Chapter 4

Robbanó bomba

Még a dementorok sem tudtak olyan dermesztő csöndet kelteni, mint ami most a konyhára leszállt. Mindenki a köddé váló patrónus helyét bámulta és úgy tűnt, mintha megfagyott volna a világ. Lucy a cipőjének az orra felé fordította a szemét, de csak elmosódott foltokat látott, miközben egyre vadabbul remegett. Ökölbe szorította a kezét, akaratlanul is a fogát csikorgatta és igyekezett megfékezni az ereiben száguldó mágikus erőt.

- Remus, azonnal keresse meg Arabella Figget - hallotta valahonnan nagyon messziről Dumbledore hangját. - És valaki kerítse elő Mundungus Fletchert…

Mielőtt azonban bárki is reagálhatott volna, ismét lábdobogás hallatszódott az emelet felől és nemsokára alkoholbűzzel keveredő hamutartószag áradt szét a konyhában. Ezzel egyidejűleg berohant a helyiségbe egy zömök, borostás, szakadt felöltős férfi. Az illetőnek kurta ó-lába, hosszú, csapzott, rőt haja és bevérzett, táskás szeme volt. Egyik kezében ezüstös szövetcsomót szorongatott - Lucy nyomban felismerte a láthatatlanná tévő köpönyeget -, a másikkal pedig a talárját szorongatta a mellkasánál.

- Dumble…dore… - zihálta. - A… a fiút…

- Hol voltál, Mundungus? - szakította félbe Dumbledore. Bár higgadtnak tűnt és nyugodt hangon beszélt, a visszafojtott indulattól mindenki távolabb lépett tőle.

Mundungus kényelmetlenül feszengeni kezdett. Nem mert az ősz varázsló szemébe nézni, ehelyett körbenézett az egybegyűlteken. Lucy kivételével mindenki őt bámulta, a felnőttek ráadásul olyan tekintettel, mintha elevenen akarták volna felnyársalni.

- Öhm… - hümmögte. - Nos… volt néhány üst… ritka jó üzlet vót, nem lehetett kihagyni…

- Elhagytad az őrhelyedet néhány lopott üst kedvéért?! - rikácsolta Mrs Weasley. - Magára hagytad Harryt?!

- Nem akartam, no… de ilye jó bótot nem mindig csinálhat az ember…

- Harry varázsolt, Mundungus - szólt Dumbledore. Arca elkomorult, miközben lassan elindult a zömök varázsló felé. Nyoma sem volt a korábbi jókedvnek és a szokásos, csillogó szemeknek. Inkább hasonlított egy bosszúálló szellemre. - Varázsolt és emiatt kicsapták a Roxfortból. Tisztában vagy vele, mit okozott a felelőtlenséged?

- Kicsapták? - hüledezett Mundungus. - De hát az öreg Figgy azt mondta, hogy dementorok támadták meg!

Megfagyott a levegő. Az új információ még Dumbledore-t is meglepte, noha csak annyival mutatta, hogy a magasba szökött a szemöldöke. A lányok a szájuk elé kapták a kezüket, míg a fiúk eltátották a szájukat. Lucynak csak elkerekedett a szeme, miközben a fülében egyre hangosabban dobogott a vér.

- Dementorok? - ismételte Mr Weasley döbbenten. - Mit kerestek dementorok Little Whingingben?

BUMM! A tűzhely mellett álló vitrinben egyszerre robbant fel az összes poros üvegpohár. A robbanások kitörték a vitrin üvegét is, így a szilánkok nagy csörömpölve a földre hullottak. A szekrényhez legközelebb lévő Csámpás nyávogva rohant fel az előszobába vezető lépcsőn, míg Hermione és Mrs Weasley felsikkantottak. Mindenki a hirtelen felrobbanó poharak felé fordult, kivéve Dumbledore-t, aki lassan Lucyra nézett.

A lány még mindig mozdulatlanul állt, egész testében remegett, és szinte érezte, ahogy áramlik belőle a pusztító erő. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Egy hónapon keresztül szajkózta folyamatosan, hogy Harrynek itt lenne a helye, hogy nincs biztonságban Dursleyéknél, akármit mond Dumbledore, de mindenki elhessegette azzal, hogy „biztosan csak hiányzik neki", meg azzal, hogy „hagyd csak ránk, a Rend tudja, mit csinál". És most dementorok támadták meg ott, ahol elvileg semmi baja nem eshetett volna! Hála Lupinnak, hogy Harry megtanulta a patrónus-bűbájt; mi lett volna, ha képtelen megvédeni magát…?

