Giou Reiga III. rész
Olyan gyorsan futottam, amennyire csak képes voltam rá. Izmaim pattanásig feszültek, a vér őrült iramban száguldozott ereimben. Már nem hallottam a szél békés susogását, a kabócák monoton zümmögését. Egyetlen ritmus zakatolt bennem: a szívem. A táj összemosódott foltként úszott el mellettem, a csillagok milliárdjait fellegek takarták. Még az ég is elrejtőzött a vérontás elől. Amikor a keleti kapuhoz értem, elszörnyedve fedeztem fel, hogy a Yori istennőt ábrázoló faragott kapu már lángokban áll. Mindenhonnan narancsos-vöröses lángok csaptak fel, őrjöngő fergetegként törekedve a koromfekete ég felé. Mindent beborított a fullasztó, szürke füst, koszos pokróccá avanzsálva az ég selyemszövedékét.
Visszanéztem a lángokban álló nádfedelekre, és a közöttük játékbabaként szétszórt emberi tetemekre. Emberi alakjukban éhező keselyűk köröztek tetemeik felett. – Mid-villainek. – Túlélők után kutatva berohantam a lángoló kapu alatt. Még nem fedeztek fel a démonok, de tudtam, hogy minden csak idő kérdése. Gyorsan kellett cselekednem, ha minél több falusit meg akartam menteni. Sebesebben, mint a szél hátán szárnyaló szélnek. Orromat eltömítette a kiöntött vér édeskés szaga, fülemet megsüketítette a megroppanó gerendák jajkiáltása.
- Reiga-sama. – Karcos, erőtlen hang szólított meg. Azonnal lepillantottam a lábam elé, és letérdeltem az előttem fekvő férfihoz. Súlyos sérülései voltak. Riadtan húzódott el előlem, amikor az övem felé nyúltam. Biztosan azt hitte, meg akarom támadni.
- El kell látnom a sebeidet – jelentettem ki határozottan, nem törődve rémült ellenállásával. Szeme meglepetten tágra nyílt. Hatalmas könnyek peregtek le arcán, ahogy saját kimonómat széttépve kötést készítettem neki. – Hol vannak az őrök? Miért tört meg az akadály, amit felhúztam? – ostromoltam kérdéseimmel, pedig szemében már egyre halványabban pislákolt az élet lángja.
- Nem tudom – nyögte fáradtan. – Azt kiabálták, hogy ránk szabadította a démonokat. A védőkör pedig egyszerűen megtört. Mind azt hittük, hogy Reiga-sama oldotta fel, mert… Eddig csak ön tudta… – sütötte le pillantását. Mérgesen összeráncoltam a szemöldökömet. – Ario ennek a városnak a pusztulását akarta. Vajon, miért?
- Vannak még sebesültek? – ragadtam meg vállát, és szorítókötést rögtönöztem a combjára. Alig volt magánál, így óvatosan megemeltem, és elvonszoltam az egyik épnek tűnő kunyhóba. Ide még nem terjedtek át a lángok. – Vannak még sebesültek? – ráztam meg, mire összerezzenve felnyitotta a szemét.
- Nem tudom – motyogta. – Nem tu…
- Rendben. – Már nem szedhettem ki belőle több információt. Csoda, hogy ennyit képes volt kipréselni magából. - Most pihenj egy keveset! Nekem el kell mennem Yomiért és a többi sebesültért. Hagyd el a várost! Óvatosan lopózz a főkapu kapu felé, ott most nincsenek démonok, sem mások – jelentettem ki szomorúan, és felegyenesedtem. – Takashiro csapatának abból az irányból kell érkeznie. Mindenképpen megtalálnak.
- Reiga-sama – állított meg kérlelő hangja, amikor indulni készültem. Hálás tekintete szíven ütött. – Nagyon köszönöm, uram. Nekem már nincs sok hátra, de annyi erőm még lesz, hogy elmondjam Takashior-samának a tetted… – Nem feleltem, helyette a szentély ligetében található kedvenc fámhoz siettem. Gyorsan kiástam a titkos helyemre tett könyvet, és megkezdtem az idéző szertartást. Érzékeimet kiterjesztettem a városra, és tisztítógyűrűt vontam köré.
Mindennél erősebb volt az a késztetés, hogy Yomiért menjek, de előtte muszáj volt megtisztítanom a falut az itt posztoló durasoktól. Tudtam, hogy óriási energiát igényelt ez a folyamat, de meg kellett tennem. Újra fel kellett húznom a védőkört, és… - Nem. Erre már nincs időm. – Gyűlöltem, hogy versenyt kell futnom egy olyan vetélytárssal, akit sohasem győzhetek le. – Az idővel.
