Chapter 7
Mrs Weasley nagy bánata
- Tudtam! - rikkantotta Ron, és a levegőbe bokszolt. - Te mindent megúszol!
- Nem ítélhettek el - jelentette ki Hermione. - Nem volt tartható a vád ellened.
- Ahhoz képest, hogy előre tudtátok az ítéletet, eléggé megkönnyebbültnek tűntök - jegyezte meg mosolyogva Harry.
Lucyról mintha egy mázsás súly szakadt volna le. Odarohant Harryhez, a nyakába ugrott, miközben igyekezett visszatartani az örömkönnyeit. Felmentették… Harryt felmentették, visszamehet a Roxfortba, nem kell elszakadnia tőle… Mrs Weasley a kötényével törölgette az arcát, Fred, George és Ginny pedig indiántáncot jártak, és kórusban kántálták:
- Megúszta, megúszta, megúszta...
- Elég legyen! Nyughassatok! - szólt rájuk Mr Weasley, de a mosoly nem tűnt el az arcáról. - Figyelj, Sirius! Lucius Malfoyt láttuk a minisztériumban...
- Micsoda? - hördült fel Sirius. Lucy kibontakozott az ölelésből és döbbenten nézett Mr Weasleyre. Lucius Malfoy még mindig szabadon mászkálhat a minisztériumban, mikor egyértelműen beazonosították halálfalónak?!
- Megúszta, megúszta, megúszta...
- Maradjatok már csöndben!... Bizony, a kilences szinten beszélgetett Caramellel, aztán együtt felmentek a miniszter irodájába. Majd mondjátok el Dumbledore-nak.
- Persze - bólintott Sirius. - Meg fogja tudni, ne aggódj.
- Nekem most mennem kell, vár rám egy öklendező vécé Bethnal Greenben. Későn jövök haza, Molly, mert helyettesítenem kell Tonksot, de Kingsley lehet, hogy beugrik vacsorára...
- Megúszta, megúszta, megúszta…
- Fred, George, Ginny! Elég volt! - szólt emelt hangon Mrs Weasley, miután becsukódott az ajtó férje mögött. - Harry drágám, gyere és egyél egy falatot, hiszen alig reggeliztél.
Harry, Lucy, Ron és Hermione leültek. Lucy most először látta őket igazán vidámnak azóta, hogy együtt megérkeztek a Grimmauld téri házba. Jókedve most elárasztotta a lelkét és még sosem érezte magát ilyen szabadnak; Harry végre itt volt, felmentették és most már együtt várhatják a visszautat a Roxfortba. A borongós házat majdhogynem otthonos és vidám helynek érezte, s még Sipor se tűnt olyan csúnyának, mikor bedugta malacorrát a konyhaajtón, hogy kikémlelje, miért zajonganak a betolakodók.
- Persze attól fogva, hogy Dumbledore megjelent, esélyük se volt rá, hogy elítéljenek - hadarta vidáman Ron, miközben nagy rakás tört krumplit halmozott mind a négyük tányérjára.
- Igen, sokat segített - bólogatott Harry. Lucy azonban nem tudta nem észrevenni az árnyékot Harry szemében és épphogy ezt végiggondolta, Harry hirtelen a homlokára szorította a kezét, ő maga pedig valahol az agya hátsó szegletében érezte a fájdalmat, ami belehasított a sebhelybe.
- Mi baj? - kérdezte riadtan Hermione.
- A sebhelyem... - motyogta Harry. - Nem érdekes... sokszor van mostanában...
Lucy Harry vállára tette a kezét és elég volt egy összenézés, hogy a fiú is megtudja, amit Lucy érzett. A többiek nem vették észre a dolgot; az evés és a nagy újság, Harry szerencsés megmenekülése minden figyelmüket lekötötte. Fred, George és Ginny még mindig énekeltek. Hermione aggódva nézett a Potter testvérpárra, de mielőtt érdeklődhetett volna, Ron vidáman megszólalt:
- Fogadjunk, hogy ma este Dumbledore is eljön, és velünk ünnepel.
- Ne nagyon éld bele magad, Ron - szólt Mrs Weasley, miközben egy hatalmas tál sült csirkét rakott le Harry elé. - Dumbledore-nak most nagyon sok a dolga.
- Megúszta, megúszta, megúszta...
- Csend legyen! - mennydörögte Mrs Weasley.
A következő néhány nap folyamán Lucynak feltűnt, hogy van egy ember a Grimmauld tér 12.-ben, aki nem örül annyira annak, hogy Harry visszatér a Roxfortba. Sirius a hír hallatán gratulált ugyan Harrynek, és együtt ünnepelt a többiekkel, de aztán még a korábbinál is szeszélyesebb és mogorvább lett, még ritkábban lehetett a szavát hallani - még vele, Lucyval se igen beszélt - és egyre több időt töltött anyja szobájába zárkózva, Csikócsőr mellett.
- Nehogy magadat hibáztasd! - szólt szigorúan Hermione, miután Harry megvallotta neki, Lucynak és Ronnak az észrevételét, ami ezek szerint az ő figyelmét se kerülte el. Néhány nap telt el a tárgyalás óta, s a négyes épp egy penészes szekrényt sikált a harmadik emeleten. - Neked a Roxfortban a helyed, ezt Sirius is nagyon jól tudja. Szerintem egyszerűen önző, azért viselkedik így.
- Azért ez túlzás, Hermione - jegyezte meg fejcsóválva Lucy, miközben egy kitartóan kapaszkodó penészdarabot próbált levakarni az ujjáról. - Te se akarnál egyedül maradni ebben a házban.
- De hát nem lesz egyedül! - tárta szét a karját Hermione. - Ez a Főnix Rendjének főhadiszállása! Csak már nagyon beleélte magát, hogy Harry itt fog lakni vele.
- Nem hiszem, hogy erről lenne szó - szólt Harry, és kicsavarta a rongyát. - Mikor megkérdeztem tőle, ideköltözhetnék-e, nem is adott egyenes választ.
- Mert nem akarta elárulni magát - mondta nagy bölcsen Hermione. - Valószínűleg bűntudata volt, mert valahol mélyen abban reménykedett, hogy kicsapnak téged, és akkor együtt lehettek száműzöttek.
- Fejezd már be! - csattant fel Lucy a két fiúval együtt, de Hermione csak vállat vont.
