Chapter 5

Visszatérés

Hermione úgy vetette Harry nyakába magát, hogy kis híján ledöntötte a fiút lábáról, Pulipinty pedig szédítő röpködésbe kezdett kettejük feje körül.

- Harry! Lucy, Ron, itt van! Megjött Harry! Nem is hallottuk, mikor megérkeztél! Hogy vagy? Ugye, jól? Ugye, nincs semmi baj? Nagyon dühös vagy ránk? Biztos... Tudom, hogy idegesítők voltak a leveleink, de nem írhattunk meg semmit. Meg kellett ígérnünk Dumbledore-nak, hogy hallgatunk. Jaj, annyi mindent el kell mondanunk, és neked is mesélned kell... A dementorok! Mikor hallottuk, te jó ég... Na és az a fegyelmi tárgyalás! Egyszerűen nevetséges. Utánanéztem, nem csaphatnak ki, képtelenség, van egy olyan kitétel a kiskorúak bűbájgyakorlását korlátozó rendeletben, ami életveszély esetén megengedi a varázslást...

- Hagyd levegőt venni, Hermione! - szólt vigyorogva Ron, és becsukta az ajtót Harry mögött.

Hermione kiengedte öleléséből Harryt. A fiú tekintetével megtalálta Lucyt, aki még mindig az ágyon ült, de most elmosolyodott, felállt és szorosan magához ölelte Harryt. Közben folyamatosan igyekezett lenyelni a könnyeit.

- Végre itt vagy… - suttogta a fiúnak. - Annyira aggódtam. Ez a négy nap kész rémálom volt…

- Nincs semmi bajom - ölelte vissza Lucyt Harry. - Dudleyt azonban eléggé megviselte a dolog.

- Ott volt veled? - hüledezett Lucy. - Ő is találkozott a dementorokkal?

- Igen, és ha nem kergetem el őket, talán még a csókot is megkapta volna…

Harry folytatta volna a mesélést, de ekkor Hedvig elindult a sötét ruhásszekrény teteje felől, és rárepült Harry vállára.

- Hedvig! - köszönt baglyának Harry.

Hedvig összecsattintotta csőrét, majd kedveskedve megcsipkedte gazdája fülét. Cserébe egy hátsimogatást kapott.

- Teljesen meg volt kergülve - mesélte fejcsóválva Ron. - Miután meghozta az utolsó leveledet, sebesre csipkedett minket... Nézd meg!

Megmutatta Harrynek jobb keze mutatóujját, amin félig begyógyult, de jól láthatóan mély seb éktelenkedett.

- Ja persze... - dörmögte Harry. - Ne haragudj, de tudod, nagyon számítottam a válaszotokra...

- Hidd el, hogy szívesen megírtunk volna mindent - csóválta a fejét Ron. - Lucy meg is írta, de nem engedtük neki, hogy elküldje. Hermione tiszta ideg volt, folyton azt hajtogatta, hogy ki fogsz borulni, ha nem hallasz senkitől semmit, de Dumbledore...

- Megígértette veletek, hogy hallgattok - bólintott Harry. - Tudom, Hermione már mondta.

Kínos csönd ereszkedett a szobára. Harry gépies mozdulatokkal simogatni kezdte Hedviget, és elfordította fejét. Lucy kicsit távolabb húzódott testvérétől és lélekben kezdte felkészíteni magát arra, ami ezután következik. Nem akart kifogásokat keresni és tudta, hogy Harryt jelen pillanatban semmilyen érv nem érdekelné. Tudta, mert ő ugyanígy lett volna vele.

- Ezt tartotta a legjobb megoldásnak - motyogta Hermione. - Mármint Dumbledore.

- Aha...

- Szerintem úgy gondolta, hogy a muglik között vagy a legnagyobb biztonságban - jegyezte meg Ron.

Harry felvonta a szemöldökét.

- Ez érdekes. Titeket is támadtak meg dementorok a nyáron?

- Nem, de... De hát épp ezért állította rád a Főnix Rendjének a tagjait... hogy vigyázzanak rád...

Lucy legszívesebben rácsapott volna Hermione szájára. Ezzel csak rontanak a helyzeten!

- Úgy tűnik, nem nagyon vált be a módszer - jegyezte meg Harry, a tőle telhető legnyugodtabb hangon. - Végül is kénytelen voltam egyedül megvédeni magam.

- Dumbledore nagyon dühös volt - suttogta borzongva Hermione. - Ott voltunk, amikor megtudta, hogy Mundungus magadra hagyott téged. Félelmetes volt.

- Az semmi nem volt ahhoz képest, amit Lucy produkált - kontrázott Ron, majd Harry felé fordult. - Felrobbantott egy szekrényt, majd mindenkivel kiabálni kezdett, hogy nem is törődünk veled. Csak Fred és George tudták lenyugtatni…

- Kösz, Ron, de én is el tudom mesélni - szakította félbe Lucy. - Igazság szerint azon csodálkoztam, hogy Mrs Weasley nem tekerte ki ott helyben Mundungus nyakát. Bár, lehet, ha nem dühített volna fel annyira Dumbledore viselkedése, én megtettem volna helyette is.

- Én örülök neki, hogy aznap lelépett - mondta hűvösen Harry. - Különben nem varázsoltam volna, és akkor Dumbledore biztos őszig ott hagyott volna a Privet Drive-on.

- Nem félsz... nem félsz a fegyelmi tárgyalástól? - kérdezte csendesen Hermione.

- Nem - hazudta mogorván Harry, és Hedviggel a vállán elindult, hogy körülnézzen a szobában.

- Miért volt olyan fontos Dumbledore-nak, hogy ne tudjak semmit? - kérdezte közönyösen, mikor elhaladt az üres portré előtt. - Vagy ezt talán... nem is kérdeztétek tőle?

Ron és Hermione lopva egymásra néztek. „Sejtettük, hogy így fog viselkedni"- ez volt a tekintetükben, s ez a reakció szemmel láthatóan cseppet sem derítette fel Harryt. Lucy bátyja szemébe nézett és úgy válaszolt.

- Kérdeztük tőle, de nem adott egyenes választ. Mondtuk neki, hogy akkor engedje, hogy legalább valamit elmondjunk.

- Tényleg mondtuk neki - bizonygatta Ron. - De mostanában nagyon elfoglalt. Összesen kétszer találkoztunk vele, mióta itt vagyunk, és akkor is épp csak egy perce volt számunkra. Meg kellett ígérnünk, hogy nem írunk neked fontos dolgokról, mert a baglyokat eltéríthetik.

- Ha akarja, megtalálta volna a módját, hogy értesítsen - morogta ingerülten Harry. - Gondoljátok, hogy Dumbledore csak bagollyal tud üzenetet küldeni?

Hermione Lucyra, majd Ronra pillantott, és így szólt:

- Erre én is gondoltam. Dumbledore nem akarta, hogy bármit is tudj.

- Srácok, ezzel rohadtul nem segítetek - dünnyögte Lucy, majd hangosabban folytatta. - Nekünk se árult el semmit. Nekem az az érzésem, hogy kerül minket, vagy legalábbis engem. Akárhányszor találkoztam vele, mindig megkérdeztem, hogy mikor jöhetsz át, de mindig ugyanazt a választ adta: „Amint a helyzet lehetővé teszi".

- Lehet, hogy nem bízik bennem - mondta Harry, Lucy, Ron és Hermione arcát fürkészve.

- Ne beszélj butaságokat... ! - dörmögte feszengve Ron.

- Vagy úgy gondolja, hogy nem tudok vigyázni magamra.

- Dehogy gondolja úgy! - tiltakozott Hermione.

- Akkor miért kellett nekem Dursleyék házában ülnöm, miközben titeket itt mindenbe beavattak? - hadarta egyre növekvő indulattal Harry. - Ti miért tudhattok mindenről? Miért?!

- Nem tudunk mindenről! - vágott vissza Ron. - Anya nem enged be minket a tanácskozásokra, azt mondja, gyerekek vagyunk még...

- Basszus, Ron, nem tudnál segíteni neki elfogadni a helyzetet? - fakadt ki Lucy, de ez semmi nem volt ahhoz képest, ami Harryből tört ki: olya fékezhetetlen dühvel ordított, hogy Hedvig riadtan menekült fel a szekrény tetejére Árész mellé. Pulipinty pedig rémülten csicsergett, és még sebesebben röpködött négyük feje körül.

- Ó jaj! Nem mehettek be a tanácskozásokra! Szeegénykék... - gúnyolódott. - De itt voltatok a házban! Együtt lehettetek! Én meg egy hónapon át össze voltam zárva Dursleyékkel! Pedig sokkal több dolgot végigcsináltam, mint ti! Ezt Dumbledore is nagyon jól tudja! Ki őrizte meg a bölcsek kövét? Ki intézte el Denemet? Ki mentett meg titeket a dementoroktól...

Harry a barátaira zúdította az összes dühöt és keserűséget, ami egy hónap alatt felgyűlt a lelkében. Lucynak az volt az érzése, hogy a fiú valójában csak Ronra és Hermionéra dühös, mert egész végig csak rájuk szegezte villámló tekintetét.

- Kinek kellett sárkányokkal, szörnyekkel meg mindenféle undok bestiával kínlódnia? Ki látta Voldemortot visszatérni? Ki szökött meg előle...?!

Ron földbe gyökerezett lábbal állt, Hermione pedig szemlátomást majdnem elsírta magát.

