Chapter 22
Karácsony a zárt osztályon
Ezért kerülte hát Dumbledore Harry pillantását? Attól tartott, hogy Voldemort nézne vissza rá? Félt, hogy a zöld szemek egyszerre vörösbe váltanak, s a pupilla keskeny réssé szűkül?
Lucy akaratlanul a hazafelé robogó metrókocsiban ülve felidézte, hogy a bölcsek kövéért folytatott küzdelem során hogyan préselte ki magát Voldemort kígyóarca Mógus professzor fejéből. Önkéntelenül Harry tarkóját kezdte vizsgálni, de szinte azonnal el is kapta a fejét. Nem viselkedhet így a saját bátyjával! Harryvel nincs semmi baj! Nem lehet…
És az igazán borzalmas gondolat csak ezután jött. Felszínre bukott az agyában egy emlék, amitől a zsigerei kígyó módjára tekeregni kezdtek.
- Mi más kell neki, mint szövetségesek?
- Olyasmi, amit csak lopással szerezhet meg... Egy fegyverre gondolok. Olyan fegyverre, ami legutóbb nem volt a birtokában.
Harry az a fegyver - gondolta Lucy, együtt rázkódva a sötét alagútban sikló metrókocsival. Egyszerre mintha mérget pumpáltak volna az ereibe: teste átfagyott és kiverte a jeges verejték.
Harryt akarja használni Voldemort... azért járnak őrök a nyomában. Összeszorult a szíve. Hát ennek már sosem lesz vége? Harry már sehol sem lehet biztonságban Voldemorttól? A fejébe is bele tud mászni és azt tudja mutatni neki, amit akar… Harry sehol sem szabadulhat meg tőle… Teljesen ki van szolgáltatva neki…
- Jól vagy, Harry drágám? - szakította ki elmélkedéséből Mrs Weasley hangja. Az asszony Ginny előtt áthajolva nézett Harryre. - Falfehér vagy. Rosszul érzed magad?
A kórházi csapat minden tagja őt nézte. Harry hevesen megrázta fejét, és rámeredt egy biztosítótársaság hirdetésére.
- Biztos, hogy jól vagy, Harry? - kérdezte ismét Mrs Weasley, mikor már a Grimmauld tér gondozatlan gyepén lépkedtek. - Borzasztóan sápadt vagy. Aludtál délelőtt? Ha hazaértünk, feküdj le, éppen. Vacsoráig még pihenhetsz egy-két órát. Rendben van?
Harry bólintott. Mikor Mrs Weasley kinyitotta a bejárati ajtót, ő azonnal bement, a troll-lábból készített esernyőtartó mellett elhaladva végigsietett az előszobán, és felszaladt a lépcsőn Ronnal közös hálószobájukba. Lucynak esélye sem volt rá, hogy megszólítsa.
- Gyertek a szobánkba - suttogta a Frednek, George-nak és Ronnak. - Ezt meg kell beszélnünk.
A fiúk nem gondolkodtak sokat. Olyannyira nem, hogy mikor felsétáltak a lépcsőn, rögtön Lucy és Ginny szobájába nyitottak és mire maguk a lányok beértek, ők már elhelyezkedtek az ágyakon.
- Hát, ez meglepő volt - kezdte George.
- És akkor még enyhén fogalmaztál - jegyezte meg kedvetlenül Fred.
- Én nem tudom elhinni, hogy igaz - túrt bele újra és újra a hajába Ron. - Biztosan nem szállta meg őt. Ott aludt az ágyában, Lucy is látta. Dobálta magát és legalább egy percbe telt, mire fel tudtuk ébreszteni.
- Szerintem sem szállta meg őt Tudjátokki - vélekedett Ginny. - Ő mindenre emlékszik, ami történt. Mikor engem szállt meg, nekem órák estek ki az emlékezetemből.
- Lucy, nagyon csendben vagy - szólította meg a lányt Fred, mire az összes Weasley Lucy felé fordult.
- Ne haragudjatok - dörzsölte meg a szemét Lucy. - Csak… folyton érzem Harryt. Borzasztóan ideges, feldúlt és tanácstalan. Szennyezettnek érzi magát, úgy hiszi, nem lehet közöttünk, mivel Voldemort ilyen mértékben hatással van rá…
- Ezt honnan veszed? - kerekedett el Ron szeme.
- Szerintem úgy működik, mint amikor Harrynek megfájdul a sebhelye és megérzi, milyen hangulatban van Voldemort - magyarázta Lucy, de úgy érezte, mintha valaki más adná a szájába a szavakat. - Egyszerűen érzem… Az agyam egyik szegletében érzem, hogy Harry épp hogy érzi magát. Amióta pedig látomásunk volt Mr Weasleyről, szüntelenül érzem őt.
- Lehetséges ez egyáltalán? - tette fel a költői kérdést George.
- Láthatod, hogy lehet - mutatott Lucyra Fred.
- Ha érzed Harryt, azt is meg tudod mondani, hogy megszállta-e őt Tudodki? - kérdezte Ron a lánytól.
- Nem… nem tudom - vakarta meg a halántékát Lucy. - Nem én irányítom ezt a dolgot. Csak úgy jön-megy magától. Épp úgy, ahogy Harry se tudja iránytani a Voldemorttal kapcsolatos vízióit.
- Dumbledore biztos tudja, mi ez az egész - jelentette ki bizakodóan Ginny.
- Ugyan, ő semmit sem mond nekünk - vonta meg a vállát Lucy. - Mr Weasley előtt legutóbb nyáron beszéltem vele, amikor kiabáltam a dementorok támadása miatt.
- Akkor meg kéne kérdezned tőle… - kezdte Ron, de ekkor Lucy felpattant.
- Mi az? - néztek rá mindannyian.
- Harry szökni készül - suttogta drámaian Lucy, de a koncentrációja már nem is a szobában tartózkodott. Elméjének hátsó zuga felé tartott, ami össze volt kötve Harryvel. Érezte a fiú elszántságát, a haragot, a kétségbeesést, mindent…
- Honnan veszed? - ugrott talpra Ron is.
- Ti maradjatok itt, én felmegyek hozzá! - rendelkezett Lucy, majd a választ meg sem várva sarkon fordult és kisietett a szobából.
Még fel sem ért a lépcső tetejére, már hallotta Harry hangos kifakadását.
- Szóval ennyi! Maradj ott, ahol vagy! Ennyit bírtak mondani nekem azután is, hogy a dementorok megtámadtak! Maradj a fenekeden, Harry, az okos felnőttek majd mindent elintéznek! Inkább nem mondunk el neked semmit, mert úgyse férne bele a kicsi agyadba!
- Na látod, ez az! - csattant fel egy másik hang, akiben Lucy felismerte Phineast. A portréalak még a Harryénél is emeltebb hangon beszélt. - Pontosan ezért gyűlöltem a tanári munkát! A kamaszok mindig mindent jobban tudnak, mindig mindenben nekik van igazuk! Kongó kobakú fiacskám, fel se merült benned, hogy az igazgatónak, uram bocsá, nyomós oka lehet rá, hogy ne siessen részletekbe menő beszámolót tartani neked a terveiről? Nagy önsajnálatodban nem tűnt fel, hogy sose volt még bajod belőle, ha Dumbledore utasítását követted? Nem. Nem, mert mint minden korodbeli kölyök, te is rendíthetetlenül hiszed, hogy kizárólag neked vannak érzéseid és gondolataid, kizárólag te ismered fel a veszélyt, te vagy az egyetlen, aki képes átlátni a Sötét Nagyúr tervein...
- Szóval tervei vannak velem? - kérdezte csendesen Harry.
- Mondtam ilyet? - tettette a hülyét Phineas. - És most bocsáss meg, de jobb dolgom is van, mint az önsajnálatodat hallgatni... Minden jót!
- Menjen csak, menjen! - kiabálta Harry. - És mondja meg Dumbledore-nak, hogy köszönöm a nagy semmit!