- Ahogy gondoljátok. De néha úgy érzem, Ron anyukájának igaza van, és Sirius egy kicsit tényleg összekever téged és Lucyt az édesapátokkal.
- Szóval szerinted Sirius bolond? - kérdezte ingerülten Harry.
- Nem, csak nagyon sokáig volt egyedül - felelt egyszerűen Hermione.
Ekkor kinyílt mögöttük az ajtó, és belépett Mrs Weasley.
- Még mindig nem vagytok készen? - kérdezte, fejével a szekrény felé bökve.
- Azt hittem, azt fogod mondani, hogy tartsunk végre pihenőt! - felelte dühösen Ron. - Tudod, mennyi penészt kiszedtünk már ebből a vacak szekrényből!?
Mrs Weasley megcsóválta a fejét.
- Segíteni akartatok a Rendnek - hát tessék. Nagy segítség, ha lakhatóvá teszitek a főhadiszállást.
- Tisztára mintha házimanó lennék... - dohogott Ron.
- Most, hogy átérzed, milyen szörnyű életük van, talán aktívabb leszel a MAJOM-ban - mondta reménykedve Hermione, miután Mrs Weasley otthagyta őket. - Nem is rossz ötlet: mindenki tapasztalja meg, milyen rémes dolog állandóan házimunkát végezni. Rendezhetnénk egy jótékonysági takarítást a Griffendél klubhelyiségében a MAJOM javára. Az propagandaértékű is lenne, meg pénzt is szereznénk vele.
- Bármennyit fizetek, csak fogd be a szád! - motyogta ingerülten Ron, ügyelve rá, hogy csak Lucy és Harry hallják szavait.
Ahogy közeledett a vakáció vége, Lucy egyre többször kapta azon magát, hogy a Roxfortról ábrándozik; alig várta, hogy viszontlássa Hagridot, segíthessen Frednek és George-nak eladni a Maximuláns termékeket (egyre jobban beleásta magát a Weasley Varázsvicc Vállalat dolgaiba, de egyik fiú se tiltakozott ez ellen), átsétálhasson a zöldségeskerten gyógynövénytanórára menet... Már önmagában annak is határtalanul őrült, hogy végre kiszabadul a bús-borongós házból, ahol még mindig minden második szekrény kulcsra volt zárva, és napjában százszor le kellett nyelni a kísértetként kószáló Sipor sértéseit - bár Harry ezeket a fenntartásait sose hangoztatta Sirius jelenlétében.
Végül elérkezett a szünidő utolsó napja. Lucy épp Árész potyadékait igyekezett eltávolítani a szekrény tetejéről, amikor Hermione két levéllel a kezében belépett a szobába.
- Megjött a könyvlista - jelentette, és feldobta az egyik levelet Lucynak, aki egy széken állt. - Épp ideje volt. Már attól féltem, elfelejtették postázni, hiszen sokkal korábban meg szokott jönni.
Lucy besöpörte egy szemeteszsákba az utolsó darab potyadékot, aztán Hermione feje fölött a sarokban álló papírkosárba dobta a zsákot. A papírkosár nyelt egy nagyot, majd jóllakottan böfögött.
Lucy kinyitotta a levelét. Két pergamenlapot talált benne: az egyik a szokásos emlékeztető volt arról, hogy a tanév szeptember elsején kezdődik, a másik a szükséges tankönyvek listáját tartalmazta.
- Csak két új könyv kell - állapította meg, miután átfutotta a listát. - A Varázslástan alapfokon V. Miranda Dabraktól és A defenzív mágia elmélete Wilbert Fusheltől. Szerinted ki írhatta elő a Fushel-könyvet? - kérdezte Hermionét, aki azonban csak dermedten, álmélkodó arccal bámulta a saját levelét.
- Mi az? - érdeklődött Lucy és lemászott a székről. Hermione nem válaszolt, csak remegő kezekkel belenyúlt a borítékba és egy piros-aranyszínű jelvényt vett ki belőle: egy P betű díszelgett rajta, a Griffendél oroszlánjára festve. Lucy szintén eltátotta a száját.
- Kineveztek… - hebegte döbbenten Hermione, majd egy másodperccel később felragyogott az arca és izgatottságában szinte felsikított: - Kineveztek prefektusnak!
- Gratulálok! - mosolygott Lucy és hagyta, hogy Hermione boldogan a nyakába ugorjon.
Szinte el is felejtette, hogy az ötödévesek közül egy fiút és egy lányt kineveznek prefektusnak. A levél most eszébe juttatta, és tudta, hogy a lányok közül Hermione volt a legjobb választás. Ő tökéletes prefektus-jelölt volt és valószínűleg titokban vágyott is a kinevezésre. Lucyt egyáltalán nem érte meglepetésként, hogy ő kapta a jelvényt és boldogan ünnepelt együtt barátnőjével.
- Alig hiszem el! - hajtogatta Hermione, miközben kibontakozott az ölelésből. - Alig hiszem el!
- Miért lepett meg? - mosolygott Lucy. - Te tökéletes prefektus lennél, ezt mindenki tudja.
- Azt hittem, téged választanak - mondta enyhe pírrel az arcán.
- Ugyan, én túl sok bajban voltam benne - legyintett Lucy. - Tudtam, hogy te leszel az.
- Vajon a fiúk közül kit választanak? - merengett Hermione, majd olyan gyorsan fordult sarkon és rohant ki a szobából, hogy Lucy alig bírta követni.
- Tudtam! Én is, Harry, én is!
Harry lett a prefektus? Lucy ragyogó mosollyal lépett be a szobába, ahol ott állt a sokkolt Ron, az undorral küzdő Fred és George, valamint a zavarban lévő Harry, aki egy ugyanolyan jelvényt tartott a kezében, mint ami Hermione borítékjából került elő.
- Nem... - Harry megrázta a fejét, és gyorsan Ron kezébe nyomta a jelvényt. - Ron az, nem én.
- Ron az? Mi?
- Ron lett prefektus, nem én.
Hermionének leesett az álla és Lucy arcáról is lefagyott a mosoly. Nem mintha nem örült volna Ron kinevezésének, csak egyszerűen nem értette. Igazából fogalma sem volt, hogy mit gondoljon. Teljesen összezavarodott és jobbnak látta, ha nem szól egy szót sem, csak csendben odasomfordált Harryhez és egy pillantással közölte vele, hogy megérti, miért is vágott csalódott képet a testvére.
