Chapter 18
Az oroszlán és a kígyó
A következő két hétben Lucy úgy érezte, csodás talizmán rejtőzi a lelkében - egy gyógyerejű titok, ami tartja benne a lelket Umbridge óráin, s még arra is képessé teszi, hogy udvariasan mosolyogjon, mikor a tanárnő csúf, dülledt szemébe néz. Ő, Harry és a DS többi tagja kijátszották Umbridge-et, s megtették azt, amitől a miniszter a legjobban félt. Mikor a sötét varázslatok kivédése órákon az osztály Wilbert Fushel könyve fölé görnyedt, Lucy olvasás helyett a DS edzéseiről őrzött kellemes emlékeken merengett: felidézte, hogyan fegyverezte le Neville Hermionét; Colin Creevey-re gondolt, aki három edzést végiggyakorolt, és végül a hátráltató rontás mestere lett; maga előtt látta a jelenetet, mikor Parvati Patil a poroló átokkal porszemmé zsugorította az összes gyanúszkópot...
A DS közös gyakorlásaihoz továbbra sem sikerült állandó időpontot találniuk, mivel a három kviddicscsapat, melyekhez alkalmazkodniuk kellett, a gyakori rossz idő miatt változó napokon edzett. Lucy ezt nem is bánta: Harryvel úgy okoskodtak, hogy könnyebb megőrizni az ellenség előtt titkukat, ha nem mindig ugyanabban időpontban találkoznak.
Hermione arra is kidolgozott egy agyafúrt módszert, hogy gyorsan értesíteni tudják a tagokat, ha a gyakorlás tervezett időpontja megváltozik. Feltűnő lett volna ugyanis, ha a különböző házakhoz tartozó DS-tagok túl gyakran átmennek egymás asztalához a nagyteremben. Hermione a negyedik közös gyakorlás végén minden résztvevőnek adott egy hamis galleont (Ron nagyon izgatott lett, amikor meglátta a kosárnyi pénzt - azt hitte, Hermione igazi aranyat készül osztogatni).
- Látjátok a számokat az érme széle mentén? - Hermione mutatta az egyik álaranyat. Az sárgán csillogott a fáklyák fényében. - Az igazi galleonokon ez annak a koboldnak az azonosító száma, aki a pénzt öntötte. A mi aranyainkon viszont a számok mindig a következő találkozásunk napját és óráját jelzik majd. Az érme felforrósodik, mikor megváltoznak rajta a számok, úgyhogy akkor is észreveszitek majd, ha a pénz a zsebetekben van. Mikor Harry és Lucy kitalálnak egy új időpontot, átírják a számot a saját érméjükön, és mivel Próteusz-bűbájjal kezeltem az összes aranyat, a többi utánozni fogja a változást.
Szavait furcsa csend fogadta. Hermione végignézett a felé forduló arcokon.
- Nekem jó ötletnek tűnt - szólt elbizonytalanodva. - Gondoltam, ha Umbridge kipakoltatja a zsebünket, akkor se bukunk le, hiszen lehet az embernél egy galleon, nem? De ha... ha nem akarjátok használni őket...
- Te el tudod végezni a Próteusz-bűbájt? - kérdezte Terry Boot.
- Igen - felelte Hermione.
- De hát... az RAVASZ-szintű varázslat - pislogott a fiú.
- Ó... igen? - szerénykedett Hermione. - Igen... tényleg.
Harry csodálattal nézett Hermionéra.
- Miért nem vagy te hollóhátas, ha ilyen agyad van?
- Hát, négy éve a Teszlek Süveg is fontolgatta, hogy a Hollóháthoz oszt be - válaszolt felderülve Hermione. - De aztán mégis a Griffendél mellett döntött. Szóval akkor használjuk a galleonokat?
A többiek bólogattak, és mindenki odalépett a kosárhoz, hogy vegyen magának egy érmét. Lucy a szeme sarkából Hermionéra pillantott.
- Tudod, mire emlékeztetnek ezek engem?
- Nem. Mire?
- A halálfalók Sötét Jegyére. Ha Voldemort megérinti az egyiket, mindegyikük jegye égni kezd. Abból tudják, hogy a főnökük hívja őket.
- Hát igen - válaszolt csendesen Hermione. - Onnan van az ötlet... De fontos különbség, hogy én fémbe karcoltam a számokat, nem pedig emberek bőrébe.
- Aha... ez szimpatikusabb megoldás - vigyorodott el Lucy, és zsebébe süllyesztette az álaranyat. - Csak nehogy véletlenül elcseréljem.
- Én nem fogom - szólt savanyú képpel Ron. - Nincs igazi galleonom, amivel összetéveszthetném.
Az idény első kviddicsmérkőzése, a Griffendél-Mardekár találkozó közeledtével fel kellett függeszteni a DS közös gyakorlását, mert Angelina ragaszkodott hozzá, hogy a csapat szinte naponta eddzen. A mérkőzés iránti érdeklődést jócskán fokozta a tény, hogy a kviddicskupát már rég nem nyerte el senki. A hugrabugosoknak és a hollóhátasoknak se volt közömbös a találkozó kimenetele, hiszen az év folyamán mindkét csapattal meg kellett küzdeniük. Az ellenfelek házvezető tanárai - bár a higgadt sportszerűség álarca mögé rejtőztek - mindenáron a maguk csapatának győzelmét akarták látni. Lucyt az döbbentette rá, milyen fontosnak tartja McGalagony a Mardekár feletti diadalt, hogy a tanárnő a meccs előtti héten nem adott fel leckét nekik.
- Tudtommal most amúgy is épp elég elfoglaltak vagytok - mondta szigorú képpel McGalagony. Senki nem akart hinni a fülnek, amíg a tanárnő rá nem nézett Harryre és Ronra, s hozzá nem tette: - Hozzászoktam, hogy a kviddicskupa a szobámban áll, igen rosszul esne, ha át kellene adnom Piton professzornak. Úgyhogy, ha lehet, felkészülésre használják az ajándékba kapott szabadidejüket.