- Lucy… - ölelte át a vállát Sirius, de Lucy csak megrázta a fejét és elhúzódott a keresztapjától. Lángoló tekintetű szemét Dumbledore-ra függesztette.

. Hogy hagyhatta, hogy ez történjen? - kezdte halkan. - Meg kellett volna védeniük. Át kellett volna hozni ide már akkor, amikor mondtam. Egy hónapon át sínylődött abban a házban, elzárva mindentől, és most dementorok támadták meg…

- Lucy, nyugodj meg… - próbálta félbeszakítani Sirius, de Lucy nem tudta tovább féken tartani az indulatait. Úgy tört ki, mint az üvegpoharak, amiket a varázsereje robbantott szét.

- Nem nyugszom meg! - kiabálta. - Egy hónapja majdnem elvesztettem őt! Voldemort majdnem megölte a szemem láttára, miközben semmit sem tehettem! Van egyáltalán bármelyikőtöknek fogalma arról, milyen érzés volt hallani az ordítását, hallani a halálfalók gúnyos nevetését, miközben ő a földön feküdt és szünet nélkül kínozták?! Van bármi elképzelésetek, milyen minden éjszaka a temető képéből felriadni? El tudjátok egyáltalán képzelni, milyen minden egyes nyarat külön tölteni az utolsó embertől, aki megmaradt neked?! De nem, a Rend mindent jobban tud, nem kell aggódnom, mert megvédik őt. Erre cserbenhagyták, és milyen véletlen, pont arra járt néhány kósza dementor! Ezek után hogyan bízzak meg bárkiben is, aki azt mondja, meg tudja védeni Harryt? Törődik vele egyáltalán valaki rajtam kívül?

- Lucy, hogy mondhatsz ilyet? - kérdezte hebegve Mrs Weasley. - Hát persze, hogy mind törődünk Harryvel. Mindannyian aggódunk érte…

- Nem aggódhattatok különösebben, mert akkor IDEHOZTÁTOK VOLNA MÉG NYÁR ELEJÉN! - kiabálta Lucy, majd sarkon fordult és felcsörtetett a lépcsőn. Az előszobában Mrs Black azonnal ordítani kezdett, amint elhaladt előtte, de a lányt ez a legkevésbé sem érdekelte. Felrohant a szobájába, becsapta az ajtót, majd dühében belerúgott az éjjeliszekrénybe. Ezzel azonban csak azt érte el, hogy megfájdult a nagylábujja, így elkeseredetten felnyögött, majd leroskadt az ágyára és a kezébe temette az arcát.

Hogy történhetett ez? Miért támadták meg Harryt a dementorok? Komolyan kicsapták őt a Roxfortból, és soha nem térhet vissza oda? Lucy elképzelni se tudta volna az iskolai életét Harry nélkül. Számára mindig azt jelképezte a kastély, hogy újra együtt lehetett a testvérével, hogy újabb egy évet tölthettek együtt a barátaikkal, hogy legalább az illúziója megvolt annak, hogy ők egy normális, összetartó család. És bár az összetartás nem is lehetett volna erősebb, a normális szóval még csak köszönőviszonyban sem volt a helyzetük.

Még sosem látta ilyen kilátástalannak a jövőt. Fogalma sem volt, mit tegyen. Abban sem volt biztos, hogy Harry jól volt-e; bár, a minisztérium nem zavartatta volna magát azzal, hogy kirúgja, ha valami baja esett volna. Ráadásul egyáltalán nem értette, miért történt ez az egész. Még elmélete sem volt, amit a gyűléseken megtudott információkkal alá lehetett volna támasztani. Üres volt a feje, annyira elárasztották az érzelmek.

Nem tudta, mi folyik odalent, de őszintén szólva nem is érdekelte. Nem tudta, mennyi ideje volt már fent, de senki sem jött föl utána, és minél több idő telt el, Lucy annál mélyebb letargiába esett. Harryt kicsapták. Kicsapták, mert dementorok támadták meg és megvédte magát. Elveszik majd a pálcáját és kettétörik, ugyanúgy, ahogy Hagridnak. Azután örökre el kell hagynia a varázsvilágot és Lucy soha többé nem láthatja őt. Egy pillanatig még az is eszébe jutott, hogy könnyebben elfogadná a halálhírét, de ezt gyorsan kiverte a fejéből. Legalább élt. Élt, túlélte a támadást, Voldemort támadását - mert a lány biztos volt benne, hogy a sötét varázsló áll a dolog mögött. Majd kitalálnak valamit és akárki akármit mond, ő mindenképp idehozza Harryt és itt bújtatja majd. Nem fogja elveszíteni. Harc nélkül semmiképp.

