Chapter 9

A Teszleg Süveg új dala

Harry mélyen hallgatott a furcsa látomásáról, miután beült a fiákerbe, így Lucy se hozta szóba a dolgot. Csak egy pillanatra néztek össze - Harry még mindig meg volt győződve róla, hogy azok a fura lovak ott voltak -, aztán bele is folytak a társalgásba.

- Ti is láttátok Suette-Polltsot? - kérdezte Ginny. - Mit keres megint a suliban? Csak nem ment el Hagrid?

- Én örülnék, ha elment volna - jegyezte meg Luna. - Nem valami jó tanár.

- De igen, az! - vágta rá kórusban Harry, Lucy, Ron és Ginny.

Harry vészjósló tekintettel nézett Hermionéra. A lány megköszörülte a torkát, és gyorsan bólintott.

- Öhm... igen... nagyon jó tanár.

- Mi, hollóhátasok nevetségesnek tartjuk az óráit - folytatta zavartalan nyugalommal Luna.

- Akkor pocsék humorotok van! - vágta rá dühösen Ron.

A fiáker kerekei közben nyikorogva mozgásba lendültek. Lunán nem látszott, hogy megbántotta volna a sértő megjegyzés. Egy ideig bámulta Ront, de csak úgy, ahogy egy nem túl érdekes tévéműsort néz az ember.

A zörgő, himbálózó fiákerek hosszú sora lusta kígyóként haladt a kastély felé vezető úton. Miután a szárnyas vadkanok szobrával díszített kapuoszlopok között begördültek az iskolai birtokra, Lucy és Harry előredőlve kinéztek az ablakon. A Tiltott Rengeteg felé pislogtak, abban reménykedve, hogy talán fényt látnak Hagrid erdőszéli kunyhójában - de a vadőrház, csakúgy, mint az erdő, beleolvadt a sötét éjszakába. Magából a kastélyból se sok látszott; a száztornyú épületóriás koromfekete tömbjén csak itt-ott ütött lyukat egy-egy ablaknyi fényesség.

A fiákerek a főbejárathoz vezető kőlépcső közelében álltak meg.

Harry elsőként szállt ki a kocsiból, Lucy pedig követte. Miután megálltak, megint fürkészni kezdték a Tiltott Rengeteg környékét, hátha mégis megpillantanak egy világos ablakot arrafelé, de Hagrid kunyhója semmi jelét nem adta annak, hogy lakott lenne. Lucy csalódottan sóhajtott, míg Harry megfordult, és megint a fiákerek előtti semmit bámulta.

Lucy nyugtalanul figyelte a bátyja arcát. Ha lehetett hinni Lunának, a Harry által látott lovak mindig is megvoltak, csak épp rejtve maradtak a többség szeme elől. De akkor most egyszerre miért látta őket Harry, és más miért nem?

- Na mi van, nem jössz? - szólalt meg mellette Ron.

- De... megyek - felelte gyorsan Harry, majd barátja és húga oldalán elindult felfelé a tölgyfa ajtóhoz vezető lépcsőn.

A fáklyák fényében fürdő bejárati csarnok visszhangzott a kőpadlón vonuló diákok lépéseinek zajától. A tömeg a jobb oldalon nyíló kétszárnyú ajtó felé tódult, melyen túl az évnyitó lakoma helyszíne várta őket.

A nagyteremben lassan benépesült a négy hosszú asztal, melyek fölött az elvarázsolt mennyezet most csillagtalanul, feketén ásított, hűen utánozva a hosszú ablakokon át látható éjszakai eget. Az asztalok fölött lebegő gyertyák megvilágították az itt-ott elszórtan felbukkanó kísértetek ezüstös alakját és a diákokat, akik lelkesen mesélték egymásnak nyári élményeiket, kurjantva köszöntötték barátaikat, vagy épp szomszédjuk új frizuráját vagy talárját nézegették. Lucy most is észrevette, hogy iskolatársai összesúgnak az ő és Harry háta mögött, de úgy tett, mintha hidegen hagyná a dolog.

Luna elkanyarodott a Hollóhát asztala felé, Ginnyt pedig magukhoz csábították negyedéves barátai, így a kis csapat öt főre fogyatkozott. Harry, Lucy, Ron, Hermione és Neville a griffendéles asztal közepe táján találtak helyet maguknak, Félig Fej Nélküli Nick, a Griffendél házi kísértete és Parvati Patil meg Lavender Brown között. Az utóbbi két lány nagy hangon, színpadiasan köszöntötte Harryt és Lucyt, amiből a lány rögtön megsejtette, hogy egy másodperce még róluk beszélgettek. Pillanatnyilag azonban volt fontosabb gondja is annál, mint hogy ezen bosszankodjon; szomszédjai feje fölött a terem hátsó fala mentén álló tanári asztal felé nézett.

- Nincs itt - jegyezte meg letörten.

Harry, Ron és Hermione végigjáratták tekintetüket a tanári asztalon - teljesen feleslegesen, hiszen az óriási termetű Hagridot, ha ott van, első pillantásra észrevették volna.

- Nem mehetett el az iskolából... - dörmögte nyugtalanul Ron.

- Persze hogy nem ment el - jelentette ki Harry.

- Ugye, nem lehet, hogy... baja esett? - aggodalmaskodott Hermione.

- Nem - vágta rá Lucy.

- De hát akkor hol van?

Harry suttogóra fogta hangját, hogy Neville, Parvati és Lavender ne hallják, amit mond.

- Lehet, hogy még nem ért vissza. Tudjátok, onnan, ahova Dumbledore küldte.