- De miért is kéne megtudnom, mi folyik a mi világunkban? Miért venné bárki a fáradságot, hogy elmondja, mi a helyzet? Miért csak Lucy volt képes arra, hogy rejtjelesen valamilyen információt eláruljon nekem?

Ron és Hermione egy emberként fordultak Lucy felé, aki ekkor értette meg, hogy Harry miért nem dühös rá. Mivel ő egész nyáron csepegtette neki az infókat, legalább azt közölte Harryvel, hogy megérti az érzéseit és próbált tenni valamit az elszigeteltsége ellen.

- Hidd el, Harry, el akartuk mondani... - védekezett Hermione, mikor visszafordult a fiú felé.

- Nem akarhattátok olyan nagyon, különben küldtetek volna egy baglyot! De meg kellett ígérnetek Dumbledore-nak. És ti szófogadók vagytok.

- Igen...

- Négy hétig a Privet Drive-on kuksoltam, a kukából guberáltam az újságokat, hogy legalább valamit megtudjak...

- Szerettünk volna...

- Biztos jókat röhögtetek rajtam, amíg itt ültetek mindennek a közepén...!

- Dehogyis...

- Nagyon sajnáljuk, Harry! - fakadt ki könnyes szemmel Hermione. - Teljesen igazad van, én is tombolnék a helyedben!

Harry zihálva rámeredt a lányra, aztán elfordult két barátjától, és járkálni kezdett a szobában. Lucy tett egy tétova lépést bátyja felé, és megkönnyebbülten sóhajtott egyet, mikor látta, hogy Harry nem taszítja el a közeléből. Végigsimított a fiú karján, aztán hagyta, hogy tovább folytassa a járkálást. A szekrény tetején gubbasztó Hedvig mélabúsan huhogott párat, aztán hosszú ideig csak a Harry talpa alatt gyászosan recsegő padlódeszkák törték meg a csendet.

- Különben is, miféle ház ez? - kérdezte dohogva Harry.

- A Főnix Rendjének főhadiszállása - sietett a válasszal Ron.

- Megtudhatnám esetleg, mi az a Főnix Rendje?

- Egy titkos társaság - magyarázta Lucy. - Dumbledore az alapítója és a vezetője. Azokból az emberekből áll, akik régen Voldemort ellen harcoltak.

Harry zsebre dugta a kezét, és megállt.

- Kik a tagjai? - kérdezte.

- Elég sokan... - hebegte megszeppenten Hermione.

- Mi legalább húsz emberrel találkoztunk - mondta Ron -, de szerintünk többen vannak.

Harry rájuk meresztette a szemét.

- É...s? - kérdezte élesen.

- Ő... - nézett rá zavartan Ron. - Mit és...

- Voldemort! - csattant fel Harry. Hermione és Ron is összerezzent. - Mit csinál? Mire készül? Hol van? Hogyan próbáljuk megállítani?

- Mondtuk már, hogy a rend tanácskozásaira nem mehetünk be - felelte zavartan Hermione. - Nem tudjuk, pontosan mi a helyzet... De azért sejtünk egy-két dolgot - tette hozzá sietve, mert látta, hogy Harry arca megint elsötétedik.

- Ugyanis Fred és George feltalálták a telefület - magyarázta Ron. - Nagyon hasznos dolog.

- Tele...?

- ...fül, igen. - fejezte be Lucy. - Csak az utóbbi időben nem használhattuk, mert Mrs Weasley rajtakapott minket, és nagy cirkuszt csinált. Fredéknek el kellett dugniuk az összeset, ami megmaradt. De előtte jó sok beszélgetést kihallgattunk. Megtudtuk, hogy a Rend egyes tagjai ismert halálfalókat figyelnek, szóval követik őket...

- Mások meg további embereket szerveznek be a rendbe - tette hozzá Hermione.

- És vannak, akik őriznek valamit - magyarázta Ron. - Mert, hogy folyton őrszolgálatról beszélnek.

- Engem őriztek, nem? - morogta gúnyosan Harry.

- Tényleg... lehet... - felelte felderülő képpel Ron.

- Szerintem nem Harryről volt szó - gondolkodott el Lucy. - Az ő nevét mindig nyíltan kimondták. Valami mást őriznek.

Harry sötéten felhorkantott, és megint járkálni kezdett a szobában. Közben mindenfelé nézett, még Lucyra is, csak Ronra és Hermionéra nem.

- Ha nem vehettetek részt a tanácskozásokon, akkor mit csináltatok? - kérdezte. - Azt írtátok, sok dolgotok van.

- Ez igaz - vágta rá Hermione. - A házat kell takarítanunk. Réges-rég üresen áll, és mindenféle dolog elszaporodott benne. Már tiszta a konyha és a hálószobák többsége. Holnap, azt hiszem, a szalon követke... Ááá!

Két hangos durranás hallatszott, és a szoba közepén feltűnt a semmiből Fred és George. Pulipinty minden eddiginél hisztérikusabban csipogott, és odarepült Hedvig és Árész mellé.

- Mikor szoktok már le erről? - fordult Hermione fájdalmas arccal az ikrekhez.

- Szia, Harry! - köszönt vigyorogva George. - A te dünnyögésedet hallottuk?

- Add ki a mérgedet, ne légy ilyen szégyellős! - mondta Fred, szintén vigyorogva. - Lehet, hogy száz kilométerre innen már nem is hallatszott, amit mondtál.

- Úgy látszik, a Pottereknél családi hagyomány a kiabálós-kifakadás.

- Elmehettek a fenébe - bokszolt bele George vállába Lucy, de végre elmosolyodott. Közben Harryre sandított, akinek ugyancsak megrándult a szája széle, de igyekezett ezt leplezni.

- Látom, letettétek a hoppanálás vizsgát - jegyezte meg mogorván Harry.

- Kitűnő eredménnyel - felelte Fred, aki egy hosszú, hússzínű zsinegszerűséget tartott a kezében. Lucy már nyújtotta is a kezét, mire Fred neki is adott egyet, így csatlakozott a hallgatózásba.

- Akár fél percet is veszítettetek volna, ha gyalog jöttök le a lépcsőn - zsörtölődött Ron.

- Az idő galleon, öcskös - vigyorgott Fred. - Ja igen, Harry: zavarod a vételt... A telefülét - tette hozzá, mikor Harry felvonta a szemöldökét. Magyarázatként felmutatta a hússzínű zsineget. - Szeretnénk hallani, miről folyik a szó odalent.

- Csak óvatosan! - figyelmeztette bátyjait Ron. - Ha anya észreveszi, mit csináltok...

- Érdemes kockáztatni, mert ez egy fontos tanácskozás - felelte Fred.

- Lehetne halkabban? - motyogta Lucy, miközben feszülten koncentrált. - Nem hallok semmit…

- Ekkor kinyílt az ajtó, és megjelent benne Ginny.

- Szia, Harry! - köszönt vidoran. - Mintha a hangodat hallottam volna.

Ezután az ikrekhez és Luchoz fordult:

- Telefül kilőve. Anya páncélozó bűbájjal kezelte a konyha ajtaját.

- Honnan tudod? - kérdezte lelombozva George.

- Tonks elmondta, miből lehet rájönni - magyarázta Ginny. - Meg kell dobni valamivel az ajtót, és ha nem koppan rajta, akkor az ajtó le van páncélozva. Trágyagránátokat dobáltam le a lépcsőről, és mind leesett az ajtó előtt. Úgyhogy a telefül se tud bemászni a résen.

Fred és Lucy mélyet sóhajtottak, majd összenéztek és egyszerre kirántották a fülükből a zsinórt.

- Kár - kesergett Fred. - Kíváncsi lettem volna rá, miben sántikál az öreg Piton pajtás.

- Piton...? - kapta fel a fejét Harry. - Ő is itt van?

- Aha. - George halkan becsukta az ajtót, és leült az egyik ágyra. Fred és Ginny követte példáját. - Épp szigorúan titkos jelentést tesz.

- Halálmadár - fintorgott Fred.

- A mi oldalunkon áll - szólt rá szemrehányóan Hermione.

Ron bosszúsan horkantott.

- Attól még halálmadár marad. Mindig úgy néz ránk, mintha fel akarna falni.

- Bill se szereti Pitont - jelentette ki Ginny mindent eldöntő érv gyanánt.

Harry végre leült a többiekkel szemben az ágyra. Láthatóan erősebb volt benne a tudásszomj, mint a harag, mert érdeklődve nézett végig a Weasleyken. Lucy leült mellé és nyugtatásképp megfogta a kezét. Sikernek könyvelte el, hogy Harry viszonozta a gesztust.

- Bill is itt van? - kérdezte. - Azt hittem, Egyiptomban dolgozik.

- Irodai beosztást kért magának, hogy hazajöhessen, és segíthessen a Rendnek - világosította fel Lucy. - Azt mondja, hiányoznak neki a jó kis sírok.

- De talált magának kárpótlást - tette hozzá Fred.

- Micsodát?

- Emlékszel Fleur Delacourra? - vigyorgott George. - Állást vállalt a Gringottsnál, hogy djákorholjá á nyelvet...

- És Bill folyton magánórákat ad neki - kajánkodott Fred.

- Fogjátok vissza a sötét gondolataitokat - szólta le az ikreket Lucy, de ő se tudta visszafogni a vigyorát.