Ezután csend lett. Még egy tompa puffanás hallatszott, aztán nyikorgó ágyrugók, végül teljes csönd. Lucy már emelte a kezét, hogy kopogjon, de végül meggondolta magát. Harry most nyilván senkivel sem akart beszélni. Még vele sem. Sőt, vele igazán nem. Lucy tudta, hogy Harryt az rendítette meg a legjobban, hogy Voldemort jelenléte az ő elméjében Lucyra is hatással van. Bár a lány ezt nem igazán érezte, de ha Dumbledore így vélekedik, és ezt mindenkinek elmondja, csak nekik nem…
Lucy túl zaklatott volt ahhoz, hogy visszamenjen Ronékhoz. Nem tudott volna tovább részt venni a beszélgetésben. Csak beszólt nekik, hogy most inkább egyedül szeretne lenni (valamint megnyugtatta őket, hogy Harry nem megy sehová), majd elindult és céltalanul kóborolni kezdett a házban. A felnőttek mind a konyhában voltak, de Lucy néha látta, hogy Mrs Weasley felsiet a szalonba, majd vissza, és a rendtagok is sűrűn sétálgattak az előszobában.
Azon kapta magát, hogy Csikócsőrrel szemben áll. A hippogriff rá emelte nagy sárga szemét, majd, miután kölcsönösen köszöntötték egymást, engedte, hogy Lucy nekidőljön, és úgy elmélkedjen. Bár, helyesebb lenne azt a kifejezést használni, hogy próbálta kiüríteni a fejét és nem gondolni semmire. Ám ez nem nagyon sikerült.
Fogalma sem volt, mennyi ideje ült már Csikócsőrnek támaszkodva, mikor kinyílt az ajtó, és megjelent Sirius.
- Hát itt vagy! - szólt megkönnyebbülten. - Már mindenhol kerestünk. Vacsoraidő van, de Molly félreteszi a részed, ha nem szeretnél enni. Harry is a szobájában alszik.
Lucy nem válaszolt, csak kurtán bólintott. Arra számított, hogy Sirius ezzel ott is hagyja, de a férfi ehelyett csak becsukta az ajtót, majd odasétált hozzá és leült mellé. Csikócsőr egyből odadugta a fejét Sirius keze alá, aki gépiesen kezdte el simogatni az állatot, de közben végig Lucyt figyelte.
- Mi a baj? - kérdezte. - Nem aludtad ki magad?
Lucy megrázta a fejét. Vívódott, hogy beavassa-e Siriust abba, hogy tudnak arról, amiről a felnőttek beszélgettek Mr Weasleyvel a kórházban. Végül, egy sóhaj keretében egyszerre szakadt ki belőle minden. Először tényleg a csak a kórházban megtudtakról beszélt, meg az ebből fakadó érzéseiről, de hamarosan már minden apró-cseprő gondját megosztotta Siriusszal. Elmesélte, hogy Umbridge hogyan próbálja tönkretenni a roxforti életét, hogyan tette ki Harryt a kvidicscsapatból, hogyan végzett Árésszal, mikor a bagoly megpróbálta teljesíteni utolsó küldetését, és hogy minden apróságért büntetőmunkára küldi őt és Harryt - mindegy, melyikük bosszantotta fel. Próbálta eltakarni a heget a kezén, de Sirius észrevette, és ahogy végigsimított a két szón, elkomorult és már-már olyan arcot vágott, mint amikor Féregfarkon akart bosszút állni a Szellemszálláson.
De Lucy nem állt meg itt. Elmesélte, hogy a kastélyban nem tud úgy végigmenni a folyosón, hogy ne fordulnának utána az emberek, hogy alig hisz nekik valaki Voldemorttal kapcsolatban és hogy hiába van a DS, hogy hiába tanítanak Harryvel, ő úgy érzi, mintha egyre jobban eltávolodna a testvérétől. És nem csak tőle, hanem mindenki mástól is; főleg Dumbledore-tól, akinél már biztosan érezte, hogy szántszándékkal kerüli őt és Harryt. Sőt, még azt is megemlítette - igaz, csak suttogva -, hogy mennyire szeretné, ha Siriusnak nem kellene bujkálnia, ha nem lennének elvágva egymástól, ha bármikor felkereshetné, mikor szüksége van rá.
Keresztapja egyetlen egyszer sem szakította félbe. Csöndben, figyelmesen hallgatta őt és amikor Lucy végleg kifogyott a szuszból, akkor sem reagált azonnal. Néhány percig elmélkedett, és csak ezután kezdett bele a mondandójába.
- Nem tudjuk biztosan, miért is látta Harry azt, amit, ahogy azt sem, hogy te miért látod azt, amit ő. Egyáltalán nem biztos, hogy Voldemort megszállta őt, ezt még Dumbledore sem jelentette ki. És nem, nem Harry az a fegyver, amiről véletlenül beszéltem nektek - ismerte be Sirius, mire Lucy felkapta a fejét. - Az valami egészen más, és nem, ne is faggass, mert ez már a Rendre tartozik - tette hozzá cinkos mosollyal, amit Lucy viszont nem viszonzott. Ezt látva Sirius is újra elkomolyodott.
- Umbridge ellen sajnos nem tudunk mit tenni - folytatta. - Caramel rendesen beágyazta a Roxfortba és jelenleg aki a miniszter ellen szól, azt a legjobb esetben is csak kirúgják, de akár Azkabanba is kerülhet. És sajnálom, hogy az üzenetem okozta Árész vesztét… - karolta át a lányt Sirius.
- Nem a te hibád - motyogta Lucy. - Umbridge egy szadista, mániákus gyilkos, nem te.
Sirius szája megrándult, de nem úgy tűnt, mintha erőlködnie kellene azon, hogy visszafojtsa a nevetését.
- Előbb utóbb be fogják látni, hogy Dumbledore-nak igaza volt és akkor biztosan eltávolítják az iskolából - vélekedett a varázsló. - Vagy ha nem, Dumbledore fogja kirúgni. Addig csak tűrnöd kell és meglátod, egyszer végleg eltűnik a Roxfortból.
- Nem tudom, bírni fogom-e addig…
- Ugyanez igaz arra is, hogyan látnak titeket. Voldemort valamikor hibázni fog és akkor mindenki kénytelen lesz elismerni, hogy igazatok volt. Nyilván nehéz nektek, hiszen az arcotokba kapjátok a rágalmazásokat mindenhol, ahol jártok, és ez mindkettőtöket megviseli. De amiatt nem kell aggódnod, hogy Harry vagy a Weasleyk eltávolodnának tőled. Ez az időszak mindannyiuk idegeit felemészti, de bízom benne, hogy nem sokáig kell már kibírnunk. Ezt pedig már sokszor mondtam, de Dumbledore-nak mindig megvannak az okai arra, hogy mit miért tesz.
- Ami pedig engem illet… egy nap biztosan elismerik, hogy ártatlan vagyok. És akkor végre egy család lehetünk. Persze, csak ha mindketten szeretnétek még hozzám költözni…
- Ezt várom azóta, hogy kiderült az igazság.
Sirius elmosolyodott, majd magához húzta Lucyt, aki a vállára döntötte a fejét és lehunyt szemmel élvezte keresztapja közelségét. Az ilyen pillanatokban érezte igazán, hogy Sirius tényleg mellette áll és hogy ő tényleg minden figyelmét neki és Harrynek szenteli. Bár a testvérének nyilván nehezebb volt megnyílnia, hiszen ő olyan közegben nőtt fel, ahol sosem mondhatta el senkinek, mi nyomja a szívét.
Lucynak később fogalma sem volt róla, mikor aludt el. Az egyik pillanatban még arra koncentrált, hogy Sirius a karját simogatja, a következőben pedig már arra riadt fel, hogy Mrs Weasley szól be kintről, hogy keljenek fel, mert ideje reggelizni. Lucynak beállt a nyaka, és ahogy felült, akkor látta, hogy Sirius se aludhatott kényelmesebben, mint ő. De amikor egymásra néztek, elnevették magukat és egymást átkarolva sétáltak le a konyhába.
A délelőttöt Harryn kívül mindenki a ház feldíszítésével töltötte. Lucy csak egyetlen egyszer ment be hozzá a szalonba, ahol a fiú magányosan üldögélt az ablak előtt, s a fehér, havazást ígérő eget bámulta. Megpróbált szót érteni vele, hatni rá, hogy ettől ő még nem lett szennyezett, és hogy ettől nem szeretik őt kevésbé; főleg azután, hogy megmentette Mr Weasleyt. Ám Harry semmire sem reagált. Sőt, mikor Lucy végső elkeseredettségében azt mondta, hogy Voldemort nem árthat neki Harryn keresztül, a fiú felpattant és még egy emelettel feljebb menekült. A lány szomorúan csóválta a fejét és inkább úgy döntött, hogy besegít a díszítésben, hogy elterelje a figyelmét.