- Ja tényleg... igen, az lehet - bólintott Ron. Őt szemlátomást megnyugtatta a válasz, Hermione viszont az ajkába harapott, és tovább fürkészte a tanárokat, mintha remélné, hogy meglátja köztük Hagrid távollétének valódi okát.

- Az meg kicsoda? - kérdezte hirtelen.

Lucy követte a lány tekintetét. Először Dumbledore professzoron akadt meg a pillantása. Az igazgató a hosszú asztal legközepén álló, magas háttámlájú, arany karosszékében ült. Ezüstcsillagokkal díszített, mélyvörös talár és hozzá illő süveg volt rajta. Fejét a mellette ülő boszorkány felé hajtotta, aki épp a fülébe súgott valamit.

A nő vénlánysorban maradt nagynénire emlékeztette Lucyt: kövér volt, rövid, göndör, barna hajába harsány rózsaszínű masnis szalagot kötött, talárja fölött pedig szintén rózsaszínű, bolyhos kardigánt viselt. Mikor aztán kissé a diákok felé fordult, hogy igyon egy kortyot kupájából, Lucy fakó, békaszerű arcot s a dülledt, táskás szemeket látott.

- Ez Umbridge! - suttogta döbbenten Harry.

- Kicsoda? - nézett rá Hermione.

- Ott volt a tárgyalásomon. Caramelnek dolgozik!

- Jó kis kardigánja van - vigyorgott Ron.

- Caramelnek dolgozik! - ismételte homlokát ráncolva Lucy. - Akkor meg mi a manót keres itt?

- Nem tom...

Hermione összehúzott szemmel végignézett a tanári asztalon.

- Nem... - motyogta végül. - Nem, biztos nem...

Lucy nem értette ugyan, miről beszél Hermione, de nem kérdezett rá, mert figyelmét Suette-Pollts professzor vonta magára. A tanárnő most tűnt csak fel a hosszú asztal mögött. Átsétált az asztal túlsó végére, és leült arra a helyre, ami egyébként Hagridot illette volna. Ez azt jelentette, hogy az elsősök átkeltek a tavon, és megérkeztek a kastélyba - s valóban, néhány másodperc múlva feltárult a bejárati csarnokba nyíló ajtó, és McGalagony professzor vezetésével bevonultak rajta a megszeppenten pislogó elsőévesek. A tanárnő egy támla nélküli kisszéket hozott be magával, s azon egy ősrégi, csupa folt varázslósüveget, amelyen a karima közelében széles szakadás éktelenkedett.

A nagyterem fokozatosan elcsendesedett. Az elsősök felsorakoztak a tanári asztal előtt, arccal a felsőbb évesek felé fordulva.

McGalagony professzor letette eléjük a kisszéket, aztán hátrahúzódott. A gyertyafényben minden elsős sápadtnak tűnt. Egy alacsony fiúcska, aki a sor kellős közepén állt, még talán remegett is.

Lucynak eszébe jutott, hogy annak idején ő és Harry is milyen rémülten álltak ott, várva a titokzatos megmérettetést, melynek során eldől, hogy ki melyik ház tagja lesz.

Az egész iskola visszafojtott lélegzettel várt. Aztán egyszer csak száj módjára kinyílt a vén fejfedő karimája melletti szakadás, és a Teszlek Süveg dalolni kezdett:

Hajdan, mikor új voltam még,
négy mágus összeállt,
s eldöntötték, létrehoznak
egy varázslótanodát,
hol az ifjak hallgathatják
oktatóik bölcs szavát,
továbbadhatják a vének
tudásuknak legjavát.
Sokan mondták, nemes a cél,
melyért a Négy síkra száll;
nem hitték, hogy valaha is
rút viszály közéjük áll.
Mély barátság fűzte egybe
Griffendélt és Mardekárt;
jóban; rosszban összetartott
Hugrabug és Hollóhát.
De jaj, egységük víg napját
széthúzásnak bús éjje
követte - és erről szól
a Teszlek Süveg meséje.
Szólt Mardekár: „Az jöjjön, ki
mágus szülők gyermeke."
Szólt Hollóhát: „Azt tanítsuk,
kinek éhes az esze."
Szólt Griffendél: „Iskolánkba
bátor ifjak jöjjenek!"
Szólt Hugrabug: „Énelőttem
egyenlő minden gyerek."
Véleményük különbözött,
össze mégse vesztek.
Eldöntötték, mindannyian
felelősek lesznek
egy-egy házért, mely az övék:
így Mardekár, teszem azt,
magához hívhatott minden
tiszta vérűt és ravaszt.
Hollóhátnál az okosok
hasznát látták eszüknek;
bátor lelkű társaik meg
Griffendélhez kerültek.
Hugrabughoz ment a többi.
De akkoriban még
négy hű barát volt a négy ház,
szent volt a szövetség.
Sok-sok évig honolt béke
köztük, s egyetértés;
Mígnem végül kapzsi becsvágy,
sima szó, kísértés
egymás ellen fordította
a négy büszke házat,
és közöttük féltékenység,
gyűlölködés támadt.
Egy ideig már-már úgy tűnt
a Roxfortnak vége - hiszen barát barátnak lett
esküdt ellensége.
Végül aztán egyik reggel
elment a vén Mardekár;
és az ádáz tusa nyomban
véget is ért; haj, de már
nem lett újra egy mi egy volt,
s négy házunk azóta
bús emlékét őrzi annak,
mit elsírt e nóta.
Így eshetett, hogy megkaptam
kényszer szülte posztomat.
Kár, hogy ami egyben teljes,
négybe épp én osztom azt.
Dalomba pár újabb strófát
azért szövök ma bele,
mert, bár elvégzem a munkám,
sejtem, kárt teszek vele.
Régi bűbáj kötelez rá,
hogy betöltsem tisztemet,
de oldom, mit kötni kéne - s ebből, félek, baj lehet.
Éber szemmel lássátok meg
mind a baljós jeleket!
Veszély les ránk! Ártó szándék,
zord ellenség fenyeget!
Egység kell most, összefogás;
ha széthúzunk, elveszünk...
És most jöjjön a beosztás.
Essünk túl rajta, gyerünk!