- Ron? - Hermionéből lassan eltűnt a lelkesedés és azt felváltotta a döbbenet. Ő azonban most kivételesen nem volt olyan okos, hogy csöndben maradjon. - De hát... Biztos? Vagyis...
Észbe kapott, és lángvörösre gyúlt az arca. Ron dacos-sértődött pillantással nézett rá.
- Az én nevem áll a levélben.
- Hát... nahát - hebegte tökéletesen megzavarodva Hermione. - Ez... Nahát! Gratulálok, Ron! Ez igazán...
- Meglepő - bólintott George.
- Nem - motyogta Hermione, és még jobban elpirult. - Nem, nem meglepő... Ron sokszor bizonyította, hogy... hogy nagyon...
A félig csukott ajtó kinyílt, és Mrs Weasley hátrált be rajta, ölében egy nagy rakás frissen mosott ruhával.
- Ginny mondta, hogy végre megjöttek a könyvlisták - szólt a borítékokra pillantva. Lerakta terhét az ágyra, és hozzálátott a ruhák szétválogatásához. - Adjátok ide őket, akkor délután elugrom az Abszol útra, és amíg ti pakoltok, beszerzem a könyveket. Ron, neked új pizsamát is kell vennem, ez már csak a térdedig ér. Elképesztő, hogy milyen gyorsan nősz. Milyen színűt szeretnél?
- Vegyél neki piros-arany csíkosat, hogy passzoljon a jelvényéhez - kajánkodott George.
- Passzoljon a mijéhez? - kérdezte szórakozottan Mrs Weasley, s egy pár barna zoknit dobott Ron ruhakupacára.
- A jelvényéhez! - ismételte Fred olyan hangon, mint aki gyorsan le akar tudni egy kellemetlen kötelességet. - A szép, új, prefektusi jelvényéhez.
Beletelt vagy két másodpercbe, mire az új információnak sikerült háttérbe szorítania a pizsamaproblémát Mrs Weasley fejében.
- A... de hát... Ron, csak nem...?
Ron felmutatta a jelvényt.
Mrs Weasley ugyanolyat sikoltott, mint Hermione.
- El se merem hinni! El se merem hinni! Ron, kis drágám, ez csodálatos! Prefektus leszel! Minden gyerekem az volt!
- Mi mik vagyunk Freddel, az unokáid? - méltatlankodott George, miután anyja félretolta, hogy átölelhesse legkisebb fiát.
- Hogy fog örülni apád! Istenem, mennyire büszke vagyok rád, Ron! Akár még iskolaelső is lehetsz, mint Bill és Percy! Ez az első lépés! Végre egy kis öröm a sok bajunk után! Annyira örülök, édes kisfiam! Jaj, Ronnie...
Fred és George hangosan öklendeztek anyjuk háta mögött, de Mrs Weasley nem vette észre vagy nem akarta észrevenni. Karját Ron nyaka köré fonta, és csókokkal borította el fia arcát, ami pillanatnyilag a prefektusi jelvénynél is pirosabb volt.
- Ne... anya, ne... hagyd már ezt... - motyogta Ron, és igyekezett kibújni az ölelésből.
Mrs Weasley végül elengedte, és pihegve így szólt:
- Na és mit szeretnél? Percy egy baglyot kapott, de az neked már van.
- Mi-mit szeretnék? - hebegte Ron, olyan arccal, mint aki nem mer hinni a fülének.
- Ezért jutalomajándék jár! - nevetett rá az anyja. - Mit szólnál egy szép új dísztalárhoz?
- Azt mi már vettünk neki - morogta savanyú képpel Fred, szemlátomást megbánva nagylelkűségüket.-
- Vagy kapsz egy új üstöt. A régi lassan kilyukad a rozsdától. De vehetek patkányt is, hiszen annyira szeretted Makeszt...
Ron szeme reménykedve megcsillant.
- Anya - szólalt meg - egy új seprűt is kérhetek?
Mrs Weasley arcán árnyék suhant át; a seprű nagyon drága dolog volt.
- Nem kell márkásnak lennie! - tette hozzá gyorsan Ron. - Csak... csak új legyen.
Mrs Weasley habozott, majd elmosolyodott.
- Hát persze, megkapod... Na, jobb lesz, ha indulok, ha még seprűt is kell vennem. Sietek vissza... A kis Ronnie prefektus lett! Ti meg pakoljatok... Prefektus... El vagyok ájulva!
Azzal még egy csókot nyomott Ron arcára, szipogott egy nagyot, és kicsörtetett a szobából.
Fred és George egymásra néztek.
- Nem baj, ha tőlünk nem kapsz puszit, Ron? - kérdezte megjátszott félénkséggel Fred.
- De szívesen pukedlizünk, ha akarod - tódította George.
- Hagyjátok már abba! - morogta mérgesen Ron.
- Különben mi lesz? - kérdezte Fred, és gonosz vigyor terült szét az arcán. - Büntetésbe küldesz minket?
- Imádnám, ha megpróbálná - vihogott George.
- Megteheti, ha nem vigyáztok magatokra! - pirított az ikrekre Hermione.
Fred és George harsány nevetésben törtek ki, Ron pedig odadörmögte Hermionénak:
- Hagyd őket...
- Hűha, George, most lesz nemulass! - óbégatott Fred. - Ha ezek ketten ránk szállnak...
- Hát igen, vége a szép időknek, a sok csibészkedésnek - csóválta a fejét George.
Azzal az ikrek hangos pukkanás kíséretében dehoppanáltak.
- Szörnyű alakok! - bosszankodott Hermione, és a mennyezetre nézett. Most ugyanis a fölöttük levő szobából szűrődött le Fred és George harsány hahotázása. - Ne foglalkozz velük, Ron, csak irigykednek!
- Nem hiszem, hogy irigykednének - rázta a fejét Lucy. Most először szólalt meg, mióta belépett a szobába, így mindenki kicsit csodálkozva nézett rá. - Mindig azt hangoztatták, hogy csak a bénákból lesz prefektus... Ne vedd magadra, Ron! - tette hozzá gyorsan. - Gratulálok, ez nagy megtiszteltetés.
- Köszi és nem baj - felelte kissé derűsebben Ron. - Nekik sose volt új seprűjük! Jó volna elmenni anyával, akkor választhatnék... Nimbuszra biztos nincs pénz, de kijött az új Jólsep-R modell, az szuper lenne... igen, megyek is, megmondom neki, hogy a Jólsep-R-nek örülnék... Csak hogy tudja...
