Giou Reiga II. rész
„A bizalom több lakat alatt őrzött szelence, melyhez egyetlen egy kulcs vezet."
Egy lakat sokféleképpen nézhetett ki attól függően, milyenre formálta meg a mestere. Méretre lehetett nagy vagy egészen kicsi, míg alakra ovális vagy négyzetes. Sokféle formában, színben feltűnhetett; olykor bonyolult szerkezet képében tetszelgett, máskor pedig könnyen kipattintható, rozsdás zárként. A lakatok bármilyen formát ölthettek, funkciójuk mégsem változott. – Valamit őrizniük kellett.
Megvártam, amíg az est leszállt. A kunyhóm falának támaszkodtam, úgy hallgattam a kabócák zümmögését. A balzsamos éjszaka nyugalmat, békét árasztott elsimítva a lelkemben fodrozódó harag tajtékjait. A Futahakival történtek túlzottan felborzolták a kedélyemet, ezért vártam. Nem akartam zaklatott állapotban beszélni Takashiróval. Nem akartam alaptalanul vádaskodni. - Valami mégis zavart, nem volt rendjén. – Feszültség szikrázott a levegőben sötét fátylával elsötétítve a ragyogó csillagok fényét.
- A bizalom arannyal áttört szelence, melybe a szeretet és a boldogság töltenek fénycseppeket. Ehhez a szelencéhez azonban egy lelakatolt kapu vezet, és csak annak lehet hozzá kulcsa, akinek ti adtok. A kulcs és a lakat pedig nagyon fontosak. Egymás nélkül nem létezhetnek. – Mosoly kúszott ajkamra, ahogy eszembe jutott ez a történet. Yaruko-sensei nagyon sokszor említette ezt a példát gyermekkoromban.
Mindig is úgy gondoltam, hogy a névtelen segítőmhöz vezető utat is egy lakat védte. Méghozzá egy fekete színű, repedezett és kör alakú lakat. Fekete, mert sötét titkokat zárt el, és repedezett, mert rengeteg megpróbáltatáson ment keresztül. Kör alakját az általam feltételezett többletjelentőségéről nyerte. Úgy láttam, a kör mindig is valamilyen szakadatlan és megállíthatatlan mozgást jelentett. Olyan pulzálást, amely megszüntette a dolgok kezdetét és a végét. Az elmém mélyén fellelt kapcsolatnak sem találtam meg a kezdetét és a végét. Ugyanolyan rejtélyes és kifürkészhetetlen maradt, mint a kör.
Honnan érkezett, és hová vezetett ez a bonyolult helyzet? Fény derül-e valaha annak a személynek a kilétére, aki képes volt tetszőleges helyzetekben és időpontokban belépni az elmémbe? - Számtalanszor töprengtem azon, mennyiben lehetett igaza Yaruko-senseinek és a többi mesternek? Mennyire egyensúlyoztam pengeélen akkor, amikor a könyvet használtam? – Lehet, hogy túl sokra becsültem a képességeimet? - Tudtam, hogy a kevélység és a gőg megbocsáthatatlan bűnnek számítottak egy ember esetében… De vajon, rám milyen szabályok vonatkoztak? Hiszen, a tanulóéveim alatt kiderült, hogy teljesen más energiamezőkkel és kapacitásokkal rendelkezem, mint a többi emberi tanítvány. – Akkor mennyiben is vagyok ember? - Tengernyi megválaszolatlan kérdés lebegett bennem, és nem létezett olyan személy, akitől tanácsot vagy segítséget kérhettem volna.
Magamra maradtam, egyedül kellett boldogulnom. Tudtam, hogy az én utam magányos és szűk ösvény, ahol egy embernek sem jutott hely. – Végig kellett járnom ezt az utat, akárhová is vezetett. Úgy hittem, ha fel tudom deríteni önmagam, végtelen hatalomra fogok szert tenni. - Attól nem létezhetett nagyobb hatalom, mint az önuralom és a helyes kontroll. - Tudtam, mennyire különleges vagyok, annak ellenére is, hogy az emberek elfordultak tőlem. Ahol más tanítványok elbuktak, ott én helytálltam. Könnyebben bele tudtam merülni a pokol világába is, már-már úgy tűnt, nem létezett olyan démoni régió, amelyet ne lettem volna képes bejárni. – Megerősödtem.
Régen mennyire más volt minden! Gyenge lényként a többiek szeretetétől és haragjától függtem. Olykor dacoltam az emberek ellen, de még ez is az ő hangulatukat, az ő érzéseikre adott válaszreakciókat tükrözte. – Olyan tükörként álltam előttük, amiben csak az látszott, aki belenézett. - Annyira küzdöttem az engem körülvevő tömeg ellen, hogy észre sem vettem, mikor tűntem el benne nyomtalanul.