A süveg elhallgatott, és mozdulatlanná dermedt. A teremben kitört a taps, de ezúttal beszélgetés moraja vegyült bele, ami Harry emlékezete szerint még sosem fordult elő. A diákok szerte a teremben összesúgtak szomszédjaikkal, s Lucy sejtette, miféle megjegyzéseket tesznek.

- Bőbeszédű volt az idén - szólt Ron.

- Az biztos - bólintott Harry.

- Eléggé emléleztetett Dumbeldore beszédére tavalyról - jegyezte meg Lucy, de olyan halkan, hogy a zsivajban senki se hallotta meg.

A Teszlek Süveg dalaiban rendszerint az egyes házak jellemzésére és saját szerepének leírására szorítkozott. Lucy nem emlékezett rá, hogy valaha is tanácsot adott volna az iskola tanulóinak.

- Kíváncsi lennék rá, hogy máskor is figyelmeztette-e már a roxfortosokat - szólt nyugtalanul Hermione.

- Bizony, előfordult - felelte jól értesülten Félig Fej Nélküli Nick, s Neville-en át Hermione felé hajolt. (Neville felnyögött - rémes érzés, ha egy kísértet áthajol az emberen.) - A Süveg kötelességének érzi, hogy szükség esetén bölcs tanáccsal lássa el az iskola tanulóit...

Azonban McGalagony professzor, aki arra várt, hogy a süveghez szólíthassa az elsősöket, most perzselő pillantást vetett a sugdolózókra, s a hatás nem is maradt el. Félig Fej Nélküli Nick ajkához emelte áttetsző mutatóujját, és kihúzta magát Neville-ből. A diákok elhallgattak. McGalagony szigorú tekintete még egyszer végigsöpört a termen, aztán megállapodott a neveket tartalmazó hosszú pergamenlapon.

- Abercombie, Euan.

A rémült fiúcska, aki már korábban feltűnt Lucynak, most botladozva kilépett a sorból, és a fejére tette a süveget. A fejfedő annyira nagy volt neki, hogy ha elálló fülei nem nyújtanak támaszt, az egész feje eltűnt volna benne. A Teszlek Süveg egy kicsit gondolkodott, aztán kinyílt a szakadás, és elhangzott a döntés:

- Griffendél!

Lucy asztalánál tapsvihar tört ki. Euan Abercombie odabotladozott hozzájuk, és leült, de látszott rajta, hogy legszívesebben a föld alá süllyedne.

A beosztás folytatódott, s az elsősök hosszú sora egyre foghíjasabbá vált.

A nevek szólítása és a Teszlek Süveg döntése közti szünetekben Lucy egyre hangosabb korgást hallott Ron gyomra felől.

Végül, miután „Zeller, Rose" is elfoglalta helyét a Hugrabug asztalánál, McGalagony kivitte a teremből a süveget meg a széket, és Dumbledore professzor emelkedett szólásra.

Bármennyire is neheztelt Lucy az utóbbi időben az igazgatóra, valamiért megnyugvással töltötte el a látvány, ahogy Dumbledore ott állt az iskola színe előtt. A kellemetlen meglepetések - Malfoy prefektussá válása és Hagrid hiánya - ürömöt kevertek a régen várt visszatérés örömébe, hamis hangok voltak egy jól ismert, gyönyörű dalban. Annál jobban esett látni, hogy legalább ebben nincs változás: az igazgató feláll, hogy köszöntse őket, és jó étvágyat kívánjon az évnyitó lakomához.

- Kedves elsőévesek! - szólalt meg Dumbledore két karját széttárva, sugárzó mosollyal az arcán. - Örülünk, hogy itt vagytok. Kedves felsőbb évesek! Örülünk, hogy újra itt vagytok. Vannak pillanatok, amikor helyénvaló a szónoklat. Ez nem olyan pillanat. Vigyázz, kész, falatozz!

A kellemesen rövid beszédet a diákok hálás nevetéssel és tapssal jutalmazták. Dumbledore komótosan leült, és átdobta vállán hosszú szakállát, hogy az ne lógjon bele a tányérjába - ugyanis az asztalok egy szempillantás alatt roskadásig megteltek húsokkal, zöldségekkel, kenyérrel, mártásokkal és tökleveses csöbrökkel.

- Szuper! - szólt éhes mordulás kíséretében Ron, azzal maga elé húzta a legközelebbi sült húsos tálat, és Félig Fej Nélküli Nick sóvárgó pillantásától kísérve hozzálátott tányérja megpakolásához.

- Mit is kezdtél el mondani a beosztás előtt? - fordult a kísértethez Hermione. - A Teszlek Süveg figyelmeztetéséről volt szó.

