Csillagok országútján 12. fejezet: Giou Reiga I.
„Az a cseresznyefa, ami sohasem bont virágot nem is cseresznyefa igazán."
„Amíg gyermek vagy, játssz!"
- Ne nézzetek rá! Az a gyermek egy féldémon - suttogták félve, ahogy elsétáltam a főutcán. Éppen a szentélyben lévő udvarba tartottam, hogy végre egy kicsit egyedül lehessek. - Igazán egyedül. - Az emberek élcelődése, szinte tapintható félelme csak még nagyobb makacsságot és keménységet szült bennem. Nem mutattam ki az érzéseimet, elrejtettem minden fájdalmamat. Jól láttam, hogy az embergyerekeket szeretetben és szigorúságban nevelték gondoskodó szüleik, az én sorsom azonban teljesen másfelé vezetett. Osztályrészem a semmi, a közömbösség és megalázottság lett. A lét nélküli szellemek élete. Hiába próbálkoztam mindenütt falakba ütköztem. Hát, falakat húztam magam köré én is.
Nem néztem az árusokra, akik az út mindkét oldalán házaltak portékáikkal. Az étkezdében készített ramen illata csalogatóan szárnyalt az utcára, mégsem tértem be az étterembe. Onnan is kinéztek ugyanúgy, mint máshonnan.
- Vihar közeleg - pillantottam fel a vakítóan tiszta, kék égre és a rajta gondtalanul úszkáló bárányfelhőkre. Még nem voltak láthatóak az esőtől terhes szürke fellegek, azonban az itt ragadt párából érezni lehetett a közeledtét. Félig voltam csak ember, így sokkal tökéletesebben működtek az érzékszerveim.
Az utcán emberek hada nyüzsgött, ami nagyon idegesített. Utáltam, ahogy megbámultak, mint egy szörnyszülöttet; ahogy megjegyzéseket tettek rám... Úgy viselkedtek, mintha ott sem lennék. Sokkal inkább ültem volna a szentély kertjében vagy a tengerparton, minthogy közöttük legyek.
- Fiatalember! Fiatalember! Nem vesz egy kis friss halat? - Eltartott egy pár másodpercig, amíg rájöttem, hogy éppen hozzám beszélnek. Az emberek általában levegőnek néztek, nem társalogtak velem. Megilletődötten megtorpantam, és felé fordultam. Idős ember volt, túljutott már az élete delén. Szeme vakon tekintett a világra. - Nahát! Honnan tudta, hogy...
- Jó napot! Honnan vett észre? - Észre sem vettem, hogy kicsúszott a számon ez az illetlen kérdés. Az idős ember felnevetett, és mutatóujjával megpöccintette az orrát.
- A szaglásom, fiam. Felerősödött, amikor elveszítettem a látásomat. Neked pedig furcsa illatod van! - töprengett. - Mint a frissen hullott hónak. Nem vagyok ehhez hozzászokva... - kanyarodott el elmerengve.
- Hó? - ráncoltam szemöldökömet, majd vállat vonva végignéztem az áruján. Ízletesnek tűnt mind. - Nos, akkor...
- Kitao apó, Kitao apó! - hadarta mellette egy tőlem sokkal fiatalabb kisfiú erősen megrántva a férfi karját. - Ne szólítsd meg! Őaz! Tudod... Ő - hangsúlyozta ki a szavakat, mire a férfi rémülten szívta be a levegőt. - Gondolhattam volna, hogy ez lesz a vége. - Lesütöttem a pillantásomat, és lépteimet meggyorsítva már szinte rohantam a szentély felé. Mindig ez a vége. A csalódás.
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amikor végre felértem. Az udvaron nem volt senki, túl korán volt még. A papok bent meditáltak, tanítványaik a reggelijüket fogyasztották. Szerettem az egyedüllétet, ez a kert pedig mindenki előtt nyitva állt, aki egyedül akart lenni. Bárki, aki tisztulásra vágyott idejött, és megszabadult a terheitől. - Olyan könnyűnek tűnt máshol hagyni a gondokat. - Mindig nagyon sok időt töltöttem itt. Ennek és az árvaságomnak köszönhetően én is bekerültem a tanítványok sorába.
Sokáig nem tudatosult bennem, miért is ragaszkodtam annyira ehhez a szentélyhez; pedig egyszerű volt a képlet. Itt elbújhattam a világ elől. - Megszabadulhattam a gondoktól, vagyis a városiaktól.
Az órám kezdetéig még maradt némi időm, így a kert közepén álló fához siettem. Ő volt a kedvencem. Más volt, mint a többi cseresznyefa. Nem tudott virágot bontani, így sötét pecsétként virított a rózsaszín sziromtengerben. Mindenki elfordult tőle, mert nem hasonlított egyetlen eddig ismert fához sem. Hozzám mégis közelebb állt, mint az összes többi tökéletesnek kikiáltott fa. Talán mert olyan volt, mint én.