Mély levegőket véve ellazítottam izmaimat. A könyv kék fénnyel felderengett, majd egyre nagyobb és pulzálóbb kört alkotva körém védőburokba zárt. Akaratomnak engedelmeskedve felemelkedett a földről, hogy aztán feltárulva elborítsa elmémet a mágikus szavak, idéző szertartások és körök szimbólumaival.
A védőkörömön belül minden elcsendesült. Szertefoszlott a vér testes illata, a pusztítást követő füst maró szaga. Pusztán az idő kereke pergett megállíthatatlan motollaként, nem hagyva pihenést cikázó gondolataimnak. Mechanikus szerkezete emlékeztetett arra, hogy minden egyes idéző varázslatot az emberi elme hozta létre, alkotta meg. Én pedig ott szárnyaltam annak a szerkezetnek a mélyében, egyszerre tartva ellenőrzésem alatt elmémet és a külvilágot.
A lapok suhogása végre elhalt, a könyv megállapodott. A hatalmas kapu kiemelkedett a tér és idő folyamatából, utat nyitva a rajta keresztül feltáruló valóságoknak. Teljes erőmet, lényemet egyesítettem a tisztító tűzként kiemelkedő jeges sárkánnyal, a könyv hatalmas őrzőjével.
Bőröm jeges pikkelyek borították, karmaim felmarták a földet. Egyetlen fújással megsemmisítettem az alacsonyabb szintű démonokat, akik a környéken kószáltak, de ez még nem volt elég. Fel kellett mérnem a falut és az azt környező erdő teljes térségét. Mindegyiket el kellett pusztítanom. – Megvagytok – fókuszáltam rájuk a sárkány szemével, és jeges tűzförgetegemet feléjük irányítottam. Hallottam ordításukat, rémült jajkiáltásaikat. Éreztem a belőlük áradó értetlenséget, ahogy magabiztos fölényük megtörik és rettegésbe fordul át. Valószínűleg nem számítottak arra, hogy ilyen erőkkel is szembe kell szállniuk. – A meglepetés ereje.
A sárkányok az égi szférák varázslatos lényei. Szemükön át lehetőség nyílik arra, hogy teljesen más perspektívákból lássam a valóság szürke hétköznapjait. Így volt ez most is. Mintegy madártávlatból láttam a falut, és azt a szörnyű vérengzést, amit benne végrehajtottak. A könyv őrzője felháborodással konstatálta a körülötte látható pusztítást, érzései – akárcsak teste - teljesen szinkronban voltak az enyémekkel. Talán még sohasem éreztem ennyire egynek önmagammal ezt a lényt. Végül a kék pikkelyekkel borított sárkány rám tekintett.
Furcsa volt az ő szemén keresztül néznem önmagamat, megtapasztalni azt az érzést, hogyan tudom kettéválasztani, majd egyesíteni elméinket. Lenyűgöző volt. – Mennem kell – üzentem neki elmémmel, ő pedig engedelmesen visszahúzódott a könyv lapjaiból feltáruló kapun keresztül a saját világába. – Hazatért.
Megtisztítottam a falut, végre mehettem Yomiért. A legnagyobb veszedelmet már elhárítottam, a védőkör újjáépítése még ráért. Futva indultam a kunyhója felé, egyetlen pillanatot sem akartam elvesztegetni. Így is rettegtem attól, hogy rosszul döntöttem. – Érte kellett volna mennem! - Kétségbeesésem minden egyes lépésemmel nőtt, ahogy próbáltam felfedezni Yomi jelenlétét a romok között. Olyan halvány volt. - Annyira repedezett és átlátszó az energiahálója.
Forró lángtenger csapott fel körülöttem, ahogy beléptem hozzá a leomlott falrészen keresztül. Ez a szörnyűséges tűz, mintha tudatosan arra törekedett volna, hogy mindent felégessen. – Elpusztíthatatlannak tűnik.
- Yomi! – kiáltottam, de nem kaptam választ. Arra indultam, ahonnan a jelenlétét érzékeltem. Letérdeltem futonja mellé, és reszkető kézzel megérintettem arcát.
- Reiga? – súgta kedvesen. Nem láttam rajta külső sérülést, teste és elméje mégis összetörtnek tűnt. – Próbáltam felvenni ellenük a harcot, de nem ment. Olyan erősek voltak… és nem… fogyott el az energiájuk. – Hát, ezért annyira halovány az életereje.
- Végig azt hitted, én vagyok az áruló – simogattam meg finoman arcát.