- Ó, igen-igen. - Nick szemlátomást örült, hogy nem kell tovább néznie Ront, aki a kulturált étkezés szabályait teljes mértékben figyelmen kívül hagyva esett neki a sült krumplinak. - Igen, nem egy alkalommal voltam már fültanúja, hogy a Süveg figyelmeztetést intézett az iskolához. Mindig olyankor teszi ezt, ha veszélyt sejt, és természetesen mindig ugyanazt a tanácsot adja: fogjatok össze, egységben az erő.

- Homma pubmá ep pübeg, ho vezébe bana zizsgoa? - kérdezte Ron, akinek annyira tele volt a szája, hogy Lucy azt is nagy teljesítménynek tartotta, hogy egyáltalán hangokat tudott kiadni.

- Parancsolsz? - kérdezett vissza udvariasan Félig Fej Nélküli Nick. Hermione undorodva nézett Ronra, aki nagy nehezen lenyelte a falat felét, és megismételte a kérdést:

- Honnan tudná egy süveg, hogy veszélyben van az iskola?

- Fogalmam sincs - rázta szellemfejét Nick. - Megjegyzem, Dumbledore irodájában lakik, úgyhogy feltehetőleg hall ezt-azt.

- És azt akarja, hogy a házak jó barátok legyenek? - Harry a mardekáros asztal felé pillantott, ahol Malfoy királyként trónolt udvaroncai körében. - Ahhoz csoda kellene.

- Cseppet sem helyes ez a hozzáállás - szólt szemrehányóan Nick. - A megoldás kulcsa a békés együttműködés. Mi, kísértetek, ház szerinti hovatartozásunkon felülemelkedve baráti kapcsolatot tartunk fenn egymással. A Griffendél és a Mardekár versengése dacára eszem ágában sincs keresni a konfliktust a Véres Báróval.

- De csak mert félsz tőle, mint a tűztől - jegyezte meg Ron. Félig Fej Nélküli Nick mélységes megütközéssel nézett rá.

- Félek? Engem, Sir Nicholas Mimsy-Porpingtont soha életemben nem ért a gyávaság vádja. A nemes vér, mely ereimben csörgedezik...

- Milyen vér? - szakította félbe Ron, mire Lucy nyögve a tenyerébe temette az arcát. - Azt ne mondd, hogy még most is van...

- Átvitt értelemben mondtam! - csattant fel Nick. Feje az ingerültségtől vészesen inogni kezdett szinte teljesen kettévágott nyakán. - Engedtessék meg, hogy legalább a szavaimat szabadon megválaszthassam, ha már az étel s ital nyújtotta örömök megtagadtatnak tőlem! Mindazonáltal hozzászoktam már, hogy egyes diákok ízetlen tréfák tárgyává teszik halálomat!

- Ron nem nevetett ki téged, Nick - szólt békítően Hermione, és dühös pillantást vetett Ronra.

Sajnos Ron szája épp megint pukkadásig tele volt, s bár annyit sikerült kipréselnie magából, hogy „debagaadalag begzsédeni", Nick ezt a jelek szerint nem volt hajlandó bocsánatkérésként értelmezni. Sértődötten a levegőbe emelkedett, megigazította tollas kalapját, majd elsuhant az asztal végére, s ott helyet foglalt a Creevey fivérek, Colin és Dennis között.

- Ezt jól megcsináltad - korholta Hermione Ront.

- Miért? - méltatlankodott a fiú, miután végre sikerült lenyelnie a falatot. - Már kérdezni se szabad?

- Szörnyű vagy! - zárta le a vitát Hermione, és a vacsora hátralevő részében nem szóltak egymáshoz Ronnal.

- Komolyan, Ron, nálad még egy teáskanál is jobban ért az érzelmekhez - szúrta le a fiút Lucy, majd zavartalanul folytatta az evést.

Harry már meg se próbált békítőként fellépni. Inkább befejezte a marhasültjét, s utána megevett egy teli tányérnyit kedvenc melaszos süteményéből.

Ahogy a diákok jóllaktak, és a zajszint újra emelkedni kezdett, Dumbledore ismét felállt. A teremben azonnal néma csend lett, és minden fej az igazgató felé fordult. Lucy a jóllakottságtól kellemesen elálmosodott. Megnyugtató volt tudni, hogy valahol fent vár rá egy meleg, puha ágy...

- Most, hogy megérdemelt helyükre kerültek e csodás lakoma kellékei - fogott mondókájába Dumbledore - kérem, hallgassátok meg szokásos év eleji bejelentéseimet. Az iskola melletti erdő tanulóink számára tiltott terület - az elsőéveseket arra kérem, jegyezzék meg ezt, egyes idősebb diákjainkat pedig arra, hogy ne felejtsék el. (Harry, Lucy, Ron és Hermione lopva összemosolyogtak.) - Frics úr, iskolánk gondnoka megkért rá - saját becslése szerint a négyszázhatvankettedik alkalommal - hogy emlékeztesselek benneteket: a tanórák közötti szünetben tilos a folyosókon varázsolni. Ezen kívül még jó néhány más dolog is tilos - a teljes lista immár megtekinthető Frics úr szobájának ajtaján.

- Ami a tanári kart illeti, két személyi változásról számolhatok be. Örömmel üdvözöljük újra körünkben Suette-Pollts professzort, aki a legendás lények gondozása órákat tartja majd, s hasonló örömmel mutatom be nektek Umbridge professzort, iskolánk új sötét varázslatok kivédése tanárát.

A diákok udvarias, de lelkesnek nem nevezhető tapsa közben Harry, Lucy, Ron és Hermione riadt pillantást váltottak. Dumbledore nem szólt róla, meddig marad az iskolában Suette-Pollts.