Kopogtattak, de Lucy nem reagált. Néhány másodperc múlva nyikorogva kinyílt az ajtó és Sirius lépett be rajta.

- Hogy vagy, Hercegnő? - kérdezte, miközben lassan leült mellé az ágyra.

Lucy nem válaszolt. Összeszorult a torka, úgy érezte, ha megszólal, a semmiből előtörnek a könnyei. Így csöndben maradt, de örült, amikor Sirius folytatta a beszédet.

- Dumbledore elment a minisztériumba - mesélte. - Nem sokkal ezelőtt küldött egy levelet, hogy Harryt egyelőre csak felfüggesztették és majd augusztus 12-én lesz egy fegyelmi tárgyalása. Addig megtarthatja a pálcáját. Dumbledore-nak most rengeteg mindent kell elintéznie, de amint lehet, elküldi Rémszeméket Harryért.

Máskor ugrált volna az örömtől, de most még csak nem is pislogott. Lucy lenyelte a könnyeket, de még mindig nem nézett a keresztapjára. Sirius azonban így is megértette őt és pontosan tudta, miről szeretne még hallani.

- Miután elmentél, Ron, Fred, George és Ginny azonnal kiálltak melletted, hangoztatták, hogy mennyire igazad van. Dumbledore felküldte őket a szobájukba, de azt hiszem, azóta is bőszen hallgatóznak. Molly megkérte a többieket, hogy ne zargassanak, ezért nem jöttek be hozzád. Még nem vacsoráztunk meg, de ha nem szeretnél, nem kell lejönnöd. - Sirius Lucy vállára tette a kezét és enyhén megszorította. - Lucy, kérlek, mondj már valamit.

- Miért…? - suttogta Lucy. Végre felnézett Siriusra és kétségbeesetten könyörgött egy normális válaszért. - Miért nem jöhetett át? Miért kellett ottmaradnia? Ha áthoztuk volna hamarabb, ez az egész nem történt volna meg.

Sirius csak szomorúan mosolygott, de ebből csak a szomorúsága volt őszinte.

- Dumbledore-nak bizonyára megvolt az oka, hogy ott tartotta - mondta. - Mindig megvan az oka annak, mit miért tesz. Én se nagyon értem a viselkedését az utóbbi időben, de bíznunk kell benne.

- Egyre nehezebben megy - ismerte be hirtelen Lucy. - Nem értem, miért csinálja mindezt és ezt egyre nehezebben viselem el. Gyűlölöm, ha nem értek valamit, ő pedig az elmúlt egy hónapban került engem, egy szót se akart váltani velem. Semmit se árul el, mintha egyáltalán nem érdekelné őt a hogylétünk…

- Ez nem igaz. Igenis törődik veletek. Ahogy mi mindnyájan. - Sirius magához ölelte a lányt és elkezdte simogatni a haját. Lucy a mellkasának döntötte a fejét és lehunyta a szemét; igyekezett megnyugodni a férfi szívverését hallgatva. - Molly nagyon a szívére vette, hogy azt mondtad, rajtad kívül senki se törődik Harryvel. És, minek tagadjam, nekem se esett a legjobban, még ha jogos is volt a dühöd.

Lucyt elfogta a lelkiismeretfurdalás.

- Sajnálom - motyogta.

- Ugyan - mormogta Sirius. - Én is ugyanannyira ideges voltam, mint te. Bár a felrobbant vitrin és poharak eléggé váratlanul értek.

- Azt is sajnálom.

- Hagyd, úgyse használtuk őket. - Sirius kicsit eltolta magától Lucyt és cinkosan elmosolyodott. - Mindenesetre engem lenyűgözött. Nagyon sok mágia van benned, akárcsak Lilyben.

- Csak meg kéne tanulnom irányítani, nem igaz? - kérdezte Lucy, miközben halványan elmosolyodott. - Megmondanád a többieknek, hogy nyugodtan bejöhetnek hozzám? És azt is, hogy most nincs kedvem vacsorázni?