Titokban szurkoltam azért, hogy fejlődjön és kivirágozzon. - Mutasson életjelet. - Ezért minden nap megnéztem, hátha változott már valamennyit. Az emberek folyamatosan azt mondogatták, hogy egy halott fa rossz ómen a városnak. „- Vágjuk ki, mielőtt bajt hoz ránk!"
- Persze! Ez is olyan jellemzően emberi volt. Állandóan meg akartak szabadulni azoktól a dolgoktól, amelyeket nem tudtak beilleszteni a saját megszokott kis világukba. Én azonban nem voltam ilyen. - Reménykedve pillantottam fel a félig száraz ágakra. Nem nőtt rajtuk levél, virág meg pláne nem. Én mégis bizakodtam. - Azért, mert nem voltam olyan, mint ők.
Felcsendült az órák elejét jelző gong, a kert pedig varázsütésre megtelt élettel. Tanítványok és mesterek sorakoztak fel, hogy a reggeli köszöntés után a termeikbe siethessenek. A szemem sarkából láttam, hogy a két új tanítvány, akik velem egyidősek lehettek, éppen a nagytemplom felé tartottak. Pár hete érkeztek hozzánk. Az egyik egy szőke fiú volt, őt Takashirónak nevezték. A másik pedig egy lány. - Yomi. - Szívem hevesebben kezdett el kalapálni, amikor ránéztem. Elképesztő nyugalom és béke áradt belőle, olyan hihetetlen szépség, amit nem lehetett nem észrevenni.
Miután alakjukat elnyelte a templom mélye, visszafordultam a fa felé. Közelebb léptem hozzá, és finoman megérintettem a törzsét. - Milyen érdes - jegyeztem meg magamban.
- Meg fogod csinálni - simogattam meg óvatosan. - Ki fogsz nyílni, és akkor te leszel a legszebb - suttogtam. Nevetségesnek tűnt, hogy minden szeretetem efelé a nyomorult, elhagyatott fa felé irányult. - Mivel másnak nem kellett... - Hallottam, hogy néhányan a szentély udvara felé közeledtek, még lépteik tompa puffanását is be tudtam azonosítani. Jól ismertem őket. Arrogáns, ócska alakok voltak, akiket mélyen megvetettem.
- Hé! Az ott nem a fattyú Reiga? - harsant fel hátam mögül a gúnyolódó hang. Megszoktam az ellenem irányuló ellenségességet, félelmet; így nem foglalkoztam velük. - Dobáljuk meg a nyomorultat! - élcelődtek vidáman. A gyermekek igazán kegyetlenek tudtak lenni egymáshoz. Sokáig naivan azt hittem, csak a felnőttek taszítanak ki maguk közül, a gyerekek nem. Elvégre mi okuk lett volna arra, hogy gyűlöljenek és megvessenek? Akár meg is ismerhettek, meg is szerethettek volna. Nos, nem így történt, ezért megtanultam együtt élni az ő gyűlöletükkel is.
Tompa ütést éreztem a tarkómon. Valamit hozzám vághattak, de nem fordultam feléjük. Kezem ökölbe szorult, és mélyen beszívtam a levegőt. - Nem bánthatom őket - kántáltam magamban, mint egy mantrát, de a tehetetlen düh egyre nagyobbra duzzadt bennem. - Évek teltek el úgy, hogy hallgattam és tűrtem. Hallgattam a gúnyos kacajukat, tűrtem a hideg arroganciájukat...
Végül kiöltek belőlem minden érzelmet. Maradt a jéghideg harag és megvetés, melynek falai mögül magabiztosan tekinthettem rájuk. Úgy köröztek körülöttem, mint a zsákmányra éhező vadak. Tudtam, hogy meg akarnak verni. Éreztem, ahogy az izgatottságtól felgyorsul a szívverésük. Élvezték, hogy játszhattak velem, hogy provokálhattak. - Ha tudták volna, micsoda erő lakozott bennem elkerülnének. - Akkor is, ha tudtam, hogy ez az oka mindennek. Annak a szótlan hidegségnek és gyilkos közömbösségnek, mely még a halálnál is rosszabbnak bizonyult.
- Na, mi az, korcs? Nem is nézel ránk? - provokáltak tovább. Élő, kísértő szellemként siklani az élők között, mintha semmilyen közöm nem lenne az itt levőkhöz.
- Biztosan retteg tőlünk, hiszen mi többen vagyunk. - Szánalmas. Szánalmas, hogy egyáltalán a törődésükre vágytam. Hogyan lehettem ennyire ostoba? Az ember nem képes magán kívül mást látni. - Ezért hullattam könnyeket? Ezért akartam, hogy elfogadjanak? - Próbáltam erős maradni, de a körülöttem röpködő sértések felemésztették minden védelmemet. Annyira könnyű lett volna teljesen érzéketlenné válni... Egy porcelánbábbá, amely nem érez semmit, és ha újra és újra összetörik, akkor sem ejt könnyeket... Az istenekre! Miért kellett megszületnem? Ebbe a halandó húsbörtönbe zárva szenvedem?