Mikor újra csönd lett, az igazgató folytatta:

- A házak kviddicscsapatainak válogatásaira a...

Dumbledore váratlanul elhallgatott, és kérdő tekintettel Umbridge professzorra nézett. Mivel a boszorkány nem sokkal volt magasabb állva, mint ülve, az első pillanatban senki nem értette, mi történt. Aztán Umbridge megköszörülte torkát - ehhem, ehhem - világossá téve, hogy felállt és beszélni kíván.

Dumbledore arca csak egy szemvillanásnyi ideig tükrözött meglepetést. Aztán leült, és úgy nézett Umbridge professzorra, mintha leghőbb vágya lenne meghallgatni a boszorkány mondandóját.

Más tanárok nem titkolták ilyen ügyesen megütközésüket. Bimba professzor szemöldöke eltűnt borzas tincsei mögött, McGalagony pedig olyan pengevékony ajkakat produkált, mint még soha. Nem volt még rá példa, hogy egy új tanár belefojtotta volna a szót Dumbledore-ba. A diákok közül sokan somolyogtak az orruk alatt, mintha azt mondanák: ez a nő, úgy látszik, nem tudja, hogy mennek a dolgok a Roxfortban.

- Köszönöm kedves üdvözlő szavait, igazgató úr - szólt kincstári mosollyal Umbridge.

Vékony, magas hangon, kislányosan kényeskedve beszélt, szavai hallatán Lucyt megmagyarázhatatlanul erős viszolygás fogta el. A rémes hangjától a bolyhos rózsaszín kardigánjáig már most mindent utált ebben a nőben - pedig még Pitont se gyűlölte első látás után.

Umbridge újra megköszörülte a torkát (ehhem, ehhem), és folytatta:

- Csodálatos érzés visszatérni a Roxfortba. - Elmosolyodott, s ettől láthatóvá váltak meghökkentően hegyes fogai. - És még csodálatosabb látni ezt a sok csillogó szemet és mosolygó arcocskát.

Lucy körülnézett a teremben. Egyetlen mosolygó arcot se látott, elkerekedett szemet viszont annál többet. Mindenkit megdöbbentett, hogy Umbridge úgy beszél hozzájuk, mintha ötévesek lennének.

- Alig várom, hogy külön-külön is megismerhesselek benneteket. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó barátok leszünk.

A diákok hitetlenkedve összenéztek, és sokan már nem is próbálták elfojtani vigyorukat.

- Leszek én a barátja, csak rám ne adja a kardigánját - súgta Parvati Lavendernek, és mindketten vihogni kezdtek. Erre a megjegyzésre pedig még Lucynak is vissza kellett fojtania a mosolyát.

Umbridge professzor megint megköszörülte a torkát (ehhem, ehhem), de mikor folytatta, egyszerre komolyabb hangot ütött meg, s beszéde monotonná vált, mintha betanult szöveget mondana fel.

- A Mágiaügyi Minisztérium mindig is kiemelkedő fontosságot tulajdonított az ifjú boszorkányok és varázslók képzésének. A veletek született értékes tehetség kárba vész, ha nem építünk rá, ha nem aknázzuk ki szakszerű oktatással. Nemzedékről nemzedékre tovább kell adnunk a varázslótársadalom ősi örökségét, a tudást, melyet máskülönben mindörökre elveszítenénk. Közös kincsünket, az elődök által felhalmozott mágiai ismereteket őrizniük és gyarapítaniuk kell azoknak, akik e nemes munkát, a tanítást választják hivatásul.

Umbridge professzor itt szünetet tartott, és biccentéssel tisztelgett a tanári kar többi tagja előtt. Egyetlen kollégája se biccentett vissza. McGalagony professzor annyira összehúzta sötét szemöldökét, hogy arca kimondottan sólyomszerű lett, és - Lucy ezt tisztán látta - sokatmondó pillantást váltott Bimba professzorral.

Umbridge közben újra megköszörülte a torkát (ehhem, ehhem), és folytatta szónoklatát.

- A Roxfort minden igazgatója és igazgatónője bizonyos mértékig megváltoztatta, megújította e nagy múltú iskolát - s ez így is van rendjén, mert ahol nincs haladás, ott pangás és hanyatlás van. Az öncélú újításnak azonban nem engedhetünk teret, hiszen botorság elvetni az idő próbáját kiállt szokásokat. A régi és az új, az állandóság és a változás, a hagyományőrzés és a hagyományteremtés közötti egyensúly tehát...

Lucy figyelme egyre inkább lankadt, s agya már csak foszlányokat fogott fel Umbridge mondataiból. A csend, ami Dumbledore beszédei alatt sosem tört meg, egyre tisztábban hallható alapzajnak adta át a helyét: a diákok összehajoltak, és sugdolózni, majd nevetgélni kezdtek. Odaát a Hollóhát asztalánál Cho Chang élénk társalgásba merült barátaival. Néhány székkel odébb Luna Lovegood elővette a Hírverőt, és olvasni kezdett. A hugrabugos Ernie Macmillan azon kevesek közé tartozott, akik még mindig Umbridge-re szögezték a szemüket, de az ő tekintete is merev és üres volt. Lucy gyanította, hogy csupán azért színlel figyelmet, mert a mellén csillogó szép új prefektusi jelvény birtokában ezt kötelességének érzi.

Umbridge professzornak szemlátomást nem tűnt fel, hogy hallgatósága nagy részét nem érdekli, amit mond. Lucynak az volt az érzése, hogy ha maga Voldemort törne be az ajtón, a boszorkány akkor se zavartatná magát. A tanárok egyébként mind feszült figyelemmel hallgatták a monológot, Hermione pedig egyenesen csüggött Umbridge ajkán, bár arckifejezése arról árulkodott, hogy cseppet sem tetszik neki, amit hall.