- Persze - bólintott Sirius, majd felállt, egy utolsó szorítás után levette a kezét a válláról, majd elhagyta a szobát.

Lucy sóhajtott egyet, majd elterült az ágyon és a plafont kezdte bámulni. Nem gondolt semmire, csak ki akarta üríteni az agyát, hogy legyen pár szabad perce. Ez olyannyira jól sikerült, hogy hamarosan elnyomta az álom és heves kiabálásra ébredt fel.

- Merlinre, hagyj már békén!

- Mivel dühítetted fel, Ron?

- Semmivel, amióta elolvastam a levelet, azóta folyton csipked!

Lucy lassan kinyitotta a szemét. Nem sok idő telhetett el, mert egyáltalán nem érezte kipihentnek magát. Hunyorogva felült, miközben tovább fülelt: veszekedést hallott, izgatott csipogást, valamint dühös huhogást.

- Tessék, Lucyt is sikerült felébresztened!

- Én azt csodálom, hogy nem Hedvig vijjogására riadt fel.

Lucy erre egyből éber lett. Hedvig? Itt van Hedvig? Azonnal körbenézett a szobában. Ron épp a folyton csipkedő hóbaglyot próbálta lerázni valahogy, Hermione a kezét szorongatta egy nedves ronggyal, Pulipinty hangosan csipogva repkedett körbe-körbe a fejük fölött, Árész pedig méltatlankodó huhogással próbálta lecsillapítani pöttöm kollégáját.

- Mi történt? - kérdezte Lucy.

- Harry levelet küldött nekünk - mesélte Hermione. - Körülbelül akkor érkezett meg, mikor feljöttünk hozzád megnézni, hogy vagy. Láttuk, hogy aludtál, nem akartunk felébreszteni, de Hedvig…

- …teljesen… megkergült! - fejezte be a mondatot Ron, miközben dühösen csapott egyet Hedvig felé. A bagoly erre még hangosabban kezdett huhogni és tovább folytatta a fiú kezének csipkedését. - Először Hermionét támadta meg, aztán engem kezdett szekálni. Mi a fenét mondhatott neki Harry?

- Hol van a levél? - kérdezte Lucy, miközben kipattant az ágyból. Azonnal az íróasztal felé sietett, amin két kibontott levélen kívül egy bontatlan is hevert.

- Hármunknak küldött egyet, meg Siriusnak - magyarázta Hermione. - Nem néztük meg a tiédet, de valószínűleg ugyanaz van benne, mint a miénkben.

Lucy a kezébe vette a borítékot, egy mozdulattal feltörte a pecsétet és elolvasta a levelet. Szűkszavú, de annál céltudatosabb volt.

Dementorok támadtak rám, és lehet, hogy kicsapnak a Roxfortból. Tudni akarom, mi ez az egész és mikor mehetek végre el innen.

Lucy majdnem elsírta magát. Elképzelni sem tudta Harry helyzetét. A teljes tudatlanság, az elszigeteltség olyan érzés volt, amit soha nem élt át, Harry pedig ebben töltötte egész gyerekkorát és minden egyes nyarat. Öntudatlanul is összegyűrte a levelet, majd a többieket figyelmen kívül hagyva leült, maga elé húzott egy üres pergament és körmölni kezdett.

- Lucy! - rémüldözött Hermione. - Mit művelsz?

- Elmondom neki, amit tudni akar - felelte Lucy írás közben.

- Nem teheted! - kiáltott fel Hermione. - Mi lesz, ha elfogják?

- Akkor sem hagyhatjuk, hogy Harry bármiféle információ nélkül ücsörögjön abban a házban azok után, amin keresztülment! - fakadt ki Lucy.

Ron végre le tudta rázni Hedviget, aki felröppent a szekrény tetejére Árész mellé és onnan nézett le rájuk. Olyan szemrehányóan bámult, mintha vérig sértették volna. Ron most a sebes ujját vizsgálta, de így is beleszólt a beszélgetésbe.

- Lucy, Hermionének igaza van - mondta. - Én is szeretnék neki legalább egy keveset megírni, de nem kockáztathatunk. Nem hagyhatjuk, hogy bármi is Tudjukki kezére jusson.

- Különben is, megígértük Dumbledore-nak - tette hozzá Hermione. - Nem írhatunk meg semmi fontosat.