Piton sem volt kevésbé részrehajló; csak hogy a Griffendél felkészülését megnehezítse, szinte minden szóba jöhető időpontban lefoglalta csapata számára a kviddicspályát. Emellett következetesen eleresztette a füle mellett a gyakori panaszokat, amelyek a Griffendél játékosait a folyosókon rontásokkal támadó mardekárosokról érkeztek. Mikor Alicia Spinnet a gyengélkedőn kötött ki, mert olyan bozontosra nőtt a szemöldöke, hogy ki se látott mögüle, Piton kijelentette, hogy a lány bizonyára hajdúsító bűbájjal próbálkozott, és válaszra se méltatta a tizennégy szemtanú állítását, miszerint a Mardekár őrzője, Miles Bletchley hátulról rontást küldött Aliciára, mikor a lány a könyvtárban ült.
Lucy derűlátóan ítélte meg a Griffendél esélyeit, elvégre Malfoy csapata ellen még sosem veszítettek, és Harry eddig mindig legyőzte a fiút. Ron ugyan még mindig nem nyújtott olyan teljesítményt, mint elődje, Wood, de nagyon keményen dolgozott, és folyamatosan fejlődött. Legnagyobb hibája az volt, hogy ha elkövetett egy baklövést, elveszítette az önbizalmát: az első beengedett góltól zavarba jött, s utána hibát hibára halmozott. Ha viszont formában volt, néha egyenesen káprázatos megmozdulásokat produkált. Az egyik edzésen fél kézzel a seprűjén lógva lábbal védett ki egy támadást, s olyan jól találta el a kvaffot, hogy gólt rúgott vele. A csapat tagjai egyetértettek abban, hogy a lövés vetekedett azzal, amit az Ír Nemzeti Klub őrzője, Barry mutatott be a lengyel sztárhajtó, Ladislaw Zamojski egyik támadásakor. Fred odáig ment, hogy megjegyezte: George és ő egyszer talán még büszkék is lesznek öccsükre, ennélfogva fontolóra veszik, hogy a jövőben elismerjék, amit négy éve kitartóan tagadnak, nevezetesen hogy rokonságban állnak Ronnal.
Ron várható teljesítményével kapcsolatban Lucy egyedül attól tartott, hogy fogadott testvérénél túl jól beválik az ellenfél puhító taktikája, s Ron hagyja magát felidegesíteni a meccs előtt. Harrynek négy év alatt sikerült felvérteznie magát a mardekárosok piszkálódásával szemben, így mikor Lucy hallotta, hogy odakiáltják neki: „Hé, Potty, Warrington megesküdött, hogy szombaton legurkóz a seprűdről!", a fiú csak nevetett egy jót. „Warrington olyan vacak terelő, hogy jobban félnék, ha két méterrel mellém célozna" - felelte, mire Pansy Parkinson képéről lehervadt a vigyor, Lucy, Ron és Hermione pedig nevettek.
Ron viszont kimondottan rosszul tűrte a sértő, gúnyos és fenyegető megjegyzések áradatát. Mikor egy csapat mardekáros, akik között nagydarab hetedévesek is voltak, a folyosón odamorogta neki: „Foglaltál már magadnak ágyat a gyengélkedőn, Weasley?", Ron nem nevetett, hanem látványosan elzöldült. Valahányszor Draco Malfoy utánozta, hogyan csúszik ki a kvaff Ron kezéből (amit egyetlen találkozásukkor sem mulasztott el megtenni), Ronnak mindig lángvörösre gyúlt a füle, és olyan remegés fogta el, hogy félő volt, azt is elejti, ami épp a kezében van.
Az október szélviharokkal és heves esőkkel búcsúzott, az érkező november pedig meghozta a reggeli fagyokat, s jeges szélrohamai alaposan próbára tették a kviddicsezők csupasz kezét és arcát. Az ég és a nagyterem mennyezete fényesszürkére változott, a Roxfort körüli hegyek hósipkát öltöttek, s a kastélyban olyan hideg lett, hogy sok diák az órák között sárkánybőr védőkesztyűjében közlekedett a folyosón.
A mérkőzés napja derűs, hideg idővel köszöntött rájuk. Lucy viszonylag hamar felébredt, és mivel Hermione még aludt, ő inkább felöltözött (természetesen piros-arany sálja és kitűzője sem maradhatott le a szereléséből), kiosont és a klubhelyiségben összefutott Harryvel és a láthatóan rosszulléttel küzdő Ronnal. Mikor megpillantotta, Lucynak egyből eszébe jutott az a régi eset, amikor fogadott testvére véletlenül csigahányás-rontást küldött saját magára. Ron akkor pontosan ilyen tüneteket mutatott: falfehér volt, kiverte a verejték, és nem akarta kinyitni a száját.
- Sziasztok! - köszönt, mikor beérte őket. - Minden oké, Ron?
A fiú csak bólintott. Közben kimásztak a portrélyukon és elindultak a nagyterem felé.
- Ha eszel valamit, jobban leszel - biztatta Harry a fiút.
A nagyteremben a szokásosnál pezsgőbb hangulat fogadta őket. Ahogy elhaladtak a Mardekár asztala mellett, ott egyszerre megélénkült a zsivaj. Lucy a szeme sarkából odapillantva észrevette, hogy a mardekárosok az elmaradhatatlan zöld-ezüst sálon és süvegen kívül egy-egy korona alakú ezüstjelvényt is viselnek. Valami okból többen közülük vigyorogva integettek Ronnak, s ezen a többiek jót derültek. Harry és Lucy összenéztek, majd megszaporázták lépteiket, hogy minél előbb biztos távolságban tudják barátjukat az ellenfél szurkolóitól, úgyhogy az ezüstjelvények feliratát már egyiküknek sem sikerült kibetűznie.
A piros-aranyban feszítő griffendélesek ujjongva üdvözölték őket, de Ron ebből se tudott erőt meríteni. Épp ellenkezőleg. A lelkes fogadtatástól mintha maradék önbizalma is szertefoszlott volna; olyan arccal huppant le az asztalhoz, mintha élete utolsó reggelijét készülne elfogyasztani.
- Nem vagyok normális, hogy belementem ebbe - suttogta rekedten. - Nem vagyok normális.
- Az nem normális, hogy ilyeneket beszélsz - pirított rá Lucy, és Ron elé tolta a gabonapelyhes tálat. - Az viszont normális, hogy izgulsz. Nagyon jó leszel a pályán, meglátod.