- Charlie is belépett a Rendbe - folytatta George, figyelmen kívül hagyva Lucy közbeszólását -, de ő még mindig Romániában van. Dumbledore minél több külföldi varázslót is be akar szervezni, úgyhogy Charlie a szabadnapjain kapcsolatokat épít ki.

- Azt Percy is csinálhatná, nem? - kérdezte Harry.

A Weasleyk, Lucy és Hermione sokatmondó pillantást váltottak.

- Ha jót akarsz, ne emlegesd Percyt a szüleink előtt - szólt sötéten Ron.

- Miért?

- Mert valahányszor elhangzik Percy neve, apa összetöri, ami épp a kezében van, anya meg sírva fakad - felelte Fred.

- Borzasztó - csóválta a fejét Ginny.

- Jó messze esett a fájától - mondta George, tőle szokatlan módon őszinte keserűséggel.

- Miért, mi történt? - kérdezte Harry.

- Percy és Mr Weasley összevesztek - felelte Lucy. - Még soha nem láttam őt olyan dühösnek. Mrs Weasley szokott mindenkivel kiabálni, nem ő.

- A tanév vége utáni első héten történt - mesélte Ron. - Éppen indulni készültünk ide, amikor Percy hazajött, és elmondta, hogy előléptették.

Harry nagyot nézett.

- Nem mondod komolyan!

- Igen, mi is meglepődtünk - bólogatott George. - Percy elég cikis helyzetbe került Kupor miatt, vizsgálat volt meg minden. Azt mondták, Percynek észre kellett volna vennie, hogy Kupor süsü lett, és riadót kellett volna fújnia. De hát ismeritek Percyt, esze ágában se volt panaszkodni, amikor kiskirálykodhatott Kupor helyett.

- Akkor hogyhogy előléptették?

- Mi is ezt kérdeztük - sietett a folytatással Ron, aki szemlátomást örült, hogy Harry hajlandó normális hangon beszélgetni. - Iszonyúan el volt telve magával, amikor hazajött - mondjuk, kétszer annyira, mint máskor, szóval képzelheted, mennyire... és elmondta apának, hogy felajánlottak neki egy beosztást a miniszteri titkárságon. Gondolj bele: egy éve végzett a Roxfortban, és máris miniszteri almunkatársat csináltak belőle. Biztos azt hitte, hogy apa el lesz ájulva a hírtől.

- De apa nem ájult el - dörmögte Fred.

- Mert? - vonta fel a szemöldökét Harry.

- Azért - magyarázta Lucy -, mert Caramel el akarja érni, hogy mindenki megszakítsa a kapcsolatot Dumbledore-ral.

- Dumbledore neve mostanában káromkodásnak számít a minisztériumban - bólintott Fred. - Azt hiszik, Dumbledore rosszindulatból terjeszti, hogy Tudodki visszatért.

- Caramel kerek perec megmondta, hogy aki Dumbledore oldalán áll, az szedheti a sátorfáját - folytatta George.

- Az a baj, hogy Caramel Mr Weasleyre is gyanakszik, mert tudja, hogy jóban van Dumbledore-ral - mondta Lucy. - Különben is régóta flúgosnak tartja őt a muglimániája miatt.

- De hát mi köze ehhez Percynek? - értetlenkedett Harry.

- Épp most akarom mondani. Mr Weasley szerint Caramel azért vette maga mellé Percyt, mert besúgót akar csinálni belőle. Szóval azt akarja, hogy Percy kémkedjen a családja és persze Dumbledore meg énutánam.

Harry halkan füttyentett.

- Percy biztos kiakadt ezen.

Ron keserűen nevetett.

- Teljesen elszállt az agya. Azt mondta... Egy csomó szörnyű dolgot mondott. Hogy mióta a minisztériumban dolgozik, egyfolytában ő issza meg a levét annak, hogy apa milyen. Hogy apának nincsenek ambíciói, és azért vagyunk ilyen... érted... hogy azért nincs túl sok pénzünk.

- Micsoda? - hördült fel Harry. Ginny úgy fújt, mint egy dühös macska.

- Bizony - bólintott szomorúan Lucy, átvéve Rontól a történetet. - De még ennél is tovább ment. Azt mondta, Mr Weasley bolond, mert Dumbledore-ral tart, és hogy Dumbledore nagyon rá fog fázni a végén, és magával fogja rántani Mr Weasleyt is a süllyesztőbe. És kijelentette, hogy ő - mármint Percy - hű marad a minisztériumhoz. És ha Mr és Mrs Weasley árulók lesznek, akkor ő nyilvánosan meg fogja tagadni a családjukat. Aztán összecsomagolt, és még aznap este elutazott. Most itt lakik Londonban.

- Anya teljesen kiborult - folytatta Ron. - Sírt meg minden. Még Londonba is feljött, hogy a lelkére beszéljen Percynek, de az becsapta az orra előtt az ajtót. Nem tudom, mit szokott csinálni, mikor összetalálkozik apával a minisztériumban. Valószínűleg keresztülnéz rajta.

- De hát ha valakinek, épp Percynek tudnia kell, hogy Voldemort tényleg visszatért - csóválta a fejét Harry. - Biztos nem feltételezi a szüleitekről, hogy mindent kockára tennének, ha nem volnának biztosak a dolgukban.

- Az az igazság, hogy a mi nevünk is elhangzott abban a veszekedésben - magyarázta szomorúan Lucy. - Percy azt mondta, nincs más bizonyíték, csak a mi szavunk, és hogy az neki nem elég jó.

- Percy elhiszi, amit a Reggeli Prófétában írnak - szólt bosszúsan Hermione. A többiek bólogattak.

- Miért, mit írnak? - Harry értetlenkedve fürkészte barátai arcát.

Azok fáradt pillantást vetettek rá.

- Neked nem járt a Reggeli Próféta? - kérdezte letörten Hermione.

- De igen.

- És bele se olvastál?

- Nem olvastam el az első betűtől az utolsóig - vont vállat Harry. - Gondoltam, ha lehoznak valamit Voldemortról, az úgyis az első oldalra kerül.

A Weasley összerezzentek a gyűlölt név hallatán. Hermione gyorsan folytatta:

- Ha nem olvasod végig az újságot, akkor tényleg nem tűnik fel a dolog, de... hidd el, hetente többször is említenek téged és Lucyt is.

- Az azért feltűnt volna...

- Ha mindig csak az első oldalt olvastad, akkor nem - rázta a fejét Lucy. - Nem hosszú cikkek szólnak rólunk, hanem csak utalnak ránk itt-ott egy fél mondat erejéig. Mintha egy vicc lennénk, amit mindenki ismer.

- Vicc?

- Elég undorító, amit csinálnak. - Lucy igyekezett higgadt maradni. - Azt folytatják, amit Rita Vitrol elkezdett.

- De hát ő már nem ír az újságnak. Vagy igen?

- Nem, betartotta az ígéretét - rázta a fejét Hermione, majd kajánul hozzáfűzte: - Nem mintha lett volna más választása... De mégis, ő alapozta meg azt, ami most megy.

- Miért, mi megy most? - kérdezte türelmetlenül Harry.

- Na jó... - Lucy vetett egy pillantást a többiekre, akik szemlátomást örültek, hogy ezt a témát ő meséli el Harrynek. - Rita azt írta, hogy állandóan összeesel, és panaszkodsz, hogy fáj a sebhelyed. Emlékszel?

- Persze.

- Na, ez nem volt nekik elég, engem is belevettek a történetbe és most úgy állítanak be minket, mintha feltűnési viszketegségben szenvedő, holdkóros valakik lennénk, akik nagy, tragikus hősnek képzelik magukat. Időnként gonosz megjegyzéseket tesznek ránk. Ha például valami képtelen történetről írnak, hozzáteszik, hogy „mintha a Potter testvérek találták volna ki", vagy ha valakit furcsa baleset ér, megjegyzik, hogy „reméljük, nincs sebhely a homlokán, különben holnaptól istenítenünk kell őt..."

- Sose vártuk el, hogy istenítsenek! - fortyant fel Harry.

- Persze hogy nem - sietett megnyugtatni Hermione. - Azt mi nagyon jól tudjuk. Teljesen nyilvánvaló, hogy mire megy ki a játék. Azt akarják elérni, hogy senki ne vegyen komolyan titeket. Bármibe lefogadnám, hogy Caramel áll a dolog mögött. Azt akarják sugallni az utca varázslójának, hogy egy ostoba kölykök vagytok, akik nevetséges meséket találnak ki, mert élvezik, hogy híresek és mindenki rájuk figyel.

- De hát mi nem kértük... nem akartuk... Voldemort megölte a szüleinket! -fakadt ki kétségbeesetten Harry. - Azért lettünk híres, mert minket nem tudott megölni! Ki vágyna ilyen hírnévre? Gondolhatják, hogy jobban örülnénk... hogy inkább lennénk...

- Tudjuk, Harry, tudjuk... - bólogatott komolyan Ginny.

- Lucy már egyszer elregélte ezt a történetet - jegyezte meg Fred. - Mikor megtudta, hogy megtámadtak téged a dementorok.

- És erről persze egy sort se írtak - füstölgött Lucy. - Valaki biztos letiltotta a hírt. Pedig elég szenzációs sztori, hogy elszabadult dementorok vadásznak az emberekre.

- Még azt se írták meg, hogy megszegted a Titokvédelmi Alaptörvényt - mondta Hermione. - Azt hittük, arra ráharapnak, hiszen jól beleillik a képbe, amit rólad vetítenek. Valószínűleg akkorra tartogatják a patronjaikat, mikor már kicsaptak téged a suliból... Feltéve, hogy kicsapnak - tette hozzá gyorsan. - De ha betartják a saját törvényeiket, nem ítélhetnek el.