- Aggódtam érted… Annyira aggódtam – folytatta rendületlenül, mintha nem is hallotta volna előző szavaimat. Szabálytalanul kapkodta a levegőt, ami egyáltalán nem tetszett. - Olyan homályos volt az elméd… Még csak azt sem vetted észre, hogy mindegyik miattad jött ide. Te keltetted őket életre! – Erőtlen volt. Látszott, hogy nehezére esett beszélni.
- Ne beszélj! – csitítottam, de a törékeny, alázatos Yomi most nem hagyta magát.
– Persze, nem szándékosan tetted. Bármit is mondtak a faluban, az mind nem volt igaz. Nem… - Halkan felköhögött. Megpróbált megmozdulni, de a teste nem engedelmeskedett parancsainak. Szeme felém rebbent, majd rám mosolygott. – Az összeset kiégettem. Ugye? – Kérnie sem kellett, máris vizsgáltam az energiaszintjét. A gerince mentén elhelyezkedő csakrapontok olyan erős igénybevételnek voltak kitéve, hogy szinte szétszabdalták a csigolyáit, és elszakították a gerincvelőjét. – A szentséges, édes kamikra! Ez…
- Yomi – kezdtem megtörten, de pillantása csendre intett.
- Ölelj át, Reiga! – kérte. – Ez maga a borzalom.
- Nem, én ezt nem tehetem – tiltakoztam tompán.
- Kérlek! – Amilyen finoman csak lehetett átfontam őt a karommal, és magamhoz húztam. Körmei a bőrömbe vájtak, de nem foglalkoztam ezzel az apró fájdalommal. Ez volt az első és egyben utolsó alkalom, hogy megérintettem. A halál lépésről-lépésre vitte táncba őt, kiszívva puha testéből törékeny életerejét. Nekem nem maradt más, csak egy porhüvely, egy jéghideg márvány tetem, amit szorongathattam. A halál elvette őt tőlem. Örökre.
Keze óvatosan megérintette az arcomat, ujjaival véres lenyomatokat égetve bőrömbe.
- Ez a Halál? – súgta remegve. – Mert ha az, akkor nem is olyan szörnyű, mint hiszed. Már látom, milyen. – Tekintete a távolba révedt. Nem látott sem engem, sem otthonának füstölgő romjait. - Nem sötét vagy hideg… Egyáltalán nem rémisztő. – Újra elkalandozott, majd hirtelen rám pillantott. Két világ között lebegett, mint egy fehér pehelytoll, amely még nem tudta, hol is fog pontosan megállapodni. - A halál csak egy újabb kapu, amit kinyitunk magunkban, Reiga. Ezt pedig te tudod a legjobban, hiszen te magad is képes vagy kapukat kinyitni. Én pedig láttam… Láttam mindent, és ne félj… Ne félj… Te… - Apró vércsepp buggyant ki ajka szélén, melyet egyre több és több követett. A karmazsin cseppek rikítóan gyöngyöztek hófehér bőrén, hogy aztán patakká olvadva lecsöpöghessenek a ruhámra, a kezemre.
Üvölteni akartam a bennem tomboló fájdalomtól és gyűlölettől. Miért nem érkeztem időben? Miért nem voltam itt a faluban? Takashirónak már vissza kellett volna érkeznie tegnap. Hol van most? Ez a tragédia sohasem következett volna be, ha mind valóban erősek vagyunk. A nekromanták képesek uralni az időt, mi mégis elbuktunk.
– Te sírsz? – kérdezte simogatóan. Földöntúli nyugalom szállta meg, ő már nem e világhoz tartozott. – Táncolt a halállal. - Fogalmam sincs, honnan merítette az erőt ahhoz, hogy rám mosolyogjon. – Ne sírj! Kérlek… - Sírni? Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer újra sírni fogok. Arcomhoz kaptam, és vérével együtt elkentem rajta egy könnycseppet.
- Yomi! Én – kezdtem, de már nem láttam értelmét a folytatásnak. Teste ernyedt húscsomóként csüngött a karomban. - Elment… Nem tudtam megvédeni. – Elillant a finom illat, ami mindig körüllengte őt. Helyette a kiontott vér édeskés szaga tódult az orromba, és a füstölgő fa aromája.
Finoman lefektettem a futonra, és megigazítottam a hálóköpenyét. – Mintha csak aludna. - Yomi többé nem volt mellettem. Én pedig örök büntetésemként magamon fogom viselni a fájdalom és a magány bélyegét. Soha többé nem tudom lemosni magamról a vérét, és a szégyent, hogy képtelen voltam megvédeni az egyetlent, aki igazán számított.