- Néha tényleg kételkedem benne, hogy érdekel titeket, mi van vele - szaladt ki Lucy száján a mondat, amit már nem tudott visszaszívni.

Ron és Hermione pislogás nélkül meredtek rá. Lucy, bár azonnal megbánta, amit mondott, bocsánatot kérni nem volt hajlandó. Felpattant a székről, magához vette a pennát, a tintásüveget és a megkezdett levelet, majd elindult kifelé.

- Lucy, várj - próbálta megállítani Ron, de a lány csak kikerülte és szó nélkül elhagyta a szobát.

Végig sem gondolta, hova megy, de azt vette észre, hogy az ikrek szobájának ajtaján kopog. Nemsokára nyílt is az ajtó és Fred arca jelent meg a résen.

- Oh, Lucy - köszönt kis megkönnyebbüléssel a hangjában. - Már azt hittem, anya az. Gyere csak be.

Szélesebbre nyitotta az ajtót, de amint Lucy belépett a szobába, azonnal be is csukta. A lánynak elég volt egy pillantást vetnie az jegyzetekkel és különféle alapanyagokkal teleszórt ágyra, hogy kitalálja, miben mesterkednek az ikrek.

- Még mindig nem tökéletes? - kérdezte George-tól, aki az ágyon ült, a legnagyobb rendetlenség közepén.

- Nem - felelte George. - Nem tudunk rájönni, hogyan csökkentsük a hányás mértékét. Még mindig túl heves ahhoz, hogy le lehessen nyelni a másik felét.

- Pakolj csak le - sietett Fred az íróasztalhoz és egy mozdulattal lesöpörte az ott is kupacban álló jegyzeteket. Lucy letette a pennát, a tintatartót és a levelet, majd lerogyott a székre és a kezébe temette az arcát.

- Minden oké? - kérdezte Fred, miközben letérdelt elé. George is fölállt az ágyról és csatlakozott hozzájuk.

- Nem - rázta a fejét Lucy. - Teljesen szét vagyok esve.

- Meg tudom érteni - bólogatott George.

- Elvégre nem a legjobb hír, ha az ember testvérét dementorok támadják meg - jegyezte meg Fred.

- Hát igen, ez kifejezetten demoralizáló lehet - tódította George. Lucynak megrándult a szája széle, de ezt a fiúk a kezétől nem láthatták.

- Úgy érzem, mindenkit eltaszítok a közelemből - motyogta. Igazság szerint úgy érezte, hogy csak meg kell osztania valakivel a problémáit és az ikrek voltak az egyetlenek, akiket még nem sértett meg személyesen. - Kiabáltam a szüleitekkel, akaratlanul is megbántottam Siriust és most az előbb nagyon csúnyán odaszúrtam Ronnak és Hermionénak. Fogalmam sincs, mi bajom van… lehet, hogy lassan kezdek megőrülni…

- Ugyan - legyintett Fred könnyelműen, de a szeme komolyságról árulkodott. - Csak hiányzik neked Harry. Egész nyáron el voltatok zárva egymástól, ráadásul semmit se mondhattál meg neki. Én is hasonlóan viselkednék, ha George-dzsal ilyen helyzetbe kerülnénk.

- Nem hiszem - kontrázott George. - Te inkább megszöknél.

- Ne adj neki ötleteket.

- Ahhoz már egy kicsit késő - mondta Lucy és hátrasimította az arcába lógó haját. - Most már hiába szöknék el. Azok a dementorok már megtámadták Harryt, ráadásul Sirius azt mondta, hamarosan áthozzák.

- Na látod! - tárta szét a karjait Fred. - Nincs is akkor semmi baj. Harry nemsokára itt lesz.

- Nem, Fred - rázta meg a fejét Lucy. - Én csak akkor fogok megnyugodni, ha már előttem áll. Azok után, hogy…

- …majdnem elvesztetted - fejezte be George. - Tudjuk, figyeltünk.

- És tökéletesen egyetértünk veled - mondta Fred. - Abban is igazad volt, hogy egyikünk se tudja elképzelni, milyen helyzetben vagy.

- Akkor sem kellett volna kiabálnom - motyogta Lucy megsemmisülten. Érezte, hogy az idegei kezdik feladni a szolgálatot.

- Igaz, az üveg magában elég hatásos lett volna - gondolkodott el Fred.