Sirius egész nap karácsonyi dalokat énekelt, annyira boldoggá tette, hogy nem kell egyedül töltenie az ünnepeket. Hangja bezengte az egész házat, és egy idő után már Lucy se tudott ellenállni a jókedvének, így együtt énekeltek. Bár mindkettejük szemében volt egy kis szomorúság, hogy Harry nem volt köztük, de abban bíztak, hogy ha a ragadós jókedv őt is eléri, végre kibújik a vackából.
Este hat óra körül megszólalt az ajtócsengő, és Mrs Black szokás szerint visítozni kezdett. Lucy arra számított, hogy Mundungus, vagy a Rend valamelyik tagja érkezett, de ehelyett a szobájába a kipirult arcú, hópelyhekkel borított Hermione toppant be.
- Hermione! - örvendezett a lány és boldogan ölelte meg barátnőjét. - Hogyhogy itt vagy? Azt hittem, síelni mentél.
- Az az igazság, hogy nem vagyok oda a síelésért - felelte Hermione -, úgyhogy inkább ide jöttem karácsonyozni. De Ronnak ezt nem kell mondani. Azért bizonygattam neki, hogy a síelés jó dolog, mert kinevetett. Anyáék egy kicsit szomorúak voltak, de azt mondtam nekik, hogy mindenki, aki komolyan veszi a vizsgákat, a Roxfortban marad tanulni. Azt akarják, hogy jó jegyeket kapjak, úgyhogy végül is nem ellenkeztek… De mesélj már, mi van Harryvel?
- Hogy érted? - kérdezett vissza a biztonság kedvéért Lucy, ugyanis fogalma nem volt róla, mire céloz Hermione.
- Mikor megérkezett, egyből azzal kezdtük, hogy Harry bujkál előlünk, mióta visszajöttünk a Szent Mungóból - lépett Ron a szobába, nyomában Ginnyvel, aki egy tálca szendvicset egyensúlyozott a tenyerén. - Bár még nem avattuk be részletesen.
- Szerintünk jobb, ha te meséled el neki - vette át a szót Ginny. - Hátha Harry akkor nem borul ki, mikor látja, hogy Hermione mennyire képben van.
Lucynak egyet kellett értenie velük. Miközben felsétáltak Harry és Ron szobájába, dióhéjban beszámolt róla, mit hallottak a kórházban és hogy Harry azóta kerüli őket - annyira, hogy még vele se hajlandó beszélni.
- Igen, szerintem is azért, mert fél tőle, hogy bántani fog valahogy - bólogatott Hermione, mikor Lucy beszámolt neki erről a gyanújáról. - Várjatok itt, lehozom.
- Tudod, hol van? - kérdezte felvont szemöldökkel Ron.
- Süket, ha figyeltél volna Lucyra, tudhatnád, hogy elmondta - hordta le a bátyját Ginny, miközben letette a tálcát maga elé az ágyra, amire törökülésben leült.
- Remélem, Hermionénak sikerül - bizakodott Lucy és ő is elhelyezkedett Ginny mellett. Ron jobb híján szintén ezt tette.
A szerencse végre melléjük állt. Alig egy perccel később Hermione nyitott be a szobába és nyomában ott lépdelt Harry, aki szemlátomást meglepődött, hogy Lucyékat a szobájában találja.
- A Kóbor Grimbusszal jöttem - csevegett Hermione, és lehúzta kabátját. - Dumbledore már reggel elmondta, mi történt, de meg kellett várnom, hogy hivatalosan is véget érjen a tanítás, csak utána indulhattam el. Umbridge teljesen kiakadt tőle, hogy eltüntetek, pedig Dumbledore mondta neki, hogy Mr Weasley a Szent Mungóban van, és ő engedélyezte, hogy meglátogassátok.
Hermione leült Lucy, Ron és Ginny mellé az ágy szélére. Mind a négyen Harryre függesztették tekintetüket.
- Hogy vagy? - kérdezte Hermione.
- Jól - felelte Harry közömbösen. Lucynak megdobbant a szíve, hiszen a kórházlátogatás óta nem hallotta testvére hangját.
- Ne hazudj, Harry! - mérgelődött a Hermione. - Lucy, Ron és Ginny azt mondják, mióta hazajöttetek a Szent Mungóból, bujkálsz mindenki elől.
- Igen? Azt mondják? - Harry dühös pillantást vetett a három említettre. Ron nyomban a cipője orrára fordította tekintetét - Lucynak és Ginnynek viszont a szeme se rebbent.
- Mert úgy is volt! - mondta Ginny. - Ránk se akartál nézni!
- Ti nem akartok énrám nézni! - vágott vissza Harry.
- Lehet, hogy felváltva néztek egymásra, soha nem egyszerre. - mondta bujkáló mosollyal Hermione.
- Nagyon vicces! - morogta Harry, és elfordult.
- Hagyd már abba ezt a duzzogást! - szólt rá bosszúsan Hermione. - A többiek mesélték, mit hallottatok tegnap a telefüllel...
- Igen? - Harry zsebre dugott kézzel az ablakhoz lépett, és kibámult a sűrűn hulló hópelyhekre. - Jót beszélgettetek rólam a hátam mögött, mi? De nem baj, már kezdem megszokni.
- Veled akartunk beszélgetni, Harry! - bizonygatta Lucy. - De mivel bujkálsz előlünk...
- Mert nem akartam, hogy beszélgessenek velem! - csattant fel Harry.
- Akkor elég buta vagy - vágta rá Ginny -, mivel az ismerőseid közül én vagyok az egyetlen, akit egyszer már megszállt Tudodki, és akitől megtudhatnád, hogy milyen érzés az!
Harry megdermedt a súlyos szavaktól. Azután gyorsan feléjük fordult.
- Erről elfeledkeztem - mondta.
- Jó neked - felelte szárazon Ginny.
- Ne haragudj - nézett rá Harry. - Szóval szerinted... megszállt engem?
- Pontosan emlékszel mindenre, amit csináltál - kérdezte Ginny - vagy vannak az emlékezetedben nagy fehér foltok?
Harry eltöprengett.
- Nincsenek - felelte végül.
- Akkor Tudodki nem szállt meg téged - jelentette ki határozottan Ginny. - Miután belém költözött, nekem hosszú órák estek ki emlékezetemből. Többször is előfordult, hogy ott találtam magam valahol, és nem tudtam, hogyan kerültem oda.
Harry szemmel láthatóan megkönnyebbült.
- De hát a látomás édesapádról meg a kígyóról...
- Korábban is voltak már ilyen álmaink, Harry - rázta a fejét Lucy. - Tavaly is megéreztük néha, hogy mire készül Voldemort.
- Az más volt - ellenkezett Harry. - Most benne voltunk abban a kígyóban... Lehet, hogy Voldemort valahogy elvitt Londonba...
- Remélem - szólt fáradt-lemondóan Hermione - hogy egyszer, egy szép napon majd elolvasod A Roxfort történetét, és akkor talán megjegyzed, hogy az iskolában nem lehet se hoppanálni, se dehoppanálni. Arra még Voldemort se képes, hogy kilopjon téged a hálóteremből...
- Az ágyadban voltál - erősítette meg Ron. - Ott dobáltad magad, és legalább egy percbe telt, mire fel tudtunk ébreszteni.
Harry megint elkezdett fel-alá járkálni a szobában. Lucy remélte, hogy végre a fiú végre elhiszi nekik, hogy amit tőlük hall, nem üres vigasztalás, hanem logikus érvelés. Gépiesen elvett egy szendvicset az ágyon heverő tálról, és a szájába tömte. Ahogy Sirius énekelve elhaladt az ajtó előtt, boldogan zengve a Jó hippogriffem, szállj az égbe kezdetű dalt, Harry arca végre nyugodt volt és halványan elmosolyodott.
- Na végre! - pattant fel Lucy boldogan az ágyról. - Remélem, most már visszakaphatom végre a bátyámat!
Harry ránézett és határozottan bólintott. Erre mindannyian odaléptek hozzá és egy meleg, csoportos ölelésben részesítették.
Sirius öröme az egész társaságra átragadt. A varázslót boldoggá tette, hogy vendégei vannak s még inkább, hogy Harry visszatért. Immár nem az a mogorva házigazda volt, aki nyáron: szemlátomást célul tűzte ki, hogy vendégei legalább olyan jól, de ha lehet, még jobban érezzék magukat, mint ha a Roxfortban maradtak volna. Fáradhatatlan buzgalommal vett részt a karácsonyi előkészületekben, a díszítésben, a takarításban, úgyhogy szenteste már rá se lehetett ismerni a házra. A csillárokon immár nem pókháló lógott, hanem magyalkoszorú és ezüst meg arany szalagdíszek; a foszló szőnyegeken kupacokban állt a mágikus hó; Sirius családfáját eltakarta egy élő tündérmanókkal feldíszített karácsonyfa (Mundugus szerzeménye), a kitömött házimanófejek pedig mikulássapkában és -szakállban pompáztak.