Iszonyodva tántorogtam el mellőle, miközben pillantásom az éjfekete hajon táncoló narancsos lángokat figyelte.
Az emberek rosszabbak, mint a marakodó kutyák.
A lángtenger mögött kirajzolódott a szentély udvara. Ott állt a három fa, melyeket egykor mindig együtt tanulmányoztunk. Most mindegyiket tűz emésztette elpusztítva gyönyörű virágaikat.
Elárulják egymást pusztán az önös érdekeikért.
A lombkoronák hatalmas recsegéssel megroppantak, és lángoló napokként a földre zuhantak.
Meghaltak, ahogyan ez a város is elpusztult.
A vértől ragacsos földbe megkínzott szirmok ragadtak.
Mert egy város nem csupán épületek összedobált halmaza, hanem azon élőlények vágyai és álmai tartják életben, akik a lakóit alkotják. De az emberek…
Egykor rózsaszínes fényben tündököltek, és pontosan olyan gyönyörű színeket hordoztak, mint az emberi szív. Rózsaszín és zöld.
Az emberek csak egymást tudják pusztítani, majd vétkeiket elrejtve elmenekülnek. Önnön létük árulóivá válnak.
A lángtenger mögött egy férfi alakja bontakozott ki.
Mégis a legnagyobb árulók mi magunk vagyunk.
Az aranyló hajkorona felszikrázott a tűz fényében.
Két emberi nekromanta, akik egymást is elárulták. Mert nem tudták megvédeni a számukra legfontosabbat.
Ajka néma sikolyra nyílt, szemében sárga fénnyel izzott az iszonyat.
Vesztettünk, Takashiro, csak még nem láttad. Már nagyon régen elveszítettük ezt a csatát. Az idő kifolyt a kezeink közül.
Egy pillanatra lesütöttem a pillantásomat, és elmémet kitárva olyan mélyre süllyedtem a sötétségbe, amennyire csak lehetett. Elvégre, az is az én világom. - Ez a hideg, mindent körülölelő fagyott dermedtség, amely kiolt minden életet. - Ösztönösen cselekedtem, amikor mágiámmal ostorként csaptam a kunyhóba lépő arcára. Ő is ellenséggé vált, akárcsak a többi ember.
- Hogy tehetted? – A hangjából kicsendülő fájdalom nem hatott meg. Mintha egy láthatatlan fal választott volna el tőle, úgy szemléltem őt. Ez nem a sárkány szeme volt, hanem valami más. Idegen, dermesztő érzés, ami üressé tette a lelkemet. Abban a pillanatban értettem meg igazán, mennyire is különbözünk mi ketten.
Számomra már nem volt visszaút. Abban a pillanatban, hogy Yomi maga mögött hagyta ezt a földet a szívem megfagyott. Pontosan olyan hideggé vált, mint a jég; keménnyé, mint a gyémánt.
Hátat fordítottam Takashirónak, és szó nélkül elindultam kifelé. Már nem volt itt keresnivalóm. Nem maradt senkim. – Megállj, Reiga! – Tudtam, hogy engem vádol, de nem vettem a fáradtságot, hogy válaszoljak neki. Minek magyarázkodjak egy olyannak, aki még azt sem látta, mennyire vétkes ebben az egész ügyben? – Minek? - Tudtam, hogy magyarázatot vár. Megtehettem volna, hogy megadom neki, de teljesen feleslegessé váltak a szavak, az érzések. Hiába érkezett haza a hős Takashiro, hogy mindenkit megmentsen, elkésett.
- Elkéstél – súgtam elgyötörten. Itt már nem volt kit megmenteni. A szívem ugyanolyan halott volt, mint Yomi. Nem volt szükség hitre vagy barátságra, a magasztos szavak itt már nem segítettek. Takashiro elvesztette Yomit, mert nem érkezett időben. Nem tudta megmenteni. – Mindennel. – Ahogyan engem sem tudott megmenteni. Az ő hite, reménye és a vele kéz a kézben járó kétsége taszítottak engem egyre távolabbra és távolabbra tőle. - Mert az a cseresznyefa, amely nem hoz virágot, nem is cseresznyefa igazán. – Ahogyan a cseresznyefa léte is csak illúzió volt, úgy az én emberségem is.
A tartópillérek összeroskadtak, én pedig elillantam a szeme elöl.
Elsötétülés.
Az erdőben eszméltem fel, kezemben a könyvvel. Nem is emlékeztem arra, hogyan hagytam magam mögött a falut. Egyszerűen csak vittek a lábaim egészen addig, amíg meg nem álltam a régi kedvenc helyem mellett. – A fürdő.