Ekkor odakintről léptek közeledése szűrődött be.

- Ajaj. - Fred rántott egy nagyot a telefül zsinórján, aztán George-dzsal együtt hangos pukkanással köddé vált. Pár másodperccel később Mrs Weasley tűnt fel a hálószoba ajtajában.

- Véget ért a tanácskozás, lejöhettek vacsorázni. Mindenki alig várja, hogy találkozhasson veled, Harry. Jut eszembe, ki hagyta azokat a trágyagránátokat a konyhaajtó előtt?

- Csámpás - felelte szemrebbenés nélkül Ginny. - Imád játszani velük.

- Aha - bólintott Mrs Weasley. - Már azt hittem, Sipor volt, ő szokott ilyeneket csinálni. Tiszta kosz a kezed, Ginny, mit csináltál már megint? Indíts, mosd meg!

Ginny elfintorodott, és édesanyja nyomában kiment a szobából.

Lucy, Ron és Hermione magukra maradtak Harryvel. Míg Ron és Hermione nyugtalanul pislogtak barátjukra, Lucy csak szomorúan simogatta a fiú karját. Harry végignézett rajtuk, és láthatóan elszégyellte magát.

- Figyeljetek... - kezdte motyogva, de Ron megrázta a fejét, Hermione pedig csendesen így szólt:

- Tudtuk, hogy dühös leszel, Harry, és megértjük. De hidd el, tényleg próbáltuk meggyőzni Dumbledore-t...

- Persze, tudom - legyintett Harry. - Ki az a Sipor? - kérdezte.

- Az itteni házimanó - felelte Lucy.

- Tisztára lökött - tette hozzá Ron. - Nem is láttam még ilyet.

Hermione rosszallóan nézett a fiúra.

- Sipor nem lökött.

- Az az életcélja, hogy levágják a fejét, és kitegyék a falra, mint az anyjáét. Szerinted ez normális dolog?

- Nem... de nem ő tehet róla, hogy furcsa dolgai vannak.

Ron az égre emelte tekintetét.

- Hermione még mindig nem mondott le a MAJOM-ról.

- Az nem MAJOM - háborgott a lány - hanem „a Manók Alkotmányos Jogaiért" Országos Mozgalom. És nem csak én védem Siport. Dumbledore is azt mondta, hogy legyünk barátságosak vele.

- Jó, persze - legyintett Ron. - Na menjünk le, mert éhen halok.

A négyes kiballagott a szobából, de mielőtt elindultak volna lefelé a lépcsőn...

- Állj! - suttogta Ron, és széttárt karjával megállította Harryt, Lucyt és Hermionét. - Az előszobában vannak. Talán még hallhatunk valamit.

Óvatosan lekukucskáltak a korlát fölött. A borongós előszoba tele volt izgatottan sustorgó varázslókkal és boszorkányokkal. A csoport kellős közepén egy zsíros, fekete hajú, nagy orrú varázsló állt: Piton professzor, a Lucy és még sokak számára legkevésbé rokonszenves, roxforti tanár. Lucy áthajolt a korlát fölött. Még mindig roppantul érdekelte, miféle szolgálatokat végez Piton a Főnix Rendjének...

A lépcsőaknában vékony, rózsaszín zsineg ereszkedett lassan a mélybe. A négyes felnézett, és megpillantották az ikreket, akik egy emelettel feljebb álltak, s azon fáradoztak, hogy a telefüllel mind jobban megközelítsék az előszobában gyülekezőket. Néhány másodperc múlva azonban az egész csoport megindul a bejárati ajtó felé, így a hallgatózás eredménytelen maradt.

- A varangy rúgja meg! - szitkozódott Fred, és gyorsan felhúzta a telefület.

Odalent kinyílt, majd becsukódott a bejárati ajtó.

- Piton soha nem eszik itt - magyarázta Ron.

- Még csak az kellene nekünk - méltatlankodott Lucy. - Én addig meg se közelíteném a konyhát. Na gyerünk!

- Ne feledd, Harry, az előszobában nem beszélünk hangosan - suttogta Hermione.

A falra akasztott manófejek előtt elhaladva megpillantották Lupint, Mrs Weasleyt és Tonksot, akik a bejárati ajtó temérdek mágikus zárát és reteszét bűvölték, hogy bezárjanak a távozók után.

- A konyhában eszünk - suttogta Mrs Weasley a gyerekek elé sietve. - Ott az ajtó, Harry drágám, de kérlek, próbálj minél kevesebb zajt...

Bumm!

- Tonks! - csattant fel Mrs Weasley, mielőtt még hátranézett volna. Az említett boszorkány a szőnyegen feküdt.

- Bocsánat! - szabadkozott. - Az az átkozott esernyőtartó az oka! Már másodszor esem hasra...

A mondat végét rettenetes, velőtrázó ordítás nyomta el. Mrs Black ismét életre kelt, nemsokára pedig az egész folyosón felébredtek a portrék és újra olyan fülsértő lárma zengte be az előszobát, mint amikor Lucy először hallotta a nőt.

Lupin és Mrs Weasley nyomban odasiettek a függönyhöz, és megpróbálták összehúzni. Az azonban ellenállt, a vénasszony pedig még tovább fokozta a hangerőt, s hozzá fenyegetően hadonászott karmos kezeivel.

- Gaz bitangok! Csőcselék! Mocskos hitszegők, becstelen banda! Hitvány korcsok, takarodjatok innen! Mit képzeltek, mit csináltok atyáim házával…

Tonks szapora bocsánatkérések közepette a helyére vonszolta a súlyostroll-lábat; Mrs Weasley feladta a függönnyel vívott harcot, és képtől képig rohanva kábító átokkal sújtott minden egyes hangoskodó festményt. Közben feltárult a konyha ajtaja és Sirius sietett ki rajta.

- Fogd be a szád, undok vén banya! - rivallt rá a nagy portréra, majd a kép elé érve megragadta a függönynek azt a szárnyát, ami kifogott Mrs Weasleyn.

Mrs Black elsápadt a dühtől.

- Tee! - bömbölte kidülledő szemmel. - Véred árulója, banditák csatlósa, családunk elfajzott szégyene!

- Azt mondtam, fogd be a szád! - ordította Sirius, majd Lupinnal együtt nagy nehezen összehúzták a függönyt.

Mrs Black ordítása elhalkult majd elhalt, és már csak a fülekben visszhangzott tovább. Sirius végigsimított a haján, és keresztfiához fordult:

- Szervusz, Harry - szólt kissé feldúltan. - Látom, megismerkedtél anyámmal.

Lucynak erős déja vu érzése volt. Ő is hasonló módon találkozott először az üvöltő portréval, mint Harry. Bátyja döbbenten meredt keresztapjukra.

- Ő a te...

- Igen, a drága jó anyám - bólintott Sirius. - Egy hónapja próbáljuk leszedni a falról, de valószínűleg Eternifix ragasztóbűbájjal rögzítette a vásznat, mert nem boldogulunk vele. Gyertek, menjünk le, mielőtt megint felébred.

- De hát mit keres itt az édesanyád portréja? - kérdezte Harry, miután beléptek az előszobából nyíló ajtón, és a többiekkel a nyomukban elindultak lefelé egy keskeny kőlépcsőn. Lucy fél füllel hallgatta a beszélgetésüket.

- Hát még nem tudod? - csodálkozott Sirius. - Ez a ház a szüleimé volt. Én vagyok a Black család utolsó sarja, úgyhogy egy ideje már az én nevemen van. Mivel más hasznát nem veszem, felajánlottam Dumbledore-nak, hogy rendezze be itt a főhadiszállást.

Lucynak nem kerülte el a figyelmét a Sirius szavainak keserű felhangja. Arra számított, hogy a férfi is ugyanolyan megkönnyebbült örömmel fogadja majd Harryt, mint ő. Nyilván azért volt megint mogorva, mert ismét Piton gúnyolódásait kellett lenyelnie.

A tanácskozáshoz rengeteg széket hordtak a konyhába, az asztalon pedig kupákon és üres borosüvegeken kívül megannyi pergamentekercs és egy rongykupacnak tűnő valami hevert. Az asztal végénél Mr Weasley ült, fojtotthangú beszélgetésbe merülve Bill-lel.

Mrs Weasley megköszörülte a torkát. Férje felkapta a fejét, s miután csontkeretes szemüvegén át az érkezőkre nézett, nyomban felpattant, és a kis csapat elé sietett.

- Harry! - Lelkesen kezet rázott a fiúval. - De örülök, hogy megérkeztél!

Lucy megállt Harry mellett, miközben feltűnésmentesen átpillantott Mr Weasley válla fölött, és látta, hogy Bill sietve összeszedi az asztalon maradt pergameneket.

- Jól utaztál, Harry? - kérdezte Bill, miközben vagy tucatnyi tekercset próbált egyszerre felmarkolni az asztalról. - Ezek szerint Rémszem mégse Grönland érintésével hozott ide.

- Nem rajta múlt - jegyezte meg Tonks. Bill felé sietett, hogy segítsen neki, de rögtön az első mozdulatával rádöntött egy égő gyertyát az utolsó pergamenlapra. - Jaj, istenem... bocsánat...