Lassan felemelkedtem, és kisétáltam a szentély udvarát övező folyosóra. Lépteim nyomán megreccsent a fa, ruhám ujja a rizspapírból készített tolóajtókhoz súrlódott. Takashiro nem volt egyedül, egy másik jelenlét is érződött mellette. – Halovány és erőtlen volt. Biztosan egy tanítvány. – Az ifjak mindig tanácsot kértek a mestereiktől vagy azoktól a személyektől, akikre tisztelettel tekintettek. Egyedül hozzám nem jött senki, de egy cseppet sem bántam. Úgysem tudtam volna tanácsokat adni másoknak, hiszen a saját problémáimat sem tudtam megoldani. Emellett áthidalhatatlan szakadék tátongott köztem és a többi ember között. – Ki kérne segítséget egy olyan személytől, akit inkább lát démonnak, mint embernek?
Felpillantottam a kerek holdra, majd az ezüstös fényekben tündöklő kertre. A magányosan álldogáló cseresznyefa sötét foltként villant fel a rózsaszín és hófehér szirmok között. - Végtelen séta a hold ezüstös fényében, mely teljesen új világokat nyitott meg bennem. - Igazán örültem volna, ha soha nem ér véget. Idekint nem éreztem a fojtogató dühöt, a magába rántó kétségbeesést, ami reggel elragadott. - Valahogy semmi sem volt bonyolult. – A dolgok egyszerűen csak léteztek, ettől voltak olyan végtelenül tökéletesek. Nem foglalkoztatták őket semmitmondó problémák, és nem kreáltak maguknak szörnyetegnek tűnő valóságokat. – Egyszerűen csak voltak. – Irigyeltem ezt a fajta egyszerűséget és csendet. Néha azt kívántam, bárcsak én is virágszirom lennék a szárnyaló szél hátán, egy messze magasan ragyogó csillag vagy egy darab rög a föld nagy egészében.
A beszélgetés foszlányai egyre erősebben szűrődtek ki a fal mögül, ez pedig megállásra késztetett. – Yomi. – Ezer közül is felismertem volna ezt a hangot, energiamezője mégis eltért az eddigiektől. – Mi történt vele? Még mindig a reggel történtek nyomasztják?
- Nem az emberek előítéleteiről beszélek. Hanem arról, hogy bennem is megfogalmazódott valami, ami miatt úgy érzem, ő most már fenyegető. - Micsoda? Vajon kiről beszélhet? – ráncoltam össze szemöldökömet. Aki Yomi számára fenyegetőnek bizonyult, azt el kellett pusztítanom. Megint az a furcsa félelem táncolt a levegőben, amit reggel is éreztem körülötte. Mintha valami elől menekült volna, ez pedig elszürkítette ragyogó rózsaszín auráját.
- Fenyegető? – visszhangozta Takashiro értetlenül. Úgy tűnt, nem ért vele egyet. – Na, de miben?
- Igen. Azt hiszem, egyedül te nem látod, hogy Reigában van valami, ami miatt joggal tartanak tőle az emberek. Ami miatt vészjósló és félelmetes. – A vér is megfagyott bennem, amikor tudomásul vettem az elhangzottakat. Nem éreztem dühöt, csak végtelen szomorúságot és fáradtságot. Rólam beszélt. Én voltam számára a fenyegetés. Már régóta tudtam, hogy két doboz lapult a lelkem mélyén. Az egyik olyan fekete volt, mint az éj, míg a másik aranylóan sugárzó. Hiába beszélt Yaruko a ragyogó, díszes dobozról nekem kijutott egy másik is, amely egy teljesen új világot nyitott meg előttem.
- Úgy hiszem, félreértitek őt. Úgy hiszem, téged is megkötött a félelem, mely a falusiakból és az összes többi emberből árad. – Hiába hallgattam a mellettem szóló érveket, nem hatottak meg. A lelkemben eddig lebéklyózott kapu megremegett, és fájdalmasan felnyikordult, mintha láthatatlan ütés érte volna.
- Akkor nem hallottad a szavaimat – válaszolta Yomi lágyan. A kapu először kitárult, majd szárnyai éles csikorgások közepette kiszakadtak zsanérjaikból. A dobozok védelem nélkül maradtak.
- Hallottam minden egyes szavadat.