- Szóval, te vagy Reiga-sama – szólított meg egy mézes-mázos hang. Pillantásomat felé fordítottam, de nem vettem a fáradtságot arra, hogy megforduljak. Nem tűnt fenyegetőnek. – Cadenza vagyok. Érted jöttem. – Nem kérdeztem, hová megyünk, vagy mikor érkezünk meg? Elfogytak a kérdéseim. Már nem érdekelt semmi csak az, hogy elpusztítsam azt az élősködő népséget, aki magát embernek nevezte. – Meg fogsz tanulni néhány érdekes fogást. Például azt, hogyan inkarnálhatod a lelkedet más emberek testébe. – Próbált érdekesnek tűnni, de most inkább idegesített a jelenléte.
- Miért lenne ez nekem jó? – kérdeztem unottan.
- Hm – húzódott mosolyra a kegyetlen száj, majd a hatalmas férfi mellém lépett. Tűzvörös haja pontosan olyan színű volt, mint a faluban táncoló tűzcsóvák. – Nem is vagy olyan szörnyűséges, amilyennek apám beállított.
- Ne légy tolakodó! – utasítottam rendre, mire felmordult.
- Engem egy ilyen alak ne utasítgasson… - Felemeltem kezemet, és erőmmel beléfojtottam a szavakat. Az idéző kör gyorsabban nyílt fel, mint ahogyan reagálni tudott volna. A pokol láncai azonnal karjai és teste köré fonódtak, neve pedig bevésődött Raziel könyvébe. Foglyul ejtettem, a szolgámmá tettem.
- Te kis rohadék! – vicsorgott megvadulva. Összecsaptam a könyvet, és elindultam az erdő sűrűjébe. Arra sem vettem a fáradtságot, hogy visszaküldjem a pokolba.
- Az apád is itt van. Érzékelem a jelenlétét. – Egyre beljebb haladtam az erdőben, majd megálltam a hatalmas fa mellett, amely kidöntve hevert az út közepén. Érdekes módon, kiélesedtek az érzékeim. Olyan távolságokba is képes voltam kiterjeszteni az energiáimat, amelyek eddig meghaladták a képességeimet.
Amikor újra pislogtam egyet, már egy hatalmas termetű, vörös hajú férfi állt a kidöntött törzs tetején. A fia kiköpött mása volt ennek a démonnak. Szeme kortalannak tűnt, megsaccolni sem tudtam, mennyi idős lehet.
- Véres vagy – jegyezte meg, majd mögém pillantott. – És foglyul ejtetted a fiamat. Nem rossz – húzta el száját elégedetten.
- Azért küldted őt előre, hogy foglyul ejtsem. – A férfi öblös hangon felnevetett, majd leugrott a fáról.
- Valóban – értett egyet, majd közelebb hajolt. – Nahát! Valami megváltozott benned. Más az energiameződ. Sokkal sötétebb és hidegebb – vizsgálgatott. – Hasonlítasz apádra.
- A fiad azt mondta, tanulnom kell. – Elgondolkodva végigmért, majd tett egy lépést hátrafelé.
- Így van. Még koránt sem aknáztad ki a nekromanta képességeidet. Úgy is mondhatnám, eddig a felszínt súroltad.
- Miért segítesz?
- Mert jó befektetésnek tűnsz – vigyorodott el.
- Megpróbálod kiszabadítani a fiadat?
- Cadenza kiszabadul, amint az erőd megroppan, és akkor ellened fordul. Ez az ő útja. Egyedül kell végigjárnia.
- A durasok mindig küzdenek a kötések ellen, ez nem lep meg. Az azonban igen, hogy te nem próbálsz segíteni neki. Érdekes apa vagy – jegyeztem meg szarkasztikusan. Gúnyosan felnevetett.
- Családszakértőnek képzeld magad? Milyen szánalmas! – mért végig lesajnálóan. Nem hatott meg a kijelentése, mire ajka ismét csak egy elégedett mosolyra húzódott. – Lenyűgöző a hidegvéred. Azt hiszem, ez az este már nem is alakulhatott volna ennél jobban. Most pedig gyere velem, és megtanítalak mindenre, amit egy igazi nekromantának tudnia kell.
Nem tétováztam, nem hezitáltam. Hagytam, hogy olyan mélyre vezessen a sötétségben, ahonnan már nem volt visszaút. Jó érzés volt ebben az érzéketlenségben lebegni. Többé nem akartam az emberekben megbízni. Érdemtelenek voltak rá. – Mert az emberek mindig elárulják egymást.
Sötétségből a fénybe?