Mikor karácsony reggelén Lucy felébredt, egy halom ajándékot talált a lába mellett az ágyon. Hermione akkor már javában bontogatta saját csomagjait, Ginny pedig már nem volt a szobában.
- Köszönöm! - nézett Lucyra boldogan, kezében egy könyvvel, ami egy mugli regény volt. - Még nem is olvastam az Üvöltő szeleket.
- Persze, hiszen mindig a szakirodalmat bújod - felelte Lucy, mire Hermione arcon dobta a párnájával.
- Inkább nézd meg az én ajándékomat!
Lucy keresgélni kezdett ajándékai között, és kibontotta amelyiken Hermione kézírását találta. Egy határidőnaplóra hasonlító könyvet kapott, ami, ha kinyitották, efféle bölcsességeket mondott fennhangon: Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra.
- Ezzel biztos nem felejted el a házi feladataidat - mondta Hermione és kedvtelve nézett a könyvre.
- Aha… - biccentett egyet Lucy és inkább félretette a naplót, hogy a többi ajándékának szentelhesse figyelmét.
Lupin ajándéka egy gyönyörű, többkötetes könyv volt. A mágia magasiskolája - ezt a címet viselte, és szép színes, mozgó ábrák illusztrálták benne a leírt bűbájokat és varázslatokat, amik közül nem egy még a RAVASZ szintet is meghaladta. Lucy izgatottan belelapozott az első kötetbe, s rögtön látta, hogy a mű nagy igazi ínyenceknek szól, akik kedvtelésből tanulnak új varázslatokat. Harrytől egy gyönyörű virágmintákkal díszített ékszerdobozt kapott, amibe külön kis fiókok voltak az egyes ékszereknek. Hagrid szőrös, barna erszényt küldött neki, aminek az volt az érdekessége, hogy hegyes fogai voltak, és harapott. Ez a tulajdonsága bizonyára a tolvajok távol tartására szolgált - de sajnos Lucy se tudott pénzt tenni a tárcába anélkül, hogy ujjainak épségét kockáztatta volna. Tonks ajándéka a Tűzvillám kisméretű, működő modellje volt; Lucy vágyakozva gondolt saját, igazi Tűzvillámára, ahogy elnézte a röpködő kis seprűt. Rontól egy hatalmas doboz mindenízű drazsét kapott, a Weasley házaspártól a szokásos kötött pulóvert és néhány gyümölcskosarat, Dobbytól pedig egy rettenetesen csúf festményt, ami gyaníthatóan a manó saját kezű alkotása volt. Lucy inkább becsúsztatta az ágya alá, majd a következő ajándékért nyúlt, de döbbenten látta, hogy nincs több.
- Mi az? - kérdezte Hermione, aki már javában öltözködött.
- Siriustól nem kaptam semmit - motyogta Lucy, ahogy felforgatta a csomagolópapírokat, hogy hátha elnézett valamit, de nem; Sirius kézírásával nem találkozott.
- Az lehetetlen - jelentette ki döbbenten Hermione, és még a pólója felhúzásával is megállt. - Kizárt, hogy elfelejtett.
- Márpedig itt nincs semmi más - nézett most végig a kibontott ajándékokon Lucy, de ott is csak a többi, már ismert tárgyakat látta.
- Biztosan nem felejtette el - bizonygatta Hermione. - Talán kicsit elkésett vele és már nem tudta berakni a kupacodba, mielőtt felébredtél.
- Remélem - reagált szűkszavúan Lucy, és igyekezte visszafogni az elhatalmasodó csalódottságot és megbántottságot.
- Gyere, menjünk át a fiúkhoz - indítványozta Hermione, miközben a kezébe vett egy kis csomagot.
Lucy még akkor is az érzéseivel viaskodott, mikor benyitottak Harryhez és Ronhoz. Abban a pillanatban, ahogy ők beléptek, hangos pukkanással Fred és George is megjelentek Harry ágyánál.
- Boldog karácsonyt mindenkinek! - köszönt George. - Egy darabig ne menjetek le a földszintre.
- Miért? - kérdezte Ron, akinek tele volt a szája.
- Mert anya megint zokog - felelte Fred. - Percy visszaküldte a karácsonyi pulcsit.
- Még levelet se mellékelt - tette hozzá George. - Nem kérdezte, hogy van apa, be se ment hozzá, semmi.
- Próbáltuk megvigasztalni anyát - folytatta Fred, s közben megkerülte az ágyat, hogy szemügyre vegye Harry festményét, ami bizonyára szintén Dobby ajándéka volt. - Mondtuk, hogy Percy egy büdös rakás denevértrágya, és nem kell törődni vele.
- De nem hatott - csóválta a fejét George, azzal bekapott egy csokibékát. - Most Thonks vigasztalja. Szerintem jobb, ha idefent várunk, amíg összeszedi magát.
- Ez egyébként micsoda? - kérdezte a festményt szemlélve Fred. - Bevert képű pávián?
- Dehogyis, ez maga Harry! - George a kép hátára mutatott. - Rá van írva!
- A megszólalásig hasonlít - vigyorgott Fred, mire Harry hozzávágott egy kis füzetecskét. A könyv a földre esve kinyílt, és vidáman harsogta: Munka után édes a pihenés! Nyilván Hermione ajándéka volt a fiúnak.
- Lucy, kösz a tökös derelyéket - fordult a lány felé Ron, aki egy dobozból újabb derelyéket pakolt a szájába.
- Mi a baj? - kérdezte Harry húga arcára pillantva.
- Harry, te kaptál valamit Siriustól? - kérdezte Lucy.
- Öhm… persze - nézett furcsán Harry, miközben áthúzta fején a pólóját. - Ő és Lupin egy többkötetes könyet adtak a defenzív mágiáról. Miért…?
- Lucy nem találta meg Sirius ajándékát - mesélte Hermione. - Mindenkitől kapott valamit, de tőle nem.
- Micsoda? - kiáltottak fel döbbenetükben a fiúk.
- Az nem lehet! - hápogott George. - Hiszen Lucy az ő…!
- Hagyjuk, légyszi - szakította félbe a fiút Lucy. - Inkább menjünk le.
A többiek összenéztek, de nem szóltak semmit.
- Amúgy - szólt Ron, mikor már lefelé haladtak a lépcsőn -, azt kinek szánod?
Kérdése Hermionénak szólt és a kis csomagra utalt, amit a lány magánál hordott.
- Sipornak - felelte a lány.
- Nehogy ruhát adj neki! - figyelmeztette Ron. - Sirius azt mondta, nem engedhetjük el Siport, mert túl sokat tud.
- Nem ruha - rázta a fejét Hermione. - Bár ha rajtam múlna, adnék neki valami normális öltözéket a koszos rongya helyett... Nem, ez egy foltmintás takaró. Gondoltam, felvidítom vele egy kicsit a hálószobáját.
Ahogy elhaladtak a szalon előtt, vitatkozásra lettek figyelmesek. Fred állította meg őket, és kérte, hogy füleljenek, ugyanis ismerős hangok szűrődtek ki az ajtón keresztül.
- Komolyan most sikerült csak ideérned? - méltatlankodott az egyik. - Már biztosan felébredt és most azt hiszi, hogy nem kapott tőlem semmit…
- Ha nem az utolsó pillanatban szóltál volna, talán még éjfélre visszaértem volna! - jött a gúnyos felelet.
- Jó, de ha csak tegnap tudtam meg, hogy elpusztult a baglya! Hirtelen ötlet volt, te is tudod!
- Tudom, de akkor ne kérd számon rajtam, hogy miért csak most értem vissza vele!
- Ez Sirius és Lupin - motyogta Lucy.
- Na látod - vigasztalta barátnőjét Hermione. - Mondtam, hogy csak elkésett vele. Nincs az az isten, hogy rólad megfeledkezzen.
- Te vagy az ő kis hercegnője - figurázta ki Siriust Fred, mire Lucy belebokszolt a vállába.
- Gyerünk, kopogj be - unszolta a lányt Ron és Harry.
- Úgyis neked szánja - tódította George.
- Jó, de akkor ne hallgatózzatok - kérte őket Lucy.
- Ugyan, úgy ismersz minket? - vigyorgott Fred.