- Kétlem, Takashiro. – Hangja alig volt erősebb a nyári fuvallatnál, a mezőket megsimogató szellőnél. A kapu mögött rejtőző szelence megroppant, alakja eldeformálódott. Mintha óriási súlyok nehezedtek volna rá, melyek arra kényszerítették, hogy elveszítse eredeti formáját.
- Bocsáss meg!
– Nincs miért megbocsátanom neked. Az a fontos, hogy most már meghallgatsz. – A féltve őrzött, díszes szelence apró, megfeketedett fémkockává zsugorodott. Eltűntek róla az arannyal készített veretek, melyek csillogva tükrözték vissza a bizalom és a remény sugarait. – Elárultak.
- Aggódom érte, közben pedig félek tőle – lehelte kétségbeesetten. – Minden egyes szavuk újabb lépés volt az árulók ösvényén. Nem volt számukra visszaút, innentől mondhattak bármit én tudtam, mi a valóság. – Nem bíztak bennem. – Az apró szelence ugyanolyan fekete lett, mint a párja. A féltve őrzött álmok, a boldogság elnyert darabkáinak illúziói - melyeket az évek során gyűjtöttem össze magamnak - csörömpölve összetörtek; ugyanolyan hangorkán közepette, mint ahogyan a lelkemet védő kapu leomlott. A lakat, a kulcs és a szelence hármassága örökre megszűnt. Összeolvadtak mind egy fekete förgetegben, mely felemésztette a lelkemet. Már nem volt mit megóvni. Belül végtelenül üres lett minden.
Sarkon fordultam, hogy minél messzebbre kerülhessek ettől a háztól, ettől az élettől. „- Én bízom benned!" – Képtelen voltam válaszolni. Egyre csak Yaruko-sensei szavai jártak a fejemben. Azok a gyönyörű, érzékletes képek, amelyekkel a bizalomról beszélt. – Lakatok és szelencék. Már csak egyetlen eshetőséget nem vettünk figyelembe. Mi történik a szelencével, ha megfeketedik? „- Széttörik az emberi éned."
„Mert igazán bízni csak abban lehet, aki engedi, hogy megismerjék."
A ligetben kötöttem ki annál a fánál, aminek a virágzásába olyan sok reményemet fektettem. A bennem tátongó üresség egyetlen szót visszhangzott hosszan, de már egyre kevésbé kínzóan. – Más. - Felpillantottam a fára, majd a mellette álló két virágba borult lombkoronára. Ajkamra halvány mosoly kúszott, mely lassan vicsorrá torzult. Kezem ökölbe szorult, ujjaim megroppantak az óriási erőfeszítéstől. – Más. Eltérő, mint a többi? Inkább egy kóró. Egy halott semmi.
Mintha szivárványszínű függöny lebbent volna fel a szememről, hogy végre láthassam az igazságot. Hogyan lehettem ennyire vak? Az istenekre! Hogy nem láttam eddig az igazságot? Esztendőkön át tanultam arról, hogy a világ képek és szimbólumok tárháza, mégsem voltam képes felismerni azt az árulkodó jelet, melyet gyermekkorom óta elém tett az élet. – Ha ezekre a fákra tekintettem, magunkat láttam. - Három olyan lényt, akik bár külsejükben hasonlítottak egymáshoz, belül mégis különbözőek voltak. A középen álló például sohasem hozott világot.
Valószínűleg mindig olyan voltam, mint ez a fa. Egy olyan dolog, amely másnak látszott, mint ami. Azért, mert másnak akarták látni, és nem ahhoz hasonlították, amivé válhatott volna, hanem amivé szerintük válnia kellet volna. – Előítéletek! – Mindig ezek béklyózzák meg az embert, utána pedig harcra sarkallják az ellen, amit nem ért. – Vagy nem akar megérteni! - Hiszen az a cseresznyefavirág, amely sohasem bont szirmokat nem is cseresznyefavirág igazán. – Hanem valami, ami lényegében különbözik a többitől.
– A más nem mindig jelenti azt, hogy az korcs vagy halott. Érted már végre? – utasított rendre belső vezetőm. Először nem akartam válaszolni, de azután, mintha csak megérezte volna hezitálásomat, halkan felnevetett. – Ezt meddig fogjuk játszani? Kicsit már unalmas ez a mardosó önpusztító szerep. Vagy te nem unod még? – Szóhoz sem jutottam dühömben és meglepettségemben.
- Szóval leoldottad a láncaidat – válaszoltam végül.
- Azok a láncok sohasem léteztek, csak te képzelted oda – vágott vissza hetykén.
- Most jött el az idő. Beszélnünk kell.
- Nagyon teátrális vagy, de így van. Kérdezz! – utasított keményen. Hangjából eltűnt az a simogató, lágy tónus, amit gyermekkorom óta ismertem.