Váratlanul megragadták yukatám ujját, és maguk felé perdítettek. Nem hagytam magam provokálni. Jeges felsőbbrendűségem még mindig védte szívem azon rejtett zugait, melyek törődésért kiáltottak.
- Ez nem figyel ránk. Hiába ütjük, nem reagál - hallottam a csalódott kiáltást. - Talán, ha felgyújtjuk a szerencsétlen fáját... - Kezem ökölbe szorult, fogaim megcsikordultak egymáson. - Azt próbáld meg... - A levegő egyre hűvösebbé vált körülöttünk, a gyilkos düh hidegen nyaldosó lángjai csontjaimba martak.
- Azt próbáld meg! - morogtam torokhangon. Apró dér csípte meg ujjaim hegyét, ahogy haragom perzselő ereje szétáramlott az ereimben. - Fagyott tűzhöz hasonlított ez a harag. - Lassan támadóállásba helyezkedtem, ajkam szélén kegyetlen mosoly játszadozott. Talpam alatt megcsikordultak az apró kövek, fülemmel hallottam a nehézkes zihálásokat, éreztem a belőlük áradó forró gyűlölet szagát. Némelyikük félelme az orromat csípte, míg a többi undora édes méregként szivárgott pórusaimba.
- Csak nem sajnálsz egy fát? - hahotázták undorodva. - Hé, ezt nézzétek! Ez a gügye szerelmes egy fába! - Nem válaszoltam. Folyamatosan a fő hangadót figyeltem, miközben erőt merítettem a bennem áramló fagyos tűzből. Elképesztő volt. Olyan éteri nyugalom szállt meg, amelyhez foghatót még sohasem éreztem. Minta kihűlt volna a szívem, és jégkockává fagyott volna tűzforrón zubogó vérem. Az első ökölcsapást meg sem éreztem.
- Mi vagyok én? - Kiköptem egy adag vért, és jegesen izzó gyűlölettel felpillantottam az előttem állókra. „- Több, mint ezek a korcsok" - sugallta egy hang a fejemben. Már születésem óta hallottam őt. Olyan volt, mint egy vezérlőcsillag.
- Egyszóval más - válaszoltam. „- Miért rossz az, ha valaki más? A más csak azt jelenti, hogy nem ugyanaz, mint a többi, mint az a szürke massza, amely körülvesz. Nem így gondoltad te is, amikor arra a fára néztél?"
- De. Így gondoltam.
„- Helyes." - A hang ugyanolyan simogatóan válaszolt, mint mindig. „- Most pedig koncentrálj a harcra, Reiga!" - Megráztam a fejemet, és az előttem állókra tekintettem. Döbbenetük tovaűzte belőlem a tomboló, jeges gyűlöletet, és újra azzá váltam, aki eddig is voltam. Egy árva senkivé.
- Azonnal hagyjátok őt békén! - csattant fel egy határozott hang. Meglepetten pillantottam Takashiróra és Yomira, akik a fiúk mögött álltak. A gyerekek, bár egykorúak voltak velünk, rémülten elhátráltak előlük, és elfutottak. Azonnal felöltöttem rezzenéstelen álarcomat, és hűvösen pillantottam az előttem állókra. Ingem ujjával letöröltem felrepedt számról a vért, és kihúztam magam. - Nem fogok senki előtt meghunyászkodva állni.
- Jól vagy? - kérdezte Yomi félszegen. - Te jó ég! Hiszen te megsérültél! Ellátom a sebedet - lépett elém, és elővett egy apró gyógyszeres kenőcsöt a táskájából. Már nem tudtam titkolni megrökönyödésemet. Pont azok segítettek, akiktől nem vártam volna; egyedül ők nem néztek át rajtam. Sőt.
- Igen - válaszoltam félszegen, és csak reméltem, hogy elég rövid választ tudtam adni ahhoz, hogy elleplezzem zavaromat. Vettem egy mély lélegzetet, és beszívtam friss illatát. Kissé összerezzentem, amikor Yomi megérintett. Minden erőmre szükség volt, hogy ne ugorjak el előle. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy valaki ilyen közel álljon hozzám. - Ilyen bizalmasan érintsen.
- Ez nem az a fa, ami sohasem hoz virágot? - Felkaptam fejemet, és lassan ökölbeszorítottam a kezemet.
- Idén virágot fog hozni! Meglásd! - kiáltottam fel hevesen. Egy pillanatra csend telepedett közénk. Elszégyelltem magam a viselkedésem miatt, azonban Takashiro elmosolyodott, Yomi pedig mellé lépve félredöntötte a fejét. Kíváncsiskodva tanulmányozott, mégsem éreztem egy cseppnyi tolakodást vagy rosszindulatot sem. Benne nyoma sem volt ilyen érzelmeknek.
- Úgy gondolod? - pillantott fel kétkedve a fára.
- Úgy legyen, Reiga - biccentett Takashiro. Többet nem beszélgettünk aznap, mégis lényegi változás állt be az életemben. Többé nem voltam láthatatlan, nem voltam magányos. Lett egy célom, ami miatt maradni akartam.