- Dehogy leszek - morogta Ron. - Béna vagyok. Akkor se tudnék rendesen játszani, ha az életem függne tőle. Hogy lehettem ilyen idióta!?
- Szedd már össze magad! - mérgelődött Harry. - Gondolj a múltkori védésedre, amikor gólt rúgtál. Arra még az ikrek is azt mondták, hogy profi volt.
Ron megkínzott arccal nézett rá.
- Az is bénázás volt - suttogta megsemmisülten. - Lecsúsztam seprűről, és véletlenül rúgtam bele a kvaffba, amikor vissza akartam mászni.
Lucynak többé-kevésbé sikerült eltitkolnia meghökkenését. Sietve válaszolt:
- Még néhány ilyen véletlen, és a miénk a meccs.
Megérkezett az asztalhoz Hermione és Ginny. Mindketten piros-arany sálat, kesztyűt és kokárdát viseltek.
- Hogy vagy? - kérdezte Ginny a bátyjától, aki úgy meredt a gabonapelyhes tálka alján maradt kevéske tejre, mintha bele akarná fojtani magát.
- Eléggé izgul - vázolta a helyzetet Harry.
- Az biztató jel - szólt vidáman Hermione. - Vizsgán is jobban teljesít az ember, ha előtte izgul egy kicsit.
- Sziasztok! - köszönt rájuk egy réveteg hang.
Lucy hátranézett: Luna Lovegood sétált át hozzájuk a Hollóhát asztalától. Jó páran megbámulták a lányt, sőt sokan nevettek rajta, ami nem is volt csoda: Luna ugyanis életnagyságú oroszlánfejet formáló díszsüveget viselt.
- A Griffendélnek szurkolok - jelentette ki bizarr fejdíszére bökve. - Megmutatom, mit tud...
Pálcájával rákoppintott az oroszlánfejre, mire az kitátotta a száját, és rémisztően életszerű bömbölést hallatott.
- Ugye, milyen jó? - mosolygott Luna. - Akartam egy félig felfújt Mardekár-kígyót is a szájába, de azt már nem volt időm megcsinálni... Hát akkor... sok sikert, Ronald!
Azzal ellibegett. Lucyék szinte még magukhoz se tértek megrökönyödésükből, mikor odasietett hozzájuk Angelina, Katie és a szemöldökburjánzásból immár kigyógyított Alicia.
- Ha végeztetek - szólt a csapatkapitány -, azonnal gyertek le a pályára. Átöltözünk, és felmérjük a körülményeket.
- Mindjárt megyünk - bólintott Harry. - Csak Ronnak még ennie kéne valamit.
Mivel azonban Ron a következő tíz percben se mutatott hajlandóságot az evésre, Harry úgy döntött, jobb lesz, ha elindulnak. Velük együtt Lucy és Hermione is felálltak az asztaltól, s egy alkalmas pillanatban Hermione félrevonta Harryt. Lucy, mivel látta barátnője nyugtalan arckifejezését, inkább Ronra koncentrált, akinek az arca lassan már zöld volt a rosszulléttől.
- Ron, tudd, hogy bármi is lesz, én büszke leszek rád - jelentette ki, azzal egy puszit adott a fiúnak, majd szorosan megölelte. - Nem foglalkozz semmi mással, csak képzeld azt, hogy otthon vagyunk és Charlie-val játszunk. Jó őrző vagy és akárki akármit mond, ez mindig is így lesz.
Ron végre mutatott valami reakciót, mert visszaölelte Lucyt. A lány érezte, hogy sokan a nagyteremben ostromolják őket a tekintetükkel, de jelen pillanatban csak arra koncentrált, hogy Ront megnyugtassa. Csak az ölelésen keresztül érezte igazán, mennyire félt és izgult fogadott testvére.
Miután kibontakoztak az ölelésből, csatlakoztak Harryhez és Hermionéhoz.
- Sok sikert, fiúk! - puszilta meg Harryt is Lucy, majd neki is adott egy bordaropogtató ölelést.
- Kéz- és lábtörést, Ron! - mondta Hermione, azzal lábujjhegyre állt, és egy puszit nyomott a fiú arcára. - Neked is, Harry...
A váratlan gesztus egy kissé magához térítette Ront. Miközben Harryvel kifelé ment a nagyteremből, Lucy látta, hogy csodálkozva tapogatta arcát, mintha bizonyítékot keresne rá, hogy Hermione valóban megpuszilta.
- Mit mondtál Harrynek? - kérdezte Hermionétól.
- Hogy ne engedje, hogy Ron lássa, mi van a mardekárosok jelvényén - felelte komoran Hermione. Lucy most a legközelebbi mardekáros felé fordult, és a korona alakú jelvény feliratát most sikerült elolvasnia:
Weasley a gólkirály.
- Mennyibe fogadunk, hogy ez Malfoy ötlete volt? - morogta dühösen Lucy.
- Nem lenne kivel fogadni, úgyis tudja mindenki, hogy ő volt.
Lucy megkereste a mardekáros fiút, aki akkor állt fel az asztaltól csapattársaival egyetemben. A tekintetük találkozott, de Malfoy most nem a szokásos öntelt, arrogáns és kicsit kihívó pillantást küldte a lány felé, hanem mintha dühös lett volna rá. Bár Lucy igazán nem értette, miért érezte volna ezt Malfoy, viszonozta a pillantást.
Nem sokkal később a nagyterem felkerekedett és az első nézők elindultak a pálya felé, akik közé Lucy és Hermione is beletartoztak. Talpuk alatt ropogott a zúzmarás fű, ahogy a lejtős pázsiton a stadion felé siettek. Teljes szélcsend volt, s a napot gyöngyházfehér égi fátyol takarta el, vagyis a látási viszonyok ideálisnak ígérkeztek. A két lány Seamushöz, Deanhez, Neville-hez, Ginnyhez és Luna Lovegoodhoz társult, együtt érkeztek meg a stadionba és foglalták el helyüket a lelátó felső részében.