- Ki vagy te?
- A tárgyra térsz, ez már haladás. Én az a lény vagyok, akinek az életedet köszönheted. Én helyeztelek biztonságba az emberek között.
- Lény? – ízlelgettem a szót. – Szóval démon vagy?
- Micsoda nevetséges kérdés – háborodott fel. Őszintének tűnt.
- Szóval, az vagy.
- Miért? Mi más lehetnék? Talán a keresztanyád? – mordult rám mérgesen. Meglepett ez a stílusváltás. Eddig mindig méltóságteljes és kimért volt, most azonban sokkal közvetlenebbnek tűnt. - Azt hittem, a koroddal és az erőddel az intelligenciád is növekedett – fűzte hozzá negédesen. Feldühített a személyeskedése.
- Mit képzelsz, ki vagy te?
- Az apád egyik barátja, az a személy, akinek az életedet köszönheted – sorolta úgy, mintha egy bevásárló listát olvasgatna. - Ha illethetem a kapcsolatunkat ezzel a kifejezéssel – tette hozzá somolyogva.
- Most sokkal másabb vagy.
- Egyszerűen csak közelebb engedtél. Ha közelebb engedsz az elmédben és a szívedben, jobban meg tudsz ismerni. Ilyen kapcsolat nemcsak az emberek között létezik.
- Értem. – Pár pillanatig emésztettem a hallottakat. Meglepett az a közvetlenség, amellyel felém közeledett. A mestereim mindig mást tanítottak nekem.
- Már nem tartasz attól, hogy esetleg csapdába ejtelek? – kérdezte halkan.
- Nem hinném, hogy ez lenne a célod. Mellesleg már megtehetted volna korábban is. – Megint nevetett.
- Ez így van. Fel tudod mérni az energiakapacitásomat?
- Ha nem hagyod rejtve igen. De miért hagynád, hogy feltérképezzelek? – Az ellenség feltérképezése láthatóvá tette a gyenge pontjaikat.
- Mert bízom benned. – Ez a mondat elevenbe vágott. Most figyeltem fel a bennem lezajló óriási változásra. Nem éreztem az állandó társammá váló fájdalmat, a keserűséget. Érdekes módón abban a pillanatban, amint ő megjelent az elmémben, szertefoszlott a magány érzése.
- Ki volt az apám? – kérdeztem ahelyett, hogy megvizsgáltam volna az energiaszerkezetét.
- Most megleptél. De ezt majd elmondom akkor, amikor személyesen fogunk találkozni. Most úgy gondolom, sokkal fontosabb kérdésekkel kell foglalkoznunk.
- Például a démontámadásokról?
- Vádlónak tűnsz.
– Te állsz az egész ügy háttérben. Ugye? – kérdeztem rendületlenül.Halkan felnevetett.
- Látom, kitartó vagy. – Elégedettnek tűnt a hangja. - Ezek a démonok csak akkor jönnek elő, ha olyan erő születik a földre, amely igába hajtja őket. – Jól tudtam, hogy rám célzott, mégsem akartam megkérdezni. – Igen. Te – válaszolta röviden, kétségbeesetten beharaptam az ajkamat.
– Akkor az a sok ember miattam halt meg?
- Túlléphetnénk ezen az önmardosó állapoton? Bevallom, nagyon idegesítő. – Ökölbe szorult a kezem dühömben.
- Sokat engedsz meg magadnak, démon!
- Csak amennyit lehet. Most azért léptem be az elmédbe, mert megnyitottad. Látnod kell azt, hogy nélküled ez a dolog nem működne.
- Már gyermekkoromtól fogva bennem élsz – mondtam bizonytalanul. - Volt időd kiépíteni ezt a kapcsolatot – hárítottam.
- Valóban így látod? – kérdezte komolyan.
- Nem – válaszoltam megadóan. – Ahhoz, hogy ez működjön, a kapcsolatnak kétirányúnak kell lennie. – Nem válaszolt, vagyis egyetértett velem.
- Nemsokára megérkezik hozzád a fiam, Cadenza.
- Ideküldesz egy démont?
- Nem. Érted küldöm a fiamat. – Nem feleltem, mire folytatta. – Várni fog rád. Ha érdekel, ki vagy, csatlakozni fogsz hozzá. Amikor rájössz arra, kinek is az oldalán állsz, vele fogsz tartani.
- Nagyon biztos vagy magadban.
- Inkább benned. – Elképesztően bánt a szavakkal.
- Pontosan mennyi időm maradt?