Beszélgetni akartam Takashiróval, mert úgy tűnt, vele meg tudom majd értetni magamat. Pillantásom tovább siklott a mellette álló fiatal lányra, és egyszerre úgy éreztem, hogy a szívemet körülvevő örökös jégpáncél olvadozni kezdett. - Yomi.
„Ha ifjú vagy, tanulj!"
- Ez a gyermek egy őstehetség - suttogták hátam mögött, amikor az idézéstől kimerülten vettem egy mély lélegzetet. Forró leheletem tejszerű páraként gomolygott arcom előtt, mégsem akartam gyengének mutatkozni előttük. Ellazítottam izmaimat, és kimért mozdulattal becsuktam a könyvemet. Úgy tettem, mintha az előző gyakorlat semmilyen erőfeszítést nem okozott volna. A lapok suhogása hosszan visszhangzott a térben. A démonidéző terem fehérre meszelt fala - mágiám utóhatásaként - most halovány derengésben pompázott.
Ez a szentély különbözött a gyakorlóteremtől. Itt nem jelent meg semmilyen isten vagy védőszellem ábrázolása. Minden impulzust ki kellett zárni, máskülönben befolyásolták volna az energiaszinteket és a síkokat, akár egy ima. - Egy fohász. - Az ifjú mesterek kiképzését szigorú szabályok közé szorították. Nem kockáztathattak; ha rosszul mérték fel a kapacitásaikat, a szintjüket az akár az életükbe is kerülhetett.
Immár hatodik éve gyakoroltam rendületlenül, de meglett az eredménye. Idézés közben egyre könnyebben tudtam irányítani a tudatomat és a testemet. Nem béklyóztak le az asztrális és éteri határok. Úgy mozogtam a különböző szférák között, mintha csak a fizikai síkon tettem volna. Régi ismerősként üdvözöltem a démonok világát. - A poklot. - Egy apró hópehely hullott az arcomra, de azonnal vissza is kényszerítettem erőmet a határai közé. A pihe nyomtalanul elolvadt bőrömön. - A mestereim nem vehették észre ezt az újfajta változást...
Az energia ilyen szintű kikristályosodása nem a pokol lényeivel állt kapcsolatban, hanem velem. - Ezt el kellett titkolnom. Fenygetésként azonosították volna. - Érdekes. Ebből a szemszögből nézve majdnem olyan voltam, mint a démonok. - El kellett volna szörnyednem magamtól? Megijednem? Az erőmtől, ami olyan sokszor segített a bajban? Visszakoznom ettől a ténytől? -Nem lehetett, mert nem volt más választásom. Ha nem éppen egy démonháború közepébe születtem volna... Féldémonként... Talán visszakoztam volna. Eltűnődtem volna azon, mennyire veszélyes a játék, amibe kezdtem. De így? Harcoltam, ahogy tudtam.
- Reiga-san! - szólított meg az egyik pap. - Nyugtasd le a gondolataidat és a háborgó lelkedet! - intett megjátszott nyugalommal. - Mennyire hamis, mennyire óvatlan. - Érezhető volt a félelme, a nyugtalansága. Mozdulatlanná dermedtem, és azonnal leellenőriztem elmém kapuit. Mindegyik zárva volt, nem juthatott át rajta a mesterem. - Kiszimatolta volna az új erőmet? A fenébe is! - Pedig gyorsan cselekedtem. Nem kellett látnom az auráját ahhoz, hogy érezzem, megváltozott az érzelmi hálója. Az új erőm segítségével a harcban sokkal jobban tudtam segíteni Takashirónak és főként Yominak. Már a gondolattól is, hogy Yomiban valaki esetleg kárt tehet, óriási dühöt szült bennem. Bőröm megborzongott, fogaim megcsikordultak egymáson. - Merje bármelyik is... Megölném.
- Reiga! - hallottam távolról a kétségbeesett hangokat, mire azonnal visszafogtam elszabadulni készülő erőmet. „- Még ne!" - csendült bennem az ismerős hang. Ugyanaz, aki olyan régóta kísértett. - Ha nem ismertem volna az elmémet, akkor bolondnak tartottam volna magamat. De nem. Nem voltam az. Azonban, ha az elmém ép volt, és nem belső hatásra indukálódott ez az egész... Akkor ez azt jelentette...
- Bocsáss meg, Yaruko-sensei - fordultam alázatosan tanárom felé. Hiába voltak többen, úgy illett, hogy a mentoromat szólítsam meg előbb. Meghajoltam a többi mester felé is, majd rezzenéstelen arccal felegyenesedtem. - Meg kell találnom azt a határvonalat, ameddig elmehetek a harcban - jelentettem ki halkan. - Hogy valaki kívülről képes belépni az elmémbe. - Évekig nem feszegettem annak a személynek a kilétét, aki mindig támogatott. Azonban ahogy az idő múlt, már egyre inkább tudni akartam, ki lehetett az ismeretlen jótevő, aki mindig mellettem állt?Mesterem arca nem tükrözött érzelmeket, ujjai mégis megrándultak. Mérgesnek tűnt. Vagy inkább csalódottnak?