Szép lassan megteltek a lelátók, az izgatottság és a feszültség szinte már tapintható volt. A mardekáros tábor felől énekszó is hallatszott, de Lucy nem értette a szöveget; bár érezte, hogy ez jobb is volt így. Mikor a Mardekár csapata (akik szintén viselték talárjukon a csillogó korona alakú ezüstjelvényt) kijött a pályára, a zöld-ezüst lelátórészen kívül senki se ünnepelte őket. Ám mikor a griffendéles játékosok vonultak ki egyesével, robajló hangorkán köszöntötte őket. Lucy most nem tudott együtt őrjöngeni a többi drukkerrel: túlságosan aggódott Ron miatt.
- Kapitányok, fogjatok kezet! - rendelkezett a játékvezető, Madam Hooch. Angelina Montague elé lépett. Harry látta, hogy a mardekáros kapitány teljes erőből megszorítja a lány ujjait, de Angelina meg se nyikkant. - Csapatok, seprűre!
Madam Hooch megfújta sípját, majd kiengedte ládájukból a labdákat. Ezzel egyidejűleg a tizennégy játékos elrugaszkodott a földtől. Ron elrepült a karikák felé, Harry pedig kilőtt a magasba, kikerült egy gurkót és nagy ívű kör mentén keresni kezdte a cikeszt. A stadion túlsó végében Draco Malfoy ugyanezt tette.
- Johnson mutatkozik be... - hallatszott a közvetítés - megszerezte a kvaffot. Csodás hajtó ez a lány, évek óta mondom neki, mégse akar járni velem...
- Jordan! - csattant fel McGalagony.
- Csak érdekességnek szántam, tanárnő... Johnson kicselezi Warringtont, elhalad Montague mellett is, és... juj, hátba találja Crak gurkója... Montague elkapja a kvaffot, gyorsan ellentámadást indít... szép gurkóütést látunk George Weasleytől, sikerült fejbe találnia Montague-t. Megint gazdátlan a kvaff, nem, már Katie Bellnél van. A griffendéles hajtólány a háta mögött lepasszolja Alicia Spinnetnek, Spinnet továbbviszi...
Lee Jordan kommentárja zengve visszhangzott a stadionban. Lucy igyekezett odafigyelni rá, miközben fél szemét szokásos módon Harryn tartotta, de a szurkolók kiabálása, füttyögése és éneke miatt csak mind második mondatot értette.
- ...kijátssza Warringtont, kitér egy gurkó elől - hű, de szép volt, Alicia! Ez tetszik a közönségnek! Hallgassuk csak meg, mit énekelnek!
Lee szünetet tartott, hogy meghallgassa a dalt, ami most tisztán és érthetően zengett fel a mardekárosok zöld-ezüst tengeréből:
Weasleyt nézni szinte fáj!
Lyukas kéz és málé száj!
Béna, mint egy vak sirály a gólkapó király!
Weasley a mi emberünk!
velünk van, nem ellenünk!
Ha itt van, csak nyerhetünk!
Ő a gólkirály!
- Alicia visszapasszolja a kvaffot Angelinának! - harsogta Lee Jordan, s Lucy, akiben fortyogott a düh a gonosz gúnydal hallatán, tudta, hogy Lee igyekszik elnyomni mágikusan felerősített hangjával az éneket. - Gyerünk, Angelina... úgy látom, már csak az őrző áll az útjában! És lő! És... úúúú... Bletchley, a mardekárosok őrzője kivédte a lövést. Előredobta a labdát Warringtonnak, aki elszlalomozott vele Alicia és Katie mellett.
Ahogy közeledett Ron felé, odalent egyre hangosabban harsogta a mardekáros tábor:
Ő a gólkirály!
Ő a gólkirály!
Béna, mint egy vak sirály a gólkapó király!
- Úgy elhallgattatnám őket! - sziszegte Lucy dühösen, ahogy Warringtont figyelte.
- Sajnos ennyi emberre nem tudnánk alkalmazni a Silencio-t - mondta lemondóan Hermione, de ő is remegett a dühtől. Ron magányosan lebegett a pálya távoli végében a karikák előtt, farkasszemet nézve a felé száguldó, nagydarab Warringtonnal.
- ...még mindig Warringtonnál a kvaff, lassan eléri a büntetőzónát, gurkók nem fenyegetik, csak az őrző állíthatja meg...
A mardekárosok ordítva zengték:
Weasleyt nézni szinte fáj!
Lyukas kéz és málé száj!
- ...első komoly megmérettetése előtt áll a Griffendél őrzője, Ron Weasley, Fred és George terelők öccse, aki ígéretes új tehetségként került a csapatba. Hajrá, Ron!
Az örömujjongás azonban végül a mardekárosok soraiból hangzott fel: Ron széttárt karokkal vetődött, és a kvaff a két keze között zuhanva berepült a középső karikába. Lucy csalódottan nyögött egyet.
- Gólt szerzett a Mardekár! - kiáltotta Lee a közönség ujjongása illetve pfujolása közepette. - Tíz null a Mardekár javára. Hát, ez nem jött össze, Ron.
Odalent ismét felharsant a gúnydal:
Weasley a mi emberünk!
velünk van, nem ellenünk!
- ...és megint a Griffendélnél a kvaff, Katie Bell száguld vele előre. - harsogta elszántan Lee, de már alig-alig tudta túlkiabálni a mardekárosok mennydörgő kórusát:
Ha itt van, csak nyerhetünk!
Ő a gólkirály!
- Mi van veled!? - hallotta Lucy Angelina kiabálását. - Csináld a dolgod!
Lucy csak most fordult Harry felé, aki mintha kábulatból tért volna magához. Lucynak csak most tűnt fel, hogy testvére már több mint egy perce egy helyben lebeg, és ahelyett, hogy a cikesz után kutatna, megbabonázva nézi a pályán zajló eseményeket. Gyorsan lebukott, és folytatta a körözést. A cikesznek nyoma se volt; Malfoy is cél nélkül rótta a köröket.
- ...és megint Warringtont látjuk a kvaffal! - bömbölte torkaszakadtából Lee. - Lepasszolja Puceynak, Pucey elhúz Spinnet mellett! Gyerünk, Angelina, szerelni tudod!... Mégse tudod... de érkezik egy gurkó Fred Weasleytől, nem, George Weasleytől... mindegy, szóval valamelyik Weasleytől, és Warrington elejti kvaffot. Katie Bell... hopp, ő is elejti, most Montague-nál van kvaff, a Mardekár csapatkapitánya szerezte meg, és már repül vele... Gyerünk, Griffendél, állítsátok meg!