- Huszonegy napod. A döntés a te kezedben van, ahogy mindig. Ezt sose feledd! A te ítéleteid és a te döntéseid alakítják az életedet. Akár démon vagy, akár ember. - Jelenléte olyan gyorsan elillant belőlem, mint a hirtelen ellobbanó gyertyaláng. Visszahúzódott elmém mélyére - feltehetően oda - ahol elrejtette a kapcsolatunkat. Nem akarta, hogy a szentélyben dolgozó papok rábukkanjanak.
Puha léptek neszezését sodorta felém a szél. Nem fordultam hátra, úgyis tudtam, ki közeledik felém. – Takashiro. - Megállt mellettem, tekintetét ő is a halottnak tűnő fa felé fordította. Olyan távolinak, idegennek tűnt. Egy ismeretlennek, akit váratlanul mellém sodort az élet. Ez lenne az a személy, akivel mindig vállvetve küzdöttem a démonok ellen? Közös múlt, közös fájdalmak. A kiközösítettség élménye… Mindez most annyira értelmetlennek, semmitmondónak tűnt. - Egy álomnak, melyből éppen ébredni készültem.
- Ez a fa nem az, aminek látszik. – Inkább egy alvó léleknek tűnt, aki nagyon mélyen és békésen aludt. Nem fűzött hozzá semmit, de nem is vártam. – Olyan a formája, mint egy cseresznyevirág fának. Azonban ő mégsem az; azért, mert nem képes virágot bontani. – Pár percig csendesen tanulmányozta a göcsörtös ágakat, majd szeme megakadt valamin.
- Úgy hiszem, teljesült a kérésed – mosolygott rám, és felmutatott az egyik ágra. - Ott egy bimbó. Az a virág neked köszönhetően nyílt ki, mert hittél benne. – Meglepetten felpillantottam. Nem tudtam elrejteni, mennyire lenyűgöz a látvány. Csodálatos volt. Törékeny és tiszta. Ragyogóbb, mint bármely másik kibomlott bimbó, amely a többi fán terpeszkedett. – De… Nem is láttam! Amikor ideértem, még nem volt ott. Mikor történhetett ez? – gondolkodtam lázasan. – Ez akkor történhetett…
- Úgy véled? – kérdeztem puhán. – Amikor beszéltem a démonnal. – Mennyire különbözőek vagyunk! Mennyire másképpen látunk dolgokat. Ez pedig nem abból fakadt, hogy valaki ember volt vagy démon; hanem abból, hogy kinek milyen a személyisége. Takashiro úgy vélte, az emberségemet jelzi ez az apró bimbó. Azt a halvány reménysugarat, amit az összes itt élő pap táplált irántam. Ellenben én teljesen más jelentőséget tulajdonítottam neki. – Ébredezik.
- Úgy. – Olyan feltétlen bizalommal tekintett rám, mintha Yomi vádló szavai el sem hangzottak volna. Magabiztosan és szilárdan állt velem szemben, mégis úgy éreztem, áthidalhatatlan szakadék húzódott kettőnk között, melyet csak ő nem látott. - Huszonegy nap – idéztem fel a démon által megadott határidőt. – Akkor minden elválik.
Amint Takashiro elhagyta a falut, az erdő felé vettem az irányt. Nem akartam a többi emberrel érintkezni, még Yomival sem. Több napja ott vertem tanyát, a fürdő mellett található kedvenc tisztásomon. Egyik tisztító szertartásból a másikba merültem, hogy kellően felkészüljek a Cadenzával való találkozásra. Meg kellett erősítenem az elmémet és a testemet, ha egy opast démonnal akartam társalogni.
Csend uralkodott mindenütt, pusztán az engem körülölelő természet hangjai törték meg az erdő némaságát. A nem messze tőlem zubogó forrás hangja és a szél gyengéden susogása. Lehunyt szemmel szívtam magamba a friss levegőt, hogy minél jobban ellazíthassam az izmaimat. A reggelimet, az ebédemet és a vacsorámat ugyanaz a fiatal szentélyszolga hozta, aki hírül adta Futahaki érkezését is. Mindig ugyanazt kérdezte, amikor elköltöttem egyszerű ételemet.
- Ízlett? – Alázatos volt és kedves. Semmilyen előítéletet nem éreztem benne. Tudtam, hogy így próbált kapcsolatot teremteni velem, én azonban nem akartam.
- Igen – válaszoltam halkan, hogy elejét vegyem a társalgásunknak. Nem akartam, hogy bárki is megzavarjon várakozás közben. Mire vártam? Egy jelre, egy újabb beszélgetésre, amely azonban nem következett be. Hiába kerestem az elmémbe égetett kapcsolatot, mintha nyomtalanul kitörlődött volna.