Azzal kirohant a szobából, így Lucy, Harry és Hermione magukra maradtak. Harrynek valami miatt nem akaródzott egyik lány szemébe se nézni. Az ágyához lépett, felnyalábolta az odakészített ruhakupacot, és elindult vele a ládája felé.
- Harry? - szólította meg tétován Hermione.
- Gratulálok - vágta rá Harry. Olyan szívélyesen beszélt, hogy Lucy rá se ismert a bátyja hangjára. Közben továbbra is kerülte a lányok pillantását. - Szuper. Prefektus lettél. Ez tényleg nagy dolog.
- Kösz - bólintott Hermione. - Harry... azt akartam kérdezni... Kölcsönadnád Hedviget, hogy írhassak a szüleimnek? Nagyon örülnek majd... Végül is azt ők is tudják, hogy mi az a prefektus.
- Persze, szívesen - felelte Harry, még mindig hátborzongatóan szívélyes hangon. - Vidd csak!
A fiú a ládája fölé hajolt, belerakta a talárkupacot, és úgy csinált, mintha még matatna ott valamit. Lucy közben azt figyelte, hogy Hermione a szekrényhez lépett, és magához hívta Hedviget. Hermione kérdőn Lucyra nézett, mire a lány csak megrázta a fejét, így barátnője szó nélkül távozott az ajtón.
Harry még mindig nem fordult meg és továbbra is kerülte Lucy pillantását. Egy darabig mozdulatlanul állt, majd az ágyához lépett és leroskadt rá. Lucy leült mellé és várta, hogy megszólaljon. Úgy nézett ki, mintha a fejében két hadsereg vívott volna csatát egymással, ám egyik se tudott felülkerekedni a másikon. Végül halkan ezt kérdezte magától:
- Mi van benne, ami bennem nincs?
- Ezt hogy érted? - kérdezte meghökkenve Lucy.
- Hát… - Harrynek szemlátomást fogalma sem volt, hogyan mondja el az érzéseit. - Fred azt mondta, épeszű ember nem nevezné ki Ront prefektusnak. Ők is arra gondoltak, hogy én kapom meg a jelvényt…
- Őszintén szólva én is ezt hittem - ismerte be Lucy, mire Harry csodálkozva fordult felé. - Egyszerűen logikusabbnak tűnt volna, hogy téged jelölnek ki.
- De akkor is… - kesergett Harry. - Örülnöm kéne. Örülnöm kéne, hogy végre megkapta azt a figyelmet, amit megérdemelt. Nem lehetek olyan beképzelt, mint Malfoy, nem kéne ennyire hozzászoknom ahhoz, hogy mindenért engem ünnepelnek…
- Jogod van hozzá, hogy így érezz - próbálta megnyugtatni Lucy. - Nem vagy beképzelt, és soha nem akartál híres lenni. De néha engedned kell, hogy az ilyen érzések előtörjenek, hogy utána magad mögött tudd hagyni őket. Így attól, hogy pár percig rosszul érzed magad, még nem leszel rossz ember.
Harry felnézett rá és halványan elmosolyodott.
- Mázlista vagyok, hogy ilyen jó testvérem van - mondta végül, mire Lucy elpirult. - Weasleyék szerencsések, amiért annyi időt tölthetnek veled.
- Egy nap együtt fogunk élni - bizakodott Lucy. - Te, Sirius és én. Mint egy igazi család.
Harry válaszolni akart, de ekkor újra felhangzott a lépcsőn Ron lépteinek zaja. Harry végre őszintén elmosolyodott és Lucy is leküzdötte meglepettségét, úgy fogadták belépő barátjukat.
- Még épp elkaptam! - újságolta Ron. - Azt mondta, szerez egy Jólsep-R-t, ha tud.
- Tök jó! - felelte Harry. - Figyelj, Ron... gratulálok.
Ron arcáról lehervadt a mosoly.
- Eszembe se jutott, hogy engem választhatnak - szólt fejcsóválva. - Biztosra vettem, hogy te kapod meg a jelvényt.
- Á, én túl sok galibát okoztam - legyintett Harry.
- Vicces, én pont ugyanezt mondtam Hermionének - merengett Lucy.
- Aha - bólintott bizonytalanul Ron. - Igen, lehet... na jó, essünk neki a pakolásnak.
- Találkozunk vacsoránál - állt fel Lucy és elsietett, hogy ő is befejezze a csomagolást.
Megdöbbentő volt tapasztalni, mennyire szétszóródtak a dolgai érkezésük óta. A fél délutánja arra ment rá, hogy összegyűjtse a ház különböző részeiből a könyveit meg a többi holmiját, és aztán még mindent be is kellett pakolni az iskolai ládába. Harry az egyik alkalommal, mikor Lucynak segített megtalálni a mágiatörténetkönyvét, elmondta négyszemközt, hogy Ron ide-oda rakosgatja prefektusi jelvényét: először az éjjeliszekrényre tette, aztán a farmerja zsebébe dugta, majd megint elővette és rárakta összehajtott talárjaira, mintha azt vizsgálná, hogyan mutat a piros a feketén. A jelvény csak akkor került végső helyére - egy barna zokniba csavarva a ládába - mikor Fred és George megjelentek, és felajánlották Ronnak, hogy Eternifix ragasztóbűbájjal a homlokára erősítik.
Mrs Weasley hat óra tájban érkezett vissza az Abszol útról. Könyvek voltak nála meg egy vastag, barna papírral borított, hosszú csomag. Ez utóbbitól Ron egy szempillantás alatt megszabadította.
- Ne most csomagold ki! - szólt Mrs Weasley. - Többen is érkeznek vacsorára, szeretném, ha mind lejönnétek.
Ron eleresztette a füle mellett a kérést. Amint az anyja hátat fordított, leszaggatta a papírt a seprűről, és hozzálátott, hogy tüzetesen megvizsgálja új szerzeménye minden négyzetcentiméterét.
A pincekonyhában Mrs Weasley széles piros szalagot akasztott ki az ételektől roskadozó asztal fölé, a következő felirattal:
GRATULÁLUNK!
RON ÉS HERMIONE ÚJ PREFEKTUSOK!