- Soha ne feledd, Reiga! A két oldal között leheletvékony a határvonal. Kizárólag a teljes kontroll alatt tartott érzelmek és tudat óv meg attól, hogy átegyensúlyozz a gonosz birodalmába. - A gonosz birodalma? - ismételtem cinikusan, miközben szertartásosan ismét meghajoltunk egymás felé jelezve, hogy véget ért a tanóra. - Mit tudsz te a gonoszról? Csak egy pap vagy, aki úgy véli, tudással rendelkezik a gonoszról. - Kisétáltam a vakító napsütésbe, ahol éppen Yomi tartott gyógyfűtan órát a kisebb gyerekeknek. Felpillantott, és vidáman integetni kezdett. Olyan volt, mint a haloványan derengő hold. Félszeg mosollyal visszabiccentettem nem törődve a hüledező, megdöbbent pillantásokkal. Egy valami azonban nem változott az évek múlásával sem. Az emberek még mindig féltek tőlem. „- Nem bíznak meg benned." - Egy mély lélegzettel tovaűztem elmémből a mérgező szavakat. - Kontroll - emlékeztettem magam. - Kontroll.
Lesétáltam a szentély kertjén át a hátsó udvarba. Az itt található kapu egyenesen az erdőben lévő gyógyvízhez vezetett.
- Azonban nekem van elég erőm hozzá, hiába intenek tőlük óvva. - Ez a bizonyosság belülről fakadt. Egyszerűen tudtam, hogy hogyan kell csinálnom. - Hogyan irányítsam a démonokat. - Levetettem a ruháimat, és összehajtogatva a part szélére pakoltam őket. - Egyedül én vagyok képes kordában tartani őket, csak én. Máskülönben miért én őrizném Raziel kapujának kulcsát? - Elvettem a mosdóvödrömet, és a fürdő mellett zubogó forráshoz léptem. Felpillantottam a hegytetőre. Csodálatos látvány volt, ahogy a meredek sziklafalon lezúdult, majd a lapos köveken megtört a vadul hullámzó rengeteg. Merítettem a kristálytiszta vízből, és átmostam magam, nehogy tisztátalanul lépjek a szentély gyógyvizébe.
Kényelmesen besiklottam a forró habok közé, és elnyújtóztam az egyik padkán. Szerettem ezt a fürdőt. Úgy hatott a testemre, mint Yomi a lelkemre. Felmelegített és ellazított. - Emberibbé tett. - A lényemet uraló baljós feszültség feloldódott, és eltűnt az a borzalmas, érthetetlen harag, ami a születésemtől fogva bennem táncolt. Kifeküdtem az egyik kőre, és elnyújtóztam a melengető napsugarak fényében. Az ábrándos kék égen úszkáló viharfellegeket figyeltem, miközben a kabócák vidám énekét hallgattam. Lustán lehunytam a szememet, és élveztem az egyedüllétet. Takashirón és Yomin kívül mindig a magányban találtam meg az őszinte pillanatokat. - Ha Yomi mellett lehettem, mindig jobbnak éreztem magam. - Elhittem, hogy talán én is számítok. - Mégis...
A mellettem magasodó fáról egy madár rebbent fel ijedten magával sodorva álnyugalmam utolsó foszlányait. Szárnycsapásai suhogva szelték a levegőt. Elmenekült a vihar elől. Szemem lassan felnyílt, és jégkék pillantásom az égre szegeződött.
- Mégis érzem, hogy sokkal többre vagyok képes, mint az egyszerű mid-villainek kordában tartása. Bárkit képes vagyok az irányításom alá vonni, még egy tábornokot is. Ha még többet edzek, még jobban fog menni. - A fényesen ragyogó Nap elrejtőzött az egyik szürke felhő mögé, a nyári meleget pedig lehűtötte az égből egyre sűrűbben zuhogó zápor.
„Tudd, mi a dolgod! Majd cselekedj ennek megfelelően!"
A végletekig feszítettem a húrt. Izmaim már fájtak, patakokban folyt rólam a veríték, mégsem adtam fel. Teljesen átalakítottam a táplálkozásomat, ami még inkább hozzásegített ahhoz, hogy gyorsabban és pontosabban tudjam keringetni az energiaáramlásomat.
Olyan csakrapontokat is képes voltam uralni, amelyek közvetlenül a démoni világba vezettek. Minden egyes pillanat, amelyet arra áldoztam, hogy erősebbé váljak egyben magabiztosabbá is tett. A bennem táncoló lángok teljesen lelohadtak, már nem maradt bennem más csak a pengeélessé csiszolt koncentráció.
Tudtam, mi a dolgom. Pokoli erőimmel pont azokat kellett megvédenem, akik annyira megvetettek, és kitaszítottak maguk közül. Már nem volt szükségem a mestereimre. Megvolt a magamé. Azaz arc és testnélküli személy, aki sohasem hagyott magamra.
„Az önfegyelem a legfényesebben ragyogó kristály az összes között."
Aki arra bírt, hogy használjam bátran a könyvemet, és ismerjem meg annak teljes mélységét.