Évszázadokon át aludtam bosszútól megédesített álmomat, olykor feleszmélve egy idegen ember testében. A lelkem megbéklyózott oroszlánként pihent egészen addig, amíg a hordozótestem el nem érte a huszonharmadik életévét. Akkor lassan elkezdtem átvenni a teste felett az uralmat, háttérbe szorítva személyiségét és az addig kiépített életét.
A felébredésem mindig maga után vonta az őrzők megjelenését. Aztán a harc újra indult, és végül parttalan áldozatvállalásokba fulladt. Úgy tűnt, sohasem fog véget érni, én pedig minden egyes testet öltéssel egyre fáradtabbnak éreztem magam.
Az évek pedig úgy csordogáltak le az idő végtelen folyamján, mint az apró patakok, amelyek így vagy úgy, de végül mind az óceánba futottak.
A csaták váltakozó sikerrel folytak, nem bírtunk egymással. Hiába telt el számtalan élet, és rendeztük át az erőviszonyokat, valami mindig megakadályozott abban, hogy véglegesen elpusztítsuk egymást.
Ki tudja, miért? Talán már a lelkünknek nem maradt más táplálék, csak ez a folyamatos, soha véget nem érő harc. Talán már nem létezett más kötelék, amely az élet áramához kötött volna bennünket. – Elkorcsosult, semmitmondó élet ez.
Valahol a nagy egészben elveszett a cél, amit követtem. Sokkal inkább vágytam a tényleges, igazi halált, amikor végre a lelkem nem Giou Reigaként, hanem valaki másként kel életre. Nem akartam már visszaemlékezni a múltra, nem bírtam többé elviselni a béklyóit.
Véget akartam vetni ennek az értelmetlen harcnak, ehhez pedig egy igen érdekes tervet ötlöttem ki. Részletesen megterveztem az életutamat, az érzésmozaikjaimat. Még azt is tudtam, hová kell születnem ahhoz, hogy a terv működjön. Egyetlen dobásom volt, én pedig készen álltam arra, hogy magammal is harcot vívva, végre kitörjek ebből a borzalmas körforgásból.
Életek határán.
Végigsimítottam a dobozaimon, melyeket az árvaházból való elköltözésemkor kaptam. Nem volt olyan sok holmim, így könnyen el tudtam pakolni az általam bérelt kis lakásban. Yuki jelenléte elképesztően hiányzott, de be kellett látnom, hogy már mind a ketten felnőttünk, ideje volt új életet kezdenünk.
A régi lakó egyetlen bútort sem hagyott maga után, így nekem kellett berendeznem ezt a helyet. Örömmel tettem. Mivel gyermekkorom óta érdekeltek az ókori nyelvek, biztos voltam benne, hogy az egyetemen is ezzel a szakkal fogok foglalkozni. Az okaim teljesen egyszerűek voltak. Pusztán egy olvashatatlan könyv maradt rám a családom köréből, amit a kellő tudás hiányában nem tudtam elolvasni.
Ahogy egyre többet tanultam, és egyre több mindent el tudtam olvasni a könyvben, láthatatlan változásokat érzékeltem magamban.
Olykor kiestek pillanatok a fejemből, de arra jutottam, minden bizonnyal a rengeteg vizsga és a feszültség okozza ezt. Azonban a tünetek a vizsgáimat követően sem szűntek meg. A kiesett pillanatok egyre hosszabbakká váltak, és mintha csak valaki más szemén és érzésein keresztül néztem volna a világra, idegenné váltam a saját életemben. Nem szerettem ezeket az időszakokat. Jéghideg ürességet tapasztaltam belülről, amely egyszerűen nem akart kitöltődni semmilyen siker, érzés vagy cél kitűzése által. Valami elromlott bennem, és fogalmam sem volt, mi végre és mikor.
A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor sikeres tanulmányi átlagomnak köszönhetően külön elbírálásban részesültem. Jutalmat kaptam, amin vére meg tudtam venni az egyik kedvenc hangszeremet, egy zongorát. Igaz, az összes spórolt pénzem is ráment, de úgy éreztem, mindennél fontosabb, hogy megtanuljak zongorázni. Mindig is szerettem a hangját, a darabok melankóliája elsimította a bennem táncoló ismeretlen fájdalmat. Néha úgy gondoltam, már eleve úgy születtem a világra, hogy fájdalmat kellett éreznem, és ezzel együtt kell élnem.
Ujjaim óvatosan megérintették a hófehér billentyűket, és mintegy végigsimítva rajtuk hallgattam a kalapácsok ütését a húrokon.