Lucy az egész vakáció alatt egyszer se látta ilyen jókedvűnek Mrs Weasleyt. Mikor ő, Harry, Ron, Hermione, Fred, George és Ginny beléptek a konyhába, a boszorkány e szavakkal fordult hozzájuk:
- Arra gondoltam, ma este ne ülve vacsorázzunk, hanem tartsunk egy kis ünnepséget. Apád és Bill már úton vannak, Ron. Mindkettőjüknek baglyot küldtem a hírrel. El vannak ragadtatva.
Fred fájdalmas képet vágott, mire Lucy odasúgta neki:
- Próbálj örülni az örömének.
Sirius, Lupin, Tonks és Kingsley Shacklebolt már megérkeztek, és mire Harry töltött magának és Lucynak egy-egy kupa vajsört, Rémszem Mordon is besántikált.
- Jaj, Alastor, de jó, hogy itt vagy! - csacsogta vidáman Mrs Weasley, miközben Rémszem ledobta köpönyegét. - Már mióta meg akarunk kérni... Megtennéd, hogy belenézel a szalonban álló szekreterbe? Valami van benne, és nem akartuk addig kinyitni, amíg nem tudjuk, mi az.
- Nagyon szívesen, Molly...
Mordon acélkék szeme függőleges irányba fordult, mintha a mennyezetet fürkészné.
- Szalon... - dörmögte összeszűkülő pupillával a varázsló. - A sarokban álló szekreter? Igen, látom... Egy mumus van benne... Tegyem ártalmatlanná?
- Nem, ne fáradj, majd később elintézem - legyintett Mrs Weasley. - Igyál egy pohárkával! Amint látod, ma este ünnepelünk... - Rámutatott a piros szalagra. - A negyedik prefektus a családban! - jelentette büszkén, és megborzolta Ron haját.
- Prefektus, heh? - morogta Mordon, természetes szemével Ronra nézve. A másik szem befordult a fejébe, s Harry, mintha az a kellemetlen érzése támadt volna, hogy őt vette célba, gyorsan odébb somfordált.
- Gratulálok - szólt Mordon, tekintetét továbbra is Ronra függesztve. - A hatalmi pozíció vonzza a bajt... Dumbledore bizonyára úgy gondolja, hogy ki tudod védeni a súlyosabb átkokat, különben nem választott volna téged...
Ron ijedt arca elárulta, hogy a dolognak erről az oldaláról még nem gondolkodott. Szerencsére nem kellett mélyebben belemennie a témába, mert ekkor belépett az ajtón apja és legidősebb bátyja - Mundungus kíséretében. Mrs Weasley olyan jó hangulatban volt, hogy a vén gazember megjelenése se szegte kedvét. Mundungus hosszú köpönyeget viselt, ami itt-ott gyanúsan kidudorodott, és ettől a ruhadarabtól többszöri kérés ellenére se volt hajlandó megválni.
- Pohárköszöntő! - harsogta Mr Weasley, mikor már mindenkinek volt kupa a kezében. - Igyunk Ronra és Hermionéra, a Griffendél új prefektusaira!
Ron és Hermione széles vigyorral köszönték meg az ünneplést.
- Én bizony nem voltam prefektus - szólt kuncogva Tonks, mikor a társaság az asztal felé indult. A boszorkánynak ezen az estén derékig érő, paradicsomszínű haja volt - ettől aztán úgy festett, mintha Lucy és Ginny nővére lenne. - A házvezető tanáromnak az volt a véleménye, hogy hiányzik belőlem a szükséges tulajdonságok némelyike.
- Például? - kérdezte Ginny, miközben tányérjára emelt egy héjában sült krumplit.
- Például nem tudok rendesen viselkedni - felelte Tonks. Lucy és Ginny nevettek; Hermione olyan arcot vágott, mint aki nem tudja, mosolyogjon-e - zavarában végül akkorát kortyolt a vajsöréből, hogy félrenyelte.
- Na és te, Sirius? - kérdezte Ginny, miközben hátba veregette a köhögő Hermionét.
Sirius, aki közvetlenül Harry és Lucy mellett állt, szokásos ugatásszerű kacajával vezette be a választ.
- Eszük ágában se volt prefektust csinálni belőlem, hisz folyton büntetésben voltunk Jamesszel. Remus volt a jó fiú, ő kapta a jelvényt.
Lupin bólintott.
- Dumbledore biztos azt remélte, meg tudom fékezni a barátaimat. Mondanom se kell, hogy csúfos kudarcot vallottam.
Lucy jót nevetett a rövid anekdotán, Harrynek pedig szemlátomást egyszerre szárnyalni kezdett a hangulata. A lány megveregette bátyja könyökét, majd elindult, hogy körbenézzen az összegyűlt társaságok között.
Ron ódákat zengett új seprűjéről mindenkinek, aki hajlandó volt odafigyelni rá.
- ...száztízre gyorsul fel tíz másodperc alatt. Nem rossz, mi? A seprűk világa szerint a kettő-kilencvenes Kométa csak kilencvenötöt tud tíz alatt...
Hermione kiselőadást tartott Lupinnak a manójogokkal kapcsolatos nézeteiről.
- Ez ugyanolyan felháborító ostobaság, mint a vérfarkasok hátrányos megkülönböztetése. Abban gyökerezik, hogy a varázslók felsőbbrendűnek tartják magukat a többi varázslényhez képest...
Mrs Weasley és Bill életfogytig tartónak ígérkező vitájukat folytatták Bill hajviseletéről.
- ...egyszerűen ápolatlan, pedig olyan csinos fiú lennél. Ugye, hogy sokkal jobban állna neki a rövid haj, Lucy?
- Öö... nem tudom - hebegte Lucy, kissé megriadva attól, hogy véleményt kell nyilvánítania. Szíve szerint azt mondta volna, hogy semmi baja Bill hosszú hajával, de ettől még sietve hátat fordított Mrs Weasleynek, és elindult az ikrek felé, akik Mundungusszal sutyorogtak egy félreeső sarokban. Mundungus azonnal elhallgatott, mikor észrevette Lucyt, de Fred kacsintott és fejével intett Lucynak, hogy menjen közelebb.
- Semmi baj - nyugtatta meg Mundungust. - Lucy megbízható, ő pumpálja a tőkét a cégbe.
- Nézd, mit hozott Dung! - lelkendezett George, és egy maréknyi, kiszáradt, fekete babhüvelyszerűséget mutatott Lucynak.