Elérkezett a huszadik nap. Úgy tűnt, ez sem fog különbözni a többitől. Senki sem háborgatta a nyugalmamat, nem kerestek a faluból. Valószínűleg megkönnyebbültek, hogy a város szélére húzódtam, és nem kellett velem beszélniük. Lótuszülésbe dermedtem, úgy vártam a szentélyszolgát. Igyekeztem minél elutasítóbb testtartást felvenni, hogy messzire űzzem innen, azonban a szél egy teljesen más illatot sodort felém. – Ez valaki más. Ismerem ezt az illatot. - Mellkasomra nyomás nehezedett, ahogy egy sokkal erősebb, fényesebb aura közeledett felém.
Yomi jelent meg a domboldalban reggelimmel a kezében. Hosszú fekete haja szétterült a vállán. Sohasem láttam még gyönyörűbbnek. Az ominózus eset óta nem beszéltünk, mégis úgy tűnt, nem mehetünk el szó nélkül a történtek mellett. Némán letettem mellém a kosarat, és leült velem szemben. Kibontottam a csomagot, és mindent kettéosztva felé nyújtottam az ételt. Szó nélkül elfogadta. Még sohasem reggeliztem vele. – Legalábbis kettesben.
- Hayami rajong érted – jegyezte meg csendesen. Amikor nem válaszoltam, folytatta. – Mindig rólad kérdez.
- Miért vagy most itt? – Nem akartam az időt húzni.
- Tudod jól, miért. Az elöljárói tanács aggódik érted.
- Értem – válaszoltam kurtán.
- Elutasító vagy.
- Csak nem akarlak megrémiszteni. Még jobban – tettem hozzá. Fejét lehajtotta, és összefonta ujjait az ölében.
- Annyira sajnálom, hogy megbántottalak – súgta fájdalmasan.
- Nem bántottál meg – fordultam el tőle, pillantásomat a velem szemben feltáruló domboldalra szegeztem. Nem akartam látni az arcát.
- Belenéztem a lelkedbe – kezdte tétován. – Tudnom kellett, hogy az a változás, amit benned éreztem, milyen erőkből táplálkozik. Látnom kellett, hova vezet mindez. – Hát, előle rejtőzködött annyira a démon. – Aki megmentette az életedet. – Végig akartam követni a döntéseidből és a lehetőségeidből kiágazó jövőképet, mégsem találtam semmit. Mintha fátyol takart volna. Egyedül álltál a térben és az időben – súgta elesetten. – Nem volt melletted senki… - Türelmesen végighallgattam, majd lehunytam a szememet.
- Yomi. Olyan dolgok miatt aggódsz, amelyek nem az én jövőmet, hanem a képességeidet célozzák. – Meglepetten felkapta a fejét.
- Tessék? – Rápillantottam tágra nyílt szemére. Még sohasem láttam ennyire elesettnek.
- Tudom, hogy csak segíteni szeretnél, de úgy hiszem, nem ez a legmegfelelőbb módja.
- Aggódom érted! – tört ki belőle. Ujjai görcsösen markolták selyemkimonóját, ami miatt a rózsaszín anyag csúf ráncokat vetett a térdén. Egy könnycsepp buggyant ki a szeméből, melyet egyre több és több követett.
- Nem szükséges – mosolyogtam rá. Ebbe a mosolyba minden erőmet beleadtam. Teljesen meggyőzőnek kellett lennem, ha azt akartam, hogy Yomi megszabaduljon önként vállalt terhétől. – Olyan szörnyű vagy! – nevettem fel könnyedén. – Mindig mindenkiért aggódsz, holott egyszerűen csak élvezned kellene ezeket a csodálatos reggeleket, a világ varázslatos fényét.
- Reiga! Ne légy ilyen kedves – remegett meg a keze. – Az öregek… Ők nem engedélyezik, hogy visszatérj a faluba – hüppögte.
- Gondolom, először az volt a gond, hogy itt vagyok.
- Igen – bólintott. Lemondóan sóhajtottam egyet. – Ki gondolta volna?
- Ne sírj! – súgtam, és tétován felé nyúltam. Elmaszatoltam egy könnycseppet az arcán, majd kezemet a puha fűre támasztottam. – Minden úgy van, ahogy lennie kell, én pedig nem haragszom rád.
- Nem – rázta meg a fejét dacosan. Még sohasem láttam ennyire zaklatottnak.
- Térj vissza a faluba! – utasítottam keményen. – Itt már semmi keresnivalód sincs.
- Nélküled nem megyek. – Olyan erősen kapaszkodott belém, hogy alig tudtam lefejteni karomról az ujjait. Jéghidegek voltak.