- Jó, nem fogunk - ígérte meg Hermione, azzal leterelt mindenkit a lépcsőn. Lucy még hallotta, hogy Fred és George harsányan tiltakoznak.
Lucy bekopogott, mire a vitatkozás odabent megszakadt. Jött egy zavart „Szabad!", ezután pedig a lány benyitott és a következő kép tárult a szeme elé: Sirius és Lupin a fotel előtt álltak, amiben egy nagy doboz pihent és zavart-döbbenten bámultak a belépő Lucyra, aki biztosra vette, hogy a két varázsló az előbb még mérgesen szemezett egymással.
- Akkor én megyek is - szólt Lupin és gyorsan kisietett a szalonból. - Boldog karácsonyt!
Becsukódott az ajtó és Lucy ott maradt kettesben Siriusszal.
- Öhm… Boldog karácsonyt! - kezdte határozatlanul a férfi.
- Neked is! - viszonozta Lucy már őszintén mosolyogva. Nem akarta beismerni, mennyire megrémült, mikor látta, hogy Siriustól nem kapott semmit, és hogy mennyire megkönnyebbült most, hogy kiderült az ellenkezője.
- Ne haragudj! - vágott rögtön a közepébe Sirius. - Az utolsó pillanatban gondoltam meg magam, hogy mást adok, mint azt eredetileg terveztem, Remust tegnap este küldtem el és megmondtam neki, hogy addig ne jöjjön vissza, amíg meg nem találja az igazit, és ez meg elhúzódott és…
Lucy Siriushoz szaladt és a nyakába ugrott. Sirius meglepődött, de boldogan ölelte magához keresztlányát. Lucyt nem érdekelte, mit kap ezek után, már a tény meghatotta, hogy a férfi tényleg így törődik vele, ráadásul az, hogy ennyire zavarban volt a késése miatt, még inkább azt bizonyította, hogy Sirius tényleg a saját lányaként szereti őt.
- Kit érdekel ez már? - mondta Lucy, ahogy kibontakoztak az ölelésből. - A lényeg, hogy gondoltál rám. Azért remélem, az én ajándékom is tetszett.
- Még szép! - vigyorgott Sirius. - Az a fotóalbum remek ötlet volt.
- Mivel úgyis annyit kérdeztél a gyerekkoromról, gondoltam, képekben is mesélek neked - magyarázta Lucy. - Belenéztél már?
- Az a kedvenc képem, mikor Ginnyvel táncoltok az Odúban.
- Igen, nekem is az az egyik kedvencem…
Sirius hirtelen megköszörülte a torkát, mire Lucy elhallgatott.
- Nos, ezután a kis késés után is szeretnék boldog karácsonyt kívánni - szólt ünnepélyesen Sirius, azzal a fotelben lévő dobozra mutatott. - Ez a tiéd. Rendesen becsomagolni már nem volt időm…
- Ezek után már kíváncsi vagyok, mi ez - csóválta a fejét Lucy, Siriusba fojtva a szót és újonnan ébredő kíváncsiságával hajolt le a dobozhoz és emelte le róla a tetejét.
Ahogy belepillantott, felsikantott, elejtette a tetőt és a szája elé kapta a kezét. A két kis tappancs támaszkodott a doboz szélére és egy éjfekete kölyökkutya feje emelkedett ki a dobozból. Kíváncsian szaglászott körbe, a farkát folyamatosan csóválta és feketén csillogó szemeivel nézte Lucyt, akinek akaratlanul is kicsordultak a könnyei.
- Te… te vettél nekem egy kutyát? - kérdezte, miközben a tenyere még mindig lefedte a száját.
- Hát, nem volt egyszerű - mesélte Sirius, miközben a tarkóját vakargatta. - Remus nem repesett az örömtől, mikor tegnap este eléálltam ezzel az ötlettel. Egész éjjel a boltokat járta, hogy találjon olyat, aki… hát, hasonlít rám, na. Tudod, mindig is önérzetes voltam - vigyorgott.
- Istenem, de gyönyörű… - suttogta Lucy meghatottan. Megsimogatta a kiskutya fejét, mire az állat nyalogatni kezdte a kézfejét. Lucy felnevetett, másik kezével megtörölte a szemét, majd benyúlt, kivette a kutyust, és leült vele a szőnyegre. Az ölébe vette, a kiskutya meg szinte rögtön nekiesett az arcának és össze-vissza nyalogatta. Lucy boldogan nevetett és úgy érezte, még sosem volt ilyen boldog. Bár Árész örökre megmarad a lelkében, de ez a kis jószág talán a legjobb gyógyír arra, hogy befoltozza elvesztett baglya hiányát.
- Szia, picur - gügyögött az állatnak. - Én Lucy vagyok, az új gazdád. Nagyon sokat fogok veled törődni és játszani, remek helyed lesz nálam.
A kiskutya intelligensen nézett a lányra nagy, fekete szemeivel, majd vakkantott egyet és elindult, hogy felfedezze a szalont. Lucy nem engedte el, folyton visszahúzta és mindig a bundáját simogatta, ami egészségesen fénylett.
- És, mi lesz a neve? - kérdezte Sirius, ahogy leguggolt hozzájuk.
- Szerintem egyértelmű - mosolygott Lucy, miközben újra visszahúzta a kutyust. Felnézett Siriusra, mert mindenképp látni akarta a reakcióját. - Tapmancsnak hívják.
Keresztapja elkerekedett szemekkel nézett rá, majd nyelt egyet és elfordult. Lucy megesküdött volna rá, hogy könnyek csillogtak a szemében.
- Értem - szólalt meg Sirius egy kis idő után, mikor felállt. - Csak nehogy véletlenül én is odafigyeljek, mikor hallom a nevét.
- Ne aggódj, Tapinak fogom becézni - nyugtatta meg a varázslót Lucy, majd a karjaiba vette Tapmancsot és felállt. - Menjünk, be akarom mutatni a többieknek.
Mikor Lucy megjelent a konyhában, karjában a kölyökkutyával, mindenki lefagyott. Mrs Weasley, akinek vörösek voltak a szemei a sok sírástól, tátott szájjal bámulta a kiskutyát, míg Ginny azonnal odasietett hozzá, hogy megsimogassa.
- De aranyos! - lelkendezett. - Siriustól kaptad?
- Igen! - mesélte boldogan Lucy. - Tapmancs a neve.
- Kreatív vagy - szúrta közbe Fred vigyorogva, mire Lucy nyelvet öltött rá.
- De a beceneve Tapi, így talán elkerüljük a félreértéseket - magyarázta, miközben Siriusra pillantott. A férfi végtelen szeretettel és gondoskodással nézte őt és a kiskutyát, aki a sok új arc láttán fészkelődni kezdett és szinte mindenkit meg akart szagolni.
- Vajon szereti a macskákat? - kérdezte Hermione, és leguggolt, hogy felvegye Csámpást.
- Próbáljuk ki - javasolta Lucy.
A két lány odatartotta egymáshoz az állatokat. Tapmancs szaglászott és a farkát csóválta, míg Csámpás csak figyelte az új tagot. Úgy tűnt, közömbös iránta, míg a kutyus ugyanolyan érdeklődéssel figyelte a macskát, mint az embereket.
- Szerintem átment a teszten - állapította meg Lucy.
- És mekkorára fog nőni? - kérdezte Mrs Weasley kissé rekedten. Lucy ezen még nem is gondolkodott, így kérdőn Siriusra nézett.
- Mekkorára nő meg?
Sirius először pislogott, aztán a tekintetével megkereste Lupint, aki az éléskamrából lépett ki egy karácsonyi pulykával és szemmel láthatóan igyekezett kerülni a feltűnést.
- Remus, hallottad a kérdést.
Lupin megállt és kicsit félve nézett Mrs Weasley-re.
- Ha tippelnem kéne, olyan… skótjuhász nagyságúra.
Mrs Weasley nem repesett a hírtől, de nem is borult ki, amit Lucy félsikernek könyvelt el. Letette Tapmancsot a földre, mire a kutya rögtön felfedezőútra indult, mindent megszaglászott, de semmit sem pisilt le, vagyis szobatiszta volt már most.
- Legalább nevelt kutyát hoztatok - jegyezte meg elégedetten Mrs Weasley és visszatért a tűzhelyhez.