A hüvelyek halk, zörgő hangot hallattak, pedig látszólag mozdulatlanok voltak.
- A mérges csápfű termése - magyarázta George. - Szükségünk van rá a Maximuláns sorozathoz, de mivel C kategóriájú, kereskedelmi forgalomba nem hozható cikknek minősül, elég nehéz hozzájutni.
- Tíz galleon az egészért - mondta Fred. - Megegyeztünk, Dung?
- Tudjátok, mit vesződtem, amíg beszereztem nektek? - csóválta a fejét Mundungus, táskás, vérben forgó szemét összehúzva. - Sajnálom, fiúk, de húsz galleon az ára, egy knúttal se kevesebb.
- Nagy mókamester az öreg Dung - fordult Lucyhoz Fred.
- Ja, a legjobb vicce az volt, mikor hat sarlót kért egy zacskó acsarkatüskéért - vigyorgott George.
- Vigyázzatok! - figyelmeztette őket Lucy.
- Miért? - vont vállat Fred. - Amíg anya Prefi Ronit abajgatja, nincs mitől félnünk.
- De Mordon talán rajtatok tartja a szemét.
Mundungus nyugtalanul körbepislogott.
- Ez igaz - morogta. - Na jó, legyen tíz, ha gyorsan elviszitek.
- Köszi, Lucy! - hálálkodott Fred, miután Mundungus az ikrek kinyújtott tenyerébe szórta zsebei tartalmát, és elcsoszogott az asztalhoz. A fiúk annyira hálás hangulatukban voltak, hogy egyszerre puszilták meg a lány két orcáját. - Megyünk, gyorsan felvisszük a szajrét...
Lucy kicsit megilletődötten pislogott az ikrek után. Harry, aki most mellé sétált, ugyanezt tette, de kissé nyugtalanul. A lány ekkor még csak sejtette, hogy Harry látta a vásárlást, de egy másodperccel később ez be is bizonyosodott.
- Vajon mi történik, ha lelepleződnek? - kérdezte halkan Lucytól, akinek erre rögtön lefagyott az arcáról a zavart mosoly. Most gondolt csak bele, hogy ha Fred és George varázsviccprojektje lelepleződik - márpedig előbb vagy utóbb nyilván le fog lepleződni - akkor Mr és Mrs Weasley bizonyára felteszik majd a kérdést, hogy ki nyújtott anyagi támogatást az ikrek mesterkedéseihez. A Trimágus Tusán nyert pénzt könnyű volt nagylelkűen felajánlani erre a célra, de megérte-e, ha a dolog újabb botrányhoz, ne adja isten a Percy-ügyhöz hasonló családszakadáshoz vezet? Akkor is a lányaként fogja-e szeretni őt Mrs Weasley, ha rájön, hogy ők, Lucy és Harry indították el az ikreket a szégyenletesnek ítélt ócskaságárusi pályán?
- Nem akarok belegondolni - felelte Harry költői kérdésére, de ekkor meghallotta a családnevét. Ő és Harry egyszerre néztek a megfelelő irányba, ahol Kingsley Shacklebolt őket - pontosabban Harryt - emlegette zengő, mély hangján:
- ...hogy Dumbledore miért nem Pottert nevezte ki - fejezte be egyik mondatát.
- Biztosan megvolt rá az oka - felelte Lupin.
- De ez fontos gesztus lett volna, a bizalom jele - erősködött Kingsley. - Én biztosan őt választottam volna. Ellensúlyozni kell, hogy a Reggeli Próféta minden másnap lehoz valami badarságot Harryről.
Lucy és Harry elkapták a fejüket; nem akarták elárulni Kingsleynek és Lupinnak, hogy hallották, amit Harryről mondtak. Szinte gondolkodás nélkül követték Mundungus példáját, és az asztalhoz sétáltak. Lucy lopva egy pillantást vetett Harryre, akinek mintha egyből elment volna a kedve az egész ünnepléstől.
Rémszem Mordon megcsonkított orrával alaposan megszagolgatott egy csirkecombot, majd - miután méregmentesnek ítélte - beleharapott.
- ...a nyele spanyol tölgyfából készült, rontástaszító lakkal van lekenve, és szériatartozék a beépített remegéscsillapító... - magyarázta Tonksnak Ron, mit tud a seprűje.
Mrs Weasley nagyot ásított.
- Megyek, elintézem azt a mumust, aztán lefekszem... Arthur, ne engedd, hogy hajnalig fennmaradjanak. Jó éjt, Harry drágám. Te is aludj jól, Lucy.
Azzal kiment a konyhából. Harry letette a tányérját, Lucy pedig próbálta nem feltűnően az arcát fürkészni. Mielőbb azonban kinyithatta volna a száját, Mordon megelőzte a kérdéssel.
- Jól vagy, Potter? - morogta oda neki Rémszem.
- Persze... - felelte Harry, de Lucy tudta, hogy hazudik.
Mordon meghúzta laposüvegét, de oldalt fordított acélkék szemével közben Lucyra nézett.
- És te, Potter?
- Megvagyok, köszönöm - felelte Lucy.
Mordon eltette a laposüveget.
- Gyertek ide, mutatok valami érdekeset - szólt.
Talárja egyik belső zsebéből gyűrött, régi varázsfényképet húzott elő.
- A Főnix Rendjének egykori tagjai - recsegte. - Tegnap este akadt a kezembe, mikor a tartalék láthatatlanná tévő köpenyemet kerestem. Az a nyavalyás Podmore még mindig nem adta vissza a jobbikat... Elhoztam, gondoltam, talán érdekel valakit.
Harry átvette a fotót és úgy tette le közéjük, hogy Lucy is lássa. A képről egy csapatnyi ember nézett rájuk - egyesek integettek nekik, mások a kupájukat emelgették.
- Ott vagyok én - mutatta Mordon, persze szükségtelenül, hiszen a képbeli Rémszem azzal együtt is könnyen felismerhető volt, hogy kevesebb volt az ősz hajszála, és a fél orra se hiányzott. - Az egyik oldalamon Dumbledore áll, a másikon Dedalus Diggle... Marlene McKinnon. Családostul megölték, két héttel azután, hogy ez a fotó készült. Ők Frank és Alice Longbottom...
Lucy gyomra görcsbe rándult Alice Longbottom láttán. Jól ismerte ezt a kerek, barátságos arcot - Neville Longbottom anyjának szakasztott mása volt.