- Semmi baj - motyogta fáradtan Mrs Weasley, és egy egyszerű bűbájjal eltüntette a lapról a ráömlött viaszt. A varázspálca felvillanó fényénél Lucy egy épület alaprajzát vélte kivenni.

Mrs Weasley elkapta Lucy pillantását. Gyorsan összecsavarta a pergament, és a tekercstömkeleggel viaskodó Bill karjai közé dugta.

- Az efféle holmikat a tanácskozás után rögtön össze kell szedni! - mondta szigorúan, majd az ősrégi tálalószekrényhez lépett, és tányérokat vett elő belőle.

Bill felemelte pálcáját.

- Evapores! - morogta, mire a tekercsek mind egy szálig eltűntek.

- Ülj le, Harry! - szólt Sirius. - Mundungust már ismered, igaz?

A kupac, amit Lucy rongycsomónak vélt, nyöszörgős morgással felemelkedett.

- Szólt valaki? - dörmögte álomittasan Mundungus, és résnyire kinyitotta bevérzett szemét. - Egyetértek Siriusszal...

Azzal a magasba emelte piszoktól feketéllő kezét, mintha szavazna. Ginny és Lucy kuncogva összenéztek.

- A tanácskozás már véget ért, Dung - mondta Sirius, miközben a többiekkel együtt helyet foglalt az asztalnál. - Megjött Harry.

- He? - Mundungus sötéten rásandított Harryre vörös hajcsimbókjai mögül. - Nocsak, ténleg...! Jól vagy, Herri?

- Jól.

Mundungus zavartan kotorászni kezdett a zsebében. Végül előhúzott egy kormos, fekete pipát, amit pálcájával nyomban meg is gyújtott. Nagyokat szívott belőle, és másodpercek alatt zölden gomolygó füstfelhőt gyártott maga köré.

- Az elnézésedet kő kérnem - hallatszott a dörmögése a bűzös felhőből.

- Utoljára szólok, Mundungus! - szólt rá mérgesen Mrs Weasley. - Légy szíves, és ne dohányozz a konyhában, főleg ne akkor, mikor enni készülünk!

- Persze... - morogta a varázsló. - Bocsáss meg, Molly.

A füstfelhő eltűnt ugyan, ahogy Mundungus zsebre dugta a pipáját, de az égő zoknit idéző csípős bűz továbbra is ott terjengett az asztalnál.

- Ha még éjfél előtt vacsorázni akartok, segítsetek egy kicsit. - Mrs Weasley az összes jelenlévőhöz intézte szavait. Lucy és Harry együtt emelkedtek fel, de az asszony a fiút csak leintette. - Nem, te maradj csak ülve, Harry. Fárasztó napod volt.

Tonks felpattant, és már indult is a tálalószekrény felé.

- Mit segítsek, Molly? - kérdezte szolgálatkészen.

Mrs Weasley bizonytalanul nézett rá.

- Öhm... köszönöm, Tonks, de te is pihenj inkább. Neked is nehéz napod volt.

- Nem, nem, szívesen segítek! - bizonygatta a fiatal boszorkány, és nagy buzgalmában felborított egy széket.

Két perc se telt bele, és már javában folyt a munka: a nehéz kések húst és zöldséget szeleteltek Mr Weasley mágikus irányítása alatt, Mrs Weasley a tűz fölött lógó kondér tartalmát kevergette, míg Lucy és a többiek további tányérokat, kupákat vettek elő, és hideg ételeket hordtak ki a kamrából. Harry az asztalnál maradt Siriusszal és Mundungusszal. Lucy munka közben a fülét hegyezte, hogy hallja, miről beszélgetnek.

- Találkoztál azóta az öreg Figgyvel? - kérdezte most Mundungus.

- Nem - felelte Harry. - Nem találkoztam senkivel.

Mundungus közelebb hajolt a fiúhoz, így Lucy nem értette, mit mondott. Csalódottan folytatta az asztal megterítését.

- Na peersze! - hallotta nem sokkal később Sirius epés szavait. - Végighallgatom Piton jelentéseit, és nyelhetem az állandó célozgatását, hogy amíg ő az életét kockáztatja, én itt ücsörgök kényelemben és biztonságban... Csak arról számolhatok be, hogy megy a takarítás...

- Milyen takarítás? - kérdezte Harry.

- Igyekszünk lakhatóvá tenni ezt a házat. - Sirius körbemutatott a konyhában. - Az én drága jó anyám tíz éve halt meg, és azóta nem lakott itt senki - leszámítva az öreg házimanót, de az teljesen becsavarodott, úgyhogy már rég nem takarít.

- Sirius - szólalt meg Mundungus. Lucy épp mögötte haladt el egy tucat evőeszközzel és igyekezett minél tovább időzni. A zömök varázslót tizedennyire se érdekelt a beszélgetés, az egyik kehely viszont annál inkább. - Ez tömör ezüst, igaz?

- Az - felelte Sirius, undorodó pillantást vetve az edényre. - Tizenötödik századi kobold ötvösök remekműve. A Black család címere díszíti.

- Nem baj, azt le lehet szedni - dörmögte Mundungus, és megdörzsölte a kelyhet a kabátja ujjával.

- Fred, George... Ne! Kézben vigyétek! - sikoltott fel Mrs Weasley.

Lucy, Harry, Sirius és Mundungus megfordultak - majd villámgyorsan elugrottak az asztaltól. A Fred-George páros ugyanis bűbáj segítségével feléjük röptetett egy gőzölgő raguval teli kondért, egy kancsó vajsört meg egy súlyos vágódeszkát, késsel együtt. A ragu végigszánkázott az asztalon, és épp hogy csak megállt a túlsó végén, szenes égésnyomot hagyva maga után; a kancsó felborult, és kiömlött belőle az összes vajsör; a kés lecsúszott a vágódeszkáról, s hegyével beleállt az asztallapba, épp azon a helyen, ahol két másodperce még Sirius keze volt.

- Az ég szerelmére! - csattant fel Mrs Weasley. - Mondjátok meg, mi szükség volt erre! Elegem van belőletek! Csak azért, mert varázsolhattok, nem kell minden apróság miatt pálcát rántani!

- Időt akartunk spórolni - magyarázkodott Fred, és gyorsan kirántotta a kést az asztallapból. - Ne haragudj, Sirius, nem volt szándékos...

Lucy, Harry és Sirius nevettek. Mundungus, aki székestül hanyatt esett, szitkozódva igyekezett feltápászkodni. Csámpás, aki eddig Sirius ölében ült, dühösen sziszegett egyet, majd bemenekült a tálalószekrény alá, és onnan meresztgette nagy, sárga szemét.

- Fiúk - szólt Mr Weasley, miközben visszahúzta a ragus kondért az asztal közepére - édesanyátoknak teljesen igaza van. Most, hogy nagykorúak lettetek, felelősségteljesebb viselkedést várunk el tőletek...

- Egyik bátyátok se volt ilyen kelekótya! - folytatta a sopánkodást Mrs Weasley. Egy új kancsó vajsört csapott le az asztalra, de olyan heves mozdulattal, hogy annak is kiloccsant a fele. - Nem emlékszem, hogy Bill félpercenként hoppanált volna! Charlie se varázsolt el mindent, ami a keze ügyébe került! Percy...

Gyorsan elharapta a mondatot, és ijedten pillantott a férjére. Mr Weasley arcvonásai megfeszültek.

- Együnk! - szólt gyorsan Bill.

- Megint ínycsiklandozó vacsorát főztél, Molly - szólt Lupin. Szedett egy tányér ragut, és az asszony felé nyújtotta.

A társaság elhelyezkedett az asztalnál, és néhány percig csak az evőeszközök csörömpölése meg a székek csikorgása törte meg a csendet. Azután Mrs Weasley Siriushoz fordult:

- Jut eszembe, szólni akartam neked, hogy a szalonban valami befészkelte magát a szekreterbe. Szüntelenül zörög és rázkódik. Lehet, hogy csak egy mumus, de a biztonság kedvéért meg kellene nézetni Alastorral, mielőtt kiengedjük.

- Ahogy gondolod - felelte közönyösen Sirius.

- A függöny pedig tele van doxikkal - folytatta Mrs Weasley. - Holnap meg kellene próbálnunk kifüstölni őket.

- Izgalmas lesz - morogta Sirius. Lucy érezte a megjegyzés epés élét, amit rajta és Harryn kívül a többiek furcsamód mintha nem vették volna észre. A két testvér épp szemben ült egymással és csak egy pillantással beszélték meg a dolgokat, mielőtt folytatták volna az evést.

Tonks, aki Lucy mellett ült, evés közben ismét azzal szórakoztatta Ginnyt és Hermionét, hogy valahányszor lenyelt egy falatot, utána megváltoztatta az orra alakját. Mr Weasley, Bill és Lupin az asztal távolabbi végében élénk beszélgetésbe merültek a koboldokról.

- Még mindig nem nyilatkoznak - mondta Bill. - Nem tudok rájönni, elhiszik-e, hogy visszatért, vagy sem. Persze lehet, hogy egyszerűen kivárásra játszanak, nem akarnak állást foglalni.

- Biztos vagyok benne, hogy a koboldok nem állnak Tudjátokki oldalára - rázta a fejét Mr Weasley. - Őket is megtizedelték. Gondoljatok csak arra a Nottingham környéki koboldcsaládra...