„A fegyelmezett elme hullám nélküli óceán."
Mert az ellenséget csak úgy lehetett legyőzni, ha kívül-belül megismertem.
Az ő tanácsai vezettek. Az ő hangja szárnyalt bennem, magával röpítve lelkemet.
„Ha bármi baj történik..."
- Raziel kapuja...
„Ne felejts el lélegezni!"
- Ezennel megnyitlak!
Fel sem tűnt az évek múlása, annyira beletemetkeztem a tanulásba. A könyv óriási hatalmat birtokolt, és ennek irányítása, erejének felszabadítása óriási kihívást jelentett a számomra.
Az élet monoton kereke pedig csak pergett, pergett, mint egy szolgálatkész rokka a fonó nők kezében. A természet feltámadt, majd újra eltemette önmagát utat nyitva a mindent magába foglaló körforgásnak. Az élet így adta hírül, hogy megszokott állandóságán még a hatalmas szökőárak, vulkánkitörések és földrengések sem változtathatnak. Az emberek rettegtek a katasztrófáktól. Reszkettek mindattól, ami ismeretlenségével változást hozott az életükbe. Pedig ezek is csak egy újabb arcát mutatták meg a hatalmas úrnőnek, Yorinak.
Szürke fellegek úsztak át az acélkék égen rongyaikkal eltakarva az egyre halványuló csillagokat. A hajnal csípős levegője beszivárgott orromba, hogy aztán jóleső bizsergéssel feltölthessen. Szerettem a reggeleket. A város zsivaja egy csapásra megszűnt, mivel az emberek még igaz álmukat aludták futonjaikon. Az erdő varázslatos, földöntúli tájjá változott. A smaragdzöld lombtenger elrejtett a folyton kémlelő tekintetek elől; azoktól, akik úgy ítéltek meg, hogy közben fogalmuk sem volt arról, ki vagyok.
A rengeteg tanulás, meditáció és edzés közben folyton felbukkant bennem a nagy kérdés. - Ki vagyok? - A körülöttem élő szentélyszolgák, a városban árusító kereskedők, a földművesek mind tudták, hol a helyük. A tudatában voltak annak, hogy kik ők és honnan jöttek. Volt múltjuk, amire visszatekinthettek. Nekem azonban nem volt mire visszatekintenem. Eleinte érdekelt, hogy milyenek lehettek a szüleim, az idő múlásával azonban ez az érzés megszűnt. Egyrészt az emberek nem szívesen beszélgettek velem. Érthető okokból ugyanilyen szimpátiával viseltettem irántuk. Másrészt semmilyen templom nem vezetett feljegyzést egy szentségtörés részleteiről. - Egy bukott papnőről és egy opast démonról. - Nem bánkódtam emiatt. Lehet, nem is volt fontos a szüleim személye, mert ebben a nyomorult életemben egyedül az számított, hogy erőssé váljak, és megvédhessem azokat, akiket szeretek.
Pontosan azt tettem, amit a szentély udvarában álló fa. Harcoltam. - Gyökér nélkül kíséreltem meg virágot bontani. Amikor azt a fát láttam egyedül küzdeni, magamat láttam benne. Egy olyan harcost, aki sohasem adta fel. Nem számított, mit daloltak a madarak, mit susogott neki a szél. Az sem, hogy hányan próbálták eltéríteni céljától, csak mert nem hittek benne. - A kérge száraz és halott volt, de belül eleven szív dobogott. Éreztem, hogy az élet megállíthatatlanul törekszik kifelé belőle, csak ennek az életnek még nem volt látható formája. - Azért mert valami nem szemmel látható, nem jelenti azt, hogy nincs. Így volt ez az emberi értékekkel is. Azt hiszem. - Légzésem egyre elmélyült, tudatom kapui fokozatosan kitárultak elvezetve múltam szeleteihez. - Takashiro és Yomi tanítottak meg erre akkor, amikor nem hagyták, hogy a szentélybe járó gyerekek kigúnyoljanak. Amikor megvédtek a szeretetükkel, megtanítottak arra, hogy higgyek önmagamban. - Egyre beljebb lépdeltem múltam és elmém kapui között megszemlélve az onnan előkígyózó emlékmorzsákat és élménymozaikokat.
Egyetlen egyet nem akartam kinyitni. Azt, amely a lelkem legsötétebb bugyrához vezetett. - Amikor átléptem a hatalmas, fekete lakatokkal rögzített kaput, az a hang megjelent a fejemben, és hideg lett a szívem. Egészen más, mint akkor, amikor Yomira gondoltam. - Igyekeztem racionális érvekkel magyarázni a reakcióimat. Például azzal, hogy harc közben nem építhettem az ismeretlen sugalmazásaira. Jó lett volna elhinni, hogy csak ennyi állt a háttérben. Elsiklottam a zárt kapu mellett, és tudatom közepén lebegve egyszerre vontam ellenőrzésem alá a külvilágot és a lelkemet. Mint egy lovas, aki két lovat igyekszik megregulázni egyetlen gyeplővel. - Méghozzá sikeresen. - Teljesen uraltam az elmémet; nem létezett egyetlen olyan szelete sem, amely kicsúszhatott a kontrollom alól.