- ...szegény ördögök - dörmögte Rémszem. - Ami velük történt, annál a halál is jobb... Ő pedig Emmeline Vance, vele találkoztatok már. Az ott, mint látjátok, Lupin... Benjy Fenwick, vele is végeztek, apró darabokban találtunk rá... Menjetek odébb!
Rábökött a fotóra, mire a képbeli alakok engedelmesen félrehúzódtak, és előre engedték a hátrább állókat.
- Ő Edgar Bones, Amelia Bones fivére. Elintézték a családjával együtt... Kár érte, remek varázsló volt... Sturgis Podmore, uramisten, de fiatal volt... Caradoc Dearborn, fél évvel később eltűnt, ő se került elő... Hagrid, ő egy szemet se változott... Elphias Boge, őt is ismered. Már el is felejtettem, hogy folyton ez a szörnyű sapka volt rajta... Gideon Prewett... öt halálfaló bírt csak el vele, és a fivére, Fabian... hősként küzdöttek... Na tovább, tovább...
A fényképbeli emberkék megint helyezkedni kezdtek, s most a hátsó részen állók kerültek előtérbe.
- Ő Dumbledore fivére, Aberforth. Furcsa szerzet, akkor találkoztam vele először és utoljára... ő Doras Meadowes - Voldemort saját kezűleg végzett vele... Ott van Sirius, akkor még rövid haja volt... és... tessék, őket akartam megmutatni nektek!
Lucy szíve kihagyott egy dobbanást és öntudatlanul is Harry után kapott az asztal alatt. A képről az édesanyjuk és az édesapjuk mosolyogtak rájuk. Egy alacsony, vizenyős szemű varázsló ült közöttük - Lucy nyomban felismerte benne Féregfarkat, azt az embert, aki elárulta Voldemortnak szüleik hollétét, s így közvetve a halálukat okozta.
- Na? - morogta Mordon.
Lucy felpillantott a varázsló himlőhelyes, sebhelyektől szabdalt arcára. Mordon szemlátomást abban a hitben volt, hogy igazi csemegével örvendeztette meg őt és Harryt.
- Aha... - Harry megpróbált mosolyt erőltetni az arcára. - Öö... most jut eszembe, még be kell pakolnunk a...
Végül mégse kellett kitalálnia olyan tárgyat, amit ő és Lucy még nem pakoltak be, mert Sirius megkérdezte, mi van Mordon kezében, és Rémszem magyarázni kezdte neki a kép történetét. Harry és Lucy összenéztek, majd felpattantak, átvágtak a konyhán, kiosontak az ajtón, és mielőtt utánuk kiálthattak volna, felszaladtak a lépcsőn.
- Merlinre… - hebegte Lucy.
- Egyetértek - mondta Harry. - Téged is sokkolt?
- Igen, de nem tudom, miért - felelte Lucy. - Sok fotót láttunk már anyuékról, Féregfarkot is ismerjük… de ez így túl váratlan volt.
- Ahogy mosolyogtak… - idézte fel Harry és megrándult egy arcizma. - Lehet, hogy Mordonnak érdekes volt, de nekem bizarr és rémisztő.
- Nekem is - helyeselt Lucy.
Lábujjhegyen végigmentek az előszobán, s elhaladtak a kitömött manófejek mellett. Örült, hogy végre egyedül lehet. Már majdnem felértek az első emeletre, amikor zajt hallottak - valaki sírt a szalonban.
- Ki lehet itt? - nézett kérdő tekintettel Harry Lucyra. A lány megvonta a vállát.
- Hahó! Ki van itt? - kérdezte fennhangon Lucy.
Nem kapott választ - de az a valaki a szalonban tovább sírt. Harry és Lucy felszaladtak a maradék lépcsőfokokon, átvágtak az előtéren, és benyitottak a helyiségbe.
A szalon sötét falának tövében varázspálcát szorongató ember kuporgott. A szoba közepe felé nézett, ahol a kopott szőnyegen, annak is egy olyan részén, amit megvilágított az ablakon beeső holdfény, kicsavarodott tagokkal egy másik ember feküdt: a halott Ron.
Egyszerre mintha az összes levegőt kiszippantották volna Lucy tüdejéből. Agya egy szempillantás alatt jéggé dermedt. Ron meghalt? Nem, ez nem lehet... Egy pillanat... ez nem lehet... Ron lent volt a konyhában...
- Mrs Weasley? - szólalt meg rekedten Harry.
- Com... com... comikulissimus! - zokogta Mrs Weasley, és remegő kézzel Ron holttestére szegezte pálcáját.
Csatt!
Ron holtteste Billévé változott - a fiatalember széttárt karokkal hevert a hátán, szeme üvegesen meredt a semmibe. Mrs Weasley még keservesebben zokogott.
- Com... comikulissimus!
Csatt!
Bill holtteste eltűnt, s a helyén a halott Mr Weasley jelent meg törött szemüvegben, vérbe fagyva.
- Ne! - nyöszörögte Mrs Weasley. - Ne... comikulissimus! Comikulissimus! Comikulissimus!
Csatt! Halott ikrek. Csatt! Halott Percy. Csatt! Halott Harry és Lucy...
- Menjen ki, Mrs Weasley! - kiáltotta Lucy, saját és Harry holttestére meredve. - Majd valaki más...
- Mi folyik itt?
Lupin rontott be a szalonba, nyomában Siriusszal, s hamarosan bebicegett Mordon is. Lupin először Mrs Weasleyre, majd a halott Potter ikrekre nézett, s szemlátomást rögtön felfogta, mi a helyzet. Előhúzta pálcáját, és hangosan, határozottan kimondta a varázsigét:
- Comikulissimus!
Harry és Lucy holtteste eltűnt a szőnyegről, s a szalonnak ugyanazon a részén ezüstös színű, lebegő gömb tűnt fel a levegőben. Lupin intett egyet a pálcájával, mire a gömb füstfelhővé oszlott szét.
Mrs Weasley nyögött egyet, azután két tenyerébe temette arcát, is újra felzokogott.
- Molly - szólt esetlenül Lupin, és odalépett az asszonyhoz. - Molly, nem kell...
A következő pillanatban már Lupin vállát áztatták Mrs Weasley könnyei.
- Ez csak egy mumus volt, Molly - dörmögte a varázsló az asszony hátát simogatva. - Egy ártalmatlan mumus...