- De igen, mert én ezt kérem. – Tudtam, mit kell mondanom azért, hogy teljesítse a kívánságomat. Finoman megszorítottam a kezét, hogy érezze, nincsen egyedül. – Menj! – Méltóságteljesen felemelkedett, és letörölte a könnyeit.
- Olyan más vagy most – jelentette ki csendesen. Nem fűztem hozzá semmit. Mit mondhattam volna? - Akkor megyek – hajolt meg alázatosan, majd hátat fordított nekem.
Eldőltem a nyirkos füvön. Nem akartam nézni, ahogy egyre jobban távolodik tőlem, nem akartam hallani léptének egyre halkabban puffanó tompa neszeit. – Elment. – Pillantásomat a kék égre szegeztem, és elmerültem a hófehér bárányfelhők szemlélésében. Valamilyen baljóslatú érzés fészkelte be magát a szívembe, melynek kiindulópontját nem találtam meg. Nem Yomi miatt éreztem magam pocsékul, inkább olyan volt, mintha valami nagyon rossz közeledne felém, melyet képtelen leszek kivédeni. A tehetetlenség okozta vergődés pedig rosszabb volt bárminél.
Egész nap mozdulatlanul pihentem a mezőn. Figyeltem a magasan szálló madarakat, hallgattam a vízesés zubogását. Nem volt szükségem több tréningre vagy gyakorlatra. Az előkészületek a huszonegyedik nap kezdetével véget értek. Nem volt más dolgom, mint várni.
Fülelni.
Belesimulni a csendbe.
Próbáltam megőrizni elmém és gondolataim pengeéles koncentráltságát, de erőfeszítéseim hiábavalóak voltak. Felültem, és a falu irányába néztem. – Valami nem stimmel – fogalmazódott meg bennem a gondolat. Hiába térképeztem fel újra és újra a falvat, semmilyen új impulzust nem érzékeltem. Ugyanazok az erőmozaikok mozogtak az utakon, húzódtak vissza otthonaikba. – Valami mégis megváltozott. – Felpillantottam az égre, majd az erdőre. Nem tudtam meghatározni, honnan érkezett az az elképesztően nyomasztó energia, amely az egész környéken súlyos palástként terült szét, ezért úgy döntöttem, utánajárok a dolognak.
- Nemsokára éjszaka lesz – pillantottam az alkonypírtól színezett égre. Pusztán ösztöneimet követve elindultam az energia nyomában. Nem számítottam ki a lépéseimet, nem terveztem meg a célomat sem. Pusztán csak mentem. Egyre gyorsítottam lépteimet, majd szinte futva érkeztem a keleti kapu egyik oldalához. Meglapultam a sűrű erdő védelmében, és vártam. A megérzésem azt súgta, bárminek kellett érkeznie az csak itt jöhetett be. A bíborszínű alkony fuldokolva bukott le az éjszaka sötétjében. Mozdulatlanná dermedtem, ahogy a kapunál megjelent egy durva köpenybe bugyolált férfi. Kalapjától nem láttam az arcát, és ami rosszabb volt, olyan kiválóan rejtette el az energiáit, hogy egyszerűen képtelen voltam felmérni, kivel is állok szemben.
Hangtalan léptekkel követtem, szinte suhantam utána a fövenyen. Már hosszú percek óta távolodtunk a falutól, ami enyhe félelmet keltett bennem. Mégis meg kellett őriznem a hidegvéremet, mivel a rejtőzködés során semmi sem bonthatta meg az érzéseim hálóját. – Akkor azonnal kiszúrnak.
- Jó estét! – torpant meg a férfi, akit követtem. Az idéző kör a semmiből rajzolódott ki. Halványan felizzott, majd fényei mentén démonok emelkedtek ki a pokol legfélelmetesebb bugyraiból. - Mid-villain, opast és egy tábornok – térképeztem fel energiamezejüket. Egyikkel sem találkoztam a gyakorlataim során.
- Csodálatos estét kívánok! – biccentett a vele szemben álló hosszú fekete hajú démon.
- Örülök, hogy megidézhettelek – válaszolta a kalapos alak. Hangja torz volt, mintha nem akarta volna, hogy felismerjék.
- A terv készen áll? – vágott szavába az egyik fiatal opast.
- Luze! Fékezd a vérszomjad! – parancsolt rá a vezető. – Részemről az öröm, hogy megismerhettelek, Ario – mosolyodott el a férfi, mire mozdulatlanná dermedtem. Kezem megremegett, de szerencsémre pontosan ebben a pillanatban kapott bele a szél a fék koronájába. Gyászos susogásuk elnyomta a lelkemben örvénylő fájdalmat. – Mit keres itt a legfőbb vezető? Mi történik itt?