- ...mert egyes reformokat igazol az idő, míg mások helytelennek bizonyulnak. A hagyományok egy részét illő és üdvös továbbvinni, de el kell vetni az idejétmúlt szokásokat. Lépjünk hát tovább, hogy beköszönthessen a nyitottság, a hatékonyság, a felelősségteljes munka korszaka, melyben megőrződik az, ami megőrzésre méltó, tökéletesedik, ami tökéletesítést igényel, és szigorú tilalom sújtja mindazt, ami káros.

Umbridge elhallgatott, és leült. Dumbledore tapsolni kezdett. A tanárok követték példáját, de többen közülük csak egyszer vagy kétszer csapták össze a tenyerüket. Néhány diák is tapsolt, a többség viszont csak késve vette észre, hogy véget ért a beszéd, s mire tapsolni kezdtek volna, Dumbledore újra felállt.

Hálásan köszönjük Umbridge professzornak igen tanulságos felszólalását - szólt, és udvariasan bólintott Umbridge felé. - Nos, mint mondtam, a házak kviddicscsapatainak válogatásaira...

- Az biztos, hogy tanulságos beszéd volt - jegyezte meg fojtott hangon Hermione.

- Csak azt ne mondd, hogy élvezted - felelte faarccal Ron. - legunalmasabb szónoklat volt, amit életemben hallottam, pedig Percy mellett nőttem fel.

- Tanulságos volt, nem élvezetes - suttogta Hermione. - Sok mindent megmagyarázott.

- Igen? - nézett rá csodálkozva Harry. - Nekem egy rakás maszlagnak tűnt.

- De a maszlagban el volt rejtve néhány fontos dolog - felelte komoran Hermione. Most, hogy sikerült a beszéd elejét és végét megemésztenie, Lucy is egyszerre olyan aggódó arcot vágott, mint Hermione.

- Tényleg? - csodálkoztak a fiúk.

- Az például, hogy „az öncélú újításnak nem engedhetünk teret", hogy szigorúan tiltani kell mindent, ami káros - ismételte el a legfontosabbakat Lucy, mire mindhárman elkerekedett szemekkel fordultak felé.

- Te ezt hogy szűrted ki belőle? - kérdezte Harry.

- Csak mostanra fogtam fel - felelte Lucy.

- Jó, és ez miért fontos szerintetek? - türelmetlenkedett Ron.

- Azért fontos - válaszolt összeszorított fogakkal Hermione - mert azt jelenti, hogy a minisztérium bele akar szólni a Roxfort életébe.

Egyszerre nagy zsivaj támadt a teremben. Dumbledore a jelek szerint elbocsátotta a társaságot, mert mindenki felállt, és indulni készült. Hermione izgatottan talpra ugrott.

- Gyere gyorsan, Ron, nekünk kell felkísérni az elsősöket!

- Ja, tényleg! - kapott észbe a fiú. - Hé! Hé! Hahó! Tökmagok!

- Ron!

- Mi bajod? Olyan kis törpék...

- Akkor se nevezheted őket tökmagnak! Elsőévesek! - kiáltotta parancsoló hangon Hermione. - Ide hozzám!

Egy csapatnyi gólya bátortalanul elindult a Griffendél és a Hugrabug asztala között. Valóban nagyon kicsinek tűntek.

- Szerinted mi is ilyen kicsit voltunk elsőévesként? - kérdezte Harrytől Lucy.

- Mindig is kistermetű voltam, de azért ennyire nem - felelte Harry, majd bátorítóan rámosolygott a gólyákra. Egy szőke fiúcska, aki Euan Abercombie mellett lépkedett, összerezzent, majd megbökte Euant, és valamit a fülébe súgott. Erre Euan is rémült arcot vágott, s a szeme sarkából rápillantott Harryre, mire a fiú arcára fagyott a mosoly.

- Majd találkozunk - motyogta oda Ronnak és Hermionénak, azzal elindult kifelé a nagyteremből. Lucy alig tudott lépést tartani vele, de pontosan tudta, miért viselkedett így Harry és öntudatlanul ő maga is felhúzta magát a többiek viselkedésén. Menet közben mindketten mereven maguk elé néztek, hogy ne kelljen észrevenniük az összesúgó, bámuló és mutogató diákokat. Így szelték át a tömeget a bejárati csarnokban; a márványlépcsőn aztán begyorsítottak, majd rejtett mellékutakra tértek, hogy lerázzák a tömeget.

- Buta voltam, hogy nem készültem fel erre - sziszegte Harry, mikor már egy néptelenebb, emeleti folyosón haladt.

- Ne ostorozd magad - próbálta megnyugtatni Lucy, de benne is fortyogott az indulat. - Más egy hónapon át olvasni az újságban és más szembesülni vele.

- Engem csak az zavar, hogy esélyem se volt elmondani az igazat - szorította ökölbe menet közben a kezét Harry. - Év vége volt, mindenki hazautazott…

- Nem álltál volna készen rá. Azok után, amin keresztülmentél…

- Nem, helyette belerángattalak téged és Dumbledore-t is. Miattam támadnak titeket…

- Tudod, hogy úgyse maradtunk volna ki belőle. Hadd emlékeztesselek rá, hogy elájultam a lelátó közepén, miután perceken keresztül úgy sikoltoztam, mintha nyúztak volna. Voldemort visszatérése nélkül is őrültnek bélyegeztek volna.