- Folyton ezt látom! - zokogta bele Mrs Weasley Lupin vállába. - Folyton... holtan látom őket! Minden éjjel... minden álmomban...
Sirius a szőnyegnek arra a részére meredt, ahol az előbb még az alakváltó mumus feküdt. Mordon Harryre és Lucyra nézett, akik viszont lesütötték a szemét. A lánynak az volt az érzése, hogy Mordon varázsszeme végig követte őket, mióta kijöttek a konyhából.
- Ne... ne mondjátok meg Arthurnak - szipogta Mrs Weasley, és kapkodva megtörölte a szemét ruhája ujjával. - Nem akarom, hogy megtudja... Hogy lehetek ilyen buta...
Lupin adott neki egy zsebkendőt, és a boszorkány kifújta az orrát.
- Ne haragudjatok, Lucy - szólt remegő hangon. - Mit gondolhattok most rólam... Hogy még egy mumussal se tudok elbánni...
Harry és Lucy mosolyogni próbáltak.
- Ugyan már... - motyogta a fiú.
- A mumusnak épp ez a lényege - próbálta megnyugtatni az asszonyt Lucy. - A félelmünkre épít…
- Azért van, mert olyan nagyon aggódom... - Mrs Weasleynek elcsuklott a hangja, és megint potyogni kezdtek a könnyei. - A fél családunk be... benne van a Rendben... kész csoda lenne, ha... ha mindannyian túlélnénk... és Per-Percy szóba se áll velünk... Mi lesz, ha történik valami? Ki se tudtunk... békülni vele. És mi lesz, ha Arthur meg én meghalunk, ki fog... ki fog vigyázni Ronra és Ginnyre?
- Most már elég volt, Molly! - szólt szigorúan Lupin. - Más a helyzet, mint akkor régen. A rend sokkal felkészültebb, lépéselőnyben vagyunk, tudjuk, mit tervez Voldemort...
Mrs Weasley riadtan sikkantott a név hallatán.
- Jaj, Molly, mikor fogod már megszokni, hogy kimondjuk a nevét? Nézd... azt nem ígérhetem meg, hogy senkinek nem esik bántódása. Ki ígérhetne ilyet? De az tény, hogy sokkal jobb helyzetből indulunk, mint legutóbb. Te akkor nem voltál a Rend tagja, nem tudhatod. Akkoriban a halálfalók hússzoros túlerőben voltak, és egyenként intéztek el minket...
Lucynak megint eszébe jutott a kép, szüleinek mosolygó arca. Tudta, hogy Mordon még mindig figyeli őt.
- Percy miatt ne aggódj! - szólalt meg váratlanul Sirius. - Észhez fog térni. Csak idő kérdése, és Voldemort előbújik a rejtekhelyéről. Akkor pedig az egész minisztérium térden csúszik majd előttünk, hogy bocsássunk meg... De nekem hiába könyörögnek majd - tette hozzá keserűen.
- Ami pedig az elárvult Ront és Ginnyt illeti - mosolygott Lupin - gondolod, hogy hagynánk őket éhen halni?
- A legkevesebb, hogy gondoskodunk róluk azok után, amit te és Arthur tettetek Lucyért és Harryért - tette hozzá Sirius.
Mrs Weasley erőtlenül elmosolyodott.
- Olyan buta vagyok... - motyogta könnyeit törölgetve.
Azonban Lucy, mikor tíz perccel később elköszönt Harrytől és becsukta maga után a hálószoba ajtaját, nem tudta butának tartani Mrs Weasleyt. Lelki szeme előtt még mindig ott lebegett a kép, ahogy szülei a fotóról rámosolyognak, nem is sejtve, hogy életük, csakúgy, mint oly sok barátjuké, hamarosan szörnyű véget ér. És ugyanilyen erővel villant fel a fejében újra meg újra a Weasley család férfi tagjainak és a Harry alakját öltő mumus képe.
Annyival több forog itt kockán. Annyival másabb a Főnix Rendjének világa, mint az, amiben ő, Lucy él. Az ő problémái még a házi feladatok, a vizsgák és a tanárok; a rendtagok azonban nap mint nap a halállal néznek szembe, ők egyik napról a másikra élnek, még ha ez a háború egyelőre csak a föld alatt zajlik. És az, hogy ő, Lucy eredményesen szálljon szembe Voldemorttal, nem csak azt kéri tőle, hogy ténylegesen harcoljon. Hanem azt is, hogy felnőjjön és tudja, mi mindenbe kerülhet egy ilyen háború.
Elfeküdt az ágyon és a plafont bámulta. Felnőttebbnek érezte magát, mint életében bármikor, és szinte el se tudta képzelni, hogy alig egy órája még a legfőbb gondja egy varázsviccbolt volt meg az, hogy ki viseli az iskolában a prefektusi jelvényt.
Szinte száz százalékosnak mondta volna, hogy kinevezik és nem is tévedett. Draco elégedetten vizsgálgatta a P betűt ábrázoló, ezüst és zöld kígyóval díszített jelvényt. Prefektus lett. Végre rendelkezik azzal a hatalommal, amit megérdemelt és már eddig is járt neki.
Fú, mit fog kapni Potter és Weasley, ha legközelebb találkozik velük! Most végre ő lesz a főnök, aki megtehet bármit, nem pedig Potterék. Most talán egyenlő ellenfelekként küzdhetnek meg, és így biztosan alulmaradnak majd. Ellenfelek? nevetett fel Draco úgy, mintha a puszta gondolatot is nevetségesnek tartaná. Azok a kis patkányok semmit sem értek, csak azért úszták meg eddig az összes balhéjukat, mert Dumbledore imádta őket. De ennek most vége. És a sárvérű Granger is meg fogja kapni azt, amit megérdemel, hiába imádja őt az egész tanári kar.
És Lucy? futott át a kérdés most az agyán. Vele mi lesz? Semmi, válaszolta egyből Draco a belső hangjának. Ha kell, beszól neki, de amúgy levegőnek nézi majd, mint eddig. Már így is teljesen összerombolta minden erőfeszítését, hogy úgy viselkedjen vele, mint a többiekkel. Amúgy is, Lucynak úgy tud a legtöbbet ártani, ha Pottert veszi célba. Azt pedig nem esik nehezére. Csak el kell kerülnie, hogy kettesben maradjanak. Amíg van nagyközönsége, addig nincs probléma.
Hiszen a lány már így is gyűlölte.