- Igen, készen áll – válaszolta Ario udvariasan. – Senki sem fog rám gyanakodni.
- Mindenki jól tudja, hogy ki az első számú, akire gyanakodni kell – vigyorgott kegyetlenül a férfi. – Merre van az a senkiházi?
- Az egyik tisztáson húzta meg magát a várostól nem messze. Nem fog sok vizet zavarni. – Cselekednem kellett. Meg kellett védenem a falut! - Nem állhattam itt tétlenül… De… - Ez nem az én harcom volt. Nekem találkoznom kellett Cadenzával, hogy megismerjem a múltamat, és elvezessen ahhoz a személyhez, aki megóvta az életemet. Míg ezzel szemben mit adott a falu? – Keserűséget, fájdalmat. Előítéleteket. – Ha a józan eszemre hallgattam volna, szó nélkül sarkon fordultam volna. Elhagytam volna ezt a helyet, hogy soha többé ne kelljen hátranéznem.
- A csapataink már körbevették a faludat. Mindent kimenekítettél?
- Az a falu már többé nem hozzám tartozik – jelentette ki érzéketlenül.
- Milyen kegyetlen vagy! – búgta elégedetten a vezető. – Hiszen a saját embereidet küldöd a halálba. Ario nem válaszolt, csak egy könyvet a vezető kezébe adva odébb lépett. Döbbenten meredtem a szakadozott borítóra, melyen egy csodálatos szellem alak lebegett. – Lehetetlen!
- Az alkut megkötöttük. Immár szabadok vagytok, nem fenyeget benneteket semmilyen veszély. Ez volt az egyetlen példány belőle, és az összes szerződés automatikusan törlődött belőle, ahogy átadtam neked. Más mondanivalóm nincs a számotokra – tette hozzá megvetően, majd szürke füst képében elillant.
Tűzforró lávatenger csapott fel körülöttem.
- Végig azt hitted, én vagyok az áruló.
- Aggódtam érted. Annyira aggódtam.
- Még csak azt sem vetted észre, hogy mindegyik miattad jött ide. Te keltetted őket életre! – susogta Yomi erőtlenül.
- Yomi, könyörgöm, ne halj meg! – esdekeltem térdre rogyva, magamhoz ölelve testét. Ez volt az első és egyben utolsó alkalom, hogy megérintettem. Törékeny volt, puha és elképesztően halandó. Keze óvatosan megérintette arcomat, véres lenyomatokat égetve bőrömbe.
- Halál? – súgta remegve. – A halál csak egy újabb kapu, amit kinyitunk magunkban, Reiga. Ezt pedig te tudod a legjobban. - Apró vércsepp buggyant ki ajkai szélén, melyet egyre több és több követett. A karmazsin szín rikítóan virított hófehér bőrén. – Te sírsz? - Nem tudom, honnan merítette az erőt ahhoz, hogy rám mosolyogjon. – Ne sírj! Kérlek…
- Yomi! Szeretlek – súgtam, majd tétován megráztam testét. Nem válaszolt, teste ernyedt húscsomóként csüngött a karomban. - Elment… Nem tudtam megvédeni. – Elillant a finom mézes illat, ami mindig körüllengte őt. Helyette a kiontott vér édeskés szaga tódult az orromba, és a füstölgő fa aromája. Finoman lefektettem a futonra, mintha csak aludna. Tengerként borított el a düh, a fájdalom. Yomi többé nem volt mellettem. Soha többé nem tudom lemosni magamról a vérét. A szégyent, hogy képtelen voltam megvédeni az egyetlent, aki igazán számított.
- Reiga! Reiga, mit művelsz? – Takashiro a semmiből tűnt elő, mintha csak a szörnyetegként tomboló lángokból emelkedett volna ki. „– Ő is téged gyanúsít. Megmondtam, hogy nem bízhatsz benne! Ha akkor rám hallgattál volna, akkor most Yomi élne!"
- Ó, hallgass már el! – dörrentem rá a bennem táncoló démonra.
- Miért tetted ezt? – Miért tettem? – A legjobb barátom vont felelősségre. Az a férfi, aki mindig boldogságban töltötte az idejét. Akinek a sors Yomit szánta, és akit emiatt csak titokban szerethettem. Belenyugodtam a sorsomba. Elfogadtam, mert hinni akartam bennük. – Válaszolnom kellene? Egy olyan embernek, aki ugyanolyan előítéletekkel viseltetett velem szemben?