Ebben a szörnyűséges világban, melyet felemésztett a terror, a környezetszennyezés, az állandó harc, egyetlen népet találtam csak, amely így pusztította magát, és a számára kiszolgáltatott lényeket. – Az embert. – Számtalan értekezést olvastam az egyetemen, amely apokaliptikus jeleneteket vázolt fel az emberiség számára, ha nem hagy fel a szüntelen önpusztítással. Az ember azonban nem tanult a saját hibáiból. Nem tudtam, honnan fakad belőlem ez a világmegváltási vágy, amely összefonódott a saját fajom gyűlöletével, mégis… Ahogy az évek teltek egyre erősödött bennem a harag és az eltökéltség, hogy a fennálló helyzeten változtatni kell. Eltűntek az atlaszokban talált csodálatos erdők, és a helyükön felhőkarcolók emelkedtek. A régi házakat nem felújították, hanem lebontották és üvegből tákolt szörnyűségeket húztak a helyére. Idegen volt itt minden. Az idő, a tér és az emberek is. Végül a saját világomban idegenné váltam magam is. - Egyetlen szál tartott már csak az emberek között – állapítottam meg, miközben benéztem a postaládámba.
- Ah, Kanata-san – szólított meg kedélyesen a postás. – Ma csak egy levelet kapott. Sakurai Yukitól érkezett.
- Köszönöm! - vettem el a levelet, és becsaptam a postaládám fedelét.
Nem meglapulva vártam, hogy előtörhessek, ahogyan azt nagyon sok pap gondolta. Elmém és érzékeim ugyanúgy növekedtek gazdatestemmel együtt, akár az embereké. Olyan volt, mint egy álom. Erőm még nem volt, így csak megfigyelőként tudtam részt venni Kanata életében. Egészen más volt, mint az eddigiek. Az ő lelke tiszta volt és makulátlan. Minden egyes tapasztalata, melyet a világról és önmagáról alkotott képét formálta, az én öntudatra ébredésemet segített elő. És tudtam, egyszer majd eljön az az éjszaka, az az éber álom, amikor…
- Vajon eljön majd egy olyan este, amikor álomra hajtom a fejemet, és nem önmagamként térek magamhoz? - Senkinek sem mertem beszélni róla, mert még én sem értettem a bennem zajló változásokat. Mintha kettős életet éltem volna. – Mintha nem is lennék önmagam. – Ilyenkor mindig leültem a zongora elé, és játszani kezdtem.
Olykor hallottam a zongora leütéseit, míg máskor nem. Érzékelésem ingadozó volt, de már egyre szilárdabban tudtam megvetni a lábamat Kanata elméjében. Ő még nem tudta, de számomra nyilvánvaló volt, miért is vonzódott annyira Yukihoz. - Szükségem volt rá a céljaim eléréséhez.
Yuki mindig is olyan célt tudott adni az életemnek, amilyennel más nem büszkélkedhetett. A bennem tátongó szörnyűséges űrt, pusztán a jelenlétével képes volt orvosolni. Azonban, miután kettéváltak útjaink, megszűnt ez a kapcsolat. Már csak az emlékeimből éltem, amely fájdalmasabbnak bizonyult minden egyes csapásnál, amit az élet rám mért Fel kellett vele vennem a kapcsolatot. – Hiányzott.
Könnyű volt Kanata helyét átvenni. Egyetlen éjszaka alatt elzártam az elméjét, a személyiségét, és hosszú álomba ringattam. Nem érzett semmit, sőt. Hosszú, édes álomként élte meg a rabságát. Már jól tudtam, hogy felvette Yukival a kapcsolatot, így megkértem, hogy jöjjön el hozzám vendégségbe. Jól tudtam arról is, hogy a Zweiltok már rátaláltak, és megkezdődött a Takashiro-féle agymosás. Engem is meglepett, hogy férfitestben éledt újjá. Nem gondoltam volna, hogy rajtam kívül van még valaki, aki talán ugyanúgy vélekedik erről a harcról.
Ezért ajánlottam fel neki, hogy álljon mellém, megmutatva neki mindazt a szörnyűséget, amit az ember tett önmagával. Egy új világot akartam teremteni, ehhez azonban szükség volt arra, hogy a régit elpusztítsam. A kettő nem létezhetett együtt. Azt hittem, csalogató lesz számára az önálló élet, és a legjobb baráttal együtt töltött régi idők visszaidézése.
- Tessék, Yuki! Találtam neked kiadó lakásokat. Remélem, találsz olyat, ami megfelel. – Egy kedves mosolyt kaptam válaszképpen, és letettem elé a még gőzölgő teát. A nap arany sugarai szétterültek a padlón, végigszánkázva megremegő ujjain.