Harrynek nem volt ideje reagálni, mert közben megérkeztek a Griffendél-torony bejáratához vezető folyosó végére. Ám mikor megálltak a Kövér Dáma portréja előtt, rádöbbentek, hogy egyikük sem tudja a jelszót.

- Öhm... - motyogták tanácstalanul, és egymásra néztek. A festett asszonyság megigazította rózsaszínű szaténruhája redőit, és gőgös pillantást vetett rájuk.

- Ha nincs jelszó, nincs belépés - jelentette ki.

- Én tudom a jelszót! - csendült egy lelkes hang.

Harry és Lucy megfordultak. Neville kocogott feljük a folyosón.

- Képzeljétek, lehet, hogy az idén meg tudom jegyezni a jelszót! Találjátok ki, mi az! - Neville meglengette a csúf kis kaktuszt, amivel a vonaton büszkélkedett. - Mimbulus Mimbeltonia!

- Úgy van - bólintott a Kövér Dáma.

A portré ajtó módjára kinyílt, s mögötte láthatóvá vált a falon vágott kerek nyílás. Harry és Neville előreengedték Lucyt, majd a lány után bemásztak rajta.

A Griffendél klubhelyisége, mint mindig, most is hívogatóan meghitt hangulatot árasztott. A kerek toronyszoba tele volt kopott, puha karosszékekkel és rozoga asztalokkal. A kandallóban lobogó, vidám tűznél néhányan összegyűltek egy kis lefekvés előtti kézmelengetésre. Fred és George is ott volt a helyiségben - épp feltűztek valamit a hirdetőtáblára. Se Lucy, se Harry nem voltak beszélgetős kedvükben, úgyhogy épp csak jó éjt intettek az ikreknek, és már indultak is tovább a hálószobákhoz vezető lépcső felé. Ott a két testvér gyors, de szoros öleléssel elköszönt egymástól, majd elváltak útjaik.

Lucy a hálóterembe lépve ott találta Parvati Patilt és Lavender Brownt. A lányok nagy munkában voltak: azon fáradoztak, hogy fényképeket tegyenek ki az éjjeliszekrényükre. Közben sustorogva beszélgettek valamiről, de amint meglátták őt, egyszerre elhallgattak. Lucy először arra gondolt, hogy bizonyára róla és Harryről folyt a szó, aztán meg arra, hogy kezeltetnie kellene az üldözési mániáját.

- Sziasztok - szólt, azzal egyenesen a ládájához lépett, és kinyitotta.

- Szia, Lucy - köszönt vissza Parvati, aki élénkrózsaszín hálóruhát viselt. - Milyen volt a vakáció?

- Egész jó - vonta meg a vállát Lucy. Nyári élményeinek részletes taglalásába nem akart belefogni, mert az reggelig tartott volna. - És neked?

- Nekem jó nyaram volt - nevetett Parvati. - Vagy mindenesetre jobb, mint Lavendernek. Épp az előbb mesélt róla.

Mielőtt Lucy reagálhatott volna, Lavender sziszegve odaszólt a barátnőjének.

- Minek kell az orrára kötni? Egyáltalán miért állsz szóba vele, hiszen…?

- Hiszen mi? - húzta össze a szemét Lucy. Közben vaktában kivette a hálóruháját, mert a szemét le nem vette Lavenderről. A lány láthatóan zavarban volt, de azért igyekezett villámló szemekkel nézni Lucyra, noha a szavakat még mindig nem találta.

- Hiszen… hiszen…

- Ne aggódj, kisegítelek - dobta Lucy a ruhát az ágyra. - Hiszen egy hazug, öntelt, feltűnősködő alak vagyok, aki a bátyjával együtt csak kitalálta Voldemort - erre mindkét lány összerezzent - visszatérését, mert élvezzük, hogy híresek vagyunk. Jól összefoglaltam, vagy kihagytam valamit?

Parvatinak leesett az álla, Lavender azonban továbbra is gyanúsan méregette Lucyt. A lány pulzusa egy szempillantás alatt megduplázódott. Úgy érezte, mintha minden oldalról láthatatlan ellenség közeledne felé.

- Ha esetleg mégis kihagytam egy rémisztően fontos részletet, lapozd fel valamelyik Reggeli Prófétát, abban biztosan találsz még jelzőket - vetette oda Lavendernek Lucy, majd elfordult, dühösen az éjjeliszekrényére dobta a pálcáját, átöltözött és sietve bemászott az ágyába.

Torkig volt az egésszel. Elege volt belőle, hogy megbámulják őt és Harryt, hogy mindenki róluk beszél. Ha tudnák, ha csak sejtenék, hogy milyen érzés átélni azt, amit ők átéltek... de nem, sejtelmük sincs róla, Lavender se tud semmit, és nem is próbálja használni az agyát ez az ostoba liba, gondolta dühödten.

Már nyúlt a függöny után, hogy behúzza, amikor Lavender meg tudott szólalni - és bizony, jó sok szót talált időközben:

- Ne viselkedj már úgy, mintha pontosan tudnád, mi történt Cedric Diggoryval! Csak sikoltozni tudsz, meg Harry után rohangálni, soha semmit nem csinálsz nélküle! Fogalmam sincs, Dumbledore miért hisz nektek, de ő is vagy megbolondult, vagy hazugságokat terjeszt, ahogy ti is! Senki se tudja, mi történt a labirintusban, Harry pedig valószínűleg megőrült, veled együtt! Aki képes pálcát rántani egy védtelen mugli ellen, az…

Lucy kipattant az ágyból, felkapta a pálcáját és egyenesen Lavender szeme közé célzott vele. Bár egész testében remegett a haragtól, a pálcát tartó keze meg se rezzent.