- Szerintem attól függ, milyen ígéretet kapnak - vélekedett Lupin. - Nem aranyra gondolok. Ha felajánlják nekik azokat a jogokat, amelyeket mi évszázadok óta megtagadunk tőlük, elég nagy lesz a kísértés. Ragnokkal még mindig nem jutottál semmire, Bill?

- Pillanatnyilag eléggé varázslóellenes hangulatban van. Azóta is dühöng a Bumfolt-ügy miatt. Szerinte a minisztérium eltussolta a dolgot, mivel a koboldok azóta se kapták meg az aranyukat...

Bill mondatának végét elnyomta az asztal közepe táján felharsanó kacagás. Fred, George, Ron és Mundungus a hasukat fogták.

- ...és aztán - folytatta könnyező szemmel, csukladozva Mundungus -, és aztán aszongya nekem: „Azannya, Dung, honnan szerezted ezeket a varangyokat? Mert az enyémeket meglovasította valami kurafi!" Mondom neki: „Ténleg, Will? Na és most mi lesz? Kéne venned másikat helyettük, nem?" És úgy higgyétek el, ahogy mondom, fiúk, az a trolleszű pancser megint megvette tőlem a saját varangyait, és még többet fizetett értük, mint először...

Ron öklével csapkodta az asztalt, úgy nevetett, és Lucy se tudta elfojtani a vigyorgását.

- Köszönjük szépen, Mundungus, de nem vagyunk kíváncsiak az üzleti ügyeidre - szólt mérgesen Mrs Weasley.

- Ne haragudj, Molly. - Mundungus megtörölte a szemét, és rákacsintott Harryre és Lucyra. - De tudjátok, Will meg Ragyás Harristől csórta a varangyokat, tolvajtól lopni pedig nem bűn.

- Nem tudom, ki tanított téged jó erkölcsre, Mundungus, de hogy kihagyott néhány alapszabályt, az biztos - jegyezte meg élesen Mrs Weasley.

Fred és George vajsörrel teli kupájuk mögé rejtették arcukat. George nagyokat csuklott.

Mrs Weasley lesújtó pillantást vetett Siriusra, aztán felállt, hogy hozza a desszertként szolgáló rebarbarás morzsát. Harry kérdőn a keresztapjára nézett.

- Molly nem nagyon kedveli Mundungust - magyarázta csendesen Sirius.

- Hogy került a Rendbe? - kérdezte suttogva Harry.

- Hasznos ember. Ismeri az összes hóhányót, ami nem csoda, hiszen ő is az. De messzemenően hűséges Dumbledore-hoz, aki egyszer kihúzta őt a pácból. Dungnak olyan hírek is a fülébe jutnak, amelyekről mi sose szereznénk tudomást, úgyhogy megéri jóban lenni vele. Molly szerint viszont túlzás vacsorára is meghívni őt. Nem tudja megbocsátani neki, hogy elcsavargott, amikor téged kellett volna őriznie.

Három adag, sodóval leöntött rebarbarás morzsa elfogyasztása után elapadt a társalgás az asztal körül: Mr Weasley elégedetten hátradőlt, Tonks - immár hétköznapi orral - nagyot ásított, Ginny pedig, miután sikerült kicsalogatnia Csámpást a tálalószekrény alól, törökülésben ült a padlón, és vajsörös dugókat gurított a macskának.

- Lassan eltehetjük magunkat holnapra - szólt Mrs Weasley, ásítással adva nyomatékot szavainak.

- Várjunk még, Molly! - szólt Sirius. Eltolta maga elől üres tányérját, és Harryhez fordult: - Csodálkozom rajtad. Azt hittem, ha megérkezel, első dolgod lesz Voldemort viselt dolgairól érdeklődni.

Az álmos nyugalom egy szempillantás alatt feszült éberségnek adta át a helyét. Voldemort neve fagyos szélrohamként söpört végig az asztaltársaságon. Lupin, aki épp egy korty bort készült inni, lassan leeresztette kupáját, és összehúzott szemmel felpillantott.

- Érdeklődtem is! - felelte méltatlankodva Harry. - Kérdeztem Lucyt, Ront és Hermionét, de azt mondták, mi nem vagyunk a Rend tagjai, úgyhogy...

- Nagyon helyesen mondták - bólintott szigorúan Mrs Weasley. - Gyerekek vagytok még.

Az asszony kihúzta magát a széken, és kezét ökölbe szorítva a karfára helyezte. Tekintetében már nyoma sem volt álmosságnak.

- Mióta van olyan szabály, hogy csak a Főnix Rendjének tagjai tehetnek fel kérdéseket? - folytatta higgadtan Sirius. - Harry egy hónapig be volt zárva abba a mugliházba. Joga van megtudni, mi történt időközben...

- Álljon meg a menet! - csattant fel George.

- Harry kérdezősködhet, de mi nem? - méltatlankodott Fred.

- Egy álló hónapja faggatózunk, de egy szót se tudtunk kiszedni belőletek! - mondta George. - Még Lucynak se mondtatok semmit!

- Gyerekek vagytok még! Nem vagytok a Rend tagjai! - hadarta Fred magas hangon, ami érdekes módon Mrs Weasley hanghordozását idézte. - Harry még csak nem is nagykorú!

- Nem tehetek róla, hogy nektek nem mondtak semmit - csóválta a fejét Sirius. - A szüleitek dolga erről dönteni. Ám úgy gondolom, hogy itt az ideje, hogy Harryvel együtt Lucynak is...

- Nem te mondod meg, mi a jó nekik! - vágott a szavába Mrs Weasley, s máskor oly barátságos arcára vészjósló kifejezés ült ki. - Gondolom, nem felejtetted el, mit mondott Dumbledore.

- Sok mindent mondott - felelte Sirius. Megőrizte ugyan udvarias higgadtságát, de érezhető volt, hogy nem fogja hagyni magát.

- Igen, sok mindent, többek között azt, hogy csak annyit mondjunk el Harrynek és Lucynak, amennyit tudniuk kell - mondta Mrs Weasley, nagy nyomatékot helyezve az utolsó szóra.

Harry, Lucy, Ron, Hermione, Fred és George úgy kapkodták a tekintetüket Sirius és Mrs Weasley között, mintha egy Világkupadöntőt néznének. Ginny ott térdepelt egy rakás vajsörös dugó között, és tátva maradt szájjal figyelte a vitát. Lupin Siriusra szegezte a szemét.

- Nem áll szándékomban többet közölni velük, mint amennyit tudniuk kell, Molly - felelte Sirius. - De tekintve, hogy ők azok, akik látták Voldemortot visszatérni - az asztalnál ülők megint megborzongtak a név hallatán - valamennyiünknél több joguk van...

- Harry és Lucy nem tagjai a Főnix Rendjének - vágott a szavába Mrs Weasley. - Még csak tizenöt évesek, és...

- És voltak annyiszor életveszélyben, mint a rendtagok többsége! - fejezte be a mondatot Sirius. - Egyeseknél még többször is!

- Senki nem vitatja Lucyék érdemeit - mondta fokozódó indulattal Mrs Weasley. Ökölbe szorult keze remegni kezdett a karfán. - De mivel még...

- Ők már nem gyerekek! - szakította félbe ingerülten Sirius.

- De nem is felnőttek! - vágott vissza kipirosodott arccal az asszony. - Ők nem James!

- Köszönöm, de tisztában vagyok vele, hogy Harry és Lucy kicsodák - felelte fagyosan Sirius.

- Nem vagyok biztos benne! - háborgott Mrs Weasley. - Néha úgy beszélsz róluk, mintha azt hinnéd, hogy kettejükben visszakaptad a legjobb barátodat!

- Miért baj az? - vetette közbe Harry.

- Azért, Harry, mert ti nem az apátok vagytok, bármennyire is hasonlítotok rá! - felelte Mrs Weasley, tekintetét továbbra is Sirius szemébe fúrva. - Még iskolába jártok, és ezt nem felejthetik el azok a felnőttek, akik felelősek értetek!

- Úgy érted, felelőtlen keresztapa vagyok? - fortyant fel Sirius.

- Úgy értem, hogy világélétedben vakmerő és forrófejű voltál. Ezért is kéri Dumbledore, hogy maradj a házban, és...

- A Dumbledore-tól kapott instrukcióim nem tartoznak ide! - csattant fel Sirius.

- Arthur! - fordult a férjéhez Mrs Weasley. - Arthur, mondj már te is valamit!

Mr Weasley nem szólalt meg azonnal. Levette a szemüvegét, és komótosan megtörölte a talárja ujjával, kerülve felesége pillantását. Mikor végzett, az orrára biggyesztette a szemüveget, és csak utána kezdett beszélni:

- Dumbledore tudja, hogy ez most új helyzet, Molly. Harry mostantól a főhadiszálláson lakik, úgyhogy egy bizonyos mértékig be kell avatnunk őt a dolgokba. Ezt Dumbledore sem vitatja.

- Rendben, de mégiscsak túlzás adni alá a lovat, hogy kérdezzen, amit csak akar! És miért is kevertük bele Lucyt ilyen hirtelen? Hiszen ő egy hónapja lakik már itt a főhadiszálláson és eddig is jól megvolt!

- A magam részéről - szólalt meg Lupin, s végre levette tekintetét Siriusról; Mrs Weasley reménykedve nézett rá, hátha benne végre szövetségesre lel - úgy vélem, Harry és Lucy jobban járnak, ha mi tájékoztatjuk a helyzetről - persze csak nagy vonalakban - mint ha valami zavaros változatot hallanának... másoktól.