Ebédig mindenki a kiskutyával volt elfoglalva. A gyerekek vígan játszottak vele; Sirius varázsolt pár kislabdát a semmiből és azokat gurigatták Tapmancsnak a földön. A kutyus nagyon jól érezte magát, és csak egyszer kellett kivinni sétálni, ami láthatóan Mrs Weasleyt is meggyőzte arról, hogy nem is olyan rossz egy új állat a háznál.
Úgy tervezték, hogy ebéd után ismét bemennek a kórházba, ezúttal Rémszem és Lupin kíséretében. Már a desszertnél tartottak, mikor befutott Mundungus, akinek sikerült „kölcsönöznie" egy autót erre az alkalomra. Szükség is volt a járműre, hiszen karácsonykor nem közlekedett a metró. A kocsit - amiről Lucy gyanította, hogy tulajdonosának tudta és beleegyezése nélkül került a Grimmauld térre - ugyanazzal a tágító bűbájjal kezelték, ami Weasleyék régi Ford Angliájánál is olyan jól bevált: az autó kívülről nézve normális nagyságú maradt, mégis kényelmesen elfért benne tizenegy személy plusz Mundungus, a sofőr. Mrs Weasley kezdetben vonakodott beülni a járműbe - Lucy sejtette, hogy viaskodnak benne a Mundungusszal és a mágiamentes közlekedéssel szembeni ellenérzései - de a zimankós hideg és gyerekeinek rimánkodása végül megtette hatását, úgyhogy nagy kegyesen helyet foglalt Fred és Bill között.
A városban nem volt nagy forgalom, így gyorsan elértek a Szent Mungóhoz. Az egyébként néptelen bevásárlóutcán csupán néhány boszorkány és varázsló lopakodott a kórház felé. Miután a tíz utas kiszállt, Mundungus elhajtott, hogy egy sarokkal odébb leparkoljon, Lucyék pedig ráérősen odasétáltak a nejlonruhás baba kirakatához, majd egyenként átléptek az üvegen.
Az előcsarnokban kellemes, ünnepi hangulat fogadta őket. A lámpa gyanánt szolgáló üveggömböket pirosra és aranysárgára színezték, így azok hatalmas karácsonyfadíszekre hasonlítottak. Minden ajtót magyalfüzér keretezett, s minden sarokban mágikus hótól és jégcsapoktól fehérlő, aranycsillag csúcsdíszes fenyőfa állt. A kórházban nem volt akkora tömeg, mint legutóbb, Harryt mégis majdnem fellökte egy boszorkány, akinek mandarin volt a bal orrlyukában.
- Családi veszekedés, mi? - kérdezte kissé gúnyosan a szőke recepciós boszorkány. - Maga már a harmadik ma... Varázslati traumák osztálya, negyedik emelet.
Mr Weasley az ágyán ült, ölében a pulykaebéd maradékával, és egy kicsit szégyenlős arcot vágott.
- Minden rendben, Arthur? - kérdezte Mrs Weasley, miután valamennyien köszöntötték a varázslót, és átadták neki az ajándékokat.
- Persze, persze - felelte feltűnő sietséggel Mr Weasley. - Öhm... nem találkoztatok véletlenül Smethwyck gyógyítóval?
- Nem - Mrs Weasley gyanakodva nézett férjére. - Miért?
- Nem érdekes - legyintett Mr Weasley, és gyorsan hozzálátott ajándékai kibontásához. - Mindenkinek szép napja volt? Miket kaptatok karácsonyra? Nahát, Harry! Ez gyönyörű! - Épp kibontotta ugyanis Harry ajándékát, ami nem volt más, mint néhány olvadóbiztosíték és egy csavarhúzókészlet.
Mrs Weasleyt szemlátomást nem elégítette ki férje kitérő válasza. Mikor Mr Weasley előredőlt, hogy kezet rázzon Harryvel, az asszony vetett egy pillantást a hálóinge alá.
- Arthur! - Mrs Weasley hangja úgy csattant, mint egy egérfogó. - Neked kicserélték a kötésedet! Miért cserélték ki egy nappal előbb? Azt mondták, csak holnap kapsz új kötést!
Mr Weasley az álláig rántotta a takarót.
- Te-te-tessék? - hebegte megszeppenve. - Nem érdekes... semmiség... nem fontos...
Felesége szúrós tekintetétől aztán leeresztett, akár egy kilyukadt lufi.
- Jól van... De légy szíves, ne izgasd fel magad, Molly... Augustus Pye-nak volt egy ötlete... Tudod, ő itt a gyógyítóinas, szimpatikus fiatalember... a hobbija az... az alternatív gyógyászat... a hagyományos muglimódszerek... És hát van az úgynevezett sebvarrás, ami nagyon jól működik... muglisebeknél...
Mrs Weasley a visítás és a hörgés érdekes elegyét produkálta.
Lupin elfordult az ágytól, és odasétált a vérfarkashoz. Annak nem volt látogatója, és vágyakozva pislogott a Mr Weasley ágyát körülálló csoport felé. Bill azt motyogta, hogy elmegy inni egy teát, az ikrek pedig nyomban felpattantak, hogy vele tartsanak. Mrs Weasley nem vett róla tudomást, hogy többen menekülőre fogták a dolgot, s mikor beszélni kezdett, hangja minden szóval fenyegetőbben zengett:
- Azt akarod mondani, hogy muglimódszerekkel kísérletezgettek rajtad?
- Nem kuruzslás ez, Molly drágám - próbált védekezni Mr Weasley. - Csak Pye-jal gondoltuk, hogy kipróbálunk valamit... de sajnos pont az ilyen sebeknél... nem működik olyan jól a dolog, mint hittük...
- Vagyis?
- Hát... mondom, van egy módszer, amit sebvarrásnak neveznek...
- Ez úgy hangzik, mintha megpróbáltátok volna tűvel és cérnával összefércelni a bőrödet. - Mrs Weasley vészjóslóan felnevetett. - De nem, ilyen ostoba még te se lehetsz, Arthur...
- Én is innék egy teát - pattant fel Harry.
Lucy, Hermione, Ron és Ginny futólépésben követték őt. Miután becsukták maguk mögött az ajtót, odabent felharsant Mrs Weasley hangja:
- Mi az, hogy körülbelül ilyesmit csináltatok!?
- Ez jellemző apára - csóválta a fejét Ginny. - Bevarrni egy sebet... Megáll az eszem.
Közben az ötös fogat elindult a folyosón.
- Mágiamentes sebeknél a varrás jól bevált módszer - jegyezte meg Hermione. - De annak a kígyónak a mérge valószínűleg oldja a cérnát. Merre lehet a teázó?
- Az ötödiken - felelte Lucy, felidézve az eligazító táblán olvasott információt.
A folyosó végén nyíló lengőajtón kilépve egy lépcsőházban találták magukat, ahol a falon további ijesztő arcú gyógyítók portréinak sora függött. Miközben Lucyék felfelé lépkedtek a recsegő fa lépcsőfokokon, több festményalak is megszólította őket: sajátos tüneteket diagnosztizáltak náluk, és rémisztő kúrákat ajánlgattak.
Ron felettébb megütközött, mikor egy középkori varázsló drámai hangon kijelentette, hogy súlyos ragyaszóródása van.
- Az meg micsoda? - kérdezte mérgesen, mikor a gyógyító már vagy hat kép óta szaladt mellette, félrelökdösve az útjába álló portrélakókat.
- Haj, úrfi, az bizony a bőrnek egy rettenetes elfajzása. Idő múltával talán még a mostaninál is csúfabb s torzabb lesz tőle az orcád...
- Nem csúf és torz az arcom! - csattant fel lángoló füllel Ron.
- Az egyetlen gyógyír rá a varangyos béka mája, azt kötözd szorosan a torkodra, s állj holdtölte idején mezítelenül angolnahalak kivájt szemével teli hordóba...
- Nincs ragyaszóródásom!
- De hát orcád teli van undok foltokkal, úrfi...
- Azok szeplők! - dühöngött Ron. - Menjen vissza a képébe, és hagyjon engem békén! - A többiek felé fordult, akik gondosan ügyeltek rá, hogy komoly arcot vágjanak. - Hányadik emelet ez?
- Az ötödik, azt hiszem - felelte Hermione.
- Nem, ez a negyedik - rázta a fejét Harry. - Még egyet megyünk...
A lépcsőpihenőre érve azonban Lucy egyszerre megtorpant, Harry pedig egyenesen beléütközött.
A varázslati traumák osztályára nyíló ajtó kis ablaka mögül az üvegnek préselt orral egy varázsló nézett rájuk. Göndör szőke hajú, kék szemű férfi volt; széles, bárgyú mosolyra húzott szájából vakítóan fehér fogak villantak ki.
