetemet. Teljesen egyedül voltam a könyvtárszobában, a kékes lángok sápadt fénybe burkolták a kandalló párkányzatát, a magasra nyújtózó ablakok üvegét. Hallottam, hogy szólítanak, de még nem akartam indulni. Éreztem a húzást, a sürgetést társaim felől. Elegy és Cadenza valahol ismét harcba keveredtek a Zweiltokkal, és úgy tűnt, megjelent a színen Luka is. – Bátyám – hunytam le pillantásomat fájdalmasan. – Elárultál bennünket az emberekért! - Tudtam, hogy egy démon nem érezhetett szomorúságot vagy bánatot. Tudtam, hogy mindaz, ami most bennem kavarogott nem megengedett és nem méltó a démoni mivoltomhoz. Nem akartam bántani a testvéremet, de oltalmazni akartam azokat az értékeket, amik a mi világunkban voltak. - Mert bármit is mond a király, számomra igenis léteznek értékek. A család becsülete ilyen.

- Luze? Hallasz? – derengett fel fejemben Reiga hangja.

- Igen, mester – válaszoltam gépiesen.

- Segítened kell Cadenzának és Elegynek. Most! – Kénytelen voltam engedelmeskedni, főként a démonkirály parancsának fényében.

- Értettem, Reiga-sama – válaszoltam vissza halkan. – Elárultál engem is.

Ott lebegtem felettük, hajam éjfekete szalagként hullámzott körülöttem. Lent voltak egy egyszerű sikátorban. A szárítóköteleken színes ruhák lobogtak, a falakból áradó dohszag émelyítően facsarta az orromat. Lassan leereszkedtem közéjük, lábam hangtalanul fogott talajt. Hirtelen minden elhallgatott körülöttem, Luka szeme is rám szegeződött. Nem mozdultunk, egymást bámultuk. Fekete kardja támadásra készen várakozott előtte.

- Luze – suttogta halkan.

- Luka – bólintottam felé, kezemben már ott feszült kardom. Le kellett számolnom vele, ahhoz, hogy a családom szégyenfoltját eltöröljem. - Fájdalom, szomorúság és bánat. – Pengémet lassan emeltem magam elé, a napsugarak megcsillantak az élén. - Mind elenyésznek, ha erre az árulóra tekintettem. – Harag és értetlenség tombolt bennem egyszerre. Idefent olyan nehéz volt logikusan gondolkozni. – Amikor láttam őt, úgy éreztem, a másik felemet veszítettem el személyében. – Ikrek voltunk. Másképpen neveltek fel, más utakon jártunk, különbözött a motiváltságunk, mégis minden egyes rezdülését éreztem. Éreztem az egykori vívódását, az olthatatlan vágyát és szerelmét Isten Fénye iránt. Abban a pillanatban, hogy átéreztem, meg is értettem őt. Ezért nem voltam képes őt bántani. – Mert rájöttem, hogy én sem döntöttem volna másképpen. Akkor ki az áruló? - Nem akartam, hogy így alakuljon a sorsunk.

- A sötétségben nevelkedett virágnak nincsen esélye – idéztem fel nagyapám szavait. – A bátyád elárult bennünket, Luze. Nem érdemelhet kegyelmet, mert ha azt kap, a saját világunk gyengeségét bizonyítanánk. Számítok rád, fiam! Benned van minden bizalmam.– Súlyos szavak, melyek a család iránti feltétlen elkötelezettség béklyóit akasztották rám. Nem maradhatott Lukának hely az életemben. Még akkor sem, ha legszívesebben visszafogadtam volna.

Hiányzott.

Nélküle úgy éreztem, egyedül maradtam. A testvérem volt, a bátyám, akit feltétel nélkül csodáltam, akit túl akartam szárnyalni, hogy bizonyíthassam, vagyok annyira jó, mint ő.

Valahonnan a távolból a szél felém sodort egy kékszínű rózsaszirmot. – Kék – követtem pillantásommal a meglebbenő virágot. Újra éreztem az otthoni hó hidegét, az örök fagy végtelenül áramló kékségét. – Sohasem láttam itt fent ilyen rózsát. Érződött rajta, hogy nem erről a világról való.– Talán figyelmeztetésnek szánták a pokolbéli jelet, hogy ne feledkezzem el arról, hogy hová tartozom. Most azonban azt láttam, homlokegyenest másik utat kell választanom, ha meg akarok felelni önmagamnak. Nem hiányozhatott. Nem mardoshatott kétség, nem foghatta vissza mozdulataimat a habozás. Fogaimat összeszorítottam, és támadóállásba helyezkedtem. Meg kellett őt támadnom. – Maradj ki ebből! – szólítottam fel jegesen. Társaim értetlenül pillantottak rám. – A bátyám, aki miatt a családunkat örök szégyen és megvetés sújtotta. Akit meg kellett ölnöm, ha meg akartam felelni a családomnak és a királyomnak. Mégis mi az, amit én láttam benne?

- Te is jól tudod, hogy nem lehet – rázta meg fejét, és fekete kardját várakozóan leeresztette maga előtt. Sohasem támadott meg engem. Mindig nekem kellett kezdeményeznem. – Egy démont, aki a saját útjára lépett.

- Akkor készülj a harcra! – mordultam rá ridegen. Mögötte ott térdepelt az élő kísértés, a szépség megtestesülése, Yuki. Isten Fénye. A félelmén túl is átderengett a benne lakozó szeretet és nyugalom, a lényéből áradó melegség. Számat makacsul összepréselve vettem egy mély lélegzetet. – Nem lankadhatott a figyelmem, és nem lehettem elnéző senkivel. – A gyümölcs, ami végül beérik. – Gondolhattam azt, hogy a király azért keresett fel, mert már eleve megpecsételt a sorsom, ami elől nem térhetek ki. Meg kell ölnöm a bátyámat, és Reigát, akár akartam, akár nem. – Ugyanakkor – töprengetem. Jelenthette azt is, hogy még van esélyem. - Amíg a kétely a szívemben van. – Laza mozdulattal rugaszkodtam el a talajról kardomat magasra emelve. – Amíg a gondolataim csak az enyémek... Van esélyünk, Luka.

Dermedt csend, holt mélység,

Valahol messze az álmok tengerén.

Tengernyi fagy és végtelen kékség,

Melyen túl átdereng a túlparti rév.

Rémképek rebbenek, illúziók törnek,

Elrepítenek egy még ismeretlen földre.

Két lélek, kik egykor egyként lebegtek,

Újra megismerik egymást a változás keringőjében.

By Katren