Lucy, aki eddig minden meccset végigkiabált, biztatva az összes játékost, most némán állt az őrjöngő griffendélesek között, és csak figyelte a mérkőzést. Nem akart mást, csak hogy véget érjen ez a rémálom, amivé a mardekárosok változtatták ezt a meccset.
- ...Pucey megint kicselezi Aliciát, és továbbrepül a karikák felé; Védj, Ron!
Ron most is igyekezett, de nem érte el a kvaffot, így az simán átrepült a jobb oldali karikán. A Griffendél szurkolói bosszúsan felhördültek, a mardekárosok pedig ismét éljeneztek és tapsoltak. Lucy feléjük nézett, és megpillantotta a rókaképű Pansy Parkinsont, aki a lelátó előtt állt, és a pályának hátat fordítva vezényelte a mardekáros kórust.
Ha itt van, csak nyerhetünk!
Ő a gólkirály!
De a húsz nulla nevetséges hátrány volt; a Griffendél könnyűszerrel behozhatta. Néhány gól, és vezetni fogunk, mint mindig... Így biztatta magát Lucy. Mellette Hermione tiszta idegroncs volt, idegesen morzsolgatta az ujjait, és most ő se szurkolt együtt a többiekkel. Lucy meg mert volna esküdni rá, hogy ők ketten az egyetlenek, akik csöndben vannak. Azt pedig tudta, hogy még sosem volt ennyire inaktív egy kviddicsmeccs alatt.
Ron azonban ezután még két gólt beengedett. Lucy látta, hogy Harry ekkor már riadtabban kutatott a cikesz után: nyilván szeretett volna minél előbb véget vetni a mérkőzésnek.
- ...a griffendéles Katie Bell elhúz Pucey mellett, kicselezi Montague-t, szép csavar volt, Katie! Passzol Johnsonnak, Angelina Johnson átveszi a kvaffot, túljut Warringtonon, közeledik a karikákhoz, gyerünk, Angelina!... És gólt szerez a Griffendél! Negyven tízre módosult az állás! Negyven tíz a Mardekár javára, Puceynál van a kvaff...
A Griffendél szurkolótábora ujjongott, Lucy pedig majdnem megsüketült Luna bömbölő oroszlánfej sapkájától. Lucy kezdett egy kicsit bizakodni; már csak harminc pont a hátrányuk, az semmi, könnyen behozható. Harry még mindig körbe-körbe repült a pálya fölött és Malfoy is ugyanolyan céltalanul keringett...
- ...Pucey továbbít Warringtonnak, Warrington Montague-nak, Montague vissza Puceynak - Johnson elfogja a passzt, megszerzi a kvaffot, átadja Bellnek. Ebből lehet valami! Már nem, Bellt eltalálja a mardekáros Monstro gurkója, és a kvaff megint Puceyhoz kerül.
Weasley a mi emberünk!
Velünk van, nem ellenünk!
Ha itt van, csak nyerhetünk!
Lucy ekkor felpattant és Harryre szegezte a szemét, aki hirtelen bukórepülésbe kezdett... Két másodperc múlva megjelent balján a seprűjére dőlő Malfoy zöld-ezüst alakja...
Lucy ekkor szúrta ki a cikeszt: a szárnyas labda körberepülte az egyik gólpóznát, aztán eliramodott a túloldali lelátók felé. Ez az irány kedvezett Malfoynak, aki így be tudott előzni. Harry éles kanyart írt le, és máris fej-fej mellett suhantak Malfoyjal...
Lucy végre kiabálni kezdett, ordítva biztatta testvérét, és végre Hermione is úgy nézett ki, mint az eddig kviddicsmeccseken. Földközelbe érve Harry bal kezével elengedte a seprűt, és a cikesz után nyúlt... tőle jobbra Malfoy szintén kinyújtotta a kezét...
Két vad és viharos másodperc múlva a versenyfutás véget ért: Harry ujjai összezáródtak a csapkodó szárnyú kis labda körül - Malfoy már csak az ő kézfejébe mélyeszthette a körmét - aztán Harry felhúzta seprűjét, és a griffendéles szurkolótábor ujjongani kezdett...
- Sikerült! - kiabálta Lucy boldogan és összeölelkezett Hermionéval. - Sikerült! Nyertünk, megcsináltuk!
- Azért Ron nem volt a toppon - hallotta Seamus hangját. - Biztosan betett neki az a dal…
Luna oroszlánja folyamatosan bömbölt, Lucy és Hermione pedig kibontakoztak az ölelésből és felnéztek Harryre - majd hirtelen a szívverésük is elállt.
Az egyik gurkó Harry háta közepének ütközött, és ő orral előre lebukfencezett a seprűjéről. Lucy felsikoltott, de Harry szerencsére csak két méter magasan repült; ám azért hátborzongatóan, mikor háta a fagyos földnek ütközött. Lucy tompán hallotta Madam Hooch sípszavát, a griffendéles szurkolók felháborodott moraját, és a dühös kiáltásokat; sarkon fordult és Hermionét figyelmen kívül hagyva elkezdett keresztülverekedni a felbőszült tömegen. Először meg akart győződni róla, hogy Harry jól van-e, aztán a földbe akarta átkozni Crakot, aki a testvére felé küldte a gurkót.
Mire leért a lépcsőn, amin már hömpölygött a tömeg, a hangulat egyszerre teljesen megváltozott. Sípszót hallott, lányok sikoltozását, a tömeg üvöltését, mintha biztattak volna valakit… Lucy végre lejutott a pályára és az előtte kitárulkozó képtől egy pillanatra földbe gyökerezett a lába.
Angelina, Alicia és Katie teljes erejüket bevetették, hogy megfékezzék a felbőszült Fredet, aki szitkokat és minden olyan szót ordított, amiért otthon Mrs Weasley már rég rászólt volna. Nem sokkal távolabb pedig Harry és George ütötték minden erejükkel Malfoyt, aki néha igyekezett visszaütni, de a túlerő ellen esélye sem volt.