Ezt szelíd, szinte kifejezéstelen arccal mondta, de Lucy biztosra vette, hogy ha más nem is, Lupin sejti, hogy néhány telefül túlélte Mrs Weasley razziáját.

Az asszony mélyet sóhajtott, majd még egyszer körülnézett, de egyetlen biztató tekintettel sem találkozott.

- Rendben - szólt végül. - Látom, le fogtok szavazni. De egyet ne felejtsetek el: Dumbledore-nak biztosan jó oka volt rá, hogy megkímélje Harryt és Lucyt ezektől a dolgoktól, és én, aki a leginkább a szívemen viselem a sorsukat...

- Harry és Lucy nem a gyerekeid, Molly - jegyezte meg csendesen Sirius.

- De olyanok nekem, mintha azok lennének - vágta rá hevesen Mrs Weasley. - Lucyt én neveltem fel! Ki másra számíthatnának?

- Például a keresztapjukra! - felelte Sirius.

Mrs Weasley felhúzta az orrát.

- Hát persze... - szólt epésen. - Csakhogy elég körülményes lett volna vigyáznod rájuk, amíg az Azkabanban ültél.

Lucynak elakadt a lélegzete. Sirius már felemelkedett a székéből, de a lány csak Mrs Weasleyt bámulta. Még sosem látta így viselkedni. Ezzel megkapta a bizonyítékot arra, amit már egy ideje gyanított: Mrs Weasley és Sirius egymással versenyeznek érte és Harryért. És bár nem tudott volna dönteni közöttük, ezt a megjegyzést egyértelműen túl erősnek tartotta.

- Molly - szólt szigorúan Lupin - nem te vagy az egyetlen ennél az asztalnál, aki jót akar Harrynek és Lucynak. Ülj le, Sirius!

Mrs Weasley remegő szájjal hallgatott. Sirius lassan visszaült, de arca falfehér volt az indulattól. Lucy megnyugtató szándékkal a férfi ökölbe szorított kezére tette a kezét. A szeme sarkából látta, hogy Harry követte a mozdulatot.

- Ebben a témában szerintem Harryéknek is van szava - folytatta Lupin. - Elég nagyok már ahhoz, hogy eldönthessék, mit akarnak.

- Szeretném megtudni, mi a helyzet - vágta rá habozás nélkül Harry. - És gondolom, Lucy is így van ezzel - nézett húgára a fiú, mire Lucy csak bólintott. Nem merte levenni a szemét Siriusról, aki még mindig remegett egy kicsit.

- Vita lezárva! - szólt kissé rekedten Mrs Weasley. - Ginny, Ron, Hermione, Fred, George - induljatok kifelé a konyhából!

Az érintettek egy emberként hördültek fel.

- Mi már nagykorúak vagyunk! - harsogta a Fred-George páros.

- Ha Harry és Lucy maradhatnak, én miért nem? - kiabálta Ron.

- Engem is érdekel, anya! - nyafogott Ginny.

- Nem! - Mrs Weasley villámló tekintettel felpattant. - Szó se lehet róla, hogy...

- Fredet és George-ot nem tilthatod ki, Molly - szólt közbe fásultan Mr Weasley. - Ők tényleg nagykorúak.

- De még iskolába járnak!

- A törvény szerint felnőttek - csóválta a fejét Mr Weasley.

Mrs Weasley arca immár paprikapiros volt.

- Nem bánom, Fred és George maradjanak, de Ron...

- Lucyék úgyis elmondanak mindent nekem és Hermionénak! - ellenkezett Ron. - Ugye... ugye? - tette hozzá bizonytalanul, és - elsősorban - barátjára nézett.

- Hát persze! - felelte gyorsan Lucy, mielőtt Harry kinyithatta volna a száját.

Két barátjuknak felragyogott az arca.

- Jól van! - csapott az asztalra Mrs Weasley. - Nem érdekel! Ginny - ágyba!

Ginny sem vette némán tudomásul az ítéletet. Még a kinti lépcsőről is behallatszott a hisztizése, s miután anyjával felértek az előszobába, Mrs Black dobhártyaszaggató visítása is felhangzott. Lupin nyomban elindult, hogy lecsendesítse a portrét; a beszélgetés csak azután folytatódott, hogy visszatért, becsukta maga mögött az ajtót, és újra helyet foglalt az asztalnál.

- Jól van - szólt Sirius és először Harryre, majd Lucyra nézett. - Mire vagytok kíváncsiak?

Harry először Lucy felé fordult, aki csak halványan biccentett. Ezután a fiú nagy levegőt vett, és végre feltehette a kérdéseit, amik bizonyára már egy hónapja kínozták őt.

- Hol van Voldemort? - A névtől megint mindenki összerezzent. - Mit csinál? Hallgattam a muglihíreket, de semmiről nem számoltak be, ami mögött ő állhatna. Nem beszéltek furcsa halálesetekről vagy effélékről.

- Azért, mert nem is történtek furcsa halálesetek - felelte Sirius. - Legalábbis mi egyről se tudunk, pedig eléggé jól vagyunk informálva.

- Többet tudunk, mint hinné - bólogatott Lupin.

- Hogyhogy abbahagyta a gyilkolást? - kérdezte Harry.

- Nem akarja felhívni magára a figyelmet - válaszolta Sirius. - Az most veszélyes lenne rá nézve. A visszatérése ugyanis nem úgy sikerült, ahogy tervezte. Egy kicsit elszúrta a dolgot.

- Pontosabban te szúrtad el neki - tette hozzá elégedett mosollyal Lupin.

- Mivel? - csodálkozott Harry.

- Azzal, hogy életben maradtál - mondta Sirius. - A terv az volt, hogy csak a halálfalók tudjanak a visszatéréséről. Csakhogy te megszöktél, és szétkürtölted a hírt.

- És az az ember, akinek Tudodki a legkevésbé akarta az orrára kötni a dolgot - vette át a szót Lupin - vagyis Dumbledore, a te jóvoltodból az elsők között értesült az eseményről.

- És az miért olyan lényeges? - értetlenkedett Harry.

- Tréfálsz? - horkant fel Bill. - Dumbledore az egyetlen ember, akitől Tudodki valaha életében tartott.

- Hála neked, Dumbledore alig egy órával Voldemort visszatérése után összehívhatta a Főnix Rendjét - mondta Sirius.

- Na és mit csinált azóta a Rend? - kérdezte Harry, végignézve a jelen lévő felnőtteken.

- Azon dolgoztunk, és dolgozunk most is, hogy meghiúsítsuk Voldemort terveit - felelte Sirius.

- Honnan tudjátok, mik a tervei? - sietett a következő kérdéssel Harry.

- Dumbledore-nak van egy képtelennek tűnő elmélete - felelte Lupin. - Dumbledore képtelen elméletei pedig általában helytállónak bizonyulnak.

- Na és mit tervez Voldemort Dumbledore szerint?

- Először is újra fel akarja építeni a hadseregét - fogott bele a válaszba Sirius. - Régen valóban jelentős erők álltak a rendelkezésére: rengeteg boszorkány és varázsló, akiket zsarolással vagy varázslattal a szolgálatába állított; hűséges csatlósai, a halálfalók, no meg százféle sötét teremtmény. Te és Lucy magatok hallottátok, hogy be akarta szervezni az óriásokat - és ők csak egy csoport a sok közül, akiket meg akar nyerni magának. Voldemort nem olyan bolond, hogy egy maroknyi halálfalóval az oldalán álljon ki a Mágiaügyi Minisztérium ellen.

- Szóval igyekeztek megakadályozni, hogy szövetségeseket szerezzen?

- Igen, azon vagyunk - bólintott Lupin.

- Milyen módszerrel?

- A legfontosabb feladat - magyarázta Bill - minél több embert... meggyőzni róla, hogy Tudodki valóban visszatért. Ők ugyanis attól fogva jobban vigyáznak magukra. De a dolog nehezebben megy, mint hinnéd.

- Miért?

- A minisztérium hozzáállása miatt - felelte Tonks. - Láttad, hogyan reagált Cornelius Caramel, mikor szóltál, hogy Tudodki visszatért. Hát azóta se változott a véleménye. Csökönyösen kitart amellett, hogy nem történt semmi.

- De hát miért...?! - kérdezte elkeseredetten Harry. - Miért nem hallgat az eszére? Ha Dumbledore...

- Ahogy mondod, itt van a kutya elásva - szólalt meg Mr Weasley, keserű fintorral az arcán. - Dumbledore...

- Caramel ugyanis retteg tőle - magyarázta Tonks.

- Retteg Dumbledore-tól? - nézett rá hitetlenkedve Harry.

- Dumbledore állítólagos hátsó szándékaitól retteg - pontosított Mr Weasley. - Caramel azt hiszi, Dumbledore összeesküvést szervez ellene. Az a mániája, hogy Dumbledore mágiaügyi miniszter akar lenni.

- De hát Dumbledore-nak eszében sincs...

- Persze, ezt mi nagyon jól tudjuk - legyintett Mr Weasley. - Akkor se akart miniszter lenni, mikor Millicent Bagnold visszavonult, pedig nagyon sokan próbálták rábeszélni, hogy vállalja el a posztot. Caramel helyette ült a bársonyszékbe, és azóta se felejtette el, mennyien támogatták azt a Dumbledore-t, aki nem is jelentkezett az állásra.