- Azt a... ! - suttogta a varázslóra meredve Ron.
- Te jó ég! - sikkantott Hermione - Lockhart professzor!
A volt sötét varázslatok kivédése tanár kinyitotta az ajtót, és hosszú, lila hálóköntösében odalépett hozzájuk.
- Szívélyes üdvözletem! - szólt. - Autogramot szeretnétek kérni tőlem, igaz?
- Semmit nem változott - súgta oda Harry Ginnynek, aki elvigyorodott.
- Öhm... Hogy van, tanár úr? - kérdezte kissé bűntudatosan Ron. Az ő repedt varázspálcája okozta ugyanis Lockhartnál a súlyos emléktörlődést, ami miatt a Szent Mungóba került. Igaz, Lockhart magának köszönhette a balesetet, mert rátámadt Harryre, Lucyra és Ronra. Lucy nem is sajnálta olyan nagyon a professzort.
- Kitűnően vagyok, kitűnően! - felelte túláradó vidámsággal Lockhart, és előhúzott köpenye zsebéből egy meglehetősen kopott pávatoll pennát. - Akkor hát, hány autogramot parancsoltok? Képzeljétek, már tudok folyóírással írni!
- Öhm... köszönjük, de most egyet se kérünk - felelte Ron.
Megrökönyödve nézett Lucyra, aki viszont a professzorhoz fordult:
- Szabad a tanár úrnak a folyosón sétálnia? Nem a kórteremben kellene lennie?
Lockhart arcáról leolvadt a mosoly. Néhány másodpercig töprengve nézte Lucyt, aztán megkérdezte:
- Nem találkoztunk mi már valahol?
- De... de igen - felelte Lucy. - Maga tanított minket a Roxfortban, nem emlékszik?
- Tanítottam? Én? - pislogott Lockhart. - Tényleg?
Aztán ijesztő hirtelenséggel visszatért a mosoly az arcára.
- Gondolom, mindenre én tanítottalak meg benneteket, amit csak tudtok! Így van? Na, mi lesz akkor az autogramokkal? Kaptok egy kerek tucattal, hogy a kis barátaitoknak is adhassatok!
Ekkor azonban egy fej jelent meg a folyosó túlsó végén nyíló ajtóban.
- Enyje-ejnye, Gilderoy, hát már megint elkószált?
Az ajtó kinyílt, és egy pirospozsgás, kövér gyógyítónő döcögött a folyosóra. Hajában kis aranykoszorút viselt, és kedves mosollyal köszöntötte Lucyékat.
- Nahát, Gilderoy, látogatói jöttek? És épp karácsony napján! Milyen kedvesek! Tudjátok, szegénykét nem látogatja soha senki, pedig olyan egy drága jó lélek! Ugye, Gilderoy?
- Autogramokat kérnek tőlem! - újságolta sugárzó arccal Lockhart. - Úgy könyörögnek, hogy nem lehet nemet mondani nekik! Csak legyen elég fényképem!
- Mit szóltok hozzá? - A gyógyító belekarolt Lockhartba, s úgy nézett rá, ahogy koraérett kétévesekre szokás. - Tudjátok, ő valamikor híres ember volt. Reméljük, ez az autogram-osztogatás jelzi, hogy lassan kezd visszatérni az emlékezete. Gyertek velünk kérlek! Gilderoynak a zárt részlegben van a helye. Biztos akkor osont ki, amikor bevittem a karácsonyi ajándékokat. Egyébként zárva tartjuk az ajtót. Nem bánt ő senkit, de... - itt suttogóra fogta a hangját - ...félünk, hogy baja esik szegénynek. Elkóborol, aztán nem talál vissza... Kedves tőletek, hogy bejöttetek hozzá.
Ron bizonytalanul felfelé mutogatott.
- Hát... mi igazából...
A gyógyító azonban olyan hívogatóan mosolygott, hogy a mondat végét Ron már csak elmotyogta:
- ...teázni indultunk.
Harry, Lucy, Ron, Hermione és Ginny összenéztek, aztán kelletlen elindultak Lockhart és a gyógyító nyomában a folyosón.
- Ne maradjunk sokáig! - suttogta Ron.
A boszorkány rámutatott pálcájával a Janus Cooka Kórterem ajtajára.
- Alohomora - motyogta, s miután az ajtó kinyílt, karon fogva, odavezette Gilderoyt az ágya mellett álló karosszékhez.
Ebben a szobában laknak a tartós ápolást igénylő betegeink - magyarázta suttogva Lucyéknak. - Azok, akiknél egy varázslat maradandó károsodást okozott. Ők többé-kevésbé gyógyíthatatlanok, bár bájitalkúrákkal, bűbájokkal és némi szerencsével el lehet érni náluk bizonyos javulást. Gilderoy például már kezdi visszanyerni az öntudatát, O'Men úr pedig már szavakat is ki tud mondani, csak épp senki nem érti, milyen nyelven beszél... Hát akkor; beszélgessetek vele, én befejezem az ajándékosztást.
Lucy körülnézett. Mr Weasley kórtermével ellentétben ez a helyiség tele volt a betegek személyes tárgyaival. Ebből is látni lehetett, hogy a lakók hosszabb időre költöztek be. Gilderoy ágyának feje körül fotók borították a falat - mindegyikben Lockhart egy-egy mosolygó, integető képmása lakott. Több fényképet girbegurba, gyerekes nyomtatott betűk szeltek át - azokat Lockhart magának szignálta.
Miután a gyógyító leültette őt székébe, Gilderoy nyomban elővett egy újabb csomag fotót, pennát ragadott, és lázas dedikálásba fogott.
- Tedd borítékba őket! - utasította Ginnyt, miközben sorban a az ölébe dobálta az aláírt képeket. - Nem felejtettek ám el az emberek! Még mindig rengeteg rajongói levelet kapok. Gladys Ladgeon például hetente ír. Csak tudnám, miért.
Egy pillanatra megállt, tekintete a semmibe révedt - aztán megint szélesre húzta a száját, és új lendülettel folytatta a dedikálást.
- Biztos azért, mert olyan jóképű vagyok!
A szemközti ágy lakója, egy fakósárga arcú, gyászos tekintetű varázsló láthatóan nem érzékelte a körülötte zajló eseményeket. Szüntelenül motyogott magában, s közben a plafont bámulta. Két ággyal odébb egy boszorkány feküdt, akinek az egész fejét sűrű szőr nőtte be. Lucynak eszébe jutott, hogy három éve Hermionéval valami hasonló történt, de az ő esetében az elváltozás szerencsére nem bizonyult maradandónak. A kórterem távoli végében az utolsó két ágyat virágmintás függöny takarta el.
A gyógyító boszorkány a szőrös arcú nőhöz lépett, és néhány ajándékot adott át neki.
- Tessék, Ágnes - szólt. - Látja, nem feledkeztek meg magáról. A fia baglyot is küldött: azt írta, este bejön magához. Örül neki?
Ágnes négyet vakkantott.
- Nézze csak, Broderick! Kapott egy szép cserepes virágot meg egy naptárat tizenkét gyönyörű hippogriff fotóval. Ettől majd felvidul, kedvesem! - A gyógyító boszorkány letett egy meglehetősen csúnya, lengő polipkaros növényt az éjjeliszekrényre, majd a naptárat egy pálcaintéssel a falra erősítette. - És... ó, Mrs Longbottom, hát már mennek is?
Harry és Lucy úgy fordultak oda, mintha dróton rántották volna őket. A kórterem végében széthúzták a függönyt, és két látogató lépett ki az ágysorok közti folyosóra. Egyikük egy öntudatos tartású, idősebb boszorkány volt; hosszú, zöld ruhát viselt, hozzá kissé viseltes rókaprémet, fején pedig kitömött keselyűvel díszített, hegyes süveg tornyosult. - Mögötte egy fiú kullogott búsan leszegett fejjel: Neville.
Lucy azonnal rádöbbent, hogy kik fekszenek a legtávolabbi két ágyban. A két testvér először kétségbeesetten egymásra, majd körülnézett; keresni akartak valamit, amivel el tudják terelni barátaik figyelmét, amíg Neville elhagyja a kórtermet. A Longbottom névre azonban Ron is felkapta a fejét, és mielőtt Lucy vagy Harry megakadályozhatták volna, elrikkantotta magát:
- Neville!
A fiú összerezzent, és úgy behúzta a nyakát, mintha puskagolyó fütyült volna el a füle mellett.