- Én személy szerint megijedtem tőle - ismerte be George. - Csak úgy felrobbantottál vagy húsz poharat és a vitrin üvegét. Nem kis teljesítmény.

- Mindezt pálca nélkül - tette hozzá mosolyogva Fred. - Valóban nem kis teljesítmény.

- Tudod, Lucy, mi nem lenne még kis teljesítmény? - kérdezte George a lányra mosolyogva.

- Mi?

- Ha segítenél nekünk rájönni, hogyan tökéletesíthetjük a Rókázó Rágcsát.

Végül nem küldte el a levelet Harrynek. Az írását befejezte, bele is tette a borítékba, sőt, meg is címezte, de nem tudta odaadni Hedvignek. Túlságosan mélyen élt benne a tiltás, valamint Ron és Hermione tiltakozó tekintete. Inkább csak eltette, hogy majd akkor adja oda a fiúnak, ha megérkezett. Már ha egyáltalán szükség lesz rá.

Fred és George gondoskodtak róla, hogy kicsit jobb kedve legyen. Lucy újult erővel szállt be melléjük a kísérletezésbe és bár kicsit sem haladtak, remekül szórakoztak. A lány aznap este már nem tért vissza a lányok szobájába, hanem az ikrekkel maradt és ott nyomta el az álom. Másnap reggel elgémberedett tagokkal ébredt, ugyanis hárman szűkölködtek egy egyszemélyes ágyon, ami ráadásul még mindig tele volt pergamenekkel és üvegekkel. Ám Lucy hálás volt a fiúknak, hiszen nekik sikerült az, ami senki másnak: meg tudták nyugtatni, méghozzá azzal, amiben a legjobbak voltak. Viccekkel.

Reggel Lucynak első dolga volt bocsánatot kérni Rontól és Hermionétól, akik biztatóan mosolyogva megnyugtatták, hogy nem haragszanak rá. Reggelinél Lucy a felnőttektől is elnézést kért, mire Mrs Weasley könnyezve ölelte magához és úgy mondta neki, hogy semmi baj. Sirius csak mosolygott és amikor Lucy leült mellé, csak végigsimított a karján. De a lánynak ez többet jelentett bármilyen szónál.

Teltek a napok, eközben pedig semmi nem változott. Lucy igyekezett féken tartani az indulatait, miközben próbált nem feltűnően idegeskedni amiatt, hogy ugyan mikor hozzák már el Harryt. Ám amikor egyedül volt, gyakran elhatalmasodott rajta a feszültség és ilyenkor vagy fel-alá járkált, vagy csak feküdt az ágyán és bámulta a plafont. Igyekezett lefoglalni magát a takarítással, miközben Fred és George mellett hallgatózott a telefül segítségével, hátha kiderül, mikor indulnak el Harryért. Jó pár alkalommal érzett erős késztetést rá, hogy elküldje a levelet Harrynek, de ilyenkor mindig lebeszélte magát róla.

Négy nappal a dementortámadás után végre elérkezett a nagy nap. Egész kis testőrgárda gyűlt össze az előszobában, kiváló varázslók és boszorkányok, akik önként jelentkeztek rá, hogy elhozzák Harryt. Természetesen Rémszem és Lupin is köztük voltak, de ott volt még Thonks, Kingsley, Sturgis Podmore, Emmeline Vance és Hestia Jones is. Sirius is felajánlotta, hogy elmegy, de Dumbledore megtiltotta neki; így a férfi mogorván szerencsés utat kívánt a gárdának, azután bezárkózott Csikócsőrhöz.

Lucy aznap este teljes kész volt. Ronnal és Hermionéval várakoztak Ronnál, és egész este alig szóltak egymáshoz. Hermione idegesen rágta a körmeit, Ron pedig Lucyval együtt fel-alá járkált és néha kilestek az ajtón, hogy hallgatózzanak.

A percek csigalassúsággal teltek. Szinte mindig az órát figyelték, aminek a mutatója szinte vánszorgott, sőt, Lucy néha úgy látta, mintha visszafelé haladt volna. Ráadásul aznap este gyűlést is tartottak, így a konyha megtelt rendtagokkal, ami miatt folyton őrlődtek azon, hogy használják-e a telefület vagy sem. Fred és George a szobájukban maradtak Ginnyvel és ők vállalták azt, hogy amint lehet, megpróbálnak kideríteni valamit. Így Lucynak, Ronnak és Hermionénak a fezsült várakozás jutott.