- Harry! George! Elég, hagyjátok abba! - kiabálta, mikor felocsúdott döbbenetéből. Kikerülte a Freddel viaskodó lányokat és a birkózó hármas fel futott. Tudta, hogy biztosan Malfoy idegelte fel őket valamivel és nem is volt kíváncsi rá, mivel: úgy érezte, jobb, ha nem tudja.
- Hagyjátok abba! - szólt rájuk újra, mikor odaért hozzájuk. Megpróbálta elkapni George kezét, aki újabb ütésre lendítette azt. Nem sikerült, ezért azzal próbálkozott, hogy valahogy közéjük furakodjon és leállítsa ezt a harcot. - Álljatok le, mindenki titeket néz!
Malfoy ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy újra visszaüssön; ám Harry helyett, akire célzott, Lucy arcát találta el. Mivel teljesen váratlanul és teljes erőből érte az ütés, Lucy hátraesett; fejét beverte a földbe és az ökölcsapás miatt csillagokat látott maga előtt. Körülötte a lányok még hisztérikusabban sikoltoztak, a tömeg egy emberként hördült fel és emellett egy igen artikulátlan üvöltés is felhangzott egész közelről. Lucy oldalra fordította a fejét és még épp látta, ahogy Harry eszét vesztve Malfoyra veti magát, a földre szorítja és még jobban ütni kezdi ott, ahol csak éri.
- HOGY MERÉSZELTÉL HOZZÁ ÉRNI?! - ordította magán kívül tombolva. - HOGY VOLT POFÁD KEZET EMELNI RÁ?!
- Lucy! - kiáltotta valaki aggódva. George, úgy látszott, a bosszú fölé helyezte azt, hogy megnézze, mi van Lucyval, mert térdre borult mellette. A háttérben még mindig hallatszódott Harry üvöltése, de Malfoy érdekes módon egy hangot se adott ki.
- Eresszetek már! - kiabálta még valaki és nem sokkal később Fred is aggódva hajolt Lucy fölé. - Lucy! Lucy, mondj valamit!
- Vérzik az orra! - jelentette ki George elfehéredett arccal. - És egy csúnya monoklija is lett…
- Obstructo! - kiáltotta el magát egy harmadik személy és Lucy csak annyit látott, hogy Harry hanyatt esik nem messze tőle.
Lucy lehunyta a szemét: túl sok minden történt egyszerre és úgy érezte, menten szétrobban a feje. Lassan a homlokára tette a tenyerét, és megpróbálta ülő helyzetbe tornázni magát: közben hallgatta, ahogy Madam Hooch kiabált a fiúkkal.
- Miféle minősíthetetlen viselkedés ez?! Potter, Weasley, Malfoy, mindhárman felmentek a kastélyba és jelentkeztek a házvezető tanárotoknál! Indulás!
- Vidd fel Lucyt a gyengélkedőre! - szólt még utoljára George, mielőtt - Lucy ezt tisztán érezte - feltápászkodott volna.
Lucy gyorsan kinyitotta a szemét. Először minden homályos volt és a jobb szemére nem is látott rendesen, mert feldagadt a környékén az arca. Ám azt még így is látta, hogy Harry annyira dühös volt, hogy egy szót se tudott kinyögni, csak zihálva követte George-ot. Malfoy is levonult a pályáról, egy pillantást se vetve a Griffendél csapatára.
- Lucy! - jelent meg Hermione is. A lány konkrétan térde borult Lucy előtt. - Te jó ég, mi történt veled?
- Malfoy behúzott neki egyet, mikor megpróbálta Harryt és George-ot leszedni róla - foglalta össze Angelina. Ő és két hajtó társa ekkor gyűltek Lucy köré, aki még mindig a karjára támaszkodott és szédülő fejét fogta.
- Potter, azonnal menjen a gyengélkedőre! - szólt rá a lányra Madam Hooch.
- Felkísérem! - ajánlotta fel Fred azonnal.
- Lucy, hogy érzed magad? - kérdezgette Hermione folyamatosan.
- Csönd kell - nyögte ki Lucy nagy nehezen. Körülötte mindenki elhallgatott és aggódva figyelték minden mozdulatát. - Csönd kell, majd szétrobban a fejem.
- Gyere! - karolt bele Fred és lassan, óvatosan talpra segítette a lányt. Ahogy felállt, Lucy először kicsit instabilnak érezte maga alatt a pálya füvét, de aztán sikerült egyensúlyra találnia és viszonylag egyenes vonalban lesétálnia a pályáról. Azért a biztonság kedvéért végig Fredbe karolt. Csak mikor felegyenesedett, akkor látta, hogy majdnem az egész iskola összegyűlt körülötte.
A gyengélkedőre menet egy szó nem esett köztük: Lucy azt nem számította bele, hogy Fred körülbelül másodpercenként kérdezte meg tőle, hogy van. A csillagok már eltűntek és az egyenes járás is ment már neki, de a feje még mindig iszonyúan sajgott és az orrvérzése se állt el. Fred felajánlott egy tablettát, de Katie rossz tapasztalatai miatt Lucy inkább nem fogadta el. Néha, mikor kinézett az ablakon, látta, hogy a kviddicspálya kiürült, de a folyosókon, ahol ők sétáltak, senki sem járt. Mégis tudta, hogy az iskolában mindenki a verekedésről beszél.
Madam Pomfrey még sosem tűnt ilyen dühösnek. Folyamatosan motyogott, hogy „micsoda barbárság", és „hogy képesek kezet emelni egy lányra", miközben Lucy sérüléseit kezelte. A jobb szeme körüli monokli egy kenőcs hatására nyom nélkül eltűnt és az orrvérzésre is csak a vérfoltok emlékeztettek a lány talárján. Fred nem volt hajlandó elengedni Lucyt, és mikor Madam Pomfrey hallótávolságon kívül volt, folyamatosan Malfoyt szidta. Harry és George nem jöttek fel, és a griffendélesek közül se jött senki látogatóba. Közben a nap lebukott a birtok horizontja mögé, majd nem sokkal később nagy pelyhekben hullni kezdett a hó. Vacsoraidő is elmúlt, mire a javasasszony kijelentette, hogy Lucy elhagyhatja a gyengélkedőt. Fred, aki még mindig kviddicstalárban volt, gyorsan elköszönt a lánytól (miután huszadjára is megkérdezte, hogy biztos rendben van-e) és visszarohant a pályára, hogy átöltözzön.