Felpillantottam az égre, ahola hajnali napfény bágyadt sugarai még mindig nem törték át a horizontot. Raziel könyvének olvasása és elsajátítása óriási önfegyelmet igényelt, és ez a kontroll már az életem részévé vált. Úgy tűnt, ez a könyv jelentette a legtöbbet az életemben. Egy olyan eszközt, amely segített túlélnem. - Vagy inkább maga volt az életem? - Egyelőre nem tudtam eldönteni ezt a kérdést.
- Reiga-sama! - szakított ki merengésemből egy fiatal lány hangja. - Bocsásson meg, hogy most zavarom, de küldöttség érkezett Okkato tartományból. - Okkato? Ismerem ezt a tartományt. Yomi onnan származik. - Lustán hátrafordultam, és rápillantottam az ifjú tanítványra. Nem olyan régen került a szentélybe. - Ő még nem volt olyan távolságtartó.
- Értem - válaszoltam halkan. Éreztem a belőle hullámokban áramló félelmet és tiszteletet. - Köszönöm - bólintottam, majd felpillantottam a hajnalodó égre. - Elmehetsz!
- Reiga-sama! Elkísérem önt, ha engedélyezi - motyogta bátortalanul. Szemem sarkából láttam, hogy még mindig nem emelkedett fel. Ez nagyon meglepett. Megszoktam, hogy az emberek féltek tőlem, azonban ilyen érzésmozaikokkal még nem találkoztam. Sohasem éreztem, hogy tisztelnének vagy csodálnának.
- Mindegy, mit teszel - válaszoltam, és néma csendben elindultam. Rövidesen hallottam apró lépteit, ahogy tisztes távolságban mögöttem koppantak az ösvény kemény földjén. Nem tudtam, miért akart elkísérni, de nem is érdekelt. Jobban foglalkoztatott az a küldöttség, amely Yomi szülőföldjéről érkezett körünkbe. - Mi történhetett? - kalapált fejemben a gondolat. Nem tudott lekötni a gyönyörűen hajladozó fák rengetege vagy a hajnal rózsaszín pírja. - Régen támadt már ilyen rossz előérzetem. - Ahogy a várost védő kapu elé léptem, felpillantottam a faragott szellemarcokra. A négy égtáj szellemei szigorúan tekintettek rám, szinte kihívóan. Finoman meghajoltam az északi sarkvidék ura Reira, majd a keleti termőföldek asszonya Yori felé.
Határozottan a szentély felé vettem az irányt. A küldöttség ott posztolt a fogadóterem előtt, látszott, hogy nagyon feldúltak. Melléjük léptem, és lassan meghajoltam. Rémülten léptek hátrébb, és kissé megremegve utánozták mozdulatomat. Egyedül egy férfi nem hajolt meg tisztelete jeléül.
- Futahaki Jiro vagyok. Az Okkato tartomány vezetője. Démonok támadtak ránk - nézett keményen a szemembe, és megvetően végigmért.
- Giou Reiga vagyok - kezdtem halkan, mire felemelte a kezét. Az emberek, akik puszta kíváncsiságból csatlakoztak a szerzetesekhez, most döbbenten felhördültek. Ilyen fokú udvariatlansággal még sehol sem találkoztak. Ahogyan én sem. El is felejtettem, milyen volt egykor a szentély udvarában állni és hagyni, hogy megalázzanak. Ilyen volt a múltam, de nem a jelenem.
- Jól tudom, ki vagy - suttogta gyilkos éllel a hangjában. Töménytelen gyűlölete hullámokban ölelt körbe. Egyetlen mozdulatomra apró hópihék kezdtek táncolni arcom körül.
- Megdöbbent ez a fajta udvariatlanság egy olyan embertől, aki segítséget jött kérni - jelentettem ki érzéketlenül. Szeme döbbenten tágra nyílt, majd kihúzta magát.
- Bocsáss meg a modoromért, Reiga-dono - sziszegte undorodva. Mélyen meghajolt, majd lassan felemelkedett. Ridegen végigmértem, és közelebb léptem hozzá, hogy más ne hallja a mondanivalómat.
- Ha valóban ismersz, uram... Akkor nem is vagy olyan bölcs, mint amilyennek hittelek. Ez a fajta szemtelenség egy magamfajtával szemben már-már vakmerőségnek számít - súgtam fenyegetően. - Ebben a házban és tartományban, melyet a Giou klán tart az irányítása alatt - emeltem fel hangomat, hogy mindenki jól hallhasson - minden segítséget kérő támogatást és védelmet kap. - Szúrós izzadságszag csapta meg az orromat. A velem szemben álló Futahakit halálra rémítette a kijelentésem és a jelenlétem egyaránt. Tudtam, hogy érzékeli a bennem keringő óriási erőt, amely megbénította és megnémította. - Kérem, fáradjanak utánam - szólítottam fel őket tisztelettel. - Takashiro-sama és Yomi-sama nemsokára megérkeznek. Addig fogyasszunk el egy frissítő teát.