Mikor elérkezett a szokásos vacsoraidő, Ron kifakadt.

- Mi az isten tart ennyi ideig?!

- Tudod, Mordon mennyire óvatos - mondta Hermione. - Biztos kerülőúton jönnek.

- Akkor se tart ennyi ideig eljutni Walesből Londonba - mondta Ron, majd hanyatt ledőlt az ágyon. - Még egy Kométával is maximum egy óra.

- Én még azt is kinézem Mordonból, hogy előbb elviszi Skóciába és csak aztán ide - tördelte a kezeit Lucy. - Hogy lerázza az esetleges követőket.

- Nem épp te mondtad, hogy megérted azt, hogy ilyen mániákusan paranoiás? - nézett Lucyra felvont szemöldökkel Ron.

- Ez most nem annyira tud érdekelni - simított végig a haján enyhén remegő ujjakkal Lucy.

Hermione kilesett az ajtón, majd csalódottan csukta vissza.

- Még mindig semmi. Csak a telefül zsinórját láttam leereszkedni a lépcsőn.

- Szerintetek Fredék fognak valamit? - kérdezte Ron.

- Erről majd akkor beszéljünk, ha Harry is itt lesz - mondta Lucy. - Épp eleget titkolóztunk már előtte.

- Istenem, annyira dühös lesz ránk - sopánkodott Hermione.

- Te nem lennél az, ha egy hónapra eldugnának az utálatos rokonaidhoz és közben semmit sem tudnál a varázsvilágról? - kérdezte Lucy.

- De, az lennék - bólintott kelletlenül Hermione. - De mégis, már előre félek ettől a beszélgetéstől.

- Túlizgulod, Hermione - próbálta megnyugtatni a lányt Ron. - Harry nem az a fajta ember, aki olyan könnyen felkapja a vizet.

- Ó, te kis naív - gúnyolódott Lucy.

- Lucy, te is lenyugodhatnál már.

- Nem, köszönöm, majd akkor, ha…

- …ha Harry is itt lesz, tudjuk. Nem kell minden alkalommal elmondani.

- Akkor nem kéne úgy viselkedned, mintha mindig elfelejtenéd.

- Persze, ez is az én…

- Maradjatok csöndben! - szakította félbe a vitájukat Hermione.

A következő pillanatban kinyílt az ajtó. Pulipinty csiripelni kezdett, Hermione felsikoltott, Lucy pedig leroskadt az ágyra megkönnyebbülésében. A belépő ugyanis nem más volt, mint egy átfagyott, szétfújt hajú, sovány, nagyon értetlenül néző Harry.

Komolyan, ez már vicc. Nem létezik, hogy valaki ennyire ne tudjon végigcsinálni úgy egy nyarat, hogy nem keveredik bajba. Hogy Potter miért nem bír soha megmaradni a fenekén, örök rejtély marad Draco számára. Azt azonban végtelenül szánalmasnak tartotta, hogy még a mugliknál is képes életveszélybe kerülni.

Az apja három napja mesélt neki arról, hogy Potter varázsolt a mugliknál, ahol lakik, és hogy emiatt első körben kicsapták az iskolából. Draco ezután alig hallotta, mit mondott az apja, annyira megörült a hírnek. Ilyen az élet igazsága! Nem is kellett semmit csinálnia, Potter megoldotta magának, hogy eltűnjön a Roxfortból. Draco nem is értette, minek próbálkozott eddig bármivel is, ha pár dementor a nyár végén elintézi helyette a munkát.

Később aztán lelohadt a kedve, mikor megtudta, hogy Dumbledore kidumálta a miniszternél, hogy egy fegyelmi tárgyalást tartsanak, és hogy még ne rúgják ki Pottert. Draco legszívesebben ordított volna dühében. Hát persze, miért is hitte, hogy ilyen könnyű lesz? Elvégre Potterről beszélünk, persze, hogy ott van mellette Dumbledore, aki mindig megoldja helyette a problémáit. De még bizakodhatott a fegyelmi tárgyalásban. Ám volt egy olyan érzése, hogy a vén varázsló megint elsimítja az ügyet.

De ki küldhette a dementorokat? Ez egy olyan kérdés volt, amire Draco igyekezett nem gondolni. Nem a Sötét Nagyúr, ezt elárulta az apja. De akkor ki? Ki akar még végezni Potterrel a Nagyúron kívül?

És vajon eljön-e Lucyért is…?