Lucy, mivel farkaséhes volt, úgy döntött, lenéz a konyhába, hogy meglátogassa Dobbyt és kérjen egy kis ennivalót. A házimanók hajlongva és pukedlizve fogadták és mikor udvariasan elmondta a rendelését, vagy tíz manó ugrott, hogy teljesítse azt. Lucy kedvére megtömte a hasát, miközben Dobbyval beszélgetett, aztán elköszönt és a Griffendél-torony felé vette az útját.
Egy griffendélessel se futott össze, de a többi ház tagjai bőven ostromolták a tekintetükkel. A mardekárosok gúnyolódtak és szinte mindegyik belekezdett a Weasleyt nézni szinte fáj című dalba, a hugrabugosok és hollóhátasok pedig mind szánakozva néztek rá, de nem szólították meg - Lucy sejtette, hogy azért, mert még mindig bolondnak tartották őt. A DS-ből senkivel se találkozott.
Mikor bemászott a Kövér Dáma portréján, szinte mellbe vágta az elkeseredett hangulat, ami a klubhelyiségben uralkodott. A hangulat mindent tükrözött, csak azt nem, hogy aznap meccset nyert a Griffendél. Bármerre nézett Lucy, csak szomorú-dühös arcokat látott, de amint az emberek felfogták, ki érkezett meg, szinte mindenki egyszerre tódult oda hozzá.
- Jól vagy, Lucy? - Fred és George, akik egy pillanattal korábban úgy bámultak maguk elé, mintha képesek lettek volna megölni valakit, most aggódva kérdezgették.
- Lucy! - jelent meg a semmiből Hermione és a lány nyakába vetette magát. - Fred azt mondta, nincs bajod, de annyira aggódtam! Nagyon csúnyán nézett ki a sebed…
- Semmi bajom, Madam Pomfrey rendbehozott - szakította félbe Lucy mosolyogva barátnőjét, majd körbenézett a köré gyűlt arcokon. - Hol van Harry?
Egyszerre minden arc elkomorult. A tömeg kettényílt és Lucy megpillantotta testvérét, aki lehajtott fejjel, teljes sokkban meredt a kandallóba. Valószínűleg a csönd tűnt fel neki, mert lassan felemelte a fejét, de amint meglátta Lucyt, felpattant és odarohant hozzá.
- Hát nincs bajod! - suttogta, miközben szorosan magához ölelte kishúgát. - Ha nem lenne az eltiltás, már rég megöltem volna Malfoyt, amiért kezet emelt rád…
- Várj, várj, várj! - bontakozott ki Lucy az ölelésből és kérdőn meredt Harryre. Egy szó nagyon megragadta a figyelmét. - Eltiltás?
A klubhelyiségben ismét eluralkodott az elkeseredett, dühös hangulat. Az ikrek olyan hamar komorodtak el, amilyen hamar aggódóvá váltak Lucy megjelenésére, Harry pedig csak szomorúan nézett Lucyra.
- Harry és George épp azelőtt mondták el, hogy megjöttél - mesélte Ginny, aki most visszahanyatlott a kanapéra a kandalló előtt. - Umbridge örökre eltiltotta őket és Fredet a kviddicstől.
- MICSODA?
Csámpás - aki a repülő cikeszt üldözte eddig, amit Harry hozott el a pályáról - a kiabálás hangjára leugrott az egyik székről és bemenekült a szekrény alá. Ám senki más nem rezzent össze Lucy kiabálásától. Ugyanolyan döbbenten néztek egymásra, mint eddig.
- Így van. Eltiltás - ismételte Angelina, aki a kviddicscsapat többi tagjával a kandalló előtt gubbasztott. - Nincs fogónk, nincsenek terelőink… Mi a ménkűt fogunk csinálni?
- Nos, ami azt illeti, van fogónk - helyesbített csüggedten Harry. - Lucyt nem tiltották el, bár Umbridge nagyon akarta, de McGalagony abba már nem egyezett bele és végül sikerült meggyőznie. Ő beállhat helyettem és még jobban is repül, mint én…
Ám most ez a hír se volt képes javítani a hangulaton. Lucy, aki egy órával korábban még bármit megadott volna azért, hogy a kviddicscsapatban játszhasson, most csak a fejét rázta, így védekezve a szörnyű igazság ellen. Nem ilyen áron akart bekerülni a csapatba. Nem így, hogy Harryt és az ikreket eltiltották a játéktól…
- Ilyen igazságtalanságot... - Alicia megrendülten csóválta a fejét. - És Crak, aki a sípszó után még Harryre küldte azt a gurkót? Umbridge őt is eltiltotta?
- Nem - motyogta Ginny. - Neki csak írnia kell. Hallottam, mikor Montague röhögve mesélte a vacsoránál.
Alicia saját térdét püfölte tehetetlen dühében.
- De Fredet, aki nem is csinált semmit, bezzeg eltiltotta!
- Nem rajtam múlott, hogy nem csináltam semmit - vicsorgott Fred. - Ha nem fogtok le, ízekre szedtem volna azt az undorító kis szemétládát.
- Mit is mondott Malfoy, ami miatt nekiestetek? - kérdezte Lucy. George ökölbe szorította a kezét és úgy válaszolt.
- Ne akard tudni, mit mondott pontosan. Legyen elég annyi, hogy szokásos módon szidta anyáékat, de most a változatosság kedvéért a ti anyátokról is mondott egy-két dolgot…
Lucy csak bólintott. Most örült igazán annak, hogy nem hallotta a mardekáros fiú szavait; biztos volt benne, hogy ő maga se tudta volna visszafogni az indulatait.
- Megyek lefeküdni - motyogta Angelina, és lassan felállt. - Talán lidérces álom ez az egész... Remélem, holnap arra ébredek, hogy még nem is játszottunk.
Alicia és Katie követte Angelina példáját, majd valamivel később Fred és George is elindult - gyilkos pillantást vetettek mindenkire, aki mellett elhaladtak - a következő távozó pedig Ginny volt. Harry, Lucy és Hermione letelepedtek a kandalló elé és sokáig egyikük se szólalt meg.