- Caramel nagyon jól tudja - vette át a szót Lupin - hogy Dumbledore sokkal bölcsebb és rátermettebb, mint ő. Minisztersége első éveiben folyton Dumbledore-hoz rohangált segítségért és jó tanácsért. De később, miután megérezte a hatalom ízét, megnőtt az önbizalma. Most már imád mágiaügyi miniszter lenni, és abba is sikerült beleélnie magát, hogy ő a nagy ész, Dumbledore pedig csak egy pitiáner bajkeverő.

- Hogy gondolhat ilyet? - csattant fel Harry. - Komolyan képes azt hinni, hogy Dumbledore csak kitalálta... hogy Lucy és én csak kitaláltuk az egészet!?

- Ha elismerné, hogy Voldemort visszatért - magyarázta Sirius - a minisztériumnak olyan súlyú válsághelyzetet kellene kezelnie, amihez hasonló nem volt az elmúlt közel tizennégy évben. Caramelnek egyszerűen nincs ereje szembenézni a szörnyű ténnyel. Sokkal kényelmesebb abba a hitbe ringatnia magát, hogy Dumbledore álhíreket terjesztve próbálja megfúrni őt.

- Érted már a problémát? - kérdezte Lupin. - Amíg a minisztérium kitart amellett, hogy Voldemort nem jelent veszélyt, addig nehéz az ellenkezőjéről meggyőzni az embereket. Már csak azért is, mert ők se szívesen hisznek el egy ilyen szörnyűséget. Ráadásul a minisztérium folyamatosan megakadályozza, hogy a Reggeli Próféta akár egyet is lehozzon az úgynevezett „Dumbledore-féle rémhírek" közül, úgyhogy a varázslótársadalom nagy részének sejtelme sincs róla, mi történt. Ezáltal pedig könnyű prédát jelentenek a halálfalóknak, akik szemrebbenés nélkülhasználják az Imperius-átkot.

- De ti figyelmeztetitek az embereket...! - mondta Harry, és kérdő tekintetét végigjáratta Mr Weasley, Sirius, Bill, Mundungus, Lupin és Tonks arcán. - Szóltok nekik, hogy Voldemort visszatért, nem?

A felnőttek keserű mosollyal válaszoltak.

- Mivel engem mindenki őrült tömeggyilkosnak tart, és a minisztérium tízezer galleonos vérdíjat tűzött ki a fejemre, nem volna túl jó ötlet, ha elkezdenék röplapokat osztogatni az utcán - mondta Sirius.

- Engem se sokan szoktak meghívni vacsorára - fűzte hozzá Lupin. - A többség valamiért idegenkedik a vérfarkasoktól.

- Tonks és Arthur elvesztenék a minisztériumi állásukat, ha elkezdenének nyíltan agitálni - folytatta Sirius. - Márpedig nagyon fontos, hogy legyenek embereink a minisztériumban. Voldemortnak is vannak.

- Azért néhány embert már sikerült meggyőznünk - jegyezte meg Mr Weasley. - Tonksot például - ő régen nem volt tagja a rendnek, hisz gyerek volt még, de mint auror, jó szolgálatot tehet nekünk. Kingsley Shacklebolt is remek fogás volt; ő vezeti a Sirius utáni hajtóvadászatot, ezért odabent most úgy tudják, hogy a keresztapád Tibetben bujkál.

- De ha senki nem terjeszti a hírt, hogy Voldemort visszatért... - kezdte Harry.

- Ki mondta, hogy senki nem terjeszti? - nézett rá Sirius. - Mit gondolsz, miért támadják annyit Dumbledore-t?

- Miről beszélsz? - kérdezett vissza megütközve Harry.

- Szüntelenül azon dolgoznak, hogy lerombolják a tekintélyét - magyarázta Lupin. - Nem olvastad a múlt héten a Reggeli Prófétát? Azt írták, hogy Dumbledore-t kiszavazták a Mágusok Nemzetközi Szövetségének elnökségéből, mert öregszik és már nem forog olyan jól az agya. Ehhez képest az igazság az, hogy a minisztérium emberei szavazták ki őt, miután egy felszólalás keretében bejelentette, hogy Voldemort visszatért. A Wizengamotban - a Legfelsőbb Varázslóbíróságban - betöltött főmágusi tisztjétől is megfosztották, és tervezik, hogy elveszik tőle a Merlin-díj arany fokozatát.

- Dumbledore erre azt szokta mondani - vetette közbe vigyorogva Bill - hogy neki mindegy, mit csinálnak, csak ne vegyék ki a képét a csokibéka-kártyák közül.

- Pedig ezen nem kellene nevetni - csóválta a fejét Mr Weasley. - Ha továbbra is nyíltan ujjat húz a minisztériummal, akár az Azkabanba is kerülhet, márpedig az ég óvjon minket attól, hogy Dumbledore-t bebörtönözzék. Tudjátokki csak addig ilyen óvatos, amíg tudja, hogy Dumbledore átlát rajta, és résen van. Ha Dumbledore-t kivonják a forgalomból, rögtön elszabadul a pokol.

- De ha Voldemort további halálfalókat próbál beszervezni, akkor gyorsan elterjed, hogy visszatért, nem? - kérdezte nyugtalanul Harry.

- Voldemort nem úgy gyűjt sereget, hogy bekopogtat az emberekhez - rázta a fejét Sirius. - Félrevezetéssel, bűbájjal és zsarolással dolgozik. Nagy rutinja van a titkos szervezkedés művészetében. Egyébként pedig nemcsak ezzel foglalkozik. Vannak olyan tervei, amelyeket feltűnés nélkül, egyedül is meg tud valósítani. Pillanatnyilag azokra koncentrál.

- Mi más kell neki, mint szövetségesek? - tette fel a kérdést Harry. Lucy látni vélte, hogy Sirius és Lupin lopva egymásra pillantanak.

- Olyasmi, amit csak lopással szerezhet meg - felelte Sirius, majd Harry értetlen arckifejezését látva hozzátette: - Egy fegyverre gondolok. Olyan fegyverre, ami legutóbb nem volt a birtokában.

Lucynak őrülten verni kezdett a szíve a mellkasában. Észrevétlenül Ron, Hermione, Fred és George felé fordult, akik ugyanolyan feszült figyelemmel hallgatták a beszélgetést, mint ő. Ez új információ volt, amiről eddig nem hallottak!

- Legutóbb, amikor hatalma teljében volt?

- Igen.

- Miféle fegyverről beszélsz? Veszélyesebb, mint az Adava Kedavra?

- Most már tényleg elég!

A közbeszóló Mrs Weasley volt; ott állt az ajtó mellett, a sötétben. Lucy nem is vette észre, hogy időközben visszatért - most karba font kézzel állt, és nem volt kevésbé dühös, mint távozásakor.

- Indulás lefeküdni, egy-kettő! Mindannyian! - tette hozzá nyomatékosan, és külön-külön ránézett Lucyra, Fredre, George-ra, Ronra és Hermionéra.

- Nem parancsolgathatsz nekünk... - kezdett feleselni Fred.

- Hallgass! - torkolta le Mrs Weasley, majd remegő tagokkal Siriushoz fordult: - Éppen eleget mondtatok Harryéknek. Ha tovább folytatjátok, akár rögtön fel is vehetitek őket a Rendbe.

- Miért is ne? - kapott az ötleten Harry. - Szívesen belépnék. Be akarok lépni! Harcolni akarok!

- Nem.

A döntést nem Mrs Weasley, hanem Lupin mondta ki.

- Csak nagykorú varázslók lehetnek a Rend tagjai - folytatta. - Olyanok, akik kijárták az iskolát - tette hozzá, elejét véve Fred és George közbeszólásának. - A munkánk olyan veszélyekkel jár, amelyekről fogalmatok sincs, egyikőtöknek se... Mollynak igaza van, Sirius. Épp eleget mondtunk.

Sirius vállat vont, de nem vitatkozott a döntéssel. Mrs Weasley parancsolóan intett fiainak és Hermionénak, s azok kelletlenül bár, de sorban felálltak. Harry és Lucy, látva, hogy a vita eldőlt, követték a példájukat.

Ki küldhette a dementorokat? Ki más akarja megölni Pottert a Sötét Nagyúron kívül? Lucy vajon biztonságban van?

Dracot csak ezek a kérdések foglalkoztatták. Ébren hevert az ágyán és folyton ezen a rejtélyen rágódott. Nem tudta elképzelni, ki más akarhatná a Potterek halálát, leszámítva a Sötét Nagyúrat. Hiszen ők voltak a varázsvilág üdvöskéi, a kis túlélő páros, akik megszabadították a világot tizennégy évre a legnagyobb fekete mágustól, aki valaha élt. Ki akarhatja örökre elhallgattatni Pottert…?

Mikor ezt gondolatban kimondta, beugrott neki valami. A minisztérium tehette? De ezzel megszegnék a saját törvényeiket! Egyáltalán nem lenne logikus. Akármit is mondanak a Prófétában, nem ölnék meg Pottert, hiszen azzal épphogy elárulnák magukat és a varázslók elkezdenének gondolkozni azon, hogy miért küldték volna a dementorokat Potterre. Esetleg arra a hírre adnának bizonyítékot, amit minden erejükkel próbálnak cáfolni: hogy a Sötét Nagyúr visszatért.

Draco sóhajtott egyet. Késő volt már, aludnia kellene. Ám nem tudott szabadulni az aggodalmától, hogy Potteréknek még egy ellenségük van a Nagyúron kívül. És ez főképp azért aggasztotta, mert Lucyt is érintette.