- Köszönöm szépen, biztosan találok közöttük megfelelőt. - Hálás tekintettel nézett rám, és a lelkesen fellapozta az újságot. Csodálatos idő volt, minden tökéletesnek látszott. Valami mégsem stimmelt. A lelkemet körülvevő ősrégi páncél megrepedt, a jég olvadozni kezdett. Összeszorítottam fogamat, és igyekeztem fenntartani a látszatot. Valami megváltozott bennem pusztán azzal, hogy a közelembe engedtem. Yuki ellen harcolni, és vele együtt felnőni, egészen mást jelentett. Én is éreztem azokat a kusza, fojtogató érzéseket, amiket Kanata is. – Yukinak ugyanolyan fénye volt, mint egykor Yominak.
Óriási bakot lőttem. El is felejtettem, hogy Yuki mennyire lelkiismeretes tudott lenni. - Borzalmas! Takashiro mindig ezért tudott rá hatni. – Úgy tűnt, az utolsó harc, melyben mindent döntőre akartam vinni, elkezdődött. Yuki mégsem akarta megérteni, mi történik körülötte. – Vele. - Fájdalma ugyanolyan maró volt, mint egykor Yomié. – Yomi. Már el is felejtettem, milyen az arcod. – Yuki azonban más volt, őt nem hasonlíthattam hozzá. Az ellenségemmé vált, és hiába keringtek bennem Kanata érzései, ezeket el kellett nyomnom ahhoz, hogy győzedelmeskedhessek. – Mert minél tisztábban ragyog a fény, a sötétség annál erősebb annak árnyékában. – Yuki nem akarta megérteni, hogy ő csak egy kis senki, akit arra használtam, hogy a saját erőmet hatalmasabbá tegyem. Nem érdekelt a durasok hatalomvágya, sem az a rengeteg gyűlölet, amely bennük táncolt. Ők is csak az eszközeim voltak, a bábjaim. – Miért ragaszkodott hozzám? Miért szeretett? Yuki miért nem értette meg azt, amit mások olyan könnyen felfogtak? Hogy ő egyáltalán nem számít nekem? Miért nem látta be ezt?
- Mikor kezdtem el újra hazudni önmagamnak? – keringett bennem a kérdés, miközben újra és újra összecsaptam Takashiróval. Ismét itt álltam egy idegen világ, idegen jelenében. Egy olyan harc közepén, mely az időn és téren átívelve mérgezte meg lelkek százait, és amelyet pontosan emiatt nem veszíthettem el. Döntőre kellett vinnünk, bármibe is kerüljön. Éreztem a belőle áradó romlott haragot, a gyűlölet elképesztő erejét. - Olyan volt, mint egy démon. Mint én.
Egy külön világot teremtettünk magunknak, amelybe bárki belépett, a vesztébe rohant. Lehetett ember, démon nem számított. Takashiro olyan mélyre süllyedt, hogy szövetségre lépett egy durassal. Fanyarul elmosolyodtam, hiszen jól ismertem ezt a lángoló energiát. Egykor engem is segített abban, hogy kiváló nekromantává váljak.
– Mivé lettünk? – Érdekes, hogy ez a kérdés eddig nem vetődött fel bennem. – Egészen addig, amíg nem kerültem kapcsolatba Isten fényével, nem gondoltam ilyenekre. – Nem számított, hányszor bántottam meg Yukit, önzetlen szeretete a Zweiltok és törhetetlen szerelme Luka felé egy külön dimenzióba emelték őt. Elszakították ettől a mocskos világtól. – Ha minden ember olyan lenne, mint ő… Az én létezésemre nem is lenne szükség.
Talán végig becsaptam önmagamat. Talán a sötétségbe merülés nem jelentett mást, mint az igényt arra, hogy még magasabbra szállhassak. Lehetséges, hogy mindig is ott volt bennem az a kétely, amelyet most mindennél erősebben éreztem, csak nem mertem magamnak bevallani. Ha megtettem volna, akkor a saját gyengeségemet ismertem volna el. – Van választásom. – Járhatom a szeretet és a megbocsátás útját is a gyűlölet helyett. Mert léteztek olyan emberek és démonok, akik dacolva mindennel és mindenkivel mégsem árulták el egymást. - Takashiro. Lehet, hogy mindent elrontottunk?
Fellobbanó fény a lélek vízén,
S felette egy lebegő égi tünemény.
Sötét árnya remegve lebeg,
Foszladozó lenyomatát hagyva a tajtékos tengeren.
Csillagokban éneklő dalnokok,
Monumentális kara zeng egy csepp harmaton.
Fény és sötétség itt összeforrnak,
Magát a világegyetemet alkotva.
By: Katren