- Úgy?! - sziszegte vészjóslóan, mire Lavender hátrált egy lépést. - Hát hadd közöljek most valamit: rohadtul nem érdekel, mit hiszel rólam. Komolyan, magasról teszek rá. De ne merészeld azt mondani, hogy Harry bárkit is bántott! Igazából nem érdemled meg, hogy elmondjam, de megteszem: Harry akkor két dementort kergetett el, teljesen egyedül, és az unokatestvérünk csak neki köszönheti, hogy nem lett belőle élőhalott!

- Dementorok?! - visította Lavender hisztérikusan. - Dementorok egy mugli faluban?! Mennyi hazugságot tudsz még kitalálni, hogy megmentsd az őrült bátyádat az Azkabantól?

- Mi folyik itt?

A kérdést Hermione tette fel, aki ebben a pillanatban lépett be a szobába, s most elkerekedett szemmel állt az ajtóban. Először Lucyt bámulta meg, aki az ágya mellett állt, és pálcáját Lavenderre szegezte, aztán a halálsápadt Lavenderre nézett.

- Lucy meg akar átkozni! - kiabálta a lány.

- Mi? - hitetlenkedett Hermione, de azért odaszólt Lucynak: - Tedd le a pálcád…

- Majd leteszem, ha nem fogja őrült ámokfutóként emlegetni Harryt! - mordult fel Lucy. - Majd leteszem, ha nem fogja tovább szajkózni a Reggeli Próféta hazugságait!

- Ó... - Hermione lassan bólintott. - Értem.

- Itt mindenki megbolondult?! - nézett körbe idegesen Lavender, menet közben újabb gyilkos pillantást vetve Lucyra.

- Lavender, most már állj le - próbálta megnyugtatni a lányt Parvati, de csak még jobban felhergelte.

- De hát te is azt mondtad, hogy nem hiszel nekik! - nézett rá hisztérikusan, mire Parvati zavartan lesütötte a szemét.

- Engem nem az érdekel, ki hisz nekünk és ki nem! - kiabálta Lucy. - Engem az érdekel, ki akarja bármilyen módon bántani a családomat!

- Jaj, ne gyere ezzel a szentimentális…

- Most már igazán befoghatnád azt az ólajtó szádat - szólt közbe Hermione. Bár teljesen normális hangerőn beszélt, megdöbbentő módon Lavender ezután nem szólalt meg. Csak tátogott, mint egy hal, ahogy Hermionére meredt. - Ha még egyszer meghallom, hogy így beszélsz valakivel, büntetőfeladatot kapsz - mutatott a mellkasán díszelgő jelvényére.

Lavenderen látszott, hogy még bőven lenne mit mondania, de inkább lenyelte ezeket, Parvatival együtt bemásztak az ágyaikba és mindketten eltűntek a függönyeik mögött.

A vita ezzel véget is ért. Hermione csendesen matatott a holmijával, Lucy pedig letette a pálcáját az éjjeliszekrényre, majd bemászott az ágyba, behúzta a függönyt, hanyatt dőlt, és a párnára hajtotta fejét. Felkavarta a veszekedés Lavenderrel, akit mindig is butácska, de kedves lánynak tartott. Hány ember fogja még a fejéhez vágni, hogy hazudik és nem normális?

Vajon Dumbledore is ilyen kínokat állt ki a nyáron, miután előbb a Wizengamotban, aztán a Mágusok Nemzetközi Szövetségében is ajtót mutatták neki? Talán dühös lett rájuk, Lucyra és Harryre, azért vette semmibe őket két hónapon át? Végül is együtt kerültek ebbe a kutyaszorítóba: Dumbledore hitt nekik, lényegében az ő beszámolójukat visszhangozta előbb a Roxfort diákjai, majd a szélesebb nyilvánosság előtt. Aki őket, a Pottereket hazugnak tartja, annak azt kell gondolnia Dumbledore-ról, hogy jó- vagy rosszhiszeműen, de rémhíreket terjeszt...

Hermione is ágyba bújt, és elfújta az utolsó gyertyát a szobában. Egy napon belátják majd, hogy igazunk volt, gondolta keserűen Lucy. Csak azt nem tudta, hány hasonló támadást kell még elszenvedniük, amíg felvirrad az a nap.

Szóval ezt jelentette az, amiről az apja beszélt. Caramelnek szöget ütött a fejébe az, amit Dumbledore mondott Potter tárgyalásán - bár azt Draco nem jegyezte meg -, és a Roxfortba küldött egy minisztériumi boszorkányt, hogy szemmel tartsa az iskolát.

Draco a szobájában feküdt, elhúzott függönyök mögött és a nő szavain rágódott. A diákok többsége szemmel láthatóan nem fogta fel, miről is dumált az a varangyképű nő, de a tanárokat annál inkább nyugtalanította. Dracot ezzel szemben teljesen hidegen hagyta a dolog. Majd behízelgi magát, ahogy az apja tette Caramelnél és akkor azt csinálhat ebben az iskolában, amit csak akar. Úgyis csak addig kell megjátszania a „jó fiút", amíg a Sötét Nagyúr elő nem bújik, és át nem veszi az uralmat. Addig meg ez a rendszer tovább pusztítja önmagát.

És mindazokat, akik benne élnek, és számukra sajnálatos módon látják az igazságot.