- Nem tudjátok, hol van Ron? - kérdezte csendesen Lucy.
Harry és Hermione a fejüket rázták.
- A meccs vége óta nem láttam - mondta Harry.
- Szerintem bujkál előlünk - vélekedett Hermione. - De most már...
Ebben a pillanatban megnyikordult a hátuk mögött a Kövér Dáma festménye, és a portrélyukban megjelent Ron. Feltűnően sápadt volt, és hópelyhek ültek a haján, jelezve, hogy odakint elég rendesen esett a hó. Mikor megpillantotta Lucyékat, megtorpant.
Hermione felpattant a székből.
- Hol voltál? - kérdezte aggódva.
- Sétálni - motyogta Ron. Még mindig a kviddicstalárja volt rajta.
- Teljesen át vagy fagyva! - sopánkodott Hermione. - Gyere, ide a tűzhöz!
Ron odaballagott. Kerülte Harry és Lucy pillantását, s a legtávolabbi székre ült le. Közben a fejük fölött ott körözött az ellopott cikesz.
- Bocsánatot kérek - dörmögte a cipőjét bámulva Ron.
- Miért? - kérdezte Harry.
- Amiért azt hittem, hogy tudok kviddicsezni. Holnap kilépek a csapatból.
- Ha kilépsz - mondta hangsúlyosan Harry - akkor csak hárman maradnak. - Megvárta Ron értetlenkedő pillantását, és csak akkor tette hozzá: - Fredet, George-ot és engem örökre eltiltottak a játéktól.
- Micsoda!? - köhögte Ron.
Harry nem volt hajlandó még egyszer elmondani büntetésük történetét, Lucy pedig nem ismerte még olyan jól, úgyhogy a feladat Hermionéra hárult. Mikor befejezte, Ron az addiginál is keserűbb képet vágott.
- Erről is én tehetek...
- Ugyan már, nem te uszítottál rá Malfoyra! - csattant fel Harry.
- Ha nem játszottam volna olyan rosszul...
- Ennek ahhoz semmi köze!
- Attól a daltól készültem ki...
- Más is kikészült volna tőle - szólt közbe Lucy. Nem volt kedve elmesélni, hogyan húzott be neki Malfoy (ezt a részt kihagyták a történetből); egyrészt szégyellte, másrészt Ron akkor még ennél is letörtebb lett volna.
Hermione felállt, a vitatkozókat hátrahagyva az ablakhoz lépett, és bámulni kezdte a kavargó hópelyheket.
- Könyörgök, Ron, hagyd abba! - fakadt ki Harry. - Elég rossz ez anélkül is, hogy te itt a bűnbakot játszanád!
Ron nem felelt, csak bámulta talárja átnedvesedett szegélyét.
- Ez életem legszörnyűbb napja- dörmögte hosszú szünet után.
- Ezt más is mondta már ma - felelte keserűen Harry.
- Elhiszitek - szólalt meg kissé remegő hangon Hermione -, hogy tudok olyat mondani, amitől jobb kedvetek lesz?
- Nem - morogta Lucy.
Hermione elfordult a sötét, hófoltos ablaktól, és fülig érő vigyorra húzta a száját.
- Megérkezett Hagrid.
Draco vacsora után bezárkózott a hálószobába, elhúzta ágya körül a függönyt és igyekezett láthatatlanná válni, miközben törökülésben ült az ágyán. A többi mardekáros még mindig röhögve idézte fel Weasley bénázásait, néha elkezdtek énekelni, mikor megláttak egy griffendélest és kárörvendően mesélték el mindenkinek, hogy míg Pottert és a Weasley ikreket örökre eltiltották a kviddicstől, addig Craknak csak írnia kell, míg Malfoy megúszta annyival, hogy Piton kötelességtudóan leszidta. Umbridge is tiszteletét tette, de nem szólt semmi az ellen, amit a pályán tett.
Draco borzalmasan érezte magát. Senki se értette, mi van vele, hiszen hiába vesztették el a meccset, ünnepelték a Griffendél csapatának érvágását. Emiatt a fiú szinte azonnal elzárkózott a többiektől, amint alkalma nyílt rá. Gyűlölte magát és nem azért, amit a fiúknak mondott. Dühös volt és elkeseredett, hogy Weasley bénázása ellenére Potternek sikerült megnyernie a meccset. A verekedésért se érzett semmi lelkifurdalást; Potter és George Weasley estek neki, ő csak védekezett.
Ám az az egy ütés úgy érintette, mintha ő maga kapta volna. Draco a kezeit, köztük is a jobb öklét bámulta: azt, amelyikkel megütötte Lucyt. A lány persze megpróbálta szétválasztani őket; nyilván nem hallotta, amiket Draco mondott és csak le akarta állítani Potteréket. Draco nem akarta megütni. Véletlen volt, egy fatális hiba, egy hatalmas baromság, de megtörtént. Abban a zűrzavarban nem tudott rendesen célozni és Potter helyett Lucyt találta el. A fiú remegő kezeibe temette az arcát és a könnyeivel viaskodott.
Gyűlölte magát. Teljesen jogosnak érezte azt, amit azután kapott az őrjöngő Pottertől. Akkor már nem is próbált védekezni, annyira megrendítette, ami történt. Újra másodikosnak érezte magát, látta régi önmagát a párbajszakkörön, amikor az általa idézett kígyó majdnem megtámadta Lucyt. Ám ez az eset még annál is rosszabb volt. Tízszer, százszor, ezerszer rosszabb volt. Draco most a saját kezét, a puszta öklét használva bántotta őt. Nem szavakkal és a szerettein keresztül. Megütötte, mint egy utolsó mugli.
Mire a többi hálótársa megérkezett, Draco már rég aludt: ám álmában is tovább ostorozta magát azért, amit tett és egyáltalán nem érdekelte, hogy ezzel minden eddigi erőfeszítését szétzilálta. Nem érdekelte a gyengesége, nem érdekelte a megítélése, nem érdekelte semmi más.
Csak tiszta önvád maradt és a saját maga iránt érzett gyűlölet, amiért kezet emelt Lucyra.