A reggeli feszült csendben telt el. Takashiro igyekezett feloldani a fojtogató légkört, azonban képtelen volt erre. Úgy tűnt, néma fenyegetésem bevált. Futahaki nem kötekedett velem tovább, miután elfogyasztattuk a frissítő italt. Tiszteletteljes, de távolságtartó volt. Fél füllel hallgattam csak a mondandóját, mivel Yomi reakciója sokkal jobban lekötött. Láttam rajta, hogy mennyire gondterhelt. Arca tökéletesen sima és nyugodt volt, én mégis érzékeltem a belőle áradó aggodalmat és félelmet. - Még sohasem láttam őt ilyennek. Segítenem kell neki. - Miután elfogyasztottuk a reggelinket, és Futahaki részletesen beszámolt nekünk az őket érő incidensekről, felemelkedtünk az asztaltól. Úgy döntöttem, kikísérem őket a nagy kapuhoz. Nem akartam Yomit ilyen állapotban egyedül hagyni.
- A támadás már a szomszédos tartományt is fenyegeti - fordult még egyszer felénk a csapat vezetője. - Nagyon aktívak, Takashiro-sama - kezdte bizonytalanul. - Olyan, mintha varázsütésre feléledtek volna, és keresnének valamit; vagy valakit. - Hangja elhalkult a mondat végére, gomb szemének gyanakvó, fekete pillantása felém rebbent. Tudtam, hogy mire célzott. Ki ne értette volna? Yomi keze kissé megremegett, én pedig legszívesebben megfogtam volna, hogy megnyugtathassam. - Könnyíteni akartam a terhen, amely az ő vállát nyomta. - Eljött az idő, döntenem kellett. Nem számított, hogy esetleg olyan emberekkel kell együtt lennem, akik gyűlöltek. Megvetettek és egyértelműen engem tettek felelőssé a támadások miatt... Yomi százszor, ezerszer fontosabb volt a gőgömnél. Megalázhattak, ahányszor csak akartak... De a Yomi arcán látott borzalmas aggodalom és félelem dühössé tett. Össze kellett roppantanom azokat, akik ártottak neki vagy a szeretteinek. - Yomiért képes lettem volna elviselni.
- Majd én... - kezdtem, de azonnal a szavamba vágtak.
- Majd én megyek - vette át a szót Takashiro. - Kérlek, vigyázz az itthoniakra, amíg ennek utánajárok - fordulta felém. Nem rebbent a szemem, tökéletesen uralkodtam az arcvonásaimon. - A te irányításodra bízom őket - mosolygott rám. Mosolygott, de ez a mosoly szörnyűbb volt, mint egy tőr döfése. Takashiro most nyíltan elismerte, hogy nem bízik bennem. Láttam, hogy Futahaki szeme elégedetten és egyben megkönnyebbülten villant fel. Igen, jogos volt az elégtétele. Hiszen, ha a saját szentélytársam, akivel vállvetve harcoltunk együtt nem bízott bennem, akkor ki tett volna ilyet? Futahaki eleve úgy gondolta, én állok a démontámadások mögött. Ez egyértelmű volt. Mindezt miért? Mert féldémon voltam. - Emberek - szorítottam ökölbe haorim takarása alatt a kezemet. Karmaim tenyerembe vájtak. - Az emberek nem látnak mást, csak magukat. - Évekig küzdöttem azért, hogy egyenlőnek tekintsenek, de mit értem vele?
„- Sohasem fognak egyenrangúnak kezelni - susogta fejemben a halk hang. Az eddig lezárt kapu lakatja megfeszült, és megpattant. - Mert több vagy náluk. Ők pedig mindig rettegtek attól, amely túlmutatott önmagukon." - Egy pillanatra lehunytam a szememet, hogy ne halljam a kísértő hangot.
- Ez nem igaz! Takashiro és Yomi mások. Ők szeretnek.
„- Valóban? A barátod éppen most árult el. Nyilvánosan... Ha neked ez a szeretet, akkor érdekes fogalmaid vannak róla.
- Hazudsz! - Meredten bámultam magam elé, miközben visszakényszerítettem leblokkolt elmém mögé az ismeretlen lényt, aki újból beférkőzött az elmémbe. A nyugalom álcája azonban megvédett az emberekkel szemben. Nem láthatták rajtam az óriási vihart, amely bennem zajlott.
„- Kizárhatsz magadból, de az igazságot sohasem fogod tudni megváltoztatni vagy kizárni. Más vagy, mint ők."
- Rendben - válaszoltam halkan. - Takashiro és Yomi a barátaim. Hinnem kell abban, hogy Takashiro nem véletlenül döntött úgy, hogy ő vállalta el ezt a munkát. - Hinni akartam, hogy az én érdekemben is cselekedett. Hinni akartam az emberekben. Bízni. -Este beszélek vele - határoztam el, ahogy az elvágtató lovascsapat után néztem. - Akkor mindent tisztán fogok látni.