- Láttad? Itt van Lockhart! Te kinél voltál?
- Ők a barátaid, Neville drágám? - kérdezte Neville nagyanyja, és fensőbbséges pillantással végignézett Lucyékon.
Neville-en látszott, hogy a pokolban is jobban érezné magát. Nem nézett Lucyék szemébe, s kövérkés arca lassan lilára színeződött.
- Á, látom már - folytatta a nagyanyja, és a két Potter felé nyújtotta aszott, madárlábszerű jobbját. - Titeket természetesen megismerlek. Neville mindig rajongással emleget titeket.
- Öhm... köszönjük - motyogta zavartan Harry, miután Lucy után kezet fogott a boszorkánnyal. Neville a lábára meredt, s folyamatosan lilult az arca.
- Ti ketten bizonyára Weasleyk vagytok. - Neville nagyanyja most Ronnal és Ginnyvel is kezet fogott. - Ismerem a szüleiteket, ha csak futólag is. Kiváló emberek, kiválóak... Te pedig Hermione Granger vagy, nemde?
Hermionét szemlátomást meglepte, hogy Mrs Longbottom felismerte, de megfogta a felé nyújtott kezet.
- Neville sokat mesélt rólad. Tudom, hogy nemegyszer segítettél neki... Rendes fiúcska az én Neville-em - tette hozzá, csontos orra mentén gyengédnek épp nem nevezhető pillantást vetve a fiúra -, de sajnos nem örökölte az apja tehetségét.
E szavakkal fejét a kórterem végében álló ágyak felé fordította, de olyan hirtelen, hogy süvegén vészesen inogni kezdett a kitömött keselyű.
- Micsoda? - motyogta döbbenten Ron. Lucy legszívesebben rátaposott volna a lábára, de ezt farmernadrágban nem lehetett olyan észrevétlenül megtenni, mint talárban. - Az apád fekszik itt, Neville?
Mrs Longbottom felkapta a fejét.
- Mire véljem ezt, Neville? A barátaid semmit nem tudnak a szüleidről?
Neville nagy levegőt vett, felnézett a plafonra, és megrázta a fejét. Lucy soha senkit nem sajnált még ennyire, de ötlete sem volt, hogyan segíthetné ki Neville-t kínos helyzetéből.
- Mi szégyellnivaló van ezen? - csattant fel Mrs Longbottom. - Büszke lehetsz a szüleidre, büszke! Azt hiszed, azért áldozták fel az egészségüket, az elméjük épségét, hogy a tulajdon gyermekük szégyellje őket!?
- Nem szégyellem őket - felelte elhaló hangon Neville, még mindig kerülve Lucyék tekintetét. Ron lábujjhegyen ágaskodva meresztette a szemét a távoli két ágy felé.
- A viselkedésed nem azt mutatja! - korholta unokáját Mrs Longbottom, majd felszegett fejjel Lucyékhoz fordult, s úgy folytatta: - A fiamat és a menyemet Tudjukki csatlósai juttatták ide.
Hermione és Ginny a szájuk elé kapták a kezüket. Ron visszaereszkedett a talpára, és döbbenten pislogott.
- Mindketten aurorok voltak, a varázslótársadalom köztiszteletben álló tagjai - folytatta Mrs Longbottom. - Kimagaslóan tehetségesek, mind a ketten... Tessék, Alice drágám, mit szeretnél?
Az ágyak közti folyosón hálóinges nő csoszogott feléjük. Neville édesanyja volt - de nem az a pirospozsgás, mosolygós boszorkány, akire Lucy a Főnix Rendjének egykori tagjait ábrázoló csoportképről emlékezett, hanem egy sovány, beesett arcú, aránytalanul nagy szemű, színtelenre őszült hajú asszony. Nem akart beszélni - talán nem is tudott - csupán bizonytalanul felemelte a kezét, Neville felé nyújtva valamit, amit a markában tartott.
- Már megint... - Mrs Longbottom fáradtan megcsóválta a fejét. - Jól van, Alice drágám, jól van... Vedd el, Neville, hadd örüljön.
Neville addigra már nyújtotta is a kezét, s anyja a markába ejtett egy összegyűrt Drubli Legjobb Fúvógumija csomagolópapírt.
- Jól van, drágám - szólt színlelt derűvel Mrs Longbottom, és vállon veregette a beteg asszonyt.
- Köszönöm, anya - szólt csendesen Neville.
Alice Longbottom megfordult, és halkan dúdolva elcsoszogott az ágya felé. Neville dacosan végignézett Lucyékon. Bizonyára arra számított, hogy nevetni fognak, de tévedett.
Mrs Longbottom sóhajtott.
- Ideje indulnunk - szólt, és felhúzta hosszú, zöld selyemkesztyűjét. - Örülök, hogy megismerhettelek benneteket. Neville, dobd ki azt a cukrospapírt! Már annyi van otthon, hogy kitapétázhatnád vele a szobádat.
Lucy azonban látta, hogy Neville kifelé menet titkon a zsebébe csúsztatja édesanyja kis ajándékát. Aztán becsukódott az ajtó az öreg hölgy és unokája mögött.
- Sejtelmem se volt róla - szólt könnyeivel küszködve Hermione.
- Nekem se - mondta rekedten Ron.
- Nekem se - suttogta Ginny.
Mindhárman Harryre és Lucyra néztek.
- Mi tudtuk - szólt csüggedten Harry. - Dumbledore-tól.
- De megígértük, hogy nem mondjuk el senkinek - magyarázta Lucy. - Ezért került Bellatrix Lestrange az Azkabanba: a Cruciatus-átokkal kínozta Neville szüleit.
- Bellatrix Lestrange tette ezt velük? - szörnyülködött Hermione. - Az a nő, akinek a képét Sipor a fészkében őrzi?
A döbbenet csöndjét néhány másodperc után Lockhart bosszús hangja törte meg:
- Ejnye, hát ezért tanultam meg folyóírással írni!?
Draco becsukta a szobája ajtaját, háttal nekitámaszkodott és próbálta feldolgozni, amit hallott.
Meglepően hamar túltette magát azon, hogy miért is tűntek el Lucyék a Roxfortból. Az apja elmondta neki, hogy a Weasley-családfő kígyótámadás áldozata lett, és hogy a hírt letiltotta a minisztérium, ezért nem volt olvasható a Reggeli Prófétában. A hangsúlyból, ahogy ezt az apja közölte, Draco sejtette, hogy a dolognak valamiképp köze van a Sötét Nagyúrhoz, aki egész idáig azon dolgozott, hogy a tervét megvalósítsa; mármint azt a tervét, ami nem a Potterek kiiktatásáról szólt.
A hír, ami viszont úgy meglepte, hogy az üres tányérját is elejtette, viszont az anyjától származott. Nem tudta nem észrevenni, hogy az anyja feszült, izgatott várakozással vészeli át az egész téli szünetet, de Draco akárhányszor kérdezett rá, nem kapott kielégítő választ. Ma este viszont az anyja úgy döntött, hogy beavatja őt, hiába tiltakozott az apja. A Sötét Nagyúr azt mondta neki, hogy nemsokára elérkezik az idő arra, hogy egy nagyobb, tömeges szökést hajtsanak végre Azkabanban, ami során a rég nem látott nagynénjét, Bellatrixet is kiszabadítják. Draco talán csecsemőkorában láthatta utoljára a nőt, hiszen annyi idős volt, mikor letartóztatták. Az anyja egész szünetben türelmetlenül várta, hogy végrehajtsák az akciót; nyilván mélyen belül hiányzott neki a nővére.
Draco azonban megrémült. Próbálta titkolni a szülei elől, de valójában megrémült. Mindenkitől, még a többi aranyvérű ismerősétől is azt hallotta, hogy Bellatrix Lestrange - hiába a Nagyúr leghűségesebb és legodaadóbb követője - egy őrült, aki még a családon belüli gyilkosságtól sem riad vissza, ha a Sötét Nagyúrról van szó. Draco rettegett, hogy ez nő egyből észreveszi majd, hogy valami nincs rendben vele - főleg, ha Potterék szóba kerülnek.
Elméletileg mire Bella kiszabadul, addigra ő már a Roxfortban lesz, így fél évet nyer ahhoz, hogy rendbe szedje magát. Bizonyítania kell, ha nem akarja kockára tenni a saját és a szülei életét. Ez már nem volt játék és nem a dicsőségéről és a megítéléséről volt szó.
Itt a puszta létezése volt a tét; és ezt az árat nem volt hajlandó megfizetni.